2011. augusztus 29., hétfő

Hét hetes

Olyan jó hetekben számolni az időt. Minden nap történik valami új, minden nap egyre több arcát mutatja a legkisebb. Szeretem nézni ahogy alszik, ahogy figyel ha ébren van, kitalálni miért sír, ha sír (egyre kevesebbet, bár a tegnapi nap kivétel volt sajnos...), számolgatni a hurkákat, elmerengeni a szeme színén, ami még mindig nem teljesen kék.

És persze ennél az állóképnél sokkal de sokkal pörgősebbek a napjaink, így aztán minden pillanatnak örülök, ami csak az övé. :) És persze minden alkalommal, amikor sikerül belefelejtkeznem mondjuk egy egy szoptatásba jövök rá, mennyire kevés időt töltünk csak vele, csak rá figyelve... A többeik már tudják, hogyan kérjenek maguknak eleget belőlünk... vagy legalábbis hatékonyabban próbálkoznak... :)

Lelle igyekszik utólérni a többieket, ha nem is hangosságban (egyelőre... szerencsére...), egyre többet mosolyog, gyakorlatilag válogatás nélkül bárkire, és egyre többször hőőőzik, meg formálja a kis száját, a nagyok pedig sokszor telepednek le mellé, várják, hátha. :)

A rutinjaink mit sem változtak, nem úgy a méretei. 5 kiló és 62 centi. Pénteken voltunk a gyerekorvosnál, aki a méretgörbére nézve nagyot nevetett, mert minden érték a felső határt súrolja, a hossza messze felette van.
És hamár a testiekről van szó, a bcg oltás helye nagyon bedurrant, elég csúnya is... (ez is teljesen Hannaszerű... remélem Lelléé nem fog elfertőződni)

Ma először sikerült Devit is lefényképezni vele, pedig rengeteget babusgatja ő is :)

Ez meg itt egy igazi babaillatú alvóskép... jajj de szeretem :):)

2011. augusztus 28., vasárnap

Hazamegyünk

Abban maradtunk Danival, hogy a miértekről majd ő ír.
Ezt a döntést nem ketten hoztuk, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy ezt a döntést nem lehet ketten meghozni. Az én munkám nem helyhez kötött, az övé igen. Az én dolgom, hogy véleményem legyen, segítsek a szempontokat rangsorolni, de a végső szót kimondani nem az én tisztem...

Dani megy, én pedig megyek vele. :) Az a sok, amit az itteni életünk adott, már nem fejlődőképes, és ha szembeállítjuk azzal, amit otthon adhatunk, kaphatunk, akkor a mérleg arra billen. Egy másik posztban majd egyszer összeszedem mindazt, amiért hálás vagyok az itt eltöltött 11 hónapnak, és ha minden úgy alakult volna, hogy az ittmaradás mellett döntünk, azt se bánnám.
Nem vagyok csalódott, nem vagyok szomorú, nem érzek a hazamenetellel kapcsolatban sem rózsaszín habokat, teszem a dolgom, és várom, hogy felkerüljön az i-re a pontunk.

Mert bár a terv az, hogy szeptember 30-án repülőre ülünk, és október 1-én Magyarországon leszállunk majd, még nincs repülőjegyünk, aláírt megállapodás, nincs megállapodás a költöztetőkkel sem. Az egyetlen papír, ami már nálunk van, a ház bérlésének kétoldalúan aláírt felmondása. Azt sem tudom, hogy hova megyünk ha hazaértünk, meddig lakunk majd a hol, és tartok az időjárástól is... vagyis összességében ez az árok már kiásódott, de még mindig csak várom, hogy egyszer valaki azt mondja, most akkor pakolhatok...

Ismét az egész házat kell becsomagolni, ismét egy új élethez kell majd hozzáigazítanom az immár négy gyerekünket, akik közül kettőnek ez volt az otthona eddig... És tudom, hogy minden, amit kaptam, azzal több lettem, és mindazt, amit otthon kaphatok felbecsülhetetlen. Most mégis egy kicsit a saját feladatom került felszínre újra. Elengedni... És én olyan nehezen élem meg a változásokat... hogy a bizonytalanság elviselésének képességéről ne is beszéljek.

Azért remélem sokakat melegséggel tölt el, hogy újra találkozhatunk. Ez az egyetlen dolog, ami erőt ad a hintában ülve, hogy mosolyogjak... és elengedjem ezt itt.

Hanna és az autó

Az oviban Hanna nem nagyon rajzol. Legalábbis úgy tűnik, hogy sem az óvónők, sem a gyerekek nem forszírozzák a szadab rajzolást, mint ahogy a szabad játékot sem nagyon. És mivel Hanna sokkal kisebbek közé jár, olyan gyerek sincs, akitől esetleg elleshetne motívumokat.
Én sajnos nem vagyok ügyeskezű, ha a ceruzát kell használni. Pali nagypapa viszont annál inkább, én pedig csak reménykedem, hogy valamelyikük örökölt ebből a nagyszerű tálentumból legalább egy picikét.

Hannára visszatérve, itthon azért szívesen veszi elő a színesceruzákat (Csillától kapta, és ár meglehetősen rövidek, vagyis használják őket :)), de sokszor csak színezni van kedve, alkotni kevésbé. Pedig nagyszerű ötletei vannak, és egészen sajátosan veti papírra azt, ami épp foglalkoztatja. Szeretem az embereit, a virágait, a házakat, a királylányokat.

Tegnap ebédre várva kértünk mindegyiküknek egy egy ceruzát, meg egy darab papírt, hogy ne a rohangálással üssék el az időt, míg vártunk. Dani Áronnak autót rajzolt, így mindegyik gyerek ezen kezdett dolgozni. Ez itt Hannáé, benne ül Mimi, mellette Áron... aztán mégis inkább rohangálni vágyott.

Mikolt hajában masni is van, Áronnak pedig növöget a kobakján a szőr... :):) A kidolgozottsághoz csak annyit, hogy az autó nagyjából háromszor két centis, a benne lévő emberke alig egy.
Nekem tetszik :):)

2011. augusztus 27., szombat

Selamat Hari Raya

Egész nyáron nem volt semmilyen ünnep, pedig Malajziára jellemzően három vallás összes nagy ünnepnapja és az állami ünnepek is szabadnapokkal tarkítják az évet, összesen 18 jut minden 12 hónapra...
Ebben a másfél hónapban viszont három nagyszabású megünneplendő is akadt, a kínaiak moon cake festivalt ünneplik jó egy hónapon keresztül, a malájok mint muzulmán népség pedig Ramadant ült eddig. Szép kontraszt ez a két hosszasan elnyúló eseménysorozat, mert míg a kínaiak étellel ünnepelnek, megvendégeléssel, addig a muzulmánok éheznek, szomjaznak egész nap, csak sötétedés után vehetnek magukhoz vizet, ételt. Épp ebben a trópusi hőségben elképzelni is fáj, mit élhetnek át...
A Ramadan végeztével következik a Hari Raya, ami olyasmi, mint nálunk a karácsony, legalábbis ekkor vannak a nagy evések, családlátogatás, utaznak... Mindenhol feldíszítik a mindent, van egy jellegzetes dísz, amit sárga és zöld színű szalagokból fonnak, és úgy néz ki, mint egy kis doboz.
A Hari Raya első napja hétfőre esik, ekkor fél napot dolgoznak a népek, kedden és szerdán pedig ünnepnap lesz.
Véletlen egybeesés, hogy a függetlenség napját is a jövő héten ünneplik, de mert az a Hari Rayaval egy időben lenne, így még egy nappal meghosszabbodik idén a munkaszünet, vagyis csütörtökön sincs munka. Sokan a pénteket (és hamár, akkor a hétfőt is) kiveszik szabadságképpen, így 9 napot nyernek. Az iskolákban ez a hét sszünet, a lányok sem mennek, és ahogy eddig a teljes naposoknak volt valami program, most ők sem kivételek. Megáll az élet nagyjából.

A múlt héten beszélgettünk auntie Juleeval, és kiderült, hogy pénteken ünnepelnek az ovisok... zárt ajtók mögött. Már jó egy hete készülődtek, tanultak táncokat, a himnuszt gyakorolták, és egy hatalmas maláj zászlót is készítettek, a piros csíkokat a gyerekek kézlenyomatai helyettesítették.
Csak azt nem értettem, ha ekkora dolog ez, akkor miért csak maguknak mutatják majd meg, miért nem hívják meg a szülőket. Mondjuk nincs nagyon min csodálkozni, mert az egyetlen családi napon kívül, ami inkább egy közös szórakozás volt, mint egy, a gyerekek mittudnak, mittanultak eddig bemutató volt, nem nagyon fáradoztak azon, hogy bármi effélével terheljenek minket szülőket.
Pedig én nagyon szerettem volna látni, mikkel készülnek, örültem volna, ha egyszer élőben is részese lehetek annak, amit szóban a lányok többé kevésbé hazahoztak bentről.
Megkértem Juleet, hogy ha lehetséges, engedje meg, hogy bemenjek, megnézzem őket.
Először elcsodálkozott a kérésen, aztán sure sure mondta, vagyis persze, menjek csak...

Nagyon örülök, hogy végül sikerült megoldanom, hogy ott legyek. Peti a két kisebbel itthon maradt (újabb örök hála esete... mert Áron meglehetősen rosszul viselte a távozásunkat...), én pedig bevittem a lányokat, és maradtam.
Igy végre először láttam őket angolul beszélni, énekelni, reggelizni (akkor pont zabkását kaptak, de érdekes módon csak az a gyerek evett, amelyik kért, aki nem, azt nem erőltették... fura), és még egy gyors szülinapozás is belefért az ünneplés előtti időbe. Még mindig azt gondolom, hogy (természetesen vannak itt is kivételes pillanatok) ez az ovi egy gyár, nem sok lélekkel működtetve. Van ugyan torta, meg ajándék, és még énekelnek is, de akár bárki is ülhetne ott, az volt az érzésem, hogy egyáltalán nem figyeltek arra a gyerekre, akiről épp megemlékeztek. Volt a szegény fején egy mókás papírcsákó, amit szeretett volna levenni, de minduntalan, amikor végre sikerült volna levennie, egy felnőtt ott termett és visszarakta a fejére... Az óvónénik melléültek addig, míg lefotózták őket egymással, de mosolyogni csak a kattanásnyi időre láttam őket...

Visszatérve a nemzeti naphoz...
Azért is volt nagy élmény ez nekem, mert minden gyerek a maga népviseletében jött, vagyis az indiaiak száriban, a malájok a hosszított blúzben és hosszú szoknyában, a kínaiak selyemruhákban... mondanom sem kell ugye, mennyire gyönyörűek voltak.
Volt egy kislány szingapúri viseletben is, és néhány gyerek jelmezben Freddie pl. pókembernek öltözött :)
Kicsit sajnáltam, hogy a mieinknek nincs még igazi magyar népviseletük, így egy nemzeti színű szalagot kaptak a hajukba, és egy kékfestő szoknyát adtam rájuk. Szépek voltak így is, és öröm volt látni, mennyire különböznek a többiektől. Büszke voltam a szalagra a hajukban...

Auntie Julee szárit vett, a kendő pedig egy öltözés erejéig lekerült a fejéről. Először (és nyilván utoljára) láttam hajastul :) nagyon érdekes volt. A lányok körülállták, és nézték a hosszú, fekete haját.
Elénekelték a himnuszt, amit mindenki állva hallgatott, kivéve az én Mikolt nevű renitensemet, aztán eltáncolták azt az egyszerű kis táncot, amit tanultak. Minden csoport egymás után, a többiek tapsoltak, örültek, vagy a helyükön mocorogtak a zenére. Édesek voltak. :)

Lesz még itt két kis video is, remélem már holnap...

Sorakozó a reggelihez, legelől Yu kimonóban.

A lányok várják a zabkását... meg a tortát.

Egy kínai, és egy indiai... no meg egy magyar :)

A kedvenc mazsoláim... indiai, maláj, még két indiai, meg a lányok... három kínai, egy indiai meg egy szinagpúri.

És végül Hanna és Mimi csoportja készül a fellépésre :)

A kék-narancssárga ruha az ovi egyenruhája... és vannak, akiknek nem jelent semmit a nemzeti nap... :)





2011. augusztus 25., csütörtök

Na ez az...

Bosszankodtam egy sort, aztán lefeküdtem. 11kor. Sosem fordult elő ez mostanában... sem a bosszankodós rész, sem a korai lefekvés. Az esték mindig a mieink, ilyenkor csak magunknak vagyunk, már délután vágyakozom ez után a pár óra után. Akkor is, ha iszonyú fáradt vagyok másnap reggel.

Ma megírtam egy posztot, fontos volt nekem, annyira, mint már nagyon régen semmi, Dani meg elolvasta a draftot, és cenzúra alá vetette... nem írhatok arról, amit ő érez, mert ez nem az ő blogja, ráadásul nem is igaz, amit írtam. Bammm.
Utálom ezt a nemmondhatom el marhaságot, már amikor a ház megvételén tipródtunk akkor se ment nekem magamban tartani... aztán az eljövetelünk körüli agonizálásom is kimaradt ebből a dokumentált életemből, akkor is azért, mert amíg nem biztos, nem kiabáljuk világba.

És most, hogy végre van mit megosztani, mert már egészen valószínű, hogy holnap megtörténik, most meg azt mondja, hogy töröljem ezt meg ezt meg ezt meg ezt...
És én annyira dühös lettem, hogy az egészet, úgy, ahogy van kitöröltem, és kaffogtam egy sort, pedig igazából kiabálni szerettem volna, hogy de ez az én életem és egészen biztos, hogy csak azt írom, amit igaznak gondolok, és nem is arról szólt, amit ő gondolt... de nem kiabáltam.

Csak forgolódom három órája, és nem tudom, miért bántott ez ennyire.
Aztán ezt találtam (itt):

“A jelenlét az a találkozás, amelyben az egyik ember önleleplezése elmélyíti a másik ember életét.” (R. Rohr)

És akkor megértettem, miért. Mert azzal a vacak kis poszttal is adni akartam, mély volt, és nagyon belőlem való. És bármit elvéve belőle már nem ugyanaz.
De majd összeszedem újra az összes fontos gondolatomat, és megírom újra.

Nyolcból nyolc

Féltem, hogy elkiabálom...
Pedig ez már csak így megy Mikoltnál. Sokáig semmi hajlandóság, aztán pedig egyik napról a másikra tökéletesen csinálja.
Most épp a pelusmentesítést.
Tegnap mondtam Daninak, hogy egy hete minden este pelus nélkül alszik, és eddig még egyszer sem volt baleset.
Három helyett csak kettőt pelenkázok :) Ez is nagy dolog...
Azóta eltelt még egy cseppmentes éjszaka, és remélem ez már így is marad.


2011. augusztus 24., szerda

Peti ismét a fedélzeten

Majdnem két hónap után.
Irnám, hogy hazajött, de meglehetősen széles mosolyra húzódott ettől a kifejezéstől a szám, és mitagadás, jól esne tudni végre, hogy mikor, és mit nevezzek otthonnak.

Peti Danival érkezett, Hanna egy hete naponta kérdezgeti, mikormár, aztán kedden az alvásból ébredve minden rajzolni tudónak kiadta a feladatot. Ajándékot készítettek, ki ki a saját ízlése szerint. Nagy lapra alkottak, hihetetlen édesek voltak, ahogy koncentráltak az instrukcióra, és húzták a vonalakat.
Hatkor az ajtóban toporogtak, és amikor megérkezett Peti, Áron kivételével (aki gyanítom ismét nem tudta eldönteni, hogy az édesapja duplikálódott, vagy egy másik személy az, aki a hátizsákkal érkezett, jobbnak látta az öltönyös mögé rejtőzve fürkészni azt a másikat egy darabig) mind a nyakába ugrottak. Áron végül a másodikon megtalálta a választ a kikicsoda kérdésre, a kontextus sokat segített neki, így egy negyed óra múlva, már az összes gyerek fürtökben lógott a nagybácsin. :)

Peti egy csomó élménnyel, és temérdek energiával érkezett, szívem szerint csak ülnék, és hallgatnám, hogy mik történtek vele. A gyerekek rajongásig örülnek hogy újra itt van, ma délután ébredés után azonnal felvonultak a szobájába, aminek az ajtaját ügyesen becsukták maguk mögött, olyannyira, hogy csak egy lakatos tudta végül kinyitni :)

2011. augusztus 22., hétfő

Hathetes Lellemanócska

Búcsút intettünk az újszülöttkornak. Mától hivatalosan csecsemő Lellikénk, és valóban napok óta csak figyelem, micsoda nagy dolgok történnek a fejlődésében.
A folyton alvó, pirospöttyös kis csomag egyre fehérebb, egyre kerekebb, és mintha lenne valami rendszer abban, ahogy van.
Reggel például majdnem mindig fél tíz, tíz körül ébred, aztán délelőtt egy rövidebbet alszik, majd ebéd után egy hosszabbat, ami egybeesik a többiek alvásidejével. Majdnem mindig fél hatkor kel, ha valami miatt mégis előbb, akkor még egyszer elszunyókál az esti menet előtt. Egyébként is, vagyis nap közben háromszor alszik, este pedig valamennyi sírást követően tíz és tizenegy (és persze ez változó, mert vannak nagyon hosszú, keserves estéi is) között a nappaliban a pihenőszékben, Danival az oldalán kezdi az éjszakát... amit két szopival abszolvál, de van úgy, hogy csak reggel eszik.

A tejem kevesebb már mint az elején volt, ennek pozitív vonatkozása, hogy tudok (néha :)) már hason is aludni, viszont Lelle jobb szeretné, ha csak úgy ömlene a torkába a tejecske, és ha kicsit is dolgozni kell, akkor bizony sokszor feladja, és sír... (pedig elindulna ez, és azt is tudom, hogy ezzel jó kis körbe kerülhetünk, de remélem Lelle is belátja, hogy van amiért érdemes egy kicsit küzdeni)

A legnagyobb változás a figyelem, ahogy néz. Minket, a tárgyakat, a kezecskéit és a kockákat :) Mosolyog is, egyre többet, és egyre többször személyre szabottan. Imádom a gödröcskéit. :) Emellett pedig mozgás is fejlődésnek indult, álmában mellémhernyózza magát, ébren pedig hátáról az oldalára fordul, gyönyörű szép, ahogy csinálja, keresztbe teszi a lábacskáit, és csípőből fordul, a feje és a kezei követik. Olyan nagy öröm nekem ezt látni, főképpen a két kisebbik "nagy" mozgása körüli aggódásaim után.

Fogdosós, változatlanul úgy alszik el a legkönnyebben, ha adok valamit, amire legalább ráteheti a kezét, de sokszor meg is markolja. A légjobb a kezünk, aztán a kendő, de egy puha bármi is megteszi. Mondjuk egy nyúl :)
4900 gramm, a hosszát most nem mértem, de látványosan nyúlik. Pelusméretet és ruhaméretet is váltottunk, előbbiből Mest, utóbbiból 60ast hord.
Emésztgetem, hogy már ekkora, no meg hogy el kell raknom a legkisebb ruhácskákat...

Miágyunk

Képem nincs, és ezt most nagyon sajnálom...

Lelle helye kezdetektől fogva mellettem volt, a néhai Áron helyén, vagyis a miágyunk jobb oldalának legszélén, közvetlenül az ágy mellé állított rácsos ágy szomszédságában. Ha én is ott vagyok, akkor ez nekem a bal oldalamat jelenti.
Áron mostanában kétnaponta csak hét körül érkezik, más napokon pedig már kettő és háom között befészkeli magát Dani és közém, vagyis a jobb oldalamra. Ha Dani bírja és velünk marad, akkor meglehetősen szűk a sáv, amin Áron alszik, de nem bánja, mert amúgy is fogdosós, egész éjjel csípked, simogat, kaparászik. Hol engem, hol Danit.

Reggel aztán, miután felkel és elhagyja a fészket, van még néhány percem, jobb napokon akár egy órám is, hogy úgy feküdjek, ahogy jólesik...
Ma gyanús volt... a csend, és a hely nagysága is.
A lányok már elmentek az oviba, és Devi is megérkezett már, mire magamhoz tértem, mégsem hallottam, hogy beszélgetne Áronnal, aki viszont nyolc körül Dani oldalán lemászott, legalábbis ez volt a legutolsó emlékem róla. (szeretnék én felkelni vele, de amikor van segítség, visszaájulok, és csak Lelle recsegése tud felébreszteni)

Felpattantam, de reptemben azonnal meg is merevedtem.
Áron ugyanis lemászott ugyan adott oldalon, de a másikon azzal a lendülettel vissza is mászott. Lelle alatt, vele egy vonalban feküdt, a hátán, a feje jobbra fordítva, a kezei ökölben, könyökben behajlítva, a feje mellett... Éppen úgy, ahogy Lelléé. Teljesen egyformán feküdtek, az egyik betakarva a paplannal, a másik meg rajta.

2011. augusztus 21., vasárnap

Úton, avagy néhány perc Malajzia part1.

Rég írtam.
Három dolog foglalkoztat csütörtök óta (mondjuk épp idevethettem volna, de nem volt posztértékű...).
Az egyik egy kedves otthoni ismerős negyedik babájának az érkezése (miközben a férje kórházban fekszik, ő pedig szombatra volt kiírva (kéretik ezúton is rájukgondolni...)), a másik a gyerekek őszi-téli ruhatárának update-elése (ami nem kis kihívás... beleférni a keretbe és közben tudni mink van, amink van az mekkora, megspékelve mindezt azzal, hogy otthon ezek a holmik minimum kétfelé vannak jelenleg...), a harmadik pedig a hazamenetellel kapcsolatos összes praktikus teendő papírra vetése, illetve ehhez kapcsolódóan annak a fura érzésnek a kezelése, hogy ennyi volt...
(Mindekközben még a nyúlvarrogatás is szünetel)

Nem is én lennék, ha nem dolgozna meg mélyen az elszakadás-újrabootolás odahaza kérdéskör. Nem mintha nem dédelgetnék mindenféle jót az Otthonnal kapcsolatban és nem mintha olyan nehéz lenne a hátam mögé gondolni ezt a valóságot... és mégsem ilyen tisztán fekete-fehérek ezek a történetek bennem. Már most fogalmazódik a mit szerettem itt poszt...
Addig pedig elemi erővel tört rám a dokumentálhatnék.
Ennek első fellángolásakor fogtam a fotómasinát, és egy utat a nyulakhoz végigkattogtattam... hazafelé csak azért nem készült száz kép, mert lemerült az aksi.
Búcsúzkodom, és nagyon fura gondolat, hogy véges számú látogatást teszünk azokon a helyeken, amik pár hete még az állandót jelentették... ráadásul ide már soha nem jövünk vissza... nem úgy, mintha az otthont hagynánk el időszakosan.

Rengeteg kép következik, és mindhez egy-egy kisebb egyperces. :) A fotók minősége nem túl magas, lévén mind út közben ablakon kerseztül készült, de nekem ettől még izgalmasabbak.
Azt is írhattam volna a címbe, hogy néhány perc Malajzia :) (azt hiszem írom is...)

A hatalmas felhőkarcolók mellett a legjellemzőbb épületegyüttesek a ezek a lapostetős, négyszintes tömbök, amiknek az aljában mindenféle kisbolt üzemel. Ez itt a tesco melletti egyenes utcás, árokkal körülhatárolt kis komplexum, amolyan kisvárosi hangulattal. A kisboltok között itt van egy akupunktúrás központ és egy aromaterápiás kisrendelő is, de rengeteg étterem is idetelepült. Általában két sornyi épületet húznak egymás mellé, amelyek háttal néznek egymásnak, köztük pedig egy kis sikátornyi, de akár egy keskenyebb utcányi hely is lehet. Az épületek frontja is kissé lepusztult, de a háta igazi kuriózum nekem, minden alkalommal elámulok, ha az éttermek hátsó felét látom... igazából nem is értem, hogyan tudtunk mi anno ilyen helyeken enni. Még a legtisztább hely ezen fele is elhanyagolt, rendetlen, koszos... Nem is beszélve a kis vízelvezetőkről, ahová a mosogatóvizet löttyintik... 34 fokban ennek meglehetősen erős szaga szokott lenni...

Az "így utazunk mi" című kép. A kívülről nagynak tűnő autónk belülről... mondjuk hatunknak éppen elég, de amint Peti is itt lesz újra, akkor már szűkös. Hacsak Hanna székét ki nem vesszük, mert akkor Peti befér az ablak mellé, Hanna pedig középre. A biztonsági öv az ablak mellett neki még a nyakánál megy keresztbe, emiatt elég balesetveszélyes. Ha középen ül, akkor viszont csak kétpontos az öv... nem mintha az itteni rendbe beletartozna bármiféle szabályozás a gyerekek utaztatásával kapcsolatban. Újszülöttek ülnek az anyjuk ölében elől, hátul pedig gyerekülés nélkül, általában ácsorogva nézelődnek a nagyobbak. Ehhez képest nálunk fegyelem van etéren. De mi vagyunk a kakukktojás...

Erről a képről órákat lehetne beszélni... :) Ez a kereszteződés a mecset mellett van közvetlenül, és most, hogy Ramadan ideje van, minden nap látunk amolyen maláj viseletbe öltözött férfiakat, akik imádkozni mennek, vagy jönnek. A kereszteződésekben mindenhol sárga csíkokkal jelzik, hogy hol nem szabad megállni, ha piros a lámpa. Elvileg ezekben a sávokban tilos a megállás... és ezt néha be ia tartják. Nagyon jellemző közlekedési eszköz a motor, mert busz alig van, a közlekedés amúgy is megérne egy külön posztot. Emberünk itt egy kockás kendőt visel szoknyaként, felül egy bő inget, a fején pedig egy lábasformájú, hímzett kalap van. Az igazi ünnepi férfiviselet egy vékoyn nadrág, rajta egy térdig érő kockás kendő, felül a nadrág anyagából egy állógalléros ing, és a fejfedő.

A felső kép a jellemző úttípus. Ez itt nem a külváros, nem egy távolsági út, nem autópálya... egy átlagos rész átlagos útja. Háromszor három sáv, plusz a fel és lejárók, becsatlakozó utak kétszer kettője. Jellemzően dugó van, itt csak azért nincs, mert ez itt szombat délután négy öt óra. Talán ez az egyetlen időpont, amikor nem találkoztunk még hatalmas forgalommal. Érdemes egy pillantást vetni a betonfalra... az időjárás viszontagságait méltatja a fal kosza... épp így néznek ki a lakótelepek házfalai is, kissé szürkséfekete minden, némi zölddel fűszerezve. Alga... A állagmegőrzés itt nem igazán jellemző, és valószínűleg nem is tartana sokáig ha valamit felújítanának.
Az ilyen utakon utaznak így az alkalmazottak... :)
A kedvencemet még nem sikerült megörökítenem... A motorost, akinek a boltja a háta mögé van felkapolva, ami nagyjából háromszor akkora, mint a motor meg a gazdája együttesen.

Az út a Batu Caveshez. Nem mondhatnám, hogy egy szépséges természeti zugban bújik meg... Gyakorlatilag a soksávos autóút tőszomszédságában fekszik az a körülhatárolt terület, ahol a sziklatemplomhoz vezető hosszú lépcsősor mellett áll a nagy aranyszobor, mellette néhány modern épület, ezekben pl. jógaoktatás folyik, aztán egy nagyobb parkoló, egy iskola, két templom, egy kis tó és több apró étterem, ajándékbolt. A lépcsősor tetején egy hatalmas barlangban további szentélyek vannak, rengeteg majommal, és a barlang egy részén egy lukkal az ég felé. Ettől itt mindig gyönyörűen sejtelmes fények vannak... és többször felmásznék, ha nem kellene kettőnknek négy gyereken osztozni.

Az út innen a sárga m betűs gyorsétterem mellett visz el, ahol általában megállunk egy adag krumpliért a gyerekeknek, akik ilyenkorra már kezdenek türelmetlenkedni. A gyorsétterem itt egészen másként értendő, mint odahaza. Teljesen megszokott, hogy egy adag krumplira negyed órát várjunk. A reggeli menü pedig azt jelenti, hogy 11ig csak ezt lehet kapni, semmi egyebet nem adnak...
Az étterem mellett benzinkút, az előtte lévő nagyobb fordulóban pedig alkalmi zöldség gyümölcs árus. Az árak a szupermarketekben megszokottakhoz hasonlóak, és minőségükben sem jobbak (pláne ha azt nézzük, hol árulnak... autóút, benzinkút...) így a lényeg csak annyi, hogy ha út közben gyümölcsre vágynánk, akkor itt lehet venni.
Idénygyümölcsök ezekj, most sokmindennek van szezonja, pl. a bal szélső piros kupac a rambután, de van jackfruit, mango, guava, dinnye és csillaggyümölcs is.

És már meg is érkeztünk a fizetőkapukig... Ez az első, ha ebbe az irányba megyünk, míg ha tőlünk az ellenkezőbe indultunk volna, akkor nagyon hamar fizetnünk kellett volna egy hasonló helyen.
Jellemzően a háromsávos utakhoz legalább hat nyílással ellátott kapusor dukál, aminek következtében ha nagy a dugő, akkor eléggé lelassul a forgalom... hogy aztán a kapun túljutva ismét három sávvá szűküljön a tér... ez amolyan balettmutatvány formájában abszolválandó feladat. Még sosem hallottam dudálást, mutogatást meg aztán végképp nem láttam... A kapuknál négy féle közül lehet választani. Van egy a taxisoknak, akik kicsivel kevesebbet fizetnek a többieknél. Van a sima kp fizetős, kesztyűs kezű, kendős hölgyek veszik el a zsét. Ezeknél a kapuknál kettő van egymás mögött, a gyorsabb haladás elősegítésére. Aztán van az ún. touch and go, ami egy kis chipkártyás megoldás, nénik nélkül működik, csak oda kell biggyeszteni az arra kijelölt sávra a kártyát, és már nyílik is a sorompó. Ezeket a kártyákat minden bankban fel lehet tölteni, de a benzinkutaknál is, és néhány egyéb helyen.
A legfenszibb a smart tag. Ez egy olyan készülék, amibe a touchandgo kártyát behelyezve nem kell az ablakot lehúzni, mert a vevő messzebbről is felismeri, hogy szabad utat kell engednie.
Nekünk t'n'g kártyánk van...
Balra a maláj zászló, ünnepre készülnek, a nemzet napja jön hamarosan. Láttam már olyan autót is, akinek a motorháztetjére feszített a tulajdonosa egy nagy zászlót. Van itt is nemzeti öntudat úgy látszik...

Őt csak az emlékek kedvéért fotóztam... nincs ugyanis vezetékes gáz, és mert a fűtésre nem kell költeni, felesleges is volna feltúrni emiatt az udvarokat. A főzéshez mindenhol palackosat használnak, amiből háztartásonként kettő szokott lenni készleten. Ha az egyik kiürül, a rajta található számot tárcsázva egy napon belül érkezik a csere. Egy palack ára 25 ringit, vagyis 1500 forint, ezzel én nagyjából két hónapig elvagyok.


Az út a továbbiakban már a városon kívül kanyarog. A dzsungel az út mindkét oldalát beborítja a korláton kívül. Olyan érzésem van, mintha percek alatt át tudna kúszni ez a sűrű zöld az útra is, ha valaki nem tartaná rendben minden nap. Hatalmas fák, sűrű aljnövényzet, pálmák, liánok, páfrányok átláthatatlan tengere. Nem épp kirándulócsalogató.
Az autóutak a városon kívül nagyon jó állapotúak, Tájföldről érkezve üdítő élmény volt a rendezett elválasztó korlát, és a virágdíszítés, már ahol van ilyen. A forgalom lazul, az autók pedig igen változatosan márka és érték tekintetében... A taxisok helyi protonja mellett van itt porsche, bmw, de láttunk már nem egy lamborginit, lotust, mustangot és mazeratit is...
Pedig az autó nem olcsó, sőt, a nyugati kocsik árai messze az európai árak felett vannak. A benzin viszont olcsó, nagyjóból 110 forint egy liter...
Az utak mellett sok helyi étterem működik, ezek félig nyitott terasszal és sok asztallal várják a távolsági buszok tömegeit, és az egyszerű átutazókat. Mindenhol van kápolna is, mi sem természetesebb.

Végül néhány kép az út menti épületekről. Az első egy kínai templom egy pár faházból álló minifalu mellett, valószínűleg korábban épült mind az útnál. A második pedig a semmi közepén egy lakótelep, ez a két tömb az egész, no és a háttérben még néhány. Fogalmam sincs, hogy az itt élő emberek pl. hol dolgoznak... Az házak állapota hasonló a városban is megszokotthoz... némi csinosítás rájuk férne. Nem messze egyébként van egy gyönyörű vízesés, de ezt sosem tudom sem megmutatni Daninak, (mire észrevenni az autóból, már el is tűnt...) fotózni pedig szinte lehetetlen.

És az ötven perces autózás után lassan meg is érkeztünk... nagyjából annyit kell kocsikázni, mintha tőlünk Győrbe mennénk. Otthon sosem autóztunk ennyit gyerekekkel, pláne nem minden hétvégén. Itt viszont nincs nagyon más opció.
Az úton kérdeztem Danit, mi fog majd hiányozni neki innen, nem tudta megmondani. Aztán mikor lefelé kanyarogtunk, azt mondta, ez a hely, a nyulakkal, csacsikkal mindenképpen.

Hamarosan folytatom. :)

2011. augusztus 18., csütörtök

Azok a csodás kockák

Hanna egészen picike volt, mikor rájöttünk, hogy ha a nagy esti sírásnak véget akarunk vetni, a legjobb módszer, ha a mosógépre applikált alkalmi pelenkázóra tesszük. Véletlenül a kazán alatt volt a mosógép, és akárhányszor letettük oda, Hanna hatalmas szemekkel bűvölte a kazán alját, elfelejtve az összes bánatát.
Megnéztem mit figyel, a kazán alja rácsos volt. A kontúrok, ahogy a luk sötétje váltogatta a rács fehérre festett csíkjait, az volt ennyire lenyűgöző.
Ahogy kicsit később a könyvespolc ejtette rabul...

Van nekünk egy pihenőszékünk, Hannáé volt eredendően, aztán mindegyik örökölte, Áron rengeteget aludt benne minikorában, az asztal tetején. Kornél nem szereti, főleg amiatt nem, mert amikor három és négy hónapos koruk környékén a babák elkezdenek hasból felülés jellegű mozdulatokat produkálni (ami reflexes, egy idegrendszeri érés mellékhatása, semmi igazi adaptív funkcióval nem bír), akkor hajlamosak megkapaszkodni, és felhúzni magukat ülésbe. Ami pedig egyfelől korai, másrészt pedig nem is igazi, mert a felülnést (és bármi egyéb mozgást is) támasztással jó elkezdeni... Áronnál már figyeltem erre, mert tudtam, hogy kell. De ne szaladjunk előre ennyire...
Nos, míg ilyen picikék, ennek nincs jelentősége, viszont mindegyikük szeretett összegömbölyödve nézelődni, leginkább azért, mert a mi végtelenül egyszerű székünk huzata kockás.

Lelle a negyedik, aki a nagy sírás közepette bekerülvén a székbe (zavar ez a szó, mert igazából nem is szék, hiszen fekszik benne), nagy szemekkel fixírozza a huzat kockáit. Mindezt oly hatékonyan, hogy többször bele is aludt már. Legutóbb ma délben, előtte pedig tegnap délután, mikor futtában került bele a sarokban, a játékok közé száműzött alkalmatosságba. Egészen úgy nézett ki, mint egy a lányok sok játékbabája közül. :)

2011. augusztus 17., szerda

Készülődnek haza

Úgy tűnik, az itteni mandátum lassan lejár.
Nem így terveztük, de mostanra megtanultam, az efféle dolgokat nem lehet tervezni.
Részleteket azért nem írnék, mert nincs belőlük kellőképpen kiforrott megbízható, és egyelőre még Danit sem kérdeztem meg, hogy írhatom-e...
Pont ezek miatt a részletek miatt érzem magam egy kissé hintában, kicsit olyan ez, mint a hosszútávfutó a rajtnál, aki arra vár, hogy dördüljön el a pisztoly, tudva, hogy sokat és nagyon nagy energiákkal kell teljesítenie, de hogy az a pisztoly mikor óhajt végre elsülni... senki sem tudja.

A lényeg, hogy azért készülődünk, legalábbis lelkiekben mindenképpen, és bár a gyerekekkel erről még konkrétan nem beszéltünk, egészen jó antennáik vannak, meg nem is süketek (csak ha egyébről van szó...).
Két kis párbeszéd következik, az egyik KisMikolt az autóban. Sóhajt (ezt kitől hallotta, hogy így kell gondterheltnek lenni...).
- Papa, én úgy szeretnék Magyarországra menni.
- Nocsak... és miért?
- Mert a Jutka is ott van.
- És mit szeretnél ott csinálni?
- Hát... visszavinni a papucsát... annak szerintem nagyon örülne.

Áron álmát őrzöm, illetve őrizném, de mind zsizseg. Rájuk dörrenek... elcsendesednek. Hanna feláll, csendben odajön hozzám (tudja, hogy nem nagyon rajongok ezért, mert Áron általában a félálomból aktív üzemmódba vált ha megérzi Hannát), általában azt szeretné ilyenkor, hogy ölelgessem meg. Már épp ráncolnám a szemöldököm, mikor suttogva megszólal.
- Mama, mi előbb megyünk haza Magyarországra, mint a Bogiék?
- Ezt hogy érted Hanna?
- Hát hogy nekünk előbb megy haza a repülőnk, mint nekik.
Kisimítva a ránc, megértem, mit szeretne...
- Ők most épp ott vannak... De amikor ők visszajönnek, akkor még nagyon sokáig itt fognak lakni. Amikor majd mi hazamegyünk, akkor már nem jövünk ide vissza. Soha többet.
Csend. Belekapaszkodva ebbe a csendbe átfut rajtam egy csomó érzés, fogalmam sincs, Hanna mit gondol éppen. Folytatom, ül az ölemben, simogatom a haját.
- Nekem hiányozni fog majd a meleg, meg a medence...
Felül, rámnéz, bár a sötétben nem látom az arcát.
- De Mama, a házunkban is van medence... emlékszel (csilingel a hangja) hogy a slaggal töltöttél bele vizet? Na majd azt a medencét megint felállítjuk, ha nyár lesz, mert ha meleg van otthon, akkor a mi udvarunkban is lehet medencézni. Télen nem, de nyáron igen.
Megpuszilgatom, visszamegy.

Én meg azon tűnődöm a fennmaradó fél órában, míg szabadulok, hogy mennyi ruhát kell beszereznem a télre...

2011. augusztus 16., kedd

Batu Caves

A Genting és a Berjaya dombok felé is abba az irányba vezet az út, ahol a nagy istenszobor aranylóan magaslik. Mikolt is tudja már, mi a neve, és Áron, valahányszor meglátja, hangos óóóhűűűaaa felkiáltásokkal méltatja a valóban megkapó, monumentális építményt.

Szeretünk ide járni, ha nem futja messzebbre, akkor általában ez a végcél, a véges számú lehetőség közül ez a kulturprogram.
Mindig vannak emberek, mindig történik valami, vagy egyszerűen csak jólesik nézni ezt a nagyon más vallást, a nagyon más szimbólumaival, a rengeteg színes faliképpel, a száriban áldást osztó papokkal. Áron retteg ezektől a sötétbőrű, félmeztelen, összefirkált homlokú férfiaktól, általában Danira kötve keresi a menekülőutat, hangosan kiabálva mutogat. Aztán ha elefántszobrot lát, megnyugszik. Abból pedig szerencsére majdnem minden sarokban van egy.

Tegnap este is oda mentünk kicsit töltődni, a lányok a nagyonszép ruháikban jöttek, mondván, hogy ott mindenki nagyon szép ruhában van... és egyébként tényleg fantasztikus, hogy egy egyszerű szári, vagy a hosszított blúz és a nadrág plusz selyemsál mennyire nőies... mindig kedvet kapok, hogy legalább a kislányoknak legyen ilyenjük.
A bejáratnál levettük a cipőinket, ahogy azt szoktuk, Áron már akkor méltatlankodott, mutogatva, cipő, cipő... Pedig nem is olyan régen voltunk utoljára, azt hiszem épp a Lelle születése előtti napon.
A lányok azonnal sorba álltak áldásért, három ilyen hely is van a templomban, ezek közül kettőnél fehér pöttyöt, a harmadiknál, a shiva szentélynél pirosat kapnak.
Szeretem, ahogy a papok egyértelműen osztják ezt bárkinek, aki kéri.

Ez az egyik olyan hely Kuala Lumpurban, ahol sosem érzem magam kívülállónak, pedig sem a bőröm színe, sem a ruhám nem hasonlít az övékéhez... jócskán kitűnök közülük. És mégis.
Tegnap este ételosztás is volt. Fogalmam sincs, hogy pontosan hogyan működik ez, de most egy család ciplete a két nagy ételtárolót, amit a templom közepén álló fa köré épített pihenőfalra tettek, és kis zacskókba mérték a főtt csicseriborsót, és az édesrizst. Nem nagy dolog, mégis olyan szép szokás ez, pléne a szimbolikája tetszik, meg az, ahogyan aki csak ott van ilyenkor, az leül egy oszlop tövébe, és eszeget. Közben beszélgetnek, együtt vannak. Szép...

Miután lejutottunk a felső szintről, ahol a gyerekek kiszaladgálták magukat, a kezünkbe nyomtak néhány zacskónyi elemózsiát, kerestünk egy alkalmas oszlopot, és letelepedtünk. A mellé a család mellé sikerült, akik kislánya Lellét csodálta, aztán Mimivel játszott egy darabig. A mama, egy másik nő, a nagymama, az apuka, és négy gyerek. A legkisebb a kislány, ő is már vagy 9-10 éves lehetett,a fiúk közül a legidősebb 20 körül.
A gyerekeink persze kaptak a szocializálódás lehetőségén, és hamar melléjük kerültek. Eleinte azt ették, amit mi adtunk, aztán később azt, amit tőlük kaptak. Áron ekközben jóllakott, és szaladgálni kezdett a család körül, kikerülve az oszlopot, elfutva mellettünk. Néha a nagymamán gázolt keresztül, aki a karjaival követte, nehogy elessen.
Amikor pedig egy huszárvágással a kör közepén gndlta lerövidíteni az útját, beletaposott az egyik adag rizsbe. A mama felkapta, kiszaladt vele a lábmosóhoz, majd tisztára sikálva hozta vissza. Épp negyed órája ismertük egymást.

Egy egy ilyen mozzanatért olyan hálás vagyok... és ezek azok az apróságok, amiket kínaiaknál sosem, malájoknál pedig csak ritkán tapasztaltunk eddig. Ha gyerekekről van szó, az indiaiak állnak hozzám a legközelebb. Dolgozni valószínűleg nem velük a legjobb, de ez legyen más gondja. :)