2011. november 8., kedd
2011. november 7., hétfő
Hanna új cumija
Pár napja írom ezt a posztot, és napról napra jobban csodálom, és egyre büszkébben figyelem Hannát.
A cumikérdésről, vagyis inkább a bennem lakó disszonanciáról a cumi irányába már írtam egy párszor (annak ellenére van ez így, hogy mégis mind cumis lett végül...), így aztán erről most nem sopánkodénk, bár van némi lelkiismeret furdalásom a kialakult helyzet miatt, ez tagadhatatlan.
Arról van szó, hogy Hanna gyöngyfogacskái az elmúlt másfél évben látványosan kifelé deformálódtak, részben a cumi miatt, részben pedig tőlem örökölve némi előlharapásra való hajlamot is.
Anna barátnőm, aki remek fogorvos, sőt fogszabályozással foglalkozik, természetesen már a maláj küldetés alatt született képek alapján látta, hogy lesz teendőnk velük, és mikor hazaértünk, az első dolga volt, hogy megbeszéljük a stratégiát, hogyan lesznek szép szabályos fogacskái a széparcúmnak.
Az első lépés egy olyan "nagylányos" cumi viselése, amit mintegy fogvédőt, a fogak és az íny közé szorítva kell a szájában tartani, amitől az izmok maguk visszadolgozzák valamelyest az eltévedt alanyokat.
A nagylányos cumi viszont nem okozza azt az örömöt, amit eddig a rendes igen, így persze teljesen benne van a pakliban, hogy egy laza mozdulattal kerül a kukába a segítség.
Viszont úgy tűnik, hogy annyira jól sikerült beharangoznunk Annával a dolgot (erre rásegített, hogy volt két hét ígérgetés, és Hanna alig várta már, hogy megkapja a speciális, csak neki szánt cumit), majd kialakítani a módot, ahogy nem fogja azonnal megutálni az egészet, hogy ma már egyszer negyed órát, este pedig teljes negyven percet volt a szájában.
Nem alváshoz kezdtünk vele, mert tudtam, hogy mivel a cumit még egyáltalán nem tette félre, nem fog menni, és azt szerettem volna, ha sikerélménye van. Igy aztán először délben adtam neki azzal, hogy míg mi ebédelünk a kicsikkel, ő csak cumizgasson. Nem egyszerű, mert ezzel nem lehet beszélni, a főcsacsogónak pedig nehéz csendben maradnia, de ment.
Aztán este a mesenézés közben (míg én Lellét fürdettem, előkészítettem, majd még gyorsan ki is teregettem, amitől hosszabbra nyúlt ez a szeánsz, mint szokott) majdnem háromnegyed órán keresztül volt a szájában.
Tegnap reggel ő maga vitte le, és szopogatta egy darabig, nekem pedig ma már azt újságolta, hoyg lehet ezzel is cumizni :) Ami nagyjábó azt jelenti, befogadta.
És lehet, hogy csak én szeretném, de én már látom is, hogy javul a helyzet. :)
Nagyon nagyon büszke vagyok Rád Hanna.
A cumikérdésről, vagyis inkább a bennem lakó disszonanciáról a cumi irányába már írtam egy párszor (annak ellenére van ez így, hogy mégis mind cumis lett végül...), így aztán erről most nem sopánkodénk, bár van némi lelkiismeret furdalásom a kialakult helyzet miatt, ez tagadhatatlan.
Arról van szó, hogy Hanna gyöngyfogacskái az elmúlt másfél évben látványosan kifelé deformálódtak, részben a cumi miatt, részben pedig tőlem örökölve némi előlharapásra való hajlamot is.
Anna barátnőm, aki remek fogorvos, sőt fogszabályozással foglalkozik, természetesen már a maláj küldetés alatt született képek alapján látta, hogy lesz teendőnk velük, és mikor hazaértünk, az első dolga volt, hogy megbeszéljük a stratégiát, hogyan lesznek szép szabályos fogacskái a széparcúmnak.
Az első lépés egy olyan "nagylányos" cumi viselése, amit mintegy fogvédőt, a fogak és az íny közé szorítva kell a szájában tartani, amitől az izmok maguk visszadolgozzák valamelyest az eltévedt alanyokat.
A nagylányos cumi viszont nem okozza azt az örömöt, amit eddig a rendes igen, így persze teljesen benne van a pakliban, hogy egy laza mozdulattal kerül a kukába a segítség.
Viszont úgy tűnik, hogy annyira jól sikerült beharangoznunk Annával a dolgot (erre rásegített, hogy volt két hét ígérgetés, és Hanna alig várta már, hogy megkapja a speciális, csak neki szánt cumit), majd kialakítani a módot, ahogy nem fogja azonnal megutálni az egészet, hogy ma már egyszer negyed órát, este pedig teljes negyven percet volt a szájában.
Nem alváshoz kezdtünk vele, mert tudtam, hogy mivel a cumit még egyáltalán nem tette félre, nem fog menni, és azt szerettem volna, ha sikerélménye van. Igy aztán először délben adtam neki azzal, hogy míg mi ebédelünk a kicsikkel, ő csak cumizgasson. Nem egyszerű, mert ezzel nem lehet beszélni, a főcsacsogónak pedig nehéz csendben maradnia, de ment.
Aztán este a mesenézés közben (míg én Lellét fürdettem, előkészítettem, majd még gyorsan ki is teregettem, amitől hosszabbra nyúlt ez a szeánsz, mint szokott) majdnem háromnegyed órán keresztül volt a szájában.
Tegnap reggel ő maga vitte le, és szopogatta egy darabig, nekem pedig ma már azt újságolta, hoyg lehet ezzel is cumizni :) Ami nagyjábó azt jelenti, befogadta.
És lehet, hogy csak én szeretném, de én már látom is, hogy javul a helyzet. :)
Nagyon nagyon büszke vagyok Rád Hanna.
2011. november 6., vasárnap
Dióhéj
Az elmúlt hat hét kivette belőlünk azt a maradék tartalékot is, amink még volt arra, hogy lelkiekben egészek maradjunk.
Erős próbatételt kapott a házasságunk is, és ezt már nem bírtam el. A szövetség, ami kettőnk között köttetett, egészen eddig a legerősebb volt, amit valaha tapasztaltam, és amikor bármi más elveszni látszott is, ebben az egyben mindig biztos lehettem, vagyunk. Egymásnak, egymásért, bármikor. Amikor az egyikünknek egy kicsivel több volt, akkor adott belőle, kérdés nélkül.
Most elfogyott. Itt is, ott is. Hiszek benne, hogy az ilyen ínséges időkben nem lehet másként, mint csendben maradni, és várni, mert eljön a töltekezős idő is, és soha sincs olyan, hogy állandó. De ennyire mélyre és meszire még nem kerültem az elmúlt 10 évben, és ez nagyon megijesztett. Elveszíteni valamit, ami az alap... legalábbis úgy érezni, hogy elveszhet, ez olyan, amivel nem tudok megbirkózni.
A kontextus, amit a ház ad, biztosan hív egy csomó elfelejtett lerágatlan csontot, az elmúlt idők berögzüléseit, és a meg nem oldott problémák most elemi erővel keresik az útjukat, ráadásul úgy, hogy közben kicentizettek az egymásra szánható percek, energiák... és nem ez a prioritás, mikor Dani épp új helyet keres, ami anyagi biztonságot tud majd jelenteni a nem kis családunk számára.
És bár tudom, az volna a helyes, ha mindketten képesek lennénk önállóan is helytállni a saját igazunk valóságában, ha szeretnénk önmagunkat is, csak mert szerethetőek vagyunk, és elég volna pusztán a tudat, hogy van egy család, amiben mi vagyunk a felnőttek. De elfogytam. Elfáradtam. Ahogy Dani is.
Nem könnyű újrarendezni a sorokat, anélkül, hogy ne okozzunk egymásnak sérüléseket. Fogalmam sincs, hogy képesek vagyunk-e mindent megtenni... és hogy miért is kellene, vagy mit is jelent a minden.
Jó volna legalább annyira tudni, hogy ki vagyok most, hogy ebben az elcsigázott szomorúságban elindulhassak valamerre, nem is annyira azért, hogy megtaláljam a válaszokat, hanem hogy jó kérdéseket tudjak feltenni, hogy aztán erősödhessek annyira, hogy képes legyek türelemmel várni, míg megérkezem én, aztán a szerelmem is.
Van négy gyönyörű gyerekünk... ez fontos, de nélkülünk, a mi békénk nélkül nem jó nekik...
És mind a hatan megérdemeljük, hogy jól legyünk...
A hétvége már mosolygós is volt... és talán a jövő hét is hoz néhány pozitív meglepetést. Dolgozunk rajta.
Erős próbatételt kapott a házasságunk is, és ezt már nem bírtam el. A szövetség, ami kettőnk között köttetett, egészen eddig a legerősebb volt, amit valaha tapasztaltam, és amikor bármi más elveszni látszott is, ebben az egyben mindig biztos lehettem, vagyunk. Egymásnak, egymásért, bármikor. Amikor az egyikünknek egy kicsivel több volt, akkor adott belőle, kérdés nélkül.
Most elfogyott. Itt is, ott is. Hiszek benne, hogy az ilyen ínséges időkben nem lehet másként, mint csendben maradni, és várni, mert eljön a töltekezős idő is, és soha sincs olyan, hogy állandó. De ennyire mélyre és meszire még nem kerültem az elmúlt 10 évben, és ez nagyon megijesztett. Elveszíteni valamit, ami az alap... legalábbis úgy érezni, hogy elveszhet, ez olyan, amivel nem tudok megbirkózni.
A kontextus, amit a ház ad, biztosan hív egy csomó elfelejtett lerágatlan csontot, az elmúlt idők berögzüléseit, és a meg nem oldott problémák most elemi erővel keresik az útjukat, ráadásul úgy, hogy közben kicentizettek az egymásra szánható percek, energiák... és nem ez a prioritás, mikor Dani épp új helyet keres, ami anyagi biztonságot tud majd jelenteni a nem kis családunk számára.
És bár tudom, az volna a helyes, ha mindketten képesek lennénk önállóan is helytállni a saját igazunk valóságában, ha szeretnénk önmagunkat is, csak mert szerethetőek vagyunk, és elég volna pusztán a tudat, hogy van egy család, amiben mi vagyunk a felnőttek. De elfogytam. Elfáradtam. Ahogy Dani is.
Nem könnyű újrarendezni a sorokat, anélkül, hogy ne okozzunk egymásnak sérüléseket. Fogalmam sincs, hogy képesek vagyunk-e mindent megtenni... és hogy miért is kellene, vagy mit is jelent a minden.
Jó volna legalább annyira tudni, hogy ki vagyok most, hogy ebben az elcsigázott szomorúságban elindulhassak valamerre, nem is annyira azért, hogy megtaláljam a válaszokat, hanem hogy jó kérdéseket tudjak feltenni, hogy aztán erősödhessek annyira, hogy képes legyek türelemmel várni, míg megérkezem én, aztán a szerelmem is.
Van négy gyönyörű gyerekünk... ez fontos, de nélkülünk, a mi békénk nélkül nem jó nekik...
És mind a hatan megérdemeljük, hogy jól legyünk...
A hétvége már mosolygós is volt... és talán a jövő hét is hoz néhány pozitív meglepetést. Dolgozunk rajta.
2011. november 3., csütörtök
Csönd
Lehet, hogy novemberben nem fog új bejegyzés születni...
Amint tudok írok majd, egyelőre nem megy... ...
Amint tudok írok majd, egyelőre nem megy... ...
2011. október 31., hétfő
2011. október 30., vasárnap
Hanna ötödik születésnapja
Az idei kicsit szétesősre sikeredett a napján, de ez Hannát egy cseppet sem zavarta. A nagyszülőknél töltötték a délelőttöt Mikolttal és Áronnal együtt, én pedig intéztem az utolsó simításokat, közben végig nagy hálával gondolva a felvigyázókra, mert a sok apróság bizony kitöltötte a délelőttömet teljes hosszában.
Mire mindennel végeztem már ebédidő volt, Áront hazavittem, de a lányok Mariékkal aludtak délután.
Dani is megérkezett, mire vége lett a sziesztának, már csak a lányok hiányoztak, nekem Hanna már meglehetősen... Jó lett volna az egész napot csak vele tölteni, azt hiszem megérdemelte volna, hogy végre legyen egy már régóta emlegetett lánynapunk... majd jövőre. :)
A nap komolyságához, és fontosságához mérten, méltóságteljesen öltözött át a szép ruhájába, és a nappaliban várta a köszöntőket. Márkus velünk volt, de mert a mamám a munkából kicsit később tudott elszakadni, mint terveztük, már tűkön ült az ünnepelt, mire végre befutott ő is. Közben fényképeztem, és ámuldoztam, milyen nagylány lett, mennyire kinyílt, mióta hazajöttünk, mennyit változott... és hogy mennyi minden történt velünk ez alatt a meglehetősen gyorsan elmúlt öt év alatt.
Még a hétvégén kaptunk Sáráékól is egy kis csomagot, amiben volt egy rajz is, Hanna és Sára királykisasszonyokkal, innen is köszönet érte, Hanna hosszan nézegette, és ez volt az első pont, amikor hárman nagy egyetértésben mesélték, mi és ki van a képen. :)
2011. október 29., szombat
Az enteriőr születése
Péntekre virradóra nem aludtam nyugodtan. Amúgy is előfordul mostanában, hogy egy egy Lelle etetés után nem tudok visszaaludni. Azon agyaltam (miközben egyre feszültebb is lettem egyben) hogy hogyan fogunk elférni immár hatan abban a kis házban, ami négyünknek egy kisbabával teljesen élhető volt ugyan, de azóta Áron igazi kis energiabombává avanzsált, és ismét többen lettünk egy icipicivel. Sőt, az, amihez az elmúlt évben hozzáigazítottuk magunkat, az majdnem kétszer akkora volt, mint az, amibe most hazamegyünk.
Annyira szeretem ezt a házat, és mégis kétségeim voltak felőle, hogy sikerül majd élhető tereket kialakítanom, hogy mindenkinek jusson egy apró zug, és nekünk felnőtteknek is legyen legalább egy szeletnyi nappalink, hogy ne árasszon el bennünket mindenhol a gyerekjáték, amire azért van esély, mert az alsó szint gyakorlatilag egy tér, néhány válaszfallal tagolva. És afelől sem voltam teljesen nyugodt, hogy fent a három hálószoba elég lesz mindarra a funkcióra, amit meg kellene valósítanom benne.
A múlt héten a lányok kaptak egy egy saját ágyat. Bár úgy terveztem, hogy marad a nagy szivacson közös éjszakák felállás, de az elmúlt pár hétben egyre többször igényeltek némi intimitást alvások alatt, akár annak árán is, hogy leköltöztek a földre Dani vastag paplanját használva ágynak.
Igy aztán úgy éreztem, jobban teszem, ha lesz mindenkinek saját fekvőhelye, legfeljebb egymás mellé toljuk majd őket, ha szeretnék.
Kaptak baris ágyakat, de a szobájuk kisebbé lett tőlük, mint volt, mikor Hanna is, Mimi is jóval kisebbekben aludtak.
És míg imígyen méláztam a sötétben, rájöttem, hogy leginkább az újabb változás ami megrémiszt, és a költözéssel járó mizéria, a sok idegen arc, akik a dolgaink között turkálnak majd, és persze mindezt azért teszik, hogy nekem minél könnyebb legyen a dolgom, most mégis soknak éreztem ezt a fajta betolakodást az életünkbe.
Péntek reggel, vagy inkább már délelőtt érkezett a teherautó a tesco parkolóból, ahol a kamion állt. Három körben hozták a 187 dobozt, a házikónk pedig egyre jobban hasonlított egy raktárra, mint lakásra. 11 körül jött Peti, elvitte a két középsőt játszóterezni, Hanna oviban volt, Lelle pedig hol nálam, hol Daninál, míg a teraszon el nem aludt.
Dani délben, miután a kicsik megérkeztek, elment Hannáért, így egyedül maradtam a költöztetőkkel, akik még mindig csak hordták a dobozokat.
Egykor ebédszünetet tartottak, akkor hazajöttem én is egy órára, azzal az érzéssel, hogy sosem lesz vége... és sosem lesz rend.
Negyed négykor folytatták a kicsomagolással, akkor már csak 10 dobozt kellett felhozniuk, aztán kezdődhetett a káoszcsinálás.
Nekem minden költözés élmény volt eddig, minden alkalommal már aznap este rendben volt a konyha, lehetett tiszta poharat, tányért találni, készen voltak a hálószobák is, és néhány kisebb doboztól eltekintve készen voltunk (amely dobozokat aztán évekig tologattunk egyik sarokból a másikba). Igy aztán, mikor kezdett sötétedni, és még mindig semmi esélyt nem láttam a minimális rendnek sem, kétségbe estem, és szívem szerint hazaküldtem volna mindenkit... annak ellenére, hogy azt ígérték, míg ki nem pakolnak, nem mennek sehová.
Igenám, de a kipakolás csak annyit jelent, hogy nem lesz doboz a lakásban. Hogy mindek hol a helye, azt csak én tudom, és ha három is van belőlem, akkor lehetek egyszerre a konyhában, meg a kamrában, meg a nappaliban is, és tudom követni, hogy mi hova kerül.
Ötkor elvesztettem a fonalat, el is fáradtam már, a fejem reggel óta fájt, éhes voltam, és mérges az egészre.
Akkor érkezett Dani Hannával, aztán később anyukám a kicsikkel. Lelle pedig hol kiabált, hol a végre kicsomagolt kiságyában mondta a magáét édesen. :)
A dobozok valóban eltűntek, sőt az addigra már szinte megkedvelt társaság is levoult, de akkora káoszt hagytak, amiben az én kényszeres lelkem totálisan kiszolgáltatva háborgott, és azt sem tudtam, honnan kezdjem a rendcsinálást, hogy vasárnapra legalább annyival végezzek, hogy a családot vendégül tudjuk látni Hanna ünneplésére.
Úgy nézett ki a ház, mintha valaki rossz tréfát űzve velem mindent felforgatott volna, aztán dolgavégeztével (remek munka volt) lelépett volna.
Nekiláttam a konyhának, közben Dani vacsorát rendelt, és a legjobbat tette, amit csak lehetett, meglovagolva a hullámzásomat, elkezdett kreatívan ötletelni nappaliügyben.
Anyukám szintén csatlakozott, közben én kiszedegettem a polcokról az edényeket, tányérokat, és lassan kezdett ismerőssé válni a pult, a szekrények... Aztán megérkezett a vacsora, és mire mind jóllaktunk, kialakult egy alapkoncepció.
Innen már csak másfél óra és jónéhány bútortologatás, forgatás kellett, hogy végül megszülessen az a verzió, amit mind az eddigi életünk legélhetőbb életterének neveztünk el.
Fél 11kor, nagyon nagyon fáradtan, még egyszer benéztem a szobába, és teljesen megnyugodva indultam el vissza anyukámékhoz, ahol még mindig a legegyszerűbb volt lefektetni a kis csapatot. :)


Annyira szeretem ezt a házat, és mégis kétségeim voltak felőle, hogy sikerül majd élhető tereket kialakítanom, hogy mindenkinek jusson egy apró zug, és nekünk felnőtteknek is legyen legalább egy szeletnyi nappalink, hogy ne árasszon el bennünket mindenhol a gyerekjáték, amire azért van esély, mert az alsó szint gyakorlatilag egy tér, néhány válaszfallal tagolva. És afelől sem voltam teljesen nyugodt, hogy fent a három hálószoba elég lesz mindarra a funkcióra, amit meg kellene valósítanom benne.
A múlt héten a lányok kaptak egy egy saját ágyat. Bár úgy terveztem, hogy marad a nagy szivacson közös éjszakák felállás, de az elmúlt pár hétben egyre többször igényeltek némi intimitást alvások alatt, akár annak árán is, hogy leköltöztek a földre Dani vastag paplanját használva ágynak.
Igy aztán úgy éreztem, jobban teszem, ha lesz mindenkinek saját fekvőhelye, legfeljebb egymás mellé toljuk majd őket, ha szeretnék.
Kaptak baris ágyakat, de a szobájuk kisebbé lett tőlük, mint volt, mikor Hanna is, Mimi is jóval kisebbekben aludtak.
És míg imígyen méláztam a sötétben, rájöttem, hogy leginkább az újabb változás ami megrémiszt, és a költözéssel járó mizéria, a sok idegen arc, akik a dolgaink között turkálnak majd, és persze mindezt azért teszik, hogy nekem minél könnyebb legyen a dolgom, most mégis soknak éreztem ezt a fajta betolakodást az életünkbe.
Péntek reggel, vagy inkább már délelőtt érkezett a teherautó a tesco parkolóból, ahol a kamion állt. Három körben hozták a 187 dobozt, a házikónk pedig egyre jobban hasonlított egy raktárra, mint lakásra. 11 körül jött Peti, elvitte a két középsőt játszóterezni, Hanna oviban volt, Lelle pedig hol nálam, hol Daninál, míg a teraszon el nem aludt.
Dani délben, miután a kicsik megérkeztek, elment Hannáért, így egyedül maradtam a költöztetőkkel, akik még mindig csak hordták a dobozokat.
Egykor ebédszünetet tartottak, akkor hazajöttem én is egy órára, azzal az érzéssel, hogy sosem lesz vége... és sosem lesz rend.
Negyed négykor folytatták a kicsomagolással, akkor már csak 10 dobozt kellett felhozniuk, aztán kezdődhetett a káoszcsinálás.
Nekem minden költözés élmény volt eddig, minden alkalommal már aznap este rendben volt a konyha, lehetett tiszta poharat, tányért találni, készen voltak a hálószobák is, és néhány kisebb doboztól eltekintve készen voltunk (amely dobozokat aztán évekig tologattunk egyik sarokból a másikba). Igy aztán, mikor kezdett sötétedni, és még mindig semmi esélyt nem láttam a minimális rendnek sem, kétségbe estem, és szívem szerint hazaküldtem volna mindenkit... annak ellenére, hogy azt ígérték, míg ki nem pakolnak, nem mennek sehová.
Igenám, de a kipakolás csak annyit jelent, hogy nem lesz doboz a lakásban. Hogy mindek hol a helye, azt csak én tudom, és ha három is van belőlem, akkor lehetek egyszerre a konyhában, meg a kamrában, meg a nappaliban is, és tudom követni, hogy mi hova kerül.
Ötkor elvesztettem a fonalat, el is fáradtam már, a fejem reggel óta fájt, éhes voltam, és mérges az egészre.
Akkor érkezett Dani Hannával, aztán később anyukám a kicsikkel. Lelle pedig hol kiabált, hol a végre kicsomagolt kiságyában mondta a magáét édesen. :)
A dobozok valóban eltűntek, sőt az addigra már szinte megkedvelt társaság is levoult, de akkora káoszt hagytak, amiben az én kényszeres lelkem totálisan kiszolgáltatva háborgott, és azt sem tudtam, honnan kezdjem a rendcsinálást, hogy vasárnapra legalább annyival végezzek, hogy a családot vendégül tudjuk látni Hanna ünneplésére.
Úgy nézett ki a ház, mintha valaki rossz tréfát űzve velem mindent felforgatott volna, aztán dolgavégeztével (remek munka volt) lelépett volna.
Nekiláttam a konyhának, közben Dani vacsorát rendelt, és a legjobbat tette, amit csak lehetett, meglovagolva a hullámzásomat, elkezdett kreatívan ötletelni nappaliügyben.
Anyukám szintén csatlakozott, közben én kiszedegettem a polcokról az edényeket, tányérokat, és lassan kezdett ismerőssé válni a pult, a szekrények... Aztán megérkezett a vacsora, és mire mind jóllaktunk, kialakult egy alapkoncepció.
Innen már csak másfél óra és jónéhány bútortologatás, forgatás kellett, hogy végül megszülessen az a verzió, amit mind az eddigi életünk legélhetőbb életterének neveztünk el.
Fél 11kor, nagyon nagyon fáradtan, még egyszer benéztem a szobába, és teljesen megnyugodva indultam el vissza anyukámékhoz, ahol még mindig a legegyszerűbb volt lefektetni a kis csapatot. :)
2011. október 26., szerda
Előeste
Hiába a nagy terveim :), úgy tűnik a mostani valóban arról fog szólni, hogy örüljünk annak, ami végül kerekedik majd, és én ígérem (magamnak), hogy úgy lesz jó minden, ahogyan lesz.
Mert a tervek úgy szóltak, (eredetileg) hogy már a házban fogjuk tartani a kiscsaládos köszöntést, de a költözés előbb holnapra halasztódott, ma pedig kiderült, csak pénteken jönnek majd a dolgoink. Talán jobb is így.
Aztán voltak ovis tervek is, amik részben Csilla betegsége, részben Elvira tovbbképzése miatt nem fognak megvalósulni, így majd valamikor az őszi szünet után lesz tortája odabenn.
És voltak tervek a körítést illetően is, mert Hanna természetesen emeletes tortát kért, de ezt most sem én, sem a nagymama nem fogja tudni prezentálni... így arra kértem, válasszon egy marcipánfigurát helyette.
Édes volt, egy malackát kért, ami egyébként az elemetes tortán volt két évvel ezelőtt.
Abban pedig már csak reménykedem, hogy holnapra lesz csomagolópapír, mert legalább abban jó voltam, hogy Malajziából bőröndben hoztam haza az ajándékait, amik részben még Szinagpúrból, részben pedig anyukám által megutaztatva innen, de végülis onnan is utaztak egy kört (ilyenkor örülök azért, hogy hónapokkal látok előre :))... és be fogom tudni csomagolni mindezt.
De hogy kicsit elemelkedjen ez a poszt a szürke hétköznapoktól, és kapjon némi fennkölt magasságot is... emlegettük ma Danival, hogy hogyan indult el Hannánk öt évvel ezelőtt.
És nemcsak a hogyanja hatott meg, hanem a távlat is, hogy immár minden ujjacskára szükség van egy kezén ahhoz, hogy megmutassa, hány éves.
És közhely ide vagy oda, nekem felfoghatatlan, hogy már öt éve annak az éjszakának, amikor egy kényelmetlenül beállított szülőágyon azt álmodom, szülök. Talán nem is a rohanó idő végett olyan mellbevágó, hanem mert hiába nézegetem Hannu újszülött képeit, már nem látom a kis arcát bennük. Mintha levált volna arról a kisbabáról, és egy igazi nagylányos kislány született volna újra valahol út közben.
Édes kicsi Hannám... aki már érti a viccet, ma este pl azt, hogy hívjuk meg Devit a szülinapjára... amire azt válaszolt kuncogva, hogy nem is érne ide... és tényleg esélyes, hogy lekésne minket. Aki olyan érzékeny, igazi magyar gyerek, csacsogó, néha akaratos, sokszor engedő, törékeny, már nemisolyan vagány, mégis ügyes és bátor és kedves és okos és néha hisztis és undok is, amit cseppet sem bánunk...
És még sorolhatnám az ezer meg ezer színt, amivel egyben tanít és elvarázsol minket. A legnagyobb, és egyben olyan kicsike még.
Látom benne magamat is, de sokkal többször Danit. A kék szemét, a fehér bőrét, a szép kis fejét.
Öt éves lesz honap... el sem hiszem...
Lelleségek
Ma délelőtt legkisebb LelleRózánk megunva a plafon nézegetését, előbb a tengelye körül forgott egy felet, majd lassan, de határozottan, és meglehetősen szépen kidolgozva a hátáról a hasára fordult.
Természetesen nem rögzítettem a történelmi pillanatot, és hiába járkáltam fotómasinával felszerelkezve egész nap, Lellike nem produkálta a mutatványt ismét.
Igy aztán marad egy ujjszopizós (az első gyerekem, aki végtelen átéléssel szopogatja a hüvelykjét), meg egy kismonológos minivideo. Szerintem ez is édes :)
És hamár Lelleségek... a tegnapi éjszaka lett volna a harmadik, amit ez a kicsilány hang nélkül, szopikkal tarkítva alszik végig, szegényem hiába próbálkozott (és tette ezt meghatóan kitartóan egyébként), nem jött elég sok és elég gyorsan. Tíz perc után a nappaliban folytattuk a próbálkozást, sikerrel... és bele is aludt.
Úgy tűnik, jobb volna mindkettőnknek egy kicsivel többet aludni mostanában... :)
Természetesen nem rögzítettem a történelmi pillanatot, és hiába járkáltam fotómasinával felszerelkezve egész nap, Lellike nem produkálta a mutatványt ismét.
Igy aztán marad egy ujjszopizós (az első gyerekem, aki végtelen átéléssel szopogatja a hüvelykjét), meg egy kismonológos minivideo. Szerintem ez is édes :)
És hamár Lelleségek... a tegnapi éjszaka lett volna a harmadik, amit ez a kicsilány hang nélkül, szopikkal tarkítva alszik végig, szegényem hiába próbálkozott (és tette ezt meghatóan kitartóan egyébként), nem jött elég sok és elég gyorsan. Tíz perc után a nappaliban folytattuk a próbálkozást, sikerrel... és bele is aludt.
Úgy tűnik, jobb volna mindkettőnknek egy kicsivel többet aludni mostanában... :)
2011. október 25., kedd
Táviratilag a fontosakról
Hanna
Márkusszal angolul beszélgetnek. Rengeteg szót ismer és használ, és néhány többszavas mondatot is hallottam már tőle. A minap például ezt kérdezte: Where is grandma? Where is she? Tegnap este pedig simán utánam mondta ezt a nem is olyan rövidke mondatot: Aron this is not yours please don't take it away from me.
Változatlan lelkesedéssel megy oviba, és rettenetesen el is fárad. Sosem látott zabolázatlansággal viseli a délutánokat, nem kevés konfliktussal tarkítva tesóügyben.
Várja a szülinapját, ami idén úgy tűnik kissé háttérbe szorul majd, remélem csak a napján, ugyanis úgy tűnik, aznap költözünk...
Mikolt
Egyre jobb testvére Áronnak. Együtt játszanak mindenfélét, szövetséget kötöttek, sokszor még Hanna jelenlétében is inkább egymást választják. Mikolt minden reggel azt kéri, fonjam be a haját, és tényleg hagyja is. Ezzel a fonott hajjal egész nap rendezett az oroszlánsörény, és ráadásul nagyon szép tőle.
Sokat cumizik, ennek egyáltalán nem örülök, és csak reménykedem, hogy ha rendeződik az életünk, lesz egy kicsivel több energiám leszoktatni. Egyébként is jó sok konfliktusunk van, ismét felkerült a hisztigúnya, nem akar semmiben sem kompromisszumot kötni, és ha ehhez még fáradt is, akkor végképp kezelhetetlen. Figyelem és igyekszem érteni, megérteni, elfogadni, de nem mondanám, hogy mindig mosolyogva megy ez.
Áron
Fantasztikus iramban fejlődik a beszéde, minden nap számtalanszor rácsodálkozunk, miket és hogyan mond már. Teljesen abbahagyta a szopizást, gyakorlatilag mióta Magyarországon vagyunk, nem kért cicit, pedig látja Lellét enni... Ami megmaradt viszont, az a kezem simogatása elalváskor. Ha épp Lellét szoptatom, akkor rám mászik, és addig ficereg, míg nem talál rajtam egy szabad felületet, amit fogdoshat.
Sokszor a mellénk húzott kiságyban éri az álom, olyankor kinyúl, hogy elérjen. Ha van valami a kezében, akkor az egyikkel engem, a másikkal a játékát fogja, és ha fordul, akkor cserél is. Egyébként is szenzációs, hogy úgy képes aludni akár reggelig is, hogy nem ejti ki a kezéből a kincsét. :)
Tegnap este egy autóval aludt el. Mikor már éreztem, hogy kezdi elveszíteni a tónust, megfogtam az autóját, ami igazából egy mentőautó volt... Azonnal visszarántotta a kis kezét, miközben felháborodva rámmordult... autó! :) Majd javított: busz... és elaludt :):) Kezdhetem gyakorolni a járművek neveit :):)
Ma reggel pedig odajött, megölelt, és azt mondta: mama szejet. Mit is mondhatnék... :):)
Lelle
Tegnap találkoztunk az általam ismert 4. Lellével. Jól megszemlélték egymást a miénk, meg a másfél év körüli. :) Az ő anyukája is ránkcsodálkozott, meg is beszéltük, hogy nem túl gyakran találkozik az ember egy Lellével. :)
Lellike egyre több időt hajlandó hason tölteni, de a támaszai neki is elég gyengécskék. Gyakoroljuk, de még nem látványos az eredmény, inkább könyököl, meg rágcsája a kezeit, közben nézelődik. De legalább már nem kiabál az első másodperc után. :)
Este először hangosan kacagott. :) És hiába már negyedjére éljük át ezt a csodát, ezek az elsők mind varázslatosak.
Természetesen Dani volt a kiválasztott, játszottak, és Lellének annyira tetszett, hogy hosszan nevetgélt a kis gribedlis. :)
Márkusszal angolul beszélgetnek. Rengeteg szót ismer és használ, és néhány többszavas mondatot is hallottam már tőle. A minap például ezt kérdezte: Where is grandma? Where is she? Tegnap este pedig simán utánam mondta ezt a nem is olyan rövidke mondatot: Aron this is not yours please don't take it away from me.
Változatlan lelkesedéssel megy oviba, és rettenetesen el is fárad. Sosem látott zabolázatlansággal viseli a délutánokat, nem kevés konfliktussal tarkítva tesóügyben.
Várja a szülinapját, ami idén úgy tűnik kissé háttérbe szorul majd, remélem csak a napján, ugyanis úgy tűnik, aznap költözünk...
Mikolt
Egyre jobb testvére Áronnak. Együtt játszanak mindenfélét, szövetséget kötöttek, sokszor még Hanna jelenlétében is inkább egymást választják. Mikolt minden reggel azt kéri, fonjam be a haját, és tényleg hagyja is. Ezzel a fonott hajjal egész nap rendezett az oroszlánsörény, és ráadásul nagyon szép tőle.
Sokat cumizik, ennek egyáltalán nem örülök, és csak reménykedem, hogy ha rendeződik az életünk, lesz egy kicsivel több energiám leszoktatni. Egyébként is jó sok konfliktusunk van, ismét felkerült a hisztigúnya, nem akar semmiben sem kompromisszumot kötni, és ha ehhez még fáradt is, akkor végképp kezelhetetlen. Figyelem és igyekszem érteni, megérteni, elfogadni, de nem mondanám, hogy mindig mosolyogva megy ez.
Áron
Fantasztikus iramban fejlődik a beszéde, minden nap számtalanszor rácsodálkozunk, miket és hogyan mond már. Teljesen abbahagyta a szopizást, gyakorlatilag mióta Magyarországon vagyunk, nem kért cicit, pedig látja Lellét enni... Ami megmaradt viszont, az a kezem simogatása elalváskor. Ha épp Lellét szoptatom, akkor rám mászik, és addig ficereg, míg nem talál rajtam egy szabad felületet, amit fogdoshat.
Sokszor a mellénk húzott kiságyban éri az álom, olyankor kinyúl, hogy elérjen. Ha van valami a kezében, akkor az egyikkel engem, a másikkal a játékát fogja, és ha fordul, akkor cserél is. Egyébként is szenzációs, hogy úgy képes aludni akár reggelig is, hogy nem ejti ki a kezéből a kincsét. :)
Tegnap este egy autóval aludt el. Mikor már éreztem, hogy kezdi elveszíteni a tónust, megfogtam az autóját, ami igazából egy mentőautó volt... Azonnal visszarántotta a kis kezét, miközben felháborodva rámmordult... autó! :) Majd javított: busz... és elaludt :):) Kezdhetem gyakorolni a járművek neveit :):)
Ma reggel pedig odajött, megölelt, és azt mondta: mama szejet. Mit is mondhatnék... :):)
Lelle
Tegnap találkoztunk az általam ismert 4. Lellével. Jól megszemlélték egymást a miénk, meg a másfél év körüli. :) Az ő anyukája is ránkcsodálkozott, meg is beszéltük, hogy nem túl gyakran találkozik az ember egy Lellével. :)
Lellike egyre több időt hajlandó hason tölteni, de a támaszai neki is elég gyengécskék. Gyakoroljuk, de még nem látványos az eredmény, inkább könyököl, meg rágcsája a kezeit, közben nézelődik. De legalább már nem kiabál az első másodperc után. :)
Természetesen Dani volt a kiválasztott, játszottak, és Lellének annyira tetszett, hogy hosszan nevetgélt a kis gribedlis. :)
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Áron elsők,
Hanna,
Lelle,
Lelle elsők,
Mikolt
2011. október 24., hétfő
A föld pedig forog tovább
Pedig vannak pillanatok, amikor úgy érzem, kimerevedik egy egy kép, amit érdemes jól a szívembe vésve megtartani, akár kellemes, akár kevésbé... csak azért, hogy legyen miből táplálkozni.
Vagy legalábbis mert hiába is ücsörgök gondolatban azon a kis sziklán, várva a lélekdarabkámat, rá kellett döbbenjek, hogy egy részem már mindig Malajziában fog élni, és lassan fel kell hogy álljak, és tovább kell, hogy menjek anélkül, hogy megérkezne.
A kérdés csupán annyi, hogy lehet-e nélküle is teljes az itt...
Penangon boncolgattuk egy este, hogy mitől is félek én igazán a hazatéréssel kapcsolatban, és erre a kérdésre még máig is csak keresem a valódi választ. Azért érlelődni látszik, pláne, hogy már jelen az idő, az itt és most világában pedig sorra érnek az impulzusok, amik megerősítik, vagy megcáfolják a félelmeimet.
Az első talán az volt, hogy míg nekem időre lenne szükségem, meg egy kis barlangra csak magamban, ahol újrafésülhetem a gondolataimat, újradefiniálódhatnak az alapvetések, kidolgozódhatnak a stratégiák, finomhangolódhatnak a rutinok. Az idő pedig korlátos, mert egyfelől a gyerekek határozzák meg a tempót, ha mással nem is, azzal mindenképpen, hogy keretet adnak a teendőknek, amik egymásba fonódva megállás nélküli hullámzást adnak az életemnek.
A barlang is vágy egyelőre, és míg nem a saját várunkban ücsörgünk, az is marad. Nem mintha nem lenne számtalan előnye annak, hogy más várában vagyunk most otthon...
Másfelől pedig, és íme a második számú... azt gondoltam, hogy majd mindenki, aki itt szeret és ismer, azt várja majd, aki voltam... én pedig egyáltalán nem tudom, hogy ki lettem út közben, hogy mennyit változtam, és hogy ez a változás ne tűnjön nagyképűségnek, ne okozzon csalódást, ne legyen se túl visszahúzódó, se túl harsány... talán nincs is elég energiám megtartani azt, aki most vagyok úgy, hogy közben természetes, hogy a kontextus hívja azt, aki voltam, mielőtt elindultunk volna.
Pedig biztosan igaz, hogy aki olvas, az ismeri ezt az arcot is, és aki szeret, az biztosan elfogadja a négygyerekes létemet is, az összes változással együtt.
Csak annyit kell tennem, hogy figyelek magamra, és annyit engedek be és ki, amennyit bírok. Ez viszont nem is könnyű feladat. Mert nekem is hihetetlenül jólesik végre érezni, hogy kapcsolódhatok, hogy a virtuális hálóból valódi lett, hogy annyi figyelmet kapunk, amit talán meg sem érdemlünk, csupán, mert itt vagyunk...
Adni pedig nekem is jobban esik, mint kapni.
Még akkor is, ha Lelle okán jogos valamennyire, hogy ebben a duálunióban egyelőre meglehetősen kiszolgáltatott a lelkem, és még mindig vannak feldolgozásra váró mozzanatok a születéstörténetünkben is.
Talán emiatt a legigazabb a tézis, hogy az a lélekbuborék már mindig oda köt minket Lellével. Még akkor is, ha neki semmi kötődése nem lesz idővel KLhez, csupán egy lakcímkártya üvölti egyfolytában, hogy ő más mint a többiek.
Hát itt tartok éppen, félúton az emésztésben, nyitott szívvel, és szemmel, üres kézzel és kiürült fejjel, szivacsként szívva minden apróságot az ittből. Sok sok nagyszerűség és sok nehézség egyvelegében keresgélve a horgonypontokat.
De talán lassan megérkezem.
Vagy legalábbis mert hiába is ücsörgök gondolatban azon a kis sziklán, várva a lélekdarabkámat, rá kellett döbbenjek, hogy egy részem már mindig Malajziában fog élni, és lassan fel kell hogy álljak, és tovább kell, hogy menjek anélkül, hogy megérkezne.
A kérdés csupán annyi, hogy lehet-e nélküle is teljes az itt...
Penangon boncolgattuk egy este, hogy mitől is félek én igazán a hazatéréssel kapcsolatban, és erre a kérdésre még máig is csak keresem a valódi választ. Azért érlelődni látszik, pláne, hogy már jelen az idő, az itt és most világában pedig sorra érnek az impulzusok, amik megerősítik, vagy megcáfolják a félelmeimet.
Az első talán az volt, hogy míg nekem időre lenne szükségem, meg egy kis barlangra csak magamban, ahol újrafésülhetem a gondolataimat, újradefiniálódhatnak az alapvetések, kidolgozódhatnak a stratégiák, finomhangolódhatnak a rutinok. Az idő pedig korlátos, mert egyfelől a gyerekek határozzák meg a tempót, ha mással nem is, azzal mindenképpen, hogy keretet adnak a teendőknek, amik egymásba fonódva megállás nélküli hullámzást adnak az életemnek.
A barlang is vágy egyelőre, és míg nem a saját várunkban ücsörgünk, az is marad. Nem mintha nem lenne számtalan előnye annak, hogy más várában vagyunk most otthon...
Másfelől pedig, és íme a második számú... azt gondoltam, hogy majd mindenki, aki itt szeret és ismer, azt várja majd, aki voltam... én pedig egyáltalán nem tudom, hogy ki lettem út közben, hogy mennyit változtam, és hogy ez a változás ne tűnjön nagyképűségnek, ne okozzon csalódást, ne legyen se túl visszahúzódó, se túl harsány... talán nincs is elég energiám megtartani azt, aki most vagyok úgy, hogy közben természetes, hogy a kontextus hívja azt, aki voltam, mielőtt elindultunk volna.
Pedig biztosan igaz, hogy aki olvas, az ismeri ezt az arcot is, és aki szeret, az biztosan elfogadja a négygyerekes létemet is, az összes változással együtt.
Csak annyit kell tennem, hogy figyelek magamra, és annyit engedek be és ki, amennyit bírok. Ez viszont nem is könnyű feladat. Mert nekem is hihetetlenül jólesik végre érezni, hogy kapcsolódhatok, hogy a virtuális hálóból valódi lett, hogy annyi figyelmet kapunk, amit talán meg sem érdemlünk, csupán, mert itt vagyunk...
Adni pedig nekem is jobban esik, mint kapni.
Még akkor is, ha Lelle okán jogos valamennyire, hogy ebben a duálunióban egyelőre meglehetősen kiszolgáltatott a lelkem, és még mindig vannak feldolgozásra váró mozzanatok a születéstörténetünkben is.
Talán emiatt a legigazabb a tézis, hogy az a lélekbuborék már mindig oda köt minket Lellével. Még akkor is, ha neki semmi kötődése nem lesz idővel KLhez, csupán egy lakcímkártya üvölti egyfolytában, hogy ő más mint a többiek.
Hát itt tartok éppen, félúton az emésztésben, nyitott szívvel, és szemmel, üres kézzel és kiürült fejjel, szivacsként szívva minden apróságot az ittből. Sok sok nagyszerűség és sok nehézség egyvelegében keresgélve a horgonypontokat.
De talán lassan megérkezem.
2011. október 22., szombat
Lovak minden mennyiségben
Malajziában nem volt túl sok alkalmuk állatos élmények halmozására, a tó mellett kutyáztak, a boltban macskázta sokat, halakat etettünk gyakran, és hétvégénként nyulaztunk, őzikéztünk zömmel. A lovaglást, a lovak közelségét meglehetősen korlátos keretek között tudtuk csak elérni, pedig Hanna nagyon szeretett volna akár minden nap találkozni velük, nem is beszélve a lovaglás gyakorlásáról. De akármennyire is szerettük volna mindannyian folytatni a magyar hagyományokat, ott erre nem volt mód.
Igy aztán természetes, hogy amint Feri felvetette először, hogy lenne-e kedvük, számolták a napokat, hogy mikor mehetnek ismét Csobánkára, Szofihoz és a többiekhez.
Ma másodszor voltak, és mert Danit inkább a munka szólította, csatlakoztam hozzájuk a két kicsivel együtt.
Hátul vannak a pónik, hozzájuk egészen közel lehet menni, Hanna persze kihasználja a lehetőséget, és barátkozik. A lovak pedig érzik ezt a fajta nyitott, szeretetteljes közeledést, és engedik. :)
Fantasztikus látni mindezt, nagyon nagy öröm Hanna felszabadultságát élvezni, akár a földön van, akár a nyeregben.
A kicsik pedig ellesik Hanna lelkesedését, Mikolt bár óvatosabb a földön, a nyeregben magától értetődő bizonsággal ül, és csinálja amit az oktató kér tőle. Egy éve még egy virsli húzóereje kellett az önálló munkához, ma már erre távolról sincs szükség. :) Mimi ügyesen, a maga mazsola módján kőröz a karjával, ül háttal a nyeregben, és miután vége a foglalkozásnak, magától megy és köszön a lónak, simogatja meg a fejét.
Érzik, hogy a ló és a lovas közt van kapcsolat, fontos nekik is ezt kimutatni, nekem pedig mitagadás végtelenül örömteli a látvány.
Címkék:
Áron elsők,
Áron lovagol,
Hanna lovagol,
Mikolt lovagol
2011. október 21., péntek
Hanna balerina
December volt még, mikor Hanna először találkozott ezzel a műfajjal.
A DesaParkcity központjában vasárnap délelőttönként volt balettórája a zömmel kínai csapatnak. A tanárnő egy fiatal, szintén kínai, elég szigorú arcú, de látszólag igen profi lány volt, aki a hely apróságához képest nagyon magas elvárással volt a kislányok felé, akik viszont valódi balerinákként követték az utasításokat. A legidősebb talán hét éves lehetett.
Hanna is, és Mikolt is lenyűgözve állt a "kirakat" előtt, és minden alkalommal feltették a kérdést, mikor mehetnek ők is táncolni. Egyszer meg is kérdeztük odabenn, úgy tűnt akkor, hogy május elején indul majd kezdő csoport, végül azonban nem került sor a beiratkozásra, aminek részben az volt az oka, hogy óckodtam egy ilyen komoly foglalkozástól, nekem sokkal fontosabb szempont lett volna, hogy valaki megszerettesse a balettet a lányokkal, mintsem hogy kezdettől fogva a profizmusra helyezze a hangsúlyt.
A kérdést elnapoltuk.
Egészen addig, míg Szilvi pincéjéből a múlt héten előkerült két pár balettcipő, és egy balettruha. A lányok azóta minden nap felvették a cipőket, egy cseppet sem törődve azzal, hogy csónakáznak benne, és egymás után a ruhát is, akinek épp nem jutott, az volt a tanítónéni, a másikuk pedig a rózsaszínű balerina. :) Megunhatatlan, és mitagadás, egyikük csinosabb a kis muszlinszoknyásban, mint a másikuk.
A minap az oviban egy plakátra lettem figyelmes, amin balettórát hirdetett egy lány. Felhívtam Lilit, Hanna pedig szerda este óta már alig várta, hogy eljöjjön a péntek, és mehessen.
Igzatottan vártuk mindketten, vajon fog-e tetszeni neki, de amint megláttuk Lilit, kétségem sem maradt felőle, hogy a legjobb helyen vagyunk. Lili a kínai lányhoz hasonlóan nagyon profi, azzal a különbséggel, hogy egyben mosolygós, és gyerekcentrikus is.
És bár be nem mehettem az órára, Hanna úgy jött ki, hogy mikor lesz a következő alkalom, és bemutatott mindent, amit tanult. :)
Az pedig csak hab a tortán, hogy az időközben szövődött barátság Juli és közte még egy közös programmal is erősödni látszik, Julival is jár a csoportba. :)

A DesaParkcity központjában vasárnap délelőttönként volt balettórája a zömmel kínai csapatnak. A tanárnő egy fiatal, szintén kínai, elég szigorú arcú, de látszólag igen profi lány volt, aki a hely apróságához képest nagyon magas elvárással volt a kislányok felé, akik viszont valódi balerinákként követték az utasításokat. A legidősebb talán hét éves lehetett.
Hanna is, és Mikolt is lenyűgözve állt a "kirakat" előtt, és minden alkalommal feltették a kérdést, mikor mehetnek ők is táncolni. Egyszer meg is kérdeztük odabenn, úgy tűnt akkor, hogy május elején indul majd kezdő csoport, végül azonban nem került sor a beiratkozásra, aminek részben az volt az oka, hogy óckodtam egy ilyen komoly foglalkozástól, nekem sokkal fontosabb szempont lett volna, hogy valaki megszerettesse a balettet a lányokkal, mintsem hogy kezdettől fogva a profizmusra helyezze a hangsúlyt.
A kérdést elnapoltuk.
Egészen addig, míg Szilvi pincéjéből a múlt héten előkerült két pár balettcipő, és egy balettruha. A lányok azóta minden nap felvették a cipőket, egy cseppet sem törődve azzal, hogy csónakáznak benne, és egymás után a ruhát is, akinek épp nem jutott, az volt a tanítónéni, a másikuk pedig a rózsaszínű balerina. :) Megunhatatlan, és mitagadás, egyikük csinosabb a kis muszlinszoknyásban, mint a másikuk.
A minap az oviban egy plakátra lettem figyelmes, amin balettórát hirdetett egy lány. Felhívtam Lilit, Hanna pedig szerda este óta már alig várta, hogy eljöjjön a péntek, és mehessen.
Igzatottan vártuk mindketten, vajon fog-e tetszeni neki, de amint megláttuk Lilit, kétségem sem maradt felőle, hogy a legjobb helyen vagyunk. Lili a kínai lányhoz hasonlóan nagyon profi, azzal a különbséggel, hogy egyben mosolygós, és gyerekcentrikus is.
És bár be nem mehettem az órára, Hanna úgy jött ki, hogy mikor lesz a következő alkalom, és bemutatott mindent, amit tanult. :)
Az pedig csak hab a tortán, hogy az időközben szövődött barátság Juli és közte még egy közös programmal is erősödni látszik, Julival is jár a csoportba. :)

Osztozunk
Dani a héten már a jövőre készülve dolgozott, ezért korlátozott volt a notebook hozzáférésem. Ez az oka, hogy nem született, csak egy névtelen bejegyzés, amit direkt nem töröltem, hogy emlékeztessen arra, mit is akartam írni. :)
Talán a hétvégén lesz mód rá, hogy pótoljam...
Talán a hétvégén lesz mód rá, hogy pótoljam...
2011. október 18., kedd
2011. október 17., hétfő
Fáradunk
Lelle hiába negyedik, nagyjából olyan kóválygósak a napjaim, mint annak idején Hannával voltak. Az ok egyszerű. Most, hogy tudnék akár állva is aludni, és akár öt perc alatt is szépeket álmodni, most itt van másik kettő, vagy három, akiknek szükségük van rám nap közben... amikor Lellénk zömmel az igazak álmát alussza.
Mióta magyarhonban élünk, Lelle látványosan felcserélte a nappalait az éjszakáival, és nap közben rengeteget alszik (ébresszem... hahaha, nem lehet ám), éjjel viszont sokat van fenn. Mondjuk kétnapos váltásban többet, mint nap közben.
Mondjuk egy kezemen bőven meg tudom számolni, hányszor volt olyan éjszakánk az elmúlt 17 napban, amikor este tíztől reggel kilencig csak szopik szakították volna meg az idillt a miágyunkban. Mert Lellike most kiabál ha megébred, ettől persze kinyílnak a szemei is, és esze ágában nincs visszaaludni...
Tegnap például éjfélkor kezdett rá, enni nem akart, csak kiabált, én pedig kínomban jobb híjján fél egykor újra megfürdettem, aztán megetettem, és háromig sétálgattam vele a konyhában. Azóta alszik... Nekem pedig mikor a fürdőben belenéztem a tükörbe, és a karikás szemeim égővörösen néztek vissza rám, zsongott a fejem, és kicsit szédültem már a fáradtságtól, sírhatnékom volt... nem túl sok mindent kívánok vissza Malajziából, de a jólalvó Lellémet nagyon...
2011. október 15., szombat
22 hónapos lett a kisdömper
Nemsokára két éves, de nekünk inkább még alig két éves.
A három legnagyobb változás ebben a hónapban az új fogacskák, a beszéd, és a hosszúujjú-szárú, sok ruha.
A fogakkal, mint mindig most is együttjárt a bújósság, leginkább a letehetetlenség :), amire főképpen Danit szemelte ki magának, de ha Dani nem is lett volna kéznél, akkor is inkább férfiakat keresett magának, mondjuk Ferit, vagy Matyit. Az alsó szemfogak, és a bal kettes bújt ki, a felső szemfogacskák már áttörtek, de gyanítom, ezek is okoznak még fájdalmat néhanap, mert igen változatos a hangulata napról napra. Rosszabb periódusaiban rettenetesen hisztis lesz, sokat sír, megsértődik hamar, és cipelni kell álló nap.
A homeos kúp (végre eszembe jutott, hogy ilyen is van) sokat segít az éjszakákon, gyakorlatilag végigalussza a mellettünk álló kiságyban. Ha fel is ébred, akkor is elég, ha megsimogatjuk... igen, akár Dani is elég most.
Kíváncsian várom, hogy ha hazaköltözünk, milyen forgatókönyv szerint változik ez, egyelőre nem is tervezek, vagy ha igen, csak azért, hogy az ágyát be lehessen tenni valamelyik szobába.
Az ősz egyben a sok sok ruhát is ránkkényszerítette, Áron lelkesen öltözik, nem gondoltam volna. Persze néha előfordul azért, hogy zokniban, vagy mezítlán szökik ki az ajtón, és nem zavarja, hogy odakinn farkasordító hideg várja a benthez képest.
Ezzel együtt természetesen új szavakkal bővült a szótár, úgy, mint tapusz (kapucni), és zokki, meg sapi, sapo, és tabát. A kétszavas mondatok tára is bővül, természetesen fogalmam sincs mikkel, mert lejegyezni teljességgel lehetetlen, az egyetlen, amire emlékszem, egy autótologatásos játék kommentje volt, miszerint: autó megy. haza megy. Ellágyult a szívem tőle. :)
A kedvencek most a mezözűsz, amit énekel az autóban, mikor megállunk, és sokáig nem tudtam, mit jelent, mára kiderült :):) megjöttünk. Aztán itt a titössz (kikötsz), amit szintén énekel, a tepüt (ketchup), a nejész (nehéz), amit összeráncolt szemöldökkel préselve mondogat, a pios (piros), amit helyesen használ, viszont minden színre is :).
Egyre tisztábban szól, egyre kevésbé sejpeg, kifejezetten szépek az ó-i, például.
A leggyakrabban használt szava mostanában ez:
Nagyhangú, erős akaratú, figyelmen kívül hagyhatlan kisdömper, igazi fiú, akivel nekem talán a legnehezebb, akivel elindulni olyansmi, amit háromszor veszek fontolóra, mert hangos, erős akaratú és kisdömper. :)
A minap fiús családban voltunk vendégek, akkor azért látszott, hogy mindennek ellenére lányok között szokott, hogy ez előny-e vagy sem, majd kiderül. :) Nekem jólesett látnom mindenesetre, hogy tud ő csendesebb, lágyabb lenni, mint idehaza.
Címkék:
Áron,
Áron alvás,
Áron beszél,
Áron elsők,
Áron fogacska,
Áron hónapról hónapra
2011. október 14., péntek
Rohannak a napok
Mióta Magyarországon vagyunk újra, felpörgött az idő a mi számításunk szerint. Minden napra van tennivaló is bőséggel, hála a hűvösnek az öltöztetés procadurája legalább egy negyed napot tesz ki, aztán pedig számtalan helyre hívnak látogatóba, mi pedig örömmel indulunk mindenhová. A gyerekek lassan telítődnek is, ahogy elnézegetem őket indulni már egyre kevésbé van kedvük, még akkor is, ha az adott célponton már mindenki jól érzi magát (esetenként Lellét kivéve, aki valószínűleg hálás volna egy egy otthonülős napért).
Főleg az elmúlt egy évünk egyhelyben maradós rutinja után szokatlan ez, de valószínűleg az is közrejátszik a nagy jövés menésben, hogy még mindig nem otthon lakunk, hanem anyukáméknál, ahová korlátozottan hívok barátokat, részben az ő nyugalmuk érdekében is. Annyit kapunk tőlük, hogy úgy gondolom, elég nekik, hogy Lelle párszor azért rázendít éjjelente, no meg, hogy mindig zsizseg a ház a sokgyerekünktől. :)
Ez hát az oka annak, hogy kevesebbet írok, de remélem idővel visszaállunk a már begyakorolt kis kerékvágásba, és kicsit több időm is lesz majd jegyezni a múlót. Mert téma akadna, de a napi fél óra, amit a bekapcsolt gép előtt töltök, nem sok. :) És akkor is inkább Benneteket olvaslak, ahelyett, hogy írnék.
Még kicsivel több, mint egy hét, és újra költözünk, addigra érnek haza a dolgaink. Ez természetesen mégegy új hely, Áronnak és Lellének leginkább, nyilván ismét felfordul majd az egész eddigi élet, de remélhetőleg egy darabig aztán marad az az otthon. És onnan már csak a karácsonyra várunk majd. :)
És míg el nem felejtem... kisebb technikai problémával küzdök telefonügyileg, így akit még nem hívtam volna, annak az az oka, hogy nem tudom a számát. Aki úgy érzi, hogy szívesen hallaná a hangomat és tudja a számom, ami a régi, az ne habozzon.
Főleg az elmúlt egy évünk egyhelyben maradós rutinja után szokatlan ez, de valószínűleg az is közrejátszik a nagy jövés menésben, hogy még mindig nem otthon lakunk, hanem anyukáméknál, ahová korlátozottan hívok barátokat, részben az ő nyugalmuk érdekében is. Annyit kapunk tőlük, hogy úgy gondolom, elég nekik, hogy Lelle párszor azért rázendít éjjelente, no meg, hogy mindig zsizseg a ház a sokgyerekünktől. :)
Ez hát az oka annak, hogy kevesebbet írok, de remélem idővel visszaállunk a már begyakorolt kis kerékvágásba, és kicsit több időm is lesz majd jegyezni a múlót. Mert téma akadna, de a napi fél óra, amit a bekapcsolt gép előtt töltök, nem sok. :) És akkor is inkább Benneteket olvaslak, ahelyett, hogy írnék.
Még kicsivel több, mint egy hét, és újra költözünk, addigra érnek haza a dolgaink. Ez természetesen mégegy új hely, Áronnak és Lellének leginkább, nyilván ismét felfordul majd az egész eddigi élet, de remélhetőleg egy darabig aztán marad az az otthon. És onnan már csak a karácsonyra várunk majd. :)
És míg el nem felejtem... kisebb technikai problémával küzdök telefonügyileg, így akit még nem hívtam volna, annak az az oka, hogy nem tudom a számát. Aki úgy érzi, hogy szívesen hallaná a hangomat és tudja a számom, ami a régi, az ne habozzon.
2011. október 11., kedd
Igy fürdünk mi
Anyukáméknál (is) az egyik lesűrűbb napszak az este. A négy bogarat megvacsoráztatni, megfürdeti, ágyba tenni nem kevesebb, mint másfél óra alsó hangon, még úgy is, hogy ilyenkor legalább négy felnőtt jut a négy gyerekre és pörög a dolog.
A fürdést szeretem a legjobban ezen programpontok közül, azért is talán, mert itt olyan nagy a kád, hogy hárman kényelmesen elférnek benne. Sőt, mióta Manóék nekünk adták a bébipancsolásra is alkalmas fekvőkét, már négyen lubickolnak. Mondanom sem kell, hogy mind a három nagy készséggel segít megfürdetni a legkisebbet, aki egyelőre nagyokat pislog a dolog felett, de hagyja magát. :) Tegnap este már harmadszorra volt ugyanaz a forgatókönyv, úgy tűnik, megunhatatlan. :) Igy aztán nekünk pár percig nem marad más dolgunk, mint csodálni őket, meg mosolyogni a kádnyi gyerekünk csodálatos idomain. :):)

A fürdést szeretem a legjobban ezen programpontok közül, azért is talán, mert itt olyan nagy a kád, hogy hárman kényelmesen elférnek benne. Sőt, mióta Manóék nekünk adták a bébipancsolásra is alkalmas fekvőkét, már négyen lubickolnak. Mondanom sem kell, hogy mind a három nagy készséggel segít megfürdetni a legkisebbet, aki egyelőre nagyokat pislog a dolog felett, de hagyja magát. :) Tegnap este már harmadszorra volt ugyanaz a forgatókönyv, úgy tűnik, megunhatatlan. :) Igy aztán nekünk pár percig nem marad más dolgunk, mint csodálni őket, meg mosolyogni a kádnyi gyerekünk csodálatos idomain. :):)
Kicsi Lelle 3 hónapos
Mikor más kezében látom, akkor tűnik csak fel, milyen hosszú lett.
Lassan átáll ő is magyar időszámításra, ma éjjel már nem kellett felkelnünk vele, kétszer szopizott is, és aludt tovább, hogy fél kilenc előtt egy kicsivel a tőle megszokott, de már régóta hiányolt mosollyal ébredjen.
Mikor megérkeztünk, teljesen össze volt zavarodva, sírósabb is lett egy ideig, és még mindig sokszor eltörik a mécses, de ennek egy jelentős hányadát annak tudom be, hogy ahogy a mi gyomrainknak is szokni kellett az itthoni ételeket, ő ezekre még érzékenyebben reagál. Volt hát még majdnem két hétnyi újszülöttkor itt is, aminek ahogy most látom, lassan a végére érünk.
Rengeteget alszik, a hűvös és a sok oxigén a pára hiánya megteszi a hatását, vannak napok, amikor csak enni ébred fel, és maximum egy fél óra múlva már ismét alszik. Mikolthoz hasonlóan Lelle is azt szereti, ha a feje le van takarva, olyankor tud igazán ellazulni. Másoknak ez ijesztő is, sokszor kérdezték már, kap-e levegőt az a szegény gyerek, de a szegény gyerek olyan édesdeden szuszog ilyenkor, hogy öröm hallgatni. Egyébként is meglehetősen fázós, jól be kell bugyolálnunk, így aztán újabb értelmet nyert a paplan, amiből immár három gyerekünknek is jutott.
Ha épp nem alszik, akkor sokat dumál, rikkant, heőzik, és mosolyog a két kis gribedlijével. Pár napja nyúl játékért, ütöget, és a hétvégén minimális rásegítéssel megfordult hátáról a hasára. Hason még mindig nem szeret lenni, pár másodperc után hangosan reklamál. Tornáztatom, amikor van rá idő, nyitogatjuk a kis öklöket is, ez általában nagyon tetszik neki.
Update: Pillelányka 5600 gramm :):) és 62 cm.
2011. október 10., hétfő
A nap kérdése
Hanna harmadik alkalommal ment oviba.
Ma reggel csacsogva, ugrabugrálva ment végig a folyósón. Talán ez leírja, mennyire szívesen van ott.
Dani jelezte, hogy ma már bent is ebédel, az egész hétvégénk azzal telt, hogy ezt emlegette: mikor ehet már az óvódában.
A következő kívánsága, hogy ott is alhasson, amiről fogalmam sincs, mennyit ért, hogy képes lesz-e egyáltalán, az végképp kérdés, mindenesetre annyira vágyik rá, hogy ma Elvirától azt kérdezte:
- Elvira néni, hol kell engem befizetni, hogy itt alhassak?
Nyilván, ha engem nem is lehet meggyőzni, akkor majd fizetünk a dologért. :)
Egyébként meg lehet, csak éppen nem rajtam múlik, és amikor ezt megemlítettem neki, szaladt Csillához, hogy vele alkudozzon.
Hát itt tartunk. :) Az én nehezen elpihenő kisbabámból komoly ovis lett, aki igényli a másholalvást. Akadály elgördítve, szerdán először bevisszük a kiskendőket, és meglátjuk, mi lesz a vége.
Ma reggel csacsogva, ugrabugrálva ment végig a folyósón. Talán ez leírja, mennyire szívesen van ott.
Dani jelezte, hogy ma már bent is ebédel, az egész hétvégénk azzal telt, hogy ezt emlegette: mikor ehet már az óvódában.
A következő kívánsága, hogy ott is alhasson, amiről fogalmam sincs, mennyit ért, hogy képes lesz-e egyáltalán, az végképp kérdés, mindenesetre annyira vágyik rá, hogy ma Elvirától azt kérdezte:
- Elvira néni, hol kell engem befizetni, hogy itt alhassak?
Nyilván, ha engem nem is lehet meggyőzni, akkor majd fizetünk a dologért. :)
Egyébként meg lehet, csak éppen nem rajtam múlik, és amikor ezt megemlítettem neki, szaladt Csillához, hogy vele alkudozzon.
Hát itt tartunk. :) Az én nehezen elpihenő kisbabámból komoly ovis lett, aki igényli a másholalvást. Akadály elgördítve, szerdán először bevisszük a kiskendőket, és meglátjuk, mi lesz a vége.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)














