2011. május 18., szerda

Néhány pillanat

Ritkán írok a csakúgy pillanatokról, pedig ezek adják az esszenciát. Amikor megáll a világ, és hirtelen minden úgy tökéletes, ahogy van.
Kisgyerekekkel lenni számomra azért is a legértékesebb időtöltések közül való, mert tele vannak őszinteséggel, spontaneitással, eleven örömmel. És ez tanulnivaló, vagy csak egyszerűen csodálni való. :)

Ahogy Áron reggel elkéri a fogkeféjét és lelkesen sikálja a fogacskákat.
Ahogy ma először elkérte a kanalat és egyedül ette a joghurtot, minden falatnál diadalmasan rámcsillantva a kék szemeit.
Ahogy megfogta Hanna kezét, és húzta maga után a mosógéphez, hogy megmutassa neki... a kitudjamit. A lényeg, hogy megfoghassa, húzhassa. Hanna pedig hagyja.
Ahogy beáll a nagyok közé, és próbálja utánozni őket, ellesni a szabályaikat, kapcsolódni a játékaikhoz. Mostanában egyre több sikerrel.
Ahogy koncentrálva veszi szemügyre az összes elektronikai berendezésünket, és addig nem nyugszik, míg működésbe nem hozza őket.

Ahogy Hanna egyre nagyobb lány lesz, nyúlik az arca, a babavonásai mára már szinte teljesen eltűntek. Nézem a szép kis arcát, és próbálom benne látni a múltat, de már nem emlékszem milyen volt. Nekem ma is gyönyörű.
Ahogy beleereszkedik egy egy mesébe, átadja magát a verseskönyvnek, a gyöngyfűzésnek, ahogy kérdez a világról, Magyarországról, ahogy kötődik az otthoniakhoz, és meséli a másfél két évvel ezelőtt történteket. Egészen meglepő távlatokban idéz fel eseményeket, csodálatosan pontosan...
Ahogy napok óta egyfolytában kirtakózik, lassan hatvan darabosat kell vennem neki.

Felveszi a cipőmet, és egy pörgős szoknyát, beteszi a Paganini cd-t és táncol. Mikolt zoknit húz a nyakbakötős ruhájához, és ő is forog... Aztán kirándulni mennek. :) A mosókonyhában piknikeznek, és elrepülnek...

Szeretem nézni azt a végtelen gyengédséget, ahogy Hanna a kisebbekkel van. Hogy hiába tanulgatja a kiabálás művészetét tőlük, az nem belőle fakadó reakció. Sokkal inkább a gondoskodás. Mikolttal kiskirálylánynak, és nagykirálylánynak hívják egymást. :) Tegnap kalózkicsinek, és kalózmamának.

És végül ez a gombszem...

Két hete letörölhetetlen ez a mosoly az arcáról. Hol a csibészség okán (mint ezen a képen is, amikor elhatározta, hogy felmászik az asztal tetejére... :):)), hol csak úgy. De mindig nevet valamin, és ez olyan sok színt visz az életünkbe, hogy emelett az, hogy egyébként azonnal és kivétel nélkül kirángatja a testvérei kezéből azt, ami épp náluk van... elhalványul.
Ahogy Áronnal megértik egymást a kicsit vadulósabb, energikusabb játékokban. Közben meg megvédi... épp kiakadtam Áronon a minap, mire Mikolt "gívasztalt", hogy Mama, de Áron még csak egy kisbaba... :)

A szürreális világban, ahol jelenleg nem találom a fogásokat, ülve a kanapé fogságában nem is kell mást tennem, mint néznem őket... és jegyzetelnem :) Jó valamire ez az energiahiány. Ha csak vagyok, a semmittevésben, sokszor sokkal jobban vannak egyedül és együtt is, mint amikor teszem a dolgom.
A lakás csatatér, de ez csak a háttér... Kicsit zavar, aztán mindig azzal nyugtatom magam, hogy a lényeg, ami elől van, azok ők. :) Még épp lábadozóban, de már majdnem a régi formájukban.

2011. május 16., hétfő

Csak haladok

Első gyerekkel frissen hazatérve nagyon ijesztő volt a világ. Akkoriban építették a hálószobánk ablakával szemben az egyik kétszintes házat, és mire készen lettek, én is kitanultam a tetőfedő mesterséget, annyit ültem Hannával az ölemben, igyekezve elaltatni őt, és közben bámultam a léceken egyensúlyozó férfiakat.
Nagyon furcsa volt csak a babámmal lennem. Nem is tudtam, mit kellene tennem, rengetegszer éreztem egyedül és teljesen kétségbe esve magam. Amiért nincs türelmem tovább ülni, gondolatban kilóméterekre jártam, és ha sírt, pedig sokszor sírt, fogalmam sem volt, hogy mi a baja, és pláne nem tudtam, hogyan segíthetnék.
Mire megtanultam őt, már majdnem fél éves volt. Ma már tudom, hogy nem tudtam volna jobban, és kétségtelenül nem én vagyok az első, aki így érez amikor megszületik az első gyermeke.

Akkoriban havonta egyszer pszichodrámára jártam, jót tett, kicsit helyrebillent a világom odabenn, de még így sem gondoltam soha, egyszer sem, hogy mást is kellene csinálnom a Hannamamaságon kívül. Az egyetlen dolog, amit akkoriban kezdtem el, a fényképezés volt. Minden nap kellett képet csinálnom, azt hiszem ez is a feldolgozást segítette, mert visszanézve azt a sok csodás képet (amik inkább Hanna csodássága okán lettek csodásak) lepergett a nap, és a helyére tudtam tenni a teljesen ismeretlen világot.

Ahogy születtek a gyerekek, egyre jobban éreztem a szükségét annak, hogy újradefiniáljam magam, hogy megtaláljam rajtuk kívül is a helyemet, hogy tapasztaljak újat, kezdjek valamit a nemlétező szabadidőmmel.
Közben pedig mosolyogtam magamon, mert minél többen lettek, annál nagyobb volt az igényem. Pedig az időkeret egyre kevesebb...

És minthogy nincs új a nap alatt, az egyik dolog, ami foglalkoztat ma is, a fotózás. Tudom, ha otthon maradtunk volna, akkor nekiálltam volna rendesen megtanulni a technikát, és talán meg is találtam a megfelelő helyet hozzá. Folytattam volna a drámát is, és talán végre megírom a szokdolgozatomat is... Ezek most megint kicsit kiszorultak a mindennapokból, de tudom, hogy nem végleg.

Helyette maradt a vágy, és néha azért pár apróság meg is valósul. Pl. mára lett a nyúlnak testvére, aki ugyan kockás, de Mimi szerint Pöttyös, esetleg Nyúl a neve.
És ami ma történt meg először, és ehhez persze kell ez a masina is... Teljesen manuál módban fotóztam. És teljesen bele is feledkeztem. És ez jó... valami alakul, ahogy változom én is.
Lesznek még nyulak... és lesznek még fotók is. :)

BabarRuha

Volt egyszer egy Böngészde.
Az én gyerekem, szerettem csinálni, és a legeslegjobb az volt benne, hogy lett egy csomó új kapcsolat, a régebbiek pedig mélyültek. Pedig csak babaruhákról volt szó... hittem én az elején.
Ez volt az egyik dolog, amit megsirattam, mikor eljöttünk, a ruhák egy jó része pedig odahaza maradt dobozokban.

Mígnem az egyik barátom életre hívott egy kis elefántot.
A kiselefánt az oldalsó linkek között már megtalálható, és egy profi internetes honlapot és egy második kerületi gyerekruha boltot hirdet.
A néhai Böngészde készlete a boltban elérhető, nagy örömömre. :)
Fogadjátok a BabarRuhát is olyan szeretettel, mint anno a Böngészdét.

32 hetesen Lellével

A humorérzékem pár napja cserben hagyott.
Pedig ha valamikor, mostanában igazán szükségem volna rá.
Igyekszem szépen megfogalmazni a jelent, de ha röviden kellene, akkor csak annyit írnék, hogy öreg vagyok én már a várandóssághoz. :)

Valószínűleg a gyerekek számával egyenes arányban egyre nehezebb mindegyik terhességem, és nem lettem fiatalabb sem az elmúlt öt évben. Ha pedig összeszámolom, akkor abból a 66 hónapból, ami aközött telt el, hogy Hanna a pocakomba költözött és Lelle megszületik majd, 36ban voltam várandós, és az elmúlt 59ből csak 10ben nem szoptattam, akkor valószínűleg teljesen jogosan érzem, hogy jelez a testem...
Kérdezték már, hogy tényleg komolyan úgy gondolom-e, hogy Lelle az utolsó. És hogy nem fog-e hiányozni a pocak, a szoptatás, a babaillat.
Amint Lelle megszületik, biztosan fog.
A szoptatás tekintetében ha Áronon múlik, akkor jó eséllyel még gimis koráig hódolhatok ennek a szenvedélynek.
Áron után még maradt bennem hiányérzet. Tudtam, hogy még nem értem a végére valaminek. Most nincs. Most úgy érzem, kerek a világ.
És azt is érzem, hogy mégha nosztalgiával tölt is majd el, ha valakit pocakkal látok, semmilyen tekintetben nem volna reális mégegy baba.
Négyet szerettem volna, és még így is sokszor gondolom, hogy meghaladja minden képességemet terelgetni őket.

A jelenről pedig... Fizikailag három napja nem bírok a lábamon állni öt percnél tovább, ha mégis muszáj, akkor valahol meg kell támaszkodnom, kicsit előrehajolni, hogy bírjam a pocakomat. Az emeletre fel sem megyek nappal, öltözködni a szárítóról szoktam, pedig biztosan lenne még egy csomó jó kis darab a ruhatárban a másodikon...
Fáj a lábam, a derekam, a hátam, és kezd minden izületem szétcsúszni. Öröm, hogy a bőröm még képes összetartani a csontjaimat, különben egészen biztosan darabokra esnék.
A szokásos tüneteket természetesen produkálom, ebben semmi meglepő nincs, ég a gyomrom, akár eszem, akár nem, folyamatosan melegem van, és közben nem kapok levegőt, gyors a szívverésem, amitől sokszor van igazi légszomjam is, és még egy rakás apróság. :) Ezerkre mind emlékszem korábbról, de ahogy Hanna után ezeket simán elfelejtettem, most egészen biztosan nem fogom. :):)
Édességet kívánok, vagy gyümölcsöt, és ha többet eszem három falatnál, vagyis ha majdnem jóllakom, akkor rosszul vagyok.

És hogy mindezt miért írom le, miért nem arról posztolok épp, hogy milyen csodálatos dolog is várandósnak lenni... hát szimplán mert ez az igazáság. Viccelődtem már azzal, hogy számomra a 40 hétben összesen 8 olyan van, amikor minden kerek. Ma rájöttem, hogy ez nem is vicc. Sőt az is gyakorta eszembe jut, amikor egy korábbi sorstárs azt találta mondani, hogy ha valaki még egyszer azt meri neki mondani, hogy ez egy áldott állapot, akkor bokán fogja rúgni... megértem.

Pedig áldottnak áldott, és minden velejárója ellenére sem cserélném el semmire.
Többek között azért sem, mert hiszek benne, hogy csak az igazán mélyen az enyém, amivel igazán megküzdöttem.

A szép oldala pedig az, hogy Lellénk rengeteget mocorog, a lányok minden nap beszélnek hozzá, főleg amikor este mesélek nekik. Sokat kérdeznek, mostanában leginkább arról, hogy hogyan születik, és hogyan került a pocakomba. Szeretem, hogy Hanna tudja, hogy egy kisbaba világrajövetele nem tündérmese, és fáj is, és mégsincs semmi ijedség benne ha beszélünk róla. Szeretem, ahogy Mikolt is vigyáz, nehogy rákönyököljön a pocakomra, közben mondja is, hogy vigyáztam a Jejje Józája. :)
És szeretem, hogy hamarosan mégegy kislányunk lesz, hogy nemsokára elérkezik az a várva várt pillanat, amikor a kezemben tarthatom, a szemébe nézhetek, és ez a kép, ez a gondolat esténként, amikor megtalálom a megfelelő testhelyzetet (egy rennie után...), hogy legalább egy pár percre kényelmesnek gondolhassam az ágyunkat... szóval ez a gondolat feledtet minden egyebet.

2011. május 15., vasárnap

17 hónapos kiselefántunk

Erős, hangos, gyors és semmi sem riasztja vissza attól, hogy bármit kipróbáljon...
Igazi kisfiú, amit néha azért tudatosítanom kell magamban, pl. mikor teljes erőbedobással mászik fel a hasamra, cseppet sem törődve azzal, hogy az nekem fáj. Hiába is kérem. Ha észreveszi, akkor kérdőn néz. :)
Bármilyen kereket talál, azonnal kormányt csinál belőle, berreg hozzá, forgatja. Összeráncolt szemöldökkel ágaskodik az ülésében, amikor Dani tankol.
Lassan eljutunk a rombolásból a kezdeti építési szakaszba, már voltak próbálkozásai a vonathoz két alagútdarabot összeillesztve alkotni valamit.

De főként rohanni, ugrálni, és mászni, mászni, mászni szeretne. Nagyon kevés a lehetőség erre, részben miattam, részben a külső terek alkalmatlansága végett. Pedig ha nincs lekötve az energiája, akkor nagy kihívás vele lenni. Kiabál. Vagyis üvölt. Nagyon hangosan.
Fogja a kezemet és húz kifelé. Rengetegszer kell menni vele, akkor is ha éget a nap, akkor is, ha esik az eső. Ezekből viszont nagyon extrém ami errefelé van, így sokszor benntrekedünk, és akkor jajj nekem.

Etetni is nehéz, már nem viseli el, ha be van kötve az a baj, ha nincs, akkor kimászkál, egyenesen az asztal tetejére. Ha eszik, akkor viszont sokat és jól, mostanában kezdte el érdekelni az önálló fogyasztás, ennek rendje és módja szerint hatalmas maszatolást végezve. Kiönteni a tésztát a tányérból, vagy szétkenni az asztalon a lekvárt jó móka.

Az alvása katasztrofális. Dani naponta mondja, hogy változtassunk valamit ezen, de ha nincs legalább egy hetünk erre, akkor nem is érdemes nekikezdeni... Az elalvás könnyű, de egy körül ébred, és átmászik a miágyunkba. Onnantól pedig megállás nélkül forgolódik, rugdos, kapirgál, csipked, van, hogy szopizni akar, de van, hogy csak nem tud visszaaludni. És ez így megy két órán át (tegnap éjjel egytől fél hatig), ha visszateszem kiabál. Még fogalmam sincs, mi a megoldás, egyelőre az okokat sem látom, de lehet, hogy az orrom előtt van minden, csak túl közel vagyok hozzá, hogy észrevegyem.

Kommunikál, van néhány új szava is, köztük néhány angol, pl. up. :) De az első magyar szavai között lesz a tita, és a titi is, a t-k c-vel helyettesítendők. :) Mondja, hogy mama, papa, Hanna, Mimi, vo, háp, hamm, ott, baba, áppá, hoppá. Angolul reagál arra, hogy come, byebye, bird, up. :)

Autózik, labdázik, profin rugja, nagyon ügyes és biztos a nagymozgása, lassan megtanul motorozni és a bobocarral is egészen gyorsan halad már. Főz, babázik, etet. :) És vannak nagyon édes, megható pillanatok is, próbálom tanítgatni arra, hogy finomnak is kell tudnia lenni, ha azt kérem, hogy finoman, vagy óvatosan, akkor simogat. Sőt gymboreen magától megy oda gyerekekhez és simogatja őket.
Ma reggel Dani a kuckóban épített Hannával, aki még alig tért magához, cumival és kendővel a kezében ücsörgött a szőnyegen, üveges tekintettel. Áron bement hozzájuk, a két karját kitárva Hanna féle masírozott. Hanna elrendezte az ölében a dolgokat, majd odavette Áron magához. Percekig ültek egymással szemben összeölelkezve.
Szeretem.

11.4 kg, még mindig tejfölszőke, kis húsgolyó. Masszív, mindenhol csupa izom. 11 fogú, és jó magas is, majd megmérem... nagyjából úgy fest, mint egy kétéves. Ha Mikoltot felveszem, néha olyan érzésem van, mintha Mimi könnyebb volna. Pedig még egy kilóval kevesebb nála Áron.
Ez a kép pedig épp olyan, mint ő... :) Egy bújós kiselefánt...

kép innen

2011. május 14., szombat

Újabb apró reménysugár...

Hétfő óta minden nap igyekszem emlékeztetni Danit, hogy kérjen egy időpontot a kórház új igazgatónőjéhez, de minden nap elfelejtettem. Csütörtökön nap közben is beszéltünk, akkor eszembe jutott, Dani pedig telefonált is.

Nem nagyon akart konkrét lenni, annyit mondott csak, hogy európai család vagyunk, negyedik baba, szülésről volna szó... blablabla.
Erre az esszisztens annyit válaszolt, hogy a jövő hét elejére tervez az igazgatónő egy megbeszélést a vízben szülés ügye miatt, reméli, hogy 18 után sokkal többet fog majd tudni mondani, de ha mégis elutasítanák dr. Choong kérését, akkor megszervez nekünk egy találkozót.
Pedig Dani nem is mondta neki, hogy vízben szeretnék szülni...

Hát most kell nagyon ránkgondolni... azt hiszem.

Lili, a kísérleti

Munkaterápiára mentem. :)
Ő itt Lili, Hanna nyula, aki tegnap (anyaságom 10es skáláján ez a tegnapi nap egyest sem kapna egyébként, annyira nem volt türelmem hozzájuk, meg erőm sem... Petinek köszönhetően azért mind megkapta amit kellett...) készült.
Varrógép híjján teljes egészében kézzel.

Régóta dédelgetett vágyam, hogy magam csináljak valamit a lányoknak, valami maradandót, amiről ők is tudják, hogy tőlem kapták. Úgy igazán.
Egyszer aztán szembejött velem ez a Tildás nyúl, és nagyon megtetszett. Kerestem a szabásmintáját, de semerre nem találtam, míg végül Virág is varrt, én pedig naponta gondoltam rá, hogy írok neki, és elkérem tőle a mintát.
Mígnem a héten írtam neki, ő pedig küldte. :)

Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor kisgyerekből kamasszá lettem. Annyi történt, hogy egyik napról a másikra elmúlt az összes ihletem, pedig addig folyamatosan építettem magamban, városokat legoból, házakat papírból, apró világot gyurmából, gyöngyöztem, képeket csináltam, telis tele volt egy kis szekrény mindenféle kincsekkel. Vége lett, már nem tudtam többé úgy átadni magam ezeknek a "játékoknak", mint azelőtt. Elmúlt az a mindent kizáró koncentráció, ami azelőtt annyira a részem volt, hogy sokszor azt sem vettem észre, hogy fáj a karom, a lábam, a hátam a könyökléstől, a sok görnyedéstől... mert elfedte az alkotás öröme.

Később kötöttem, meg olvastam, meg edzettem, talán ezek töltötték ki végül az űrt, de mindig éreztem, hogy nagyon hiányzik az alkotás.
Anyukám rengeteget varrt, kötött gyerekkoromban. Az egyik legkedvesebb emlékem, amikor a gépolajos illattal vegyült a varrógép kattogása, és csodák születtek. Ruhák, szoknyák, babaruha tartó. Engem sosem engedtek a gép közelébe.Egyszer, már majdnem felnőttként ültem neki, hogy varrjak magamnak egy szoknyát. A dédi egyfolytában mellettem állt, mert azon aggódott, hogy vagy az anyagot teszem tönkre, vagy a varrógépet. :) Végül elkészült a szoknyám, én pedig megnyugodtam, hogy ha akarom, tudok. Azóta sincs varrógépem, pedig ez is egy vágyam... Varrni a gyerekeknek...

Ezzel a nyúllal is valahogy úgy voltam, mint a szoknyámmal anno. Tudtam, ha elkezdem, magával ragad, nem fogom tudni abbahagyni, míg készen nem lesz.
Amint megérkezett a szabásminta, alig bírtam kivárni, hogy eljussak anyagért, és végre elaludjanak a gyerekek, és nekiláthassak szabni, varrni.
Az ikeában vettem két kenyértartó kosarat, egy rózsaszín és egy kékes tónusút, és egy nagy párnát, amiből a töltőanyag lett. Épp olyanok, amilyennek elképzeltem a nyulakat. Vidámak, színesek. :)
Hannáé lett az első, sok sebből vérzik, a lába pl. azonnal fesleni kezdett, így neki van már két stoppolt foltja is, de ettől még kedvesebb. :)
Mikolt minden fázis után megkérdezte, hogy mostmár az övé következik-e, Hanna pedig Áront faggatta, hogy ugye neki is kell majd egy. Igy aztán elsőre azonnal hármat kell varrnom, és gyanítom Lelle sem maradhat nyúl nélkül, ahogy Blanka sem... :):) De ez titok.

Mióta pedig Lili (aki volt már Ariel és Bori is, és cseppet sem lepődtem meg, hogy pl. nem Matilda, vagy Borisz...) elkészült, Hanna le sem teszi.
És ezt olyan jó látni :):)

És őszintén szólva nekem is nagyon tetszik :):) Már készül a második...
Virág, köszönöm :):)

Még mindig betegség

A múlt héten nem jutott túl sok idő az írásra... Előbb Mikolt lett lázas, aztán Áron, és végül Hanna is. Hanna tartotta a frontot, hétfőn és szerdán ment oviba, kedden csak azért nem, mert egy picit folyt az orra, de szerdán megint mintha semmi baja sem volna.
Végül csütörtök óta megint mind itthon van. Áron legszívesebben rajtam lógna, de leginkább nyűglódik, jó hangosan, Mikolt unatkozik, és mindenkivel gonoszkodik, Hanna pedig egyszerűen csak azt szeretné, ha történne valami azon kívül is, hogy én a többiekkel próbálok szót érteni.

Nincs semmi komoly bajuk, se a torkuk nem fáj, sem nem magas a láz, mégis be vagyunk zárva, és a köhögés-orrfolyás-hőemelkedés miatt a kedvük sem rózsás... Az egyik amivel igyekeztem egy kis színt vinni a napjaikba, hogy hétfőn kipakoltam a lépcső alatti kis tárolót, és csináltam nekik egy bunkert odabenntre. :) Bekerült egy kis szőnyeg és Hanna bevitte a kirakóit is, sőt találtunk két nagy doboz apró legot, amivel szerintem napokig ellennének. (kis zavaró körülmény, hogy Árondömper a rombolás nagymestere mindent szétszed...)

Ma is lett volna jó programunk, Karen hívott bennünket délutánra magukhoz. Ez most elmarad sajnos, pedig igazán nagyon jólesne egy kis társaság.
Remélem ha végre megint egészségesek lesznek, az kitart egy jódarabig.

2011. május 11., szerda

Négy

Egy játék miatt készült ez a kép...
Azóta meg csak nézem, csodálom őket, és egészen hihetetlen, hogy mind minket választottak.
Olyan ez a kép nekem, mint amikor elalszanak, és még egyszer körbejárom őket, és mindegyik mellett elidőzöm, feledve a nappali zűrzavart. Olyan békések, olyan szépek, olyan megismételhetetlenek. Egytől egyig...
Ha erre a képre nézek, kerek a világ.
Négygyerekes család vagyunk...

2011. május 10., kedd

Tükör

Nehezemre esik a hétköznapokról írni.
Olvasom a kis listámat, meg még egy pár dolgot, és olyan megnyugtató apróságokról értesülni, képeket látni pillanatokról, és aztán elakadok.
Nem megy rögzíteni a jelent. Pedig biztosan sok olyasmi történik velünk, ami mosolyognivaló, vagy egyszerűen csak megtörténik, és a részünkké lesz.
És mégsem megy.
Kamasz lettem. Útkereső. Képtelen vagyok a felszínig jutni, minduntalan a mélybe vágyom.
Formálódni, emészteni és végre letenni.
Valamit.
Azt, ami én vagyok.
Pedig már ezerszer megtörtént. És tudom, ez a folyamat igazán folyamat. Sosincsvége.

Lehet, hogy amiatt van így, mert hamarosan ismét eljön valaminek a vége. Lehet, hogy amiatt, hogy tudom, ezt szerettem volna, és most itt van, és ezzel lezárul valami. Felelősséget vállalni mindezért... Döntést hozni, lélekkel, és aggyal egyaránt.

És lehet, hogy azért is, mert nagyon messzire kerültem attól, aki otthon voltam.
Keresem a határaimat, minden nap aksziómákat ellenőrzök. Fura, hiszen ezek már megvoltak.
Abban a világban, ahol minden olyan puhán kemény csak, hogy legyen még értelme bosszankodni a külsőn és mégis biztonságos a belső világ. Abban a világban minden egyértelmű vagy legalábbis nem megkérdőjelezendő. Vagy legalábbis csak úgy, hogy közben biztosan tudom, hogyan működik.

Lesz egy kislányunk, akinek a születési anyakönyvi kivonatában a születési hely nem Bp., hanem KL.
És ez foglalkoztat.
Mit tudok majd mesélni neki erről? Mit keresek én itt? Mit keres itt ő?
Egyedül vagyunk, ettől sokkal jobban egymásra figyelünk... és magunkra. Nincs háló, nincsenek értékeink, nincs történetünk. Itt nincs.
És emiatt óhatatlanul le kell ásni, és meg kell keresni a legfontosabbakat.
Horgonypontok.
Fogalmam sincs, hogy mennyi időbe telik, és milyen lesz újra felszínre kerülni.
Tényleg olyanok vagyunk, mint a kamaszok... csak épp nem lázadunk. :)

2011. május 8., vasárnap

Anyák napja

Itt mégis ma van anyák napja... :)
Áron hajnalban fél hétkor ébredt, de ma kivételesen sikerült anélkül visszaaltatni, hogy szopizott volna (mostanában az átleg két óra, amit rajtamcumizással tölt, és ez egy kicsit fárasztó...). Ez volt az első ajándékom.
Aztán amikor felébredtem, három picike csokorral jöttek a gyerekek, amit Dani szedett az udvarban. Annyira szépek voltak... mind :):)
Nem is vágyom ma ennél többre. Csak gyönyörködni bennük....
Deszeretnék már Lelléről is készíteni képet :):) (az orvosos bejegyzésbe most sikerült beillesztenem az ígértet...)

Fazekas Anna: Köszöntő

Hajnaltájban napra vártam,
hűs harmatban térdig jártam,
szellő szárnyát bontogatta,
szöghajamat fölborzolta.
Hajnaltájban rétre mentem,
harmatcseppet szedegettem,
pohárkába gyűjtögettem,
nefelejcset beletettem.
Hazamentem, elpirultam,
édesanyám mellé bújtam,
egy szó sem jött a nyelvemre,
könnyem hullt a nefelejcsre.
Édesanyám megértette,
kicsi lányát ölbe vette,
sűrű könnyem lecsókolta,
kedves szóval, lágyan mondta:
„Be szép verset mondtál, lelkem,
be jó is vagy, kicsi szentem!"
S nyakam köré fonva karját
ünnepeltük anyák napját.

És egy kis ajándék minden édesanyának, az enyémnek is, Daniénak is :):) Biró Virágon keresztül találtam erre az oldalra... és ott is ragadtam.

2011. május 7., szombat

A csiga

Sütöttünk ma sütőtököt, ami olyan ízű, mint a gesztenye.
Amikor kipakoltam a darabokat, egy apróság maradt az alufólián... egy gyíkocska volt.
Nem nagyon vettem szemügyre, és fotózni végképp nem volt kedvem...
Szegény pára velünk élt egy ideje, a sütő zárógumija alatt érezte jól magát. Én mindig kinyitottam a sütő ajtaját, hogy kimenekülhessen, mielőtt bekapcsoltam volna, de Dani ezt nem tudta.

Mindenesetre kisikáltam, mielőtt betettem volna őket.

A héten valamikor a lányok képeket néztek, és meglátták a kakaós csigát. Egyszerre harsogták, hogy ilyet szeretnének enni.
Összeszedtem minden önbizalmamat, és ma este nekiláttam megsütni életem első kelt tésztáját. Kevés bizalmam volt a kenyérsütőgéphez ezügyben, de nagyon kellemesen csalódtam, a tészta tökéletesre kelt, dagadt, a csiga pedig ilyen lett.
Mennyei :):)

A recept innen származik, sajnos nem találtam meg azt a bizonyos bejegyzést...

Szegénykém...

Mi jöhetett volna két hét orrfolyás, majd egy hét ovi után?...
Csütörtökön nem voltak medencézni a gyerekek az oviban, mert soknak folyt az orra. Próbáltam nem tudomást venni erről, de úgy tűnik nem voltam elég sikeres.
Mimikém, a legmimózább mára beteg lett... :( Folyik az orra, köhög is csúnyán, és lázas.
És most először annyira jó beteg, hogy a szívem szakad. Meg amúgy is.
Remélem hamar gyógyul...

2011. május 6., péntek

Babó

Aki miatt Lelle az ötödik nekünk.
Hat évvel ezelőtt ezen a napon, 12 hetes pocakkal vártuk az ultrahangos vizsgálatot. Ma is emlékszem arra az izgalommal vegyes várakozásra, ahogy ültünk a rendelő várójában. Tiszta szívvel, tele örömmel, hiszen túl voltunk az első harmadon, ma már látom, gyerekek voltunk, egészen addig a pillanatig.

Az orvos azonnal kikapcsolta a monitort, és csak annyit mondott, ezen nincs mit nézni...
Nem tudtam sírni. Abban a percben nem is értettem, mi és hogy történhetett.
De abban a percben megszűnt a várandósság misztikuma, leestem a földre abból a szerelmes, rózsaszín világból, amit ez az első pocak jelentett.

Sokáig tartott feldolgozni, megérteni, hogy a miért nem releváns kérdés, sokkal inkább a nekem ez mit jelent, és hogyan tovább.
Azóta minden 12. hét és minden május 6. megdobogtatja a szívemet. Pedig egyébként valóban megszűnt a fájdalom Hanna születésével...
Ma, ahogy néztem Lelle arcocskáját, történt valami. Láttam, ahogy dobog a szív, ahogy a kis kezét felemeli, ahogy felém fordítja az arcát.
Hat év telt el... Azt hiszem, ma elengedtem az elsőnket. Azt hiszem, mostanában lettem igazán édesanya.
Itt most vasárnap lesz anyák napja. Szerintem ez szép...

Alvásról, képekben

Hogy alszik a baba Áron?

És egy sorozat arról, amikor az ebéd ideje belenyúlik az alváséba...

A csukott szemes verzió csak azért nem került rögzítésre, mert miközben én Hannát tisztogattam, Peti megszánta Áront és elvitte az ágyába. :)

Áron jelenidejű alvási szokásai mélyen a húsomba vágnak, épp a mitrontottamel önmarcangolás fázisában vagyok, így most ennek boncolgatása elmarad. Pedig megér egy posztot... majd holnap :)

Reménysugaracska

Orvosnál jártunk ma délután.
Dani elvitte az autót, mert a lengéscsillapítók finoman szólva kopogtak, így Jack taxisunkkal mentem. Meg Áronnal, aki egy óra alvás után (amit egyébként ebéd közben kezdett... :)) sírva ébredt, és mert egész nap embertpróbáló volt a vele való lét, úgy éreztem, nem hagyhatom itthon Petire.
Kicsit tartottam az egésztől, mert mostanában újra akkor kezd el torkaszakadtából kiabálni, ha csak meglátja az autósülést, és egyébként is mindenért kiabál... nem könnyű most vele. Kivéve, ha nagy a tér körülötte, és sok az ember.
Most valamiért Jack autója is megtette, a kórházban pedig példásan viselkedett. Pl. várnunk kellett Danira lent, Áronom pedig negyed órán át eljátszott azzal, hogy fel-le mászkált a kanapékon. A rendelőben pedig az egyik nagyon akkurátus asszisztens vitte ki egy sétakörre, megdöbbentően kezes volt... :)

De a lényeg. Nem számítottam rá, de ma is volt ultrahang. Pedig ennek az orvosnak van szívhallgató készüléke, elég lett volna meghallgatni a kis ketyegést, és mégis. Mindig meglep, mert mindig másra számítok a tapasztalatok alapján. Pl. sosem mondja meg, mennyi a vérnyomásom. Legközelebb megkérdezem tőle. :)
Megmérte a buksit, a combcsont hosszát is. De ezt sem osztotta meg velem, így fogalmam sincs, mennyit nőtt Jejje Józánk két hét alatt. Viszont készült édes profilkép, amit holnap fel is teszek majd...
Update: Íme a kép, és a súlyadat rajta (ami persze semmit nem jelent... 1525 gramm)

És ismét semmi vizsgálat, és vérvétel meg egyáltalán szóba sem került.
Csak beszélgettünk, többek között a kádkérdésről is. Sajnos ő nem szeretné, ha teknős Dániel bevinné... Az örömhír pedig az, hogy újra cserélődött a vezetőség, és ezúttal a Főnök egy vízben szülésre nyitott nő, a kérdés már csak az, mikor enged zöld utat Choongnak. Szerettünk volna időpontot kérni tőle, hogy meggyőzzük, érdemes mielőbb, de sajnos már nem volt bent. Két hét múlva mennünk kell újra, akkor esélyes, hogy bent találjuk, de holnap mindenképpen felhívjuk a kórházat, és megpróbálunk időpontot kérni.

Choonggal egyébként mindig nagyon jókat beszélgetünk, megdöbbentő az itteni várnadósok között azok aránya, akik császárt kérnek, vagy egyszerűen nem is tudják, hogy miért kellene természetes módon szülni.
Ha a statisztikákat nézzük, akkor a helyi sztárorvosnak, akinek 100 szülése van egy hónapban, minden második császár. Mert az biztonságosabb, és többet lehet érte kérni. Ez pedig egy magánkórház. Nagyon visszás a dolog szerintem, mégis így van. Choongnak csak 10 szülése van egy hónapban, és mert ennyi, úgy gondolják, nem jó. Pedig csak nem ad epidurális érzéstelenítést mindenáron, és oxitocint se, és nem tesz be kanült a biztonság kedvéért.
Szeretem az ő vízióit egy spa jellegű szülészetről... de lehet, hogy én lennék azon kevesek egyike, aki lelkesen szülne egy ilyen helyen. Most a divat inkább az űrállomásra hasonlító, gépekkel teli szülőszoba. Legalábbis itt...
A másik, számomra nagyon meglepő dolog, a szülésznők hozzáállása a szülésekhez. Igazából itt nincs is valódi szülésznő képzés, az ápolónők kapnak képzést ebből is, majd ha szülészetre kerülnek, akkor ott dolgoznak. Több, de inkább kevesebb lelkesedéssel, mert még egy magánklinikán is egészen csekély fizetést kapnak. Érthető hát valamelyest, hogy nem támogatják a vízben szülést, mert azzal több munkájuk van. Elgondolkodtam a hivatás szó jelentésén...
Ugyanakkor nincs szülésznő választás sem, és ráadásul az egyik jó épp nyugdíjba vonulni készül, júniusban, vagy júliusban... pedig azt hiszem futok egy kört, hogy mi lenne ha mégis ő lenne bent velünk.

Öröm van bennem, és bízom a legeslegjobb kimenetben, szeretnék kórházban, Choonggal, Danival és vízben szülni. Drukkoljatok...

2011. május 5., csütörtök

Féléves helyzetjelentés

Pár nappal el is múlt már, hogy fél éve itt élünk.
Még mindig meggyőződésem, hogy kell egy év, mire szép lassan helyére kerülnek a dolgaink, kiismerjük magunkat ebben a világban, megtapasztaljuk az erősségeinket, gyengeségeinket egyaránt annyira, hogy abból meríteni is tudunk majd már.
Nekem sokkal könnyebb volna mindez, ha lenne egy keret, mint pl, az évszakok változása. Ebben az örök nyárban csak múlik az idő, de nem változik. :)

Egy hónappal ezelőtt éreztem először, hogy már nem zavarnak a körülmények, nem az veszi el a legtöbb energiát, hogy figyelnem kell, mert minden új, ismeretlen, szokatlan, kezdve az arcoktól, az ízekig, illatokig. Volt egy nap, amikor az autóban ülve már nem kellett a gps ahhoz, hogy eligazodjak, megtaláljam a helyet, ahová mennem kellett. Maradt egy kis nézelődéssel kitölthető szakasz is út közben, és sikerült akkor először a gondolataimba merülnöm vezetés közben.

Az elmúlt három hónap már nem a túlélésről szólt csupán, hanem a berendezkedésről, az otthonteremtésről. Arról is, hogy rátaláljunk magunkra, az itteni utunkra, és most először merült fel bennem a kérdés... mit is keresünk itt valójában. Nem mondom, hogy kielégítő választ kaptam a kérdésre, de formálódik. A legőszintébb válasz, hogy ez a három év annak a nosztalgiának a valóra váltása, hogy jó nekünk világot járni, annak a ténynek a gondolati mellőzésével, hogy a mostani élethelyzetünk nem ugyan olyan, mint hét évvel ezelőtt.
Nem volt a döntésünkben semmi racionális azt hiszem, és egyáltalán nem szeretném ráhúzni ezt arra sem, hogy a gyerekeknek ez milyen fantasztikus lesz majd. Nem volt hosszas előkészítő munka, és senki sem állt mögöttünk. Egyszerűen jött egy lehetőség, mi pedig éltünk vele.
Hogy emiatt millió olyan nehézségbe ütközött a beilleszkedés, ami másoknak pl. magától értetődően nincs, részben rajtunk múlt, részben nem is vettünk róla tudomást.
Abban a hitünkben, hogy az úton menni kell, a többit pedig majd megoldjuk, nekivágtunk.
Ma már lehet, hogy egy kicsit legalábbis körültekintőbb volnék... Mert ez a fél év arra is elég volt, hogy tudjam, mik azok sarokpontok, amiket mindenképpen tisztázni kell, mielőtt egy család nekivág a nagyon távolinak, ráadásul négy ekkora gyerekkel.

Talán ez a legnehezebb most, hogy higgyek benne, a gyerekek kapnak. Épülnek, okosodnak, és nem okozunk nekik maradandó sérüléseket. Mert hogy mi, a házasságunk, a kapcsolatunk már most erősebb, mint valaha, az nem kérdés. Kellene még egy adag hit és türelem nekem, hogy ennyire biztos legyek magunkban a gyerekek szempontjából is. Pedig rengeteget változott az, ahogy vagyok velük, ahogy "nevelem" őket, nagyszülők, barátok nélkül... Én maradtam nekik és Dani, és most Peti. Rengeteg dologra emlékeznek a lányok, és sokat emlegetik az otthont, Magyarországot, de mert még legalább egy év, mire először újra látják majd a szülőföldet, nem tudom, mennyire reális a kép, ami bennük él.
Áronnak már ez az otthon. Tegnap a játszóra gyalog ment a háztól, ez egy kb. negyed órás séta az ő tempójában, végtelenül boldog volt, hogy önálló, és pontosan tudta, mikor merre kell kanyarodni. Hanna anno a Barackos játszótérrel volt így, mikor Mikoltot vártam. Eszembe jutott, és kicsit megsirattam magamban... :) Mellette pedig nagyon furcsa jó érzésem is volt, hogy Áron szeret itt, és Lellének már végképp ez lesz az ismerős, az otthonos.
Az amerikai család egy pár hetet odahaza töltött. Amikor megjöttek, a gyerekek vidáman szaladgáltak az udvaron, Kristen szerint fáztak odahaza a tavaszi időben...

Köt minket ide jónéhány dolog már, és ezt nagyon érdekes megélni. Hogy tudom, vannak részei az itteni életnek, amik nagyon hiányoznak majd, ha egyszer el kell mennünk. Ez is új, pár hónappal ezelőtt még nem gondoltam volna, hogy lesz ilyen. Ezek pedig főleg apróságok, de mégis vannak. Mint az állandó friss gyümölcs, és a medence, a víz, Penang közelsége pl.

Vannak kapcsolataink, alakulóban, és nem sok, de már nem vagyunk teljesen egyedül. Napi szinten még mindig nem beszélgetek senkivel, de tudom, hogy sokan innen is gondolnak ránk. Karen, Kristen, auntie Julie, Yohana, Valerie, Magdalena... hogy csak néhányukat említsem. Nincs játszótéri kisközösség, és ez nagyon hiányzik, és nincs állandó közeg sem, ahol ugyanazokkal lehet rendszeresen mélyíteni a kapcsolatokat, de ezek a meglévők rajtam múlnak, hogy mennyire szeretném, tudom mélyíteni. Nagyon igaz az, hogy nem az anyanyelven kommunikálni, nem olyannal, akinek jelent valamit Babits, vagy Miskolc... nehéz. Egyrészt, mert folyamatos monitorozást igényel, hogy vajon ami nekem ezt jelenti, az neki is, vagy sem... Magdalena, aki lengyel, vele érzem itt egyedül, hogy egy a tő.
És persze itt van mindjárt Szilvi és Ákos, akikkel viszont nagyszerű, hogy csak négy órányira vagyunk egymástól, azt hiszem ez egy hatalmas adomány, hogy épp ők, épp most, épp itt vannak. És nem csak nekem, de a gyerekeknek is. Minden alkalommal, amikor találkozunk egyre mélyül a kapcsolat. És ezért nagyon hálás vagyok.

Ennyit a nagyobb horderejű dolgokról, az apróbbak viszonylag változatlanok... A miteszünk témakör annyiban bővült mára, hogy találtam a tescoban egy remek foodcoutöt, ahol 300-400 forintért lehet enni nagyon jókat. Azóta többször is voltunk ott, mint ahogy abban a kis indiai félig nyitott félig zárt étteremben is, amit még Szilviékkel fedeztünk fel. Innen lehet hazahozni mondjuk rotit, ami olyan, mint a palacsinta, és van hal is, amit a gyerekek nagyon szeretnek.

Visszatekintve erre a fél évre... olyan, mint egy új gyerek, az eleje lassan megy és rengeteg benne a kihívás, aztán hirtelen felgyorsul az idő, és egyre gyorsabban pereg. Most így érzem. Helyére került sokminden, ami nem jelenti azt, hogy nincsenek hullámok, de a kérdések, amiken dolgozom már mások, mint decemberben.

2011. május 4., szerda

Mondják...

Áron ma délben, amikor a lányokért mentünk az oviba, meglátta a klubházat az autó ablakából, lázba jött, hadonászva toporgott, ami nagy örömre utal nála, majd élete első mondatát prezentálta imígyen:
- Ott a Hanna.
Majdnem elfelejtettem megállni az ovinál...

Hanna ma a játszón véletlenül rálépett egy kisfiú kezére, majd azonnal reagált: Sorry... kicsit később pedig a csúszdán felfelé haladva szembe találta magát egy kislánnyal, és felkiálltott: Wait, waiiiit.
Ezeket most hallottam tőle először, és amellett, hogy jó, az volt benne a nagyszerű, ahogyan magától értetődően, és azonnal használta ezt a két szót.

Krumplipürét készítettem ma, amit a lányok általában csípőből utasítanak vissza. Azért nem értem, mert meg sem kóstolták eddig. Eddig. Mert ma kétszer kértek, sőt, este a vacsora bekebelezése után Hanna felvetette Daninak, hogy esetleg kérne még desszert gyanánt.
Mikolt pedig csatlakozott... (kivételesen felírtam, mert bár többször is így hangzott, nekem esélyem sincs ezt ebben a formában megjegyezni, pedig gyöngyszem...)
- Papa, én is kéjek kompapijőt.

Egyes számú közellenség

Itt járt a termeszes ember. Végignézte a lakást, és bekukkantott az udvaron díszelgő két lefedett apró lukba is, amikben két pálcika van elrejtve, ezeket kiemelve látható, ha van. De nincs.
A lakásban sincs.
Ezért aztán írt egy csinos papírt, hogy minden rendben, és távozott.

Mert a termesz, az nem hangya.
Mert ha hangya volna, gyaníthatóan nem kaptunk volna csinos papírt.
De a hangya vagy normális jelenség erre, vagy mivel nincs ellene ellenszer, mindegy is ha van.
Hangyából két féle létezik mifelénk, az egyik az, amit otthon is ismerünk, amolyan normális méretű gyaloghangya. A másik ennél sokkal kisebb, alakra ugyanolyan, mint a nagyobb, belőlük van több.
A kulcsszó pedig a több...

Magyarországon, amikor házba költöztünk, először elleptek bennünket a szárnyasok, pár nap alatt megszámlálhatatlan sokat irtottunk, de legalább sikerrel. A gazdaboltban az eladó teljesen felkészült volt a módszerekből, ajánlott egy bio szert, amivel látványosan győzelmet arattunk a kolónia felett.
Jöttek néha a szárny nélküliek is, de ha nem hagytam nekik mit enni, akkor ezeket is házon kívül tudtam tartani.
De itt egészen más a helyzet.

Egyrészt nincs ellenük semmi, de semmi, amivel hatékonyan fel lehetne lépni ellenük. Konkrétan napi szintű háború zajlik, amiben legtöbbször csak a tüneti kezelésig jutunk, ha egyáltalán... mert sokszor csak a bent lévőket sikerül pár órára elpusztítani, ami egy cseppet sem jelent győzelmet, mert kis idő elteltével újra előkerülnek. Eszközökben sem bővelkedünk, van egy spray, amivel a nagyobb testűeket szépen vissza lehetett szorítani, de erre a kisebbek sosem reagáltak, pont úgy, ahogy a szokásos por alakú szerekre sem.
Egy folyadék valamelyest segített, ami elvileg a leveleken lakókat hivatott távoltartani, de ennek amellett, hogy a lakást megtölti kellemes füstöltsajt illattal, annyi eredményét láttuk, hogy a szagot kikerülve más útvonalat válasszanak. Plusz csorog is, így falra nem túl ideális szórni.

És hogy miről is beszélek...
Amikor egyszer Daninak is elege lett a dologból, felszerelkezve háromféle hangyairtóval kezdte komolyan gondolni a tömegmészárlást, körbefújta az egyik ablakot. 10 perc múlva diadalittas mosollyal az arcán indult megnézni, hogy áll a hadművelet...
A hadművelet pedig úgy állt, hogy egy hatalmas kerülőt téve mégis bejutottak a lakásba.
Dani feladta...
Körbekérdezett, itt még a kondók 27. emeletén is vannak hangyák, és semmilyen háztartási boltban nem tudtak semmi érdemlegeset mondani ellenük, csak széttárták a kezüket, és mosolyogva mondogatták, hogy hangyák mindenhol vannak.

Nem zavarna a dolog ennyire, ha mondjuk lenne egy helyük, amit szeretnek, ahová beköltöznek, ami kiszámnítható, némi karbantartással kezelhető méretek között tartható.
De ez egy cseppet sem így működik.
Csak a konyhában ma három nagyobb csapatot irtok, mind a három nagyjából 10-15 méret közötti útvonalat jelent, az egyik pl megkerüli a konyhapult alját az ablaktól, majd bekanyarodik a konyhába, és keresztülmegy az összes szekrény ajtajának a tetjén, végül a mosogatógépben végez.
A mennyiségről csak annyit, hogy ha egy ilyen csíkot vizes ronggyal végigtörlök, akkor a rongy olyan, mintha port töröltem volna vele, sokszáz szerintem a hangyatetemek száma.
És ezt kell megszorozni most hárommal.
Tegnap óta a lányok fürdőjében is megjelentek... újra.

A legnagyobb bosszúságot az jelenti, hogy semmit nem lehet kint felejteni, mert nagyjából negyed óra alatt lep el mindent a sereg. Legyen az mondjuk gyümölcs, vagy némi tojás, de egy apró morzsácska is épp elég... persze ez kevésbé dühít, mint amikor a legfinomabb ételekbe másznak bele tömegével, mert épp van más dolgom, mint azonnal lefedve hűtőbe tenni. Pedig másképp nem megy sajnos, egyetlen módszer még, ha azonnal beleállítom az egészet egy vízzel telt tálba. Abba is belemásznak persze, de ebben legalább megfulladnak.

És amit a leginkább utálok... az érzés, ami azt hiszem már mindenképpen Malajziával kapcsolódik össze...
Amikor egy kellemes tengerben fürdőzés után az ember kifekszik a napra száradni, és a vízcseppeket a nap elkezdi felszárítani... én speciel nem szeretem ezt a kicsit csiklandós érzést... no és pont ilyen az, amikor rámmászik egy, a kisebbek közül. Naponta mondjuk tíz alkalommal legalább. Hogy hogyan kerülnek a karomra, fogalmam sincs... A gyerekek pedig még nem tudják leszedni őket. Brrr.
Azt már megtanultam, hogy mielőtt ételt tennék bármibe, megvizsgálom az edényt, hogy hangyamentes-e. De erre a testközeli élménye... nem vágyom... és jobb programot is el tudnék képzelni a napi öt teljesen hasztalan hangyamentesítési projekt helyett.

De mert választási lehetőségem nincs, maradnak a hadjáratok, közben pedig csodálom azt a fajta kitartást, amit mutatnak. Pedig kegyetlen vagyok ám...

2011. május 3., kedd

Kitámasztó nélkül

Május elseje vasárnapra esett az idén, de mint minden nemzeti és nemzetközi ünnep esetén, ami hétvégére esik a hétfőt szabadnapként ezúttal magkapták a dolgozók. Mondjuk már aki, mert a bevásárló központok éppen úgy működtek, mint minden rendes hétköznapon.

A mi szempontunkból viszont nagyon jól jött ez a plusz nap, hiszen Dani pénteken szabadságon volt, hétfőn pedig nem dolgozott. Szeretem ezeket az együtt töltött négy napokat, ennyi kell ahhoz, hogy mind leeresszünk, nem is szólva arról, hogy így csak négy napos a munkahét.

Hétfőre nem terveztünk túl sűrű programot, inkább csak egy kis sétálgatást, készülődést az ismételt ovikezdésre. A nem messzi ttdi (olyan neve van, mint egy autómotornak... igazából Taman Tun Doktor Ismail rövidítése, akiről nemcsak a parkot, hanem a körülötte elterülő városrészt is elnevezték) parkba ruccantunk. Itt egyszer jártunk eddig, mert bár van egy kis tó a közepén és a játszó része is egészen jó, késő délután nem a legideálisabb hely, mert rengeteg a szúnyog. Pedig nagyon kellemes, és most, hogy délelőtt voltunk, a tó egyik oldala még árnyékos is... padokkal. Ücsörögve elképzeltem, milyen volna egyszer egyedül egy jó könyvvel kijönni ide. (gyerekek nélkül egészen más életet élnék azt hiszem :):))

Node, amiért mentünk, az Hanna kívánsága volt. Ugyanis biciklizni szeretett volna, méghozzá kitámasztó nélkül. Mióta megkapta, nem szereltük le róla a pótkerekeket, mert egy picit nagy a váz, és elég nehéz is, én pedig úgy éreztem, előbb legyen sikerélmény a dolog, majd aztán küzdhet is ha szeretne. Penangra nem vittünk semmi kerekezőeszközt, egyrészt mert nem fértünk volna be az autóba tőlük, másrészt meg mert volt elég program enélkül is, de amint hazaértünk, Hannának eszébe jutott az oly kedves elfoglaltság.
Igy történt, hogy a parkban lekerültek a segédeszközök, és Hanna nekiállt, hogy megmutassa, tud ő bringázni, pont úgy, ahogy a nagyok.

Tény, hogy anno a Decathlonban már ment egy párszor és nagyon ügyes volt, de azoknak valamivel kisebbvolt a vázuk és egészen más a formájuk, szerintem könnyebben kezelhetőek voltak, mint ez a darab. Vagyis, amikor először ült most kétkerékre, billegett, Peti próbált neki segíteni, de mindannyiszor eldőlt. Peti lemondott róla, azt mondta, inkább tegyük vissza a pótokat.
Hanna hallani sem akart róla. Nagyon sokat próbálgatta, esett is, meg el is dőlt, és persze nem maradt el a méltatlankodás sem, sőt, egyszer úgy tűnt, feladja. Ültem a padon, és mosolyogtam... annyira jó volt látni, hogy nem adja fel. Eszembe jutott az Anna és Peti sztori, mesélni kezdtem neki, ő meg vigyorgott rajta, láttam az arcán, hogy most épp Annácskával versenyez.
Danival eljutottak a játszóig, ott letette a biciklijét, és nem is foglalkozott vele egy darabig.

Aztán visszafelé a szélesebb utat választottam, a többiek a keskenyebb járdás parton mentek. Jó döntés volt a miénk, mert itt volt elég helye, hogy míg fel nem gyorsult, kacsázhasson, esés nélkül. Azt mondtam neki, hogy először csak csináljon úgy, mintha futóbringázna, és amikor már elég gyors, akkor kezdjen el tekerni. A futóval már hosszan tudott egyensúlyozni, vagyis ezzel nem is lehetett gondja most sem.
És úgy tűnik, hogy megérezte, mert az első ilyen akció után már hosszan tekert, és csak azért éllt meg, mert nem érte el a féket (nem kontrás a gép), és túl gyorsnak találta a tempót.
Ragyogó arccal tekert, haza sem akart menni.

Másnap pedig még az sem érdekelte, hogy esett az eső, még úgy is hajlandó volt kimenni gyakorolni, hogy közben csupa víz lett. :) Álltunk az eresz alatt, ő pedig csak tekert, meg bosszankodott, meg tekert, meg bosszankodott.
Aztán hajat szárítottunk. :):)

2011. május 2., hétfő

Három nap szanatórium Penangon

Szilvi és Ákos meghívására pénteken nekivágtunk a messzeségnek, és felautóztunk Penangra.

Úgy terveztük, hogy hajnalban indulunk, hiszen az út, ha nincs forgalom, útlezárás, miegymás, akkor a gps szerint is 3 óra 50 perc. De mert a múlt hetem kicsit ziláltan ért véget, kértem Danit, hogy ne ébresszen... este nyolckor még sehol sem álltam a pakolással, hosszúnak ígérkezett az éjszaka is. Igy aztán reggel fél 10 előtt kicsivel ültünk autóba, és megállás nélkül, végig zuhogó esőben, minimális kiabálással értünk Penangra délután kettőre.
Nagyon büszke vagyok a gyerekekre, akik tényleg a legédesebb formájukat hozták, csak Áron méltatlankodott 10 percet, majd aludt, amikor meg ébren volt, akkor eljátszott. Mikolt is aludt egyet, Hanna pedig egyszer kérdezte meg, hogy mikor érünk már oda, majd egy Hamupipőkével elviselte a hátralávő másfél!!! órát is.
Penangon hatalmas dugóban vergődtünk el a házig, én vezettem, közben Dani konferenciabeszélgetett.

Szilvi finom ebéddel várt, a gyerekek pedig hihetetlenül hamar összemelegedtek, játszottak, sokszor öten együtt. Petinek köszönhetően Kristófnak is sokszor jutott társaság, ha a lányok épp olyat játszottak, ami őt nem annyira kötötte le. Ugyanakkor Áronnal is sokszor elbeszélgettek, Áron számtalanszor telepedett le Krisi mellé és mutatta neki az autót, vonatot, könyvet, nagyon helyesek voltak együtt.

A három nap alatt rengeteget aludtam, nagyon sokat pihentem, voltunk a nagyköves tengerparton, ahol most Áron sem félt már a homoktól, bár ezúttal meg sem próbáltam mezítláb elengedni. :)

Felsiklóztunk a Peneng hillre is, megnéztük Penang esti fényeit, medencéztünk, jókat ettünk, beszélgettünk, közben pedig nagy öröm volt látni, ahogy a lányok végre magyarul kommunikáltak, csicseregtek, játszottak a nagyobbakkal.

Vasárnap, egy igazi tengeri kirándulás zárta a hivatalos programokat, ismét a Turtle Beachre hajóztunk, ahol most, az esős évszak beköszöntével a kis patak méretes folyócskává változott. A tenger ugyanolyan szép és tiszta, mint legutóbb volt. Nagyon kell nekem a víz közelsége, a végtelen tengeré kifejezetten elsimította a kialakulóban lévő megannyi ráncot az arcomon, azt hiszem.

Vacsora után indultunk útnak, és hazafelé is hasonló módon repültünk, bár Penangról kiverekedni magunkat több, mint egy órán át tartott. Úgy látszik, nemcsak KLben van irtó nagy forgalom... itt ráadásul a jól megszokott araszolás helyett sokszor egy helyben álldigálltunk.
Áronnak elhagytuk a fél pár cipőjét, valószínűleg út közben... így neki most nincs mit a lábára adnom... :) de ennyi igazán belefér.

Szilvi, Ákos, nagyon köszönünk mindent, hihetetlenül jó volt... remélem hamarosan újra találkozunk!!!

30.hét Lellével

Negyedszer érkezik el ez a szám, és én minden alkalommal úgy érzem, hogy innen már csak napok kérdése, hogy megérkezzen, akire úgy várok. Pedig még 10 hét van hátra és mégis valamiért olyan közelinek tűnik a vége. Vagy talán csak én szeretném már nagyon, ha újra tudnék futni, hajolni, emelni, cipelni és nehezemre esik ez a fajta kiszolgáltatottság.

Hannával ilyen tájban hagytam abba a napi 12 órás munkámat, és naphosszat csak olvastam, feküdtem, gondolkodtam. Ez most egy kicsit más. :) Persze jó volna néha csak kifelé, vagy befelé nézelődni, talán a legnehezebb az, hogy most épp ketten teszik meg helyettem azt, amit nekem kellene. Petinek és Daninak köszönhetem, hogy némileg sikerül megtalálnom a napi egyensúlyt, leülhetek, lefekhetek ha este már nem bírom a hajtást, ők pedig elviselik, hogy így instruálom őket... pedig nem hálás ez...

Lelle pontosan 27 hetes kora óta megállás nélkül mozog. Ez az a fajta érzés, amire már emlékszem, nekem a szárnycsapások soha nem ismerősek. Van egy forduló, amikortól viszont hirtelen megváltozik az addig csak apró jelzésértékű mocorgás, és határozottan kivehető már minden kis alkatrész. Szeretem érezni, amikor egy kis hát, vagy térd megjelenik. :) Lelle Áronhoz képest egy kis pillangó. Jelen van állandóan, hullámzik a pocakom, de sosem fáj amit tesz, inkább csak nagyon jó érzés, hogy tudom, ő is velünk van már. Az aktivitása Hannáé, az érzés, ami a finomságát illeti, az Mikoltéra hasonlít inkább.

A huszon nyolcadik héten az ultrahangos becslés szerint 1144 gramm volt már és a csombcsontja az átlag legfelső határán volt. Azóta érezhetően nőtt, a hosszú lábacskáit minden percben érzem. :) Hogy én mekkora vagyok most, fogalmam sincs, valahol plusz 13 kilónál tarthatok, a pocakomat pedig még egyszer sem sikerült megmérnem. Dani szerint pillanatnyilag letagadhatatlanul a harmadik trimesztert élem, és ezt én magam is érzem. Minden nagyon lassan megy, és többnyire az elhatározás születik meg a nap elején, majd egy dolgot megcsinálva úgy érzem, elég is volt.
Igy egy kicsit átalakítottam a rutinokat, és igyekszem úgy főzni, hogy maradjon lefagyaszatni való adag is, hogy legalább hetente egyszer ne kelljen ezzel külön foglalkozni. Eddig beválni látszik. Devi nemsokára hetente háromszor jön majd, és még pár hét és anyukám is megérkezik. Onnatól pedig indulhat a valódi visszaszámlálás, és mint eddig mindig most is van bennem egy csendes óhaj, hogy bujjon ki egy picivel a kiírt időpont előtt, bár tudom, akkor jön majd, amikor neki a legjobb lesz.

A szülés még mindig formálódik bennem, a minap álmodtam azt, hogy a medencében vajúdtam, aztán bementünk a kórházba, és végül a szülőágyon szültem, úgy, hogy Dani tartott... ilyenünk pedig még sosem volt, hiszen a kádba nem is fér be mellém... Jó volt visszagondolni reggel erre, azt hiszem formálódik még sokáig a kép. Pénteken megyünk újra a saját orvosomhoz, felvetjük neki a mikádunk ötletét is, hátha ez lesz a megoldás.

Kreatív

- Eresszél máááá eeeel.
Narrálta Mikolt a kisujját, akit a másik ökle tartott fogva.
Mire nem jó az egy órás dugó...

Holnaptól

A lányok meggyógyultak... Két hét telt el itthon úgy, hogy mind a hárman mindig jelen voltak. Szeretem ezeket az időszakokat, még akkor is, ha rettenetesen leszívódtak a készleteim. Fura volt pakolni a kis táskájukat, újra felvenni a mit is kell vinniük fonalat. Hanna várja. Ahogy ma szóba került az ovi, örömmel újságolta Mikoltnak, hogy Mimiiii képzeld, holnap megyünk auntie Juliehoz. :) Ha ő örül, akkor én is.:)

2011. május 1., vasárnap

Anyák napja, elnapolva

Idén nálunk egy héttel tolódik az anyák napja... Hogy miért? Mert elfelejtették, megzavarodtak az illetékesek, ugyanis ha egybe esik a május elsejével, akkor bizonyára nem ezen a hétvégén kell megülni. Igy aztán a következő vasárnap majd írok erről. :) Addig pedig egy kép arról, amikor először kaptam virágot édesanyaként. Még ma is fura ez nekem. :):)

2011. április 27., szerda

Három meg egy pocak

Lelléről készülök írni, hétfő óta :)

Közvetve persze ez a poszt is róla szól, de mert Lelle része egy már működő minivilágnak, nem tudok most csak őt kiragadva írni azokról az érzéseimről, amik a várandósság ezen fázisában bennem vannak. No meg a tényekről.

Elfáradtam. Szeretném, ha ez nem panasznak vagy nyavajgásnak tűnne, de fényesíteni egyáltalán nem szeretnék. Ember vagyok, van három picike gyerekem, ja és egy egyre növekvő pocakom is... és úgy döntöttem, követem a férjemet, hátrahagyva minden eddigi kapcsolatot, ezzel minden elérhető segítséget is. Az egyetlen, (és ezért nagyon hálás vagyok) és nagyon erős visszacsatolás ez a blog. Innen kapom a visszajelzéseket, és rengeteg erőt is, az írásaimra adott reakciók jelentik a kommunikáció legintenzívebb formáját, hiszen sokszor arra sincs energiám, vagy praktikusan időm, hogy telefonáljak, vagy emailt írjak.

Biztosan lehetne sokkal jobban csinálni bármelyik részét a mostani életemnek, a kapcsolattartástól kezdve az időbeosztásomon keresztül a teendők rangsorolásáig, de meggyőződésem, hogy amellett, hogy a gyerekekre "pazarlom" most az összes időt (legyen az a programszervezés, vagy csak az egyszerű napi rutinok egymásutánisága), a pihenésé kell hogy legyen a maradék, és míg Áron nem alussza át az éjszakát, addig meglehetősen végesek azok a pillanatok, amikor le tudom tenni a fejem. Ha nem teszem, annak a gyerekek látják kárát, vagyis nem zavar, hogy amikor ők alszanak, én is. Másképp nem működöm. Igy viszont gyerekmentes időből nagyon kevés jut.
Peti érkezésével a péntek délutánok az enyémek lettek, amint elalszanak, megyek, és magam vagyok a világban. Egyedül, mert egyelőre nincsenek kapcsolatok, de most egyáltalán nem bánom, hogy csak ücsörgök egy koffein mentes kávé mellett és rendezgetem a gondolataimat.

Minden változás akkor működik jól, ha az előző fázist el tudom engedni, bele tudok helyezkedni az újba, megtalálom az aktuálisban azt, ami személyre szabottan rólam szól. Ha folyamatosan összehasonlítok, ha minden ami volt kell, és minden ami új, az ijesztő, akkor sosem lesz komfortérzetem. Sokszor nehéz ezzel bánnom, sokszor ellepnek a teendők és nem látok túl rajtuk, ezzel párhuzamosan pedig sokkal hosszabb idő megszoknom, rátanulnom minden új tényezőre. Korlátozottak a töltekezés forrásai, így pedig nagyon sérülékeny a rendszer. Ha bármibe több energiát kell tenni, mint amennyi rendelkezésre áll, akkor azt nagyon nehéz utólag pótolni. Vagyis tudnom kell, hogy mikor mire fordítom a meglévőt, és amikor esetleg mégis több kell a meglévőnél, akkor engedek máshol. És még így is sokszor borul az egyensúly, mert épp olyat vállalok, amiről azt hiszem, hogy jó lesz, hogy megéri, és végül nem. Ilyen volt a tegnapi délután is.

Vágyom arra a nagyszerű tulajdonságra, amivel a jelenben könnyeden veszem az akadályokat, és a megélés pillanatában is élvezem azt, ami épp történik, egyelőre csak a gyakorlás fázisánál tartok. Derűsnek maradni, nagyvonalúnak, humorral és öniróniával ha kell. Cél. Az úton pedig sokszor elborulok, de legalább tudom, hogy ezekre szükségem van.

Vannak szempontok, amik szerint nagyon jókor érkeztek a gyerekek, így szorosan egymás után. De ha nagyon őszinte akarok lenni magamhoz, akkor ez némileg egy kamikáze akció. Fizikailag, lelkileg, anyagilag, mentálisan, mindenképpen. Amíg nincs valakinek három aprósága és egy nagy pocakja, addig nem tudhatja, milyen. Én sem tudtam. Akkor sem tudtam mit jelent kétgyerekesnek lenni, míg csak Hanna volt, és Áron érkezéséig is csak kétgyerekesként tudtam működni. A gyakorlat az, ami a szabályokat alkotja, előre elképzelni, pláne beleképzelni bárki bőrébe magam... nagyképűség volna. Magam választottam ezt az életet, én vagyok a felelős is azért, hogy ezt jól csináljam. Amíg lehetőségem van rá, gyakorlom is. Sőt, változom is. De sokmindenben tudom, a vérem, az alapjaim, amiken ha akarnék is, csak nagyon nehezen tudnék változtatni. Lehet, hogy ezen kellene dolgoznom leginkább, hogy alább adjam az elvárásaimat... mondjuk hogy ne érdekeljen, hogy ellepnek bennünket a hangyák, és lezseren kint tudjak hagyni bármit a konyhában... mert pillanatnyilag ez nem megy...

Visszatérve a gyerekekre...
Míg Áron picike volt, sokkal egyszerűbb volt a hárommal. :) Furán hangzik ez, de tény, és most úgy érzem, néha amiatt fogynak le az elemeim, mert Áron már ekkora. Több figyelmet kíván most, mint a lányok ketten, és ha nem a babusgatás okán, akkor abból az apró tényből kifolyólag, hogy életveszélyes dolgokat művel. Vagyis vagy kézben van, vagy ha nem, akkor is kívánna egy teljes embert.
Hanna is, akihez az út a kizárólagosan vele töltött idő...
Mikolt is... aki pedig a legintenzívebb határkereső periódusában van, és mert épp olyan, mint babakorában volt, vagyis amint teljesül a kívánsága kezesbárány, nála némileg sokára kezdtünk hozzá a családba való integrálásba. Mondjuk eddig nem neveltük... Feldmár jut eszembe, meg ez az idézet tőle, a nevelésről.
Meg az, hogy vajon hogyan lehet sok, kicsi korkülönbséggel érkező gyerekkel jól bánni. Amikor nem jut arra, hogy mindnek mindig, mindent elmagyarázzak, a nehezebb szakaszaikban tereljem őket, legyen mindig jó ötletem arra az esetre, ha épp torkuk szakadtából üvöltve tépik egymás haját. Lehet, hogy ezért nem vállalnak olyan sokat ennyit?
Pedig nekem van benne hitem, hogy lehet. Csak nagyon húzós.

Nos akkor el is érkeztem Lelléhez, vagyis arra a pontra, hogy eddig még nem esett szó arról, hogy a három mellett van egy negyedik is. Éppencsak pocakban, de már nagyon is határozottan jelen. Leginkább amiatt, hogy korlátoz. Leginkább fizikailag. Szépen teszi, és ez természetes is, és tudom, hogy ez az út, a gyerekeknek is jelzés, hogy már nem csak hárman vannak. Lassan elérkezik az ideje az újrarendeződésnek, az újra elengedésnek, az újra elveszésemnek és újabb útkeresésnek egyaránt. Ma még mindig csak háromgyerekes vagyok, és van egy nagy pocakom. De érzem, hogy négy gyerek, az nem három plusz egy.
És sokszor úgy érzem, elértem a határaimon túlra, és fogalmam sincs, hogy honnan csavarjak egy cseppet még a túléléshez.
Mint most...
Amikor megfulladok a melegtől és a párátől, ha kilépek a lakásból, amikor nem tudok rendet tenni, mert nem tudok lehajolni, amikor érzik a gyengeségemet és provokálják, hogy legyek erős... Amikor egyedül érzem magam. És távol álljon tőlem a nyavajgás... Ez van épp így.

2011. április 26., kedd

írnék...

... de ma nagyon hisztis napom van. Mert nem tudom lecsapni a szúnyogot, mert a konyhát újfent ellepték a hangyák, és mert ma délután két órát utaztattam a családomat, mert azt gondoltam, érdemes hatkor elindulni a belvárosba, és a gps háromszor mutatott rosszat, így anélkül értünk haza, hogy kiszálltunk volna akárcsak egy percre is... esetleg rohangálni egyet vacsora előtt...

...írtam már arról, mennyire kellemes az útvezetés errefelé?...

Dani holnap elmegy Penangra és csak holnapután jön haza. Most úgy érzem, nem fogom tudni végigcsinálni...

Azt hiszem kicsit megint elfáradtam...

2011. április 24., vasárnap

Bringa

Hanna tavaly egy futóbringát kapott a családtól a névnapjára.
Nem gondolom, hogy egy névnap a legjobb alkalom ilyen nagy volumenű ajándékok osztására, mégis így alakult.
Gyerekkoromban a húsvét vasárnap kertben csokinyúl kereséssel telt, szerettem nagyon, és cseppet sem hiányzott, hogy még ajándék is legyen a borkok alján... persze mindig kaptunk valami apróságot, de ez csak mint valami ráadás maradt meg bennem. Maga az élmény, hogy keresünk, ez adta a húsvét utánozhatatlan báját.
Amikor eljöttünk, Hanna éppen megtanult kétkeréken tekerni, de már nem volt rá alkalom, hogy a futó helyett egy rendes pedálos járgányt is beszerezzünk neki. Azt tudtuk, hogy nagyon hamar szüksége lesz rá, és folyamatosan emlékeztetett is bennünket, hogy ő már tud kitámasztó nélkül is kerekezni.

A mellettünk lévő kis bevásárlóparadicsomban van egy bringás bolt. Kölcsönözni is lehet, meg venni is kerékpárt, Hanna pedig minden alkalommal, ha arra járunk, kipróbálja, amit ki lehet.
Dani pedig tett neki egy ígéretet, miszerint beszél majd nyúlelvtárssal, hozna-e neki egy rózsaszínt, esetleg kéket, de semmiképpen sem zöldet...
Hanna pedig várta a mai napot, nagyon...
És míg Mikolt betűs matricát kért, majd puha csillagot (???), Hanna konkrétan a biciklit emelte ki, mint óhaja tárgyát.
És tényleg, miért is ne?

Aztán eljött ez a hét, és Mikolt is megtanult a kölcsönzős bringákkal tekerni. Neki elsőként kihívás volt egyáltalán azt elsajátítani, hogy miként kell a pedálokkal bánni. Ő eddig csak motorozott, még Hanna futóbringája is nagy volt neki. (persze, mert Mikolt manó, a bringa meg a legmagasabb ülésmagasságba volt állítva) De amint ráérzett a pedélhajtás művészetére, kitartóan hajtotta a kisebb, de épp ugyanolyan dizájnú kisbringát, mint amilyet Hanna. Kis ázsiai körkép... minden kislánybringa kormányán színes, csillogó műanyag fityerék hullanak alá, a kiskosáron, ami a kormány elé van applikálva, apró művirágok pompáznak, valamint egészen bizarr metál rózsaszín, vagy kék, illetve zöld árnyalatokban kaphatóak. Ez az olcsóbb... A drágább sem szebb, csak kicsit jobb minőségű.
Semmi egyszerű sötétkék, vagy csak szimpla kék... legyen királylány rajta, vagy legalább barbie. A kisfiúkén meg pókember, vagy verdák...

Hosszú időbe telt, de végül sikerült egyel megbarátkoznunk, és nekem még mindig semmi bajom nem volt a projekttel... egészen tegnapig. Amikor rájöttem, Mikolt is szeretne egy kisbringát. És hogy a húsvét mégiscsak a csokinyúlról szól... nem a csillagos égről... és hogy nincs igazság, mert sehogyan sem jó. Akkor is rossz nekem, ha Mimi most nem kap, és akkor is, ha egyikük sem... hiszen Hanna várja, joggal.
Volt egy néhány futamos csörténk Danival, én nem nyugodtam meg, ő meg nem idegeskedett. Egyre van keret, Mikolt pedig még kicsi, nem is való neki a pedálos bringa...
Aztán arra jutottam magammal, hogy ezt előbb kellett volna jól kitalálnunk, és most már ez van. Ha rosszul érzem magam miatta, az nem segít... no meg arra, hogy akkor legalább Mimi kapja meg a futóbringát, és tegyük egy kicsit Mimisebbé...

Tegnap délután Dani elvitte a kis sérült futót a kölcsönzőshöz (ennek repedt meg a kormánya a költözés alkalmával...), ahol kapott szép új kereket, mert a régi használhatatlan volt, bár Hanna sosem panaszkodott... és az ülését Mikolt méretre állították, valamint megfordították a kormányt, így a repedés alul van, amit pedig egy fémdarabbal és némi piros ragasztószalaggal rögzítettek, aztán hazajött. A csillogó kék biciklivel Hannának, és a piros ülésű, piros kormányú reborn futóval Mikoltnak.

Ma délután pedig fűben keresgélés helyett (menetrendszerinti égszakadás) a nappaliban kutattak a gyerekek (csokitojás és nyúl híjján mangót kaptak), mindnek jutott valami apróság, Hannát pedig várta a járgánya. Szeretem az örömöt látni az arcukon, amikor valami olyat kapnak, amire régóta vágytak. Hanna határtalanul boldog volt.

Mikoltra pedig rettenetesen büszke vagyok. (iszonyatosan nehéz dackorszakos kis rémség amúgy, minden percben robban, elképesztő türelemre lenne szükségem, hogy jól kezeljem... ez egy másik poszt témája lenne, csak érzékeltetés képpen írom, hogy alátámasszam az aggályokat, amiket akkor éreztem, amikor erre a délutánra gondoltam...) Kis Mimink ragyogott Hanna örömétől, nézte egy darabig, ahogy a nővére jön megy a nappaliban a kétkerekűvel, majd elindult a konyha irányába:
- Megkejesem az én bicikjimet.
Mondta...
Annyira édes volt ahogy egy percig sem fagyott az arcára az öröm a hírtől, hogy szerintünk ne nagyon menjen messzire, és még édesebb, ahogyan fogadta a hírt, hogy bár most nincs kétkerekű, mától az övé a futóbringa.
Ragasztottunk néhány fa katicát a kormányra, Mikolt pedig ráült (pedig soha ezelőtt nem akarta úgy igazán kipróbálni) és addig gyakorolt, míg egy negyed óra múlva hangosan kiabálta örömében:
- Nézd Hanna, nééézd, megtanultam futni!
:):)
Aztóta a ragasztószalag helyett szép piros műanyag kötés van a kormányon, nagyon jól néz ki az új külső.

Hannára is rettentő büszke vagyok, mert bár az új biciklivel csak limitált körmennyiséget enged Mikoltnak tekerni (mondjuk szerintem ez is igazán szép tőle), a futóbringát minden fenntartás nélkül engedte birtokon kívülre. Pedig itt is elkövettünk egy bakit... vele nem egyeztettünk a tulajdonos váltásról.

Azért a kölcsönzőben Mikoltnak eszébe jutott, hogy mégiscsak a pedálos az igazi... :) de mert láttam ma futózni, igazat adtam Daninak, neki még nem kell.

A Húsvétról

Címszavak vannak csak a fejemben...
Pl., hogy mennyire más egy olyan országban, ahol nem a kereszténység az alap, vagyis ezt a napot nem jegyzik... sőt a nyuszikon kívül semmi sem utal arra, hogy valami történik egy másik kultúrkörben.
Nincs sonka, nincs szabadnap, nincsenek szimbólumok, amik emlékeztetnének, segítenének a készülődésben.
Egészen addig, míg Hanna fel nem tette a kérdést... a Jézuska már meghalt?
Nem beszéltem neki még sosem erről, a gyerekek a mifajta templomokat szorosan a karácsonyhoz, vagyis leginkább Jézus születéséhez kötik... ha harangoztak, mindig az volt a felvetésük, hogy megszületett a Jézuska.
Aztán szombaton, a semmiből érkezett Hanna kérdése. Egészen mellbevágó volt, mert dacára annak, hogy mostanában a halál foglalkoztatja, és beszélgetünk is róla gyakran, erre egyáltalán nem számítottam.
És ebben az ismeretlen szimbólumokkal teli, nagyon más világban hirtelen meg kellett állnom, és el kellett gondolkodnom a Húsvét jelentésén.
Akkor, ott átfordult a készülődés valami élőbe, és nagyon hálás voltam Hannának, mert bár fogalmam sem volt, hogy hogyan és mennyit meséljek el neki arról, amit gondolok, hiszek, rettenetesen sokat adott.
Végül ma egy jópár képet kaptam otthonról, locsolásról, tojáspatkolásról, piétáról... és megérintett.
Milyen nagyon izgalmas dolog ez, hogy vajon tudjuk-e értékelni azt, amink van, akkor, amikor van, és amikor úgy hisszük, hogy tudjuk?...

Az idei Húsvét ajándéka ennyi: úton vagyunk önmagunk felé...
Kívánhaték-e mást?

A képet Barbara küldte, a virágzó meggy és cseresznyefa az udvarunkban... :)

Amikor azt állítom, hogy esik...

A mai mindenen túltett, volt egy olyan dörgéssor, hogy én majdnem kiejtettem ijedtemben a kamerát a kezemből...
Sajnos ahogy én megnéztem, nem hallani igazán a dörgést (bár jól felhangosítva talán igen...), de amikor halkabban zúdul alá a víz, az az...
Természetesen a gyerekek ma is sikítva ébredtek. Hát így kérjen az ember :):)



Holnapra talán lesz film is...
No kivártam...
Kis komment. A víz a szomszéd ház előtetőjéről ömlik, ebből lehet következtetni a mennyiségre... A villanások pedig villámlások. Életemben nem volt még ilyen sok, ilyen durva és ilyen hangos esőélményem. :)
És akkor most újra kérnék... :)

2011. április 23., szombat

Kérnék

Két abszolút apróságot...

Lehetne mondjuk a nappali 34 fok helyett csak 28?
És lehetne, hogy a napok óta rutinszerűen az alvásidő első fél óráját követően érkező 100 darab mennydörgés mondjuk fél három helyett ötkor legyen?
Nagyon fontos volna...

2011. április 22., péntek

Éjjeli

Mikolt napok óta egyedül öltözik. Este többnyire azért, mert miközben hasztalan próbáltam utolérni a mezítelen rohangálót, azt találtam mondani neki, hogy ha most nem jön, akkor én ugyan nem szaladok tovább, öltözhet egymaga.
Örömmel tette. És nagyon büszke volt magára, hogy sikerült is.
Igy történt, hogy a minap pelus nélkül ment aludni, és reggel vigyorogva, grimaszolva mondogatta: - Mama, pejus néjküj ajuttam. :):)
Ma minden esetre kapott pelenkát... talán nem vagyok elég bátor...

Áront Dani altatja. Nagyon kevés kivétellel kellek, ráadásul sikerült egy kicsit előrébb tornászni a fektetést is, így volt már olyan esténk is, amikor Áron már 10kor aludt. Ezzel párhuzamosan a lányok is...
De a lényeg, hogy a foga miatt elég rendszertelenül és sokszor ébredt éjjel, majd megtaláltam a Vibrucol kúpot. És bár nem szeretnék messzemenő következtetést levonni, tény, hogy megtörtént az első, igazi, teljes átalvás.
Egyszer...
Mert másnap nem kapott kúpot, és nem is aludt jól. Aztán igen, és akkor meg igen, és ez így ment...
A tegnapi éjjel katasztrófa volt, kúp nélküli is, ma nem kockáztatunk.
Az az átaludt nagyon jólesett.

Hangolódás... a húsvétra, a tavaszra


Hogy szépen lassan, de mégiscsak megérkezem ebbe a világba (hogy aztán újra elrugaszkodjak, és nekilássak felépiteni egy következőt...), abból is látszik, hogy mig a karácsonyi készülődés javarészt elmaradt, a tavaszt már a farsangi időszakkal kezdődően tudatosan vártuk, napról napra születtek az alkotások, pedig nagyon messze vagyunk ezektől az ünnepektől... sajnos.

A gyerekek a távolság, és a kézzelfoghatóság hiánya ellenére is sokat kérdeznek, és nagyon igénylik, hogy beszélgessünk, meséljünk, tanuljunk éneket, mondókát, verset, alkossunk sok közöset a magyar hagyományokból.
Igy lett szines papirfüzér márciusban az ajtónkon, és mostanában egy csomó olyasmi is, amit nem szeretnék elárulni, mert ajándék lesz... nem is sokára.
A húsvét pedig mindenek felett kiemelkedően fontos szerepet játszik a hétköznapjainkban, aminek egyik eleme az a várakozás, ami nekem teljesen új... Hanna elég nagy már ahhoz, hogy érezze az idő múlását, az alkalom közeledését. Nagyon szeretem, ahogyan beengedi az információkat, átmossa magán, és kérdez.

Hogy virágvasárnapra nem készültünk el a barkaágakkal, csak azon múlt, hogy nagyon elfáradtam... Mert ha Hanna tehette volna, már régen itt diszelegne ez a kis közös alkotás. Ő maga festette volna a tojásokat, mint ahogyan kitartóan segédkezett a mai napon. Előbb Petinek kifújni, majd nekem, előkésziteni és végül megalkotni... Bár nem barka, és nem is él, Hanna szerint nagyon szép lett.

Most már csak a hétfőre kell megfestenünk egy óvodányi fiúnak a himes tojásokat, még akkor is, ha Hannán és Mikolton kivül senki sem tudja, hogy locsolni kell cserébe. :) Az otthonról hozott tojásfesték bevált, és ha eszembe jut, megkérem a nagymamákat, vegyenek nekünk, hogy jövőre is jusson... Most eszembe jutott... (Nagymamák, ez a legegyszerűbb cba-s négyszinű festék...:))

2011. április 21., csütörtök

Egyedül

Ma délután egyedül voltam a majdnem néggyel.
Peti elutazott Szingapúrba, kivittük a vonathoz, aztán integettünk is neki, én pedig egy cseppet megszeppenve jöttem hazafelé, abban a tudatban, hogy Dani ma este kimenőt kapott, ha nem is egész éjjelre, de fektetésig mindenképpen.

Vagyis egyedül kell megtöltenem értelmes dolgokkal a szieszta utáni négy-öt órácskát, ami nem is olyan egyszerű, mint amilyennek innen tűnik... mármint túl rajta.
A legnagyobb kihívás most az, hogy nem mozgok valami fergetegesen... és akkor egy cseppet sem túloztam. Elég bosszantó, hiszen külön tervet kell megalkotnom arra az esetre, ha valami leesik, kicsöpög, összetörik... Mikolt pedig nem a legempatikusabb az asztalnál... a hangyák viszont ellepnek bennünket, valahányszor ottmarad egy aprócska morzsa. És tényleg nem a kényszerességem mondatja ezt, hanem így van.

A második számú nehezítés, hogy rettentő meleg van, vagy esik. Igy korlátozottak a kimenetel lehetőségei, pedig három óra bentlét után a hangerő, az egymás iránti meg nem értés érzékelhetően megsokszorozódik, csakúgy, mint a balesetveszélyes akciók száma. Tegnap pl. megtanították a lányok Áron arra, hogy a kanapéról ugráljon le. Egy 16 hónapos vajon hogyan teszi ezt?...

Elérkezett a délután hat óra, és kezdtek szétesni... És hiába dörgött, meg morgott, ki kellett vinnem őket. Örök hálával tartozom Hannának, aki nemcsak hogy kitalálta, hogy a kis babakocsiját szeretné tolni, hanem mikor meglátta Áron toporgó boldogságát a kiskocsi láttán, önként felajánlotta neki, hogy tolja ő, maga pedig a nagy kocsit tologatta... nekem nem maradt más, mint irányítani őket a megfelelő irányba. Mikolt is tolt, neki kellett egy baba is, amit végül önállóan oldott meg... teljesen meglepő módon visszament a házba és hozott egyet... hiszti nélkül.

És hogy ebből miért lett poszt?
Mert a két kicsi végig sétált, Hanna végig hagyta Áronnak, hogy tolja a kocsiját, mert mielőtt visszafordultunk volna, találtak egy fát, amiről a termések épp lepotyogtak, és ezeket dobálták a csatorna rácsai közé, majd mikor észrevetettek egy csigát, mindhárman köréguggoltak, úgy csodálták. Semmi dolgom nem volt...
Néztem őket. Áron majdnem akkora, mint Mimi. :) Hanna varázsolt egy pálcával, és közben a csigák étkezési szokásairól faggatott.
Idővel szóltam, forduljunk vissza.
Egy hang nélkül jöttek.
Út közben Mikolt beült a babakocsiba, Hanna pedig megkapta végre a saját kis játékát.
Áron az utolsó 10 méteren kéreckedett fel, már akkor, amikor Hanna épp Mikoltot tolta és megállt a járda végén.

Vajon tényleg érzik rajtam, hogy ha egyedül vagyok, akkor minden elvárást elengedve csak élvezem a velük töltött időt?
Passz... ha igen, akkor jó volna mindig így lenni...
Szerettem ezt az estét. :)