2011. július 14., csütörtök

Kezdetben volt a káosz

Már Áron érkezésekor megtanultam, jobb, ha nem számítok semmire, nem döntök el előre semmit, és nem feszegetem túl azt a nagyon sérülékeny egységet, ami igazából csak látszólag áll rendelkezésre. Persze a gyerekeknek jó, ha vannak határok, ha azt, amit eddig is, eztán is betartatunk, de látom, hogy nagyon vékony a réteg, amin sétálni lehet, alatta ott a bizonytalanság, a helyzet adta megoldandók sora, amiben mindenkinek kicsit más szerep jut, mint eddig.

Nem válunk egycsapásra hattagúvá. Az egyik felem Lellét óvja, és néha kétségbe is esem, hogy hogyan balanszírozzak aközött, hogy a többiek is érezzék a gondoskodást, és Lellének se essen bántódása... plusz mindenki megkapja azt, amire a túléléshez szüksége van... pl. enni, amikor éhes és ágyat velem, vagy nélkülem, amikor álmos. A másik felem pedig még mindig háromgyerekes, amiben van egy legkisebb is, aki nem viseli túl jól, hogy a státusza megváltozott... vagy épp megváltozóban van.

Éjjel eltört a mécses. Megijedtem a feladattól, attól, hogy még mindig fehér és erőtlen vagyok, fáj valami, amit nem tudok pontosan behatárolni, legjobb esetben a derekam környékén egy izom (ha van még nekem a hasam és a derekam tájékán egyáltalán ilyenem), de már gondoltam a vesémre is, meg egyebekre is... jó volna mielőbb érezni, hogy elkezd visszatérni a régi, hogy enyhül ami belül fáj, mert ez most tényleg ijesztő... még nekem is.
Sok volt, bírtam, de most érzem, hogy mennyire a végére értem az erőmnek. Ha tehetném, most azonnal hazamennék. Nem akarok már hegyet mászni, sem bizonyítani, sem tűnni... semmilyennek.

Aztán ma elkezdődött egy új nap, minden percében tele kihívásokkal, hogy csináljam, vagy ne csináljam, és itt nem a főzésre gondolok, hanem egyáltalán arra, hogy fel kell-e kelnem. És persze elrontottam, mert felkeltem, és persze éjjel is egyszerre kelt a két cicis, és délután sem aludtak egy időben, és perszehogy Mikolt a legprovokatívabb formáját hozta, Áron folyamatosan nyűglődött, Hanna pedig ismét a nemhallók táborába delegálta magát... ahogy Lelle egész délután nem aludt, és semmi sem volt jó neki sem.
És persze összeszólalkoztunk anyukámmal is, aki hisz benne, hogy a gyerekeknek szót kell fogadniuk, még ebben a helyzetben is, különben szétesünk, de én meg azt gondolom, hogy most inkább szétesnék egy kicsit... És persze neki is igaza van, és nekem is, és nagyon nehéz, ha én is itt vagyok, meg ő is, és ha még csak kicsit is, de más kereteket szabunk... ők meg valóban provokálnak.

És amúgy minden huszadrangú amellett, hogy meg kell őrizzem a derűt, mert akkor azt a gyerekek is érzik, és sokmindent el kell engedni ahhoz, hogy lássam, mit kell helyére tenni... csak hát meghalni, aztán feltámadni nem könnyű. Pléne, ha még csak az elsőn vagyok túl...

Délután Áron mellett fekve (közben Lelle sirdogálását hallgatva, akit Dani próbált csitítgatni) azon gondolkodtam, hogy amikor majd nem lesz itt senki, akkor mondjuk egy ilyen egyik fenn van, mert épp ébredt és éhes, a másik meg aludni menne, mert fáradt helyzetet hogyan oldok majd meg... (a konklúzió annyi, hogy egészen biztosan nem ússzuk meg sírás nélkül, és akkor ez a helyzet...). Aztán Áron elaludt, én meg arra jutottam, hogy most az volna a legszerencsésebb, ha hagynám, hogy legyen három felnőtt körülöttük... aztán majd ha egyedül leszek, megoldom...

Puha fészek ez itt, egészen otthonos, leszámítva a csapongásokat, és a csattanásokat, meg a rutintalanságot. De egyáltalán nem zavar, hogy káosz van... tudom, hogy szépen lassan tisztulni fog. És közben drukkolok magamnak, meg a gyerekeknek, és néha elsírom magam, meg feladni készülök, meg kiabálok, és kapkodok... de olyankor szerencsére mindig történik valami és megy minden szépen a maga útján... a görcseim nélkül is.
Úgyhogy most ezt tanulgatom...

8 megjegyzés:

frihanna írta...

Teljesen megértelek...
Nekem két gyermekem van, de ezeken a kétségeken keresztül mentem én is, mikor a kicsi született.
És szülés után a hormonok is kiszolgáltatottá teszik az embert, és sírni kell mindenen. Azon is, amin máskor nem.
Ne várj el magadtól túl sokat, te Drága! Hiszen nagy trauma a szülés a szervezet számára, és a lélek számára is!!!!
De hinni kell, hogy minden elrendeződik! Nem azonnal, de előbb-utóbb. :D

Andrea írta...

Szia!
Én is csak azt tudom mondani,hogy idővel minden helyreáll,Te is megerősödsz és másképp látsz mindent!♥
Gratulálok a gyönyörű gyermekeidhez!:)
(Mi most várjuk a harmadikat)

KV írta...

Nekünk nagyon nagy segítséget jelentett a hordozókendő: úgy voltam teljesen Lilié, hogy Gergőnek fel sem tűnt. Persze a gyermekágy (különösen a negyedik) ideje alatt jobb ha más (is) segít hordozni.

Gergő születése után fájt nekem is a derekam, de sosem tudtam meg, mitől (belejátszott-e a vesetágulat, ami a várandósság végére kialakult) -- majdnem egy év kellett, hogy teljesen elmúljon. Most szerencsére nyoma sincs.

NőiCsizma írta...

Én is csak azt tudom tanácsolni, mint frihanna: ne várj túl sokat magadtól! Most minimum 1 hétig egyébként is csak feküdnöd kellene. Egy szülés nagyon komoly egy szervezet számára. És persze a hormonok még hetekig "bezavarnak".
4 ilyen kicsivel képtelenség megoldani sírás nélkül. Én - amellett, hogy semmiért nem adnám a 4 lányomat - utólag már nagyobb korkülönbséget hagynék, mert most még mindegyik kicsi, mindegyiknek nagyobb szüksége lenne rám. És meg szakad a szívem, mikor mondjuk hárman sírnak egyszerre, Én meg csak egyet tudok felvenni. És a többinek nem elég, ha letérdelek hozzá, és a szabad karommal megölelgetem. Egymást lökdösik ki az ölemből.
Szóval tényleg nehéz, de nagyon hamar alkalmazkodni fognak az új felálláshoz, csak borzasztóan kell figyelni, hogy megtaláld az egyensúlyt. Ami persze néha képtelenség...
Tegnapelőtt is elmentem egyedül sétálni a 4 kicsi lányommal. Van testvérbabakocsink, azzal könnyebb dolgom van. 2 órát sétáltunk, fagyiztunk, szökőkutakban ugra-bugráltunk. De úgy értünk haza, hogy a második lányom azért sírt, mert szeretett volna Ő is a babakocsiba beülni, a harmadik azért, mert Ő szerette volna megnyomni az ajtónyitó gombot, de nem tudtam felemelni, mert a legkisebb volt a karomban, és persze Ő is üvöltött már, mert éhes lett. És Én ilyenkor eléggé késégbe esem, hogy hogyan vigasztaljam meg őket...

Egyébként a hordozást Én is kipróbáltam séta alkalmával, de 4 gyerekkel nekem már nem praktikus. Éppen a főtér egyik szökőkútjában táncikáltak, mikor a legnagyobbnak pisilni kellett. Pont ott van a McD., bementünk, a wc koszos, rajtam a 2 hetes picurka, így tartottam a wc fölé a 19 kg-os lányomat. Mire kiértünk, mehettem vissza a második lányommal, mert neki is éppen akkor kellett. Még jó, hogy ott voltak a nővérem nagyobb gyermekei is (8 és 11 évesek), mert különben 4 kicsivel vonulhattam volna a Meki wc-jébe. És persze itt most 40 fok van, egy csecsemő sem bírja ezt a nagy hőséget.
Szóval próbáld ki, ha nem egyedül vagy felnőtt, akkor jó lehet, beválhat. Én többnyire egyedül vagyok velük, kihívás a logisztika... :)

Egy tanácsom van: ne görcsölj annyit, vedd kicsit lazábban, akkor könnyebb találékonynak is lenni.

Ja, és megírod nekem az e-mail címedet? csizmalanyokkukacgmailpontcom

adri írta...

Szia Kinga,
en ugy gondolom, hogy akarhanyadik gyerek szuletik is, az ember egy kicsit mindig konnyebbre keszul. Aztan termeszetes, hogy osszecsapnak idonkent az ember feje felett a hullamok, de aztan elrendezodnek a dolgok... bar nehez megelni a nyugos siros perceket... de ez is benne van a csomagban... igy teljes. igy tanulunk, formalodunk ossze. igy tanulja meg mindenki a hatarokat, szerepeket.

azzal egyelore szerintem ne foglalkozz, mi lesz, ha egyedul leszel a gyerekekkel. Most ott a Mamad: van segitseg, pihenj amennyit tudsz. Egy ket het alatt, plane egy ket honap alatt siman rendbe fog jonni minden: visszarendezodnek a dolgok, helyesebben nem is vissza csak ujra elrendezodnek. Ennyi ido alatt valtoznak a gyerekek is, uj szokasok alakulhatnak ki, amikkel majd te is vidaman megoldod a most megoldhatatlannak latszo perceket. De ezt nyilvan te is tudod, csak inkabb erre gondolj, hogy a dolgok valtoznak elrendezodnek, es ne arra, hogy a mostani helyzeteket hogy oldanad meg egyedul.

Lelle meg annyira picike, a szules meg annyira friss, a faradtsag meg annyira nem mult el...

Pihenj sokat, minel hamarabb erore kapsz, annal konnyebben tudsz majd ujra egyszerre tobbfele teljes odaadassal figyelni!

--adri

eszter írta...

gondolom most arra van a legkevésbé szükséged, hogy a kiskorkülönbségesek, háromgyerekesek, négygyerekesek (bár azt hiszem, hogy ilyen esetben tényleg nem a létszám, hanem a kis korkülönbség, ami a nehezebb feladat) megmondják a tutit, de én is had okoskodjak egy kicsit :).


Egyrészt nincs "tuti", csak tipp.
Másrészt sokösszetevős sztem ebben az esetben a probléma.
Először is egészségesen teljesen más a helyzet, mint gyengén, esetleg betegen.

Úgyhogy addig tényleg ne várj sokat magadtól, amíg meg nem erősödsz. (China rubra C30-ast próbáltad már? Oldatban készítsd el, iszogasd egész nap - negyedóránként, félóránként, közben rázva. Ha segít, akkor akár 3-4 napon át. De azért én visszamennék, mert a diagnosztika fontos, tudni kell mi a baj - ezt mondja az orvosi és majdnem homeopata végzettségem, hátha segít)

Másrészről meg idő kell mindenhez.
Nekünk is a kendő vált be. Abba belemászott az aktuális legkisebb, én egy lehúzhatós, pánt nélküli pólóban voltam és gyakorlatilag folyamatosan szoptattam, míg szaladgáltam a másfél éves után (még egyszer: egészségesen!)

A férjem pedig azt mondaná: két gyereknél demokrácia van, háromnál már diktatúra. :)
Ő is ilyen Daniféle-anyaszívű pasi, de azért pasi, és kicsit jobban bírja a gyereksírást, mint mondjuk én.
Megnyugtatásul: én nem látom, hogy a kisebbek nálunk sérültebbek lennének, mert kicsit többet sírtak, mint a nagyobbak. Kicsit hangosabban követelik a mai napig a jussukat, de hát ez a sorsuk, ők szerettek volna 2., 3., 4. gyerekek lenni :) (önzőbbnek pedig az 1. a legönzőbb, pedig ő is csak 18 hónapig volt egyedül)

Szóval fel a fejjel, használj ki minden segítséget, és GYÓGYULJ MEG, ERŐSÖDJ. Ha nem vagy biztos abban, hogy semmi bajod, "csak" gyermekágy, akkor inkább menjetek vissza!

GDT írta...

Köszönöm lányok, azt hiszem a fő gond, hogy nem tudom, egészségileg mi a baj... Amíg ez nem derül ki, és nem is múlik, nem is tudok mással foglalkozni...
Lellét fel sem bírom emelni egyelőre :)
A hormonok meg dolgoznak, és tudom, ilyenkor a sírás is benne van a pakliban. De mondjuk most nem a sorsom miatt sírdogálok, azzal semmi bajom :) csak ijesztő ez az ismeretlen eredetű nagy fájdalom.
Olyan, mintha a hasam-derakam környéke nem lenne szilárd, nem tudok kiegyenesedni, leülni, felállni... elől oldalt van egy ponton belül a fájdalom, folyamatosan, ha fekszem akkor is. Mint amikor beszúródik a levegő... a derékfájás rendben, hiszen amíg vissza nem megy a pocakom rendesen, addig ez ok, és ismerős, és viselhető is...
De ma megyünk orvoshoz, és remélem előrébb leszünk, mint tegnap.

A homeos tippeket is nagyon köszönöm, sajnos csak az van, amit otthonről hoztunk, abban china rubra nincs... :(

a mesélő írta...

Szia Kinga! Egyensúly- hát az szinte nincs is ennyi és ilyen pici gyereknél, inkább csak derűsebb, csendesebb fél napok. Lelle Róza lesz a legkisebb gondod szó szerint, de ez így lesz jó, teljesen belesimul majd az életetekbe szinte percek alatt és négy gyerekes leszel, annak is fogod érezni magad.
A fájdalom miatti félelem, a hormonok műve, én valódi halálfélelemmel mentem vissza szülés után leetetni a bennmaradt hurkot, ami nem született meg Flórával. Rengeteget sírtam, azt éreztem, hogy nem jövök vissza élve, iszonyat volt, szóval átérzem amin keresztül mész. Remélhetőleg a fájdalom oka nem komoly és elmúlik, szorítok neked nagyon!
Sok erőt, mosolyt és türelmet kívánok neked ez elkövetkezendő évekre és olvaslak tovább:) Lelle Róza gyönyörű mint a többiek az én kisbabáim is ilyenformák szoktak lenni.