2011. augusztus 13., szombat

Kisgyerek kis gond

Hanna rágja a körmét.
Nem esett igazán messze a fától, van a családban körömrágó, és anyukám tanusága szerint mikor leszoktam a cumiról, én is a körmömet rágtam, aztán a bőrt a körömágyam mellett, később a fejemet kapartam, meg a hajamat tépkedtem... aztán visszatértem a bőrtépkedésre. Szép karrier, és nem is nagyon vagyok rá büszke. Mióta gyerekeim vannak, úgy tűnik egészen elfoglalt vagyok, mert a kezem azóta rendben van. Viszont abban a pillanatban, ahogy kettesben maradunk Danival, vagy messzebbre megyünk autóval, előkerül ez a rossz szokás.

Hanna a legérzékenyebb gyerekünk. Amikor eljöttünk otthonról, abban a hitben tettük ezt, hogy a gyerekek nem sérülnek majd itt, hanem kapnak a nagy kaland által. Tudtam azt is, hogy nagyon nagy lesz a változás, amit nyilván valahogyan fel kell tudniuk dolgozni. A legtöbbet pedig Hanna veszített. Annak ellenére, hogy a legfontosabbakat, minket és a testvéreit maga mellett tudhatta, neki már otthon is voltak kapcsolatai, bejáratott foglalkozások, és a nagycsalád is az élete része volt már. Ezeket pedig mind hátrahagytuk. Egy egy skype beszélgetés nem pótolhatja az öleléseket, a dícséretet, akkor sem, ha sok szeretetet kap ezen keresztül akkor, amikor épp van. De ez nem ugyanaz.

Az első időkben félt az itteni gyerekektől, iszonyú volt látni, hogy az a Hanna, aki a Mikulás mellé állt alig kétévesen, hogy segítsen ajándékot osztani, és mindig, mindenkivel szemben nyitott volt, most behúzódik a lábam közé, onnan pislog csak, és ha valaki megszólítja, menekülőre fogja. Az óvodába való beilleszkedése sem volt zökkenőmentes, akkor enyhült csak a félelme, amikor Mikolt is csatlakozott hozzá.
És amikor már sokmindent értett, és barátokat is talált, született egy kistestvére...

Hanna olyan, mint egy kis felnőtt. És amikor ezt leírom, nagyon nehéz lesz a szívem. Szeretném, ha gyerek volna, ha önfeledten élvezné ezt a kort, ha kevésbé venne magára terheket, ha nem akarna folyamatosan megfelelni, ha nem szeretné ő felnevelni a testvéreit. És nem tudom, mennyi ebből az, amit mi tettünk rá, és mennyire az ő belső sajátja ez a felelősségvállalás. Valószínűleg egymásra hatásokról van szó, hiszen nekem könnyű rábíznom dolgokat, ő pedig szívesen segít. Ebből pedig az következik, hogy amit már egyszer megcsinált, arról úgy gondolja, az már mindig az ő dolga... Lellét megvígasztalni, Áront felöltöztetni este, Mikolnak szólni, hogy tegyen vagy ne tegyen dolgokat...

Tudom, hogy van benne egy csomó feszültség, aminek nincs megadva a módja, hogy jól levezetődjék, mert sem az ovi nem ad eszközt a játékra, se egy normálisan használható játszótér a közelben, ahol legalább kirohangálhatné, kilóghatná magát. És mostanában nem nagyon medencézünk (főképpen miattam) és a falmászás is el-elmaradt. Pedig biztosan szüksége volna ezekre a programokra...
Küzd a többiekkel is, mindegyikük elveszi tőle a játékot, amivel épp játszik, Áron pedig ráadásul még durva is. Hanna ilyenkor rájuk kiabál, és nagyon ritka, hogy visszaüt... inkább magába fordulva sír, vagy elszalad a játékával.
Tegnap este egy pizzázóban vacsoráztunk, Dani elvitte a két középsőt egy kört futkározni, Hannával kettesben maradtunk, Lelle aludt a babakocsiban mellettünk. Hanna ölében egy baba ült, róla mesélt nekem. A baba egyedül játszott a saját szobájában, és nem mentek utána a testvérei... Na igen...

Egy pár hete kezdődött a körömrágás. Nem tudom semmihez sem kötni, nem Lelle érkezése volt az, ami kiváltotta, de mondjuk, hogy akkörülre datálható. Az összes körmét rágja, és természetesen hiába minden... Amikor megkérdeztem tőle, miért rágja, azt felelte, hogy azért, mert nem adom neki oda a cumiját, pedig ha mindig cumizhatna, akkor nem rágna körmöt. Lehet, hogy megoldaná, de cseberből vederbe ugyebár (bár egy időre, míg a Lellevarázs tart és effajta regresszióval jár akár cumizhatna is felőlem...de sosem kérte még nappal, csak alváshoz cumizik).

A lehetséges okok után kutatva a szakirodalomban, meglehetősen sok ránk illő passzust találtam. Például azt, hogy a körömrágás általában szorongásra utaló jel, ami felléphet átmenetei jelenségként az ujjszopás elhagyásakor, vagy amikor a kicsi új környezetbe kerül, nagyobb kihívásokkal találja magát szemben, esetleg kórházba kerül, vagy testvére születik. Egy másik elmélet szerint a körömrágás a szeretteinktől való elszakadás fájdalmát is kifejezheti szimbolikusan, a tépés, szakítás, sebzettség a szeretett személy hiányából adódó bánatot fejezi ki. A gyermek tünetével (mint oly sok más betegség esetében is), a passzívan elszenvedett traumát fordítja aktívba, vagyis saját akaratából újra megéli, miközben környezetének is megmutatja azt.

Persze egyáltalán nem csodálkozom, hiszen tudtam amikor először láttam Hannut a szájában a kezével, hogy mi a bibi, és sokkal jobb ez, mintha olyan tüneteket hozna, amik kevésbé egyértelműek, és sokkal fájdalmasabbak, mint hasfájás, fejfájás... de örülni azért nem nagyon örülök... Rossz látni, hogy csak akkor nincs a szájában van a keze, ha valamiben nagyon elmélyül. Hetek óta nem tudom levágni a körmét, és minden alkalommal, mikor a többiekét vágom, sóhajtozom is ezen... pedig milyen szép keze van. Tudom, a feszültség forrását kellene megszüntetni, de azt is érzem, hogy talán már szokássá vált a rágcsa. Tudom, mit sem ér, ha szólok, ennek ellenére szólok, mert akkor legalább kizökken és egy időre befejezi.
Teljesen tehetetlennek érzem magam, és sokszor gondolok arra, hogy mennyire elveszett voltam, amikor babaként sírt, pedig mennyivel könnyebb volt az, mint most ez (mai fejemmel ugye...). Arról nem is beszélve, hogy neki mennyire rossz ez...

És lehet, hogy abszolút nem megoldás, de tegnap előtt arra vetemedtem, hogy egyezséget ajánlottam neki. Kijelöltünk egy ujjat, amit rághat, a többivel kapcsolatban pedig abban maradtunk, hogy ha le fogom tudni vágni a körmét, akkor kap valamit. Buborékfújót kért, én pedig reménykedem, hogy nem túl hosszú az az idő, ami egy körmöcskének kell ahhoz, hogy vágható nagyságúra növekedjék. Hanna egyelőre minden nap mondogatja, hogy csak azt az egyet rágta, és lám, már milyen szépen nőnek a többiek. Én pedig dícsérem. És amikor dícsérem, ragyognak a szemei.
Lehet, hogy még ennél is sokkal többet kellene dícsérni?...

6 megjegyzés:

KV írta...

Volt időszak, amikor Gergő is nagyon rágta (amikor visszamentem dolgozni, majd ovi/kistestvér idején). Most sokkal jobb. Én úgy láttam, hogy a szólongatás nem jó neki, egyrészt a tünettel ér el figyelmet -- ami így elősegítheti a tünetképézésre való hajlamot, másrészt attól is szorongani kezdett, hogy már megint valamit nem jól csinál (azzal, hogy rág). Persze nehéz volt megállni, mert engem nagyon idegesített, pont azért, mert állandóan szembesített azzal, hogy szorong a gyerek. Esetleg csak simogattam a kezét, ha már nem bírtam nézni.
Nekünk nem vált be, de lánynak hátha jobb ötlet: egy saját kis körömreszelő. Ez annyival jobb, minthogy "neked növeszti", hogy az ő kezében van a kontroll, ő babrálhat a körmével, és mentesíti az ügyet a megfelelési vágytól. És egyébként Karthagót le kell rombolni...; jelen esetben = én még mindig kivenném az oviból...
Puszilunk: Viki

Dius írta...

Ó, Kinga, mintha csak az én elsőszülettemről írtál volna.. aki sosem volt igazi gyerek, mert vagy túl sok felnőtt "rajongta" körül, mert ő volt az első gyerek/unoka/unokaöcs stb. a családban, aztán mire "leszálltunk" róla már volt is egy nála sokkal komolyabb akaraterővel (és hangerővel) bíró öccse, és rövid időn belül az öccsök száma kettő lett.
Ő pedig a legmegbízhatóbb, legrendesebb gyerekem, akire most is nyugodt szívvel hagyhatok rá bármit, de fájó szívvel látom, hogy 12 éves létére felnőtt-dolgokkal foglalkozik, felnőtt-felelősségérzete van, és huss, már el is szállt a gyerekkora.. mert jön a kamaszkor minden nyűgével.
Ő nem a körmét rágja, hanem mindent megtapogat, és aztán megszagolja a kezét. Időről időre el-el tünedezik ez a "tikk", de mire fellélegeznék, már újra felüti a fejét.
Ami biztos, mindent megteszel az összes gyereked lelki egészségéért is, de olyan nincs, hogy mindig, mindenkinek egyformán jut. És olyan sincs, hogy valamiképp ne fájjon nekik... bár lenne..igaz, ők ezt nem így élik meg. Az én nagyfiam épp a minap mondta, hogy bár "nagyon idegesítőek a fiúk, de azért nagyon örülnék egy kistestvérnek". :))

Erusanyu írta...

Kinga, régóta olvasód vagyok, nagyon szeretem a blogodat. Nekem is van egy elsőszülött lányom, aki most 9 éves, szintén "mini-felnőtt". 4-5 éves kora körül rágta a körmét, hiába kértem, hogy ne, nem bírta abbahagyni. Aztán egyszercsak (kb 2 év után) elhagyta ezt a szokását. Aztán volt egy időszak, mikor az ujjait szagolgatta, mint Dius lánya, ez is elmúlt. A következő nem tudom, mi lesz:(. Mindenesetre azt látom a környezetünkben (és saját magamon is), hogy az elsőszülöttek mindig szorongóbbak, aggódóbbak, és csak ritkán tudnak felhőtlenül örülni. De valakinek muszáj elsőszülöttnek is lenni... Sok kitartás neked, és hidd el, ez (is ) megoldódik egyszer! Puszillak!

Annamari írta...

Szia.
Most tévedtem hozzád és éppenhogy nem sírtam el magam ezen a bejegyzésen, mintha az én lányomról írnál,Ő ugyan nem rágja a körmét de olyan érzékeny, hogy őrület és a szívem szakad meg érte mikor látom keserves sírásban kitörni ha elvesz tőle valamit a picur egyévesünk.

Judit írta...

Szerintem nem is rossz ötlet a cumi, főleg, ha ezt Ő maga fogalmazta meg... még jobb persze, ha együtt "kitaláljátok" mire való, mit(kit) helyettesít neki a cumi. (pl. megnyugtat, megvigasztal stb...) Aztán mikor napközben látod, hogy újra a szájában a keze, csak vissza kell utalni az adott érzelemre... A lényeg, hogy megfogalmazza, elmondja, amit érez (amit most csak a "tünet" mond el).
De ami a legfontosabb!!!! Ne tessék önmarcangolni! Olyan nagyon természetes, hogy a gyerekkor tele van/lehet "tünetekkel", a fejlődéssel együtt jönnek-mennek, még ha nem is épp szívderítőek. Ettől még Hannával minden rendben van, Te meg csodás anyukája vagy! Ölellek Benneteket! J.

Szitya írta...

Nos, én meg annyira ügyeltem anno arra, hogy ne neveljek Zitából "kisanyukát", hogy most talán ő a legkevesebb praktikummal "felszerelt" gyerekem... Viszont Emma, a második, esteveszett körömrágó. Lehet, hogy szorongásból indult (én a sulihoz kötöm), de az biztos, hogy szokássá vált. És a közelmúltból példa (éppen erről készülök majd írni), hogy egy áhított dolog megígérésvel, sikerült, több év óta először (!) levágnom az összes körmét. Tehát, elmélet ide vagy oda, szerintem nem rossz ötlet egy jutalom beígérése!
Amúgy pedig; én is olyan "kisfelnőttnek" látom Hannát. Az a kép, ott, baloldalt, a blogodban, Lellével, mindent elmond, megmutat (bár kétségkívül gyönyörű).
Persze nehéz egy pszichológusnak ilyen tanácsot adni, de szerintem se marcangold nagyon magad - hiszen meg sem lepődsz azon, hogy Hanna lereagálja azt a rengeteg változást, ami az ő kis bejáratott életét érintette; ráadásul, jól tudod, hogy az ilyen extra-radarral felszerelt gyerek még meg is érzi a te lelkifurdalásodat!!!
(Mondom ezt én, az örök lelkifurdalásos... )
Puszi,
Szilvi