2011. szeptember 10., szombat

Vendégségben

Még mindig a hatása alatt vagyok. Pedig már elaltattam Áront, így megvolt a mai moziadagom is, hazai. Megszoptattam Lellét, és lassan ő is ellazul remélem, és még mindig a mai délután, este zakatol a fejemben, és olyan nagyon jóleső, hogy szinte otthon érzem magam... itt.
Jó, jó, most épp minden úgyis eköré a téma köré csoportosul, de valószínűleg ha maradnánk is úgy érezném most, hogy lett egy családunk itt is.

Devi meghívott bennünket vacsorára. Egy kedden beszélgetés közben rögzítettük a részleteket, olyan én is tettem a dolgom meg ő is, néha felvettük a fonalat, néha elengedtük megbeszélés volt ez, mint amikor a szüleinkkel beszélgetünk arról, hogy lesz-e közös vasárnapi ebéd vagy sem.

Aztán eljött a ma, Dani kicsit bosszankodott, mert eltévedtünk (már csak mosolygok azon, hogy a gps egy vasúti sínen akar keresztülvinni... miután megtalálta végre a Jalan 19. vagy 19. út nevű helyet, amiből több van mint három KLben...) odafelé, de végül motorral elénkjött Devi meg a férje.
A Batu Caves felé vezető útról kacsáztunk egy ideig, mire elértünk a külvárosi, nekem nagyon barátságos vidékre, csupa alacsony ház, kis parkok, nem túl lepusztult, de mégis érezhetően múlttal bíró környék ez, egymáshoz tapasztott családi házsorokkal. Az egyik legszélsőben laknak ők, a kapubeálló után fedett tersz, ahonnan közvetlenül a nappaliba lép az ember. Indiai szobrok, egy nagy kép a falon valamelyik istenpárral, üveges vitrinben mégtöbb apró istenszobor. Az étkezőben egy újabb vitrin, tele családi fotókkal, többek között Devi kislányként a családja körében. Szeretem ezeket az emlékeket, ráadásul ennyira más az ő világuk, mint a miénk, az értékek viszont azonosak.

Deviék háza igazából a fia háza, amikor megnősült, külön kérte a szüleit és a testvérét, lakjanak velük. Deviék hatan vannak testvérek, a férjének pedig négy testvére van. Mindig tele a ház gyerekekkel, jönnek mennek a rokonok, a hétvégék pedig még intenzívebbek. A vacsora is arról szólt, hogy ez a drága Devi főzött nekünk egy halom finomabbnál finomabb ételt, és megetetett bennünket. Közben megérkezett a húga, a férjével, akiknek a fia egész nap Devivel volt, hozták az unokaöccsöt is, meg egy unokahúgot is.
Devi ült mellettünk, és akinek egy kicsit is elfogyott a tányérjáról az étel, annak osztott, közben mesélt, a gyerekek felfedeztek, Lelle pedig Devi húgánál volt egy darabig.

Először voltunk valaki olyannál, aki itt született, és az egész családja ide való, először láttuk ezeket az embereket, mégis olyan volt, mintha a mi családunk volnának. Kis Marquez érzés fogott el, és egy kicsit valami olasz kisvárosban éreztem magam, csak egy fokkal talán csendesebbek voltak annál. :)

Beszélgettünk, például a családról... Devi édesanyjának négy testvére volt, az egyik nővérének 16 gyereke született (négy ikerpár... mostantól nem panaszkodom...), akik közül 14-en ma is élnek. Az édesanyja már itt született Malajziában, de az édesapja Indiából jött, ahol elvesztette az első feleségét, és ahol a nővérére bízta az akkor még csak egy kisfiát. A fiú azóta is Indiában él, Devi és a testvérek pedig néha elmennek és meglátogatják. Szép.

Aztán beszélgettünk a környékről. Most már értem, miért járkál ennyi őr a mi környékünkön... Ott mindennaposak a betörések, illetve ezek már inkább a fegyveres rablás kategóriába sorolandók... Egy alkalommal pl. egy nagy késsel mentek be Devi testvérének a házába, kivették a pici babát a kezéből, és míg mindent oda nem adtak, nem adták vissza a gyereket. És ez csak egy a sok hasonló történet közül.

Devi férje pedig azt mesélte, hogy ha ő, aki indiai betérne és muzulmán lenne, akkor az államtól havi 300 ringitet (18000 Ft) kapna élete végéig, és egy csomó kedvezményt. One Malayzia...

És mire elfogyott a vacsora, és sötét lett, Lelle elaludt, Devi pedig mindenkinek adott valami ajándékot. Meghatódtam igazán, annyira kedves volt minden, amit kaptunk... a lányok például egy egy hatos indiai karkötőt (Hanna azt mondta, sosem veszi le a kezéről), és egy csomó csillogó színes kis bindit, amiből Áron is kért a homlokára, és természetesen Lelle sem maradt ki a sorból. :)
Én pedig egy igazi szép selyeminget és egy sálat... meg egy csomó kedves szót, szeretetet...
Hiányozni fognak, ahogy mi is nekik...

Hazafelé azon gondolkoztam, hogy a mi nagy családunk kincs... Semmi sem pótolhatja azokat a karácsonyokat, születésnapokat, amikor majdnem huszan összegyűlnek minálunk, és csak úgy együtt lehetünk. Nézni, ahogy a nagyszülők örülnek a gyerekeinknek, megbeszélni azokat az apróságokat, amiket máskor nem tudunk, készülődni, gondoskodni, engedni, hogy gondoskodjanak. Ebben van az erőnk.
És bár nehéz az elválás itt, lassan ezek az értékek is előkerülnek újra a szívem jól elzárt zugából. Ma döbbentem rá, hogy ha életben hagytam volna magamban ezeket a színeket amikor eljöttünk, akkor nagyon nagyon nehezen tudtam volna alkalmazkodni ahhoz az új élethez, amit itt élnem kellett. De lassan itt az ideje, hogy felengedjek és beleengedjem magam abba a puhaságba, amit a családunk jelent Magyarországon. Mert míg itt többnyire anya és feleség voltam, ott gyerek és unoka és meny is leszek majd. Többek között. És ez JÓ.

2 megjegyzés:

Blanka és Manó írta...

és Unokatesó és Keresztmami és barátnő és Nővérke (Márkusznak és Matyinak és......
Gyertek már... :-)

SKY írta...

Ó tényleg :):) dejóóóó....