2012. június 12., kedd

Ajjajj

Először úgy gondoltam, nem is veszek tudomást róla. De ettől nem múlt el, legfeljebb picit sikerült bent tartani, hogy aztán még erősebben törjön rám. És mindegy milyen napom volt, vagy hogy mennyire vagyok kipihent vagy fáradt, semmi józan érv nem használ.
Pedig van belőle jócskán, gyengécskék is, meg olyan erősek is, hogy a mérleg nyelve teljesen biztosan egy irányba billenhet csak.
És mégsem tudom, hogyan, és leginkább hogy hova tegyem a helyére.

Azt hiszem a véglegesség az, amit legnehezebben viselek.
Pedig úgy gondoltam, ha legalább kimondhatom, jobb lesz. De nem az.
Lelle 11 hónapos. És nincs újabb baba a pocakomban.
És elmúlik majd az első születésnap is, és még akkor sem lesz. És azután sem.

Egyszerűen nem tudok mit kezdeni annak a mondatnak a fájdalmával, hogy nem lesz többé kerek hasam, nem szülök több gyereket, nem lesz már soha újszülöttem, nem fogok többé szoptatni...
Az eszem tudja, hogy ez így van jól.
De a szívem nem... Hogyan csináljam?...

16 megjegyzés:

cucka írta...

Kingám, még oylan fiatal vagy, és tudod, hogy ez csak egy állapot, mulandó.... én valamiért azt érzem, hogy lesz még neked kerek pocakod, baba benne... adj időt. magadnak-magatoknak. :)

szeretettel ölellek!

Fodor Marcsi írta...

Én csak abban reménykedem, hogy egy díj amit tőlem kaptál itt, egy kicsit jobbkedvűvé tesz. :-)
Marcsi
http://www.3gyerekkel-irany-anglia.blogspot.co.uk/2012/03/dijat-kaptam-2.html

Ildi írta...

Szerintem még bármi lehet. Ha ennyire nem tudod elengedni a gondolatot, lehet, hogy nem véletlen!! Lehet, hogy KELL még egy baba, akár picit később is. És lehet, utána már abszolút le tudod zárni magadban ezt az ügyet, mert befejezettnek érzed a művet, a családot! :)

Dius írta...

Szeretnék Neked erre valami jó kis receptet írni, hogy ezt és ezt csinálod, és akkor majd elengeded, de az a helyzet, hogy nekem hét éve nem sikerül ez. Az eszem tudja, hogy nem tudunk több gyereket vállalni, a szívem pedig nap mint nap belehal...

Gondolom azért az idő majd erre is gyógyír lesz nálad is, nálam is. :)

Anett írta...

Én is ugyanígy érzek.Igaz nekem három van és én úgy szeretnék még egyet,de nagyon.Nekem már 3 évesek múltak a kicsik és jöhetne még egy,de nekem sajnos a férjem nem szeretne többet, és én meg annál inkább.Nehéz lemondani róla!
Anett

NőiCsizma írta...

Én is tudom, milyen vágyakozni... :)
De miért is nem lehet több???

Sokan azért szülnek, mert elvárják tőlük, mert mindenki szerint az a normális, ha van egy fiú meg egy lány, vagy a szocpol miatt szültek, stb.... Nem irigylem ezeket a gyerekeket!
Neked a szíved vágyik rá! Akkor miért nem lehet??? Ez a legfőbb érv egy gyermek mellett!

Zsanianya írta...

Nekünk csak egy kislányunk van, Hanna, de már nagyon szeretnék neki kistestvért, de sajnos ez egyenlőre nem lehetséges, több dolog miatt is. A szívem nekem is nagyon vágyik rá, de a körülmények összeesküdtek ellenünk, így egyenlőre legalább egy évig ez a kérdés tabu. Pedig minden hónapban "belehalok" egy kicsit a tudatba, hogy már lehetnék kismama, és újra átélhetném azt a semmihez sem hasonlítható boldogságot, hogy megtudom, egy baba lakik a pocakomban. Ki tudja, talán hozzátok is kopogtat még a gólya, a Sors útjai kifürkészhetetlenek. Annyira szép család vagytok, szeretek rólatok olvasni, nekem példaképek vagytok a mai világban, főleg te, Kinga! Imádlak olvasni, mert sokszor írsz olyan dolgokat, amiben felfedezem magam is. Csodálatos édesanya vagy, és büszke lehetsz magadra, hogy ilyen szépen neveled a gyerekeket. Már régen le akartam ezt írni, de ez a bejegyzés adta meg a végső lökést:)

Erusanyu írta...

Kedves Kinga!
Két gyerek után éreztem úgy, mint te most. Aztán máshogy alakultak a körülményeink, és letettünk a harmadikról. Az élet visszatért a "régi kerékvágásba", dolgozni kezdtem, már el is fogadtam, hogy jó ez így nekünk, amikor védekezés mellett teherbe estem. A tudatalattim nem védekezett, gondolom:). A legkisebbünk lassan 4 éves lesz, és többet küzdünk, többet dolgozunk, de örülünk, hogy így alakult.

Zsófi írta...

Kedves Kinga!
Már egy ideje olvasom a blogodat, most ez az írásod szíven ütött. Engem is pár napja kapott el ugyanez az érzés, hogy minden valószínűséggel nem lesz több gyermekem, pedig de szeretném ha legalább dupla ennyien szaladgálnának majd körülöttem pár év múlva. Nem tudom miért érzem ezt most, a kislányaim még picikék, sokáig nem is bíztam benne hogy lesz e valaha kisbabám és most hogy teljesnek érezhetném az életem, a házasságom, van egy részem amely az újabb kihívások felé tart. Ki érti ezt? :) De később talán majd ismét bekopogtatnak hozzánk is a gólya.
Nem vagyunk se gazdagok, se szegények, a házunkba és a szívünkbe is befér még 1-2 gyerkőc, és azt hiszem ez a lényeg, illetve de jó lenne ha könnyebben menne ez nekünk is, a többi azt hiszem megoldható, ha akarja az ember (persze van egy szint ami alatt nem hiszek a nagycsaládokban, de ez már más kérdés, ide nem is vonatkozik, és még tanulom, hogy nincs jogom másokról véleményt formálni, és az én határaimhoz képest másokéi tolódhatnak)
Visszakanyarodva hiszek benne, hogy mindenki megtalálja az útját, és magunk elől nem tudunk kitérni (sajnos vagy nem sajnos) Téged olvasva pedig úgy érzem te minden bizonnyal képes is vagy megtalálni a saját utad és nem is félsz végigmenni rajta.
Üdv, Zsófi

SKY írta...

Hű, de sokatokat megmozgatott ez a kis rövid... olyan jó olvasni a sok kommentet, köszönöm.

Marcsi, neked külön a díjat, és mert nem hiszek a véletlenekben, muszáj megírnom, hogy a te blogodat kampányszerűen szoktam olvasni, hétfőn volt a napja, hogy vagy tíz posztot együltömben faltam végig, így külön meglepetés volt, hogy írtál.
A díjról remélem egyszer sikerül majd megemlékeznem a helyén is, kicsit olyan vagyok ezekkel, mint aki lemarad az oszkárról, addig örülök magamban hangtalan, míg egyszercsak elsodornak az események, és nem lesz az átvételből semmi... na majd jól összeszedem magam, de mindenesetre itt is köszönöm :)

A baba, pocak kérdés...
Olyan nagyon sok tényezőn múlik, és azt hiszem, mi egy picit se mondhatjuk, hogy valaha bármilyen kifogással éltünk volna gyerekvállalás ügyben. :) De nem csak az én érzéseimen múlik, lesz-e még, sőt ez csak egy nagyon halovány ok lehetne a részemről, majdnem annyira, mintha arról lenne most szó, hogy én szeretnék külföldön élni... Itt van a másik felem, a többi gyerekünk, a nagyobb család, én magam, az idő, a körülményeink, ami elsősorban az energiaáramlás miatt érdekes... vagyis, hogy azt szentül hiszem, hogy mindenkinek kötelessége megtapasztani a határait, és úgy meghozni kardinális döntéseket, hogy ezeket figyelembe veszi.
Nálunk most úgy érzem, épp egy kicsit minuszos az állapot, töltekezésre lenne szükség ahhoz, hogy teljes szívvel és ésszel még egy gyerek mellett tudjunk dönteni. Közösen. A töltekezés pedig kinek kinek más jelenthet, a jelenben kevesebb a forrás, mint amennyit befektetünk. Szívvel, ésszel, fizikailag, mindenhogyan.
És teljesen igaz, hogy vajon miért is ne lehetne idővel még egy két, akárhány gyerekünk?
Nem tudom miért nem tudok erre pozitívan válaszolni... Talán, mert a jelenben nekem fontosabb, hogy a többiek szempontjait tartsam szem előtt. :) Ettől még, vagy pont ettől néha kibuggyan belőlem a vágy... ami meg annyira jogos, ha az embert úgy hívják, ahogy engem :)

Csigamami írta...

:o) ritkán kommentelek, de ez most engem is megmozgatott. Az írásaid alapján mostanság elég sokszor feszegeted a saját határaidat, s nyilván nem lenne most megfelelő időpont egy 5. csemete beköltözésére. Nekem csak 1 van, de olyan lelki harcok dúlnak bennem (pedig elvileg nulla okom rá, jó házasság, ház, stabil és jó anyagiak... szóval tulajdonképpen minden heppi... és mégsem...), ami miatt tudom, hogy hiába vágyom a következő babánkra, baromira nem lenne jó az időpont, mert ezzel tönkretennék mindent (lehet, hogy nem de mérlegelve a dolgaimat egyelőre esélyesebbnek látom a negatív kimenetelét egy esetlegesnek...)Én is 3-4 gyereket terveztem és a jelen állapotban még a 2. is kérdőjeles, mert az eszemmel tudom, hogy most nem jó. Viszont a szívemmel érzem, hogy lesz itt még baba, hohó, hogyne lenne csak meg kell várjam a már nem veszélyes időszakot, amikor megtalálom önmagamat és megbékélek a világgal. Biztosan más aspektusok miatt érzünk itt mind hasonlót, de a remény az egy annyira szép érzés, aminek a puszta dédelgetése is melegséggel tölti el a szíveket és olyan jó, hogy egy "talán" lebeg a képzeletbeli horizonton a végleges és visszavonhatatlan helyett.

Renibo írta...

Kedves Kinga, egy ideje olvaslak, de nem vagyok olyan kommentelős-fajta, most viszont...Soha ne mond, hogy soha, mert nem tudhatod mit hoz a jövő - szokta mondani az én szösz hatévesen! és igaz! Sokáig "egygyerekescsaládban" gondolkodtunk, pont mert azt gondoltuk van egy tökéletes kislánykánk, szép házunk - jó sok hitellel - munkánk, boldogságunk, stb. Ja és nem is mai csirke vagyok már. Azt gondoltuk ez így tökéletes, és kockázatmentesebb. Aztán 11 év után elvesztettem a munkám, a páromnak is bizonytalanná vált a helye, a hiteleinkről ne is beszéljünk....és akkor a semmiből bekopogtatott hozzánk gólyakoma! A lehető legrosszabb időpontban? Lehet, bár hiszem, hogy a gyerekek választanak maguknak családot, és ez a kisember a kezemben minket választott, és ezzel átértékelt minden addigi elképzelésünket az ésszerű gyerekvállalásról...ha van ilyen. Utólag látom, én még a szívemben akartam őt, de saját magamnak sem mertem bevallani, hát Ő lerendezte! :-)

Rita írta...

Szerintem a gyerek utáni vágy él bennünk nagyon sokáig - nem vagy ezzel egyedül. Nagy gyerekek mellett (15-19 évesek) is megfogalmazódik néha bennem, mi lenne, ha lenne egy picurka.
Egyszer olvastam, hogy egy apáca nagyon sírt és kérdezte tőle a rendfőnöke, hogy miért sír. Azt mondta, hogy most már biztosan nem lehet gyereke, mert változó korba ért. Különben sem lett volna gyereke, de a vágy, a remény mégis élt benne is. Hát, ilyenek is vagyunk. :)

eszter írta...

Én pont emiatt az érzés miatt nem tudnék végleges fogamzásgátlási megoldáshoz folyamodni.

Két gyerek után is kereknek éreztem a helyzetünket. A hozzászólásodban írtak szerint azt gondoltam, hogy ezek a határaim - egyelőre - és úgy éreztem, hogy a két kicsi lánynak így tudok elég lenni (majdnem elég, mert nem hiszem, hogy akár az egygyerekesek azt gondolják esténként elégedetten, hogy mindent megtettek).
Aztán Hanna 3 éves lett, és már láttam a lehetőséget. Hogy ők is többek lesznek kistestvérrel, és én is tudok még "osztódni", vagy inkább újra osztódni.

Jött a két fiú gyors egymásutániságban, és most, hogy a legkisebb 5 éves, még mindig így érzem, ahogy írtad: itt vannak a határaim, a közös határaink.
Nincs este, hogy ne érezném, hogy még itt ennek, ott annak kellett volna egy kicsit több belőlem, az apjukból, akármiből.
Ha becsúszna, ajándék lenne, vállalnánk, de tudatosan most erre nem készülök a többi miatt.

De még "csak" 35 vagyok, és bár huszonévesen úgy gondoltam, hogy 30 felett nem szülök, később, hogy 40 felett nem szülök, most úgy, hogy 45 éves koromig még nyitva hagyom a kérdést :)
Pont amiatt, mert különben minden nap fájna, hogy nem mozog már bennem több magzat, nem cuppan mohón a cicire újszülött, nem érzek a vállamon súlytalan babafejet... Így legalább megmarad, hogy "egyelőre nem".
Mert anyukám szerint egyszer tényleg megnyugvással érzi az ember azt, hogy így jó volt, elég volt, jöhetnek az unokák :)

dreschma írta...

Én meg nap mint nap őrlődök, hogy merjük-e a negyediket, közben meg félek, hogy egyre nagyobb lesz a korkülönbség...

Fodormenta írta...

Legyetek bátrak, ne maradjon bennetek baba!!!:-)