



Hanna minden nap valami új nótával tér haza... Van közte olyan is, amit még soha életemben nem hallottam, de felfedezhető az angol szöveg ahogy énekli, és ez nagyon nagy öröm nekem is, Daninak is. :) Mikolt pedig mindent utánoz, sokszor ketten dalolásznak. A tegnapi repertoár része volt az az ének, ami alatt sorba állnak, és vonulnak, pl. reggelihez, ebédelni, udvarra. Nem fogom tudni hirtelen reprodukálni, de igyekszem felvenni a napokban, mert nagyon kedves, és nagyon szépen fújják.
Itt egyébként nem kettesével állnak sorba, hanem egymás mögé rendeződnek, és fogják egymás vállát. Tetszik, mert ebben a felállásban nincs is lehetőségük kóricálni, nem szakadoznak, és nagyon mókás, ahogy a nagy gimis ballagókra emlékeztet ez a sok kis mazsola. Tegnap be is mutatták, hogyan kell csinálni, Mikolt vonult hátul, közben nagyokat kacagtak. Jó volt látni, hogy van valami, ami már kézzelfoghatóan az ovis életük része, és élvezik is, tudják is. Nem is beszélve arról, hogy mindez azt bizonyítja, sokat énekelnek, és ez egy új szín, nagyon megnyugtató.
Ma beszéltem auntie Julieval, azt mesélte, hogy Mikolt sokszor megy a maga útján, barátkozik, Hanna pedig hagyja. Ez hatalmas lépés, azt jelzi, hogy Hanna kezdi megtalálni a helyét, el tudja engedni a testvérét, és elég, ha tudhatják, egymás közelében vannak. Természetesen Mikolt mindenre, amit Hanna csinál nyitott, így a nagyoknak való feladatokat is elkéri, nekilát, és a maga szintjén teljesíti is, pl. firkálgat a számos lapra. :) Emellett már rendesen pisil is, ez is nagyon jó hír.
A minap, mikor értük mentem, még éppen ebédeltek, Mikolt egymaga ült a kisasztalnál, nem vett észre, én pedig álltam, és néztem, ahogy lapátolja a levesét, azzal a nagyon Mikoltos, minden falatban energia móddal, ahogy itthon is szokott, csak annyi volt a különbség, hogy az oviban nagyon figyelt az evésre, semmi más nem érdekelte. Nagyon szeretem őket így, egy kicsit kívülről is látni.
Hanna közben a közös térben játszott, az "ádáz" Ninával, aki most egy cseppet sem volt durva, sőt. Egy nagy szivacslejtőn üldögéltek Yohana, Nina, meg Hanna, és Oliver tolta őket. Jó volt látni, hogy alakulnak a kapcsolatok is a gyerekek között, és Peti elmondása szerint a mieink sem bánnak kesztyűs kézzel Ninával... lehet, hogy ez is használt, bár tény, hogy jobban esne azt hallanom, hogy szépen játszanak, finoman beszélnek egymással. Remélem, ahogy a nyelv még inkább eszköze lesz Hannának, nem fogja folyton azt gondolni, ha valaki szól hozzá, az rosszat jelent. Nina egyébként igazán kedveli Hannát, számon tartja, és amikor elbúcsúznak, megölelik egymást. :) Édesek.
Auntie June helyett auntie Sue érkezett, aki épp olyan csendes, és mosolygós, mint auntie June volt, és a kis konfliktusuk ellenére azt hiszem Hanna kedveli őt is. A múlt héten csináltunk neki egy szivecskét gyöngyből, amit pénteken, amikor a lányok nem mennek oviba, feltétlenül be kellett vinnünk neki. Mikolt nem nyilatkozik az érzelmi életéről, ő azt hiszem mindenkit elfogad, és senkivel sem törődik túlságosan. :) Önmaga odabennt is, és ez nagyon jó így.
Péntekre rendesen elfáradnak, ezek a napok mindig nagyon sok hisztivel és kiabálással tarkítottak, hiába alhatnak többet, látom rajtuk, hogy dolgozzák a heti eseményeket. A medencés csütörtök miatt mennek négyszer, a hétfőt kihagyhatnánk, de vasárnap már kérdezik, hogy mikor lesz újra ovi. Igy aztán szokjuk, ők meg edződnek.
Összességében azt hiszem, hogy szépen változnak ők is, mi is, meg az óvónők is a mi hatásunkra. Még mindig nagyon fáj a szívem a nemzetközi iskola miatt, és bár a regisztrációs díjat felére csökkentették, a két gyerekre még így is 600 ezer forint volna, csak az, hogy beírják a nevüket a névsorba... ez pedig enyhén szólva is rengeteg. Belátom, ezt elrontottuk, hiszen a fizetési alku tárgya kellett volna, hogy legyen, de akkor nem tűnt ennyire fontosnak, most pedig ez a tanulópénz... Talán jövőre, vagy legközelebb... vagy majd együtt élünk a tudattal, hogy mi nem tartozunk oda. A bőrömön érezni pedig elég rossz, sajnos van egy család, akiket nagyon megkedveltünk, és átviszik a gyerekeket... ők pl. nagyon fognak hiányozni.
A legpraktikusabb viselet ezen a vidéken a crocs.
Hiszen nem izzad bele a láb, nagyon könnyű, esőben is kitűnő, vizezni is lehet benne... és még sorolhatnám. Egy kezemen meg tudom számolni azokat az alkalmakat, amikor egyéb lábbeli volt a gyerekeken, akkor is csak ezért, mert vagy hűvösebbe mentünk, vagy ők akartak flancolni a bőrszandállal. :)
Áron első igazi cipője is ilyen volt, egy négyes méretű, ami nagyjából 19esnek felel meg odahaza, bár ő többnyire akkortájt még mezítláb járt, mint ahogy még mindig ez a jellemzőbb. (ebben szerepe van angélának is, aki úgy engedett el bennünket, hogy másfél éves koráig ne is legyen rajta cipő... így is látom, hogy kell majd a gyógy...) Ezt aztán nagyon hamar ki is nőtte, december közepén a mamám vett neki karácsonyra egy újat, egy olyat, aminek az elején egy kis cápa van. Vidám, és színes is, mégis fiús... nagyon örültem neki, Áron is lelkesedett volna, ha tudja, miért is. :) Viszont nagyon hamar megtanulta, hogy az az ő cipője... minthogy nem is volt neki másik, nem volt nehéz a dolga. :)
Csakhogy a cápa ragasztva van. Rendeltetés szerű használat mellett is megvan ennek a hátulütője, idővel a ragacs elengedett. Előbb az egyikről jött le teljesen, majd a másikról is. Én meg bosszankodtam, hiszen alig hordta három hónapot. A fiúk csak mosolyogtak rajtam, de nekem nem tetszett a dolog. A számla természetesen magyarországon anyukámnál, már ha ez számított volna bármit is az eddigiekben, itt ugyanis olyan a rendszer, mint odahaza úgy a kilencvenes évek elején, a nagyobb áruházakban adnak számlát, de sokszor azt sem tudni, pontosan mi van rajta..., a kisebb helyeken pedig nincs számlaadás.
Hiába mosolyogtak, először a legközelebbi üzletbe mentem egyáltalán megkérdezni, hogy mit gondolnak a további ügymenetről. Kedvesen felajánlották, hogy megragasztják... Nem nagyon értették, hogy miért gondolom, hogy ezt ki kellene cserélni.
Idő közben megérkezett a számla is, és egy délutáni program keretében elrándultunk oda, ahol anno az üzlet köttetett. Az első eladó nagy szemeket meresztett, de felfogta, mit szeretnénk, aztán az akkor ügyeletes boltvezető, egy nagyon fiatal kisasszony az ázsiaiakra amúgy nem jellemző módon, de szinte vérig sértődött, hogy mit képzelek...:
1. már nincs ez a modell. 2. nincs garancia... csak 15 nap és csak vadi új cipőkre.
Kicsit felbosszantott a hozzáállás... vagyis nem kicsit, hanem nagyon, pláne, miután egy tizest adott az egyik alkalmazottnak, hogy szaladjon el és vegyen egy pillanatragasztót... ezt gondolta ugyanis megoldásnak, házi javítás... de mert áron kinőtte a cápást, vettem neki egy cipőt, a selejtet meg visszakértem.
Másnap írtam egy levelet a maláj crocs honlapján található ügyfélszolgálatnak. A levélben megemlítettem, hogy mindezt továbbítottam az usa anyavállalatnak is... Pár óra múlva érkezett a válasz, azzal, hogy egyfelől nagyon sajnálják, másfelől pedig vigyem a számlát, és vásároljam le a korábbi értékét valami olyanra, ami jó lesz Áronnak.
Nem mondom, hogy ezt vártam, de mondjuk csendben úgy gondoltam, hogy egy crocs mégsem engedheti meg magának, hogy bárhol a világon így működjön. A sztori befejezéseként...
10 nappal a levélváltás után sikerült eljutnom a boltba, ahol már tudták, miről van szó, és bár apróság, de a számla, amit a mamám küldött nem erről a cipőről készült (odahaza ebben a pillanatban küldek volna melegebb éghajlatra...)(mégiscsak van egy számítógépes nyilvántartás, mert egy pillanat alatt visszakeresték a jót...), az eladó hozzáállása nemhogy segítőkész, de maximálisan megértő, türelmes, és kooperatív is volt. Végül az egy cipőből lett két pár, egy Áronnak, egy Mikoltnak, a cápást pedig eltették.
Ami számomra ebben az egészben teljesen hihetetlen, az az, amekkora szakadék van aközött, ami a lánc alján, vagyis a boltban zajlik, és aközött, ahogyan a hightech, valódi customer service működik. Döbbenetes, hogy ha nem írok levelet, akkor simán el kellett volna fogadnom, hogy itt semmi nem véd engem, a vásárlót. Így jártam... volna. Így meg ugyanazok, felsőbb utasításra a megszokott kedves arccal szolgáltak ki, pedig nem is volt hibátlan az akcióm... Welcome to Asia.
Babakocsiba ült, Peti meg tolta körbe körbe a parkban. Ennek az új babakocsinak két nagy előnye van a maclarenekkel szemben, magasabban van az ülőrész és van karfája is. Vagyis sokkal jobb a kilátás, és még kapaszkodni is lehet. A kombináció pedig egyfajta fenségességet kölcsönöz a bentülőnek. :)
Kis császárunk, miután megfordíttatta a menetirányt, és szembe haladt a forgalommal, bárkit meglátott, magasba lendítette a kezét, és addig fixálta az illetőt, míg az észre nem vette, és vissza nem köszönt neki. Amint megtörtént az üdvözlés, hanyag eleganciával fordította el a fejét, és már kereste is a következő arrajárót. :)
A kép nem friss, de a mozdulat, az arc, meg a ragyogás ugyanilyen... :):) Én is visszaintegetnék... :):)
Áronnak jön a foga... Egy hatalmas gumó van a szájában, egészen hihetetlen, hogy ebből valaha fog is lesz, de már most úgy fáj neki, hogy alig bír magával. Az idő nagy részét kiabálva tölti, és csak kézben marad meg, akkor is csak úgy, hogy áll vele valaki. Zömmel ő dönt, hogy ki legyen a valaki, ha a fiúk is itthon vannak, akkor szélesebb a paletta. Enne, vagyis nem tudom, hogy enne-e, a szájába veszi a falatot, majd a második után keserves ábrázattal kiköpi... Szegénykém, nagyon szenved, ezek az őrlők ilyenek, a többivel ennyit nem küszködött.
Tegnap este a szokásos rutin szerint Dani a lányokkal maradt bent, miközben én Áront vittem el aludni. De Áronnak semmi sem kellett, sőt, az ágyban sem maradt meg. Felállt, rámcsimpaszkodott, és mutogatott kifelé. Kimentünk, leültem vele a fotelban. Kisvártatva megjelent Dani, mire Áron kiugrott a kezemből, és Dani felé nyújtotta a két kezét, közben reklamált. Hiába szerettem volna idővel elvinni aludni, nem akart hallani sem róla, hogy lejöjjön Daniról.
Így aztán én bementem a lányokhoz, Dani meg Áronnal maradt. Hanna azt kérte, üljek le egy kicsit a kuckóban... Lefeküdtem. Csend volt, Mikolt egyszer kinézett a kiságyból, Hanna is ellenőrizte, ott vagyok-e még, aztán elaludtak. Csukott szemmel pihentem, élveztem, hogy senki sem rugdos, csipked. Majdnem 16 hónapja nem volt ilyen. :) Mikor már csak a lányok szuszogása hallatszott, kilebegtem a szobájukból, a mi ajtónk nyitva volt. Benéztem, Áron a kiságyában feküdt, aludt ő is. Miután magukra hagytam őket, instruálta Danit, hogy menjenek le a nappaliba, ahol három perc ringatás elég volt az álomba zuhanáshoz.
Nem volt még fél 11 sem. Megveregettük egymás vállát... aztán megnéztünk egy filmet közösen. :), majd hosszú idő óta először, egyszerre, és ugyanoda mentünk el lefeküdni.
Nem véletlenül íródott az a múltkori bejegyzés. Azóta is tűnődöm, vajon kell-e, hogy megírjam ezt... De mert ez az életünk, azt gondolom, nem lenne teljes, ha kimaranda belőle bármi olyan, ami hatással van rám. Vagy ránk.
Voltak nálam is hullámok, az első rögtön a megérkezésünk után, aztán nem sokkal a beköltözés után egy újabb. Tudom, hogy nem könnyű váltanom, illetve hiába hozok meg egy döntést, a következmények sokszor túlnőnek rajtam, és a rendezgetésük hosszú időt vesz igénybe, miközben sokszor nem tudom elég lelkesen szemlélni a jelent.
Mióta utoljára volt minálunk betegség, az ív felfelé rajzolódik. Talán megszoktam amiben vagyok, talán sikerült elfogadnom azt, amin nem tudok változtatni, de tény, hogy sokkal könnyedebben veszem ugyanazokat az akadályokat, amik eddig is voltak, bár a pocakosság miatt sokkal lassabban megy minden, és sokszor azt kívánom, bár lenne egy hangtompítóm, és egy fordítómasinám, ami a "nem, nem szabad, nem most..." szavaimat valamivé átformálná... vagy mondjuk még egy kis zacskó türelem valahol elrejtve...
Akinek most nehéz, ... az Dani. Sosem láttam még ennyire maga alatt, sosem volt még olyan, hogy napokig, hetekig gondterhelt, mosolytalan, elcsigázott lett volna. Tudom, hogy azok az elvárások, amik érkeztek felé az utóbbi időben, teljesen irreálisak, senki sem tud csodákat tenni, pláne nem egyedül, pláne nem egy kialakulatlan rendszerben, pláne nem egy más kultúrában ennyi idő alatt, gyakorlatilag segítség, segítők nélkül. Pedig vannak eredmények, és ezek zöme már rajta is múlt, a külső szemnek mégsem elég. (no persze, ha azonnal 40% növekedést várnak úgy, hogy közben azok, akik eddig dolgoztak, most mind a háttérbe vonulnak)
Hogy ezt ennyire magára is vette, annak is megvan az oka. Az elmúlt hetekben sosem pihente ki magát, és rettenetesen keveset foglalkozott magával, legyen az bármilyen olyan tevékenység, ami örömöt, töltést jelenthetett volna. Nem voltak külső kapaszkodók, és minimálisra csökkent a kívülről érkező megerősítés, vagy a ventillációs lehetőség is. Nekem könnyebb, bármennyire is sok áldozatot hozok én is a családért, amióta Hanna van, azóta gyakorlom, mit kell tennem ahhoz, hogy megmaradjak. Az új közeg persze nekem is jelentett kihívást, de a felelősség ugyanaz, mint eddig, az eszközeimen csak valamennyit kellett finomhangolni, hogy működjenek, és bár mindig van új, amihez megint állítgatni kell, mégis egyszerűbb ez a képlet.
Kétségtelenül nem a legkönnyebb élethelyzetben váltottunk nagyon nagyot. Sokszor gondolokodom azon, vajon milyen volna csak kettesben útnak indulni, vagy csak egy pocakkal, vagy csak egy gyerekkel... stb., végigzongorázva az elmúlt öt év felállásait, és mindig arra jutok, amit Pepe mondott Daninak nem is olyan régen, hogy ha ki kellene találni valami piszok nehezet, akkor sem lehetne nagyobb fantáziája az álmodónak annál, mint amit mi teremtettünk magunk köré most. Tanulságos, és természetesen a mi döntéseink vezettek el idáig, ahogy innentől is szükségszerűen a saját döntéseink vezérfonalát követve kell haladunk.
Hogy megoldjuk-e, amivel most szembe kell néznünk? Praktikusan egyszerű, csak át kell csoportosítani a feladatokat időszakosan, hogy Daninak maradjon egy picivel több, amíg szükséges, ami azt jelenti, hogy kicsit több terhelés jut rám és Petire. Persze ez így jól hangzik, de ennek is megvan az ára. Kisebb, mintha minden maradna a régiben, de van. A gyerekekkel pedig természetesen nem lehet kompromisszumot kötni, ők érzik, hogy a Papából kevesebb jut, meg is találják a gyenge pontokat, ugyanakkor még jobban ragaszkodnak hozzá, mint korábban. Hogy ez meddig tartható, nem tudom, de már most látszik, hogy Daninak hasznára válik, hogy egy kicsit hozzájut önmagához, mi pedig egyelőre tesszük, ami tőlünk telik, és működünk. Tudom, hogy amint képes lesz rá, visszaveszi a részét. Vagy kiderül, hogy nem is kell... csak ne lenne olyan rövid az a 24 óra...
Ami ennél nehezebb, azok a szubjektív "apróságok", mint érzések, megélések, amik az esszenciát adják. Ezeken múlik, hogy merre indul az ember, milyen megoldásokat választ, milyen segítségeket keres, vagy hajlandó elfogadni. Mélyre kell ásni ehhez, mélyen meg kell élni mindazt, amiben benne vagyunk, ehhez pedig újra csak idő kell. Meg egy vezérfonal. Jelenleg egyik sem adott teljesen... Látom, hogy Dani keresi az utat, és ez nagyon jó, neki is, és nekem is. Nem a feladós fajta fából faragták egyikünket sem, és mindketten azt gondoljuk, ami nem öl meg, az erősít. Hát most meglátjuk. :) Mindenesetre mélyen lenni lehetőség, arra, hogy újradefiniálódjunk, hogy ismét elrendezzük a prioritás polcain a dolgainkat, és ez hálával tölt el. Még ebben az energiaszegény periódusunkban is...
A kilátástalanabb pillanatokban, amikor ellepnek bennünket a teendők, az akadályok nagyon nagyra nőnek, a lehetőségek pedig zsugorodni látszanak, mindig eljön az a pont, ahonnan nincs tovább, ahonnan nem marad más, minthogy az ellenkezés helyett, az összeszorított arc helyett, a görcs helyett az elengedés (ami nem egyenlő a feladással) válik az egyetlen járható úttá. Ilyenkor kell elengedni azt az illúziót, hogy mindig, mindent mi irányítunk, hagyni, hogy a mélypontok valóban elkövetkezhessenek, és hinni benne, hogy a dinamika megmarad, a lent után szükségszerűen következik valami új, ha nem is feltétlenül minőségében jobb, de minőségében más.
Ez az én hitem... hogy a hullám, amire rátettem a tutajunkat, arra megy, amerre kell. Ha kapálózom, felborulok. Sokszor, kevésbé nagy tajtékok esetén elég a kezemmel piciket korrigálnom ahhoz, hogy irányban maradjon, de amikor nagyok a hullámok, nincs más megoldás, minthogy bízom benne, arra megy majd, amerre mennie kell. Még akkor is, ha az arcomba csapó, néha kellemetlenül maró sós, vagy hideg víz időszakosan meg is vakít, meg is rémít, meg is bénít. Akkor is, ha ezekben az időkben mindent, ami fontos volt, ki kell dobálnom. Még akkor is, ha közben halálfélelmem van... Mert biztos, hogy ezekben az ítéletidőkben is vannak, akik gondolnak rám, segítenek, úgy is, ha nem is tudják, hogy segítenek. Hiszen fordított helyzetben én is éppen ezt teszem. Én így imádkozom...
Most épp Daniért.
Mostanra kinőtték a cipőiket, vagyis a crocsaikat, az újakat már itt vettem. A lányok pedig nagyon ruhásak lettek, ebből volt kevés, így ebbe kellett egy kicsit befektetnem...
Az egyetlen gyerekünk, aki fejtörést okozott, az Lelle, hiszen az összes kisbabaruhát otthon hagytam, abban a hitben, hogy idén nyáron, ha hazamegyünk majd összeszedem őket, és elhozzuk. Másként alakult :) Végül volt még egy babakocsi is a sok kisruha mellé, aztán szépen gyűlt a listán a sor, hamár úgyis egy ekkora csomagot küldenek otthonról, akkor abban legyen benne minden, ami kimaradt, elfogyott és innen nem tudom pótolni.
Hosszas előkészítő munka után, ami valamikor decemberben kezdődött, végül nagyjából két hete útnak is indult enm is egy, hanem két nagy doboz. Hogy mennyibe került, le sem merem írni, hogy mennyire izgult mindenki, hogy ide is érjenek épségben, mondanom sem kell. Az előzetes információkkal ellentétben, amik nagyjából két hónapnyi utazást jósoltak, tegnap délben csörgött a kaputelefonunk, a guardhouseból hívtak, hogy egy óra múlva jönne egy futár...
Pár perc múlva csengettek, egy lihegő fiatalember állt az ajtóban, két akkora dobozzal, hogy az előtérbe alig fért be velük. Megérkezett hát, amire úgy vártam. :)
Épp alváshoz készültünk, de végül a gyerekek sem bírták kivárni a délutánt, így aztán nekiveselkedtünk, és kipakoltuk ami a dobozokban volt. :) Jött a sok kisruha mellett gyógyszer, csipkebogyó tea, könyv is, a játékok közül Hanna azonnal kinyitotta a gyöngyös kirakót, a többit eltettem ínségesebb időkre.
A hatalmas rendetlenség estére konszolidálódott, a babakocsit pedig Peti Hanna hathatós segítségével hamar össze is szerelte. Az összes gyerek kipróbálta, tologatták, beleültek, alig lehetett őket rábeszélni, hogy ne azonnal akarjanak világgá menni vele. Délután én is aludtam velük, nehezen ment, hogy becsukjam a szemem, olyan izgatott voltam, mint egy kisgyerek karácsonykor.
Az első adag kisruha már tiszta. :) Olyan jó látni őket, mindegyiknek története van, hiszen a zöme még Hannáé volt, aztán hordta Mikolt és Blanka is. Teregetés közben olvadoztam, hogy jajj milyen régen voltak ekkorák, meg milyen negyon édesek voltak... és hogy jajj milyen csöpp lesz Lellénk is... dolgoznak a hormonok, de ez így van rendjén. :)
Mari, Pali, Mama, nagyon szépen köszönjük a sok rohangálást, intézkedést, cipekedést... :):)
A történet a múlt héten kezdődött azzal, hogy Ági küldött egy levelet Áron névnapjára.
A lányok régóta emlegetik Sárát és Kolost is, épp úgy, ahogy a két Flórát, Bazsit, Emmát, Domit... Eddig nem volt merszem skypeolni semelyikükkel sem, látva a nagyszülőkkel folytatott első pár beszélgetés okozta érzelmi hullámzásukat, jobbnak láttam egy időre elnapolni a kapcsolat felvételének ezen módját. Persze sokat beszélgetünk róluk, nem múlik el nap, hogy ne említődjön valami kapcsán valamelyikük.
Végül abban maradtam magammal, lassan elérkezik az idő... erre jött az impulzus, aztán vasárnap délután megtörtént az első, kisgyerekes barátos beszélgetés. :) a mieink is, de Sára is kellőképpen zavarban volt, Kolost sajnos elvitte a nagymamája, ennek Mikolt egyáltalán nem örült, csak azzal tudtuk megnyugtatni, hogy Ági mutatott neki képet Kolosról.
Sára, mióta eljöttünk szép kis gyűjteményt készített Hannának, abban a reményben, hogy amikor majd legközelebb találkoznak, odaadhatja ezeket a kincseket. Most is nekilátott rajzolni, aztán pedig papírból csónakot hajtogatott. Ági már említette, hogy egyszer Sára azzal fogott neki a hajtogatásnak, hogy majd megtanítja Hannát is erre.
Hogy Hannánek ez mennyit jelentett, azt abból látni, hogy a beszélgetés óta gyakorlatilag sorra készülnek a rajzok, pedig előtte is sokat beszéltünk arról, hogy rajzolhatna ennek-annak, de ez úgy tűnik nem volt elég erős késztetés, főleg a mostanihoz képest.
Tegnap gondoltam egyet, megkérdeztem, mit szólna, ha mi is megtanulnánk csónakot hajtogatni, hátha Sára ennek is örülne. Hanna repült a papírért, és nagyon lelkesen követte a mozdulataimat. Először úgy hajtogattunk, hogy egy papírunk volt, én mutattam, ő illesztett, hajtott, simított. Aztán külön papírral dolgoztunk, ketten, a harmadik úgy készült, hogy ő csinálta, én pedig utánoztam, a negyediket már egyedül hajtogatta, de ott ültem és figyeltem, segíteni már nem kellett, végül az utolsó négy darabot teljesen egyedül készítette. Minden ismerősnek, és rokonnak egyet egyet. Nagyon boldog volt, én pedig egészen meghatódtam. Hogy milyen ügyes, meg hogy mennyire számon tart mindenkit...
Annak alapján, amit láttam, felmerült bennem, hogy ha ilyen fogékony, akkor az valószínűleg az ovis létével kapcsolatban is igaz. Este kérdezgettem, ő pedig annyi szót mondott, hogy szemem szám tátva maradt. Épp előző éjjel jutottam el néhány nagyon jó angolt tanító blogra (Hella jóvoltából), és határoztam el, hogy kicsit elkezdünk komolyabban foglalkozni a meséléssel, mondókákkal, énekekkel... Hanna előttem jár. A szókincsét nem tudnám maradéktalanul leírni, de teljesen magától értetődően mondta angolul, hogy kutya, cica, virág, hátizsák, víz, a kedvencem a kulacs, amit ottabatta-nak mond. :)
Ezeken kívül énekli a Twinkle twinklet, az ipsy wipsy spidert, a wheels of the cart... és még néhány dalt. Persze vannak benne szövegértési problémák, de Gryllus nótáiból is van saját költésű, nyilván másként faragja a szöveget magyarul, mint angolul, de rengeteget tisztultak az angol dalok is.
Danival csak nézünk, nekem vannak ugyan fenntartásaim a kiejtés miatt, hiszen az oviban inkább manglisht beszélnek (ez a "beceneve" a maláj angolnak...) mint englisht, (ebből szempontból nagyon jó volna ha a nemzetközi iskolába járhatna, de erre csak sóhajtozom... rettenetesen drága), ugyanakkor nagyon jó látni és hallani, ahogyan fejlődik, ügyesedik.
Nézegetem az otthoniak képeit, és minden alkalommal mosolygós sóhajtozás a vége... :) A tavasz miatt. Ha becsukom a szemem, érzem a tavasz illatait, látom magam előtt a kertünket, ahol már nyílnak a virágok, és néha nagyon jólesne csak úgy ücsörögni a fűben, koszorút fonni a lányoknak, vagy egyszerűen csak élvezni ezt a fajta megújulását a természetnek, no meg persze megélni azt az érzést is, amit minden tavasszal szoktam... amikor kiszabadulok végre odabentről és minden, de minden dalol.
Valószínűleg sokszor volt nehéz a tél, és onnan, tudom, sokszor ebbe vágytak volna sokan. :) Mostantól ez lassan már okafogyott, és most én vagyok az, aki jobban vágyom oda... :) Pedig tény, megszoktam, megszoktuk az itteni klímát.
Pár apróság jutott eszembe, ami annyira jellemzi malajziai életünk ezen vetületét. Elsősorban mindig az jut eszembe, hogy vajon a képekről, amin dejómeleg van, látni-e, hogy folyamatosan izzadunk? :) Mert ezt én is hajlamos vagyok elfelejteni télen, és nagyon akarni a meleget, aztán amikor meg nagyon meleg van, eszembe jut a nóta... a télen nagyon hideg van című... :):) Ha nap közben úgy ítélem, hogy jobb volna átöltözni (nekem is, meg a körülöttem lévőknek is....) akkor azt jó, ha zuhanyzással indítom, ugyanis teljesen felesleges új ruhát felvennem, hiszen csurom víz vagyok... a kellemetlenebb mellékhatásokról nem is beszélve. :)
Node szebbbeket... :) Itt olyan, mintha mindig július közepe volna, néha, ha nagy esők vannak, akkor július eleje. :) Ma az oviból hazafelé, miközben a nap a vádlimat égette, arra gondoltam, otthon ilyenkor a gyerekeket ki sem engedjük, még a verandára sem, nemhogy gyalogolunk velük hazafelé, mintha mi sem történt volna. :) Otthon ilyen időben ezer réteg naptejet kenünk a rájuk (már aki, mert én nem vagyok egy nagy naptejkenegető...), itt meg örülök, ha néha sikerül, annak meg méginkább, ha egy kalapot sikerül rájuk imádkoznom. Érdekes módon így sem égnek meg, az egyetlen, aki folyamatosan napszúrást kap, az én vagyok.
A hőmérséklet ingadozásáról fogalmam sincs, mert bár tervben van, még nem sikerült beszereznem egy tisztességes hőmérőt. Tegnap éjjel kicsit teszteltem, amikor kettő felé felmentem lefeküdni, fogmosás közben a fürdő ablakába tettem a gyerekek vízhőmérőjét, ami nem a legpontosabb gondolom, de valamire mégiscsak jó, hiszen használtuk, és működött... :) Nos, miközben arra gondoltam, milyen kellemesen lehűlt így éjjelre, nyitva az ablak, és szinte jólesik levegőt vennem, vártam az eredményt. 28 fokot mutatott a hőmérő, amikor bevettem... Mennyi lehet nap közben, amikor úgy érzem, nem jutok oxigénhez? 40? :) Peti bólogat...
Ma délután esett. Ez nem újság persze, de ahogy ez megtörténik, az minden alkalommal döbbenettel vegyes csodálatot vált ki belőlem. Ma például úgy kezdődött, hogy minden előzmény nélkül (mint felhők, vagy bármilyen szokásos előjel) mintha egy hatalmas olajoshordó leesett volna egy kamionról. Megijedni sem volt időnk, ránkötöttek egy akkora dézsa vizet odafentről, hogy két perc alatt megtelt az udvaron a kiskaspó.
Hasznos dolog az a napernyő... de ezt már említettem, nekünk meg mégsincs. :) A látszat ellenére pedig (leszámítva, hogy dejólenne egy kis tavasz), jól van ez így itt, és mostanra meg is szerettem. Izzadásostul :)
Mondta határozottan, majd visszahajította a bagelt a tányérjára...
Soha nem írok róla... okkal. És ezzel gyaníthatóan sokan vagyunk így. Hogy az élet mozgatóját, azt a kivételest, aki nap mint nap azért küzd odakinn, hogy nekünk jó legyen itt bent, sosem említjük. Én sem... Miatta, érte.
Pedig annyira a részem, annyira a részünk, hogy talán jobban nem is lehetne. Hogy amikor hazaér, sosincs egy szava sem, hogy öt percet ad magának, hogy átöltöztesse magát, és a gondolatait is, és már itt van. A gyerekeivel, velem, velünk. Hogy általa minden nap család lehetünk. Tudom mennyit áldoz ezért, és szeretném, ha a napja több lenne, mint ez a két műszak. Ha lennének szabad órái, napjai, amivel azt tesz, amit csak akar. Bízom benne, hogy eljön az az idő.
Minden harmadik bejegyzés szólhatna róla... Arról, hogy minden este elkészíti a vacsorát, és minden reggel copfot csinál a lányoknak. Hogy minden hétvégén elvisz minket valamerre, hogy kiszakadjunk a mókuskerékből. Hogy igazi, igazi család vagyunk... Hogy igazi, valódi társak vagyunk.
Bárcsak adhatnék többet... Bárcsak beállhatnék abba a hadseregbe...
Második alkalommal jártunk a nagy állatkertben. Az elsőről elmaradt a bejegyzés, pedig nagyon jó élmény volt, annak ellenére, hogy bár ez a főváros állatkertje, a színvonala nagyjából a budapesti nyolcvanas évekre emlékeztet, legalábbis nagyon erős gyerekkori emlékeket mozgósított bennem az élmény. :)
Viszont lehetett vízilovakat etetni édesburgonyával, és van kétszer egy nap állatbemutató, leginkább papagájokkal és néhány fókával. A fókás élmény adta azt a játékötletet, amiben Hanna Hafóka, Mimi pedig Mifóka lesz, a szőnyeg a víz, Dani a tanár, és mindenféle mutatványokat csinálnak. A lányok csillogó szemmel játsszák, akár ezerszer. :):)
Az állatkert nagyjából 20 percnyi autóút, ahogy a házból elindulunk pár perc múlva már autópályán lehet haladni, és ha a forgalom is kellemes, akkor ez a távolság épp annyi, hogy nem alszanak el, de nem is türelmetlenkednek út közben.
A mostani látogatásunk kicsit rövidebb programot engedett, elég későn indultunk, és annyira meleg volt a felhős ég ellenére is, hogy részemről padtól padig támolyogva próbáltam valamennyire hasznára válni a családnak. A zsebet itthon felejtettük, ettől Áronnal egy kicsit nehezebb volt, mint áltagosan, viszont a dupla babakocsit elhoztuk... soha többet, mert bár praktikus, ha Áron Dani nyakában ül, akkor nekem kell tolnom, a két lánnyal, és a cuccokkal együtt az olyan 50 kiló...
A kis kirándulásba még így is belefért a fókashow, egy kis futással az elején, hogy odaérjenek időben...
Egy kis édesvízi halnézés (elképesztő méretű és formájú halakat láttunk),
és az ún. gyerekrész, ahol -akárcsak a Vadasparkban- őzikék, nyuszik, kiskecskék, pónik és kis termetű, nagyon puha bundás bocik is voltak. Természetesen az itt honos fajok mellett, mint teknős, és csíkos mókus.
A gyerekek mindent megvizsgáltak, amit lehetett megsimogattak, nagyon élvezték az ismerős állatokat, sőt, amikor Dani kivett egy teknőst, mindhárman lelkesen körégyűltek, hogy kiénekeljék a páncéljából...
Szerintem megyünk még, talán érdemes volna egy bérletet is váltanunk... :)
Áron, a bibliában Mózes testvére, aki papként működött. A név jelentése ihletett, tisztánlátó, vagy a bátorság hegye. Ez utóbbi miatt dőlt el végül Daniban, Áron Áron lesz, akárhány kicsi Áront is ismertünk a környékünkön. :) nekem azóta is hatalmas szerelem. Becézni nem szoktuk, kivéve a gyerekektől kölcsönzött Ájit, de már Mikoltnak is Ájon.
Állatkerteztünk, délután pedig gyümölcsrizst csináltunk, a lányok szép ruhába öltöztek Hanna kívánságára. Volt köszöntés is, csillogó szemekkel, csupa fiús ajándékkal, de ez a lányokat egy cseppet sem zavarta, ők is hasonlóképpen örültek, mint az ünnepelt.
Áronmanócska, Isten éltessen sokáig!
Viszont hála a megüresedett tárhelyeknek, ma, amikor az állatkertben jártunk és a fókákat figyeltük, amint szórakoztatták a közönséget, vettem a bátorságot, és csiáltam egy olyan sorozatot, amit már régóta tervezek, most mégis egy kicsit másképpen sikerült, mint azt eredetileg gondoltam.
A téma a kendős fejek, amiből itt, ahol mi lakunk kevesebbet látni (bár épp auntie Julie hord kendőt), de bárhol máshol nagyon nagy számban van jelen, így része az életünknek is. Viszont sokkal kevesebbszer látok gyerekeket kendővel, ma pedig három osztálynyi egyenruhás kisiskolás kirándult az állatkertbe, róluk készültek a képek.
Folyamatosan kerestem a témát, miközben ment a műsor, húsz perc után pedig amikor először láttam meg a sajátjaimat, szinte meztelennek éreztem őket. Hiszen itt az iskolás egyenruha a helyiek részére kötelezően hosszú nadrág, hosszúujjú a kislányoknak pedig kendő. Csak a kézfejük, és a kis arcuk látszik.
Íme a sorozat a három kis kakukktojásommal kiegészítve.
És végül egy hátizsák... a legszebb ebben a témában, amit valaha láttam... :):)
Miután csütörtök éjjel megírtam az előző bejegyzést, úgy mentem el aludni, hogy sikerült kiraknom, ami nyomott, és bár átmostam magamon ezerszer és le is írtam, még mindig egy csomó kérdés volt bennem. Mára ezek a dolgok is a helyükre kerültek, és bár odahaza a két óvónéni egybehangzóan arra voksolt, hogy Hanna akkor járna a legjobban, ha nem menne oviba, vagy nem ebbe, én tudom, érzem, nem ez az út.
Sokkal többet segítünk neki azzal, hogy eszközöket adunk, támogatjuk, hogy mindig érezheti a biztonságot, és még többet azzal, hogy esetenként van rá módja, hogy csak vele legyünk. Nem tudom és nem is szándékom mindentől megóvni, de mindig ott leszek, ha szüksége lesz rám. Ezt ő is tudja, még akkor is, ha nap közben egymaga birkózik a nehézségekkel.
Node... biztosan változtatnunk kell a lefekvés idején, mert fáradt. Ha ezzel sikerült előrelépnünk, akkor azt hiszem, nagyot haladtunk. A második bagatel, ami eszembe jutott, hogy vigyenek gyümölcsöt, és auntie Juliet megkérem, adja nekik fél 11kor. Hátha ez is számít... mert itt egyébként soha nem kapnak. Pedig milyen olcsó, és mennyi féle lehetne...
Ennyit az oviról most, nagyon köszönöm mindenkinek a kommenteket, sokmindenen gondolkodtam általatok is.
És akkor a péntekről... a hullámvölgy aljáról aznap egészen magasra emelkedtünk. Mindannyian. Nem tudom, mi történt, de a gyerekek olyanok voltak, mint a mesebeli kistündérek. Egész délelőtt a teraszon játszottak, hol vizeztek, hol azt találták ki, hogy a pad egy autó, amivel éjjel utaznak nagyon messzire, és Mikolt alszik, miközben Hanna vezet (Áron a kishintában ücsörgött, miután bekérte a kispárnát is, és kényelmesen hátradőlt, Hanna neki is osztott szerepet, pihennie kellett... :) Áron nem állt ellen...), aztán hajóvá változott a pad... Építettek, pakoltak, szőlőt ettek, majd szilvát egy tálból. Egy másodpercnyi civakodás nélkül. Tíz évre elegendő muníciót kaptam. :)
Egyszerre éreztem, hogy sok az a négy délelőtt, amit külön töltünk, és azt, ha nem mennének, talán nem is volnának ilyen jó kis csapat mostanra...
Hanna 2006. október 27-én érkezett hozzánk, Mikolt 2008. július 29-én, Áron 2009. december 15-én, a legkisebb, Lelle 2011. július 11-én.