2012. február 25., szombat

Áron hintázik

Áron hosszú ideig nem ült hintában.
Kornél kérése volt, hogy amíg stabilan nem jár és nem kezd el beszélni, ne nagyon hintáztassam. Leginkább egyáltalán ne. Mert a hinta olyan reflexeket vált ki egy piciből, amik amúgy korai életszakaszban relevánsak, egy csecsemő bizonyos életkora után viszont már inkább el kell, hogy tűnjenek, a hinta pedig nem segíti ezt, sőt. Pláne, ha olyan érzékeny idegrendszerű gyerekről van szó, mint Áron, akinél voltak apró, de mégis ordító jelek.
A hintába ültetve egyébként a kapaszkodás reflexe kerül elő, szép példája ennek, amikor az aprócska gyerek mereven tartja előre a lábait, az egész teste megfeszül a váltásokkor.

Amikor már szépen szaladt, és épp kint éltünk a trópusokon, bezárva a négy fal és a zsebkendőnyi paradicsomunk aranykalickájába, Áron előszeretettel lengedezett a babahintában, a fal volt az egyik akadály, ami miatt inkább egy szolid altatásra alkalmas tárgy volt ez, mint extrém energialevezető.
Hanna a levegő és a víz szerelmese, ha hintázik, csak az égben érzi jól magát. Áron óvatosabb, olyannyira, hogy bár a növekedésével egyenes arányban egyre jobban élvezi a magasságot, a hintán a mai napig van egy bizonyos tempó, amit elvisel, azon túl nem érzi biztonságban magát.

Ma azt kérte, lökjem magasra. Szokta ezt kérni, de minden alkalommal hangosan szól, hogy elééég, ha elértük a tűréshatárt. Ami nem túl magas.
De ma másként történt.
Magasra löktem. Nem szólt. Amikor megállt a hintája, újra kérte, magasra lökjem. Újabb kör. Összeszorította a szemeit, kapaszkodott nagyon (ez az, ami egyáltalán nem jó...), de akarta. Hátborzongató volt látni, mennyire igyekszik legyőzni a félelmét, beleereszkedni a végtelen bizonytalanba. Eleinte azt gondoltam, szólni fog. Kérdeztem is, hogy: - Áron, jó így?
Remegő hangú volt a válasz, de egyértelmű: - Igen.
Majd hozzá is tette: - Nem félek mama.

Legalább fél órán keresztül játszotta ezt a bátorság próbát, egyre magabiztosabban, de azért hosszú történeteket nem iktatott közbe. Mindenesetre csak utólag esett le, hogy mennyire abszurd volt ez az egy mondat, amit mégis megosztott a nagy lengedezés közepette:
- Mama, levágta a polip a csúnya hajamat.
Honnan vette?...
- De miért Áron?
A remegő tónus végig jellemezte a kis koncentráció megosztást:
- Meeert, mert, mert , mert levágta.

Ennyiben maradtunk.

A képeket nézegetve már nem látni a félelmet az arcán, de ezek nagyjából a negyvenedik perc után készültek.
Csak akkor mertem kimenni a látóteréből a kameráért... és vettem észre, hogy én végig kapaszkodtam. A levegőbe... helyette.

6 megjegyzés:

krz írta...

Huuu ennek a hintának se hátulja, se korlátja! Ebben még én is félnék!!! Nem semmi kis bátor legényke!!!!!!

(bár nem is kapcsolódik, de mesélj nekünk arról is, hogy miféle új tudásra teszel szert, milyen iskolál van szó?!)

Emese

krz írta...

..iskoláról...
(elírtam, bocsi)

SKY írta...

Nem olyan félelmetes ám :) A babzsák dolog, amin ül gyakorlatilag bilincsként fogja, ahogy kapaszkodik, az pedig olyan erős, hogy feszítővas kellene hozzá, hogy le lehessen fejteni a kezeit. :)

... még érlelem egy darabig, aztán egyszer megírom. :)

Zsombor és anya írta...

Meg lehet kérdezni, hogy milyen hinta ez és hol lehet ilyet venni? Válaszis köszönettel Chris

SKY írta...

Szia Chis, ez egy haba hinta, mi az egyiket itthon vettük szaküzletben, a másikat már csak rendelni lehetett, jó hosszú várakozási idővel, de ha van ismerős Németországban, vagy Ausztriában, ott valószínűbb, hogy lehet kapni készletről. :) Remélem segítettem, minden jót Neked.

Zsombor és anya írta...

Köszi. Nekünk még csak a hagyományos fa hinta van, de ez már olyan "nagyos".