2011. június 9., csütörtök

Készülődés

Tegnap megmértem a pocakomat. Kicsit nagyobb, mint Áronnal ugyanekkor... Éreztem én, hogy nem kicsi, cipelni sem, meg amúgy sem, centire most 108-109, de ezt a magasságomhoz is kell viszonyítani ugye, ami meg 174cm.

De a lényeg, hogy hamár, akkor a mérlegre is ráálltam, az meg majdnem 78 kilót mutatott, nekem pedig a 80 a szülősúlyom... bármennyiről is indulunk.
Bármennyire is várom már Lelle érkezését, ez a két dolog azért felkavart pár érzéshullámot, aminek (vagy másnak... :) köszönhetően reggel szép egyenletes, nem erős, de rendszeres fájdogálással ébredtem.
Áronból okulva tudom, a sokadik gyerekek soká készülődnek, és ezt egy cseppet sem bánom, hiszen végül megvan az eredménye ezeknek a kiszámíthatatlanul hosszú vagy rövid pillanatoknak.
Szerencsére Dani még itthon volt, odaadtam neki Áront, én meg visszafeküdtem. Nagyon jólesett... és bár a kis kontrakciók abbamaradtak, jobbnak láttam összeszedni Lelle Róza kezdő ruhatárát, és kimosni mindent. :)

Miközben teregettem, azon járt a fejem, hogy milyen más ez a sokadik terhesség. Az elsőnél azt sem tudtam, mire számítsak, milyen lesz az érkezés, nemhogy az utána következő időszak. Azon aggódtam, vajon nagy marad-e a pocakom, és lesz-e még valaha szép köldököm... hogy a kisruhák katonás sorrendben meglegyenek, hogy legyen kép a gyerekszoba falán, hogy a szőnyeg passzoljon a mobilhoz.
A másodiknál tudtam, hogy szeretnék szülni, hová tegyem a kiságyat, ahol a legjobb lesz Mikoltnak és nekem is, hogy mi vár rám, ha hazajövünk a kórházból. Biztos voltam magamban, és Mimiben is, egyetlen nagy kérdés volt bennem, Hanna lelke. Hogy hogyan fog megbirkózni a testvérkérdéssel, mit fogok csinálni majd egyedül két gyerekkel, hogyan lesz az, hogy az egyiket altatom, a másik meg épp éhes lesz.
A harmadiknál azon aggódódtam, hogy nehogy olyan hamar érkezzen, hogy ne legyen időnk bejutni a kórházba... meg azon, hogy legyen friss kiflim befelé, mert tudtam, vacsorára egy üres zsemlét fognak adni, legfeljebb egy párizsival. :):) Már egy pillanatig nem voltam én magam előtérben, és tudtam, az ágyunk egyre kisebb lesz, mert a kiságy dedikálva ott áll ugyan, de Áron egészen biztosan mellettem lesz majd, hiszen nem bírok én kiugrálni éjszaka ezerszer, hogy megsimogassam, vagy megszoptassam.
Nyugodt voltam a lányok miatt is, tudtam, ők ketten jól fognak együttműködni, és bár a hátam közepére sem kívántam a kórházi napokat, azt is számításba vettem, hogy azt a kettőt, amit bent töltök majd, csak Áronnak szentelhetem, és ez kicset ér... mert amikor otthon leszünk, az élet a régi-új kerékvágásban folytatódik majd. :) Hol vannak már a gyerekágyas hetek... :):) Persze sokkal könnyebben is ment a regenerálódás, talán épp annak köszönhetően, hogy mindig volt mit csinálni.

Most pedig... azt hiszem az új közeg, az új kórház, az új orvos, a magamrautaltság miatt van bennem egy kis tartás attól, amit történni fog. Tudom, mit jelent a fájdalom, tudom, mi következik aztán, tudom, hogy semmit nem érdemes előre megterveznem. Minden alakulni fog, ahogy a legjobb lesz, és tudom, hogy az újrarendeződéshez türelem és idő kell. Mindenkinek.
Tudom, hogy a szülés utáni hormonbomba mindent gyönyörűnek láttat, hogy ránézve majd Lellére azt fogom érezni, hogy ő a legcsodálatosabb lény a földön, de már azt is tudom, hogy a többieknek nem ilyen könnyű, mert ők ebből a bombából nem kapnak.
Szeretném, ha képes lennék majd mindet ilyen csodálatosnak látni, akkor is, amikor nem engednek majd beszélni, szoptatni, altatni, amikor egy kicsit mind megkergül és szétesik, és tudom, kellek majd, hogy segítsek nekik újradefiniálni a helyüket a családban.

Szeretném jól csinálni...
És közben néha eszembe jut, amikor Hannát vártam... a köldök kérdés, meg a nőség-anyaság kérdésköre is, és olyan jó, hogy ezen már rég túl vagyok... hogy Dani most is a legszebb nőnek lát, hogy bár ő talán a legtürelmetlenebb, mégis velem van. Hogy már ő is tudja, mit jelentenek a rezdülések, hogy mi mi után következik.
A legnagyobb kihívás a kettőnk életében hamarosan elkövetkezik. Négy gyerekünk lesz, és házaspárként és szülőpárként is újra kell osztanunk a kártyákat. Remélem, hogy lesz időnk egymásra, hogy meg tudjuk majd oldani, hogy néha kettesben legyünk. Még akkor is, ha már sem Peti, sem a mamám nem lesznek velünk...

6 megjegyzés:

Noémi írta...

Kinga, rögtön az jutott eszembe, amit pont egy éve írtál Nekem: hogy mennyire vágysz a negyedikre, mert tudod, akkor már igazán jól csinálnád. Ebben biztos voltam akkor is, most is! :) Minden szükséges érzékenység és tapasztalat a zsebedben... Negyedik babánál már mi más újdonságot kaphatnál az élettől, mint a kicsit idegenebb környezetet? ;) Nem is ez számít majd, hanem hogy Ti mennyire jól működtök, ilyen szép nagy családként is! Tudom, hogy praktukus oldalról könnyebb lenne itthon, de Ti általában nem a könnyebb úton jártok... :) Nagyon drukkolunk Nektek, az aggódást dobd félre, mi szorítunk! Te csak élvezd minden percét ennek a csodaszép végerésznek, amit egyébként is úgy szeretsz! :)
Hajrá lányok!

Strugamano írta...

Mindig minden a legnagyobb rendben lesz és nagyon jól fogod csinálni! Hozzám képest van két gyerek és 17 hét előnyöd. Lesem minden bejegyzésed és szorítok értetek nagyon!

BCili írta...

Kitartás :)

Tündérlátta írta...

Olyan szép volt ezt olvasni. Köszönöm neked!!

Krisz írta...

Ó Kinga! Megérintenek a finom rezgéseid! Csak jó lehet nálad minden. Annyira ez kívánkozik Neked. Mint mindig. Csodavárás, csoda gyerekekkel/családdal. Persze problémák mindig vannak, de ezek megoldásának is nagymestere vagy. Nagyon drukkolok!

Puszil: Krisz

Cilee írta...

:-) Rutinos vagy :-)
Fel a fejjel, minden rendben lesz, csak nyugodtan készülődj, hamarosan megérkezik Lelle.
Ez a szeretetbomba-hasonlat nagyon tetszik, és milyen igaz :-)
Szorítok, hogy minden rendben legyen!
Ildikó