A kisebbik öcsém sem a tizenévesek táborát gazdagítja immár... látom benne amilyen babaként volt, és mégis egészen le kell hajolnia, ha meg akarom ölelni, pedig én sem vagyok alacsony ám... Emlékszem még arra az érzésre, amikor a kis kezét fogtam, aztán már akkora volt ez a kis kéz, mint az enyém. Most pedig elveszik a nagy tenyerében... felnőtt. Lélekben is. Nagyon becsülöm és nagyon szeretem.
Kerti sütögetésre gyűlt össze a család, ebédre csak a szűkebb, kiegészülve a legújabb "családtaggal" Matyi Orsija személyében, aztán jöttek a többiek is, Dédi, Csilla, Manó, Sanyi és a legeslegkisebb, Blanka is, aki már lassan két hónapos és már majdnem négy kiló.
Napsütés, gyertyafújás, ajándékosztás, és közben mindenki tette a dolgát. Szeretem ezt a természetességet, mégha van benne veszekedés is. Mert őszinte, mert összetartó, mert szerethető. :)
És mert anyák napját is ünnepeltünk, mindenki kapott virágot is. Én még mindig meglepődöm a magam részén, és annyira meghat, amikor a kicsi és a pici együtt cipelik a csokrot, nagyon komolyan, átérezve a tett súlyát :):) ennivalóan drágák...
És hogy mekkora már Hanna... Anyukám, aki óvónéni (kicsit nehezményezi, hogy nem Ő, hanem Csilla lesz Hanna óvónénije, de aki Óbudára jár gyerekezni... ) tegnap, míg mi Danival és Áronnal egy délutánra lerobogtunk a Balatonhoz (ami nagyon jó volt ám :)), Hannával meglepetést készített. Nekem.
Hann pedig egészen ma reggelig képes volt titokban tartani. Aztán elszólta magát, és mert nem bírta, végül el is árulta, mi lesz a meglepetés :):) Imádom. :)
Gyerekként a nagyapám vitt el bennünket a pihenő parkba, és mindig kaptunk némi édességet, és én rendszerint egy új babát. Kivétel nélkül beleszerettem egybe, amit muszáj volt hazavinni. A nagyapám az ismerőseivel beszélgetett, rengetegen voltak, mindig megcsodáltak bennünket gyerekeket is, jól emlékszem a boros illatukra, a füstszagra, ami a bográcsozás melléktermékeként körüllengte a parkot, és a fenyők illatára is.
Tegnap három gyerekkel vágtunk neki a solymári erdőnek, hogy a Jegenye-völgyben a Nagy-tisztáson mi is csatlakozzunk az idei majálisozókhoz. Nem is tudtam, hogy ilyen gyönyörű az út odáig. Bár legalább negyed óra séta, (Mikolt Dani nyakában, Áron rajtam a zsebben, Hanna a saját lábán végig, mert azt gondoltuk, hogy a babakocsi haszontalan, pedig dejólettvolna ha elhozzuk...) csak az utolsó pár perc volt húzós, mert addig végig a patakot, a rajta átívelő kis hidakat, a forrást, a sziklafalakat csodáltuk. Azt hiszem máskor is eljövünk majd, mert tényleg fantasztikus...
A tisztáson már javában folyt a főzőverseny, a kis területen elég sok kézműves kínálgatta a portékáit, volt tűzoltó autó, amire fel lehetett menni, és felfújható mászófal, amit Hanna ki is próbált nagyon bátran és ügyesen.
Végül hosszabb időt a patak túlpartján, Ibolyka keze munkájából életre kelt nemezvilágban töltöttünk, ahol a lányok (a nagyok és a kicsik egyaránt (itt volt Léna és Maja és Flóra, Bazsi és a kis Domi is)) az apró fahintóval játszottak olyan egyetértésben, hogy feléjük sem kellett nézni. De volt itt kerekeken guruló faló, bélből készült labda, amit kosárba lehetett ütni egy faütővel, volt apró horgászteknő fahalakkal, és szebbnél szebb nemezsapkák, övek, könyvborítók.
Ebédeltünk, mindent kipróbáltunk, aztán Domi kölcsönbabakocsijával visszatúráztunk az autókhoz. Nagyon jó volt!
Hiába, most ő az, aki rohamléptekkel halad a fejlődés útján... és ráadásul látványos is.
Még nem fordult meg, de már alakulóban van az első önálló produkció. Édes kis csomag, a feje már a hason fekvő pozícióban, a felső teste merőlegesen a talajra, de arra még nem jött rá, hogy a lábát is keresztbe kellene tennie ahhoz, hogy teljes legyen a siker. Így aztán a tengely körül forog igencsak kitekeredett pozícióban és közben küzd és hangoskodik, mert nem sikerül, amit szeretne. Mi pedig drukkolunk. Szerintem még pár nap és menni fog.
Amilyen kis ügyes, ráadásul azt az oldalt gyakorolja, ami nehezebben megy neki segítséggel is. Az ellenkező irányba sokkal gördülékenyebb a mozgása.
A kúszás kezdeménnyel egyelőre le kellene állni, vagyis amint a popsiját felfelé tornássza (miközben a kezei maga alatt vannak, és a buksiját orrocskával a föld felé lehajtva nyomja előre (bizarr kép...)) valamivel előre kell csalogatnom a kezeit. Egyébként is a kézmozgásokkal van egy picit lemaradva, a lábával már egészen ügyes.
Ha csak mellé állok már jó. Ha a kezét is megfogom, széles a mosolya. Ha szólok is, kacag. Ha felveszem, teljesen ellazul. És ha még ringatom is, határtalan a boldogsága.
De jajj akkor, ha egy lépésnyi távolságnál messzebbre merészkedem.......
Csak nézem, és csodálom... Annyira finom, és bájos, és megértő és elfogadó, hogy néha összeszorul tőle a szívem.
Ahogy kéri a kisoroszlánt, hogy ne tépje ki a haját. Ahogy próbálkozik kompromisszumot kötni az öntörvényűvel. Ahogy formálja az "s"-t és pergeti az "r"-t. Ahogy mindent egyedül csinál, ha tehetné még ebédet is főzne nekünk. Ahogy rajzol, fest, alkot. Ahogy elmélyülten olvasgat. Amilyen jó testvér. És amilyen jó ember...
Csak nézem, és bár emlékszem, milyen volt pici korában, már nem tudom visszaidézni minden pillanatát. Pedig úgy szeretném. Megállítani a percet, mély levegőt venni, és beszívni az összes élményt, amit Ő adott. Az első. A tanítóm...
Lassan maga mögött hagyja a sikítós dackorszakot, és fontosabbak lesznek majd a társak. Érzem, ahogy formálódik a kapocs köztünk, ahogy érik az önállósága. Mindig is volt benne felelősség érzet, mostanában még erősebben látom ezt, és olyan szívesen átvennék abból, amit cipel. Szeretnék jó kísérő lenni, és szeretném ha sokáig gyerek maradhatna. Honnan az a mélység a tekintetében? És honnan az a vágy, mindent velejéig kivizsgálni, megérteni, megélni... Csak figyelem, és tanulok...
A minap az esti elköszönés után melléfeküdtem. Kuncogott, mert már rég nem volt ilyenünk. És én is kuncogtam, mert olyan jó, hogy már lehet vele bolondozni elalvás előtt.
Az utóbbi pár bejegyzést visszaolvasva kicsit rossz érzésem lett. Hogy ez itt egy nyafogós blog. :) Úgyhogy ma minden egyéb részletet mellőzve ugrok egyet az időben, és a nap krónikáját rögtön az estével kezdem. Ilyen volt:
A legtökéletesebb ellentéte annak, ami azelőtt volt, hogy hazaért...
Minden életkoromban az iskola mellett laktam. Mert az úgy praktikus... És mindig beértem, tényleg. Így esett, hogy éltem a városban is, a hatodikban, a Benczúrban is, és nagyon szerettem. Hogy minden kőhajításnyira volt, a munka, a suli, a kocsmák, a mozik, a színház, a könyvesbolt és messze a felnőtt világ szeme. Aztán amikor gyereket terveztünk, visszaköltöztünk a szülőfaluba. Véletlen volt, albérletet kerestünk, és anyukám mutatta meg az igazit. Hezitáltunk is, de végül győzött a szerelem. És nem bántam meg. Végérvényesen vidéki lettem. Szeretem a lassúságát, a jó levegőjét, hogy ismerik egymást az emberek, hogy köszönnek az idegenek is. Szeretem, hogy közel a város, és mégsem kell osztoznom a forgalomban, a zajban, amit már én is hallok, ha eljutok a Moszkva térre. Azt a monoton dübörgést, ami itt nincs.
Viszont hiányérzetem, az van. Tópart... kávézókkal. Ahol az ember elücsörög, akár gyerekekkel is. Ahol a gyerekek elszöszölnek, míg a felnőttek hallgatják a víz hangjait. Mert akár hányszor elindulnék szombaton, nem tudom, merre menjek. Itt a Velencei tó egy ugrásnyira, mégsem érzem, hogy vonzana. A Balaton is ugyanilyen, lehetne sokkal felhasználó barátabb és mégsem az. És bánom, hogy a Római part sem végig kövezett, bár hekkezni szuper, és a társaság is mindig az. :)
A hétvégén rengeteg helyen jártunk, voltunk a Margit szigeten, a Liszt Ferenc téren is motoroztak a lányok, felmentünk a János hegyre is... elég kalandos volt mind. :) Sokan gondolták még rajtunk kívül, hogy jó dolog a természetben lenni. Vagy a kávézókban elmerengni. És olyan jó, hogy végre kibővült a belváros, hogy van intelligens szökőkutunk, meg szép füves Szabadság terünk, és hogy eloszlik a tömeg az Erzsébet téren is...
És olyan jó aztán hazajönni, látni, ahogy a gyerekek megnyugszanak a csendtől. A tömegben lépten-nyomon látnivaló van, és ők egyelőre nem értik, miért vannak olyan közel egymáshoz az emberek... Kevés lenne a hely, ahol jó lenni? Vagy csak elszoktam attól, hogy sokan vagyunk?
... azért egy tengerpart itt a közelben igazán jólesne...
Tegnap a szemem elé került Hanna 7 hónapos korából egy fénykép. Állt rajta. Nem mintha sürgetnék bármit, és nem is gondolom, hogy feltétlenül állnia kell egy hét hónaposnak, de jó volt a múlt héten csütörtökön látni olyan babákat, akik már a lábukkal játszottak.
Ma hétfő volt, vagyis Kornélos nap. Azt mondta, hogy Áron ilyen (2mm-t mutatott az ujjai között) közel van az átforduláshoz.
Én is azt látom, hogy megindult mozgásban. Is. Tegnap este megtalálta a lábait, nagy örömmel, és végtelen csendben játszott velük egy fél órán át. Volt időm csodálni csak úgy, és még le is fotózni. Háton oldaláig billen, ha oldalra fordítom, már átfordul. A fejét is egyre szívesebben tartja középen, akár hason is, és éjjel is sokszor látom a bal arcocskáján aludni. Mintha a buksijának az asszimetriája is javult volna. Hason is, háton is két kézzel nyúl a játékért, megtartja, zörgeti.
Tegnap óta hason emelgeti a popsiját, a lábával pedig tolja magát előre. Kúszás kezdemény ez, jó lenne, ha előbb forogna is... Csütörtökön megyünk Angélához, kíváncsi vagyok, ő mit fog mondani. :)
Anno csak mosolyogtam a multis rendszeren, és bár most sincs másképp, azért beláttam, van abban némi igazság, hogy az ember tréniként kezdi, aztán lesz belőle junior, aztán meg szenior. Az én "szakmámban" is helytállóak a fokozatok és észrevétlenül ugyan, de az elmúlt négy évben feltornásztam magam legalább a junior szintig...
Mivel magyaráznám meg egyébként, hogy hajnali fél kettőkor, miután a spenót, a tészta és a tojás megfőzve, elzártam végre a levest is? Azt mégsem mondhatom, hogy nem vagyok normális...
Nem először jön szembe velem ez az idézet mióta elment Popper, és mert a mai hangulathoz amúgy is illik, hát idemásolom...
"Egyet tanácsolhatok: nem szabad az élményeket meg nem élni. Ha valaki jól élte végig az óvodáséveit, iskolásként nem akar újra óvodás lenni. Ha megélte mindazt, amit az élet kínál egy gyereknek, egy felnőttnek vagy egy idősebb embernek, akkor nem lesz baj. Ha pótlandókat görget maga előtt, akkor lesz a baj. Ki kell iktatni az érzést, hogy átmeneti korszakok vannak az életben. Nincsenek. Az az életem, amit élek, nincs átmeneti korszak, az időskor sem az." Popper Péter
Ült a tanári asztalon, telve volt a legnagyobb előadó. Mindig megmosolyogtam, hogy nem látszik a nyaka... Másképp tanított Ő, mint bárki más. Soha nem jegyzeteltem, mert képtelenség lett volna egyszerre írni és magamba szívni amit adott. A legemberibb tanárom volt. És nagyon örülök, hogy még hallgathattam...
Miért leszek én pszichológus? És hogy jön ez most ide, mikor tavasz van, meg napsütés?...
Van amikor nem megy az írás... szeretném, van is téma, de akadoznak a gondolataim fogalmazás közben. Általában mindent csak egyszer írok meg, ha befejeztem már teszem is ki, és csak utólag veszem észre, ha elütöttem valamit. Ritkább, leginkább ha valami nagyon mélyen megérint, hogy keresem a formát. A szavakat. Nehezen formálódik a fejemben is... Szép ez persze, mert nyilván azért van így, mert írás közben újradolgozom a történetet, és amíg nincs "megemésztve", nem tud könnyen távozni sem.
A tegnapi poszt is ilyen volt... Háromszor futottam neki, mire annyira elengedhetőnek ítéltem, hogy útjára bocsátottam. Szerettem volna egy habkönnyűt, amin nem áll meg a tekintet. Csak dokumentálni a napot, amiben nem volt semmi különös. De nem tudtam, mert valami történt tegnap, és ez úgy tűnik át is jutott... Azóta agyalok rajta, próbálom megfogalmazni magamnak legalább...
Válasz 1. Nem azért, mert annyira szeretem az embereket. Sőt... És nem is azért, mert kamaszkoromban a regények mellett kizárólag a pszichológiai témájú könyveket fogyasztottam mértéktelenül. És azért sem, mert olyan családból jövök, ahol küzdeni kellett... Önismeret. Olyan sokat emlegetem ezt a kifejezést mostanában. Mert nagyon fontos. És mindig is az volt... Nekem legalábbis. Hogy haladjak az utamon, hogy figyeljek arra, ami belül történik, hogy tanuljak abból, ahogyan a világban vagyok, ahogy a körülöttem élők vannak velem. Minden olyan relatív. Jó embernek, jó anyának lenni. A lelkiismereten múlik. Hogy vajon sikerül-e mindent megtennem azért, hogy szép legyen a nap. Nekem is, és a többieknek is... Erőlködés nélkül. Aki menni akar, azt el kell engedni. Aki pedig bántani akar, azzal nincs dolgom. Elengedni és elfogadni... gyakorlom...
Válasz 2. Új évszak, új körítés. Ruhában, testben, illatokban, ízekben, emberekben... megdolgoz. Mert ilyen vagyok. Nehezen engedek el, és megrémít egy pillanatra... ...az új lehetősége. Pedig olyan jó, hogy mindig van távlata is a pillanatnak. És ha sikerül elfogadni és elengedni, az egyenlő a megerősödéssel. Hogy tudok türelmesebb lenni a gyerekekkel, magunkkal. Hogy képes vagyok figyelni magamra, és örülni az apróságoknak.
Épp, mint tegnap... És már megint melankólikusra sikeredett a bejegyzés... pedig könnyedet és szellemeset szerettem volna...
Olyan szép volt ez a mai nap... Ritkán érzem ilyen kereknek a világot, bár lennék ennyire vidám és könnyed mindig, mint ma voltam.
Pedig nehéz napra készültem. Reggel ébresztenem kellett magunkat, amit amúgy sem szeretek, és ez most jóval koraibb kezdést jelentett, mint általában. Dani messzire ment ma, így reggelit sem csinált senki, úgyhogy azzal is számoltam, hogy éhesek és nyűgösek lesznek a lányok, bár bíztam benne, hogy a pékségig kibírják étel nélkül. A szél is fújt, az eget is borúsnak láttam ...
Csípőszűrésre vittem Áront, a lányok meg jöttek velem, én döntöttem így. Negyed kilenckor keltünk, kilenckor már a pékségben álltam sorba. A dedek az autóban, mosolyogva várták, hogy megkapják a kiskiflit. Fél tízkor már a Karolina úton voltunk. A váró tele pici babákkal, és anyukákkal, én egyedül hárommal, és bármennyire is csendesek és rendesek voltak, kaptunk tekinteteket jócskán (még mindig nem szoktam hozzá, hogy csodabogárként néznek rám, amikor mind velem van...). Nagyon hamar bekerültünk a vizsgálóba, hatodmagunkkal (úgy tűnik, ami nem három nullás szolgáltatás, ahhoz nem tartozik roppant előzékeny személyzet, bár az orvos nagyon szimpatikus, és körültekintő, ámbár igencsak ifjú volt, nehezen ment megőrizni a komoly felnőtt magázódó távolságtartást, de enyhített a helyzeten, hogy ezt doktorbácsi is hasonlóan tréfásnak találta...), Áron csendben nézelődött, a lányok figyeltek (és nem nyúltak semmihez, és nem tűntek el, és hagyták, hogy Áronon legyen a szemem is, és ezért olyan nagyon hálás vagyok nekik) a többiek pedig hangoskodtak.
Az eredmény 90/80, vagyis a bal csípője nem mozdul annyira könnyedén, mint kellene. Terpeszpelus, vagy dupla, legalább míg nem ül. A nyakát, fejét rendben találta, és azt javasolta, alváshoz háton, nappal hason legyen. Örültem, hogy így van nálunk most.
Kifelé újabb időpontot kértünk, almaleveztünk, nézelődtünk, olyan urikisasszonyosban adták elő a lányok, hogy csak pillogtam döbbenten, és roppant büszkén. Ha kértem jöttek, leültek, elindultak, kezet adtak... És még csak tíz óra volt!
Úgy adódott, hogy kis kitérőt tettünk Hűvösvölgybe is, ahol: - bankügyintéztünk (kisfalunk ezen egységét kikerülendő kocsikáztam még tíz percet, ideát viszont még alig kaptam meg az automatától a számomat (ez idehaza nem is ismerős...mármint a sorszám automata) már hívtak is) - könyvesboltoztunk (minden lepakolás, kiabálás, rohangálás, fotelbe felmászás majdottugrálás és fejreesés nélkül) (sőt, amikor elérkezettnek láttam az időt az indulásra (Mikolt popsija erősen illatozott) Hanna betartva ígéretét még gyorsan végiglapozta az aktuálisat, majd szépen visszahelyezte a polcra, betolta mindkét széket a kisasztalnál, majd hanyag szia megeresztése közepette futólépésben távozott) - repülőztünk (csak Hanna, és csak egyszer) majd a természet kis szeletén, vagyis az járda szélén a fűbe vetett felsőmön kicseréltem a pelust.
És mert tele volt az a kis talpalatnyi kutyatejjel, fontam nekik koszorút. És sütött a nap, és jöttek mentek az emberek, mi meg csak ültünk, az ölünkben a virágokkal...
Délre a reggeli ötös skálás 1ből 6 lett. Mire hazaértünk, jól elfáradva és megéhezve, úgy éreztem, egészen különleges ez nap. Mert amikor igazán nehéz, akkor tudom csak, hogy lehet így is. Lassabban, türelmesebben, jobban odafigyelve. Talán, mert tudom, másképp beletörik a bicskánk. De így még arra is volt időm, hogy lefotózzam a virágzó szilvafát, meg a cseresznyét, és szedjek egy csokor tulipánt is.
És megörökítsem a zsivány örökmozgó virágszálakat :) Délutánra a varázs nem múlt el ugyan, de Áron már csak zsebben volt nyugodt, Mikolt pedig sehogyansem. A mosolyom mégis letörölhetetlen maradt... :):)
Hanna könyvszeretetét már többször kiveséztem itt is. Mikolt mostanában reggel átvonul a mesélős szobába, és nézeget. A kis durvakezűmből precízen lapozgató lett, finoman bánik a papírral, és csak nagyon ritkán, (akkor is csak kíváncsiságból) rombol.
Hogy Áron is beállt a sorba... mosolyfakasztó volt. A bizonyíték:
Kiegészítés... Áron nap közben egyre kevesebbet alszik. Pedig elfárad, és mégsem... És már a pihenőszékben sem jó neki, sőt kézben se mindig. Inkább a játszószőnyegén nézelődik, ott is inkább hason. Történt a múltkor, hogy mikor méltatlankodni kezdett, Hanna ment be hozzá a nappaliba. Aztán elég hosszan csend volt, ez pedig kisgyerekes családban gyanús. Hanna után mentem kideríteni az okot, és mit látok? Áron a böngészőt nézegeti. Átéléssel, figyelmesen, forgatta a fejét is néha, épp úgy, mint a nagyok. Hanna adhatta neki, mert ő meg Mikolttal ült a kanapén, és nézegettek egy másik könyvet.
Így azóta, ha Áron megunja az anyaglovat, könyvet kap. A nagymamánál is. És már lapozni próbál... És ebben nem csak ez az örvendetes :):) hanem az is, hogy mindezt a bal kezével teszi, amit eddig maga alatt tartott ökölben. Milyen motiváló egy jó könyv... :):)
Őszintén szólva nem látom magam a gyerekeimben. Legalábbis nagyon nem. Sokan mondták már, mennyire hasonlít rám Hanna, és azt is, mennyire az apja. Mikolttal is így van ez, néha engem vélnek felfedezni a vonásaiban, néha Danit. Abban biztos voltam, hogy a szemünk nagyon hasonlít, de mivel Mikolt egészen más karakter mint én, csak nagy ritkán csodálkozom rá a ceruzával rajzolt szemöldökére, és jut eszembe, mennyit mondogatták babakoromban, hogy gombszemű.
Mígnem ma előkerült ez a fotó. Más szögből van fényképezve, mint ami Mikoltról készült, és az életkorunk sem azonos (itt én még csak 10 hónapos voltam, Mikolt pedig 18) de egymásra másolva a két képet, valóban van némi hasonlatosság... (bár Dani gyerekkori fotójával ezt még nem játszottam :):)) ...és persze hogy nem sikerül ezt a verziót ideilleszteni.
Az ősszel beszorultunk a lakásba. Kevés maradt a program, így esett, hogy kipróbáltuk az Ildikó néni vezette néptáncot. Hanna először nélkülem ment, Viki vitte, és amikor hazaért, fülig ért a szája, énekelt folyamatosan. Onnantól majdnem minden pénteken megyünk, hol én viszem az egész csapatot, de ha a kicsik épp alszanak, akkor valamelyik nagymama. Hanna pedig egyre többet énekel, csujjogat, és már jónéhány lépést is tud.
Eddig úgy hittem, ráérek még gondolkodni Hanna táncos életéről, meg a zenei neveléséről, bármennyire is közel áll hozzám mindkét műfaj. Sosem néptáncoltam, mindig csak vágyakoztam, mert a megfelelő közeget nem találtam meg hozzá. Nem gondoltam volna, hogy a kislányom 3 évesen majd fonott hajjal ropja. Szembe jött (mint ahogy olyan sok minden az életünkben) és megszerettük. Mert Ildikó néni nagyon ért a gyerekekhez, mert Hanna alapvetően mozogni szeret, meg énekelni, meg mondókázni. Hogy mindemellett még "táncolni" is tanul, az már csak a ráadás.
Az kicsik órája után a nagyobbaknak van gyakorlás, ezt Hanna is és Mikolt is tátott szájjal nézik, alig lehet őket elhozni. Bármikor, ha az iskola mellett elmegyünk, ahova jár, úgy emlegeti: Az én iskolám... :) Azt hiszem talált valami olyat, amihez kitartóan ragaszkodik, és ezt nagy örömmel nézem.
Két hete elkéstünk az óráról, Ildikó néni pedig a nagy lendületével kérdezett épp mikor beestünk az ajtón, hogy jön-e Hanna szerepelni. Persze... ha van kedve. És volt. Ugyan fogalma sem volt róla, mit jelent ez, de döntött.
Múlt szombaton megvettük a kékfestő anyagot, Jutka nagymama varrt belőle táncos szoknyát, Hanna pedig le sem akarta venni magáról. Készültünk, pénteken főpróbáltak, ma pedig a Marczibányi téri művelődési házban felléptek...
Olyan gyorsan történt minden, hogy én csak kapkodom a fejem, és nincs is időm igazán feldolgozni mindazt, amit ez jelent. Egyedül kellett döntenem, (lelkileg) egyedül vittem a gyerekeket a nagyos világba, mert Dani a próbák alkalmával még dolgozott, most szombaton pedig nem tudott eljönni.
A Marczi, a színpad, a fellépés, minden ismerős... nekem. Mindig is szerettem a megmérettetést, szerettem ha sok embernek adok, és nagyon szerettem táncolni, zenélni. De csak amikor megérkeztünk, akkor esett le, hogy miért is érzem magam mégis olyan furán... Pedig olyan evidens volt, csak épp nem értem utol a gondolataimat... Hát hiszen most nem rólam van szó. Nem én viszem a bőrömet vásárra. Nem nekem kell felmennem a színpadra. Míg öltöztettem Hannát, futtattam a programokat, kerestem, vajon hagytam, hogy ő döntsön? Néztem a szép kis arcát, ahogy forog a kezemből mindig a gyerekek felé, alig várja, hogy beállhasson.
Amikor készen lett, Ildikó néni párba rendezte őket, aztán felmentek a hátsó lépcsőn a színpadra. Álltam, Mikolttal a kezemben, és mélyen megérintett, hogy elment. Tudtam, hogy hova, és azt is, hogy próbálnak egyet, majd megnéznek a függöny mögül két csoportot is, mire sorra kerülnek. Nagyjából negyed óra. Ismerősök között, nélkülem. Felnőtt a babám. Az egyik. Az első. Nem voltam erre felkészülve. Ő igen...
Amint bejöttek a színpadra, végig kifelé figyelt, keresett minket, de közben csinálta amit a többiek. Magas, csak én tudom, hogy ő a legfiatalabb, bár vannak nála alacsonyabbak. A bal oldalán álló kisfiú például két évvel idősebb nála. Végigtáncolta a műsorukat, mosoly nélkül, nagyon igyekezett, koncentrált. A könnyedség majd eljön idővel, egyelőre ahogy láttam, itta magába a közeget. De azt szívesen.
Tetszik nekem, ahogy komolyan megéli a történéseket, hogy mindent aprólékosan megvizsgál, raktároz. Neki nem csak a játék volt a része a délelőttnek, nem csak a tánc, hanem a körítés is. Nagyon érdekes volt látni 10 méternél is messzebbről, kívülről, más szárnyai alatt. Büszke voltam rá, és sajnáltam, hogy Dani ebből kimaradt. (Reggel még összefutott Ildikó nénivel a közértben, neki így jutott egy kicsi a hangulatból...) És olyan jó volt, hogy Mari, Pali, Jutka, Az öcsém és Orsi, Mariann és a kis Lea is kíváncsiak voltak Hanna első igazi nagylányos megmozdulására.
Íme a felvétel, cenzúra nélkül, jó hosszú, igazán silány minőségű, de az eszmei értéke hatalmas. Nem sikerült mind a 10 percet rögzítenem, mert Mikolt (mint az a háttérben hallható) a második perctől a kezemben volt, (a másikkal a kamerát tartottam) és hangosan követelte a "néni"t meg Hannát.
... úgy tűnik, hogy mint ahogy máskor sem, most se sikerül ilyen méretű mozgóképes anyaggal szórakoztatni a nagyérdeműt... amíg ki nem találom, hogyan tegyem fel ezt a 7.5 perces csodát, íme egy jóval rövidebb, ámbár hasonló egyéb paraméterekkel rendelkező.
.../2... nem megy ez sem... feladom, időt kérek, és újra próbálom... .../3... akkor mozgó helyett álló... :) még fellépés előttről.
Megkísérlek egy igazi összeszedett hónapfordulós bejegyzést :)
Áron ma 4 hónapos lett. 6750 gramm és 66 cm. A buksija 41cm, Mikoltnak fél évesen volt ekkora. Hanna ekkorkaként majdnem egy kilóval volt kevesebb, vagyis 4 hónaposan Áron a legnagyobb gyerekünk minden szempontból. Fiú, erős, szoktuk mondogatni, mert tényleg az... És komoly, és nagyon simulékony.
Hogy ma még nem is sikerült felköszönteni, annak az az oka, hogy egész nap alszik. Tegnap pedig egész nap fent volt, kétszer fél órára csukta be a szemét, akkor is csak nagyon felszínesen szundikált, különben pedig hangosan zokogott. Soha nem csinált még ilyet, Dani meg is ijedt, hogy valami komoly baja van... de szerintem csak udvariasan kivárta a sorát, és mikor a lányok kezdtek visszabújni a saját bőrükbe, ő akkor zendített rá...
Nos, hogy milyen is a kiskirályfi 4 hónaposan?
Evés Szopi, szopi, és szopi. Gyorsan, sokat, sokszor. Nem számolom, de az (amúgy) elégedettsége arra utal, hogy nem éhezik. És a méretei alapján is ugyanezt gondolom. :) A szopigörcsöm múlóban, már csak néhány gyerek, és talán sikerül levetkőznöm ezt is. Most már elhiszem, hogy Áronnál a cumisüveg beszerzése teljesen felesleges volt. Éjjel kettő körül kér az esti utolsó után, aztán hajnal-reggel valamikor, vagyis kétszer ébred. Ebből nekem egy jut, mostanában olyan későn fekszem, hogy épp meg tudom még etetni, mielőtt elaludnék.
Alvás Reggel 8kor ébred, forgolódik mellettem, míg vissza nem alszik (tudom, tudom... de mi későn fekszünk ám...) és legközelebb 10-fél11 körül kel. Délután a lányok ebédidejében alszik el, és rendszerint akkor ébred, amikor a többiek fekszenek, néha van átfedés csak, ami nekem is életmentő. Délután ha sétálunk, a babakocsiban alszik még egy kisebbet, aztán este 10 körül teszem le. Nappal a babakocsiban, vagy köztünk alszik a nappaliban, délután ritkán a kiságyában, este viszont ide kerül fürdés és szopi után. Éjjel az első evés után a nagyágyban folytatja az éjszakát. Azt hiszem ezzel mindannyian elégedettek vagyunk. :) Még mindig háton, még mindig zömmel jobbra billentett fejjel. Még mindig kendővel és cumival... És már egyedül. Letesszük, és becsukja a szemecskéjét. Ritka esetben mellette kell maradni arra az öt percre, míg elszenderedik.
Mozgás Egyre többet tudom hasra tenni. A feje még mindig billeg, főleg ha elfárad. Nem tartom függőlegesen, fogalmam sincs, hogy úgy tartaná-e, de hason határozottan fejlődött. A fordulással még vár, bár már egyszer hasról hátra megfordult, akkor többször is, de azóta nem gyakorol. Kornélnál kis segítséggel magától elkezdte, majd szépen beérik ez is... Ami jobban zavar, hogy a jobb kezét már szépen nyújtja előre, a bal viszont ökölben maga alatt van. Sokat tornáztatom, ma már sokkal jobbnak láttam, de még mindig nagyon jelentős az aszimetria. Háton ügyesen megtartja a játékot, egyik kezéből a másikba teszi, tudatosan rázza a csörgőt, ütögeti a játszószőnyeg rúdját.
Hangok Sikongat, kurjongat, hőőzik, buborékokat fúj és a legújabb, hogy cuppog.
Érzelmek Rengeteget mosolyog, mindenkire. Megismer engem, a lányokat, Mikolttól tart még mindig. Azért sokat javult a kapcsolatuk érzelmi intenzitása, Áron ennek ellenére homlokránccal figyeli, ha a kisebbik nővére közelít. Nagyon keveset sír, de akkor nagyon mélyről, nagy könnyekkel, nagyon hangosan.
Szőke, a haja hátul kikopott... nő a szempillája, de a szemöldökét még nem fedeztem fel. Ha ráteszem a kezem, nyúl utánam, erősen szorítja magához két karral. Babaillatú, gyöngy gyerek. Türelmes, hálás, és sokszor nagyon is érezhetően harmadik. Igyekszem mindegyiküket egyformán (szeretni, tisztelni, gondozni, elfogadni, babusgatni, játszani velük a saját igényeik szerint), de tény, hogy egyszerre nem lehet... vagy csak ritkán. Minőségi idő... ezzel próbálom csitítgatni a lelkiismeretemet, aztán nézem őket, és rájövök, hogy ha ilyen kiegyensúlyozottak, akkor nagyon rossz nem lehet nekik. :):) Velem, és egymással.
És hogy milyen testvér Áron?
Legkisebb, akit lehet nyúzni, bevonni, kihagyni, és aki nagyon is jó helyen van a sorban. Nekem szerelem, béke. Daninak kisfiam. Egyszerűen de nagyon büszkén. Hannának igazi játékbaba és társ. Mikoltnak ambivalensen hol kistesó, hol rivális.
Fel és le... Volt egyszer egy bejegyzés, aminek azt a címet adtam, hogy AFP. És nem a vizsgálatról szólt, hanem az állapotról. Általános Fos Pozíció... már bocsánat.
Ha este kijöttem Hannától, úgy, hogy végül nem meséltem el neki, hol voltunk ma. Mert annyira elképesztően terhelt napunk volt, hogy jobbnak láttam mindkettőnk védelmében nem forszírozni a felemlegetést.
Hogy milyen volt a reggel, amikor a szakadó esőben védőnénihez mentünk, és a kocsiból kiszállva felváltva harsogta, hogy nem az esernyőt, hanem a babát, de az esernyőt mert szétázik, de nem, mert a babát... Aztán a bank, ahol negyed óra várakozás után, mihelyt sorra kerültünk az amúgy három ember után, akik előttünk várakoztak a négy munkatársra... a hölgy, aki velünk foglalkozott, (volna) kért egy másodpercet, majd a főnökével jött vissza, hogy egy ügyet megtárgyaljanak. Akkor meg mi a fenéért hívott... Vááááááááááááá. Igyekezett kedveset kérdezni és nem értette, miért nem vagyok vevő rá.
És akkor a földre boruló töltött paprikáról ne beszéljünk, ami oly szerencsésen landolt, hogy konyhaszekrényt, parkettát egyaránt belepett, pedig nem volt sok. És hogy miért kötöttem a hátamra Áront Kornél kifejezett kérése ellenére, míg palacsintát sütöttem a siserehadnak? Hát nem azért, mert jó ötletnek tartottam palacsintát sütni... Áron sem volt kifejezetten mosolygós hangulatában.... a többiek sem.
Mindez persze nem is volna olyan sok egy napra, ha nem érezném én is azt, amit gondolom a kicsik is, az esőt, a frontot és a közelgő teliholdat együttvéve. Gondolkoztam egy közös sedatif rágcsáláson...
Azért voltak a napnak szépségei is, mint pl. amikor Áron a játszószőnyegén lökdöste a rudat, hogy csilingeljen, majd nagyokat kurjantgatott a tyúknak. Nyiladozik, és ez olyan jó.
És tegnap, míg Áron Kornél fejcsóválása közepette ügyesedett, Hanna és Mimi Angéla vezetésével énekeltek, majd Hanna aranyeső ágat alkotott. Olyan hálás vagyok Angélának, hogy engedte, és egyáltalán a közegnek, hogy Hanna együtt lehet olyan gyerekekkel, akik másképp különlegesek, mint ő. Nem beszélve arról a semmihez sem foghatóról, amikor érte mentem és még láthattam, ahogy háttal ülve, teljes átéléssel dolgozik. Ilyen szépet!
Kezdem érteni, miért sírdogálnak az anyukák egy egy ilyen remekmű láttán...
- De ugye ezen a hétvégén nem neked kellett kitalálni, hogy mit csináljunk?... Ugye??? :):)
Hát nem. Dani gondoskodott róla, hogy minden percünk foglalt legyen, és mert egyáltalán nem számítottam ilyen pörgős két napra, nagyon jól sikerült. Szombaton Éva nénivel kezdünk, Blankával folytattuk, aludtunk is, aztán hála a késői sötétedésnek a Szabadság téren jártunk. A szél fújt, a szökőkútból ömlött a víz, de Hanna rendíthetetlenül igyekezett leküzdeni az útjába álló elemeket. Ennek eredményeként csupa víz lett, de ez őt láthatóan egyáltalán nem zavarta.
A szökőkút, és az egész új Fő utca zseniális, olyan régóta mondogatjuk, hogy lehetne élhetőbb város ez, ha egy kis hozzáértés is párosulna a vezetéssel. És tessék. Így kellett volna ezt csinálni már jó régen, de ne elégedetlenkedjek, inkább örüljek annak, hogy végre van. Van hol sétálni, bámészkodni, messzire nézni a belvárosban is, a Váci utcán kívül is. Gyönyörű, ahogy a kis fák virágoznak, jók a fények, jó a víz... és még sorolhatnám. Egyszóval olyan volt, mintha turisták lettünk volna. :)
Vacsora gyanánt a Szerájban fogyasztottunk egy kis siskebabot, közben szoptattam, pelenkáztunk, hisztit csökkentettünk. A gyerekek pedig kapkodták a fejüket a sok ember, inger láttán. És voltak persze rosszalló tekintetek, pedig nem voltunk hangosabbak az átlagnál. Sőt. :):) A törökök gyerekszeretetéről pedig csak annyit, hogy az egyik alkalmazott Mikolt mögé szegődött, amikor elindult a lépcsőn felfedezni a galériát is. :)
A szombat estére még jutott egy kis hányás is Hanna részéről, szerintem nem tudta rendesen feldolgozni a sok élményt...
Vasárnap délelőtt egy gyors dm és ikea program után ebéd a nagymamánál, majd gyerekek altatása, nekünk pedig egy talpmasszázs... hm... majd állampolgári kötelességünknek eleget téve szavaztunk is. Mikor hazaértünk, még mind aludtak :) Levezetésként pedig meglátogattuk Marit, Palit (akinek harmadikként családunk tagjai között ebben a hónapban, begipszelték a lábát egy rossz lépés miatt...) és Petit, majd emberi időben abszolváltuk az esti menetet.
Ahogy tesósodnak... Hárman. Ahogy Áron nő, úgy vonják be egyre inkább a belső körbe, és ez olyan megható. Mert nem rajtunk múlik... és mert olyan jó látni, részese lenni, velük örülni. Ahogy: Együtt olvasgatnak,
Szombaton délben Jutka nagymamánál ebédeltünk, amikor berobogott a Dunakeszi különítmény, a fedélzetén Soós Blanka Dorinával. A kis hercegkisasszony (aki most akkora, mint az én legkisebbnek született Áronom volt anno, mikor előbukkant a kádban) aludt, és egy cseppet sem bánta a bámészkodó gyereksereget. A lányok meglehetősen szelídek voltak, Mikolt ugyan igyekezett közelről is megvizsgálni, de ő is a legfinomabb formájában tette ezt, Hanna pedig Áronnal az ölében csodálta a pöttöm unokatesót.
Olyan hamar elszaladt az a fél óra, amit együtt töltöttünk, hogy mire letettem a gépet, és beszéltem két mondatot Manóval, már mentek is. Hanna utólag kérdezte meg, miért nem vehette ölbe Blankát. :) Majd legközelebb, ha a mamája megengedi :)...
Nagyon jó volt ennyi pici gyereket egy kupacban látni, egész érzésem volt, amit aztán mondtam is Daninak. Ő persze egyelőre hallani sem akar újabb csemetéről, ezt nem is csodálom... Bennem viszont újra elindult valami...
Vannak napok, (hetek...) amikor úgy érzem, összecsapnak a fejem felett a hullámok. Nem tudok a végére érni a dolgaimnak, ha belefogok valamibe, azt biztosan nem tudom befejezni, miközben tornyosul egy tonnányi egyéb. Az igényszintem a gyerekek érkeztével nem lett alacsonyabb, látom a rend és a rendetlenség között a különbséget. Viszont tudok rangsorolni, és a prioritás most nem a takarítás. Úgy szoktam megoldani, hogy mégse legyen nagyon nagy az elmaradás, hogy minden naphoz hozzárendelek egy helységet, így esélyes, hogy mire a végére érek, kezdhetem is elölről.
A múlt héten, amikor az előszoba három négyzetméterét a negyedik napon sem sikerült csillogóvá varázsolnom, elkeseredtem. Dani viszont szombatra kiszervezte a munkát Éva néninek, aki reggel kilenckor fel is vonult, és majdnem hat óra alatt minden zugot tisztára suvickolt.
Beláttam, hogy arra, amit ő végigcsinált nekem az elkövetkező pár évben nem lesz módom. Jelesül egyben kitakarítani az egész házat majd élvezni, hogy bárhová nézek, mindenhol ragyogás. Így aztán nemcsak hogy nagyon nagyon örültem Éva néninek, de fontolóra vettem a kiszervezés rendszeresítését is, mondjuk havi egy alkalommal.
Éva néni kincs, folyt köv., addig pedig maradok kocatakarító... :(
Hannának a háta közepéig ér a haja, kibontva beleakad mindenbe, és ha megfordul evés közben, akkor a copfja biztosan lekváros, tejes, margarinos lesz. Rám is rámfért már egy kis igazítás (most, hogy újra elkezdett hullani elhatároztam, megnövesztem... :):), és arra gondoltam, jó móka lesz kettesben elmenni otthonról. Reggel 9re kaptunk időpontot, ami nálunk még hajnal, Hannát úgy kellett ébreszteni, alig tért magához, felöltöztettük, és elindultunk. Az autóban megkérdezte, hogy az ő haját is megmossa-e majd valaki, én pedig gyanútlanul azt válaszoltam, hogy nekem mossák, neki csak bevizezik.
Érdeklődve figyelte, ahogy rajtam dolgozott Ági, aztán amikor arra került a sor, megkérdezték, hogy az én ölemben ülve mosat-e, vagy már olyan ügyes, hogy egyedül fogja hátrahajtani a fejét.
Mint akire mérget szórtak, rohant be az ölembe, út közben elbotlott a zsinórokban, remegett, nem akarta, hogy hozzáérjen bárki. Semmivel nem tudtam rávenni, hogy próbáljuk meg. Hajtogatta, hogy kisgyerekeknek nem szabad levágni a hajukat, mert félnek... Pedig előző nap Mikoltnak újságolta, hogy Ági le fogja vágni, mert túl hosszú.
Sajnáltam, hogy fél, szomorú voltam, hogy nem vettem észre, ő nem érzi még biztonságban magát ilyen felnőtt helyen. Megértettem, hazafelé picit beszéltünk még róla, aztán nem hoztam elő többet a témát.
A haja pedig csak nő, remélem még a nyáron egyszercsak sikerül megrövidíteni egy kicsit...
Várgesztes óta Mikolt használja hogy ÉN. Majától tanulta, aki még csak másfél éves, ezzel pedig megdőlni látszik az a tanult okosság, hogy az éntudat két éves korra tehető. Vagy a mi gyerekeink zseniálisak, ami persze nem is merül fel kérdésként, minden esetre elgondolkodtató a fejlődés ilyen ütemű felgyorsulása...
Nos az én mellett olyanokat mond, hogy kuka, tatto (traktor), és minden útjába kerülő piros-fekete bogárra, vagyis a suszterre is kakika. Mondja, hogy tessí, vigyá, és az első két szavas minimondata ez volt: Hijá Ájá... :):) Vagyis szia Áron.
Nincs idő, hogy leírjam mind, és mire eszmélek, már jön is a következő új. Annyira szeretem ezt a korszakot, amikor bontakozik, formálódik a nyelv. Valamiért úgy érzem, a hihetetlen akarat és a semmit be nem fogadó dac mellé épp kell egy ilyen hiperédesség is.
Kis narráció a videóhoz: A szöveg egészen egyszerű: Mikolt: -Hija Áron: csendes hörgés... Mikolt: -Ánná, Mími, Hánná, Mimi Ájá Mimi, Ájá. Áron: -Bö. :):)
És bár nem tartozik szervesen a cím alá... a képi rész is igényel némi kommentárt. Áron fordulását szerettem volna rögzíteni, de természetesen egy éles kamera előtt juszt sem produkciózott. Nem úgy, mint kis Mikolt, aki azt gondolta, hogy fénykép készül és odakucorodott a kistesó mellé (egy kis spenótfolt a dekoltázson, pedig sminkeltünk, vagy öt percig mosdattam a csap alatt ebéd után...). Előbb udvariasan köszönt, majd (külön figyelemre méltó a gyengédsége) megsimogatta. Imádom a grimaszait, ahogy dobol a lábával. Türelmesen várt, aztán megelégelve kíváncsian vágtázott hozzám, hogy megnézze, mit műveltem. És kik szoktak lenni a képeimen? ...
Áron pedig egyre többet bír hason, a buksija persze billeg rendesen, de már nagyjából középen teszi ezt. A jobb kezecske pedig kinyúlt, és kapirgál, ami nagyon üdvös. A bal még mindig ökölben, de az az oldala a gyengécskébb, gyakorlunk szorgalmasan, illetve játszunk.
Ez itt pedig azért, hogy az is hallható legyen, ahogy Hanna csicsereg három és fél évesen. :)
Átfordulni kamera távoztával sem sikerült, így elvittem mindet aludni. :)
Hasról hátra, jobb oldalra, ami amúgy is lazább, és kis fejnehézséggel könnyítve, de megfordult... Elnézegetve a hasonló korú ismerős babákat, nem nagy dolog. Nekem mégis az. Nehéz ezt a fejecskét megtartani azon a mamaformájú nyúlánk nyakacskán. Kornél szerint elég erős. Én meg azt látom, mégsem bírja el a súlyt. Ambivalens egy érzés ez, mert örülök, de apróra ugrott a gyomrom is, hogy merre a tovább.
Hannánál annyira természetes volt minden. Kis Mikolt ültette el a gyanakvás-aggódás magocskát. És persze azóta vele már nincs min. De visszafelé könnyű lazának lenni...