Ma délután egyedül voltam a majdnem néggyel.
Peti elutazott Szingapúrba, kivittük a vonathoz, aztán integettünk is neki, én pedig egy cseppet megszeppenve jöttem hazafelé, abban a tudatban, hogy Dani ma este kimenőt kapott, ha nem is egész éjjelre, de fektetésig mindenképpen.
Vagyis egyedül kell megtöltenem értelmes dolgokkal a szieszta utáni négy-öt órácskát, ami nem is olyan egyszerű, mint amilyennek innen tűnik... mármint túl rajta.
A legnagyobb kihívás most az, hogy nem mozgok valami fergetegesen... és akkor egy cseppet sem túloztam. Elég bosszantó, hiszen külön tervet kell megalkotnom arra az esetre, ha valami leesik, kicsöpög, összetörik... Mikolt pedig nem a legempatikusabb az asztalnál... a hangyák viszont ellepnek bennünket, valahányszor ottmarad egy aprócska morzsa. És tényleg nem a kényszerességem mondatja ezt, hanem így van.
A második számú nehezítés, hogy rettentő meleg van, vagy esik. Igy korlátozottak a kimenetel lehetőségei, pedig három óra bentlét után a hangerő, az egymás iránti meg nem értés érzékelhetően megsokszorozódik, csakúgy, mint a balesetveszélyes akciók száma. Tegnap pl. megtanították a lányok Áron arra, hogy a kanapéról ugráljon le. Egy 16 hónapos vajon hogyan teszi ezt?...
Elérkezett a délután hat óra, és kezdtek szétesni... És hiába dörgött, meg morgott, ki kellett vinnem őket. Örök hálával tartozom Hannának, aki nemcsak hogy kitalálta, hogy a kis babakocsiját szeretné tolni, hanem mikor meglátta Áron toporgó boldogságát a kiskocsi láttán, önként felajánlotta neki, hogy tolja ő, maga pedig a nagy kocsit tologatta... nekem nem maradt más, mint irányítani őket a megfelelő irányba. Mikolt is tolt, neki kellett egy baba is, amit végül önállóan oldott meg... teljesen meglepő módon visszament a házba és hozott egyet... hiszti nélkül.
És hogy ebből miért lett poszt?
Mert a két kicsi végig sétált, Hanna végig hagyta Áronnak, hogy tolja a kocsiját, mert mielőtt visszafordultunk volna, találtak egy fát, amiről a termések épp lepotyogtak, és ezeket dobálták a csatorna rácsai közé, majd mikor észrevetettek egy csigát, mindhárman köréguggoltak, úgy csodálták. Semmi dolgom nem volt...
Néztem őket. Áron majdnem akkora, mint Mimi. :) Hanna varázsolt egy pálcával, és közben a csigák étkezési szokásairól faggatott.
Idővel szóltam, forduljunk vissza.
Egy hang nélkül jöttek.
Út közben Mikolt beült a babakocsiba, Hanna pedig megkapta végre a saját kis játékát.
Áron az utolsó 10 méteren kéreckedett fel, már akkor, amikor Hanna épp Mikoltot tolta és megállt a járda végén.
Vajon tényleg érzik rajtam, hogy ha egyedül vagyok, akkor minden elvárást elengedve csak élvezem a velük töltött időt?
Passz... ha igen, akkor jó volna mindig így lenni...
Szerettem ezt az estét. :)
2011. április 21., csütörtök
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)














2 megjegyzés:
Meglepően hasonlót vélek én is felfedezni a napjainkban. Akkor a legjobb a helyzet, ha tudják, hogy én korlátozva vagyok, és másra nem lehet számítani.
Pár hete Miskolcra vittem Őket egyedül autóval. 2 pisiléskívánalmon kívül nem történt SEMMI az autóban.
Nyaralni úgy megyünk, hogy Apa külön autóban utazik majd :)
(.....lehet, hogy be kéne például gipszelnem az egyik lábamat állandóra...megszánnának...katonarend lenne nap, mint nap... :)))
Kinga, nekem akkor volt hasonló élményem, mikor Ákos 1-1 hétre távozott külföldre. Minden az égvilágon katonás rendben ment végig, amíg Ákos odavolt. Mikor hazajött, akkor meg kicserélték a gyerekeket. Időnként mondtam is neki, hogy lehet, hogy hosszabb időre kellene elmennie, hátha tartósabb lenne a jó gyerek állapot :)
Megjegyzés küldése