Végül mégis be kellett mennem, mert ma kaptuk meg a számlát arról, hogy mennyit kell fizetnünk a két gyerekre a következő terminusban, ami azt is jelenti egyben, hogy Hanna már három hónapja ide jár...
Míg odabent jártam, Hanna talált egy rollert a bejárat előtt, azzal kavargott a járdán, Mikolt közben türelmesen állt, és figyelte. Aztán mintha Hanna megunta volna, letette, de amikor Mikolt is szerette volna kipróbálni, Hanna meggondolva magát, visítva vetette rá egész lényét a rollerre és Mikoltra egyaránt. A kisoroszlánnak se kellett több, torka szakadtából üvöltött, én pedig igyekeztem a lehető legszínesebb palettáját elővenni az eszköztáramnak, hogy sikerüljön mielőbb menteni a menthetőt. Semmi sem használt...
Láttam rajtuk, hogy 1. éhesek, 2. iszonyú fáradtak, vagyis kevéske esélyem volt rá, hogy sikerül hamar és gördülékenyen megoldani a helyzetet. Közben két óvónő is kijött, hogy ellenőrizzék, nem hal bele senki a jelenetbe, majd megjelent auntie Julie, és a következő történettel engedett haza...
Hanna nem engedi Mikoltnak, hogy másokkal játszon. Ma a medencézés alkalmával pedig ráemelte a kezét az egyik óvónőre, amikor az megkérte, hagyja Mimit a maga útját járva azzal barátkozni, akivel akar.
Lemerevedtem. Az elmúlt két hetünk Hannával sorozatos küzdelmekből áll. Hullámzó mértékben, de nagyon látványosan elhagyta a kooperációs készsége, rettentő sokszor nem hallja, ha kérek, nem csinálja, amit kérek, bántja a testvéreit, lökdös, ünnyög, ami a mi szóhasználatunkban azt jelenti, hogy nem beszél ha baja van a többiekkel, hanem egyfajta babahangon, felemelt hangmagassággal és meglehetősen kiosztóan kiabál artikulátlanul. Rettentően sokszor emlegeti, hogy az oviban Nina, vagy egy kisfiú rángatja, lökdösi. Ez utóbbinak tegnap én is szemtanúja voltam, a kisfiú Áronnal kezdett ki nagyon durva módon, én pedig megígértem neki, hogy ha még egyszer meglátom, hogy ezt csinálja, én magam teszem ki az udvarra. Kakaskodott... alig három évesen...
Nehezen viselem ezeket a küzdelmeket, pláne, mert látom, hogy Hanna nem önmaga, vagyis nem az a Hanna, akivel elindultunk otthonról. Benne van ebben sokminden, kezdve azzal, hogy egymaga kellett hogy helyt álljon itt, és belátom, ez neki az első időkben állandó csalódással járt. Kereste a megszokottat, de ez egy cseppet sem hasonlított arra. Sokszor elkeseredem, sokszor gondolom, hogy őmiatta nem érte meg... emellett azt is sejtem, hogy most a határaihoz ért, és ebből kell a legtöbbet kihoznunk, közösen, okosan, és ha sikerül, akkor abból még nagyon nagyszerű dolgok is következhetnek...
Mindezek ellenére, vagy mellet azért az elképzelhetetlen volt számomra idáig, hogy Hanna agresszív eszközökhöz folyamodjon, ráadásul akivel szemben ezt a durvaságot alkalmazta, az egy új óvónő, nem sok konfliktusuk lehetett eddig... Nem is értettem, hogy mi történhetett, megkérdeztem hát Hannát. Ő azt mesélte, hogy a medencében Mikolt idővel fázni kezdett (valóban, amikor ma meglátott, ezt mesélte először: Mama, fáztam), Hanna pedig kivitte a vízből, megtörölte, majd mikor Mimi újra be akart menni, nem hagyta. Erre ment oda hozzájuk auntie Sue, és kérte Hannát, engedje Mikoltot, mert ő meg azt hitte, Mimi másokkal akar játszani, és Hanna ennek áll ellen. Hanna mérges lett, reagált. Így...
Valószínűleg a nyelvi korlátoknak nagy szerepük van abban, ahogy Hanna ténykedik odabenn, ahogy frusztrálódik emiatt, ahogy gyűlik benne a feszültség, amiatt hogy nem, vagy félreértik. Az is igaz, hogy Mikoltot inkább pajzsként, mint partnerként kezeli, akivel ha úgy bánik, mintha én lennék ő, akkor védve van, és ha Mimi eltűnik, mondjuk mert mással szeretne játszani, akkor a légüres térben Hanna elveszti az erejét. Ergo kiakad, ha Mimi megpróbál önállósodni. (Ezzel is van dolgom, hiszen Mikolt önmaga miatt (is) van ott, a saját újtát szeretné járni, és ebben nem örülök, hogy Hanna nem enged...)
Sajnos azt is látnom kell, hogy a gyerekeket az óvónők sokszor magukra hagyják (épp a tegnapi esetben 10 gyerek rohangált a közös térben, épp a legkisebbek, egyetlen figyelő felnőtt nélkül, csak mert ebben az időszakban háromnak kell az ajtóban állnia... fogalmam sincs miért...), és ha konfliktusuk van egymással, azt sem kezelik sehogyan sem. Vagy, mert ott sincsenek, amikor az történik, de ha ott is vannak, mintha kerülnék annak a beismerését is, hogy bizony van a gyerekek között nem is kevés konfliktus. A legegyszerűbb mód pedig az agresszió, amit szépen el is tanulnak egymástól. A felnőttek pedig úgy viselkednek ezekben a helyzetekben, mintha azzal, hogy nem raegálnak, nem vesznek róla tudomást, már nem is lenne... .
Hanna esetében nem feltétlenül arról van szó, hogy bántani akar, és nem mérlegelve a legősibb eszközt használja, hiszen ő ennél sokkal finomabb, érzékenyebb, megkockáztatom okosabb is és fejlettebb is... Épp azért nem akartam őt oviba adni otthon, mert abban bíztam, hogy mire négy éves lesz, kialakulnak azok a készségek, ahogyan a különböző szituációkban cselekszik, ahogy mérlegel, mégha minimálisan is, és ha együtt veszünk részt a konfliktus helyzetekben és van rá módja, hogy védelmet érezzen maga mögött, akkor megtanulja kezelni ezeket a nem könnyű helyzeteket. És ez működött is. Egészen addig, míg idegen nyelvre nem váltott a közeg körülötte.
És mert nem tudja megmondani akár az adott gyereknek, akár a felnőtteknek, hogy mit szeretne, vagy mit nem, vagy ahelyett, hogy hogyan nem, hogyan igen (ez is működött korábban), és az egyéb eszközei, amik szépek, és színesek, ugyanakkor itt nem vezettek eredményre, fokozatosan leépültek, ahhoz nyúl, amihez épp tud. Kiabál, sír, veszekszik, és a legújabb ez... bánt. Mintha Maslow piramisának legalján lenne ilyenkor, és valószínűleg tényleg az alapvető szükségleteiért küzd... Csakhogy pillanatnyilag nincs eredménye, mert nem értik... az óvónők pedig sajnos nem elég szenzitívek, hogy ezt lássák, fogják, segítsék...
Látványosan regrediál, elképzelésem sincs, mennyi démonnal küzdhet. Ugyanakkor olyanokat mond, hogy nem szeretné elmondani, mit csinált az óvónénivel, mert nagyon szégyelli... hogy szeretne Ninának örömöt okozni, de nem tudja, hogyan kell... hogy reggelente nagyon fáradt és inkább ne menjenek olyan korán... A szívem szakad meg az ilyenek hallatán, érzem, látom, hogy ezek nem egy négy és fél éves szájába való mondatok. Hogy mennyire tudatos, hogy mennyire birkózik, hogy nagyobb lehessen, és közben iszonyú lelkiismeret furdalásom van, hogy mi az, amit én rontottam el. Ami miatt a szélsőségeket éli, vagy kisbaba, és üvöltözik, vagdalkozik, vagy felnőtt, aki a kisebb testvérét megmenti egy megfázástól, kiáll mellette, akár úgy is, hogy kezet emel az óvónőre... Akivel ezek szerint egy szintre sorolja magát, legalábbis felelősségvállalásban. Miért?
Tehetetlennek érzem magam. Frusztrál, hogy nehezen mozgok, hogy kevés az energiám, hogy nem tudom, mit kellene tennem. Mert valóban nagyon sokszor kevésnek érzem magam Hannához, nem tudom, hogyan lehetne elérni, hogy ne dominanciaharcot vívjunk, hanem gyerekként rámhagyatkozva engedje, hogy a fontos döntésekért én vállalhassam a felelősséget...
Nem az zavar, hogy meg akarta ütni az óvónénit. Kicsit örülök is, hogy nem belül emészti az indulat, és látványos, ha baja van, mert így esélyem van rá, hogy segítsek. Nem mintha erősíteni szeretném benne ezt a vonalat, sőt kellőképpen megszeppentem, hiszen most először kaptam olyan visszajelzést a gyerekemről, amiben nem csupa jó és szép szerepelt... (nem is nagyon sikerült még megemésztenem...) mégis azt gondolom, nem azzal van a baj, hogy ez megtörtént... Persze, megbeszéltük, hogy ezen az egy apróságon kívül (amiért hétfőn azért beszélünk majd auntie Sueval, hogy tisztázzuk a dolgot, plusz én is, Dani is szeretnénk tudni, hogy valóban mit gondolnak az óvónők a durvaságról, amiről napi szinten visszajeleznek a lányok, és azok kezeléséről...), vagyis, hogy ütni akart, és ez nem volt helyes, és szeretném, ha többet nem fordulna elő, senkivel szemben..., mindenben igaza volt... Sírt, tudta, hogy ez így nem volt jó senkinek sem... Mégsem volt más eszköze...
Az bánt, hogy nem látom, hogy merre halad Hanna, hogy ez a mostani szituáció csak egy jelzés volt, és képesek leszünk segíteni neki, megoldásokat találni, új távlatokat nyit-e ez az egy történet és megtaláljuk a kérdéseinkre a válaszokat, amik segítenek eligazodni a bonyolult és egyre bonyolultabb lelkivilágában, vagy sem. Hogy sikerül-e annyi sikerélményt biztosítani a jövőben, ami elegendő ahhoz, hogy visszanyerje a szerintem eléggé megtépázott önértékelését. Hogy megtalálom-e a módját, hogy belássa, a régi eszköztára hosszú távon hatásosabb... bármennyire is úgy tűnik most, hogy a farkastörvények nyernek.
Nem tudom mit tegyek... és hogyan... és nagyon bánt...














7 megjegyzés:
Szerintem próbálj egy egész kicsit teret és időt adni a dolognak. Tudom, hogy nagyon nehéz, mert a legjobbat a legjobban szeretnéd, de a sok figyelmet és szeretetet öt felé kell lassan elosztanod ( igen a férjedre is gondoltam ) és teljesen ki fogsz merülni. Magadra már nem is lesz erőd, pedig.....Rózát én is folyton elemzem és hajlamos vagyok mindenből következtetéseket levonni, pedig nem is értek a lélektanhoz, csak megérzéseim vannak, meg erős késztetésem az analizálásra. Egy barátnőm mondta egyszer egy okfejtésem kapcsán, hogy ne gondolkodjak már annyit, mert nagyobbra növesztem a gondot, mint amekkora. Csak legyek ösztönös. És ne értsd félre nem akarom bagatelizálni a feladatot, amit ez az egész "új élet" jelent nektek, csak féltelek, hogy túl sokat vársz magadtól. Annyira régóta készülök íri neked mailt és napra nap halasztom el, mert az én "új életem" is sokat elvon belőlem időben és energiában is, de nem adom fel. Addig is ölel
Zsuzsi
Szia, már egy ideje csendben olvasom a blogod, kíváncsi vagyok, hogy Ti hogy birkóztok meg az új környezet okozta kihívásokkal.
Mi kb. 1 hónapja költöztünk ki Angliába a 2 kislányunkkal. Az egyik 3,5, a másik 6 éves.
Egyik sem beszél angolul. Így kerültek be mindketten iskolai környezetbe. A kisebbik egyenlőre csak az iskola ovis részére, a nagyobb pedig rendes iskolába.
Otthon a nagy sem volt még iskolás, így sem írni, sem olvasni, sem számolni nem tud, amellett, hogy nem beszél angolul.
Az első 3 nap a nagyobbik, Gréta, mosolyogva ment, egész nap mosolygott, akkor is amikor mentem. Aztán a húgával szemben kitört itthon belőle az agresszió.
Mint kiderült, nem elég, hogy egy ilyen szituációba csöppentettük, néhány élcelődtek rajta, kinevették, mert mindenre azt mondta, hogy yes. Persze gőze sem volt, hogy mit akarnak tőle.
Aztán robbant a bomba. Egyik este beszélgetés alatt kirobbant belőle az összes bánat, feszültség és kegyetlenül sírt. Ekkor beszéltem a tanárokkal, akik még jobban odafigyeltek a gyerekekre és beszéltek ismét velük.
Tovább rajzolódott a kép. Kiderült, hogy van egy kisfiú, aki viselkedési problémákkal küzd és az üldözi folyton. Én javasoltam Grétinek, hogy ne fusson el, mosolyogjon rá és akkor nem lehet üldözni. Erre a fiú ököllel hasba vágta.
Persze egy tanár sem látta ...
Aztán tesiórán Grétinek elege lett. A gyereket a falhoz vágta, odaszorította és pár centiről belenézett a szemébe. Azóta a kisfiú felé se nézett. Remélem, ez így is marad.
Sajnos mi nem tudunk mindent helyettük megoldani. Próbálkozhatunk, de nekik kell az új közösségben kialakítani a helyüket. Ez nekik nagyon nehéz, hisz egy kukkot sem értenek egy ideig abból, hogy mégis mit akarnak tőlük. De ezt Te is tudod.
De hiába tudjuk, nagyon nehéz magunkat a helyükbe képzelni.
Amit tehetsz, azt szerintem megteszed: rengeteg szeretetet adsz, biztonságot árasztasz felé.
Amit esetleg megtehetnél próba szinten, hogy 1-2 hétig ne menjen. Had nyugodjon le a lelke. Talán ez is lehet egy megoldás, de okoskodni nem szeretnék.
Remélem, sikerül megnyugtató megoldást találnod, hogy visszataláljon önmagához.
Gréti (nagyobbik lányom) elmesélése szerint, itt is teljesen egyedül, felügyelet nélkül vannak kint az udvaron. Ez számomra hajmeresztő ...
Teljesen más: a sógornőmék is KL-ben laknak.
Drága Kinga! Nekem meg csak az jutott eszembe, hogy Hannával minden rendben van! Persze nem jó, hogy agresszív, de akkor lenne baj, ha "belesimulna" ebbe a számára krízishelyzetbe minden "probléma" nélkül. Jelenleg nincs eszköze ebben az új helyzetben. Marad hát az egyetlen, amit mindenki ért. Amíg a nyelvi korlátok megvannak, nagyon nehéz lesz. Szerencsés lenne, ha az óvónők segítenének áthidalni a kommunikációs nehézségeket, hiszen ők a felnőttek... Írod, hogy otthon is artikulátlanul kiabál, ha frusztrált. Amit szerintem otthon tehetsz, bár biztos meg is teszed, hogy kicsit úgy kezeled, mint két éve, mikor még alig, vagy nem voltak szavai az indulatkifejezéseire... Illetve nagyon fontos, hogy meséljen, meséljen, mi történt az oviban... De ezeket is biztos tudod...
Puszillak Benneteket!
Judit
Egyetértek az előttem szólóval: a legfontosabbnak én is a szeretetedet és az otthon biztonságát tartom, és ez biztosan megvan Nálatok! A nyelvi akadály lehet az oka többmindennek, idővel eltűnik.
Én azt hiszem, nem adtam volna óvodába a gyerekemet, ekkora változás után, új helyen a világban, annyira más világban. Nem vagyok Te, nem azokkal az érzésekkel, tudással rendelkezem, mint Te, úgyhogy ne vedd sértőnek, mert Te valószínű átgondolva döntöttél így.
Kívánom, hogy minden rendben legyen családotokkal!
Még egy dolog bevillant, ahogy olvasom a hozzászólásokat. Nem lehet, hogy azért kiabál artikulátlanul, mert amikor ott van a közösségben, akkor ő ezt így éli meg? Azaz mintha mindenki artikulátlanul, érthetetlenül kiabálna vele? Ő pedig otthon ezt a képet adja tovább, ezt, amit ő él meg.
Drága Kinga!
Kérlek, írj egy sort nekem e-mailen, vagy FB-n. Annyi minden feltolult bennem ennek a bejegyzésnek kapcsán, de nem szeretném kiteregetni, mert nem mindenkiben az a jóindulat az úr, ami benned lakozik!
De lenne tapasztalatom, abból leszűrt tanulságom. Már, ha érdekel.
Persze, ezt csak óvatosan írom, mert nekem annyira úgy tűnik, hogy jól csinálod. Mindig. És most is jól fogod.
És hát, meg kell mondjam, hogy Hella Grétije lenyűgözött!!! :-)
Továbbá, arra én is gondoltam, amit Hella a második hozzászólásában írt.
Puszi,
Szilvi
Köszi Szilvi! :)
Megjegyzés küldése