Vasárnap reggel megérkezett az ősz. Ma már tagadhatatlanul érzem is... fúj a szél, a nappaliban pedig az imént lámpát kellett kapcsolni a meséléshez.
Nézegetem a gyerekeket, azt a hármat aki még itthon van a héten, és találgatom, vajon van-e mindnek harisnyája, kardigánja, gumicsizmája. A máskor pucér testüket ma már mindenhol ruha fedi, nézegetem a formáikat, olyan régen láttam őket ennyire felöltözve.
Jólesik meleg vízben mosogatni, és a mezítlábazás helyett zokniban jövök megyek.
Teszem a dolgom, de közben a gondolataim a legnagyobb gyerekünk köré gyűlnek. A kicsik a nappaliból a legozörgés mellől ki-ki kiabálnak:
- Mamaaaa, hol a Hannnaaaa?
Reggel óta sokadszor válaszolom nekik:
- Iskolában.
Szokjuk, ízlelgetjük mindannyian ezt az új mondatot, és alig várjuk, hogy elindulhassunk abba a csodavilágba, ahonnan Hanka mindenféle izgalmas történettel tér majd haza.
Tegnap volt az első nap.
Az egész nyarat annak tudatában örültük végig, hogy aztán egyszercsak Hanna majd iskolába megy. Végig úgy éreztem, hogy készen vagyok rá, hogy képes vagyok könnyek nélkül elindítani.
Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz elengednem.
És ma már az is világos, hogy nem is lehet könnyek nélkül, pehelykönnyen búcsút inteni neki.
Hiszen megint olyan picike lett hirtelen.
Vasárnap este, miután majdnem kipipáltuk a hosszú listát, elkészítettük a matekdobozt is, és megvarrtuk a ceruza-, és zsirkrétatartókat, ágyba tettem mindet. Életünkben először olyan korán, amilyen korán még soha. Hannát különös figyelemmel ölelgettem meg, dobogott a kis szíve.
Pár napja, hogy igazán várja a hétfő reggelt.
Nem kérdez, azt hiszem minden fontosat megbeszéltünk már.
A mindenfelől érkező várja-e már kérdésre egészen a múlt hétig csak a vállamat tudtam vonogatni, és ha nekiszegeztem, hátra sem nézve vágta rá, hogy igen, és szaladt tovább gondtalanul lebegtetve a nyárba szőkülő tincseit.
A múlt héten aztán egyszer körözött a lakásban, és közben azt kántálta, iskolás leszek, iskolás leszek. Csillogott a szeme, láttam rajta, hogy megérkezett hozzá is a jövő izgalommal és kíváncsisággal teli közelsége.
Vasárnap már egészen biztosan látszott rajta, hogy nem találja a helyét idehaza.
Éjjel lejött hozzám, pisilt, reggel fél hatkor pedig megjelent az ajtónkban, várta, hogy nyilatkozzak, indulunk-e végre.
A kettő között ömlött a könnyem.
Játszottunk-e eleget?
Szeretgettem-e eleget?
Megöleltem-e elégszer?
Válaszoltam-e minden kérdésére?
Elég jó édesanyja voltam-e?
Mindig mindenki azt mondta, hogy addig az enyém, míg óvodába nem megy. Míg ovis volt, azt éreztem, hazaviszem, hiszen Csillánál jobb helyen nem is lehetett volna. Nekem most kellett először rábíznom Őt az ismeretlenre, akkor is, ha Dóri néninél elképzelni sem tudnék jobb tanító nénit neki.
Most először éreztem meg, mennyire fájdalmas teljesen elengedni a kezét, rábízni Őt a világra. Arra az ismeretlenre, amiben még számomra is ezer kérdés megválaszolatlan.
És végül, miután elfogytak a könnyeim, felidéződött bennem egy sor emlék, attól az időtől kezdve, mikor először a kezemben tarthattam.
Hányszor, hány helyzetben éreztem már ugyanezt a kétségbeesést... amikor nem evett, amikor nem aludt, amikor a körmét rágta...
Az egyetlen út, ha ráhasalok a hullámra, és engedem, vigyen. Bíznom kell, hinnem kell.
Abban, hogy egy döntéssel bezárva egy csomó ajtót, kinyílik sok másik és mind mögött ott van a lehetőség.
Abban, hogy most nemcsak lezárult, hanem el is kezdődött egy új világ, ami legalább annyira érdekes, sokszínű, és végtelenül szerethető, mint a régi.
Abban, hogy ahogy egyre nagyobb lesz Hanna, egyre több dolgot tudunk majd megosztani egymással, és minden nap megkapom a lehetőséget, hogy szeretgessem, megöleljem, játsszunk, válaszoljak, jó édesanyja legyek.
Mire elérkezett a reggel, fordult velem a föld egy párat, és mikor megérkezett az álmos arcú, kócos, és csillogó szemű Hanna, már azt gondoltam, nincs is ennél nagyobb öröm, mint amikor láthatom nőni, okosodni.
Az asztalra állítottam, úgy öltöztünk ünneplőbe.
Először volt rajta klasszikus fehér blúz, és sötétkék szoknya.
2013. szeptember 2., hétfő
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)














8 megjegyzés:
Ez gyonyoru..., koszonom, hogy olvashattam :-)
Ez annyira, de annyira jó volt! Köszönöm
Megsirattál..., olyan szépen leírtad egy igazi anya érzéseit! Én a legkisebbemet engedtem óvodába először, és te elmondtad az én gondolataimat is.
Hálásan köszönöm!
Folynak a könnyeim. Gyönyörűen leírtad. Csodaszép iskolakezdést kívánok Hannának!!!
Nagyon vártam már ezt..
De most nem bírom végigolvasni..már kétszer nekirugaszkodtam....de nem látok a könnyeimtől....
Millió öllés innen mesziről az egész családnak! Kitartás...azt hiszem inkább Neked :-)
Mi nemreg koltoztunk New Yorkba, es Kira most kezdi a kindergardent, ami már az iskolaban van, es egesz nap tart, mar el is kezdik a betuk, szamok tanulasat.
Uj elet, uj kozosseg, uj nyelv. Gondolom egyertelmu, hogy folytak a konnyeim, mikozben olvastam a bejegyzesed :-) Nagyon, nagyon aterzem...
Kinga, megríkattál engem is!!!
Én is sírtam. Csodaszépen írtad le.
Megjegyzés küldése