2011. április 27., szerda

Három meg egy pocak

Lelléről készülök írni, hétfő óta :)

Közvetve persze ez a poszt is róla szól, de mert Lelle része egy már működő minivilágnak, nem tudok most csak őt kiragadva írni azokról az érzéseimről, amik a várandósság ezen fázisában bennem vannak. No meg a tényekről.

Elfáradtam. Szeretném, ha ez nem panasznak vagy nyavajgásnak tűnne, de fényesíteni egyáltalán nem szeretnék. Ember vagyok, van három picike gyerekem, ja és egy egyre növekvő pocakom is... és úgy döntöttem, követem a férjemet, hátrahagyva minden eddigi kapcsolatot, ezzel minden elérhető segítséget is. Az egyetlen, (és ezért nagyon hálás vagyok) és nagyon erős visszacsatolás ez a blog. Innen kapom a visszajelzéseket, és rengeteg erőt is, az írásaimra adott reakciók jelentik a kommunikáció legintenzívebb formáját, hiszen sokszor arra sincs energiám, vagy praktikusan időm, hogy telefonáljak, vagy emailt írjak.

Biztosan lehetne sokkal jobban csinálni bármelyik részét a mostani életemnek, a kapcsolattartástól kezdve az időbeosztásomon keresztül a teendők rangsorolásáig, de meggyőződésem, hogy amellett, hogy a gyerekekre "pazarlom" most az összes időt (legyen az a programszervezés, vagy csak az egyszerű napi rutinok egymásutánisága), a pihenésé kell hogy legyen a maradék, és míg Áron nem alussza át az éjszakát, addig meglehetősen végesek azok a pillanatok, amikor le tudom tenni a fejem. Ha nem teszem, annak a gyerekek látják kárát, vagyis nem zavar, hogy amikor ők alszanak, én is. Másképp nem működöm. Igy viszont gyerekmentes időből nagyon kevés jut.
Peti érkezésével a péntek délutánok az enyémek lettek, amint elalszanak, megyek, és magam vagyok a világban. Egyedül, mert egyelőre nincsenek kapcsolatok, de most egyáltalán nem bánom, hogy csak ücsörgök egy koffein mentes kávé mellett és rendezgetem a gondolataimat.

Minden változás akkor működik jól, ha az előző fázist el tudom engedni, bele tudok helyezkedni az újba, megtalálom az aktuálisban azt, ami személyre szabottan rólam szól. Ha folyamatosan összehasonlítok, ha minden ami volt kell, és minden ami új, az ijesztő, akkor sosem lesz komfortérzetem. Sokszor nehéz ezzel bánnom, sokszor ellepnek a teendők és nem látok túl rajtuk, ezzel párhuzamosan pedig sokkal hosszabb idő megszoknom, rátanulnom minden új tényezőre. Korlátozottak a töltekezés forrásai, így pedig nagyon sérülékeny a rendszer. Ha bármibe több energiát kell tenni, mint amennyi rendelkezésre áll, akkor azt nagyon nehéz utólag pótolni. Vagyis tudnom kell, hogy mikor mire fordítom a meglévőt, és amikor esetleg mégis több kell a meglévőnél, akkor engedek máshol. És még így is sokszor borul az egyensúly, mert épp olyat vállalok, amiről azt hiszem, hogy jó lesz, hogy megéri, és végül nem. Ilyen volt a tegnapi délután is.

Vágyom arra a nagyszerű tulajdonságra, amivel a jelenben könnyeden veszem az akadályokat, és a megélés pillanatában is élvezem azt, ami épp történik, egyelőre csak a gyakorlás fázisánál tartok. Derűsnek maradni, nagyvonalúnak, humorral és öniróniával ha kell. Cél. Az úton pedig sokszor elborulok, de legalább tudom, hogy ezekre szükségem van.

Vannak szempontok, amik szerint nagyon jókor érkeztek a gyerekek, így szorosan egymás után. De ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, akkor ez némileg egy kamikáze akció. Fizikailag, lelkileg, anyagilag, mentálisan, mindenképpen. Amíg nincs valakinek három aprósága és egy nagy pocakja, addig nem tudhatja, milyen. Én sem tudtam. Akkor sem tudtam mit jelent kétgyerekesnek lenni, míg csak Hanna volt, és Áron érkezéséig is csak kétgyerekesként tudtam működni. A gyakorlat az, ami a szabályokat alkotja, előre elképzelni, pláne beleképzelni bárki bőrébe magam... nagyképűség volna. Magam választottam ezt az életet, én vagyok a felelős is azért, hogy ezt jól csináljam. Amíg lehetőségem van rá, gyakorlom is. Sőt, változom is. De sokmindenben tudom, a vérem, az alapjaim, amiken ha akarnék is, csak nagyon nehezen tudnék változtatni. Lehet, hogy ezen kellene dolgoznom leginkább, hogy alább adjam az elvárásaimat... mondjuk hogy ne érdekeljen, hogy ellepnek bennünket a hangyák, és lezseren kint tudjak hagyni bármit a konyhában... mert pillanatnyilag ez nem megy...

Visszatérve a gyerekekre...
Míg Áron picike volt, sokkal egyszerűbb volt a hárommal. :) Furán hangzik ez, de tény, és most úgy érzem, néha amiatt fogynak le az elemeim, mert Áron már ekkora. Több figyelmet kíván most, mint a lányok ketten, és ha nem a babusgatás okán, akkor abból az apró tényből kifolyólag, hogy életveszélyes dolgokat művel. Vagyis vagy kézben van, vagy ha nem, akkor is kívánna egy teljes embert.
Hanna is, akihez az út a kizárólagosan vele töltött idő...
Mikolt is... aki pedig a legintenzívebb határkereső periódusában van, és mert épp olyan, mint babakorában volt, vagyis amint teljesül a kívánsága kezesbárány, nála némileg sokára kezdtünk hozzá a családba való integrálásba. Mondjuk eddig nem neveltük... Feldmár jut eszembe, meg ez az idézet tőle, a nevelésről.
Meg az, hogy vajon hogyan lehet sok, kicsi korkülönbséggel érkező gyerekkel jól bánni. Amikor nem jut arra, hogy mindnek mindig, mindent elmagyarázzak, a nehezebb szakaszaikban tereljem őket, legyen mindig jó ötletem arra az esetre, ha épp torkuk szakadtából üvöltve tépik egymás haját. Lehet, hogy ezért nem vállalnak olyan sokat ennyit?
Pedig nekem van benne hitem, hogy lehet. Csak nagyon húzós.

Nos akkor el is érkeztem Lelléhez, vagyis arra a pontra, hogy eddig még nem esett szó arról, hogy a három mellett van egy negyedik is. Éppencsak pocakban, de már nagyon is határozottan jelen. Leginkább amiatt, hogy korlátoz. Leginkább fizikailag. Szépen teszi, és ez természetes is, és tudom, hogy ez az út, a gyerekeknek is jelzés, hogy már nem csak hárman vannak. Lassan elérkezik az ideje az újrarendeződésnek, az újra elengedésnek, az újra elveszésemnek és újabb útkeresésnek egyaránt. Ma még mindig csak háromgyerekes vagyok, és van egy nagy pocakom. De érzem, hogy négy gyerek, az nem három plusz egy.
És sokszor úgy érzem, elértem a határaimon túlra, és fogalmam sincs, hogy honnan csavarjak egy cseppet még a túléléshez.
Mint most...
Amikor megfulladok a melegtől és a párátől, ha kilépek a lakásból, amikor nem tudok rendet tenni, mert nem tudok lehajolni, amikor érzik a gyengeségemet és provokálják, hogy legyek erős... Amikor egyedül érzem magam. És távol álljon tőlem a nyavajgás... Ez van épp így.

14 megjegyzés:

Rita írta...

Kitartás Kinga, háromszor végigcsináltad már, tudod elmúlnak ezek a nagyon nehéz időszakok! Mindig az a nehéz, ami van. Ha egy gyereked akkor az, ha kettő akkor a kettő, és ha három akkor rájövünk a kettő nem is volt nehéz. :) Nálunk 5év, 3év és 4 hó a gyerekek kora és bevallom néha nagyon nagyon sok, hogy nem tudok aludni, hogy nem tudok megfelelni, hogy elértem a határaimhoz, hogy már több, mint amit bírok és panaszkodni se nagyon lehet, mert akkor jön a "te akartad!", persze én akartam de attól még nehéz, attól még szeretnék sírni és szeretném ha megölelnének és bíztatnának, jobb lesz, könnyebb lesz. Mert az lesz.
De hidd el Kinga, mi anyukák akiknek több gyerekük van megértik amit érzel, gondolok rád és biztos még sokan gondolnak rád és minden pici sejtjükkel érzik, milyen nehéz is ez. Mert a három gyerek csak addig nehéz míg nincs 4.
De biztos vagyok benne, hogy most a terhesség nehéz és nem a sok pici gyerek.
Sose érezz lelkiismeret-furdalást mert panaszkodsz. Most nehéz de lesz könnyebb is. Mire Lelle is másfél éves lesz el se hiszed majd mennyire könnyű.
Kitartás, már nincs sok hátra talán 7 hét és újra babázhatsz és már nem fog akadályozni a nagy pocak se.

Unknown írta...

Ezt nem panaszkodásnak kell felfogni. Egyszerűen kimondod, ami bánt. Épp úgy, ahogy a pszichomókusnál tenné az ember. És ahogy kimondod, kicsit talán jobb lesz. Talán tudsz erőt meríteni mások válaszaiból. És akkor már megérte kimondani. :)

Vannak nagyon nehéz időszakok. De van, amikor utólag látjuk, hogy az nem is volt olyan szörnyű, csak az adott energiaszintünk, hangulatunk vagy épp a környezetik tényezők miatt éltük meg annyira negatívan.

De nőből vagy. Tehát mindent meg tudsz oldani és mindent túl tudsz élni. Amikor én vagyok hullámvölgyben, azt szoktam mondani: teher alatt nő a pálma és amitől nem halunk meg, attól csak erősebbek leszünk. ;)

Blanka és Manó írta...

Kitartás Drága......
Nemsoká küldjük Jutka nennét....
Puszi!

ghmari írta...

Írtam Neked egy e-mailt.

Csigamami írta...

Tudom, hogy ez így hülyén hangzik, de mégis: Én pont a Te ilyen jellegű bejegyzéseidből merítek erőt magamnak. Arra gondolok mindig ha Te három plussz eggyel ilyen frankón, akkor én az eggyel minimum így. Mindig csak azt látom és hallom, hogy anyukák micsoda csodabogarak és akadályok nélkül, felhőtlenül és satöbbi. Jó olvasni, hogy Te is ember vagy és jó, hogy leírod ezeket a dolgokat, hogy mások is tanulhassanak belőle, vagy épp erőt adjanak, mint például nekem. Nyílván írhatnék ilyet, hogy kitartás avagy egyéb közhelyek, de eddig mindig sikerült túl lendülnöd ezeken a völgyeken és egyáltalán nem tartok tőle, hogy most ne sikerülne. Jól csinálod és úgy csinálod jól, ahogy csinálod. Így szeretném én is csinálni. Nekem sajnos nem sikerül elengednem az otthoniakat vagy ami otthon volt. Akarva akaratlanul hasonlítok, úgy szeretnék vagy épp azt szeretném, hogy ami itt, az ott miért nem ésatöbbi.
Szóval tanulok, végtelenül sokat tanulok tőled és köszi nagyon, hogy ezeket a dolgokat leírod! :o)

gabi79 írta...

Drága Kinga! Csak Csigamamit tudom idézni. Nekem is ezek a bejegyzéseid adnak erőt. Van egy 2,5 éves és egy 1 éves. Egy lány, egy fiú. Úgy érzem én is a kimerülés fele járok, de ha te bírod 3+1-gyel nekem muszáj bírnom 2-vel. A szívem fáj egy harmadikra, de az erőm nincs meg hozzá. Úgy érzem segítség nélkül nem menne és segítség nincs. Csak a férj van, aki reggel 7től este 7ig nincs itthon.
Sok kitartást és meríts erőt a 3 gyönyörű gyerekedből és élvezd ki Lelle rugdosásait, mert ha már kinn lesz, biztos fog hiányozni a pocak hullámzása (legalábbis nekem sokáig hiányzott).
Gabi

Unknown írta...

Csigamamival nagyon egyetértek. Te nem csak a szépet és jót írod, hanem a valót, úgy ahogy van. Felvállalod, hogy ember vagy. És sokaknak ez tényleg segítséget jelenthet, hogy látják, mások is hasonló problémákkal küzdenek a hétköznapokban.

abrakadabra írta...

Kedves Kinga!

Kb. Áron születésének környékén találtam rá a blogdra és nagyon megtetszett az életetek és az ahogyan a te szemeddel látjuk. Most én más élethelyzetben vagyok, mint te, mert két gyerek után visszamentem dolgozni még tavaly év elején. Sok babás blogot már nincs időm követni de a tiéd tényleg terápia a lelkemnek, annyi olyan gondolatról írsz ami engem is foglalkoztat,nagyon köszönöm, hogy VAGY és ÍRSZ.
Ez is csak egy völgy ahonnan felfelé vezet az út!

Szitya írta...

Kinga!
Persze, a hozzászólók javával egyetértek, de szerintem popy6 fogalmazta meg a lényeget. És ezzel azt, hogy ezt nem veszi senki nyavalygásnak, már csak azért sem, mert "úgyis tudjuk", hogy NEKED menni fog.
És hogy mint négy gyerekes, aki hasonló rekord időn belül vált azzá, mint most te készülsz, szóval hogy így is hozzászóljak: az Ikrek egy szép októberi napon látták meg a napvilágot... A mai napig sem tudom felidézni, hogy hogyan lett nekünk abban az évben Karácsony, fával és ajándékokkal. De lett. Valahogy. Mert meg kellett oldani, és megoldottuk.
És még valami: nagyon jó ám négygyerekesnek lenni! (De nem könnyű....)
Puszi,
Szilvi

Sisi írta...

Drága Kinga,

Szeretem olvasni a blogodat. Kevés ember van, aki ilyen tisztán látja magát, és ezt meg is meri osztani másokkal. És az érzésekbe beletartoznak a negatívak is, ha valakinek mindez nem tetszik hát ne olvassa ezt a blogot...

Megértem, hogy elfáradtál, csodálom, hogy csak most. Ez egy nagyon kemény futam volt idáig is. Összefacsarodik a szívem, ahogy magam elé képzellek egyedül a kávéd mellett, úgy ücsörögnék veled ott péntek délutánonként!

És örülök, hogy ez a hétvége pont most jön, talán egy kis forrás lesz a tenger a feltöltődéshez, talán egy pici pluszt kapsz a további útra.

Várunk, és addig is ölellek,
Szilvi

Kinga írta...

nagyon nagyon köszönöm..

Névtelen írta...

Kedves Sky! Nagyon szeretlek, sokat gondolok rátok így ismeretlenül is. Én is sok erőt ( energiát, céltudatosságot...) merítek belőled, még akkor is, ha úgy érzed alig van olykor. (Próbáltad már a pocaktartó övet? Fizikálisan sokat segít.) Ölellek.

Magdaléha írta...

Kitartás! teljes mértékben veled érzek, és nyugodtan add ki magadból a negatív hangulatokat.
Mindamellett, hogy az ember maga választja azt, hogy kis korkülönbséggel szüli a sokadik gyerkőcöt, azért jogában áll, hogy panaszkodjon a fizikai terhei miatt. Nem lesz könnyebb, ha megszületik Lelle, de az évek téged fognak igazolni: a kis csapat együtt nő fel, és a napi robot egy kicsit majd könnyebbedik, nem annyira a fizikai jelenlétre lesz szükségük, hanem inkább a lelkire. Benned mindez megvan!
üdv: M

Az érem egyik oldala írta...

Haj-rá Kin-ga, haj-rá Kin-ga, haj-rá Kin-ga!
Jó lesz! Meglátod!!!
Hajrá Lelle, Hajrá Lelle, Hajrá Lelle!

Egy lökött olvasód