2011. június 4., szombat

Kihogyvan

Maratoni bejegyzésre készülök... Mivel az elmúlt pár napban nem sok újdonság született, gondoltam legyen egy ilyen kimerevített pillanatfelvétel mind a hetünkről, ennél többre most nem telik :)

Peti
Hetente háromszor, mostanában kétszer jár dolgozni, mindig biciklivel megy, ami oda is, meg vissza is jócskán tartalmaz emelkedőket... Jó edzés ez, amikor hazaér rendszerint olyan vizes, mintha zuhanyozott volna. Csodálom a kitartását, ebben a klímában egyre hazajönni, csak hogy segítsen nekem a déli menetnél... Hálás vagyok érte. A munkája egyébként nem túl felemelő, bár a közeg, és amiért azt csinálja, amit, az nagyon jó dolog. Most épp az ausztrál kontaktokról meglévő összes adatot viszi be excel táblákba, és néha telefonál, hogy eladjon egy egy tábort. De egyik sem az igazán testhezálló feladat.
Viszont a héten újra beszéltek Roryval a jövőt illetően, és most úgy tűnik, hogy június végétől két hónapot Borneon tölt majd, fotózza, videózza a tábort ott. Lesz idősazk, amikor kint lesz terepen, és lesz olyan is, amikor a városban fog lakni.
Szállást, ennivalót és némi zsebpénzt kap, no meg rengeteg élményt.
Danival együtt nagyon örülünk az örömének, meg a lehetőségnek, és persze fél szemünk sír is, hiszen elmegy, és Petit nem könnyű pótolni.
A további tervei pedig, hogy szeptemberben hazamegy... hát erről próbáljuk meg most lebeszélni, de tény, hogy elég karcsú csillogást tudok felajánlani neki...
Tegnap este sokat gondolkoztam rajta is, igazából egészen jól működik szerintem itt, péntekenként éjszaka tárasasozni jár a város másik felébe, így avn egy kis társaság, aminek a tagja már. Vasárnap pedig a délutáni alvásidőben Danival tollasoznak a klubházban.
Szeretem, hogy tudnak egymással is időt tölteni, talán még sosem voltak ennyit és végképp nem így együtt, mint ebben a négy hónapban.


Dani

Róla nem sokat írok, de ezt már írtam :)
Dióhéjban... az itteni életünk legnagyobb adománya, hogy a családunk, a kettőnk erősödni tud, talán részben a sok nehézség miatt, amit közösen élünk meg, oldunk meg, részben pedig az egymásra utaltságunk miatt. Minden este, amikor hazaér, olyan örömmel csókolja végig az összes kicsit és nagyot, hogy abból rengeteget kap mindegyikünk. Akkor is, ha a hazatérés elég késői, reggel pedig még mindenki alszik, amikor elmegy.
Taxizik, hogy az az egy autó, amink van, itt legyen, ha bármi történik velem, vagy a gyerekekkel. Gondolkodott hogy járjon motorral, hiszen az sokkal olcsóbb volna, de annyival veszélyesebb is, így inkább maradt ez a verzió. Nem mondom, hogy nem érezzük ezt kidobált pénznek, de így legalább addig is pihen, míg oda-vissza utazgat.
A munka nem igazán olyan, mint amire számított, és ez nagyon nyomasztja. Mindent megtesz azért, hogy a lehető legtöbbet hozza ki abból, ami adott, de támogatás és sikerélmények híjján sokszor nagyon elveszti a lendületét, a hitét abban, hogy van értelme.
Most azt hiszem, ha otthon lenne olyan lehetőség, amivel el tudna tartani négy gyereket, lehet, hogy nem gondolkodna sokáig...


Kinga
Türelmetlen és nagyon fáradékony vagyok. Eszem az előirányzott schüsslert, c vitamint, magneB6ot, mert a terhesvitaminoktól heveny hányingerem van... és még így is úgy tűnik, ez kevés. Vagy a pocakom túl nagy... :) Vagy ez már nagyon a vége.
Jó lenne már szaladni, emelni, cipleni, leülni és építeni análkül, hogy sóhajtozom, meg nyögdécselek, valahányszor csak el kell fordítani a felsőtestemet.
Sikerült ma kitörölnöm három iszonyú édes videot, amin Áron egyedül eszik, és közben belealszik, majd mikor a lányok nevetnek, felélénkül egy másodperce és velük kacarászik, majd visszaalszik. Nem is értem, hogy lehetséges, hogy elvesztek, mindenesetre egy ilyan apróság annyira kihoz a béketűrésemből, hogy már közben kinevetem magam...
Nehéz az alvás, Hanna szavaival élve nem csukódik be a szemem.
Semmi sem köt már le igazán, sokszor még azt sem tudom, mit főzzek, és eljön az ebédidő, én pedig tanácstalanul állok a hűtő előtt, hogy mit adjak nekik.
Szerencsére a mélyhűtőben a jobb időim remekei várják a sorukat, de ezek a készletek is végesek.
Vízben lenni jó, ezt napi szinten megköszönöm, enélkül már régen kipurcantam volna, és jó érezni a kis támasztópillangót odabenn.
És jó lelassulni, elképzelni, hogy összekészítem az uticsomagot, meg jó érzés tudni, hogy nemsokára itt tartom majd a kezemben a legeslegkisebbet. Egyben persze van bennem félelem is, hogy milyen lesz újrakezdeni, milyen lesz Lelle, hogyan fogom tudni mindegyikük igényeit egyszerre kielégíteni...
Ja és közben Grace klinika függővé váltam, az esték úgy érnek véget, hogy egy részt (vagy kettőt) megnézek. Sokszor Danival. :) Szeretem ezeket a háromnegyed órákat. :)

Lelle
Egyre kevesebb a helye odabenn, és még így is sokat mocorog. Határozottan kislányos, klasszisokkal finomabb, mint Áron volt. A leggyakoribb, amikor a popsiját a pocakom egyik oldalának, a lábát pedig a másiknak támasztja, és meg se moccan. Ilyenkor szoktam sziszegni, vagy sőhajtozni :):)
Dani kérdezget, hogy milyen Lelle. Mindegyiküknél volt bennem egy kis listányi érzés a természetükről, és mindegyikük olyan is... bár Mikolt sokat vadult azóta, hogy egy éves lett :)
Lelle egy kis negyedik. Kiharcolva afigyelmet, amire szüksége van, és kivárva a saját idejét. Igazi kis függetlennek érzem, olyannak, akit nem érdekelnek az apróságok, jól megvan ezek nélkül is, de az igazán erős ingerekre mindig reagál. Ha a többiek sírnak, ha sokat vagy épp keveset ettem. :)
Készülődik, sokszor érzem lefelé tornászni a buksijával. Még 5 hét és megérkezik. Álmomban kicsit előbb. De anyukámat mindenképpen megvárjuk.

Áron
Elkezdett egyedül enni. Fogja a kanalat és lapátol kitartóan. Tegnap este rizst evett husival, és egészen kevés potyogott mellé. Nagyon jó látni, hogy önállósodik, mégha a vége általában az, hogy megunja a miniadagokat, és megborítja a szája felé a tányért, és ha nem elég szemfüles aki mellette van éppen, akkor az egész maradékot magára önti. :)
Ezzel együtt olyan hihetetlen ez nekem, mindgyikük akkorra kezdett el biztonsággal egyedül enni, amikor a kistestvére született. Áron is megtette amit csendben vártam.
Az önállósodás megnyilvánulásaként talán egy centit hátrébb is lépett a közvetlen testközelségből, már tudja, ha azt mondom, egy pillanat, akkor valóban bekövetkezik, amit ígértem, vagy kért, Korábban azonnal kiabálni kezdett, most picikét ugyan, de vár. És az olyan nagyon jó... Igy van esélyem felállni, anélkül, hogy eltörne a mécses, és megsértődne, de nagyon.
Új szavai lettek, tita, alma, inni. És mindent ért.
Például azt is, ha azt mondom, ez fájt. Megsimogat. El sem hiszem...
Kapott a héten egy tilitoli babakocsit, mert a lányokat nem hagyta békén az övékért, azóta is lelkesen tologatja, szeretem látni ezt a boldogságot az arcán, ahogy robog vele felém, és mutatja, hogy ez az övé.
Elkészült a nyula is, egy ideje már majdnem készen volt, csak szalagot kellett keresnem a nyakába, addig nem adtam oda neki... nem is tudom, miért... de mióta megkapta, rendszeresen hozza viszi, rágcsálja a karját, lengeti a fülénél fogva. :) És tolja a babakocsiban.


Autómániás, az egyik legnagyobb öröm, ha megjelenik a kukásautó. Ma még a délutáni alvás előtti szopiból is kizökkent, pedig ez nagyon nagy szó, amikor meghallotta, hogy megérkezett.
Fél a madaraktól, főleg a hangjuk zavarja. Nem csodálom, elég utálatos rikácsolással érkeznek a sárgacsőrű, dühösarcúak.
És el ne felejtsem... Van egy hatalmas daru a szomszéd telken, ahová nagyonmagas kondót építenek. Az asztalnál ülve látszik. Minden alkalommal, ha forog, Áron lemerevedik, a falat nem mozdul a szájában, és kimerevedve mutat felé. :)


Mikolt
Olyan sokat változott már megint, hogy nem is érem utól aggyal.
Az a gyerekünk, aki látszólag érzelemmetesen reagált a nevelési szándékunkra éppúgy, mint arra, ha elmentünk Danival kettesben pár órára, néhány napja heves reackiókat produkál. Az előbbire kis tartás után krokodilkönnyes sírással, az utóbbira bújással, vagy nagyon intenzív zsiványkodással.
Elképesztő palettáját vonultatja fel a belsőjének, hol egy kis gonosz kobold, hol egy fakír, hol pedig egy sérülékeny porcelánváza. Ezerszínű, mint mindig, de sokkal összetettebb, fényesebb, jobban látható.
Bocsánatot kér, figyel, szót fogad.
Olykor meg harap, direkt elvesz, és azt élvezi, ha a másik sír...
Úszik, ez a legnagyobb dolog most, minden percben vízbe menne. (jó partnerem :))
Délutánra már nem kap pelust, de van, hogy kér. Már nem csak a paplannal és a cumival tud megnyugodni, hanem az ölemben is, és ez nagyon nagy változás, én pedig nagyon örülök neki.
Tegnap megtörtént az első hajvágás is, éppen két percig tartott, lévén neki nem túl sűrű a haja még, és a végek teljesen elvékonyodtak már. Hat centivel lett rövidebb, még nem mostam meg azóta, így nem tudom, a göndörsége megmaradt-e... Kicsit fájt a szívem, de ma, amikor összefogtam, sokkal kezelhetőbb volt az oroszlánszőr... és az első tincset eltettem emlékbe. :)


Hanna
Rágja a körmét. Mostmár mindet. És nem tudja abbahagyni, én pedig teljesen tanácstalan vagyok ezúttal. Iszonyúan furdal a lelkiismeret, tudom, hogy az első pár hónapunk babakorában nem volt kiegyensúlyozott, talán nem is tehet róla egyikünk sem, de az eredményét látom, és fáj.
Rettenetesen szüksége van a babusgatásra, a figyelmemre, a szeretetemre. Igyekszem megadni neki ezeket a pillanatokat, talán őt veszem ölbe mostanában a legtöbbet, őt simogatom meg valahányszor mellém kerül, és próbálok sem nem sok, sem nem kevés lenni.
Egy kis gyöngyszem ő, azzal a küzdelmes belső világával együtt, ami olyannyira összetett, hogy már három hónaposan is egy bölcs jógit látott benne sok felnőtt.
Magára vesz terheket, felnőtt akar lenni, de legalábbis a felnőttség sok vonatkozását szívesen éli, élné meg.
Egy kis anyuka, ami alól szeretném felmenteni, de nem hagyja.
Mindennek a mélyét keresi, nem elégszik meg azzal, ami a felszínen van. Megélni, megszenvedni... ez annyira jellemző rá.
Ugyanakkor egy kiscsikó, az esti fürdés után teljesen elszabadulnak az indulatai, és csak rohan, nevet, játszik. Talán ilyenkor jön elő a felszabadult Hanna, nem a legjobb időzítés, de legalább van rá mód.
Nagylány lett, érdekesebbnél érdekesebb dolgokat lehet vele megvitatni, rengeteget mesélünk, alkotunk, ezekben a helyzetekben olyan jó lenne csak vele lennem...
Ma egy olyan helyen jártunk, ahol egyszemélyes függőszékeken lehetett a víz alatti világba elkalandozni, egy sötét barlangban. Dani ült mögötte, végigcsinálta, de amikor kiértek, sírt. Megijedt a nagy fogú cápáktól... de hősként végigcsinálta.
Nagyon szép, ahogy félig még baba.
A napokban, egyik este már az ágyában volt, amikor megkérdeztem tőle, hogy itt, vagy otthon lenne jobb élni. Azt felete, otthon... mert ott találkozhatna a Csillával és a Dédivel, meg Manóval, Blankával.
Az ő érvét hoztam elő, hogy akkor viszont nem lehetne minden nap fagyit enni... és medencézni sem.
Rövidre zárta a beszélgetést azzal, hogy nem is szeret medencézni, mert mindig hajat kell szárítani utána. :)
Aztán letette a fejét, és elaludt.
És hogy ne legyen már olyan mélabús a vége...
Sára egészen pici kora óta sorbarak. Misi albumában van egy sorozat ezekről a sorbarendezett mindfélékről, rosszabb passzban ezt mindig végignézem, annyira édes Sára ezzel a szokásával, és annyira jó és kreatív dolgokat csinál bármikből...
Hanna sosem rakott sorba semmit. Egészen mostanáig. Merthogy most viszont órákig eljátszik így, sorba rakva a kisautókat, vagy a társasjáték kiskatonáit, vagy a babákat, vagy a ceruzákat. közben történeteket talál ki, mesél, és rendületlenül szortíroz. Nagyon szeretem nézni... :)
(Mikolt pedig természetesen utánozza... :))

2011. június 2., csütörtök

A háromról

Nem sok időm jut mostanában az írásra... de ha tehetem, fotózom a gyerekeket, annyira helyesek együtt. Abban az esetben leginkább, ha ülök közöttük, és nem törődöm az ebéddel, a környezettel, vagy a saját igényemmel ami a befelé fordulást jelentené.

Hittem, hogy eljön az idő, amikor társai lesznek egymásnak bármennyien is vannak, de mindig a fülembe csengtek azok a mondatok, hogy ha hárman vannak, akkor mindig kimarad egy... Amikor Áron született, a lányok rettentően közel kerültek egymáshoz, szövetséget alkotva, mindenben támogatva egymást. Az óvoda is jelentősen erősítette az egymáshoz fűző kötelékeket, és érdekes módon ebbe még az egymás nyúzása is bőven belefér. Sokszor írtam már, de mégsem tudok betelni a testvérségük látványával. Ahogyan megkérdőjelezhetetlenül benne vannak egymás személyiségében, formálják is egymást, vagy csak a maguk természetes módján élnek ebben a nagycsaládban.

És mióta Áron kezd kikelni, magára ismerni, úgy vonódik be egyre jobban és erősebben ebbe a szövetségbe. A lányok pedig kinyitották a kört és beengedik a legkisebbet. Mikolt, bár sokat harcol Áron erejével, szeret vele lenni, ölbe venni, zsiványkodni, magyarázni. Hanna finomabban van jelen Áron életében, őt talán jobban megviseli Áron dömpersége, ugyanakkor ő a védelmező, okos nagy.

A lényeg a beengedésen van. Hogy együtt tolják a babakocsit, együtt ülnek a kisaasztalhoz játékéttermest játszani, vagy együtt tologatják az autókat, építik a síneket. Áron éppúgy partner a lányos játékokban, mint ahogy a lányok a fiúsabbakban. Az esetek túlnyomó részében hármasban játszanak, kivéve, amikor Áron durvul, vizet önt a lányok fejére, vagy a szemüket próbálja kiszúrni. Én pedig annyira szeretem látni, ahogy megsokszorozódik az a fajta összetartozás, amit kettejüknél már egy jóideje létezik.

2011. június 1., szerda

Sorakozó

Peti olvasott ma egy cikket valahol, ahol néggyerekeseket kérdezgettek az életük apró cseprő dolgairól. Példul, hogy hányszor hangzik el reggelente az a szó, hogy gyere...
A cikk szerint van, ahol 59 esetben ismétli meg a szülő...

Én nem vagyok annyira türelmes, és valószínűleg soha nem lesz annyi időm sem, hogy ezt az 59 gyerét elismételjem reggelente. :) Ha már ötször kell szólnom, tudom, bennem van a hiba. Lassan sikerült megtanítani a lányoknak, hogy kétszer figyelmeztetek, harmadikra jönniük kell, mert különben... elmegy a vonat. Borzasztóan bagatel, nálunk mégis beválik a háromig számolok eszköz is. Már Mikoltnál is. Persze csak akkor, ha következetes tudok maradni, és ez nem könnyű. Illetve ha nem ér el a hozzájuk az üzenet, akkor is vesztettem...

Tegnap előtt épp Hannát nem sikerült megtalálnom a kérésemmel... épp mesekönyvet nézegetett, amibe nagyon nehéz befurakodni holmi ebéd van gyerével...

Ekkora pocakkal két dolog van, amit minden alkalommal lehetetlen kihívásként kezelek, az egyik az, amikor leesik valami, a másik pedig amikor még arra is vetemedem, hogy lehajoljak, neadjisten leguggoljak érte. Viszont csak ekkora pocakkal fordulhat elő velem, hogy napjában sokszázszor leesik valami, mert bár nem vagyok egy zsonglőr amúgy sem, de életem ezen szakasziban olyan fokon vagyok ügyetlen, hogy sokszor már sajnálom magam miatta...

Node történetünkhöz visszakanyarodva.
Kiköltözésünk előtt nagyon nagy bevásárlást ejtettünk a legközelebbi nagyáruházban, legalább 20 doboznyi száraz, és kevésbé száraz, de a hétköznapokhoz addig szervesen hozzátartozó alapvetéseket sikerült felhalmoznunk. Ennek a készletnek jelentős részét tette ki a meggybefőtt.
Odahaza hetente volt nálunk meggyleves, és elképzelni sem tudtam, hogyan leszünk meg nélküle. Persze Dani, aki a racionálisabb vonalat erősíti a családban meggyőzött, hogy két kartonnyi elég lesz belőle, én pedig hallgattam rá.
A második kartont már megkezdtük, de szépen beosztottam az üvegeket, minden hónapban egyszer lehet meggyleves belőlük.
Előre fáj a szívem az utolsóért.
Most, hogy betegek voltak... és végre meggyógyultak, és esznek is rendesen, gondoltam, csinálok egy fazék levest nekik, biztosan nagyon fognak örülni.

Aznap, amikor ez volt edébre, kértem a gyerekeket, jöjjenek, mert tálalva vagyon. Mikolt kisangyalként ült fel a székére, menet közben azonban megérkezett a kukásautó, amit az ablakból látni is lehet... vagy az asztalon állva, ahogy azt Áron szokta, misemtermészetesebb... Én a leveseket tettem az asztalra, Mikolt azonnal nekilátott, Áron az asztal tetején ottozott, Hanna pedig békésen nézegette a könyvet a szőnyegen.
Amikor egyedül vagyok, az a stratégia, hogy mindent előre előkészítek, hogy amikor a levest befejezik (Áron mostanában kezd egyedül kanalazni, emiatt még inkább mellette kell maradni... ha nem is etetni) a második már meleg legyen és tányérokban várja a sorsát... Ma elkövettem azt a hibát, hogy kitettem a lányok leveseit, gondolván Áron megvárja, míg kiporciózom a második fogást.
A konyhába billegtem, közben Hannának másodszor szóltam, hogy jöjjön, Áronnak pedig sokadszor, hogy másszon le és üljön a székébe. Mókásan hangzik ez, hogy a számat jártatom, de mert a sebességem egyenlő a csigáéval, a gyermekded bizalmam abban, hogy értik amit mondok (abból a tényből kiindulva, hogy ha vitaminért kell jönni, akkor azonnal minden utasításnak eleget tesznek, legyen az bármilyen összetett illetve bármelyik gyerek...) pedig nagyságrendekkel túlmutat a valóságon, legalábbis ami a déli időszakot illeti...

Hanna természetesen nem jött, Áron pedig természetesen idővel megértette mit kérek, csak nem a jó irányba kezdett el tolatni. Mikolt ette a levesét, a maga éhesen koncentráló módján, miközben Áronunk egy laza lábtempóval lerúgta Hanna tányérját az asztalról.
Iyg leírva nem tűnik ez nagy dolognak... ha épp humoromnál vagyok, ha épp van még két plusz kezem, vagy húsz perc időm... Vagy nincs egy ekkora pocakom. Mert a leves a konyhapult falától beborította az egész asztal alját, és fröccsentében nem felejtette ki az összes szék lábát sem. Párnástul természetesen. Elképzelésem sincs, hogy tudott ekkora rombolást végbevinni két deci meggyleves, de azon kívül, hogy a szívem szakadt a kincset érő meggyért, nem örömködtem azon sem, hogy bár Mikoltot Áron székébe áthelyezve kettőből egy hangtalanul üldögélt továbbra is, belefelejtkezve az ebédjébe, a másik kettő az éhségtől kiabált, én meg a tehetetlenségtől. Többek között azt, hogy mennyire béna vagyok, és hogy milyen jólesne, ha meghallaná ha szólok, és jönne, ha kérem, mert akkor lehet, hogy Áron nem gondolná, hogy az üres szék, és a leves az övé...

És akkor az én édes, okos, esetenként nemhalló nagylányom azt mondta, hogy... Mama, én akartam jönni, de nem tudtam, mert annyira érdekes volt a könyv... illetve amikor kérdeztem tőle, hogy az oviban se hallja ha menni kell, akkor meg azt, hogy de, mert ott az Auntie Julie chouchou trainbe állít minket és akkor nem is kell odafigyelnem, csak megyek, mert visz a lábam a többiekkel.
Aztán meg azt, hogy addig nem tudok megnyugodni, amíg nem beszélsz velem nagyon szépen.

Miután (fél órányi rekonstrukciós munkával) felmostam, letöröltem, leszedtem, baraktam a mosógépbe (Hannával a sarkamban) mind megnyugodtunk, kivéve Áront, aki már nagyon éhes volt...
És persze ilyenek mindig lesznek, és nincs is igazi tanulság a történetben... Hacsak az nem számít annak, hogy a meggyleves és Áron egy asztalon nem kompatibilis egymással. És hogy Hanna egy édes, okos kislány... és hogy egyszer leszek én még nagyon gyors is.
Ja, és hogy még mindig nem vagyok képes 59x elismételni, hogy gyere...

2011. május 30., hétfő

Amikor kreatívnak kell lenni...

Van egy nagyon kényelmes kanapénk. Az elmúlt napokban ez lett a főhadiszállásom, mert itt a legkellemesebb a levegő, ha bekapcsolom a légkondícionálót és a plafonventillátort is, mert egészen komoly pocakösszehúzódásokat produkáltam és jobbnak tűnt nyugton maradni, amikor csak lehet, és mert a gyerekek itt körém tudnak gyűlni, és mindenfélékkel kárpótlom őket a kiesett mozgástevékenységek ellensúlyozására.

Például újra előkerült a vasalódeszka, amit használhatnak mászókának, csúszdának, vagy a kisautókat guríthatják rajta. Hosszan képesek hármasban játszani így, nem is értem, miért nem jutott eszembe eddig, pedig otthon is sokszor vettem elő nekik, ha már az ugrálóasztalukat is megunták.

Egy idő után viszont elegük van a benti életből, és a szabadba vágynak. Ekkor jön el az én vesztem... Most, hogy iskolaszünet van, és mind itt vannak, Peti és Dani viszont nem, muszáj valahogy megoldani, hogy ne végtelen rohangászás, őrjöngés legyen a délelőtt ebéd előtti része... addig szívesen elmolyolnak, hol a kuckóikban (a lépcső alatt, vagy a kanapé melletti zugban) mesét olvasva, hallagatva, táncolva, hol az asztalnál kirakózva. Minden napra van valami kis kiézműveskedés is, de ez sem tart túl sokáig.
Kimenni pedig... Esélyem sincs már utolérni őket, Áron is belejött a motorozásba annyira, hogy az már veszélyes legyen, ha csak én vagyok mellette, de a legnagyobb mumusom a hőség, és a nagyon magas páratartalom. Egyszerűen nem kapok levegőt, csak akkor, ha a medencében lebegek.

Ma még a miénk is nagyon messzinek tűnt, ha a lábamra álltam azonnal szédülni kezdtem, így meg sem mertem kockáztatni, hogy összeszedjem a cuccainkat és elinduljak.
Viszont a kiskamrából előkerült egy felfújható minilubickolda. Áldom a napot, amikor rendet tettem itt, és még inkább azt, amikor nem engedve Daninak elcsomagoltam ezt a nagyon fontos darabot.
A gyerekek pedig látványosan rajongtak a kis pocsolyáért is. Újdonság volt, lehetett slagozni, pacsálni, öntögetni, ugrálni ki-be.
Nagy dolog ez az aprócska kert... és most már a picuri medence is.

34 hetes Lellecsillag

Igy festünk...
Majd írok is. :)

2011. május 28., szombat

Még víz

Ma nyaraltunk. Legalábbis Dani, aki kicsit ki(le)merült (fáj a torka is... most ő az utolsó) az elmúlt időszaktól, amint lefeküdt a medence partjára, ezt mondta. Aztán becsukta a szemét, és aludt egyet az árnyékban.
Mi pedig nyaraltunk. :)
Mikolt továbbra is szerelmese a mélyvíznek, és mert ma a kamerával együtt indultam el velük, van néhány fotó, meg video is erről.
Hanna a locsolókannával öntögette a vizet és tisztította az utat. Aztán a lányok levették a fürdőbugyijukat, és azzal gondolták feltakarítani a követ...
Érkezett egy pár is, a nőnek hatalmas pocakja volt, a gyerekek mindenáron meg akarták simogatni, így kénytelenek voltunk szóba elegyedni velük. :) Van egy 19 hónapos kisfiúk, és a jövő hétre várják a kislányukat. Sorstárs...
Áron eközben megjárta a szaunát, néha csobbant és egy kevésszer öntögetett is.
Nagyon szeretem ezeket a délelőttöket, vagy délutánokat... whatever.

Délután Mimi azzal ébredt, hogy menjünk megint vízbe... de ezúttal felülről érkezett, így ezt inkább kihagytuk.



Merengések szülésügyben

Dani tegnap három nap Szingapúr után végre hazaért. Hosszúak nekem most ezek a három napok, és bár Peti itt van, és a héten többször hoztunk ebédet kintről (egyszer kínait, egyszer pedig indiait ettünk), a felelősség ilyenkor mégiscsak egyedül az enyém, és ez most különösen nehéz volt.
Csütörtökön medencéztünk, az öltöző tükrében a pocakom kétszer akkorának tűnt, mint ahogyan én elképzeltem... Csak álltam, és néztem, és megijedtem... a szülés gondolatától. Most először Lelle beköltözése óta megrettentem a feladattól, eszembe jutott a vége, amikor minden alkalommal úgy éreztem, már nem én irányítom, és elveszek, meghalok... Tudom, hogy ez így van rendjén, és mint minden alámerülés ez is katarzissal jár, hogy aztán egy életre szóló ajándék lehessen... Amitől nekem már nem kell megmásznom a Himaláját...
És mégis megriadtam.
Talán azért, mert Dani nagyon keveset van velem, kettesben pedig még kevesebbet töltünk. És ez hiányzik. Hogy beszéljünk Lelléről, a szülésről, hogy érezzem, hogy biztonságban vagyok, leszek, és mellettem áll majd, amikor szükségem lesz rá.
Áron érkezése alatt az utolsó pár percben volt csak igazán ott, addig mindenféle dolgokat intézett, és ezt most nem szeretném.
Szeretném tudni, hogy az elejétől a végéig velem, mellettem lesz, hogy ebben a nagyon magamra hagyott időszakban legalább a végét csináljuk együtt. De legalábbis nem nekem kell majd a külvilággal küzdenem, figyelhetek csak magamra és Lellére.
Hazaért, beszéltünk, és megnyugtatott.
Most jobb. :)
Lassan elérkezik az az idő, amikor már nem sürgetem a közeledést...
És ez is jó...

2011. május 27., péntek

A csend

Minden nap megtörténik ez a kis szeánsz.
Teljes csendben ülnek a könyvespolc tőszomszédságában, Áron lepakolja amit elér, majd mindenki megkeresi a nekivalót, és nézegetnek.
Ma Hanna mesélt is, előbb Miminek, aztán Áronnak, majd cseréltek, Mikolt mesélt Áronnak... :):)
Szeretem ezeket a pillanatokat, szeretem nézni, ahogy tanulmányozzák a könyveiket, ahogy elmélyülnek, szeretem ezt a papírsercenős csendjüket.

2011. május 26., csütörtök

Mimi a vízitündér

Már zengtem ódákat erről a semmihez sem fogható ajándékról, amit a medencék közelsége karöltve ezzel az időjárással minden nap ad.
Talán az itteni életünk legharmónikusabb perceit a vízben éljük, és amikor csak lehet, mert pl. nem betegek a gyerekek, ki is használjuk, hogy a legközelebbi csobbanási lehetőség húsz méterre van csak tőlünk.
Mivel a vizet állandóan süti a nap, nem kell melegíteni, az én érzékeny szervezetemnek is mindig kellemes a hőmérséklete, és attól sem kell tartani, hogy megfáznak benne a csöppek. Volt már olyan is, hogy a déli nagymelegben értünk csak ki, és a víz felső tíz centije mármár forrónak volt mondható.
Mostanában különösen jólesik alámerülni, bálna méreteim ebben a közegben megtévesztően kecsesnek és könnyűnek tűnnek... bezzeg, mikor ki kell jönni...
Nem utolsó sorban pedig ez az a hely, ahová bátran be lehet engedni az összes porontyot, mert órákig képesek eljátszani anélkül, hogy bármit, vagy bárkit igényelnének, és ez hatalmas dolog.
Hanna nagyon régóta vízbiztos, a két kicsinek ez a folyamat a mai napig tart, de mostanra már őket sem kell igazából testközelből felügyelni, a karúszók biztonsága épp elég nekik is és nekem is.
Amikor megérkeztünk, Áron még csak barátkozott a vízzel, fogalma sem volt, hogy mit jelent ez a közeg, hogyan kell benne vislekedni, viszont az állandó kíváncsiság és a kitartó próbálkozások meghozták az eredményt. Ma már hason is, háton is ellebeg, a létrán régóta kimászik, ugrál, mostanában pedig azt élvezi, ha egy felnőtt dobálja. Szenzációs. :)

Mikolt az a gyerekünk, aki amolyan úszósapkás, Lukács-fürdős tempóban pancsikált mindezidáig. A fejét sosem érte a víz (de könnyű is volt, neki sosem kellett hajat szárítanom vizezés után...), kint tartotta, és méltóságteljesen, lassan tempózva lebegett a karúszóival. Az úszószemüvegét elhagytuk sajnos, de mert eddig egyszer sem hiányolta, nem vettem neki újat.
De Hanna elképesztő vízszeretete úgy tűnik átragadt a kisebbünkre is.

A múlt héten kezdődött a mélyebb barátság Mimi és a mélyvíz között, amikor először merészkedett arccal is a víz alá, és irtó büszkén mutatta, hogy vizes lett a feje. Nagy öröm volt neki, bár a szemét egyáltalán nem nyitotta ki, és a levegővétellel is voltak nehézségei, de gyakorolt kitartóan.
Aztán ma délután a klubházba mentünk fürdeni.
Egyszer csak úgy láttam, mintha Mikolt Áron után beugrott volna állásból a partról. Eddig mindig csak úgy mert, ha valaki fogta a kezét, akkor is csak ülésből, és a feje véletlenül sem merült el. Azt hittem, rosszul látok. Mert kimászott és ragyogó arccal újra ugrott. És még sokszor... :)

Mikor megunták, egy olyan részre úsztak, ahol a széles és hosszú lépcsők biztonságot adnak, mert leér a lábuk, de még mindig van hely úszkálni. Gondoltam megkérdezem Mikoltot, lenne-e kedve levenni a karúszót. (a múltkor véletlenül enélkül futott be a vízbe, elmerült, és jól meg is ijedt, akkor számtalanszor megkérdezte, hogy vajon megfulladt-e... biztosítottam róla, hogy mindig figyelem, és nem hagynám megfulladni.. elhitte)
Gyanakodva fürkészte az arcomat, és megkérdezte, hogy akkor megfullad-e, és megegyeztünk, hogy szerintem nagyon ügyes, és nyugodtan kipróbálhatja az úszást, mert megfogom, ha szüksége lesz rá.
Levette a karúszóit, és belevetette magát a vízbe.
Két három perc után oda-vissza úszkált rendes lábtempóval, a fejét a víz alá téve tőlem a sekélyebb vizű lépcsőig.
Annyira ráérzett és annyira tetszett neki ez az újítás, hogy még akkor is bent volt, amikor a másik kettőt már szárazra törölgettem, és csak azzal lehetett kiszedni a vízből, hogy holnap folytathatja a gyakorlást.
A végén már pörgött, forgott, bukfencezni próbált.
Én pedig elmulasztottam felvenni a néhai kacsauszi Mikoltot, és azt hiszem erre már sosem lesz módom... :):)

Varró Dani nyomdokain

Hanna ma este verset költött Áronnak, egy állatos könyvet nézegetve. A vers így szól:

Gólya, gólya mit csinálsz?
Fészket rakok kisjuhász.
Róka, róka mit csinálsz?
Parton ülök macdonald's.

Tehetséges... :) de nem ezért nevettünk nagyon... :):):)

Hetes játék

Sosem szoktam játékra adni a fejemet, de ez most valamiért megmozgatta a bensőmet. Szilvi oldaláról érkezett a felkérés, a szabály szerint hét másik blogszerzőt kellene megneveznem, ettől most eltekintek, de bárkinek, akinek kedve van, csatlakozzon. :)

1. Rettenetesen rossz kapcsolattatró vagyok.
Rendszeresen elhagyom a telefonom, vagy nem érek oda, ha csöng, és nagyon sokszor csak raktározom a felhívandókat, aztán eltelnek napok, és nem jutok hozzá. Az emailekkel is hasonló a helyzet, bár ebben csináltam magamnak egy rendszert, minden fontos levelet a draftba teszek azonnal, így legalább látom, mennyi az elmaradásom.
Nagyon nagy szerencsémre akiket barátaimnak mondhatok, elfogadják (ugye így van?...) ezt, én pedig igyekszem ebben fejlődni...

2. Alkalmi függő vagyok.
Időszakosan vannak dolgok, amik nem eresztenek. És ha nem eresztenek, akkor képes vagyok hatalmas erőket is megmozgatni, akár bármiért. Kamaszkoromban a szinkronúszás volt ez a végetnemérő szenvedély, gyakorlatilag minden szabad percemet zenevágással, koreográfiagyártással, vagy esetenként fürdőruha flitterezéssel töltöttem. Egyetemistaként döbbentem rá, hogy kimaradt a csavargós, mozizós korszak az életemből... :):)
Mostanában ezek a függőségek sokkal gyakorlatiasabbak, de mindben hasonló, hogy nem tudom abbahagyni... Feladni meg végképp.

3. Három éves korom óta folyamatos szerelemben élek.
Többször megkaptam már, hogy még sosem voltam egyedül. Egy percre sem. Ez pedig nem igaz, valamikor a huszas éveim elején volt három hónap, amikor de, és egyáltalán nem találtam a helyem...
De mit tegyek, ha már három évesen fizikai fájadalmat éltem meg, amikor a szerelmem elment a csoportunkból, és amikor egy fél év után visszajött, bár őrá nem, de az érzésre elemi erővel emlékeztem... Nagycsoportos korunkig tartó szerelem volt. :)
A következő másodikos koromban kezdődött, amikor bevittem a hegedűmet az iskolába, és a szünetben az udvaron játszottam a körémgyűlteknek. Egy kisfiú a párhuzamos osztályból annyira szépen kért, hogy játszak még, hogy nem volt más választásom, beleszerettem... Hatodikig ő volt a férjjelöltem, rengeteg időt töltöttünk együtt :):)
(hihetetlen miket írok... de mostmár nincs visszaút...)
A többieket nem sorolom, de tényleg állandóan szerelmes voltam... :):) Ahogy most is :)

4. Ha tehetném minden nap házi, kézzel gyúrt tésztát ennék.
Kisgyerekként a nagymamám által gyúrt nyerset is képes voltam befalni... titokban, mert a felnőttek nem értették, hogy nekem nem fáj a hasam tőle. Akkoriban a nagymamám minden alkalommal, ha kifőtt tészta volt ebédre, megkérdezte, mivel kérem... minden alkalommal ugyanaz volt a válaszom: sóval...
Manapság is inkább a kifőttet preferálom, nem a sütiket, ebből pedig a káposztás a nagy kedvencem, tejföllel. :)

5. Nőnek lennem...
Elvarázsol egy egy ékszer... de csak a nemes, egyedi, és csak az arany... fogalmam sincs miért. Ötvös szívesen lettem volna mondjuk, de ennek semmi köze ehhez a vonzódáshoz, azt hiszem.
Ugyanakkor (pillanatnyilag végképp... ) az az ékszertartó csupafiókos facsoda, amit Danitól kaptam, fűzhető gyöngyök raktára, azon az egy pár aranyfülbevalón kívül, amit most pont nem hordok, semmilyen más ékszer nincs benne. Semmi bizsu, semmi...
Nem használok sminket, annak ellenére, hogy a szinkronúszó, majd táncos múltamban milliószor voltam kifestve... Zavar. A szempillaspiráltól pedig elálmosodom :):)
Nincs sok ruhám sem, inkább a gyerekeknek veszek bármit, magamnak nagyon ritkán.
Pedig szeretem a ruhákat is, és komoly cipőmániában is szenvedek... szerencsére mostanság egy papucson kívül nincs szükség másra, ez némileg javít a helyzeten.
Nem használok illatot. Izzadás ellen is csak babahintőport :):) ha van rajtam parfüm, fél óra múlva fáj a fejem :):):) Pedig Dani néha próbálkozik, és alkalmakkor kiteszek magamért.
A nőiességről pedig azt gondolom, ha van a mozdulataimban báj, a gesztusaimban lágyság, az ölelésemben szenvedély, akkor az összes fent említett nem is hiányzik.

6. Úgy vezetek, mint egy taxisofőr.
Otthon... Minden mellékutcát ismerek, bárhová, ahol valaha voltam visszatalálok. 13 éves korom óta vezetek, eleinte csak az udvaron parkoltam ki és be, végül 17 évesen lett jogosítványom, és alig húsz évesen kaptam az első, akkor kicsit nálamnál idősebb golfot a nevelőapámtól. A hegedűm a csomagtartóban többet ért, mint az egész autó... :)
El sem tudnám képzelni az életemet autó nélkül, vezetés nélkül, ez a fajta szabadság az, amit nem tudok feladni.
Volt már kisbusz, amiben éltem, jobbkormányos, volt nagy hajó volvom is, a legemlékezetesebb autóm pedig mindmáig az a piros golf, amit az esküvőnk előtt adtam el. A mai napig, ha szembejön az a típus, fürkészem a rendszámát, hátha az enyém az...

7. Apámról sosem írok.
És fogalmam sincs, mikor leszek képes rá... Pedig azt hiszem rengeteg kérdésre rólam ő a válasz...

2011. május 25., szerda

Hanna névnapja

A névnapok mindig kifognak rajtam.
Vagy elfelejtem őket, vagy nem jut idő aznap a megemlékezésre...
Idén sokkal jobb voltam, mint eddig bármikor, mert nem is merült feledésbe, ajándék is volt, sőt Dani még virágot is hozott... csak a rögzítés maradt el.
De csak máig.

Szeretem Hanna nevét. Már írtam erről, de mindig eszembe jut, mennyire egyértelmű volt azon a tavaszi napon, amikor még azt sem tudtuk, kislányt várunk, hogy Hanna Sára lesz a neve.
Nagyon várta ezt a napot, és bár elég rohanósra sikerült végül, ő teljesen elégedett volt mindennel. Peti főzött neki egy picike pudingtortát, a Papa hozott virágot, én befontam a haját (elképesztő erővel sűrűsödik...), és volt csomag is.
A csomagban pedig egy maláj játék, a mi egykori pötyinkhez hasonló, de a gombok szilikonból vannak és ötszögűek.
Hanna szíve szerint hetekig játszana vele, és amilyen jószívű, megosztotta Mikolttal.
Édes Hannám, nagyon sok szeretettel kívánunk boldog névnapot.

Azóta pedig azt emlegeti, hogy már elmúlt a névnapja is, így nemsokára öt éves lesz... :)

2011. május 23., hétfő

Lelle Róza 33

Mintha most írtam volna a 30. hétről... és azóta már három eltelt.
A minap hasított belém a felismerés, hogy akár három hét múlva megérkezhet ez a kicsi lány, és nekem még annyi tennivalóm volna, hogy lassan listát kell készítsek, mert másképp biztosan kimarad valami. :):) Pakolni, mosni, mindent elrendezni.
Ezek biztosan a hormonok...
Ráadásul mostanában elkezdett keményedni a hasam, mire rádöbbentem, hogy ez nem keményedés, hanem készülődés.
Hát valóban befordultunk volna a célegyenesbe?
Egy negyedik már nagyon más, mint egy első... vagy egy második. Fokozatosan jutnak eszembe az Áronos élmények, hogy ő is régen készülődött már, mire végre valóban elindult. És most Lelle is, mintha gyakorolna, és az egész szervezetem is készül. Csak én vagyok ehhez képest lemaradásban, minden tekintetben.
Érdekes megélni, hogy amiről azt gondoltam, már automatikus, az egy cseppet sem az. Ezt a várandósságot is meg kell élnem, lélekkel és testileg egyaránt fel kell készülnöm, hogy méltó módon várhassam Lelle érkezését.
Ehhez tartoznak hozzá azok a rítusok, amik bár mosolyfakasztóak, de mégis annyira belülről fakadnak... hajtogatni a csöpp ruhákat, elrendezni a kiságyban minden szükségest és szükségtelent, hogy aztán sose használjuk őket :):)

Álmomban gyakran szülök. Van, hogy az elfolyó magzatvíz riaszt meg, és hiába telefonálok Daninak, már nem ér haza időben. Épp csak annyira marad elegendő, hogy a gyerekeket átvigyem a szomszédba, és eresszek egy kád vizet. Aztán Lelle már a kezemben is van.
Olyan történet is van, amiben szépen lassan indulunk, és megyünk a kórházba, közben beszélgetünk, és odabenn minden olyan békés, csendes, homályos szinte.
Nappal pedig inkább csak igyekszem minden helyzetet végigélni, ami elképzelhető és barátkozom a gondolattal, hogy nem az anyanyelvemen fognak hozzám szólni...

Lelle rengeteget helyezkedik, már konkrétan lehet látni, hogy hol van a kis sarka, térde, könyöke, popsija. Nagyon szeretem ezt az időszakot, most igazán egyek vagyunk, és mégis teljesen tudatosul bennem minden mocorgás után, hogy ő egy különálló kis létező. Ilyenkor elemi erővel tör rám a kíváncsiság, megismerni, látni, a kezemben tartani...
Bármilyen nehéz is ez, most olyan szép is.

Pénteken voltunk dr. Choongnál, egy villámrendelésen, mert épp szüléshez rohant. Szívhangot hallgatott, és vérnyomást mért. Ez utóbbi nem érdekel már :) A szívverés viszont... minél nagyobb lesz Lelle, annál jobban, erősebben lehet hallani a dobogást. Ezt is nagyon szeretem. Hogy olyan közeli, olyan kézzel fogható már.
És akkor a jó hír, amit nem sikerült megosztanom aznap...
A héten újra zöld utat kapott a vízbenszülés a kórházban. Igy gyakorlatilag minden akadály elhárult a vágyaim elől. És mégsem ugrottam ki a bőrömből. Nem azért, mert egyértelmű volt, hogy nem történhet másként... hanem mert annyira magamra vagyok utalva ebben a kislányvárásban, hogy ez a támogató akció nem tudott lázba hozni. Hiszen egészen eddig arra készültem, hogy magam fogom irányítani ezt a szülést, és ez a gondolat nem változott. Nem esett le kő a szívemről, nem dobódtam fel, egyszerűen csak jó, hogy végre valaki felfogta, hogy ez egy fontos része a szülészetnek, annak a fajtának, amiben az anya dönthet a mikéntekről.

Ami pedig engem illet, így 40pár nappal a vége előtt még mindig több utat látok magam előtt, és még mindig úgy érzem, minden akkor dől majd el, amikor az a bizonyos tutaj elindul lefelé a sebes sodrású folyón... Ahogy eddig sem, most sem én fogok dönteni, hanem Lelle. Amiben pedig tudom, támogatom majd. Bennem ez így rendben van...

2011. május 22., vasárnap

Családi nap az oviban

Bár a lányok nem voltak a héten, szerencsére Dani összefutott auntie Geathaval a boltban, aki megemlítette, hogy vasárnap Family Day lesz, mindenképpen menjünk.
Szerencsére a takonykór felett aratott győzelmünk (ami még mindig nem teljes) mára biztossá vált annyira, hogy lelkiismeret furdalás nélkül indulhattunk az oviba.

A lányok annyira várták már, hogy egész korán felkeltek, és egyfolytában kérdezgették, mikor indulunk már. Hogy a beígért bűvész volt ekkora hatással rájuk, vagy valóban az ovit hiányolták, nem tudom, mindenesetre Hanna négy napja készíti auntie Julie ajándékát, amit aztán az utolsó percben nem sikerült lefotóznom, bár érdemes lett volna.

Egy kartonra hímzett virágot csináltunk, amihez a sablont én lukasztgattam neki, ő pedig komoly kitartással hímzett, majdnem teljesen egyedül.
Amikor készen lett, ki is színezte, majd a kész képet ráragasztottuk egy piros lapra, amit dekorollóval körbevágtunk, nekem már csak írnom kellett rá, bár Hanna a nevét már le tudta volna írni...

Szép ruhába öltöztünk, Hanna haját még be is fontam, aztán irány az óvoda.
Lázas izgalom út közben, majd amikor elmentünk a bejárat előtt, hogy visszakanyarodjunk a parkolóba, majdnem kiugrottak a bőrükből. A behajtó teljes nagyságában le volt sátorozva, és minden oldalról lufifüzérek vették körül. Nagyon sok munkát tettek ebbe a napba, és bár olyan jellemzően ázsiai volt a programkínálat, mégis (talán mert már megszoktam...) úgy éreztem, helyén volt minden.

Otthon egy ilyen alkalom valószínűleg kézműveskedéssel, sok énekkel, játékkal lett volna teli, itt ugrálóvár volt, és pontszámolós labdabedobós játék, amit zömmel az apukák abszolváltak egy miniajándékért cserébe... volt tornabemutató, ahol kihangsúlyozták a mozgás fontosságát (nincs tornafoglalkozásuk...), és volt lufifigurákat készítő bohóc is (a háttérben a kendős auntie Julie).
Az egyetelen, a lányok által nagyon kedvelt kézműveskedés a sand art volt, ez megtalálható minden nagyobb plázában, tényleg jópofa, majd egyszer részletesen leírom mi is ez...

Ami pedig nekem nagy öröm volt, hogy végre találkoztunk Yohanával és Yuval, akiket Hanna mint barátait emleget naponta. Két hároméves kínai kislányról van szó, és tényleg nagyon helyesek, a szüleikkel is sikerült néhány mondatot váltanunk.
Auntie Julie nagy szeretettel fogadta az elmaradt báránykáit, és örült az ajándéknak, aminek meg Hanna örült nagyon.

Mi felnőttek is jól éreztük magunkat, találkoztunk Roryékkal (a képen Rory és Freddie) és egy másik Adorában élő családdal, akikről nemcsak az derült ki, hogy három kislányt nevelnek, és az egyikük Hanna és Mimi csoporttársa, de ráadásul szemben laknak velünk. (ilyen ez a folytonos meleg, ki sem mozdulnak az emberek a lakésokból, fél év alatt sem tudom, hogy ők a szemközti szomszédaink...)

Kaptunk ebédet is, Áron végtelenül elégedetten tett vett, majd evett egyedül, a lányok mindent kipróbáltak, amit csak lehetett, végül az utolsók között jöttünk el, kettő tájban.

Végezetül íme néhány kép az oviról.
A bejárat, az ebédlő, majd két két arról a csoportszobáról, ami a két-három éveseké. Ide járnak a lányok... Érdemes megfigyelni, milyen típusú és milyen mennyiségű játékeszköz van benne... Számomra már nem sokkoló, de valamiért mégis úgy érzem mindig, mintha egy elsős osztályteremben lennék... és még ehhez a képhez képest is kicsit kevésnek érzem a berendezést, díszítést...

Százas megemlékezés

Köszönöm annak a száznak, akik felvállalva, és annak a még majdnem másfélszer ennyinek, akik nem felvállava, de olvasnak, és legfőképpen azt, hogy írnak.
Amikor Hanna 10 napos volt, és elkezdtem naplót vezetni, nem gondoltam volna, hogy bárkit is érdekelhet és még kevésbé, hogy lesz egyszer egy ekkora számú sokaság, aki számon tartja ami történik velünk.
Nem gyűjtöm az olvasókat, hiszen főképpen nekem fontos, hogy rögzítsem a pillanatokat, de ez a szám mégis azt jelzi, hogy mégsem csak nekem fontos, legalábbis jelent valamit amit írok.
És mert a visszajelzések nagyon sokat adnak, amellett, hogy jó írni, köszönöm ezt a sokságot.