2011. április 17., vasárnap

Vannak tökéletes napok

Leszámítva a zárást, a szombati ilyen volt.

Amikor olyan dolgokat látunk, olyan helyeken vagyunk, olyan emberekkel beszélünk, amik és akik számukra észrevétlenül, számunkra pedig megköszönhetetlenül sokat adnak.

A múlt héten, Dani egy rosszabb kedvű hajnalon programot keresett a közelben. Rátalált egy helyre, és miután megnéztem, úgy éreztem, most azonnal oda kell mennem, látnom kell, hogy csak a képeken olyan amilyen, vagy a valóságban is.
A hely a Gentingtől kicsit tovább, de ugyanazokon a hegyeken épült, tőlünk nagyjából háromnegyed óra autózásnyira. Berjaya Hills a hegycsoport neve, az út hosszan kanyarog, a már ismerős pálmafás, ősbuja dzsungelen keresztül, majd megérkezik előbb egy lovardához, majd egy elágazásnál egy buddhista szentély felé is le lehet kanyarodni, de ha továbbra is követjük az utat, akkor először egy kis farmhoz érünk, ahol nyuszikat lehet simogatni, és vannak kecskék, és egy csöpp játszótér is.

Ha még tovább haladunk, akkor felnőttönként 12 ringitért megnézhetünk egy Japán kertet, amiben egy kis kávézó is helyet kapott, amolyan valódi Japán építészetű, vagy végül megérkezhetünk ide:

Nem csalás, ez itt még mindig Malajzia, ugyanakkor úgy tűnik, hogy a sok európai idővel úgy érezte, kell egy hely. Egy ismerős... :) Sikerült. A neve Colmar Tropicale. Bár látni, hogy a szerkezet vasbeton, a végeredmény igazán megtévesztő. És leszámítva, hogy az egy aprócska utca egyetlen gyerekprogramja az a terem, amiben temérdek, zsetonnal működő elektromos kisautó, motor, forgó szolgáltatja a szokásos szórakozást, (a gyerekeinket ezerszeres dícséret illeti, mert önmagukat meghazudtolva türelemmel viselték, hogy nem dobáljuk a kerek érméket, és csak egyetlen egyszer sikerült mozgó dologra találniuk, abba se mi tettünk zsetont...) fantasztikus. Van egy nagyon jó pékség, és az óratoronyba lifttel is fel lehet menni :):)

Az eső is eleredt, ami után a levegő lehűlt, nagyon kellemesre egy kiadós ebédhez, majd miután kisütött a nap, továbbálltunk, hogy a lányok kívánságát teljesítve lovagoljunk egyet az argentin tulajdonú lovardában. Gyönyörű állatok laknak itt, és először fordult elő, hogy a lányok egyszerre ültek nyeregbe. A lovazás után Hanna bevezette Conny nevű lovát az istállóba, majd hosszasan barátkozott vele. Mikoltnak is megjött a bátorsága, Hanna pedig segitett neki, hogy elérje a lovat.
Áron eközben békésen szunyókált az autóban.

A délutánba még belefért egy kis nyulazás is, a nyuszik egy elkeritett, nagyobb területen laknak, ahová beengedik az embereket is, lehet venni elemózsiát, és ki ki kedvére simogathatja őket. Áron mondjuk inkább homokkal óhajtotta teleszórni a bundájukat, ennek kevésbé örültek... Hanna vagy háromnegyed órán keresztül volt bent, a kicsik hamarabb megunták, de nekik a kis játszó nyújtott szórakozást.

Miután mindannyian jól elfáradtak, elindultunk hazafelé. Út közben még találkoztunk Karenékkal is (velük találkoztunk anno véletlenül Lelle kagylójának vásárlásakor), ami most mintha mellékes volna, de a nap és az életünk szempontjából mégsem az, hiszen most volt először olyan szervezett program, amit olyanokkal töltöttünk, akiket már itt ismertünk meg, ráadásul nem is laknak nagyon közel... és mégis. Olyan jó volt együtt lennünk, mégha kicsit hektikusra is sikerült, hiszen öt gyerekkel próbáltunk enni valamit, miközben mindig valamelyiknek épp elintézni valója volt egy egy felnőttel. Úgy váltunk el, mintha ezer éve ismernénk egymást, mindannyian várjuk a folytatást.

És mert a gyerekek nem sokat aludtak, ezen a napon egy órával korábban kerültek ágyba.

Vírus

Vajon csak meg kell említenem, hogy betegség, és hirtelen itt terem?...

Hanna a múlt héten csütörtökön kezdett valami nagyon minimális orrfolyással, fel sem vettem, annyira nem volt számottevő. Kapott vitamint, meg schüsler sót, és úgy tűnt, ennyi elég is. Tegnap nagyon nagyot kirándultunk, semmi jele nem volt annak, hogy mára mindenki (Petit leszámítva, aki csütörtökön Szingapúrba utazik... így aztán nagyon drukkolok neki, hogy ezúttal ő maradjon ki a sorból...), mondom MINDENKI lerobbant.

Mikoltnak csak szimplán nagyon folyik az orra, amúgy egy békességes tünemény (neki kifejezetten jót tett a dolog) Hanna nyűgös is és folyamatos figyelmet igényelne... Áron éjjel ismét kruppos köhögést produkált, Danival kettőig felváltva ringattuk, mert ha megállt vele a világ, kiakadt, ami némileg felerősíti a köhögését. Kapott Nurophent, Stodalt, Hepart, majd egy Vibrucolt is, és előkerestem Cili levelét, amiben a köhögős mix van, abból végül már csak reggel kapott, mert kettőkor kidőlt, és reggelig aludt. Most sokkal jobb a helyzet, folyik az orra, de szépen fújja, és néha köhhint, ami nem túl szép, de nem is kapok tőle szívrohamot...

Daninak és nekem mindenünk fáj... Ő kicsit nehezebben viseli, bosszankodik, hogy megint ugyanaz, pedig már milyen erősnek kellene lennünk... Úgy tűnik, néhányszor át kell esnünk a "gyerekbetegségeken".
Azt már le sem írom, mikre gondolok még, mint következő fokozat... :)

2011. április 15., péntek

Gondoltam szólok

Reggel óta néha fémet vágnak. Valahol közel lehet, talán a szomszéd házban... gondoltam. És mert éppen alvásidő következett, kinyitottam a kertkaput, hogy megnézzem, merről jön a zaj, és hogy megkérdezzem, mennyi idő még, mire abba tudják hagyni.

Nos, ahogy kinyílt a kiskapu, a következő látvány fogadott.
A kiskapunk előtti, korábban igencsak elhanyagolt, esők után meglehetősen sáros területet épp egy ember kövezte... mellett egy őr, csak hogy biztonságban legyen... :):) (ez is annyira jellemző, bármikor, ha bármi történik, egy őr biztosan felügyeli...). Sajnos azt a kis idillt nem tudtam lefényképezni, ezt viszont igen :)

Áron a 16 hónapos

A legtöbb változást hozó és azt hiszem, számomra Áron életében az eddigi legfárasztóbb hónap volt ez a tizenhatodik.

Eddig dömpernek becéztem magamban Ájit, mostanra kétség kívül buldózer lett belőle. Angyalarccal rombol, mindent szétszed, egy óvatlan félrenézés, és biztosan történik valami vissza nem fordítható. Ha valaki azt merné állítani, hogy nincs különbség a fiúk és a lányok között, annak azt tudnám javasolni, töltsön el egy napot Áronunkkal, majd egyet Mikolttal (aki amúgy nem az az igazi rózsaszín csendes királylány... és mégis lány...), majd azután beszélgessünk. :) Természetesen egy percre sem adnám semmiért ezt a kisfiút, de sokszor nagyon a határán táncol a türelmemnek, és mert egy kisfiú nekem nem rutin, az eszközeimet kevésnek, hatékonytalannak érzem vele kapcsolatban.
Nem használ a kérés, az elterelés, sem a csere lehetősége. Nem is érdekli igazán, hogy mit mondok, határozott elképzelése van a felfedezésre váró világról, és meggyőzhetetlen. Mondjuk arról, hogy az asztal teteje nem arra való, hogy napjában ezerszer másszon fel rá, a csap nem arra, hogy minden pillanatban kinyissa, és a fa babakocsival nem a legjobb ötlet teljes erővel a teraszajtónak száguldani, hiszen az üvegből van. Sőt az sem vicces, hogy csíp, hogy üt... engem, vagy a lányokat...

Rohangálok utána, igyekszem lekötni az energiáit, és sokszor látom rajta, hogy a tér, és mozgásigénye jóval a meghatározott kereteken kívül volna. Unatkozik, és a benti játékok egy cseppet sem kötik le. Tudom, hogy ebben a korban már illene egy
mesét végighallgatni, de azt látom, most éppen nem ez a legfontosabb neki, bár ha egy kicsit elfárad, akkor szívesen hallgat meg egy rövidebb mesét.
Ha végre kiszabadulunk, akkor sokkal jobb a helyzet, de nem lehetünk kint egész nap sajnos (pedig ha tehetné, folyton menne, hozza a cipőjét, mutat az ajtóra, egy kis csavargó), egyfelől a meleg miatt, másfelől, mert egy csomó dolgot meg kell csinálnom akkor is, ha épp ébren van. Például egyáltalán nem viseli el, ha főzök. A lányok szívesen pakolgattak, vagy ültek egy magas széken, és ha a kezükbe adtam valamit, répát, könyvet, edényt... azzal elfoglalták magukat. Áron ezzel szemben, hacsak meglát a konyhában, rohan, kiabál, rángat, lökdös, csak akkor nem, ha felveszem...

Ezzel együtt persze nagyon szeretem nézni az önállósodási folyamatot, vagy nevezzük inkább öntudat kialakulásnak. Rettentő édes, ahogy mindent utánoz, arcokat vág, amiket tőlünk is lát, ezeket összekapcsolja hangulatokkal, eseményekkel. A kedvencem a szemöldökráncolás. Képes megsértődni, nagyon... ilyenkor aztán rám emeli a kék szemeit, összevonja őket, büntet. Ha más is képbe kerül, arra ragyog, majd ha meglát, újra ráncol. Elképesztő. :)

Gyakorlatilag nincs terület, ami az elmúlt egy hónapban ne változott volna gyökeresen, és ezt lekövetni finoman szólva fárasztó. Nincsenek meg a rutinok, olyan most, mintha egy újszülöttel élnénk, akit épp most kezdünk el megismerni. Az eddig jólevő húsgolyó mostanában van, hogy egyáltalán nem eszik. Sőt, még a székébe sem hajlandó beülni. Tegnap az ebédnél csak Peti kezében maradt meg, állva, én pedig egy ideig úgy etettem, hogy álltam mellettük. Ha ő lenne az egyetlen, akinek ebédet kell adnom, kitartóbb lennék, de a lányoknak is adnom kellett és közeledett az alvásidő is. Talán nem vagyok elég következetes, de ebben a helyzetben nem tudok az lenni. Fontosabb, hogy egyen, és pihenjen, mint hogy hogyan és hol...

Az alvása is teljesen megváltozott. Délután sokszor magától alszik el, néha az etetőszékben :):) de egy héten egyszer biztosan kiabálással kerülünk ágyba, és hiába vagyok mellette, hergeli magát, bár látszik, hogy leesik a feje a fáradtságtól. Küzd, mert küzdeni öröm. Hogy miért, vagy mi ellen, mindegy, csak küzdhessen.
Az éjszakai alvások katasztrofálisakká váltak. Illetve kétszer egy héten úgy alszik, mint egy kisangyal, egyszer adok neki inni a kiságyában, és már alszik is vissza és reggelig nem is hallok felőle. A többi napokon viszont nemcsak hogy szopizni vágyik, de valamikor kettő tájékán megébred, és onnantól nyekereg. Nem hangos, csak éppen jelzi, hogy valami nem kerek. Olyan hangon ümmög, ami azt szokta jelezni, valamin változtassunk, de semmi sem jó. Ilyenkor nagyjából négyig vevő vagyok rá, hogy próbálkozzunk, utána már nincs erőm sem, türelmem sem általában. Dani vált, ringatja, lemennek, esznek, pelust cserélnek, de mindez szinte hasztalan, az egyetlen dolog, amit történik, hogy elfárad, megunja... fogalmam sincs, és kidől. Hogy ezt meddig fogjuk bírni, nem tudom, és egyelőre a megoldást sem látom. Volt már arra is példa, hogy én átmentem a lányokhoz, Daninak pedig sikerült fél óra alatt visszaaltatni, de volt olyan is, hogy semmi sem vezetett eredményre. Nagy változás, hogy volt már három olyan este is, amikor Dani altatta, és nem kért engem. Ez pedig nagyon nagy dolog...

Jön a foga, de ezt nem szeretem minden nehezebb pillanatunkra ráhúzni. Kétségtelen, hogy szenved tőle, és nagyon várom, hogy kibújjon végre, meglátjuk, mennyiben változnak majd a hangulatok (az elmúlt három hétben minden nap egész nap sírdogál... tényleg egész nap, reggel ébredés után három perccel már sír, és vannak 10 percnyi szünetek, ha épp valami nagyon érdekes történik mondjuk. Dani nem hitte el, de ma ő is meggyőződött róla, olyan, mint egy újszülött... szegény, nagyon sajnálom, ugyanakkor embertpróbáló is egyben)... Valószínűleg egy hatalmas fejlődési ugrás kellős közepén tart, ami mind a mozgását, mind a kognitív képességeit jelentősen meglódította, és egyszerűen nem tud még alkalmazkodni ehhez a rengeteg minőségi változáshoz.

Beszélni próbál, de legalábbis elképesztően hatékonyan kommunikál. Mindenkinek integet, mindenkihez odamegy, barátkozik. Az első szavai közé beférkőzött egy angol is, gondolom Devi hatására, aki minden alkalommal, ha nálunk van, kiviszi, és madarakat néznek. Áron pedig mondja, bö.

A madarakról jut eszembe az egyik legfontosabb új. Fél. Fél a madaraktól, a látványuktól is, de a hangjuktól még inkább, tényleg elég zajosak tudnak lenni.... viszont Áron reakciója olyan heves, hogy sokszor meg is ijeszt vele. A szemöldök ráncolás után csimpaszkodik és sokszor zokog... És nem csak a madarakra, hanem a sötétre, a telefoncsörgésre, de a múltkor arra is így reagált, amikor Mikolt két helységgel odébbról kikiabált: kész vagyoook... Áron majdnem kiugrott ez etetőszékéből. Nehéz ezzel mit kezdenem, igyekszem megnyugtatni, a madarakat mindig elintegetjük, elmondom neki, hogy elmennek, nem tudnak bejönni, és ez sokszor használ is.
Valamiféle szeparációs szorongásra tudok csak gondolni, hiszen a félelemmel egyidőben ismét szorosabbra fogta a fizikai kapcsolatunkat, igazából egész nap a kezemben lenne... Én meg nem bírom már el... rengeteg mindennel próbálkoztam már, mostanra ott tartunk, hogy megértette, és elfogadta, hogy a kezemet fogni is pont olyan jó, mint rajtam lenni. Olyan nagyon édes, ahogy nyújtja a kis kezét, és el nem engedi az enyémet. Akkor sem, ha épp szükségem volna mind a kettőre. Bánatos arccal néz fel rám, hogy miért akarom elvenni tőle. :)

A mozgásáról... Nagyon ügyes. :) Vagy inkább vakmerő? Hanna jut eszembe, ő volt ilyen örökmozgó, és bár hajmeresztő dolgokat művelt (pl. felmászott a könyvespolcra nem egészen egy évesen...), én mindig tudtam, hogy benne lehet bízni, mert csak addig megy, amíg meg tudja csinálni, amit kitalált. Áron ezzel szemben akkor is próbálkozik, ha halvány fogalma sincs róla, mekkora a veszély, hogy mit tud, és mi az, amit csak akar. Gymboreen mindent kipróbál, ebből a szempontból nagyon ideális, hogy oda járunk, mert mindenhol tatami vagy szivacs van, nagyot esni nem tud, viszont nagy a tér, és kedvére próbálkozhat. Látom a tekinteteken, hogy mások nemigen értik, miért engedem... Áron pedig egyre ügyesebb, és nagyon élvezi, hogy megélheti a fizikai erejét, ügyességét. Imádom, amikor valahonnan épp lebucskázik, majd csodálkozó tekinetettel visszanéz, mi történt, és már megy is tovább, hogy újra próbálja. Gymboreen egyébként elképesztően kezdeményező, és mindenben benne van, úgy, hogy míg a többiek fel sem fogták, mi a feladat, ő már másodszor csinálja végig. Az egyik kedvence, amikor a nagy ejtőernyővel betekernek egy hatalmas úszógumit, amibe egy gyerek kényelmesen belefér ülve, és azt húzzák körbe-körbe. Benne ülni is szeret, de ha épp nem ő van soron, akkor segít tolni, húzni, ezzel nem kis derültséget okozva. Mitagadás, nagyon nagyon édes, ahogy nagy komolyan toligálja a kis karika lábaival a gumit. :)

Karika lábacskák... azt hiszem kell majd egy gyógyszandál... bár sokat javult a lába, de még mindig nagyon befelé dől. Most volna jó Kornél... vagy Angéla.

A legnagyobb változás a mozgásban a vízhez való viszonya. Ez alatt az egy hónap alatt eljutottunk odáig, hogy karúszóval egyedül lehet hagyni a vízben. Lebeg, gyakorolja, hogy a lábát a víz felszínére emelje. Kimászik a létrán egyedül, majd gurgulázó kacagással beveti magát a mély vízbe. Elsüllyed, amikor feljön kiköpi a vizet, és úszik a létrához. Ezerszer. Nekem meg dagad a mellem, olyan ügyes. Érti, hogy ne nyeljen, érti, hogy jöjjön a szélére... Talán ez egyetlen olyan hely a medence, ahol a három gyerekünkre elég csak szemmel figyelnünk, miközben mind azt csinálhatják, amit szeretnének.

Kisfilm...
1. Áron fújja a vizet... hogy berreg? Naná... így a legegyszerűbb...
2. Hanna és Áron, Áron mondja: Hann, a háttérben Mikolt reklamál :)

Igyekszem majd jobb minőségben is feltenni...





Számokban... 11 kiló és 84 centi, 10 foga van, és még tejfölszőkébb, és barnább bőrű, mint egy hónapja. :) Nagy és erős, és amikor épp alszik, vagy csendben van, akkor egy igazi tündér. :):)

2011. április 14., csütörtök

A nap híre

Mikolt ma délután pelus nélkül aludt, majd két óra múlva száraz bugyival ébredt.
Játszott, uzsonnázott, végül amikor el akartunk indulni sétálni, a bejárati ajtó helyett elindult felfelé a lépcsőn... hogy keressen magának egy bugyit.
?
A kis fürdőben a wc mellé pisilt... Bugyiban.
Azért mindez nagyon biztató.

Csak képek... csak úgy





2011. április 13., szerda

Alakulnak az ovis dolgok

Hanna minden nap valami új nótával tér haza... Van közte olyan is, amit még soha életemben nem hallottam, de felfedezhető az angol szöveg ahogy énekli, és ez nagyon nagy öröm nekem is, Daninak is. :) Mikolt pedig mindent utánoz, sokszor ketten dalolásznak. A tegnapi repertoár része volt az az ének, ami alatt sorba állnak, és vonulnak, pl. reggelihez, ebédelni, udvarra. Nem fogom tudni hirtelen reprodukálni, de igyekszem felvenni a napokban, mert nagyon kedves, és nagyon szépen fújják.

Itt egyébként nem kettesével állnak sorba, hanem egymás mögé rendeződnek, és fogják egymás vállát. Tetszik, mert ebben a felállásban nincs is lehetőségük kóricálni, nem szakadoznak, és nagyon mókás, ahogy a nagy gimis ballagókra emlékeztet ez a sok kis mazsola. Tegnap be is mutatták, hogyan kell csinálni, Mikolt vonult hátul, közben nagyokat kacagtak. Jó volt látni, hogy van valami, ami már kézzelfoghatóan az ovis életük része, és élvezik is, tudják is. Nem is beszélve arról, hogy mindez azt bizonyítja, sokat énekelnek, és ez egy új szín, nagyon megnyugtató.

Ma beszéltem auntie Julieval, azt mesélte, hogy Mikolt sokszor megy a maga útján, barátkozik, Hanna pedig hagyja. Ez hatalmas lépés, azt jelzi, hogy Hanna kezdi megtalálni a helyét, el tudja engedni a testvérét, és elég, ha tudhatják, egymás közelében vannak. Természetesen Mikolt mindenre, amit Hanna csinál nyitott, így a nagyoknak való feladatokat is elkéri, nekilát, és a maga szintjén teljesíti is, pl. firkálgat a számos lapra. :) Emellett már rendesen pisil is, ez is nagyon jó hír.

A minap, mikor értük mentem, még éppen ebédeltek, Mikolt egymaga ült a kisasztalnál, nem vett észre, én pedig álltam, és néztem, ahogy lapátolja a levesét, azzal a nagyon Mikoltos, minden falatban energia móddal, ahogy itthon is szokott, csak annyi volt a különbség, hogy az oviban nagyon figyelt az evésre, semmi más nem érdekelte. Nagyon szeretem őket így, egy kicsit kívülről is látni.

Hanna közben a közös térben játszott, az "ádáz" Ninával, aki most egy cseppet sem volt durva, sőt. Egy nagy szivacslejtőn üldögéltek Yohana, Nina, meg Hanna, és Oliver tolta őket. Jó volt látni, hogy alakulnak a kapcsolatok is a gyerekek között, és Peti elmondása szerint a mieink sem bánnak kesztyűs kézzel Ninával... lehet, hogy ez is használt, bár tény, hogy jobban esne azt hallanom, hogy szépen játszanak, finoman beszélnek egymással. Remélem, ahogy a nyelv még inkább eszköze lesz Hannának, nem fogja folyton azt gondolni, ha valaki szól hozzá, az rosszat jelent. Nina egyébként igazán kedveli Hannát, számon tartja, és amikor elbúcsúznak, megölelik egymást. :) Édesek.

Auntie June helyett auntie Sue érkezett, aki épp olyan csendes, és mosolygós, mint auntie June volt, és a kis konfliktusuk ellenére azt hiszem Hanna kedveli őt is. A múlt héten csináltunk neki egy szivecskét gyöngyből, amit pénteken, amikor a lányok nem mennek oviba, feltétlenül be kellett vinnünk neki. Mikolt nem nyilatkozik az érzelmi életéről, ő azt hiszem mindenkit elfogad, és senkivel sem törődik túlságosan. :) Önmaga odabennt is, és ez nagyon jó így.

Péntekre rendesen elfáradnak, ezek a napok mindig nagyon sok hisztivel és kiabálással tarkítottak, hiába alhatnak többet, látom rajtuk, hogy dolgozzák a heti eseményeket. A medencés csütörtök miatt mennek négyszer, a hétfőt kihagyhatnánk, de vasárnap már kérdezik, hogy mikor lesz újra ovi. Igy aztán szokjuk, ők meg edződnek.

Összességében azt hiszem, hogy szépen változnak ők is, mi is, meg az óvónők is a mi hatásunkra. Még mindig nagyon fáj a szívem a nemzetközi iskola miatt, és bár a regisztrációs díjat felére csökkentették, a két gyerekre még így is 600 ezer forint volna, csak az, hogy beírják a nevüket a névsorba... ez pedig enyhén szólva is rengeteg. Belátom, ezt elrontottuk, hiszen a fizetési alku tárgya kellett volna, hogy legyen, de akkor nem tűnt ennyire fontosnak, most pedig ez a tanulópénz... Talán jövőre, vagy legközelebb... vagy majd együtt élünk a tudattal, hogy mi nem tartozunk oda. A bőrömön érezni pedig elég rossz, sajnos van egy család, akiket nagyon megkedveltünk, és átviszik a gyerekeket... ők pl. nagyon fognak hiányozni.

2011. április 12., kedd

Történetek a crocsról meg a cusomer service-ről... avagy novella a fogyasztóvédelemről Malajziában

A legpraktikusabb viselet ezen a vidéken a crocs.

Hiszen nem izzad bele a láb, nagyon könnyű, esőben is kitűnő, vizezni is lehet benne... és még sorolhatnám. Egy kezemen meg tudom számolni azokat az alkalmakat, amikor egyéb lábbeli volt a gyerekeken, akkor is csak ezért, mert vagy hűvösebbe mentünk, vagy ők akartak flancolni a bőrszandállal. :)

Áron első igazi cipője is ilyen volt, egy négyes méretű, ami nagyjából 19esnek felel meg odahaza, bár ő többnyire akkortájt még mezítláb járt, mint ahogy még mindig ez a jellemzőbb. (ebben szerepe van angélának is, aki úgy engedett el bennünket, hogy másfél éves koráig ne is legyen rajta cipő... így is látom, hogy kell majd a gyógy...) Ezt aztán nagyon hamar ki is nőtte, december közepén a mamám vett neki karácsonyra egy újat, egy olyat, aminek az elején egy kis cápa van. Vidám, és színes is, mégis fiús... nagyon örültem neki, Áron is lelkesedett volna, ha tudja, miért is. :) Viszont nagyon hamar megtanulta, hogy az az ő cipője... minthogy nem is volt neki másik, nem volt nehéz a dolga. :)

Csakhogy a cápa ragasztva van. Rendeltetés szerű használat mellett is megvan ennek a hátulütője, idővel a ragacs elengedett. Előbb az egyikről jött le teljesen, majd a másikról is. Én meg bosszankodtam, hiszen alig hordta három hónapot. A fiúk csak mosolyogtak rajtam, de nekem nem tetszett a dolog. A számla természetesen magyarországon anyukámnál, már ha ez számított volna bármit is az eddigiekben, itt ugyanis olyan a rendszer, mint odahaza úgy a kilencvenes évek elején, a nagyobb áruházakban adnak számlát, de sokszor azt sem tudni, pontosan mi van rajta..., a kisebb helyeken pedig nincs számlaadás.

Hiába mosolyogtak, először a legközelebbi üzletbe mentem egyáltalán megkérdezni, hogy mit gondolnak a további ügymenetről. Kedvesen felajánlották, hogy megragasztják... Nem nagyon értették, hogy miért gondolom, hogy ezt ki kellene cserélni.

Idő közben megérkezett a számla is, és egy délutáni program keretében elrándultunk oda, ahol anno az üzlet köttetett. Az első eladó nagy szemeket meresztett, de felfogta, mit szeretnénk, aztán az akkor ügyeletes boltvezető, egy nagyon fiatal kisasszony az ázsiaiakra amúgy nem jellemző módon, de szinte vérig sértődött, hogy mit képzelek...:

1. már nincs ez a modell. 2. nincs garancia... csak 15 nap és csak vadi új cipőkre.

Kicsit felbosszantott a hozzáállás... vagyis nem kicsit, hanem nagyon, pláne, miután egy tizest adott az egyik alkalmazottnak, hogy szaladjon el és vegyen egy pillanatragasztót... ezt gondolta ugyanis megoldásnak, házi javítás... de mert áron kinőtte a cápást, vettem neki egy cipőt, a selejtet meg visszakértem.

Másnap írtam egy levelet a maláj crocs honlapján található ügyfélszolgálatnak. A levélben megemlítettem, hogy mindezt továbbítottam az usa anyavállalatnak is... Pár óra múlva érkezett a válasz, azzal, hogy egyfelől nagyon sajnálják, másfelől pedig vigyem a számlát, és vásároljam le a korábbi értékét valami olyanra, ami jó lesz Áronnak.

Nem mondom, hogy ezt vártam, de mondjuk csendben úgy gondoltam, hogy egy crocs mégsem engedheti meg magának, hogy bárhol a világon így működjön. A sztori befejezéseként...

10 nappal a levélváltás után sikerült eljutnom a boltba, ahol már tudták, miről van szó, és bár apróság, de a számla, amit a mamám küldött nem erről a cipőről készült (odahaza ebben a pillanatban küldek volna melegebb éghajlatra...)(mégiscsak van egy számítógépes nyilvántartás, mert egy pillanat alatt visszakeresték a jót...), az eladó hozzáállása nemhogy segítőkész, de maximálisan megértő, türelmes, és kooperatív is volt. Végül az egy cipőből lett két pár, egy Áronnak, egy Mikoltnak, a cápást pedig eltették.

Ami számomra ebben az egészben teljesen hihetetlen, az az, amekkora szakadék van aközött, ami a lánc alján, vagyis a boltban zajlik, és aközött, ahogyan a hightech, valódi customer service működik. Döbbenetes, hogy ha nem írok levelet, akkor simán el kellett volna fogadnom, hogy itt semmi nem véd engem, a vásárlót. Így jártam... volna. Így meg ugyanazok, felsőbb utasításra a megszokott kedves arccal szolgáltak ki, pedig nem is volt hibátlan az akcióm... Welcome to Asia.

Áron az úr

Tegnap Áron élete egyik legnyűgösebb napját produkálta. Amikor Peti hazaért, fogta a cipőjét, és jelezte, hogy menne valamerre. Úgy találtuk, mindannyiunknak jobb lesz, ha Áron Petivel egy kicsit kimegy a szabadba, mi lányok meg maradunk idebennt. Sokáig nem is jöttek haza, pedig csak a kerítésen belül voltak. És hogy mivel szórakoztatta magát a kis kékvérű?

Babakocsiba ült, Peti meg tolta körbe körbe a parkban. Ennek az új babakocsinak két nagy előnye van a maclarenekkel szemben, magasabban van az ülőrész és van karfája is. Vagyis sokkal jobb a kilátás, és még kapaszkodni is lehet. A kombináció pedig egyfajta fenségességet kölcsönöz a bentülőnek. :)

Kis császárunk, miután megfordíttatta a menetirányt, és szembe haladt a forgalommal, bárkit meglátott, magasba lendítette a kezét, és addig fixálta az illetőt, míg az észre nem vette, és vissza nem köszönt neki. Amint megtörtént az üdvözlés, hanyag eleganciával fordította el a fejét, és már kereste is a következő arrajárót. :)

A kép nem friss, de a mozdulat, az arc, meg a ragyogás ugyanilyen... :):) Én is visszaintegetnék... :):)

2011. április 11., hétfő

Szerepcsere

Áronnak jön a foga... Egy hatalmas gumó van a szájában, egészen hihetetlen, hogy ebből valaha fog is lesz, de már most úgy fáj neki, hogy alig bír magával. Az idő nagy részét kiabálva tölti, és csak kézben marad meg, akkor is csak úgy, hogy áll vele valaki. Zömmel ő dönt, hogy ki legyen a valaki, ha a fiúk is itthon vannak, akkor szélesebb a paletta. Enne, vagyis nem tudom, hogy enne-e, a szájába veszi a falatot, majd a második után keserves ábrázattal kiköpi... Szegénykém, nagyon szenved, ezek az őrlők ilyenek, a többivel ennyit nem küszködött.

Tegnap este a szokásos rutin szerint Dani a lányokkal maradt bent, miközben én Áront vittem el aludni. De Áronnak semmi sem kellett, sőt, az ágyban sem maradt meg. Felállt, rámcsimpaszkodott, és mutogatott kifelé. Kimentünk, leültem vele a fotelban. Kisvártatva megjelent Dani, mire Áron kiugrott a kezemből, és Dani felé nyújtotta a két kezét, közben reklamált. Hiába szerettem volna idővel elvinni aludni, nem akart hallani sem róla, hogy lejöjjön Daniról.

Így aztán én bementem a lányokhoz, Dani meg Áronnal maradt. Hanna azt kérte, üljek le egy kicsit a kuckóban... Lefeküdtem. Csend volt, Mikolt egyszer kinézett a kiságyból, Hanna is ellenőrizte, ott vagyok-e még, aztán elaludtak. Csukott szemmel pihentem, élveztem, hogy senki sem rugdos, csipked. Majdnem 16 hónapja nem volt ilyen. :) Mikor már csak a lányok szuszogása hallatszott, kilebegtem a szobájukból, a mi ajtónk nyitva volt. Benéztem, Áron a kiságyában feküdt, aludt ő is. Miután magukra hagytam őket, instruálta Danit, hogy menjenek le a nappaliba, ahol három perc ringatás elég volt az álomba zuhanáshoz.

Nem volt még fél 11 sem. Megveregettük egymás vállát... aztán megnéztünk egy filmet közösen. :), majd hosszú idő óta először, egyszerre, és ugyanoda mentünk el lefeküdni.

Hullámzásaink

Nem véletlenül íródott az a múltkori bejegyzés. Azóta is tűnődöm, vajon kell-e, hogy megírjam ezt... De mert ez az életünk, azt gondolom, nem lenne teljes, ha kimaranda belőle bármi olyan, ami hatással van rám. Vagy ránk.

Voltak nálam is hullámok, az első rögtön a megérkezésünk után, aztán nem sokkal a beköltözés után egy újabb. Tudom, hogy nem könnyű váltanom, illetve hiába hozok meg egy döntést, a következmények sokszor túlnőnek rajtam, és a rendezgetésük hosszú időt vesz igénybe, miközben sokszor nem tudom elég lelkesen szemlélni a jelent.

Mióta utoljára volt minálunk betegség, az ív felfelé rajzolódik. Talán megszoktam amiben vagyok, talán sikerült elfogadnom azt, amin nem tudok változtatni, de tény, hogy sokkal könnyedebben veszem ugyanazokat az akadályokat, amik eddig is voltak, bár a pocakosság miatt sokkal lassabban megy minden, és sokszor azt kívánom, bár lenne egy hangtompítóm, és egy fordítómasinám, ami a "nem, nem szabad, nem most..." szavaimat valamivé átformálná... vagy mondjuk még egy kis zacskó türelem valahol elrejtve...

Akinek most nehéz, ... az Dani. Sosem láttam még ennyire maga alatt, sosem volt még olyan, hogy napokig, hetekig gondterhelt, mosolytalan, elcsigázott lett volna. Tudom, hogy azok az elvárások, amik érkeztek felé az utóbbi időben, teljesen irreálisak, senki sem tud csodákat tenni, pláne nem egyedül, pláne nem egy kialakulatlan rendszerben, pláne nem egy más kultúrában ennyi idő alatt, gyakorlatilag segítség, segítők nélkül. Pedig vannak eredmények, és ezek zöme már rajta is múlt, a külső szemnek mégsem elég. (no persze, ha azonnal 40% növekedést várnak úgy, hogy közben azok, akik eddig dolgoztak, most mind a háttérbe vonulnak)

Hogy ezt ennyire magára is vette, annak is megvan az oka. Az elmúlt hetekben sosem pihente ki magát, és rettenetesen keveset foglalkozott magával, legyen az bármilyen olyan tevékenység, ami örömöt, töltést jelenthetett volna. Nem voltak külső kapaszkodók, és minimálisra csökkent a kívülről érkező megerősítés, vagy a ventillációs lehetőség is. Nekem könnyebb, bármennyire is sok áldozatot hozok én is a családért, amióta Hanna van, azóta gyakorlom, mit kell tennem ahhoz, hogy megmaradjak. Az új közeg persze nekem is jelentett kihívást, de a felelősség ugyanaz, mint eddig, az eszközeimen csak valamennyit kellett finomhangolni, hogy működjenek, és bár mindig van új, amihez megint állítgatni kell, mégis egyszerűbb ez a képlet.

Kétségtelenül nem a legkönnyebb élethelyzetben váltottunk nagyon nagyot. Sokszor gondolokodom azon, vajon milyen volna csak kettesben útnak indulni, vagy csak egy pocakkal, vagy csak egy gyerekkel... stb., végigzongorázva az elmúlt öt év felállásait, és mindig arra jutok, amit Pepe mondott Daninak nem is olyan régen, hogy ha ki kellene találni valami piszok nehezet, akkor sem lehetne nagyobb fantáziája az álmodónak annál, mint amit mi teremtettünk magunk köré most. Tanulságos, és természetesen a mi döntéseink vezettek el idáig, ahogy innentől is szükségszerűen a saját döntéseink vezérfonalát követve kell haladunk.

Hogy megoldjuk-e, amivel most szembe kell néznünk? Praktikusan egyszerű, csak át kell csoportosítani a feladatokat időszakosan, hogy Daninak maradjon egy picivel több, amíg szükséges, ami azt jelenti, hogy kicsit több terhelés jut rám és Petire. Persze ez így jól hangzik, de ennek is megvan az ára. Kisebb, mintha minden maradna a régiben, de van. A gyerekekkel pedig természetesen nem lehet kompromisszumot kötni, ők érzik, hogy a Papából kevesebb jut, meg is találják a gyenge pontokat, ugyanakkor még jobban ragaszkodnak hozzá, mint korábban. Hogy ez meddig tartható, nem tudom, de már most látszik, hogy Daninak hasznára válik, hogy egy kicsit hozzájut önmagához, mi pedig egyelőre tesszük, ami tőlünk telik, és működünk. Tudom, hogy amint képes lesz rá, visszaveszi a részét. Vagy kiderül, hogy nem is kell... csak ne lenne olyan rövid az a 24 óra...

Ami ennél nehezebb, azok a szubjektív "apróságok", mint érzések, megélések, amik az esszenciát adják. Ezeken múlik, hogy merre indul az ember, milyen megoldásokat választ, milyen segítségeket keres, vagy hajlandó elfogadni. Mélyre kell ásni ehhez, mélyen meg kell élni mindazt, amiben benne vagyunk, ehhez pedig újra csak idő kell. Meg egy vezérfonal. Jelenleg egyik sem adott teljesen... Látom, hogy Dani keresi az utat, és ez nagyon jó, neki is, és nekem is. Nem a feladós fajta fából faragták egyikünket sem, és mindketten azt gondoljuk, ami nem öl meg, az erősít. Hát most meglátjuk. :) Mindenesetre mélyen lenni lehetőség, arra, hogy újradefiniálódjunk, hogy ismét elrendezzük a prioritás polcain a dolgainkat, és ez hálával tölt el. Még ebben az energiaszegény periódusunkban is...

A kilátástalanabb pillanatokban, amikor ellepnek bennünket a teendők, az akadályok nagyon nagyra nőnek, a lehetőségek pedig zsugorodni látszanak, mindig eljön az a pont, ahonnan nincs tovább, ahonnan nem marad más, minthogy az ellenkezés helyett, az összeszorított arc helyett, a görcs helyett az elengedés (ami nem egyenlő a feladással) válik az egyetlen járható úttá. Ilyenkor kell elengedni azt az illúziót, hogy mindig, mindent mi irányítunk, hagyni, hogy a mélypontok valóban elkövetkezhessenek, és hinni benne, hogy a dinamika megmarad, a lent után szükségszerűen következik valami új, ha nem is feltétlenül minőségében jobb, de minőségében más.

Ez az én hitem... hogy a hullám, amire rátettem a tutajunkat, arra megy, amerre kell. Ha kapálózom, felborulok. Sokszor, kevésbé nagy tajtékok esetén elég a kezemmel piciket korrigálnom ahhoz, hogy irányban maradjon, de amikor nagyok a hullámok, nincs más megoldás, minthogy bízom benne, arra megy majd, amerre mennie kell. Még akkor is, ha az arcomba csapó, néha kellemetlenül maró sós, vagy hideg víz időszakosan meg is vakít, meg is rémít, meg is bénít. Akkor is, ha ezekben az időkben mindent, ami fontos volt, ki kell dobálnom. Még akkor is, ha közben halálfélelmem van... Mert biztos, hogy ezekben az ítéletidőkben is vannak, akik gondolnak rám, segítenek, úgy is, ha nem is tudják, hogy segítenek. Hiszen fordított helyzetben én is éppen ezt teszem. Én így imádkozom...

Most épp Daniért.

2011. április 8., péntek

Majdnem karácsony...

Ez itteni időjárásnak kétségtelenül nagy előnye, hogy minimális ruhatárral végig lehet csinálni hosszú hónapokat is, és nem csak nekünk, hanem a gyerekeknek is. Áron amúgy sem szokott sokmindent hordani, de a lányoknál is egészen megváltoztak a ruhafelhasználási szokásaink. Ha egy póló egy kicsit kisebb... hát legfeljebb nem ér épp a popsijukig, de nem kell azonnal pótolni, mint ahogyan nem kell évszakonként egy komplett ruhatárat cserélnünk.

Mostanra kinőtték a cipőiket, vagyis a crocsaikat, az újakat már itt vettem. A lányok pedig nagyon ruhásak lettek, ebből volt kevés, így ebbe kellett egy kicsit befektetnem...

Az egyetlen gyerekünk, aki fejtörést okozott, az Lelle, hiszen az összes kisbabaruhát otthon hagytam, abban a hitben, hogy idén nyáron, ha hazamegyünk majd összeszedem őket, és elhozzuk. Másként alakult :) Végül volt még egy babakocsi is a sok kisruha mellé, aztán szépen gyűlt a listán a sor, hamár úgyis egy ekkora csomagot küldenek otthonról, akkor abban legyen benne minden, ami kimaradt, elfogyott és innen nem tudom pótolni.

Hosszas előkészítő munka után, ami valamikor decemberben kezdődött, végül nagyjából két hete útnak is indult enm is egy, hanem két nagy doboz. Hogy mennyibe került, le sem merem írni, hogy mennyire izgult mindenki, hogy ide is érjenek épségben, mondanom sem kell. Az előzetes információkkal ellentétben, amik nagyjából két hónapnyi utazást jósoltak, tegnap délben csörgött a kaputelefonunk, a guardhouseból hívtak, hogy egy óra múlva jönne egy futár...

Pár perc múlva csengettek, egy lihegő fiatalember állt az ajtóban, két akkora dobozzal, hogy az előtérbe alig fért be velük. Megérkezett hát, amire úgy vártam. :)

Épp alváshoz készültünk, de végül a gyerekek sem bírták kivárni a délutánt, így aztán nekiveselkedtünk, és kipakoltuk ami a dobozokban volt. :) Jött a sok kisruha mellett gyógyszer, csipkebogyó tea, könyv is, a játékok közül Hanna azonnal kinyitotta a gyöngyös kirakót, a többit eltettem ínségesebb időkre.

A hatalmas rendetlenség estére konszolidálódott, a babakocsit pedig Peti Hanna hathatós segítségével hamar össze is szerelte. Az összes gyerek kipróbálta, tologatták, beleültek, alig lehetett őket rábeszélni, hogy ne azonnal akarjanak világgá menni vele. Délután én is aludtam velük, nehezen ment, hogy becsukjam a szemem, olyan izgatott voltam, mint egy kisgyerek karácsonykor.

Az első adag kisruha már tiszta. :) Olyan jó látni őket, mindegyiknek története van, hiszen a zöme még Hannáé volt, aztán hordta Mikolt és Blanka is. Teregetés közben olvadoztam, hogy jajj milyen régen voltak ekkorák, meg milyen negyon édesek voltak... és hogy jajj milyen csöpp lesz Lellénk is... dolgoznak a hormonok, de ez így van rendjén. :)

Mari, Pali, Mama, nagyon szépen köszönjük a sok rohangálást, intézkedést, cipekedést... :):)

2011. április 7., csütörtök

Hanna hajói meg az angol

A történet a múlt héten kezdődött azzal, hogy Ági küldött egy levelet Áron névnapjára.

A lányok régóta emlegetik Sárát és Kolost is, épp úgy, ahogy a két Flórát, Bazsit, Emmát, Domit... Eddig nem volt merszem skypeolni semelyikükkel sem, látva a nagyszülőkkel folytatott első pár beszélgetés okozta érzelmi hullámzásukat, jobbnak láttam egy időre elnapolni a kapcsolat felvételének ezen módját. Persze sokat beszélgetünk róluk, nem múlik el nap, hogy ne említődjön valami kapcsán valamelyikük.

Végül abban maradtam magammal, lassan elérkezik az idő... erre jött az impulzus, aztán vasárnap délután megtörtént az első, kisgyerekes barátos beszélgetés. :) a mieink is, de Sára is kellőképpen zavarban volt, Kolost sajnos elvitte a nagymamája, ennek Mikolt egyáltalán nem örült, csak azzal tudtuk megnyugtatni, hogy Ági mutatott neki képet Kolosról.

Sára, mióta eljöttünk szép kis gyűjteményt készített Hannának, abban a reményben, hogy amikor majd legközelebb találkoznak, odaadhatja ezeket a kincseket. Most is nekilátott rajzolni, aztán pedig papírból csónakot hajtogatott. Ági már említette, hogy egyszer Sára azzal fogott neki a hajtogatásnak, hogy majd megtanítja Hannát is erre.

Hogy Hannánek ez mennyit jelentett, azt abból látni, hogy a beszélgetés óta gyakorlatilag sorra készülnek a rajzok, pedig előtte is sokat beszéltünk arról, hogy rajzolhatna ennek-annak, de ez úgy tűnik nem volt elég erős késztetés, főleg a mostanihoz képest.

Tegnap gondoltam egyet, megkérdeztem, mit szólna, ha mi is megtanulnánk csónakot hajtogatni, hátha Sára ennek is örülne. Hanna repült a papírért, és nagyon lelkesen követte a mozdulataimat. Először úgy hajtogattunk, hogy egy papírunk volt, én mutattam, ő illesztett, hajtott, simított. Aztán külön papírral dolgoztunk, ketten, a harmadik úgy készült, hogy ő csinálta, én pedig utánoztam, a negyediket már egyedül hajtogatta, de ott ültem és figyeltem, segíteni már nem kellett, végül az utolsó négy darabot teljesen egyedül készítette. Minden ismerősnek, és rokonnak egyet egyet. Nagyon boldog volt, én pedig egészen meghatódtam. Hogy milyen ügyes, meg hogy mennyire számon tart mindenkit...

Annak alapján, amit láttam, felmerült bennem, hogy ha ilyen fogékony, akkor az valószínűleg az ovis létével kapcsolatban is igaz. Este kérdezgettem, ő pedig annyi szót mondott, hogy szemem szám tátva maradt. Épp előző éjjel jutottam el néhány nagyon jó angolt tanító blogra (Hella jóvoltából), és határoztam el, hogy kicsit elkezdünk komolyabban foglalkozni a meséléssel, mondókákkal, énekekkel... Hanna előttem jár. A szókincsét nem tudnám maradéktalanul leírni, de teljesen magától értetődően mondta angolul, hogy kutya, cica, virág, hátizsák, víz, a kedvencem a kulacs, amit ottabatta-nak mond. :)

Ezeken kívül énekli a Twinkle twinklet, az ipsy wipsy spidert, a wheels of the cart... és még néhány dalt. Persze vannak benne szövegértési problémák, de Gryllus nótáiból is van saját költésű, nyilván másként faragja a szöveget magyarul, mint angolul, de rengeteget tisztultak az angol dalok is.

Danival csak nézünk, nekem vannak ugyan fenntartásaim a kiejtés miatt, hiszen az oviban inkább manglisht beszélnek (ez a "beceneve" a maláj angolnak...) mint englisht, (ebből szempontból nagyon jó volna ha a nemzetközi iskolába járhatna, de erre csak sóhajtozom... rettenetesen drága), ugyanakkor nagyon jó látni és hallani, ahogyan fejlődik, ügyesedik.

Hétköznapi apróságok: csevegjünk az időjárásról...

Nézegetem az otthoniak képeit, és minden alkalommal mosolygós sóhajtozás a vége... :) A tavasz miatt. Ha becsukom a szemem, érzem a tavasz illatait, látom magam előtt a kertünket, ahol már nyílnak a virágok, és néha nagyon jólesne csak úgy ücsörögni a fűben, koszorút fonni a lányoknak, vagy egyszerűen csak élvezni ezt a fajta megújulását a természetnek, no meg persze megélni azt az érzést is, amit minden tavasszal szoktam... amikor kiszabadulok végre odabentről és minden, de minden dalol.

Valószínűleg sokszor volt nehéz a tél, és onnan, tudom, sokszor ebbe vágytak volna sokan. :) Mostantól ez lassan már okafogyott, és most én vagyok az, aki jobban vágyom oda... :) Pedig tény, megszoktam, megszoktuk az itteni klímát.

Pár apróság jutott eszembe, ami annyira jellemzi malajziai életünk ezen vetületét. Elsősorban mindig az jut eszembe, hogy vajon a képekről, amin dejómeleg van, látni-e, hogy folyamatosan izzadunk? :) Mert ezt én is hajlamos vagyok elfelejteni télen, és nagyon akarni a meleget, aztán amikor meg nagyon meleg van, eszembe jut a nóta... a télen nagyon hideg van című... :):) Ha nap közben úgy ítélem, hogy jobb volna átöltözni (nekem is, meg a körülöttem lévőknek is....) akkor azt jó, ha zuhanyzással indítom, ugyanis teljesen felesleges új ruhát felvennem, hiszen csurom víz vagyok... a kellemetlenebb mellékhatásokról nem is beszélve. :)

Node szebbbeket... :) Itt olyan, mintha mindig július közepe volna, néha, ha nagy esők vannak, akkor július eleje. :) Ma az oviból hazafelé, miközben a nap a vádlimat égette, arra gondoltam, otthon ilyenkor a gyerekeket ki sem engedjük, még a verandára sem, nemhogy gyalogolunk velük hazafelé, mintha mi sem történt volna. :) Otthon ilyen időben ezer réteg naptejet kenünk a rájuk (már aki, mert én nem vagyok egy nagy naptejkenegető...), itt meg örülök, ha néha sikerül, annak meg méginkább, ha egy kalapot sikerül rájuk imádkoznom. Érdekes módon így sem égnek meg, az egyetlen, aki folyamatosan napszúrást kap, az én vagyok.

A hőmérséklet ingadozásáról fogalmam sincs, mert bár tervben van, még nem sikerült beszereznem egy tisztességes hőmérőt. Tegnap éjjel kicsit teszteltem, amikor kettő felé felmentem lefeküdni, fogmosás közben a fürdő ablakába tettem a gyerekek vízhőmérőjét, ami nem a legpontosabb gondolom, de valamire mégiscsak jó, hiszen használtuk, és működött... :) Nos, miközben arra gondoltam, milyen kellemesen lehűlt így éjjelre, nyitva az ablak, és szinte jólesik levegőt vennem, vártam az eredményt. 28 fokot mutatott a hőmérő, amikor bevettem... Mennyi lehet nap közben, amikor úgy érzem, nem jutok oxigénhez? 40? :) Peti bólogat...

Ma délután esett. Ez nem újság persze, de ahogy ez megtörténik, az minden alkalommal döbbenettel vegyes csodálatot vált ki belőlem. Ma például úgy kezdődött, hogy minden előzmény nélkül (mint felhők, vagy bármilyen szokásos előjel) mintha egy hatalmas olajoshordó leesett volna egy kamionról. Megijedni sem volt időnk, ránkötöttek egy akkora dézsa vizet odafentről, hogy két perc alatt megtelt az udvaron a kiskaspó.

Hasznos dolog az a napernyő... de ezt már említettem, nekünk meg mégsincs. :) A látszat ellenére pedig (leszámítva, hogy dejólenne egy kis tavasz), jól van ez így itt, és mostanra meg is szerettem. Izzadásostul :)

2011. április 6., szerda

A 26. héten

Úgy tűnik, Mikoltban szép lassan megérett a gondolata annak, hogy hamarosan kistestvére születik. Ezzel pedig nyilvánvalóan az ő státusza is változni fog, amit ma este a bagel falatozása közben fel is vázolt.

A képhez hozzátartozik, ahogy félig az asztalon, félig a levegőben lóg, a haja kibontva, mert nem engedte összefogni, lobog szana s szét, többedszerre keni össze a sajtkrémmel, valamint Hanna fürdőruhája van rajta, mert délután úgy ítélte, ez lesz számára a legmegfelelőbb viselet. Cseppet nagy rá ugyan, ami annyiban zavaró csak, hogy percenként ránt rajta egyet, amolyan nagyapám épp leesik a gatyád stílusban... és itt az elmaradhatatlan vidékies tájszólása is, ami miatt annyira bizarr az egész jelenet, hogy míg Peti és Dani lélegzet visszafojtva remegnek a nevetéstől, nekem mégis úgy tűnik, nem tehetem meg vele, hogy nem figyelek rá nagyon... Mégiscsak kinyilatkoztatás ez, olyasféle, ami nem születik minden percben. Természetesen átérzem Daniék kínjait, mert valóban annyira benne van Mimi minden színe, hogy az egyszerre gyönyörű, nyers és kacagtató, valamint roppant fontos is, mégsem engedem el magam annyira, hogy a leghalványabb mosoly is átsuhanjon az arcomon. Beszélgetünk hát...

- Mama, a Jejje Józa már nagyon sokáig a pocakodban van.... és lassan majd nagyon nagy jesz és akkor majd kibójik?
- Igen, de még egy darabig remélem bent marad azért...
- És amikoj kibójik, akkoj johangálni fog?
- Nem azonnal, ahhoz azért még nőnie kell. Tudod, hogy mit csinálnak a kisbabák, akik nemrégen születtek?
- Hm?
- Szopiznak, sírnak, alszanak...
- Mama, ha majd a Jejje Józa síjni fog, akkoj én a kezembe veszem és akkoj majd nem fog síjni. Csak akkoj fog síjni, ha az Ájon a kezébe veszi...
- És te majd megvígasztalod?
- Kijángatom az Ájon kezébőj és akkoj meggívasztajom.
No itt estek le a székről a srácok...
- Te Mimi, és nem gondolod, hogy ha kirángatod Áron kezéből, akkor sírni fog?
- Nem.

Mondta határozottan, majd visszahajította a bagelt a tányérjára...

2011. április 4., hétfő

Egész

Soha nem írok róla... okkal. És ezzel gyaníthatóan sokan vagyunk így. Hogy az élet mozgatóját, azt a kivételest, aki nap mint nap azért küzd odakinn, hogy nekünk jó legyen itt bent, sosem említjük. Én sem... Miatta, érte.

Pedig annyira a részem, annyira a részünk, hogy talán jobban nem is lehetne. Hogy amikor hazaér, sosincs egy szava sem, hogy öt percet ad magának, hogy átöltöztesse magát, és a gondolatait is, és már itt van. A gyerekeivel, velem, velünk. Hogy általa minden nap család lehetünk. Tudom mennyit áldoz ezért, és szeretném, ha a napja több lenne, mint ez a két műszak. Ha lennének szabad órái, napjai, amivel azt tesz, amit csak akar. Bízom benne, hogy eljön az az idő.

Minden harmadik bejegyzés szólhatna róla... Arról, hogy minden este elkészíti a vacsorát, és minden reggel copfot csinál a lányoknak. Hogy minden hétvégén elvisz minket valamerre, hogy kiszakadjunk a mókuskerékből. Hogy igazi, igazi család vagyunk... Hogy igazi, valódi társak vagyunk.

Bárcsak adhatnék többet... Bárcsak beállhatnék abba a hadseregbe...

2011. április 3., vasárnap

Zoo Negara

Második alkalommal jártunk a nagy állatkertben. Az elsőről elmaradt a bejegyzés, pedig nagyon jó élmény volt, annak ellenére, hogy bár ez a főváros állatkertje, a színvonala nagyjából a budapesti nyolcvanas évekre emlékeztet, legalábbis nagyon erős gyerekkori emlékeket mozgósított bennem az élmény. :)

Viszont lehetett vízilovakat etetni édesburgonyával, és van kétszer egy nap állatbemutató, leginkább papagájokkal és néhány fókával. A fókás élmény adta azt a játékötletet, amiben Hanna Hafóka, Mimi pedig Mifóka lesz, a szőnyeg a víz, Dani a tanár, és mindenféle mutatványokat csinálnak. A lányok csillogó szemmel játsszák, akár ezerszer. :):)

Az állatkert nagyjából 20 percnyi autóút, ahogy a házból elindulunk pár perc múlva már autópályán lehet haladni, és ha a forgalom is kellemes, akkor ez a távolság épp annyi, hogy nem alszanak el, de nem is türelmetlenkednek út közben.

A mostani látogatásunk kicsit rövidebb programot engedett, elég későn indultunk, és annyira meleg volt a felhős ég ellenére is, hogy részemről padtól padig támolyogva próbáltam valamennyire hasznára válni a családnak. A zsebet itthon felejtettük, ettől Áronnal egy kicsit nehezebb volt, mint áltagosan, viszont a dupla babakocsit elhoztuk... soha többet, mert bár praktikus, ha Áron Dani nyakában ül, akkor nekem kell tolnom, a két lánnyal, és a cuccokkal együtt az olyan 50 kiló...

A kis kirándulásba még így is belefért a fókashow, egy kis futással az elején, hogy odaérjenek időben...

Egy kis édesvízi halnézés (elképesztő méretű és formájú halakat láttunk),

és az ún. gyerekrész, ahol -akárcsak a Vadasparkban- őzikék, nyuszik, kiskecskék, pónik és kis termetű, nagyon puha bundás bocik is voltak. Természetesen az itt honos fajok mellett, mint teknős, és csíkos mókus.

A gyerekek mindent megvizsgáltak, amit lehetett megsimogattak, nagyon élvezték az ismerős állatokat, sőt, amikor Dani kivett egy teknőst, mindhárman lelkesen körégyűltek, hogy kiénekeljék a páncéljából...

Szerintem megyünk még, talán érdemes volna egy bérletet is váltanunk... :)

2011. április 2., szombat

Áronunknak neve napja

Az egyetlen olyan dátum a névnapok közül, amire emlékszem... Még a pocakomban volt, amikor a faluvégén a zöldséges megkérdezte, hogy fogják hívni. Áron. Április 2., mondta ő, és tovább csomózta a savanyúságos zacskót. Annyira bennem maradt ez a jelenet, hogy azóta is mindig eszembe jut, ha a nevét kérdezik. :)

Áron, a bibliában Mózes testvére, aki papként működött. A név jelentése ihletett, tisztánlátó, vagy a bátorság hegye. Ez utóbbi miatt dőlt el végül Daniban, Áron Áron lesz, akárhány kicsi Áront is ismertünk a környékünkön. :) nekem azóta is hatalmas szerelem. Becézni nem szoktuk, kivéve a gyerekektől kölcsönzött Ájit, de már Mikoltnak is Ájon.

Állatkerteztünk, délután pedig gyümölcsrizst csináltunk, a lányok szép ruhába öltöztek Hanna kívánságára. Volt köszöntés is, csillogó szemekkel, csupa fiús ajándékkal, de ez a lányokat egy cseppet sem zavarta, ők is hasonlóképpen örültek, mint az ünnepelt.

Áronmanócska, Isten éltessen sokáig!