2009. július 14., kedd

Amikor kis Mikolt volt 17 hetes a pocakomban...

Ilyenek voltunk...
Tegnap valaki azt mondta, amikor arról beszéltünk, hogy Mimó nemsokára egy éves lesz:
- Tavaly is nagy pocakod volt, és idén is szülsz.

Nekem is hihetetlen, ugyanakkor egészen otthonos az állapot. És már azt is el tudom fogadni, hogy Áront is nekem kell megszülnöm. :)

17. hét képpel, névvel

És előkerült az állvány. Meg talán jobban is vagyok picit, bár a nagy melegben rendesen elfáradok, sőt a gyerekek is.
De a lényeg... Elkészült az első direkt pocakos kép, kicsit életlen, kicsit mű, és egy kicsit árnyékos is, de ami kell, az talán jól látszik. Nő a baba. Magam is meglepődtem, azt gondoltam, nem ennyire egyértelmű.

A hétvégét a nevek bűvöletében töltöttük, amikor sikerült egy kis időt szánni a harmadik gyermekünkre kettesben. Az eredmény nem lesz meglepő, de az odáig vezető út hosszú volt és változatos. Tényleg. Az utónévkönyvet hatszor lapoztam végig figyelmesen, két internetes oldalt böngésztem végig és még Dani is eljutott a "B" betűig a keresésben, aminek következményeként egy ideig a Benjámin is körön belülre került. Volt az eddigiek mellett Gáspár, Mátyás, Boldizsár, Ármin, Nátán és Aser is, sőt előkerült a Botond Áron kompozíció is, ami Hanna fiúneve lett volna.

Végül egy A4es lapra kiírtam az összes lehetséges verziót, Dani kezébe nyomtam, és vártam.
- Kinguska, Te ugye Áronnak hívod?
- Nem, nem hívom sehogy.
Hitetlenkedő tekintet...
- És Hanna?
- Kérdezd meg tőle...
Félmosoly.
- Na akkor a kisfiúnkat úgy hívják: Gönci Áron Mór.

És akkor eldőlt. Megsajnálgattam a Simont magamban, de az egyezség az egyezség. Pláne, hogy egyáltalán nem bánom, hogy Áronnak fogjuk hívni. Sok van belőle, de nekünk csak egy.
- Ha mindenkinek van, akkor nekünk is legyen. :):)

Jövő héten kiderül, kell-e lánynév vagy marad a Picike Áron. A lánynevet tudom, és Dani is elfogadta. Lelle Róza lenne.

Nos a 17. héten ilyen belül a világ:
A 17. héten nagysága megegyezik a méhlepényével! Megkezdődik a bőr alatti zsírszövet kialakulása, amely mind a baba hőtermelésében, mind az anyagcseréjében jelentős szerepet játszik majd a születés után. A terhesség végére a zsír az újszülött teljes testtömegének 2-6%-át teszi ki. A magzatvíz nemcsak a tüdőbe áramlik, de a baba le is nyeli. A vastagbélben gyülemleni kezd a mekónium, az emésztett magzatvíz végterméke. Ekkor már a kiválasztás is működik: a baba a magzatvízbe üríti a vizeletét. A reflexek szemmel láthatóan működnek: a kicsi szopja az ujját, nyel és pislog, sőt, ultrahangos vizsgálaton már az is kivehető, ha csuklik.

Mikolt a halandzsa

Négy napja (eddig tartott, míg eljutottam a géphez :)) elkezdett a duplázós bilabiális bébibeszédből halandzsázni. Egyik napról a másikra, és olyan tempóban alkot újabb és újabb hangokat, mintha eddig csak raktározta volna, most pedig ömlene kifelé. Iszonyú vicces, ahogy a telefont a feje tetejére teszi és mondja megállás nélkül.

A duma mellett mászik, felfelé, és esik... lefelé. Kinőtt egy fogacskája, a bal felső kettes, véletlenül sem az átlagos sorrendben persze, és jön a jobb is. Matricababának hívom, letehetetlen, senkihez, csak ritkán. És rengeteget nyafog, sikít, hangoskodik. Nagyon hangos...

Viszont bújik, és éjjel alszik, és eszik és babázik, és énekel, meg zongorázik, azt viszont egészen finoman.

Igyekszem mielőbb mozgóképekkel is illusztrálni, egyelőre leragadtam a csendes áhitatnál. :)

2009. július 10., péntek

16 héten túl a kis mocorgi

Keveset írok a pocakról, pedig egyre több figyelmet vív ki magának, szerencsére.
Vártam már hogy érezzem, ilyenkor szoktam megnyugodni végleg.
Egy hete már voltak korgáshoz hasonló, nekem teljesen egyértelmű jelek tőle, és pár napja egészen intenzívvé vált a mozgása. Még finom és elég nyugisnak tűnik, inkább Mikolt pocakbanlétére emlékeztet, mint Hannáéra. Tegnap csuklott is. :)

Azt hiszem ettől a mocorgástól lesz egészen más a várandósság, mosolygok ha érzem, és igyekszem minden pillanatát magamba szívni, mert lehet, hogy ő az utolsó pocakban lakónk. És lehet hogy ettől olyan nehéz miután megszületnek, hogy már nem érzem belülről, és úgy vágyom rá, hogy újra legyen.

Kedden volt 16 hetes, két hét múlva megyünk újra megnézni. A névvel még mindig nem jutottunk előbbre, most egy kicsit türelmesebb vagyok ezzel kapcsolatban is. Álmodtam vele, szőke volt, és Hannára hasonlított, tiszta szemű, szép kisfiú. :)

67 kiló lettem, három kiló a plusz, Mikolttal is ennyi voltam ilyenkor, csak nála egészen kevésről indultam. Az alvás nem túl pihentető, sehogyan sem kénylemes. A lányok nagyon rendesek, pár napja, hogy egyáltalán nem keltenek éjjel. Még így is hamar elfáradok, lelassultam és szívem szerint ülnék és nézelődnék egész nap.

Ezt írják...
A szemek az arc elülső részére kerültek és a baba - egyelőre csukott szemmel - elkezd pislogni. Megjelentek a szempillák, és kinőtt a szemöldök. A fülek is megérkeztek a nyak tájékáról a fej két oldalára. Az íny alatt már mind a húsz tejfog kifejlődött, és a nyelven ekkor jelennek meg az ízlelőbimbók. Miután a csontok tovább erősödnek, egyre nagyobb az esély arra, hogy az anya megérezze a magzat mozgását. A körmök már mind a kéz, mind a láb ujjain kinőttek. Ha a kicsi kevésbé szégyenlős, ezen a héten már megmutathatja a nemét az ultrahangos vizsgálaton.

2009. július 7., kedd

Szopivég

Pár napja még reménykedtem.
Lillafüreden kezdődött, hogy a délutáni alvásból kelve nem kért. Az előző napokban éjjel már nem tejre vágyott, vizet ivott helyette. Egyértelmű volt a jelzés, harapott. Bíztam benne, hogy egy éves koráig bírni fogom, hogy nem fogja zavarni, ha változik az íze, nem így lett.
Úgy látszik négy hónapos pocakkal már nem az igazi neki sem. Hanna is akkor hagyta abba a cicizést, csak ő 16 hónapos volt akkor.
Mikolt olyan pici még... Szerettem volna sokáig szoptatni és nagyon rossz most.
Miskolc-Tapolcán a parkolóban fejtem egy másfél literes petpalackba, annyira feszített már. Úgy elfogadta.
Ma tettem egy utolsó próbát, megkínáltam délután félálomban, fintorgott és elfordult. Megértettem.
Ő döntött, én nem akartam elválasztani. Egyáltalán. Sőt. Szoptattam volna kettőt is szívesen...

2009. július 6., hétfő

Lillafüred

Hanna az esetek nagy részében Anna és Petit kér esti meseként. Vannak visszatérő nagy kedvencek, mint a Hámori tavas csónakázós is. És mert Dani munkahelyének egyik előnye az üdülési csekk, úgy gondoltam, ideje kimozdulnunk, hova máshova, mint Lillafüredre.

Fürdés és vacsora után, csütörtökön este indultunk útnak, a gyerekek pizsiben, Mikolt azonnal el is aludt. Hanna hosszasan kérdezgette, mikor fogunk csónakázni, mert ő szívesen menne sötétben is. :) Aztán elaludt.

Miskolc-Alsóhámor kisfaluban szálltunk meg, a Szeleta hotelben, ami jó választásnak bizonyult, elég csendes a telt ház ellenére is, és nagyon szép helyen van. Kis kerti játszó, még kisebb, de annál nagyobb örömöt okozó medence, szép kert, patak. Lillafüred pedig 5 percre sincs autóval.

Éjfél előtt érkeztünk, a gyerekek még viháncoltak egyet míg mi ki és bepakoltunk az ideiglenes kétágyas szobába, aztán mindenki elaludt. Pénteken medencézéssel kezdett Hanna, aztán persze csónakáztunk is. Nem mondanám, hogy egy 11 hónapossal ez a legpihentetőbb program, de Hanna kedvéért Mikolt is vízre szállt.

Időjárásilag elég kiszámíthatatlanul zuhogott és sütött, előbbit átaludtuk, utóbbiban pedig Miskolc belvárosát fedeztük fel motorral és babakocsival. Egészen meglepő zegzugos domboldalt találtunk temetővel, ősfás templomkerttel, borospincékkel. A lányok még hintát is találtak.

Szombaton a Miskolc-Tapolcai barlangfürdőben voltunk, egészen elképesztő kínálattal a programokat tekintve. Van itt is egy csónakázótó, lehet bringóhintót bérelni, van egy bobpálya és természetesen a strand, ahol nem voltak kevesen, mégis jutott elég hely mindnekinek. Három gyerekmedence, és a barlangfürdő elképesztő élményt adott, Hannát alig lehetett elhozni. Az eső természetesen ekkor is esett, de bent kit zavar.

Délután Lillafüreden a vízesést néztük meg, és A Hámori sziklánál sziklamászókat bambultunk a pokrócon fekve.
Vasárnap Hanna kívánságára kisvasutaztunk Garandára, láttunk mókust, piknikező családokat bográcsozás közben, patakot hatalmas lapulevelekkel, visszafelé pedig egy élméyn volt Hannát látni, ahogy amgától lefeküdt a kisvasúton a padra és elaludt... Ilyet tőle még soha.

És mert nem akarózott hazaindulni, vizibicikliztünk is egyet, hasonlóan markáns élmény volt ez nekem, mint a csónakázás, főleg Mikolt miatt. :)

Végül egy késői ebéd után, szakadó esőben majd egy kisebb jégvihar okozta kényszerpihenő után hazaértünk... Itthon jutott eszembe, hogy tulajdonképpen nyaraltunk. :):) Nehéz a visszaállás, és nem csak nekem...

2009. július 1., szerda

Mitől lesz más egy reggel

Tegnap délután a lányok egy órát aludtak. A nagynak is kevés ez egy napra, nehogy a kicsinek... Nem reménykedtem benne, hogy az éjjel másként alakul, mint szokott, volt már rosszul alvós délutánt követő mégrosszabbul alvós éjszakánk.

Azért megkértem őket, hogy ha lehet, hagyjuk egymást pihenni, kivételesen teljes éjjelre kiterjedően.
A kicsike ahogy betettem az ágyába fordult egyet és úgy is maradt. Háromnegyed tízkor.
A nagy fél tizenegy után kevéssel aludt el, nála ez is nagy szó.
Én tizenegykor dőltem ki.

Éjjel kétszer néztem az órára, már nem is emlékszem mit láttam rajta. Az egyetlen zavaró körülmény az volt, hogy nem mertem kimenni pisilni, nehogy felébresszem az aprónépet.

Mikolt reggel fél nyolckor Danira ébredt, Hanna fél kilenckor magától kelt.
Nagyjából egy éve aludhattam egyben ennyit... és szerintem jól megjegyzem, hogy emlékezzek rá. :)

2009. június 30., kedd

Mikolt 11 hónapos

Lehet róla ilyet csinálni... és mert állandó mozgásban van, a legtöbb kép ilyenre sikerül. :)

Az az édes, babaillatú, mindenért mosolygós kisbaba lassan kisgyerek. Még mindig édes és még mindig babaillatú, és még mindig rengeteget mosolyog.
Emellett egyfolytában eszik, nagyjából annyit, amennyit adunk neki. Bármit. A kötelezően elkerülendőek kivételével mindent. Négy foga van változatlanul, de jobban rág velük, mint Hanna a maga huszonvalahány gyöngyével. Kettő épp bújik, azt gondoltam 11 hónapos korára már láthatóak lesznek, de egyelőre csak kínozzák.
Szopizik is, egyre kevesebbet, de mind a ketten kitartóak vagyunk, és remélem az első szülinapján is tudok még adni neki valamennyit.

A jóalvás a múlté, fáradtabb napokon felsejlik, milyen is volt az első néhány hónap. Különben pedig kis kiabálás, karban ringatás, simogatás után, negyed órán belül elalszik este, nap közben viszont sokszor a nagyágyban ér minket az álom. Az elmúlt napokban ebben is volt változás, kevesebbet szomszédolt, és esténként is könnyebben adta meg magát. Mesélek neki, mert ezt látja Hannától, talán ez is segít.

Mindent utánoz, fésül, etet, telefonál, egyedül próbál inni rendes pohárból, tolja a babakocsit (azt hiszem megvan a szülinapi ajándék...).
A labda, a baba, a könyvek, a lego és a pakolás. Ezzel telnek a napok, ha épp nem lehet homokozni. Délután levegőre vágyik, áll a teraszajtónál és reklamál.
Különben is elképesztő akarattal bír, és hihetetlen pontossággal tudja, mit szeretne. Ha megkapja, csend van, ha nem, hát nagy a hangja...

Lépcsőn mászik felfelé, gyakorolja a lefelé tolatást, több kevesebb sikerrel, feláll, mászik, és lépegetni próbál kapaszkodva. Hagyom, mert a lábfeje előre néz. Még mindig viszem Biatorbágyra, de már csak egy héten egyszer.

A puha játékokat nem kedveli, kivéve a Hanna ágyában megtalált jogos tulajdonú kiskutyát.
Érti, ha elkérek valamit, köszön integetve ha azt mondjuk, elmegy, szia, vagy elköszönünk.

A finommozgásban a leggyengébb, ökölbe szorított kézzel a hüvelykujját csippenti, a tenyerét nehezen nyitja még mindig.

A tegnapi mérés alapján 7,9 kiló és 73 cm, növeszti a haját, és édes, mosolygós, még mindig kicsibaba nekem. :)

2009. június 29., hétfő

A nevekről

Nehéz szülés ez :)
Hannánál egy szép nyári estén a teraszon ücsörögve, a csillagokat bámulva hamar konszenzusra jutottunk.
Mikolt magának választotta a nevét. Volt vele küzdelmem, de megérte.
Most is nagyon szerettem volna mielőbb nevén nevezni a legkisebbünket, de a megállapodás az volt, Dani választhat, ő pedig patópálurasan állt a kérdéshez. Amíg a nemét sem tudjuk, nem tud gondolkodni.
Aztán kiderült a nem is, de a névvel még mindig nem jutottunk előbbre. Nyilván van időnk eldönteni, és még az is előfordulhat, (bár én nagyon meglepődnék) hogy kislány lesz a kisfiúnkból.

Voltak javaslataim, de egyikkel sem voltam békében egy napnál tovább.
Kamasz voltam, amikor az Áron névbe beleszerettem, Hanna is Áron lett volna. Egyik álmatlan éjjel jutott eszembe, legyen Áron. Megnyugodtunk, egy dolog van csak, ami kompromisszum, a körülöttünk élő kisfiúk között 7 négy éven aluli Áron ismerősünk is van.
A Mór Dani dédpapája, eddig nem kötődtünk hozzá, most viszont ez az, ami biztos, a második név marad, Mór.

A hétvégén újabb köröket futottunk név ügyben, természetesen ami a család egyik felének tetszik, az a másiknak valamiért nem. Nem ők döntenek, de hatnak. Anyukám az Áronnal nincs kibékülve, Mari és Pali anno a Mikolttal nem tudott megbarátkozni. Vasárnap már nem is avattuk be egyiküket sem a jelen állapotba, ami elég képlékeny még mindig, de a kör szűkül.
Áron
Berény
Olivér
Simon
Itt tartunk, folyik az ízlelgetés.

2009. június 24., szerda

A kedvenc képem

Gondolatok a Pocakról

Az első megérzésem kisfiú volt.
Nehezen hittem el, hogy nekünk kisfiúnk is lehet.
Nehezen fogadtam el, hogy kevesebb az energiám, (már megint) hogy türelmetlenebb, hullámzóbb vagyok, mint valaha.
Azt pedig végképp, hogy a lányokkal kevesebbet tudok foglalkozni.
Megszerettem a rózsaszínt, bár amikor Hannát vártam, még nem tudtam, ez is egy szép szín.
Megszerettem a hosszú hajat, a copfot, a csatokat.
Három éve lassan, hogy egyértelmű, tényleg lányos szülők vagyunk.
Nézem-nézem a fiúkat a játszón, a foglalkozásokon és örülök, hogy a mieink finomak, kedvesek.
Pedig vannak kedves és finom fiúk is...

És most hirtelen itt van valami egészen más.
Nem voltam rá felkészülve, hogy kisfiú is lehet... legalábbis azt hiszem.
Megriadtam a feladattól, a példáktól.

Két hete dédelgetem a gondolatot, Ő is a miénk, épp olyan, mint a lányok, csak fiú.
A múlt héten, amikor láttam, amikor belémbújt, felfogtam.
Egyre közelebb vagyok hozzá, és egyre közelebbi a vágy is, hogy megismerjem.
Pár napja, hogy azt érzem, jobb nem is lehetne, a legjobb, hogy kisfiúnk van.
Pár napja érzem, mindegy, milyen a többi kisfiú, Ő a mi gyerekünk, megismételhetetlen, egy.
Már nem félek, csak várok.
Ízlelgetem a gondolatot, az érzéseket, van bennem öröm, büszkeség, várakozás.
Érezni ahogy mozdul, figyelni, ahogy nő.

Állok a lányok szekrénye előtt, és nézem, mit adok majd rá. :)
Nézem a lányokat, és örülök, hogy lesz egy öccsük.
Azt hiszem a kék is szép szín... és a kiskendője már megvan.

Gönci Áron Mór
Legalábbis egyelőre, de ezt majd egy másik posztban...

2009. június 21., vasárnap

Altató

Hanna a szokásos Anna és Peti helyett tegnap este az Altatót választotta. Mikolt előtti időkben volt ez nagy kedvenc, akkor Dani Balázs helyett Hannát mondott a versszakok végén.
A harmadik strófa után Hanna érdeklődve:
- Papa, ki az a kis Hanna?
- Hát Te.
- Én nagy vagyok!

Reggel újabb kör mesélés volt a "miágyunk"ban, ekkor már Mikolttal kiegészülve. Hanna előre leszögezte:
- Papa tudod... Kis Mikolt, nagy Hanna.

Hát így nőnek meg nálunk a lányok...

2009. június 20., szombat

A szobatisztaságról, meg a biciklizésről

Hanna az elmúlt hetekben elképesztő iramban nagylányosodik, ennek hangot is ad gyakran:
- Mehetek óvodába, mert már nagylány vagyok.

A múlt hét végén zsúrban voltunk, az első igazi meghívás volt ez, Hanna pedig nagyon nagy örömmel ment. A régi lakásunk környékéről az összes kisbarátja hivatalos volt, nagyot játszottak, Mikoltnak is akadt társasága Andris és Luca.

Zita, az ünnepelt aki már régóta nem pelusos, megmutatta Hannának, hogy náluk a wc-be kell pisilni. Egy ideje próbálkoztunk itthon is a pelusmentességgel, több kevesebb sikerrel. Megbeszéltük, hogy az oviban már nem hordanak pelust a gyerekek, ő pedig elraktározta, de nem mutatott igazi hajlandóságot bugyira cserélni a pelenkát.

A héten egyik reggel úgy ébredt, hogy bugyit kér. Aznap 100% sikerrel ment minden a megfelelő helyre, és csak alváshoz kapott pelenkát. A második nap nem volt zökkenő mentes, harmadnap pedig inkább a pelust választotta. Tegnap fél napot bugyizott, és délben szólt, kakilnia kell. Először sikerült ezt a wc-be intéznie, és természetesen nagyon boldog volt tőle, mi pedig rettentő büszkék.

A tendencia biztató, ma is bugyis volt, és bár történnek még balesetek, lassan végleg megválunk a pelenkáktól.

A bringa... A nagymamáéknál van egy majdnem 20 éves háromkerekű. Egy ideje leér a lába a pedálig, nemrég már hátrafelé sikerült is mennie vele. Mostanában ráérzett a technikára is, és előre is tud már haladni. A lelkesedése pedig akkorára nőtt, hogy a múlt héten elkértük, és hazahoztuk. Azóta a motort nem is használta, ellenben mindenhová biciklivel megyünk. Óvatosan, egyre ügyesebben teker, nagy távolságokat megyünk vele.

Hallani sem akar arról, hogy visszavigyük, minden nap újra elkéri, és ragyog az arca, amikor a nagymama igent mond. :)

2009. június 18., csütörtök

Egyelőre kisfiú

Tegnap délután voltunk hivatalosak az Istenhegyi útra a kombinált szűrésre. Már egy nappal előtte voltak szorongásos tüneteim, de aznap amikor beültem az autóba, remegett a lábam... Életem első 12. heti élménye annyira mély nyomot hagyott, hogy azt még a harmadik teljesen egészséges gyermekem sem tudja elfedni.

Első kellemes meglepetés egy régi tanítványom volt, aki tegnap Dr. Hajdu Krisztinának segített az ultrahangos vizsgálat során. (Dani viccelődött is, hogy hintettem elég magot a világba, ne csodálkozzak ha szembe találom magam egyik másikkal, én pedig örülök, ha tehetséges emberek jó helyre kerülnek) A doktronőről újra bebizonyosodott, hogy ő az az orvos, aki miatt érdemes kifizetni az amúgy nem kevés vizsgálati díjat. Türelmes, nem hümmög, beszél, kérdez, válaszol és emelett nagyon jó szakember.

Amikor megvolt a baba orrcsontocskája (Mikoltnál nem volt egyszerű megtalálni...) kicsit megnyugodtam, amikor pedig a nyaki redőt is rendben találta, fellélegeztem.

A mérések szerint 13 hetes, 7.5cm, és mindene megvan. :) Belémbújt, eleinte teljesen háttal a közönségnek, felhúzott lábakkal.

A doktornő mosolygott, mikor a nemét kérdeztük:
- Ez a gyerek úgy magába tapadt, mintha valaki egy bálteremben a kályha mögé kuckózott volna.
Aztán megfordult, a kis kezeit a lába között tartva :), majd végül megmutatta magát. Krisztinának hiszek, Dani szkeptikus, én pedig úgy gondolom kisfiút várunk.

Érdekes az érzés, szoknom kell a lányok után, egyelőre teljesen elképzelhetetlen, nem is tudom, mit kell csinálni egy kisfiúval. Fia másnak szokott lenni. :) Nézegetem a lányokat, figyelem a kisfiamat belül, olyan nagyon hasonlított hozzájuk tegnap ekkorka korukban. :) Tényleg lesz egy kis kukis is a kádban, akinek hasonlóak a vonásai, mégis egészen más?

Jó volt látni, és még jobb, hogy minden rendben. Az összes kockázati érték csökkent az életkoromhoz hasonlítva, az eredmény összességében negatív, de azért bizutonság kedvéért, meg még egy tizesért kérték, menjünk a 16. héten egy vérvételre, mert a down kór kockázata csak 1:817, és nem 1:1000. :) Na tessék...

És akkor képek a lehet hogy Áronunkról.


Valamint a bizonyság...

2009. június 15., hétfő

Megmászta

Kaptunk egy rácsot, ami egyelőre a nappaliban várja, hogy felkerüljön a lépcső tetejére. Mikolt, amikor fent vagyunk, előszeretettel célozza meg a szakadékot, ami nem túl megnyugtató. Eddig mindig megállt, sőt ha szólunk neki, akkor figyel is, és nem megy tovább.

Ma pedig úgy gondolta, lentről felfelé próbálkozik. Egy hete hogy felállt, aminek Kornél nem örült felhőtlenül, mert akkor még csak húzta a lábait maga alá. A szabályos felállás pedig támasszal kezdődik, az egyik talpat a földre kellene tenni, arról pedig feltolnia magát. Nos azt hiszem, ezt a felvételt látva már lenne mi mosolyognia. :)

Ez már a második kör, az elsőt végigasszisztáltam a háta mögött drukkolva, akkor feljutott egészen a lépcső tetejére.

2009. június 8., hétfő

Picikénk

Holnap lesz 12 hetes, az orvos számítása szerint. A napi alap még mindig a rosszullét, ennyire még soha nem volt nehéz várandósnak lennem, a terhesség igazán jó szó... mégha nem is szerettem soha. Nem panaszkodom, mert teljesen felesleges, és különben is, ami történik az nagyszerű és csodaszép és irigylésre méltó, mostanában ennek ellenére sokszor gondolok magunkra három gyerekes családként, és közben vigyoroghatnékom támad, hogy természetesen abban a pillanatban mikor megszületik szeretném újra hogy pocakom legyen, mert hiányzik, mert azonnal elfelejtek minden nehézséget... ez van.

A jelen kicsit más, nagyon jó, amikor valaki örül a legkisebbünknek, amikor tudom, látom, hallom, hogy másnak a szíve nehéz a vágyódástól, mert én egyelőre csak a pillanatnak megfelelni vagyok képes, néhány gondolattal e felé az apró élet felé, és nagyon, de nagyon várom, hogy lássam, érezzem végre, hogy tudjam rendben van, lesz minden.

Jövő héten lesz a kombinált szűrés a második számú mumus. Nekem fura, hogy ilyen későn kell mennem, de rábízom a dokira, remélem jól számolt. :)

Próbálom magunkat elképzelni három aprósággal, télben, overálban, egyedül, és elképzelésem sincs, hogyan fogom jól csinálni... Hát ez az első trimeszter... Tudom, hogy az az időszak a legtöbb kismama számára a tény elfogadásáról szól, néha mégis elszorul a szívem, mert ahogy Hannának, Mikoltnak, most pedig a Picinek is nagyon nagyon örülök, örültem, és már ilyen kicsinek is emberként gondoltam, gondolok rájuk, mégsem felhőtlen a várakozás. Hamar érkezett, mi pedig engedtük. Fel sem merült más lehetőség, csak ami mellette szólt. Próbálgat engem, a határaimhoz lök, remélem felnövök a feladathoz...

Nem rózsás, de ez is én vagyok. És közben nem győzök betelni a gondolattal, nagy család vagyunk...

A tökéletes

Pénteken voltunk Biatorbágyon. Kornél ilyenkor kikérdez, mi történt a héten, hol tartunk. Meséltem hogy mászik, a lábát nyújtogatja, mire mosolyogva kérdezte:
- Akkor én még mit csináljak ezzel a gyerekkel? Tökéletesen működik.

Erre vártunk két hónapja, és olyan gyorsan fejlődött, hogy öröm volt nézni. Végigjártunk millió helyet és tény, hogy Kornélék voltak a legjobbak a legtöbb szempontból. Annyit csináltak, amennyit muszáj volt, de azt kitartóan.
Egy hónap múlva szeretne bennünket újra látni, vagy amikor Mikolt feláll. Szombaton meg is tette, így aztán kedden meglátjuk, hogy mennünk kell-e pénteken. :)

Az ácsorgás persze koránt sem tökéletes, egyelőre kis balerinához hasonló, egyik lába spiccben... Az alvására elég nagy hatással volt a változás, este nem fekszik le, nem alszik el egyedül, de leginkább a nagyágyban belémbújva jó. Mondogatom magamban, ez is csak átmenet, pláne, hogy Hanna is sokszor érkezik meg hozzánk az éjszaka közepén, aztán hajnalban váltják egymást. Szerencsére elég nagy az ágy kettejüknek, mi meg Danival két tíz centis sávra igyekszünk korlátozódni.

2009. június 1., hétfő

Ágyő karika

Pár napja Mikolt megégette, vagy legalábbis elég melegnek találta a fürdőkádban a csapot, ami miatt annyira kiakadt, hogy ki kellett vennünk a kádból. A csap tényleg meleg volt, de nem borzasztóan, egy kis vígasztalás után cumival újra vissza lehetett tenni a vízbe, és bár elég bizalmatlanul meg feszengve csinálta végig a pancsolós programpontot, tűrt.

Másnap Dani jobban ügyelt rá, hogy ne maradjon meleg az a bizonyos, de ahogy a kis popsi a helyére került újabb cérnaszakadás. Újabb vígasztalás, ismét cumi, viszonylagos béke.

Aztán harmadnap gondoltam, megkérem Hannát, cseréljenek helyet, hátha a kínos emlék a feledés homályába vész ha nincs jelen a tárgy. Kicsit kénylemetlenül ücsörögtek, mert a kád apró, a karika meg nagy, de Hanna is tűrt, meg Mimi is elvolt a helyzettel.

Egészen tegnapelőttig, amikor a karikába érve olyan hangos tiltakozást kaptam, amilyet csak akkor, ha valami egetrengető hibát vétek mikoltszemmel. Rendben, oldjuk meg. Elraktam a karikát, Mikolt pedig az addig biztonságot adó kütyüje nélkül szállt vízre. És megnyugodott. Sőt, felengedett. Sőt, az sem zavarta, hogy billen, és támasztania kell. Sőt az sem, hogy jobb kézzel.

Tegnap azt hiszem eljutottunk egy újabb fordulóhoz, amikor a nagy pancsolásban, (Hanna megtanította neki a "repülnek a madarak, csattog a szárnyuk" mondókát a megfelelő mozgássorral, vagyis nagy pancsolás kézzel) hátra borult, elmerült, Dani kimentette, nyekkent kettőt, és csapkodott tovább. Ezt még egyszer megismételte, és bár alig hittünk a szemünknek, a víz alatt szépen csukta a szemét orrát, száját és várta, hogy valaki kisegítse. Az sem zavarta, hogy csurom víz lett az arca, a haja, mindene.

Készült videó, felteszem, amint tudom. Nagyon édesek. :)

10 hónap

Mikolt a telhetetlen hernyócskából telhetetlen kiskutyává nőtte ki magát. A jelző az étvágyára, az akaratára és a mosolyosztására vonatkozik leginkább. Elképesztő változásoknak voltunk tanui az elmúlt hónapban, eddig sokszor gondoltam, hogy Hannánál minden olyan dinamikusan történt, Mikolt pedig mintha mindig ilyen vagy olyan lett volna. Elmúlt, pótol, mindent egyszerre. Nem bánom, öröm nézni, ahogy egyre kisgyerekesebb, és persze kicsit fájó szívvel nosztalgiázunk a babakoron.

Enni bármit, de azonnal ha éhes és sokat. Míg Hanna mostanában igazi fejtörést okoz étel ügyében, Mikolt mindent megkóstol, megeszik, örömmel fogadja az új ízeket, ennek hatására pedig a hónapban majdnem hatszáz grammot hízott is, vagyis a nyolc kilót is elérte. KAp már kenyeret, joghurtot, nagy kedvenc a gyümölcs is, eszik meggyet, cseresznyét, almát héjastul akár, ha Hanna a közelében hagyja. De ugyanilyan szívesen eszi a főzeléket is, a levesekről nem is beszélve.

Az alvással kisebb küzdelemeink vannak, főleg délután nehezebb elaltatni, és ennek úgy látom, nincs köze a közös szobához, sokkal inkább a mozgása ugrásszerű fejlődéséhez. Hanna nagyon jól viseli amikor Mikolt még egy pár percet elnyűgösködik elalvás előtt, ezért külön hálás vagyok nekik. Öt perc az egész, míg elalszik, mégis szokatlan, hogy nem csak leteszi a buksiját és kész. Simogatás, puszi, és megnyugszik. Az esti lefekvés egész más, addigra annyira elfárad, hogy nem is kellek, csak a kiságy, és a cumi. Éjjel még mindig ébred, nagyjából három körül és sokat szopizik. Jó volna ezt elhagyni, de eddig egy sikertelen próbálkozás után elnapoltam, amikor mindenki felébredt ránk... Sokszor ér véget a hajnal a mi ágyunkban, ez van. :)

A játékról. Babás. Az élő az igazi, de ha az nincs, jöhet a játék is. Beszél hozzájuk, cipeli őket, vizsgál. Kicsit vehemens, amitől a legtöbb élő meg is ijed, de barátságos alapvetően, bár a simogatás még nem megy. A labda is nagy kedvenc, és bármi, ami épp Hannánál van. Hanna az utóbbi időben harciasabban védi a tulajdonának vélt dolgokat, Mikolt pedig nem enged, kiabál, szorít. Együtt is játszanak, nagyon jó hallani, amikor együtt kacagnak valamin, vagy együtt csinálnak bármit. Jó, hogy Hanna partnernek tekinti, főleg amikor nem fáradt.
És a cipők...

A mozgása beindult, mászik, felkapaszkodik térdre, egyre gyorsabban közlekedik a lakásban, nagy örömünkre. Ügyesen borul, tartja a fejét, tudja, ha Hanna ellöki, emelnie kell. A jobb oldlal még mindig sokkal gyengébb a balnál, felülni abban az irányban nem is tud, de ha dől, már kitámaszt legalább. A kúszás sokkal ritkább, és nem lett belőle szabályos kúszás sem, de mivel a mászás gyönyörű, nem szomorkodom miatta.

A finommozgás is sokat fejlődött, a poharat már megfogja, az alján megtámasztja, úgy iszik belőle. Sokszor kiveszi a kezemből a kanalat és próbálja a szájába venni az ennivalót, jó játék ez is. A kölesgolyót is eszi egyedül, tapsol, bár a lábaival ügyesebben. :) Integet, a kádban pancsol. Rajzolni még nem rajzol :)

Ismeri az ismerősöket, a nevét, Hanna nevét, különbséget tesz tetszik és nem tetszik között, legyen az játék, hőmérséklet vagy napszak. Megkedvelte a vizet, már várom, hogy mehessünk újra úszni, ez kimaradt az utóbbi időkben. Nem szereti a puha játékokat, a hideg tárgyakat. Iszonyú hangos. Kommunikálni is erőteljesen kommunikál, és ha valami nem jó, elképesztően zajos tud lenni. Erősödik az akarata is, ökölbe szorítja a kezeit, becsukja a szemét és feszít, közben pedig morog ha valamit akar és nincs. Kiabál ha kell, ha nem jó, ha nem értjük, nem nem vagyunk elég gyorsak.

Még mindig a legmosolygósabb kisgyerek, akivel találkoztam, bújós, kedves, figyelős, de bújik a kis csigaházból, és a kis nyuszi biztosan nagyot ugrik, mi pedig várjuk...

Négy fogacskája van, nyolc kiló és nemtudom hány centi. Nő a haja és szőkül is, van egy kis gribedlije és két kis szeplője.

2009. május 29., péntek

Házas állapotunkról

Szokjuk. :) És jó. Vannak még dobozok szép számmal, de lassan fogynak azért. A kertben is változgat a gaz-dísznövény arány, tegnap jól megnyírtam egy bokrot a nappali ablaka előtt, amitől olyan világos lett hirtelen odabenn, hogy nem is ismertem rá.

Ha nem vagyok halálomon épp, akkor csinálom az otthont, de ez elég ritka mostanság, többnyire a kanapén mozdulatlanul fekve volna jó. Vagy úgy sem. Elég régen voltam ilyen rosszul utoljára, és előre örülök annak a négy napnak, amit Dani velünk tölt most, bár inkább gyereksereget képzeltem a kertbe, meg kirándulásokat, most majd másképp alakítjuk a programot.

Jövő szerdán már lesz rendes internet is, nem csak a mobilfajta, és teszek fel képeket is, de egyelőre örülök, hogy megírhatom ezt a keveset. :) Az előszobában ülök a földön, (be van fűtve, mert épp az ősz közeledik, és az álpadlófűtés melegen tart :)) mert itt a legerősebb a kapcsolat, és mosolygok magamon kívülről nézve, olyan, mintha nyaralnánk.

És tényleg. A gyerekek az udvaron, Hanna motorozik körbe, keresi az apját, aki elbújt. Ez az amire vágytam, és bár kevés az erőm, de azzal mind nagyon örülök. Aznap, amikor költöztünk, Dani azt kérdezte:
- Most nagyon boldognak kellene magunkat éreznünk?
Mi lassan melegedőek vagyunk, idő kell ahhoz, hogy eljusson hozzánk a jó érzés. Azt hiszem lassan megérkezik.

Márciustól óvodás

Makimerészkedtünk a várból, elmentünk levesért a faluba. Az óvoda mellett vitt az út, ahol sasszemmel kiszúrtam, hogy ki van ragasztva a névsor a beiratkozott gyerekek sorsának dőléséről.
Megálltunk, kiszálltunk, megnéztük. Aztán felhívtuk a Papát és Hanna a következőket mondta neki:
- Az óvoda ablakában ki van írva, hogy a Hanna mehet óvodába márciustól.
Egyfelől hihetetlen, hogy megértette a legapróbb részletet is, el is mondta, másrészt pedig összeszorult a szívem, elérkeztünk egy újabb nagy változáshoz. Tényleg óvodás lesz a nagyobbunk. Még nem nagyon gyorsan, de biztosan.
Délben már azt kérdezte, holnap lesz-e gyertyája, tudja, hogy ovi majd aztán következik csak.

Délután pedig felhívtuk Csillát, hogy megkérdezhesse, mi legyen a jele. Természetesen Anna és Peti után az almára szavazna, de az foglalt. Nem bánom... Van viszont napocska, szőlő, tulipán. Jövő héten bemegyünk és kiválaszthatja.

A felvett gyerekek közül sokat ismerünk, és legnagyobb csodálkozásomra összesen négy gyereket utasítottak el, akik közül egy a következő évre már fel van véve a többiek pedig máshol fogják kezdeni az ovit szeptemberben. Én meg azt hittem, nagy a túljelentkezés... Lehet hogy sokaknak nem fér bele, hogy megvárják, mire februárra elkészül az új épület. Mi szerencsések vagyunk ebből a szempontból.

2009. május 28., csütörtök

Hanna fél

Azt már régóta tudom, hogy Hanna fél a sötéttől.
Ma este lefekvés után azt kérte, csukjam be a szobája ajtaját. Nem értettem, kérdeztem, miért.
- Mert bejön valaki és elviszi a kendőmet.
Igyekeztem nagyon határozottan megnyugtatni, hogy ide senki nem jön és vigyázunk rá is meg a kendőjére is, épp ma este volt itt a zárszerelő, és cserélt ki minden fontosabb zárat.
Biztosan nem tesz jót a félelmeknek, hogy folyton idegenek jönnek mennek, de hamarosan elmúlik majd az átjárás is.
Addig pedig én sem félek...

Megérkeztünk

A hírzárlat oka prózai, nincs internetünk. Még. Ahogy telefonunk és tv-nk sincs, bár e két utóbbi cseppet sem hiányzik.

Igyekszem pótolni a krónikát, remélem hamarosan onlájn is sikerrel, most a word az egyetlen aki infókat kap rólunk…
Sok mindenből van már elsőnk, és nem is olyan félelmetes, meg fura, mint ahogy előre elképzeltem. A költözéssel kapcsolatosan csak annyit szeretnék mondani, hogy soha többet. Hat napig pakoltam, aztán a költöztetők két fordulóban hozták a dobozrengeteget és még mindig van cuccunk odaát. Fogalmam sincs, mi az, ami ennyi, és arról sem, hogy harminc év múlva meddig fokozódik majd a felesleges dolgaink száma. Pedig szelektáltam, nem ragaszkodom semmihez, és mégis.

Az első itt töltött napunk nagyjából ziláltan telt, de estére lett gyerekszoba és háló is, sőt a felső szinten tisztaság és otthonérzés. A földszintre nem merészkedtem, vasárnap kiderült, jól tettem. Végeláthatatlan doboztenger és piszok. Talán ennek köszönhető, de Mikolt mióta itt vagyunk négykézláb mászik, szépen, szabályosan, csak nézem, annyira jóóó.

Vasárnap érkezett egy pianino is, mindannyiunk nagy örömére, mégha csak kölcsön is. Hanna azóta lelkesen klimpírozik és bár van némi csiszolnivaló a technikáján, azért ígéretes.

A félelmeim teljesen alaptalannak bizonyultak. Két dolog volt, amitől tartottam, mindkettő az éjszakákkal volt kapcsolatos. A templom harangja, illetve annak közelsége és a harangozás gyakorisága volt az egyik, a szomszéd kutyák a másik. A harang illedelmesen a mi alvásidőnket tiszteletben tartva szól csak, (mondjuk hétvégén reggel fél hétkor 79-et üt, de ezt megbocsátottam) a kutyák pedig igen jól neveltek, mert nem zavarnak.

A lányok egy szobába kerültek, azt látom, hogy Hanna szívesen veszi, hogy Mikolt is vele alszik, Mikolt pedig nem ébred ránk, amikor mi fekszünk. Így volt már olyan éjjel is, hogy először fél ötkor kért engem. A változatosság jegyében persze Hanna aludt velünk is, és volt olyan délután is, hogy hárman aludtunk a nagyágyban. Ezzel kapcsolatban semmi fenntartásom nincs már, ahogy nekik jó, úgy történik. Annyira jól fogadták a változást, hogy ennyi teljesen érthető.

Lassan tényleg megérkezünk és az egyetlen, amin jelenleg változtatnék, az egy kiadós vírus, ami rendesen ledöntött a lábamról. Ma már volt hangom legalább, de két napja ki sem mozdultunk az udvaron kívülre. Nincs ellenemre ez a létforma, de egészségesen sokkal könnyebb volna minden. Remélem a lányok kibírják a vírus nélkül és a Picike is jól van, kicsit aggódom. Valamin muszáj. :)

2009. május 22., péntek

Az utolsó napunk

Négy évvel ezelőtt májusban költöztünk. A Benczúr utcából, a belvárosból, ahonnan két percre volt minden, és ahol a lakással szemben majdnem az ottélésünk végéig építkeztek. Éjjel arra ébredtünk, hogy a betont egyengetik, hogy az eltört vízcsöveket javítják, hajnalban pedig indult a forgalom a Dózsa György úton. Mégis szerettünk ott lakni, ez volt az első közös otthonunk, itt kérte meg Dani a kezem, innen indultunk fél évre világot látni és itt veszítettük el az első babánkat.

Amikor várandósan eldöntöttük, hogy kijjebb jövünk, közelebb a szüleinkhez és a zöldhöz, nem gondoltam, hogy Budakesziig jutunk. Nekem ez az otthon, itt nőttem fel, de nem akartam rákényszeríteni Danira a vidéki élettel járó terheket. Mégis itt találtunk olyan lakást, ahol hosszú távon el tudtuk képzelni magunkat.

Hanna mát itt fogant, innen mentünk az Istvánba szülni, ide hoztuk haza. Itt lettünk család, egy csomó új barátságot hozott a gyerekes lét. Lassan Daninak is ismerőssé lettek az utcanevek, már neki is többen köszöntek, amikor hazafelé gyalogolt.

Itt fogant Mikolt is, itt éltük meg, hogy a rutinok mennyit segítenek nála.
Törtünk autót, bosszankodtunk zajos szomszédokon, örültünk az új babáknak, sajnálkoztunk a jószomszédok elköltözésén.

Nehezen váltok, bár mindig mehetnékem van. Amikor viszont eljön a pillanat, hogy indulhatok, megijedek. Dani szerint minden hosszabb utunk előtt is így volt, és ez is valami hasonló. Lakás formát öltött a ház, ma kitakarították, kész a terasz, és van már hűtő, sütő is. Mehetünk...

Nehéz a szívem, nem tudom mit mondjak majd Hannának, ha esetleg este azt kéri majd, menjünk haza. Megszoktam az itteni zajokat, szeretem az itt élőket, és bár nem megyünk messzire, mégis mozdulunk. És a Picike már nem ebbe a rutinba születik majd, és fogalmam sincs, mi vár rám.

Van persze jó érzés is bőven, de biztosan el kell teljen egy kevés idő, mire megszokom, ott vagyunk otthon.

2009. május 21., csütörtök

Fejlődésneurológia

A magam megnyugtatására ma, majdnem egy hónappal az eredeti időpontunk, és majdnem két hónappal az igazán megnyugtató látogatás után végre eljutottunk dr. Szabó Tünde fejlődés neurológus doktornőhöz.

Erre az alkalomra a Mikolttal kapcsolatos aggódásom utolsó állomásaként készültem, szerettem volna, ha ezzel a vizsgálattal tényleg pontot tehettünk volna az utánajárás végére. Sikerült. A doktornő alapos, nyugodt és nagyon segítőkész volt. A húsz perces vizsgálat alatt Mimi végig magyarázott, majd amikor a macerálás rész kezdődött hangosan tiltakozott. Elképesztő, ahogy egyik pillanatban teli szájjal vigyorogva barátkozik, aztán vérig sértődik egy érintés miatt.

A vélemény: izomtónus eloszlási zavar, enyhe fokú.
A doktornő szavaival: nem lehet rosszat vagy negatívat mondani Mikoltról, de értékelte, hogy elhoztam, hogy figyelemmel kísérem a fejlődését, hogy számít, ha nem "átlagos".
Kaptunk házi feladatot is, szerinte Mikolt csípőben elég merev, ezt kell többet mozgatni, (ez egyébként egybevág Edit véleményével) illetve a szemzomotoros ingerlés szerinte nagyon fonots lenne, vagyis hintáztassuk, emeljük sokat. (ezt Kornél ellenzi, a Dévényesek szorgalmazták)

Három hónap múlva kontroll.

2009. május 20., szerda

Az igazi szívás

Mondogatták, de most, hogy a saját bőrömön érzem tényleg. Összepakolni egy egész lakást nagyjából egyedül, két kicsivel meg egy pocakkal kb. sokszor haladja meg az összes elképzelésemet arról, hogy milyen is ez.

A dobozok fogynak, a pincében meg tornyosulnak, de a lakásban semmi jele annak, hogy fogyna a holmi. Csak a rendetlenség nő, és hiába igyekeztem időben elkezdeni, sőt elhatároztam, hogy szelektálok keményen és leporszívózom a könyveket, meg letörölgetem a polcokat, a porszívózáson kívül majdnem semmi nem fér bele a napjainkba.

Néhány délután szabad a család, barátok jóvoltából, ilyenkor látványosabb a haladás. Hogyan lesz kész szombatra minden? Mások ezt vajon hogyan csinálják? Vagy csak mi vagyunk ilyen elvetemültek, hogy egyszerre változtatunk életmódot, családi állapotot, és lakóhelyet is?

Abban pedig már csak reménykedni merek, hogy a háznál legalább bent lesz készen minden, mire érkezünk, és nem kell még hetekig a mestereket kerülgetni. Akik ugyebár múlt héten már mindennel készen voltak...

2009. május 19., kedd

Útban a nagycsaládos létünk felé

Csepp, 25 mm, dobogó szívű, édes kis kincs.

Majdnem 10 hete, hogy egy újabb kis élet költözött hozzánk, majdnem 5 hete, hogy tudom biztosan, van. Legalább ennyi ideje igyekszem leküzdeni újra a félelmeimet, úrrá lenni a ritkán, de mégis előforduló kétségbeesésemen. Három gyerek több, mint amennyi kezem van. Korban közel egymáshoz, egy kicsi, egy pici és egy picike.

Mindig nagy családot szerettem volna, most pedig próbálom elképzelni, hogy karácsonyra tényleg az lesz belőlünk.

Hannának a napokban kezdtem mesélni, kérdeztem, jó volna-e újra egy nagyon pici baba, ő pedig lelkes volt tőle. Ma, amikor el mertem mondani neki is, hogy lesz, elgondolkodott.
- Mama, ha majd elhozzuk a kórházból, a kezembe veszem és elmegyek vele autóval az étterembe levest enni.

Nekem ennyi elég.

Mikoltnak nincs véleménye, szopizik, és szeretném, ha szopizhatna, amíg jólesik neki.

Akik észreveszik a pocakot és meg is merik kérdezni, babát várok-e, azt is megkérdik, terveztük-e. Véletlennek nem nevezhetem, de kellett egy kis idő, mire feldolgoztuk, lesz mire fordítani a felszabaduló energiáinkat ha vége a költözködésnek... Ismerkedem, szokom, és jó érzés hogy az érzés hatványozódni képes.

Írtam már róla, elmondani most merem csak, Isten hozott Picike.
Holnap felteszem a fekete-fehér képet, amit ma kaptunk emlékbe, természetesen a maga semmitmondó, nekem sokat jelentő foltjaival.
Akit pedig érdekel a kezdet is, a címkék között keresse.

2009. május 15., péntek

Még egy hét

Amikor az egyetemen azt tanították, hogy tanterv azért kell, hogy lehessen mitől eltérni csak mosolyogtunk. Pedig igaz. Határidő is azért kell, hogy lehessen min módosítani.

Nos ma, amikor a lányokkal háznézőbe mentünk, egy egész hadsereg dolgozott azon, hogy a hét végén költözhessünk. Volt lent két asztalos, három villanyszerelő, három vizes, és két srác, akik a parkettát rakták. Majdnem elvesztünk a nagy tömegben. És bár tényleg látványosan lakás kinézetű kezd lenni a ház, egyelőre vannak lényeges elmaradások, amelyek miatt úgy döntöttünk, a jövő hét végére halasztjuk a hurcolkodást. Nem annyira bánom, egyelőre csak sóhajtozom a rengeteg cuccunk listázása közben...

Ami a legjobban hiányzik, az a lépcső lakkozása, enélkül semmiképpen nem indulunk. Szombaton kezdi a mester a szépítését, és remélem hétfőn be is fejezi.

A nagy gödör viszont megszűnt, amitől egészen otthonosan lehet már közlekedni.

Ma délelőtt így álltunk. Összehasonlításképp az egy héttel ezelőtti állapotokhoz itt.

2009. május 13., szerda

Az orvosról meg a rosszullétekről

Szervesen nincs közük egymáshoz...

Tegnapra volt időpontom Siklóshoz. Nem akartam előbb menni, a kilencedik hét ideálisnak tűnt, a tizenkettediken úgyis mennem kell újra. Rutinosan úgy kértem időpontot, hogy az egy óra csúszás is ideálisan beleférjen, Dani is el tudjon jönni, a lányok is menetre készek legyenek.

Egy átlagos nap mostanában rosszulléttel kezdődik, ami a nap folyamán exponenciálisan fokozódik, majd estére már csak arra van kapacitásom, hogy sóhajtozva vonszoljam magam. Mire Hanna ágyba kerül, már csak némán fohászkodom, hogy vége legyen a napnak és igyekszem kitalálni, mitől lesz jobb, de legtöbbször semmi sem segít. A kényelmetlen fotel pláne nem.

Ennek fényében összekészíteni egyedül a gyerekeket és elindulni nem volt egyszerű. Dani akkor ért haza, amikor épp betettem mind a kettőt az autóba. Legalább nem nekem kellett vezetnem. Félúton jártunk, amikor megkértem, hívja fel a rendelőt, hogy mennyit késsünk, hogy időben legyünk, mire az asszisztens sajnálkozott egy sort azon, hogy nem ért el bennünket, mert:
- A főorvos úr szülni ment és ma már vissza sem jön.

Kicsit csalódott voltam, meg morcos, jövő keddre kaptunk új időpontot. És találtunk egy játszót, ahol a lányok legalább jól érezték magukat. Én meg visszatuszkoltam magamban a vágyat arra, hogy végre megosszam mindenkivel a hírt. Amiről még mindig nem tudom, milyen...

2009. május 12., kedd

Beiratkoztunk

Hanna nagyon várta a mai napot. Nekem voltak félelmeim, rengeteg ellenérvem, sok álmatlan éjszakám, na jó, csak szoptatás közben ezer gondolatom a témával kapcsolatban. Aztán elkövetkezett és sokkal könnyebb és jobb élmény volt, mint vártam.

A múlt héten elmentünk az igazolásért, hogy Hanna egészséges, és mehet közösségbe. Amikor a délutáni alvásból azzal keltettem, hogy az óvodába kell vinnünk egy fontos papírt, amit a doktornéni megír nekünk, kipattant és engem is sürgetett, hogy azonnal induljunk.

Ma pedig alig várta, hogy végre mehessen, az autóban még megtárgyaltunk, hogy figyeljen az óvónénikre, hogy mit mondanak. Leszűrte a leszűrni valót:
- Mama, nagyon fogok vigyázni az óvónénire.

Amint beértünk Hanna már az udvaron játszott, felém sem nézett, még egyszer sikerült a délelőtt folyamán összefutnom vele, amikor végül tényleg beiratkoztunk, de miután visszavette a cipőjét, amit előbb illemtudóan levett a szőnyeg láttán, már rohant is sorakozni.

Azért persze nem eszem olyan forrón ezt a kását sem.
Olyan ovit kerestem, ahol olyan óvónénije/i lehet Hannának, aki, akik jól szeretik, elfogadják, megismerni törekszenek, gondját viselik, nevelik helyettem és velem együtt. Ahol figyelembe veszik az ő igényeit is, mert van rá kapacitásuk, energiájuk, affinitásuk. Ahol kap valami olyan pluszt is, amit tőlem nem.

Ha minden úgy alakul, ahogyan szeretnénk, akkor jövő márciusban egy teljesen felújított óvodában kezdhet a többi kiscsoportossal együtt, mert addig nem is veszik fel az újakat, míg vissza nem költöznek a régi helyre. Vegyes csoportba jár majd, ahol németet is tanítanak a gyerekeknek. Az egyik óvónénije Csilla lesz, aki a nagynéném, keresztanyám, és nem, egy cseppet sem félek tőle, hogy hozzá kerül esetleg.

Etetés

Van egy nagy fegyverténye a kecskemétinek és az univernek a hippel szemben. Az előbbiek csomagolásán ugyanis babák vannak, míg az utóbbin csak a bennelévők grafikájában lehet gyönyörködni.

Mikoltot természetesen a babák érdeklik jobban, így a hipp nem is fogy el egészen. Bezzeg a többin sokszor meg kell nézni, mit csinál a baba, sőt a jómultkor Mikolt egy darab kenyérrel is megkínálta egyik kis barátját.

Akkor azt hittem, csak véletlen, azóta viszont többször előfordult, hogy etetni akart. Ma reggel az én számba igyekezett betömni a cumiját, és bár eltartott egy darabig, mire félálomból ráébredtem, mi is történik, de akkor aztán nagyot mosolyogtam rajta.

Aztán délben, a leves végeztével melegítettem a főzeléket, és véletlenül a kezeügyében felejtettem a levesestányért kanalastul. A hátam mögött kacarászás, viháncolás. Épp a szemöldököm készültem összevonni fordultamban, (Hannával ugyanis volt egy kis csörténk a minap az asztalon való bravúros tornászmutatványok kontra evés témában) de ehelyett csendben mosolyogtam.

Hanna az asztal sarkán lógva egyensúlyozott, Mikolt pedig kanalazta az üres tányérból a levest, és etette Hannát. Egy kanál, egy falat. Édesek voltak. Én meg képedtem. Milyen ügyes ez a kicsike...

2009. május 11., hétfő

Variációk egy témára

Hanna mostanában újra sok Anna és Petit olvastat esténként Danival. A kedvenc részei a karácsony, (a húsvét egyáltalán nem érdekli...) az óvoda, és a kistestvér érkezik. Ennek köszönhető azt hiszem az alábbi néhány színes.

- Elmegyek a kórházba és megszülöm a babámat.
- És kisfiú lesz vagy kislány?
A: - Kisfiú.
B:- Kislány.
C:- Egy kisfiú és egy kislány.
A nevek változnak, de sokszor Luca és Kisandris a szomszéd ikrek.
- És most hol vannak?
- Kint alszanak a kocsiban.

- Hanna gyere, mossunk kezet.
- Jó előbb elmegyek a kórházba és megszülöm a Hannát.

- Mama, nekem miért nincs még gyerekem?

Na ennél az utolsónál egy picit elgondolkoztam...

2009. május 7., csütörtök

Nő a pocakom

Bár még egy ideig jó volna magunk között tartani, lassan nem tudom eltitkolni, akinek van szeme hozzá, és a drága nőismerőseimnek bizony van, az hamar észreveszi, hogy változott a formám.

Estére egészen gömbölyű a kispocak, és már többször van simogathatnékom is. Ezzel együtt pedig elindult bennem a félelem mellett a jóérzés is, és a kötődés. Várom a keddet, hogy láthassam, hogy tudhassam, aminek rendben kell lennie, az rendben is van.

Ma töltöttem be a nyolcadik hetet,

2009. május 6., szerda

Úgy szeretném...

elmondani végre...
Olyan nehéz hallgatni róla amikor két gömbölyödő pocakról is szoktam olvasni, és nem is olyan sokkal nagyobbak, mint a mi Picikénk. Olyan rossz, hogy félek, ha elmondom, baj történik. Olyan rossz, hogy ha baj történik, már csak azt tudom megírni időben.
Olyan vacak, hogy egész nap rosszul vagyok és nem tudom teljes értékkel végezni a dolgom, és így még mondani sem tudom, hogy rosszul vagyok...
Estére mindig minden sokkal nehezebbnek tűnik, egyszer majd írok reggel is. :)

Dedlájn: május 15.


Van egy romantikus elképzelésünk a költözés dátumát illetően.
A mesterek mosolyognak rajtunk és azt mondják, őket nem zavarjuk. :)
Tegnap elkezdtünk intézkedni takarítás-ügyben, előbb a házat, majd a lakást kell rendbe varázsolni, és már arról is beszélgettünk, hogy ki és mikor fog segíteni, és ki fog költöztetni...

Számomra egyelőre még felfoghatatlan, hogy a célegyenesben vagyunk, de....
Így állunk jelen pillanatban.
- Az emeleten ki van festve minden helyiség.
- A padló majdnem kész, kivéve azt a 10mn-t, amit elfelejtett megrendelni az a lány, aki minden burkolóanyagunkat intézte... A hálószobánkról van szó, ma intézkedett, jövő péntek a legkorábbi időpont, amikor padlónk lehet. Addig alszunk a kisszobában.
- A napokban vettem kilincseket fentre, amit Csaba ma remélem fel is szerelt.

- A földszinten burkolják a fürdőszobát, tegnap már majdnem készen volt, de itt is hiányzik néhány lapnyi... ez a mi hibánk. Aki burkolt, nem volt valami igényes, a hajam az égnek állt konkrétan, így ezt javítani kell.
- Az előszobában a fal végre le van vakolva.
- A konyhában az élfalak is le vannak burkolva, de kezdi elengedni magát a ragasztó, újabb hajtépés...
- A festők itt dolgoznak jelenleg, a gerendékat pácolják, a plafont festik.
- Az asztalos tegnap küldött árajánlatot, és ígértet tett, hogy jövő péntekre a korpusz készen lesz, a munkalap a helyére kerül és a gépek is bent lesznek. Nekem ennyi épp elég.
- A parketta a hét végén érkezik, a jövő héten lerakják azt is. Remélem a mennyiséggel nem lesz bajunk.
- A villanyszerelő a jövő héten felszereli a kapcsolókat.

- Az udvaron egy hatalmas luk tátong, a gázóra kihelyezés mellékterméke. Ezt ma készre csinálták, a luk állítólag marad, hogy a meós megtekinthesse... Iparkodik remélem, mert így megközelíthetetlen a bejárat.
- A terasz körbe van betonozva, amúgy egy sitthalmaz, de már látszik a formája.
- A külső szigetelést akkor is ráérnek megcsinálni, ha már bent lakunk.

Különben pedig fut a lonc, virágzik a paradicsom, érik a ribizli, az egres, a meggy, a cseresznye, nő a málna, és a gaz. :)
A képek a múlt héten készültek,a zóta sokat haladtunk. :):) Tényleg...

Szívószál

Van Hannának egy "törzshelye". A pékség, ahol kialakítottak egy reggelizőrészt is, nagyon magas bárszékekkel, asztalokkal. Gyerekbarátnak nem nevezhető a létesítmény, lépcsőn kell felmenni a pultokig is, szűk az ajtó, és ezek a székek végképp nehézzé teszik, hogy kisbabákkal otthonosan érezze magát benne az ember.
Mi mégis kedveljük, a tejles kiőrlésű kenyereikért, az édes péksüteményekért, a kiskiflikért, a szörpért, amit a faluban már csak itt lehet kapni, és mert Hannát nemhogy riasztaná a sok magas szék, egyenesen odáig van tőle, hogy felmászhasson. Kap egy pogácsát, márványsajtosat, nagy kedvenc, és egy szívószálas siót, majd felteszem az egyik kakasülőre ő pedig lassan elmajszolja és megissza a zsákmányt.
Ma is szívószálas napot tartottunk, Mikoltot felhasaltattam az asztal tetejére, (jobb híján) de amikor meglátta Hanna italát, megfeszült minden arcizma és roppant hangosan követelte azt. Hanna a jószívű, pár korty után engedett, Mikolt megfoghatta a dobozt, a szívószálat pedig rágcsálta.
Azt gondoltam, szívni még úgysem tudja, de tévedtem. Persze hasonló a technika a szopihoz, de azért mégsem ugyanaz. Mindenesetre vadul szívni kezdte és elképesztően élvezte a hatást. :) Hannával pedig jókat kacarásztunk a kis horpi arcán, ahogy igyekezett.

2009. május 4., hétfő

Minden napra egy feladat

Kismamákra vonatkozik ez a szabály, de nem gondoltam volna, hogy a minimál teendőkből is csak egyet bírok egy nap. Reggel főztem egy levest, elvittem a lányokat tücsökzenére, majd a praktikerben vettünk egy kukát. Ebéd után bepakoltam a mosogatógépbe, letettem mindenkit aludni, és én is pihentem.
Ébredés után összekészítettem magunkat és megjártuk a postát és a pékséget, aztán a házban voltunk.
Nagyjából ennyi történt, és ettől olyannyira elrepült minden erőm, hogy azt sem tudom, sikerül-e még a holnapot végigcsinálnom, bár azt tervezem, hogy a kanapén töltjük, mesét olvasgatva...

Sepia C30 amit az émelygésre kaptam, naponta háromszor három golyó, kb. másfél órát teljesen jól is vagyok tőle. A nap további részében marad a rosszullét, a fáradtság, meg egy jóadag türelmetlenség. Azzal a hittel várom a második harmadot, hogy akkor majd minden nehézség elmúlik.

Közben pedig repül az idő, még gyorsabban mint eddig. Még 9 nap és újra kezdjük a négyhetenkénti orvoslátogatást. Amikor csak tudok, a legkisebbre is figyelek, de ez olyan kevésnek tűnik... A pocakom pedig lassan letagadhatatlan, pláne estére.

Nézem a lányokat a kádban, és elképzelem, hogy hamarosan hárman fürdenek majd, hogy három éven belül három gyerekes család lettünk, elképzelem, mit jelent ez, de igazából nem tudom. Készülök, készítem magamt, hogyan növesszek harmadik kezet, még nagyobb szívet, még több türelmet.

És ha még jut, kicsit elképzelem, hogy még pár nap, és el kell kezdenem összepakolni a lakást, elengedni a négy évnyi múltunkat és elindulni újra. Hű most nem nagyon megy ez...

2009. május 3., vasárnap

Ecseri vár

Ha valaki nem tudná, hogy van ilyen, mint ahogy nekünk sem volt ismerős, az a nevéből valami régi, romos dologra gondolhatna. Hát nem. Kicsit gagyi, kicsit a vonatsínek mellett épült, és egy cseppet sem régen. Inkább nevezném várszerű háznak nagy udvarral.

Mindenesetre ide csöppentünk május elsején, és bár mi felnőttek nem mulattunk felszabadultan, a gyerekeink megtették helyettünk. Hanna még két napra rá is emlegette, hogy oda menjünk, amikor azon kattogtunk, mi legyen a délutáni program.

Az udvaron gokartpálya, több hatalmas trambulin, egy kis játszó, majd mikor eleredt az eső, a belső részen igazi lányparadicsomi kiskonyhával, babaházzal, a nagyobbaknak pedig csocsó, darts. Eltekintve a rémes kajaszagtól és a gumimaci című slágertől, amit volt szerencsénk vagy harmincszor meghallgatni egymás után, nem is volt olyan vészes. Amikor végre elállt az eső és újra kimehettünk a kertbe már állt a légvár csúszda, ahonnan nem nagyon lehetett elcsábítani az aprónépet.

Végül győzött az éhség, és elautóztunk Gödöllőre. Egy jó nevű étteremben okoztuk a botrányt, előbb a lányok, akik mindent szétszórtak, Hanna az ablakban lógott, rohangált, Sára csak hisztizett és dobált, (persze aki nem alszik egyáltalán a kocsiban az úton, vagy csak keveset, az elfárad délutánra) majd Mikolt rántotta magára és a kis kezére a forró levest, amit az egzaltált pincér a kissé figyelmetlen apuka elé tett, akinek az ölében egy teljesen jólműködő kilenc hónapos kíváncsiskodott. Mi Hannával épp kézmosni voltunk, amikor messziről hallottam, hogy fájdalmában üvölt a kisebbem...

Végül egy vízzel teli váza borult a hátam mögé, egy nagy csokor virág a nyakamba, de ez már nem érdekelt különösebben, mert épp Mikolt kezét jegeltem...

Nos a somlói egészen jólesett.

A nap záróakkordjaként Máriaremetén jártunk, ahol Palival egy baleset és hisztimentes másfél órát töltöttünk, annak ellenére, hogy az összes gyerek a kapuban éledezett, ébredezett. Kolos pingpongozott a felnőttekkel, akik ezt bizonyára nagyon élvezték, a lányok pedig homokoztak, aztán a nappaliban asztal mellet és paradicsomlé társaságában diskuráltak kavicsokról, főzésről, és egyéb nagyvolumenű dolgokról.

Részemről elfáradtam, de nem volt rossz. :)

Az alvás, meg a pápá

Én nem tudom, hogy csinálják, de eddig minden gyerekem minden hónapfordulója után valami egészen újat produkált.

Mikolt, akinek az alvására aztán tényleg nem lehet még egy csendes sóhajszerű panaszom sem, a jeles napot elhagyva úgy határozott, felforgatja a jól működő rendszerét. Nappal eddig is sokszor aludt csak egyet, de azt szó nélkül tette. Most sír, amikor letenném, és egy óra múlva ébred is. Van hogy sikerül visszaaltatnom, de többször határozottan dühös lesz, ha a cumiját próbálom visszaadni a szájába. Ezzel még nem is lenne baj, leszámítva, hogy a csendespihenő nekem is alvással telik... De hogy este tíz körül alszik el, és reggel hat fél hétkor már riadóztat, már nem annyira esik jól.

Ez a fél hetes ébredés eddig is volt, de ilyenkor egy szopi után nyolcig még aludtunk. Most valamiért felébred annyira, hogy bár még fáradt és vergődik, aludni nem tud már. Mire rájöttem... Mellettem szeretne lenni, közvetlenül, nem elég, hogy az ágya ott van. Úgyhogy ma hajnalban átvettem magunk közé, és egy perc múlva édesen szuszogott a hátán kiterülve. Egészen kilencig...

A szombati eső ellenére biopiacoztunk, barátostul. Épp szóba került, hogy mikor is szoktak a nagyobbak anno elkezdeni integetni, mert sem a hétésfél hónapos ikrek, sem Mikolt nem köszön még. :) Aztán elmenőben pápáztunk, és tessék. Mikolt kalipmált, és mondta hozzá, dádádá. Még nem tökéletes, de ígéretes.