Ma lett volna a napja annak, hogy sok év kihagyás után újra egy zenekar (már ha csak egy éppenverbuválódott, de akkor is) tagjaként muzsikáljak a templomban.
Szerettem volna írni erről hosszabbat, de végül nem jutottam hozzá.
A vége pedig az lett, hogy elúsztam az idővel, és minden csütörtöki próbanapon lett valami, ami felülírta azt.
A mai koncertet is kihagytam végül, pedig még telefonon is kerestek, menjek, hallgassam meg, miből maradok ki.
Nem bánt már.
Mert helyette egy barátnál voltam.
Egy barátnál, aki elvesztette a társát.
Egy barátot.
Nincsenek szavaim.
Még sosem volt ennyire közel hozzám az elmúlás, és még sosem éreztem ennyire, hogy tennem kell valamit értük. A gyerekekért, az édesanyáért, a barátunkért. Ma este annyit, hogy vittünk nekik vacsorát és megöleltem mindegyiküket.
Peregnek a képek, a szavak, a viccelődések, a közös kirándulások, a mozdulatok.
Egy közülük folyamatosan visszatér. Ahogy a kicsi Hannát felemelte...
Elment.
Fogalmam sincs, milyen azon az oldalon.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)














1 megjegyzés:
:(
Megjegyzés küldése