2011. május 30., hétfő

Amikor kreatívnak kell lenni...

Van egy nagyon kényelmes kanapénk. Az elmúlt napokban ez lett a főhadiszállásom, mert itt a legkellemesebb a levegő, ha bekapcsolom a légkondícionálót és a plafonventillátort is, mert egészen komoly pocakösszehúzódásokat produkáltam és jobbnak tűnt nyugton maradni, amikor csak lehet, és mert a gyerekek itt körém tudnak gyűlni, és mindenfélékkel kárpótlom őket a kiesett mozgástevékenységek ellensúlyozására.

Például újra előkerült a vasalódeszka, amit használhatnak mászókának, csúszdának, vagy a kisautókat guríthatják rajta. Hosszan képesek hármasban játszani így, nem is értem, miért nem jutott eszembe eddig, pedig otthon is sokszor vettem elő nekik, ha már az ugrálóasztalukat is megunták.

Egy idő után viszont elegük van a benti életből, és a szabadba vágynak. Ekkor jön el az én vesztem... Most, hogy iskolaszünet van, és mind itt vannak, Peti és Dani viszont nem, muszáj valahogy megoldani, hogy ne végtelen rohangászás, őrjöngés legyen a délelőtt ebéd előtti része... addig szívesen elmolyolnak, hol a kuckóikban (a lépcső alatt, vagy a kanapé melletti zugban) mesét olvasva, hallagatva, táncolva, hol az asztalnál kirakózva. Minden napra van valami kis kiézműveskedés is, de ez sem tart túl sokáig.
Kimenni pedig... Esélyem sincs már utolérni őket, Áron is belejött a motorozásba annyira, hogy az már veszélyes legyen, ha csak én vagyok mellette, de a legnagyobb mumusom a hőség, és a nagyon magas páratartalom. Egyszerűen nem kapok levegőt, csak akkor, ha a medencében lebegek.

Ma még a miénk is nagyon messzinek tűnt, ha a lábamra álltam azonnal szédülni kezdtem, így meg sem mertem kockáztatni, hogy összeszedjem a cuccainkat és elinduljak.
Viszont a kiskamrából előkerült egy felfújható minilubickolda. Áldom a napot, amikor rendet tettem itt, és még inkább azt, amikor nem engedve Daninak elcsomagoltam ezt a nagyon fontos darabot.
A gyerekek pedig látványosan rajongtak a kis pocsolyáért is. Újdonság volt, lehetett slagozni, pacsálni, öntögetni, ugrálni ki-be.
Nagy dolog ez az aprócska kert... és most már a picuri medence is.

34 hetes Lellecsillag

Igy festünk...
Majd írok is. :)

2011. május 28., szombat

Még víz

Ma nyaraltunk. Legalábbis Dani, aki kicsit ki(le)merült (fáj a torka is... most ő az utolsó) az elmúlt időszaktól, amint lefeküdt a medence partjára, ezt mondta. Aztán becsukta a szemét, és aludt egyet az árnyékban.
Mi pedig nyaraltunk. :)
Mikolt továbbra is szerelmese a mélyvíznek, és mert ma a kamerával együtt indultam el velük, van néhány fotó, meg video is erről.
Hanna a locsolókannával öntögette a vizet és tisztította az utat. Aztán a lányok levették a fürdőbugyijukat, és azzal gondolták feltakarítani a követ...
Érkezett egy pár is, a nőnek hatalmas pocakja volt, a gyerekek mindenáron meg akarták simogatni, így kénytelenek voltunk szóba elegyedni velük. :) Van egy 19 hónapos kisfiúk, és a jövő hétre várják a kislányukat. Sorstárs...
Áron eközben megjárta a szaunát, néha csobbant és egy kevésszer öntögetett is.
Nagyon szeretem ezeket a délelőttöket, vagy délutánokat... whatever.

Délután Mimi azzal ébredt, hogy menjünk megint vízbe... de ezúttal felülről érkezett, így ezt inkább kihagytuk.



Merengések szülésügyben

Dani tegnap három nap Szingapúr után végre hazaért. Hosszúak nekem most ezek a három napok, és bár Peti itt van, és a héten többször hoztunk ebédet kintről (egyszer kínait, egyszer pedig indiait ettünk), a felelősség ilyenkor mégiscsak egyedül az enyém, és ez most különösen nehéz volt.
Csütörtökön medencéztünk, az öltöző tükrében a pocakom kétszer akkorának tűnt, mint ahogyan én elképzeltem... Csak álltam, és néztem, és megijedtem... a szülés gondolatától. Most először Lelle beköltözése óta megrettentem a feladattól, eszembe jutott a vége, amikor minden alkalommal úgy éreztem, már nem én irányítom, és elveszek, meghalok... Tudom, hogy ez így van rendjén, és mint minden alámerülés ez is katarzissal jár, hogy aztán egy életre szóló ajándék lehessen... Amitől nekem már nem kell megmásznom a Himaláját...
És mégis megriadtam.
Talán azért, mert Dani nagyon keveset van velem, kettesben pedig még kevesebbet töltünk. És ez hiányzik. Hogy beszéljünk Lelléről, a szülésről, hogy érezzem, hogy biztonságban vagyok, leszek, és mellettem áll majd, amikor szükségem lesz rá.
Áron érkezése alatt az utolsó pár percben volt csak igazán ott, addig mindenféle dolgokat intézett, és ezt most nem szeretném.
Szeretném tudni, hogy az elejétől a végéig velem, mellettem lesz, hogy ebben a nagyon magamra hagyott időszakban legalább a végét csináljuk együtt. De legalábbis nem nekem kell majd a külvilággal küzdenem, figyelhetek csak magamra és Lellére.
Hazaért, beszéltünk, és megnyugtatott.
Most jobb. :)
Lassan elérkezik az az idő, amikor már nem sürgetem a közeledést...
És ez is jó...

2011. május 27., péntek

A csend

Minden nap megtörténik ez a kis szeánsz.
Teljes csendben ülnek a könyvespolc tőszomszédságában, Áron lepakolja amit elér, majd mindenki megkeresi a nekivalót, és nézegetnek.
Ma Hanna mesélt is, előbb Miminek, aztán Áronnak, majd cseréltek, Mikolt mesélt Áronnak... :):)
Szeretem ezeket a pillanatokat, szeretem nézni, ahogy tanulmányozzák a könyveiket, ahogy elmélyülnek, szeretem ezt a papírsercenős csendjüket.

2011. május 26., csütörtök

Mimi a vízitündér

Már zengtem ódákat erről a semmihez sem fogható ajándékról, amit a medencék közelsége karöltve ezzel az időjárással minden nap ad.
Talán az itteni életünk legharmónikusabb perceit a vízben éljük, és amikor csak lehet, mert pl. nem betegek a gyerekek, ki is használjuk, hogy a legközelebbi csobbanási lehetőség húsz méterre van csak tőlünk.
Mivel a vizet állandóan süti a nap, nem kell melegíteni, az én érzékeny szervezetemnek is mindig kellemes a hőmérséklete, és attól sem kell tartani, hogy megfáznak benne a csöppek. Volt már olyan is, hogy a déli nagymelegben értünk csak ki, és a víz felső tíz centije mármár forrónak volt mondható.
Mostanában különösen jólesik alámerülni, bálna méreteim ebben a közegben megtévesztően kecsesnek és könnyűnek tűnnek... bezzeg, mikor ki kell jönni...
Nem utolsó sorban pedig ez az a hely, ahová bátran be lehet engedni az összes porontyot, mert órákig képesek eljátszani anélkül, hogy bármit, vagy bárkit igényelnének, és ez hatalmas dolog.
Hanna nagyon régóta vízbiztos, a két kicsinek ez a folyamat a mai napig tart, de mostanra már őket sem kell igazából testközelből felügyelni, a karúszók biztonsága épp elég nekik is és nekem is.
Amikor megérkeztünk, Áron még csak barátkozott a vízzel, fogalma sem volt, hogy mit jelent ez a közeg, hogyan kell benne vislekedni, viszont az állandó kíváncsiság és a kitartó próbálkozások meghozták az eredményt. Ma már hason is, háton is ellebeg, a létrán régóta kimászik, ugrál, mostanában pedig azt élvezi, ha egy felnőtt dobálja. Szenzációs. :)

Mikolt az a gyerekünk, aki amolyan úszósapkás, Lukács-fürdős tempóban pancsikált mindezidáig. A fejét sosem érte a víz (de könnyű is volt, neki sosem kellett hajat szárítanom vizezés után...), kint tartotta, és méltóságteljesen, lassan tempózva lebegett a karúszóival. Az úszószemüvegét elhagytuk sajnos, de mert eddig egyszer sem hiányolta, nem vettem neki újat.
De Hanna elképesztő vízszeretete úgy tűnik átragadt a kisebbünkre is.

A múlt héten kezdődött a mélyebb barátság Mimi és a mélyvíz között, amikor először merészkedett arccal is a víz alá, és irtó büszkén mutatta, hogy vizes lett a feje. Nagy öröm volt neki, bár a szemét egyáltalán nem nyitotta ki, és a levegővétellel is voltak nehézségei, de gyakorolt kitartóan.
Aztán ma délután a klubházba mentünk fürdeni.
Egyszer csak úgy láttam, mintha Mikolt Áron után beugrott volna állásból a partról. Eddig mindig csak úgy mert, ha valaki fogta a kezét, akkor is csak ülésből, és a feje véletlenül sem merült el. Azt hittem, rosszul látok. Mert kimászott és ragyogó arccal újra ugrott. És még sokszor... :)

Mikor megunták, egy olyan részre úsztak, ahol a széles és hosszú lépcsők biztonságot adnak, mert leér a lábuk, de még mindig van hely úszkálni. Gondoltam megkérdezem Mikoltot, lenne-e kedve levenni a karúszót. (a múltkor véletlenül enélkül futott be a vízbe, elmerült, és jól meg is ijedt, akkor számtalanszor megkérdezte, hogy vajon megfulladt-e... biztosítottam róla, hogy mindig figyelem, és nem hagynám megfulladni.. elhitte)
Gyanakodva fürkészte az arcomat, és megkérdezte, hogy akkor megfullad-e, és megegyeztünk, hogy szerintem nagyon ügyes, és nyugodtan kipróbálhatja az úszást, mert megfogom, ha szüksége lesz rá.
Levette a karúszóit, és belevetette magát a vízbe.
Két három perc után oda-vissza úszkált rendes lábtempóval, a fejét a víz alá téve tőlem a sekélyebb vizű lépcsőig.
Annyira ráérzett és annyira tetszett neki ez az újítás, hogy még akkor is bent volt, amikor a másik kettőt már szárazra törölgettem, és csak azzal lehetett kiszedni a vízből, hogy holnap folytathatja a gyakorlást.
A végén már pörgött, forgott, bukfencezni próbált.
Én pedig elmulasztottam felvenni a néhai kacsauszi Mikoltot, és azt hiszem erre már sosem lesz módom... :):)

Varró Dani nyomdokain

Hanna ma este verset költött Áronnak, egy állatos könyvet nézegetve. A vers így szól:

Gólya, gólya mit csinálsz?
Fészket rakok kisjuhász.
Róka, róka mit csinálsz?
Parton ülök macdonald's.

Tehetséges... :) de nem ezért nevettünk nagyon... :):):)

Hetes játék

Sosem szoktam játékra adni a fejemet, de ez most valamiért megmozgatta a bensőmet. Szilvi oldaláról érkezett a felkérés, a szabály szerint hét másik blogszerzőt kellene megneveznem, ettől most eltekintek, de bárkinek, akinek kedve van, csatlakozzon. :)

1. Rettenetesen rossz kapcsolattatró vagyok.
Rendszeresen elhagyom a telefonom, vagy nem érek oda, ha csöng, és nagyon sokszor csak raktározom a felhívandókat, aztán eltelnek napok, és nem jutok hozzá. Az emailekkel is hasonló a helyzet, bár ebben csináltam magamnak egy rendszert, minden fontos levelet a draftba teszek azonnal, így legalább látom, mennyi az elmaradásom.
Nagyon nagy szerencsémre akiket barátaimnak mondhatok, elfogadják (ugye így van?...) ezt, én pedig igyekszem ebben fejlődni...

2. Alkalmi függő vagyok.
Időszakosan vannak dolgok, amik nem eresztenek. És ha nem eresztenek, akkor képes vagyok hatalmas erőket is megmozgatni, akár bármiért. Kamaszkoromban a szinkronúszás volt ez a végetnemérő szenvedély, gyakorlatilag minden szabad percemet zenevágással, koreográfiagyártással, vagy esetenként fürdőruha flitterezéssel töltöttem. Egyetemistaként döbbentem rá, hogy kimaradt a csavargós, mozizós korszak az életemből... :):)
Mostanában ezek a függőségek sokkal gyakorlatiasabbak, de mindben hasonló, hogy nem tudom abbahagyni... Feladni meg végképp.

3. Három éves korom óta folyamatos szerelemben élek.
Többször megkaptam már, hogy még sosem voltam egyedül. Egy percre sem. Ez pedig nem igaz, valamikor a huszas éveim elején volt három hónap, amikor de, és egyáltalán nem találtam a helyem...
De mit tegyek, ha már három évesen fizikai fájadalmat éltem meg, amikor a szerelmem elment a csoportunkból, és amikor egy fél év után visszajött, bár őrá nem, de az érzésre elemi erővel emlékeztem... Nagycsoportos korunkig tartó szerelem volt. :)
A következő másodikos koromban kezdődött, amikor bevittem a hegedűmet az iskolába, és a szünetben az udvaron játszottam a körémgyűlteknek. Egy kisfiú a párhuzamos osztályból annyira szépen kért, hogy játszak még, hogy nem volt más választásom, beleszerettem... Hatodikig ő volt a férjjelöltem, rengeteg időt töltöttünk együtt :):)
(hihetetlen miket írok... de mostmár nincs visszaút...)
A többieket nem sorolom, de tényleg állandóan szerelmes voltam... :):) Ahogy most is :)

4. Ha tehetném minden nap házi, kézzel gyúrt tésztát ennék.
Kisgyerekként a nagymamám által gyúrt nyerset is képes voltam befalni... titokban, mert a felnőttek nem értették, hogy nekem nem fáj a hasam tőle. Akkoriban a nagymamám minden alkalommal, ha kifőtt tészta volt ebédre, megkérdezte, mivel kérem... minden alkalommal ugyanaz volt a válaszom: sóval...
Manapság is inkább a kifőttet preferálom, nem a sütiket, ebből pedig a káposztás a nagy kedvencem, tejföllel. :)

5. Nőnek lennem...
Elvarázsol egy egy ékszer... de csak a nemes, egyedi, és csak az arany... fogalmam sincs miért. Ötvös szívesen lettem volna mondjuk, de ennek semmi köze ehhez a vonzódáshoz, azt hiszem.
Ugyanakkor (pillanatnyilag végképp... ) az az ékszertartó csupafiókos facsoda, amit Danitól kaptam, fűzhető gyöngyök raktára, azon az egy pár aranyfülbevalón kívül, amit most pont nem hordok, semmilyen más ékszer nincs benne. Semmi bizsu, semmi...
Nem használok sminket, annak ellenére, hogy a szinkronúszó, majd táncos múltamban milliószor voltam kifestve... Zavar. A szempillaspiráltól pedig elálmosodom :):)
Nincs sok ruhám sem, inkább a gyerekeknek veszek bármit, magamnak nagyon ritkán.
Pedig szeretem a ruhákat is, és komoly cipőmániában is szenvedek... szerencsére mostanság egy papucson kívül nincs szükség másra, ez némileg javít a helyzeten.
Nem használok illatot. Izzadás ellen is csak babahintőport :):) ha van rajtam parfüm, fél óra múlva fáj a fejem :):):) Pedig Dani néha próbálkozik, és alkalmakkor kiteszek magamért.
A nőiességről pedig azt gondolom, ha van a mozdulataimban báj, a gesztusaimban lágyság, az ölelésemben szenvedély, akkor az összes fent említett nem is hiányzik.

6. Úgy vezetek, mint egy taxisofőr.
Otthon... Minden mellékutcát ismerek, bárhová, ahol valaha voltam visszatalálok. 13 éves korom óta vezetek, eleinte csak az udvaron parkoltam ki és be, végül 17 évesen lett jogosítványom, és alig húsz évesen kaptam az első, akkor kicsit nálamnál idősebb golfot a nevelőapámtól. A hegedűm a csomagtartóban többet ért, mint az egész autó... :)
El sem tudnám képzelni az életemet autó nélkül, vezetés nélkül, ez a fajta szabadság az, amit nem tudok feladni.
Volt már kisbusz, amiben éltem, jobbkormányos, volt nagy hajó volvom is, a legemlékezetesebb autóm pedig mindmáig az a piros golf, amit az esküvőnk előtt adtam el. A mai napig, ha szembejön az a típus, fürkészem a rendszámát, hátha az enyém az...

7. Apámról sosem írok.
És fogalmam sincs, mikor leszek képes rá... Pedig azt hiszem rengeteg kérdésre rólam ő a válasz...

2011. május 25., szerda

Hanna névnapja

A névnapok mindig kifognak rajtam.
Vagy elfelejtem őket, vagy nem jut idő aznap a megemlékezésre...
Idén sokkal jobb voltam, mint eddig bármikor, mert nem is merült feledésbe, ajándék is volt, sőt Dani még virágot is hozott... csak a rögzítés maradt el.
De csak máig.

Szeretem Hanna nevét. Már írtam erről, de mindig eszembe jut, mennyire egyértelmű volt azon a tavaszi napon, amikor még azt sem tudtuk, kislányt várunk, hogy Hanna Sára lesz a neve.
Nagyon várta ezt a napot, és bár elég rohanósra sikerült végül, ő teljesen elégedett volt mindennel. Peti főzött neki egy picike pudingtortát, a Papa hozott virágot, én befontam a haját (elképesztő erővel sűrűsödik...), és volt csomag is.
A csomagban pedig egy maláj játék, a mi egykori pötyinkhez hasonló, de a gombok szilikonból vannak és ötszögűek.
Hanna szíve szerint hetekig játszana vele, és amilyen jószívű, megosztotta Mikolttal.
Édes Hannám, nagyon sok szeretettel kívánunk boldog névnapot.

Azóta pedig azt emlegeti, hogy már elmúlt a névnapja is, így nemsokára öt éves lesz... :)

2011. május 23., hétfő

Lelle Róza 33

Mintha most írtam volna a 30. hétről... és azóta már három eltelt.
A minap hasított belém a felismerés, hogy akár három hét múlva megérkezhet ez a kicsi lány, és nekem még annyi tennivalóm volna, hogy lassan listát kell készítsek, mert másképp biztosan kimarad valami. :):) Pakolni, mosni, mindent elrendezni.
Ezek biztosan a hormonok...
Ráadásul mostanában elkezdett keményedni a hasam, mire rádöbbentem, hogy ez nem keményedés, hanem készülődés.
Hát valóban befordultunk volna a célegyenesbe?
Egy negyedik már nagyon más, mint egy első... vagy egy második. Fokozatosan jutnak eszembe az Áronos élmények, hogy ő is régen készülődött már, mire végre valóban elindult. És most Lelle is, mintha gyakorolna, és az egész szervezetem is készül. Csak én vagyok ehhez képest lemaradásban, minden tekintetben.
Érdekes megélni, hogy amiről azt gondoltam, már automatikus, az egy cseppet sem az. Ezt a várandósságot is meg kell élnem, lélekkel és testileg egyaránt fel kell készülnöm, hogy méltó módon várhassam Lelle érkezését.
Ehhez tartoznak hozzá azok a rítusok, amik bár mosolyfakasztóak, de mégis annyira belülről fakadnak... hajtogatni a csöpp ruhákat, elrendezni a kiságyban minden szükségest és szükségtelent, hogy aztán sose használjuk őket :):)

Álmomban gyakran szülök. Van, hogy az elfolyó magzatvíz riaszt meg, és hiába telefonálok Daninak, már nem ér haza időben. Épp csak annyira marad elegendő, hogy a gyerekeket átvigyem a szomszédba, és eresszek egy kád vizet. Aztán Lelle már a kezemben is van.
Olyan történet is van, amiben szépen lassan indulunk, és megyünk a kórházba, közben beszélgetünk, és odabenn minden olyan békés, csendes, homályos szinte.
Nappal pedig inkább csak igyekszem minden helyzetet végigélni, ami elképzelhető és barátkozom a gondolattal, hogy nem az anyanyelvemen fognak hozzám szólni...

Lelle rengeteget helyezkedik, már konkrétan lehet látni, hogy hol van a kis sarka, térde, könyöke, popsija. Nagyon szeretem ezt az időszakot, most igazán egyek vagyunk, és mégis teljesen tudatosul bennem minden mocorgás után, hogy ő egy különálló kis létező. Ilyenkor elemi erővel tör rám a kíváncsiság, megismerni, látni, a kezemben tartani...
Bármilyen nehéz is ez, most olyan szép is.

Pénteken voltunk dr. Choongnál, egy villámrendelésen, mert épp szüléshez rohant. Szívhangot hallgatott, és vérnyomást mért. Ez utóbbi nem érdekel már :) A szívverés viszont... minél nagyobb lesz Lelle, annál jobban, erősebben lehet hallani a dobogást. Ezt is nagyon szeretem. Hogy olyan közeli, olyan kézzel fogható már.
És akkor a jó hír, amit nem sikerült megosztanom aznap...
A héten újra zöld utat kapott a vízbenszülés a kórházban. Igy gyakorlatilag minden akadály elhárult a vágyaim elől. És mégsem ugrottam ki a bőrömből. Nem azért, mert egyértelmű volt, hogy nem történhet másként... hanem mert annyira magamra vagyok utalva ebben a kislányvárásban, hogy ez a támogató akció nem tudott lázba hozni. Hiszen egészen eddig arra készültem, hogy magam fogom irányítani ezt a szülést, és ez a gondolat nem változott. Nem esett le kő a szívemről, nem dobódtam fel, egyszerűen csak jó, hogy végre valaki felfogta, hogy ez egy fontos része a szülészetnek, annak a fajtának, amiben az anya dönthet a mikéntekről.

Ami pedig engem illet, így 40pár nappal a vége előtt még mindig több utat látok magam előtt, és még mindig úgy érzem, minden akkor dől majd el, amikor az a bizonyos tutaj elindul lefelé a sebes sodrású folyón... Ahogy eddig sem, most sem én fogok dönteni, hanem Lelle. Amiben pedig tudom, támogatom majd. Bennem ez így rendben van...

2011. május 22., vasárnap

Családi nap az oviban

Bár a lányok nem voltak a héten, szerencsére Dani összefutott auntie Geathaval a boltban, aki megemlítette, hogy vasárnap Family Day lesz, mindenképpen menjünk.
Szerencsére a takonykór felett aratott győzelmünk (ami még mindig nem teljes) mára biztossá vált annyira, hogy lelkiismeret furdalás nélkül indulhattunk az oviba.

A lányok annyira várták már, hogy egész korán felkeltek, és egyfolytában kérdezgették, mikor indulunk már. Hogy a beígért bűvész volt ekkora hatással rájuk, vagy valóban az ovit hiányolták, nem tudom, mindenesetre Hanna négy napja készíti auntie Julie ajándékát, amit aztán az utolsó percben nem sikerült lefotóznom, bár érdemes lett volna.

Egy kartonra hímzett virágot csináltunk, amihez a sablont én lukasztgattam neki, ő pedig komoly kitartással hímzett, majdnem teljesen egyedül.
Amikor készen lett, ki is színezte, majd a kész képet ráragasztottuk egy piros lapra, amit dekorollóval körbevágtunk, nekem már csak írnom kellett rá, bár Hanna a nevét már le tudta volna írni...

Szép ruhába öltöztünk, Hanna haját még be is fontam, aztán irány az óvoda.
Lázas izgalom út közben, majd amikor elmentünk a bejárat előtt, hogy visszakanyarodjunk a parkolóba, majdnem kiugrottak a bőrükből. A behajtó teljes nagyságában le volt sátorozva, és minden oldalról lufifüzérek vették körül. Nagyon sok munkát tettek ebbe a napba, és bár olyan jellemzően ázsiai volt a programkínálat, mégis (talán mert már megszoktam...) úgy éreztem, helyén volt minden.

Otthon egy ilyen alkalom valószínűleg kézműveskedéssel, sok énekkel, játékkal lett volna teli, itt ugrálóvár volt, és pontszámolós labdabedobós játék, amit zömmel az apukák abszolváltak egy miniajándékért cserébe... volt tornabemutató, ahol kihangsúlyozták a mozgás fontosságát (nincs tornafoglalkozásuk...), és volt lufifigurákat készítő bohóc is (a háttérben a kendős auntie Julie).
Az egyetelen, a lányok által nagyon kedvelt kézműveskedés a sand art volt, ez megtalálható minden nagyobb plázában, tényleg jópofa, majd egyszer részletesen leírom mi is ez...

Ami pedig nekem nagy öröm volt, hogy végre találkoztunk Yohanával és Yuval, akiket Hanna mint barátait emleget naponta. Két hároméves kínai kislányról van szó, és tényleg nagyon helyesek, a szüleikkel is sikerült néhány mondatot váltanunk.
Auntie Julie nagy szeretettel fogadta az elmaradt báránykáit, és örült az ajándéknak, aminek meg Hanna örült nagyon.

Mi felnőttek is jól éreztük magunkat, találkoztunk Roryékkal (a képen Rory és Freddie) és egy másik Adorában élő családdal, akikről nemcsak az derült ki, hogy három kislányt nevelnek, és az egyikük Hanna és Mimi csoporttársa, de ráadásul szemben laknak velünk. (ilyen ez a folytonos meleg, ki sem mozdulnak az emberek a lakésokból, fél év alatt sem tudom, hogy ők a szemközti szomszédaink...)

Kaptunk ebédet is, Áron végtelenül elégedetten tett vett, majd evett egyedül, a lányok mindent kipróbáltak, amit csak lehetett, végül az utolsók között jöttünk el, kettő tájban.

Végezetül íme néhány kép az oviról.
A bejárat, az ebédlő, majd két két arról a csoportszobáról, ami a két-három éveseké. Ide járnak a lányok... Érdemes megfigyelni, milyen típusú és milyen mennyiségű játékeszköz van benne... Számomra már nem sokkoló, de valamiért mégis úgy érzem mindig, mintha egy elsős osztályteremben lennék... és még ehhez a képhez képest is kicsit kevésnek érzem a berendezést, díszítést...

Százas megemlékezés

Köszönöm annak a száznak, akik felvállalva, és annak a még majdnem másfélszer ennyinek, akik nem felvállava, de olvasnak, és legfőképpen azt, hogy írnak.
Amikor Hanna 10 napos volt, és elkezdtem naplót vezetni, nem gondoltam volna, hogy bárkit is érdekelhet és még kevésbé, hogy lesz egyszer egy ekkora számú sokaság, aki számon tartja ami történik velünk.
Nem gyűjtöm az olvasókat, hiszen főképpen nekem fontos, hogy rögzítsem a pillanatokat, de ez a szám mégis azt jelzi, hogy mégsem csak nekem fontos, legalábbis jelent valamit amit írok.
És mert a visszajelzések nagyon sokat adnak, amellett, hogy jó írni, köszönöm ezt a sokságot.

Putrajaya

Szombat délutáni program gyanánt elautóztunk a a kormányzati városrészbe, ami tőlünk nagyjából 25 kilométerre található, autóval háromnegyed óra.
Elővettem a 2004es kiadású lonely planetünket, és út közben kerestem benne, hogy mit lenne érdemes megnézni, miután itthon már az összes fellelhető oldalt átböngésztem. Hogy, hogynem, a LPben semmi nincs Putrajayaról.
És hogy miért?

Putrajaya egy igazi, nagyon jellemző gyönygyszeme Kuala Lumpurnak, így Malajziának is. Történt ugyanis, hogy a 2003-ig, negyedik (politikai karrierjét tekintve leghosszabb, majdnem negyven éven át elnökölt) miniszterelnökként működő Tun Dr. Mahathir Mohamad felvetette, hogy épüljön egy új városrész, amely a kormányzati funkciókat látja el, ezzel csökkentve KL túlzsúfoltságát és a város belső forgalmát is.
És mert a pénz nem számít, ha a cél nemes, a városrész meg is épült, és 1999 óta minden jelentősebb hivatal itt található. 2001ben Malajzia harmadik szövetségi területévé nyilvánították, KL és a Labuan szigeten található azonos nevű város mellett.

Ez az új építésű és ezzel természetes módon mesterségesen kialakított város bővelkedik az építészeti stílusok eklektikájában. Az ultramodern mellett megtalálhatóak itt a hagyományos ázsiai jegyek is, de mindenesetre az autópályáról lekanyarodva az az ember érzése, hogy valaki valóban nagyon megunta KL zsúfoltságát, élhetetlenségét, és olyat álmodott, ahol az emberek járdákon sétálnak, tóparti sétányokon, padokon ücsörögve nézik az esti fényeket, a közlekedés pedig háromszor három sávos, mégis belvárosias, fákkal, és zöld szigetekkel szabdalt utakon történik.
Az ilyen mesterséges városokról gyakran jut eszembe Canberra, de míg ott élő embert ritkán látni az utcán, ez itt valamiért élő. Persze sokat számít, hogy vannak lakóparkok, vagyis valóban élnek itt emberek, de még az igazi turiszti helyek sem kongnak az ürességtől, csak sokkal lazábban vannak egymás mellett az emberek, és ez inkább üdítő, mint szorongató.

Hatalmasabbnál hatalmasabb kiszolgáló épületek veszik körül a tavat, minek a partján az egyik turistalátványosság a Putra Mosque (ezt a gps konkrétan nem találta meg...), mellette a miniszterelnöki hivatallal, ahová egy olyan volumenű sugárút vezet, amit legalábbis egy királyi palota indokolna szerintem. A mecsettel szemben a tó túlsó partján áll az Istana Melawati Királyi Palota. Ez a második (a harmadikat épp most építik KLben...), de hogy is nézne ki, ha épp Putrajayaban nem lenne a királyi családnak rezidenciája... (alábbi képek a wikipediáról... a harmadik a királyi palota... az enyémeknél sokkal jobb képek, az érzés kedvéért itt)

Mi a mecsetet szerettük volna megnézni, de az csak hatig volt nyitva a nagyközönségnek. Igy a sétányon bicajoztak, motoroztak a gyerekek, ahonnan lesétáltunk a tó partjára (mozgólépcső visz le, két ütemben, közte egyszer öt, egyszer három lépcsőt kell sétával megtenni... ez utóbbit nem értem... minek az akadálymantesítés, ha nem teljes... most érzem ezeket az apróságokat nagyon nagy dolognak, de egy kerekesszékkel teljesen esélytelen lejutni, az amúgy nagyon kellemes tópartra). Itt a legkisebbekre is gondolva van egy ponyvával fedett kisebb játszó is, és kisebb éttermek, amelyek sötétedés után ugyan nem túl kellemesek, hiszen nincs világítás az asztaloknál... de finom, változatos, és olcsó ételeket kínálnak. Hanna nagy örömére még vattacukor is volt. :)

Biztosan megyünk még, mert ez egy olyan hely, ahol nem spóroltak a terekkel, nincs az a fajta zsúfoltságérzés, amit itt már majdnem megszokottként tudok kezelni. A jóárzésemhez valószínűleg nagyban hozzájárult az is, hogy kellemes szellő fújt, és nem volt csak huszonpár fok. :)

2011. május 21., szombat

Helyzetjelentés számokban

Van az első emeletre vezető lépcső fordulójában egy növény.
Hálás kis darab, mert azon kívül, hogy a levelei cseppet megsárgultak, két új hajtással ajándékozott meg a héten.
Locsolni kellene, de nem teszem. Pedig minden nap, valahányszor elmegyek mellette, megfogadom, hogy legközelebb egy kancsó vízzel térek vissza. De sosem sikerül. Mert vagy egy gyerek van a kezemben, vagy csak egyszerűen nagyobb elhatározást igényel nekiindulnom, minthogy eszembe jusson a növény.
Mentségemre legyen szólva, minden alkalommal beszélek hozzá, és bíztatom, tartson ki.

Ma Áronnal a kezemben vágtam neki az útnak. Az elsőre feljutni 19 lépcső. A fordulóig csupán 10. Az utóbbi időkben még eddig a fordulóig eljutni is kihívás, meg kell állnom, és erőt gyűjtenem, hogy továbbmenjek.
Peti a múltkor mosolyogva azt mondta, még két hónap, és kettesével fogom szedni ezeket a lépcsőket. Kissé szkeptikusan néztem rá... de ma beláttam...
77 kiló lettem, Áron pedig 12. Amikor jól érzem magam a bőrömben, akkor 60 kiló szoktam lenni.
Vagyis most majdnem 30 kilóval többet cipelek, ha Áron is a kezemben van.
Csoda, ha egy nap csak egyszer indulok neki a magasságnak? :)

Update: megkértem Danit, hogy adjon vizet a növénynek. Adott.

2011. május 20., péntek

Áron

Hátrébb léptem, hátha jobban rálátok a mostméglegkisebbünkre.
Annyira sok értelmezhetetlen dolog volt abban, ahogyan megnyilvánult, hogy sokszor azt éreztem, szélmalomharcot vívok, és ha megfeszülök sem tudom, hol és hogyan kellene rátalálnom a kulcsokra hozzá.
Kezdődött mindez azzal, ahogyan az igényeit hozta tudomásomra. Piciként olyan csendes, és türelmes volt, tisztán emlékszem, amikor azt írtam róla, hogy kér... Bár lehet, hogy az akkor csak Mikolthoz képest volt csendes kérés, aki akkortájt éppen ilyen hangerővel közölt, mint most az öccse. :)
Egy ideje, ha akar, akkor azt úgy és annyira akarja, hogy az erek kidudorodnak a nyakán. Szenzitív lelkemnek ez persze intő jel volt nyomban, hogy lám, már itt tartunk, a szépenkérést nem hallom meg. Pedig de...
Ő meg mégis ezt a módot választja... Ökölbe szorított kézzel erőlködve hangoskodik.
Hannáról azt gondoltam, erős akarata van. Aztán jött Mimi, aki megmutatta, hogy dehogy és most itt van Áron, aki pedig azt bizonygatja, hogy amilyen kicsi, olyan jelentős. Ellentmondást nem tűrően a türelemnek egy egészen aprócska morzsáját is mellőzve.
Példul... reggel, amikor ébred, mint Dani, azonnal útrakész. Én nem ilyen vagyok, pláne manapság időbe telik felülnöm is, mégha a szemem már ki is nyílt. Legyen ez mondjuk 20 másodperc.
A másodikban Áron már eszeveszetten zokog... Miért? Mert nem húzom ki a függönyöket azonnal, ahogy ő akarja, és nem nyitom ki az ajtót sem egyszemvillanás alatt. Pedig ő fogja a kezem és rángatja, hogy induljunk már... Ha mindezt csak hőbörögve tenné, akkor most nem kopácsolnék, de kiabál, sír, toporzékol... de ebben az esetben legalább tudom, mit szeretne.
Egy csomó helyzetben viszont fogalmam sincs...

Na és akkor hátraléptem.
És azt vettem észre, hogy Áron kizárólagosságot szeretne. Még egy kicsit a tojáshéjban lakni, cipelődni, és ha úgy tartja kedve, akkor rohangálni, és tombolni.
Én pedig kevéssé vagyok ezekben partner. Ha most nem lenne pocakom, nyilván sokkal többet emelgetném. A kérdés csak az, vajon miért nem jó az ölembe ülni, és bújni. Miért szükséges feltétlenül állnom ehhez. Mert ha le merek ülni vele, akkor vége a jüérzésnek. Mutogat felfelé, és mondja: up...
És amit még meg kellett látnom, hogy Áron fiú...
És igen, nekem ő az első fiam, akarva akaratlanuk a lányos anyuka szemüvegemmel próbálom kisilabizáslni, pedig ez egy rém más világ.
Sértődékeny, sérülékeny, ugyanakkor kis tank is, kiselefánt, dömper.
Nekem pedig idő kell ahhoz, hogy lekövessem amit akar, és a megfelelő dobozba pakolgassam a megfelelő alkatrészeket.
Kihívás.

De mintha ezektől a megvilágosodásoktól tegnapra változott volna valami.
Példásul tegnap délután előbb ébredtem, mint ő, és sikerült kipattannom. Szélesen vigyorgott. Nagyjából egész délután.
Hát ennyi kell a boldogsághoz.
Meg az, hogy Peti ma kivitte délelőtt a lányokkal együtt a játszóra, és bár ezer fok volt már tízkor, mégis elégedetten jött haza.
Aztán medencéztünk is, és láss csodát, hangját nem lehetett venni egész délelőtt.

Ezzel együtt azt hiszem az intenzitást el kell osztanom százzal, hogy a valós igényeit lássam, és muszáj megtanulnom, hogy nem minden heves reakció jelent elementáris hiányállapotot, csupán erősebbek a megnyilvánulásai, mint amit a lányok esetében megszoktam.
Nem könnyű, pláne, amikor reggel így kelünk és a nap java része ennek fényében telik.
Igyekszem a gyönyörmorzsákat, amiket azért naponta többször is osztogat beosztani, hogy akkor is emlékezzem arra, hogy milyen zseniális kispasival élek együtt, amikor legszívesebben a szemben épülő kondó udvarán álló harminc emeletnyi magas daruval szemezek és elképzelem magam amint bánzsi dzsámpingolok...

A zsepiről

Ami mostanbában elég szép számmal fogy.
Áron profi orrfújó, ami részben öröm, részben meg a fenének se hiányzik megtapasztalni, mennyire ügyesen csinálja, és erősít, ha kérjük...
A trombitálók sorába ma én is beálltam, aminek a pozitív vonatkozása, hogy mindig én vagyok az utolsó, így van benne hitem, hogy hétfőre mindenki rendben lesz. Végülis négy hét után elérkezhet ez a pillanat is.
Igen, igen, a légkondit kellene kitisztíttatni, és nem a mi lustaságunkon múlik, hogy még mindig nincs. Előbb Karolt kellene tudnunk elérni, aki beszél a ház urával, aki eldönti, mennyire fajsúlyos az ügy, majd küld valakit, aki majd egyszer megérkezik.
Időbe telik, csak győzzük kivárni egészséggel...

De mert a betegek vagyunk részt nem akarom tovább domborítani, a zsepi most egy egészen más gondolati láncot indított el bennem.
Elfogyott ugyanis amit eddig használtunk, és tegnap vettem három nagy csomaggal, három különböző terméket.
Ma kibontottuk a másodikat, és használat közben elöntött valami nagyon jó érzés. :) Egészen viccesen hangzik ez így leírva.
Lassan hét hónapja élünk itt, és ennyi idő kellett ahhoz, hogy találjak egy olyan papírzsebkendőt, ami legalábbis majdnem olyan, mint amit otthon használtunk.
Álltam a konyhában, kezemben a kibontott csomaggal, és arra gondoltam, hogy amikor az ember elhagyja az otthonát, azt a közeget, ahol még a budipapírt is automatikusan veszi le a polcról a DMben, meg sem fordul a fejében, hogy mennyire fajsúlyos dolgokat is hagy maga mögött. (pedig még egy egyszerű kéthetes nyaralás végére is mennyire tud hiányozni az a paradicsomszósz, meg mustár... )
És hogy az új élethez mennyire szükségem van, lesz az ilyen otthonos pillanatokra. És hogy ebben az új életben talán az egyik legnehezebb dolog, hogy miközben mindent úgy kell tovább folytatni, mintha otthon lennénk (ez persze kevésbé igaz akkor, ha nem kisgyerekkel tesszük ezt, de ez ránk nem vonatkozik...), arra megy el nem kevés idő és energia, hogy megtaláljam azokat az alapvető dolgokat, amik a biztonságot adják.
Persze lehet legyinteni is minderre, de mikor fújás közben elfog a nosztalgia, akkor azt hiszem kár volna szépíteni a valót, ami egyszerűen úgy hangzik, hogy a nagy dolgok a részletekben rejlenek...
Pl. hogy végre van egy olyan zsepi, amiből a tartalom nem a kezemben köt ki a végén...
És akkor a barackkonzervről még nem is írtam, pedig abból is megvan az igazi egy hete, de a dobozát anélkül dobtam a kukába, hogy megjegyeztem volna, melyiket is kell legközelebb vennem...

2011. május 19., csütörtök

Az a bizonyos játék

:):) Vigyorgok magamon, de Virág a hibás... :):)
Volt a múltkor az a kép, amin a gyerekek voltak, és a blogger kitörölte az összes hozzászólást, pedig szívemnek olyan kedvesek voltak... azóta sincsenek ott.
De legalább nem teljes posztjaim szálltak el...

Nos az a bizonyos játék elindult, és mert eddig már két és három gyerekkel is megörökítődtünk, nem maradhat el a négyes sem. Virág pedig felajánlott némi segítséget a megvalósításhoz.
Annyit kért, hogy gyűjtsek a facebookon minél több hüvelykujjacskát a képünk alá.
Ma meglepetten láttam, hogy már vannak, akiktől meg is kaptuk a bizalmat, és ezt nagyon köszönöm.

A kérésem pedig csak annyi, hogy ha nem ütközik az elveitekbe, akkor ide hagyjatok nekünk egy lájkot.
Előre is köszönöm, és amennyiben valóban elkészülnek a képek, ígérem mindet megmutatom :):) és perszehogy izgulok... ez már a vég...

Együtt

A nagy meleg miatt nem (sem...) jutunk ki a házon kívülre. Féltem tőle, mi lesz ebből, hiszen mindnek szüksége volna a rohangálásra (egészen biztos, hogy Áron éjszakai élete összefüggésben van azzal, mennyire fáradt el nap közben, ez pedig azzal, hogy mennyit tudtunk kint lenni...), de a mai összhang minden képzeletemet felülmúlta. Reggel volt Áron részéről egy húsz perces földönfetrengős hisztiroham, de miután kidühöngte magát, helyreállt a világ rendje. Irhatnék erről is egy külön bejegyzést. Egyikük sem csinált ilyet, Áron tényleg dühösködik, és ilyenkor jobb, ha rá sem nézek. Leülök nem túl messze tőle, és várom, hogy vége legyen. Legtöbbször húsz perc elteltével odakúszik hozzám, és ezzel vége a kiabálásnak. Ha csak ránézek, kezdődik az időmérés előlről. Kell hozzá egy adagnyi türelem... Remélem ez is csak átmeneti...

De a lényeg, éttermeset játszottak, főztek, ettek, etettek, aztán mosogattak, elpakoltak. Olyan jó látni, hogy képesek már hárman is eljátszani, teljes összhangban.



M: Az egy gyöngy...
Á: Ömmm
M: Mindjárt... Mindjárt Ájon. Áron az tej, tej, tej... az tej Ájon. Ájon megitta a tejet, Ájon megitta...