2011. május 4., szerda

Mondják...

Áron ma délben, amikor a lányokért mentünk az oviba, meglátta a klubházat az autó ablakából, lázba jött, hadonászva toporgott, ami nagy örömre utal nála, majd élete első mondatát prezentálta imígyen:
- Ott a Hanna.
Majdnem elfelejtettem megállni az ovinál...

Hanna ma a játszón véletlenül rálépett egy kisfiú kezére, majd azonnal reagált: Sorry... kicsit később pedig a csúszdán felfelé haladva szembe találta magát egy kislánnyal, és felkiálltott: Wait, waiiiit.
Ezeket most hallottam tőle először, és amellett, hogy jó, az volt benne a nagyszerű, ahogyan magától értetődően, és azonnal használta ezt a két szót.

Krumplipürét készítettem ma, amit a lányok általában csípőből utasítanak vissza. Azért nem értem, mert meg sem kóstolták eddig. Eddig. Mert ma kétszer kértek, sőt, este a vacsora bekebelezése után Hanna felvetette Daninak, hogy esetleg kérne még desszert gyanánt.
Mikolt pedig csatlakozott... (kivételesen felírtam, mert bár többször is így hangzott, nekem esélyem sincs ezt ebben a formában megjegyezni, pedig gyöngyszem...)
- Papa, én is kéjek kompapijőt.

3 megjegyzés:

Unknown írta...

Micsoda sikerélmények 1 napra! :)

Én is úgy tudok az ilyesmiknek örülni.

Vikusz írta...

És mivel sikerült mindezt elérni? Mert a krumplipüré nálunk is az első számú közellenségek listáján van (noha a kóstolásig még senki sem jutott el), karöltve minden egyéb krumplis étellel, a sült krumplit kivéve...

Kinga írta...

No idea...
Egyszercsak kértek. És kiderült, hogy jó... Hogymikvannak?...