Bosszankodtam egy sort, aztán lefeküdtem. 11kor. Sosem fordult elő ez mostanában... sem a bosszankodós rész, sem a korai lefekvés. Az esték mindig a mieink, ilyenkor csak magunknak vagyunk, már délután vágyakozom ez után a pár óra után. Akkor is, ha iszonyú fáradt vagyok másnap reggel.
Ma megírtam egy posztot, fontos volt nekem, annyira, mint már nagyon régen semmi, Dani meg elolvasta a draftot, és cenzúra alá vetette... nem írhatok arról, amit ő érez, mert ez nem az ő blogja, ráadásul nem is igaz, amit írtam. Bammm.
Utálom ezt a nemmondhatom el marhaságot, már amikor a ház megvételén tipródtunk akkor se ment nekem magamban tartani... aztán az eljövetelünk körüli agonizálásom is kimaradt ebből a dokumentált életemből, akkor is azért, mert amíg nem biztos, nem kiabáljuk világba.
És most, hogy végre van mit megosztani, mert már egészen valószínű, hogy holnap megtörténik, most meg azt mondja, hogy töröljem ezt meg ezt meg ezt meg ezt...
És én annyira dühös lettem, hogy az egészet, úgy, ahogy van kitöröltem, és kaffogtam egy sort, pedig igazából kiabálni szerettem volna, hogy de ez az én életem és egészen biztos, hogy csak azt írom, amit igaznak gondolok, és nem is arról szólt, amit ő gondolt... de nem kiabáltam.
Csak forgolódom három órája, és nem tudom, miért bántott ez ennyire.
Aztán ezt találtam (itt):
“A jelenlét az a találkozás, amelyben az egyik ember önleleplezése elmélyíti a másik ember életét.” (R. Rohr)
És akkor megértettem, miért. Mert azzal a vacak kis poszttal is adni akartam, mély volt, és nagyon belőlem való. És bármit elvéve belőle már nem ugyanaz.
De majd összeszedem újra az összes fontos gondolatomat, és megírom újra.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)














5 megjegyzés:
Az a baj ezzel a nyilvános blogolással, hogy az embernek cenzúráznia kell saját magát (még akkor is, ha a férj nem teszi meg), és egy idő után észreveszed, hogy annyi mindenre és mindenkire vagy tekintettel, hogy már nem is Téged adnak vissza az írásaid... Én legalábbis (többek közt) ezért is fejeztem be, mert már nem tudtam őszinte lenni. Mert miután megírtam, átolvastam, mérlegeltem, hogy ezt meg azt azért nem írhatom meg, amazzal meg esetleg valakit megbántok, stb, átfogalmaztam, és a végére maradt egy semmitmondó szösszenet. Ami nem én voltam. És akkor befigyelt az is, ami nálatok, hogy a párom nem akarta, hogy írjak róla, a szüleim szintén...
Remélem azért neked sikerül megtalálni az arany középutat! :)
Mikor világmegváltó összefüggésekre jövök rá, és írom meg őket, biztos akad, aki megkérdi, kiről is volt szó.
Nem olyan ez, mint a naplóírás, de itt legalább van társaság :)
Sok igazság van abban amit Judit írt, mégis bízom benne te nem leszel zárt blogoló. A reggeli kávém mellett az első, akire kattintok te vagy és ha napközben az emailjaim olvasom is benézek hozzátok. Sokat jelent, hogy látom másnál sem olyan rózsaszín a világ és három kicsivel itthon ez sok sok erőt ad a nehéz pillanatokhoz.
Kedves Kinga! Én utólag szoktam megírni azokat a dolgokat amit cenzúráznék. Vagy megírom előre, és nem teszem közzé, csak utólag, vagy egyáltalán nem teszem közzé. :-))) A lényeg, hogy kijöjjön belőlem. A legfontosabb dolgok egyébként nagyon nehezen születnek meg, és nem amiatt, hogy ki mit szól, hanem azért mert nehezen adja magát az ember.
Az én férjem is olvas engem, és ha rázósabb a téma, akkor mondom neki, hogy ezt csak akkor olvasd, ha akarod, ez és ez van benne. Így volt ez az előző baba elvesztésekor. Ő mondta, hogy persze írjam le, beszéljünk róla, de nem olvassa el, átélte velem...
Megértem a bánatod, de azt is, ha a férjed cenzúrázik :-))) Végül is férfibüszkeség is van a világon :-)
Ölel: M
Kinga!
Látod, ilyesmikről írtam egyszer, mailben...
De azért nem vedd ilyen komolyan! Dani is lehet fáradt, "érzelgősebb" passzban, amikor ő úgy látja, hogy ezt most nem kéne... Fogadd el! Nem leszel ettől "kevesebb"!
Puszi,
Szilvi
Megjegyzés küldése