2011. május 20., péntek

Áron

Hátrébb léptem, hátha jobban rálátok a mostméglegkisebbünkre.
Annyira sok értelmezhetetlen dolog volt abban, ahogyan megnyilvánult, hogy sokszor azt éreztem, szélmalomharcot vívok, és ha megfeszülök sem tudom, hol és hogyan kellene rátalálnom a kulcsokra hozzá.
Kezdődött mindez azzal, ahogyan az igényeit hozta tudomásomra. Piciként olyan csendes, és türelmes volt, tisztán emlékszem, amikor azt írtam róla, hogy kér... Bár lehet, hogy az akkor csak Mikolthoz képest volt csendes kérés, aki akkortájt éppen ilyen hangerővel közölt, mint most az öccse. :)
Egy ideje, ha akar, akkor azt úgy és annyira akarja, hogy az erek kidudorodnak a nyakán. Szenzitív lelkemnek ez persze intő jel volt nyomban, hogy lám, már itt tartunk, a szépenkérést nem hallom meg. Pedig de...
Ő meg mégis ezt a módot választja... Ökölbe szorított kézzel erőlködve hangoskodik.
Hannáról azt gondoltam, erős akarata van. Aztán jött Mimi, aki megmutatta, hogy dehogy és most itt van Áron, aki pedig azt bizonygatja, hogy amilyen kicsi, olyan jelentős. Ellentmondást nem tűrően a türelemnek egy egészen aprócska morzsáját is mellőzve.
Példul... reggel, amikor ébred, mint Dani, azonnal útrakész. Én nem ilyen vagyok, pláne manapság időbe telik felülnöm is, mégha a szemem már ki is nyílt. Legyen ez mondjuk 20 másodperc.
A másodikban Áron már eszeveszetten zokog... Miért? Mert nem húzom ki a függönyöket azonnal, ahogy ő akarja, és nem nyitom ki az ajtót sem egyszemvillanás alatt. Pedig ő fogja a kezem és rángatja, hogy induljunk már... Ha mindezt csak hőbörögve tenné, akkor most nem kopácsolnék, de kiabál, sír, toporzékol... de ebben az esetben legalább tudom, mit szeretne.
Egy csomó helyzetben viszont fogalmam sincs...

Na és akkor hátraléptem.
És azt vettem észre, hogy Áron kizárólagosságot szeretne. Még egy kicsit a tojáshéjban lakni, cipelődni, és ha úgy tartja kedve, akkor rohangálni, és tombolni.
Én pedig kevéssé vagyok ezekben partner. Ha most nem lenne pocakom, nyilván sokkal többet emelgetném. A kérdés csak az, vajon miért nem jó az ölembe ülni, és bújni. Miért szükséges feltétlenül állnom ehhez. Mert ha le merek ülni vele, akkor vége a jüérzésnek. Mutogat felfelé, és mondja: up...
És amit még meg kellett látnom, hogy Áron fiú...
És igen, nekem ő az első fiam, akarva akaratlanuk a lányos anyuka szemüvegemmel próbálom kisilabizáslni, pedig ez egy rém más világ.
Sértődékeny, sérülékeny, ugyanakkor kis tank is, kiselefánt, dömper.
Nekem pedig idő kell ahhoz, hogy lekövessem amit akar, és a megfelelő dobozba pakolgassam a megfelelő alkatrészeket.
Kihívás.

De mintha ezektől a megvilágosodásoktól tegnapra változott volna valami.
Példásul tegnap délután előbb ébredtem, mint ő, és sikerült kipattannom. Szélesen vigyorgott. Nagyjából egész délután.
Hát ennyi kell a boldogsághoz.
Meg az, hogy Peti ma kivitte délelőtt a lányokkal együtt a játszóra, és bár ezer fok volt már tízkor, mégis elégedetten jött haza.
Aztán medencéztünk is, és láss csodát, hangját nem lehetett venni egész délelőtt.

Ezzel együtt azt hiszem az intenzitást el kell osztanom százzal, hogy a valós igényeit lássam, és muszáj megtanulnom, hogy nem minden heves reakció jelent elementáris hiányállapotot, csupán erősebbek a megnyilvánulásai, mint amit a lányok esetében megszoktam.
Nem könnyű, pláne, amikor reggel így kelünk és a nap java része ennek fényében telik.
Igyekszem a gyönyörmorzsákat, amiket azért naponta többször is osztogat beosztani, hogy akkor is emlékezzem arra, hogy milyen zseniális kispasival élek együtt, amikor legszívesebben a szemben épülő kondó udvarán álló harminc emeletnyi magas daruval szemezek és elképzelem magam amint bánzsi dzsámpingolok...

2 megjegyzés:

Judit írta...

Drága Kinga! Épp most írtam egy hasonló témájú bejegyzést egy hasonló korú és vérmérsékletű fiatalemberről... :) De jó lenne, ha együtt szívhatnák le egymás energiáit ezek a kis gazfickók! :))) Puszillak Benneteket innen a nagyon messziből!

Blanka és Manó írta...

Hú a betyár mindenit.... :-))
Nagyon nincs könnyű dolgod.
Milyen igazad volt anno, hogy örüljek, hogy kislányom lesz....és tényleg milyen jó, hogy Benedek végül Blanka lett. :-))
No de mindettől függetlenül imádjuk Áront, úgy ahogy van....kár, hogy csak virtuálisan. :-(
Puszi!