A faluvégén van egy telek. Úgy becézzük, hogy Hinerhut, svábul van és a dűlőt hívták így valaha, akik most ott laknak, lehet, hogy ezt nem is tudják.
A Hinerhut egy domb, az aljáról nem is látszik a teteje, és a tetejében van egy jókora veteményes, felfelé menet pedig a luvócerna szélén meggy és cseresznyefák.
Van egy, amit Mikolt csak gyerekfának hív, mert annak olyan alacsonyan is vannak ágai, hogy gond nélkül degeszre eheti magát mind a három, önkiszolgáló üzemmódban.
Csodás. Meg azért is, mert olyan finom minden, hogy alig lehet választani, melyik legyen az első, a második, a sokadik a sorban, amit megkóstolunk.
Meg azért is, mert a lucernás domb kiváló arra is, hogy leguruljanak rajta.
Csilingelnek is hosszan, míg odavagyunk, ezért aztán sokat járunk oda mostanában.
A minap, a két kicsi nagy egyetértésben az oldalamon dézsmálta a dobogós meggyet, mikor egyszercsak Mikolt gondolt egyet, és nekiindult a völgynek.
Áron, egy ágat tartva az egyik kezével, a másikban egy szem meggy, összehúzva a szemöldökét rámmeredt, és kicsit kijelentve, kicsit kérdezve, kicsit rosszallóan, kicsit ijedten, de mindenképpen énekelve ezt mondta:
- Hová megy azzaj a kis csejesznyéjévej az a kicsi Mimicske?
Hát nem tudom :):), de Áront megettem...
2012. június 9., szombat
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)














1 megjegyzés:
Úgy szeretem olvasni ahogy írsz! Annyira feltölt, megnyugtat, lelassít. Mindig előtérbe tolja nálam a felhívást: "Éld meg a legapróbb pillanatokat is!" Ezekből az apró (sokszor csak annak tűnő, de valójában nem is olyan apró) örömökből lehet csak igazán táplálkozni, és ilyenkor jön rá az ember, hogy az egysíkúnak hitt hétköznapok milyen színesek is tudnak lenni ha az ember nyitott szemmel és füllel jár :) Én még tanulom ezt, remélem jó úton haladok, és köszönöm, hogy mindig kapok hozzá sok-sok erőt amikor ide jövök és olvasom a soraidat!
Megjegyzés küldése