2010. szeptember 13., hétfő

Hazajöttünk

Ma délután, amikor elkezdtem készülődni, hogy megyek leváltani Danit Áronnál, hányingerem lett, és zúgott a fejem... Felhívtam Danit és kértem, döntsön ő, maradjak-e még Áronnal, vagy hazajöjjünk, mert én azt hiszem elértem a gödör aljára. Hosszas, feszült beszélgetést követően végül megkérdezte az orvost, vajon mi a kockázati különbség öt nap és hét nap benntartózkodás között. Miután az orvos a protokoll szerinti válaszokat elmondta, és a lényegre ő sem nagyon tudott válaszolni, hazaengedte a fiúkat.

Értük mentem. Hazajöttünk. Nagyon megkönnyebbültem.
Most az a feladat, hogy kipihenjük magunkat, és Áront, mint hímes tojást kezeljük egy darabig. Újra előkerül a pihenőszék, és azt hiszem, behozom a babakocsit is. Vagy magamra kötöm napközben.
Jövő hétfőn mennünk kell kontrollra, Dani pedig MR-t szeretne csináltatni.

Jó, hogy újra itthon vagyunk... A nehezén túl, de egyáltalán nem magunk mögött tudva a történteket.
És újra szeretném megköszönni a sok segítséget, mindenfélét. Még mindig nagyon nagy szükségünk van rá.

9 megjegyzés:

Nagy Dani, Belphnaque írta...

ajjajj, jobbulást !

Évi írta...

Most van a legjobb helyen.
Otthon jobban tudtok vigyázni rá, mint bárhol máshol.
Reméljük minden rendben lesz kicsi Áronnal.meg Mindenkivel.Az egész család együtt.Talán hamarabb megy a gyógyulás is.

Évi.

János-kórház....no comment.

Ágnes írta...

Annyira el tudom képzelni Danit, ahogy beszél a dokival! Őt ismerve szerintem ebben a helyzetben nem sok esélye volt a dokinak! :))
Örülök, hogy Áron szépen gyógyul, és minden rendben van vele, kemény egy kis pasi!
Pihenjetek sokat otthon és vigyázzatok egymásra!
Sok-sok puszi Nektek!
Ági

Sára pedig Hannát emlegeti pár napja, úgyhogy küldenék a nevében neki is egy plussz puszit! :)

Szitya írta...

Na, jól van! Pihenjél, Kinga!
Puszi,
Szilvi

GDT írta...

A Jánosban megtapasztalt egészségügyi rendszerről rövid véleményem, hogy könnyen beláthatóan nem az egészség helyreállítása az elsődleges célja ennek a mostani rendszernek. A végcél tekintetében a sok ponton rossz rendszer saját fenntartását szolgálja. Ezért a rendszer alapját adó protokolok határozzák meg a benne működő emberek szakmai identitását. Nincs önálló döntés, vagy akarat, mert az kockázatos az orvosra, mint személyre. Nagyon beszédes volt látni a hosszas protokol alapú győzködést követően az orvoson az átalakulást, amikor a "saját felelősségre" megjegyzésre látta, hogy ez nem riaszt vissza. Hirtelen elkezdett emberként működni, és már ő nyugtatgatott, hogy felesleges méregetni a fejét, meg pulzusát otthon, mert ami akut lehett volna, az már kiderült volna (ezért ébresztik éjszaka a gyereket és anyját a kórházban!).
A gond az, hogy a tapasztalat és az adatok náluk vannak, azok nélkül meg nehéz felelős döntést hozni. Fájdalmas és/vagy hosszú lesz a folyamat, mire eljutunk oda, hogy a rendszer is képes lesz a patriarchális "majd én megoldom helyetted" modellből felvenni a profi tanácsadó és támogató szerepét. Aki segíti a pácienst (nem beteg!) és annak hozzátartozóit, hogy jó döntéseket hozzanak. Tényekkel és érzelmi/fizikai támogatással... Mondom hosszú az út. Uff. Ez kikívánkozott. Puszilok mindenkit és köszönjük a sok segítséget!
Dani

Melcsi írta...

Örülünk, hogy otthon vagytok! Most már gyorsan megy a gyógyulás! Puszi: Melcsi, Levi, Zsófi

Noémi írta...

Jaj, de jó, hogy újra otthon! A legjobb helyen, ahol Áronbuksi szépen gyógyul, és Ti is megtaláljátok a nyugalmatokat végre. Drukk továbbra is, hogy minden jól alakuljon! :)
Szeretettel gondolok Rátok!

Krisz írta...

Jó döntés, a szertetburoknál nincs jobb gyógymód. Pláne a tieteknél. Most már egyenes az út a gyógyuláshoz, pláne ha gyerkkacaj hallattszik a háttérből. :-)

A mi kórházas afférunk a soproni kórházban nem volt ilyen vészes, nem ébresztgettek, hagyták gyógyulni a gyereket. De azért nem kívánkozunk vissza. Érdekes, hogy magamért kevésbé tudok kiállni, viszont a gyerek kedvéért bármilyen szabályt, protokollt simán felrúgok. Csak akkor vittem mérni, gyógyszerezni, vizsgálni a gyereket, amikor nem aludt. Látták a határozottságomat és hagytak is minket békén.

Kinga, (már rég akartam mondani) hogy nagyon szeretem ahogy gondolkodsz, ahogy cselekszel, és ezt még leirni is remekül tudod. Örülök, hogy ismerhetlek (meg persze a családodat is). Néha csak azért nem írok kommenteket, mert nem tudom szavakba önteni azt a sok érzelemgomolyagot amit kiváltasz belőlem.

Puszil: Krisz

Vera írta...

Nagyon örülök!
Nagyon átérzem ezt a fajta fáradtságot, ugyan még gyerekkel nem voltam kórházban, de a Zita születése után bent töltött 8 nap (ami az én hólyagrepedésem miatt kellett), nagyon megviselt. Óránként néztem az időt, hogy mikor mehetünk, pedig nekem tényleg bent kellett maradni (majd' egy hétig voltam katéterezve, azzal bajos lett volna hazajönni...:-D)

Jöhet a nagycsaládos hétköznapi élet, de szerintem az kevésbé fárasztó mint egy gyermekkel kórházban lenni.
És tényleg őszinte nagy taps Daninak, a lányoknak, a családodnak és főleg neked, hogy így kibírtátok! :) :)
Puszi!