2012. február 7., kedd

Tél

Mióta megérkezett az idei szezon első értékelhető mennyiségű hava, mintha más dimenzióban léteznék. Figyelem ezt a változást, hiszen két évvel ezelőtt volt utoljára hasonló élményem, és ennyi idő úgy tűnik épp elegendő volt ahhoz, hogy elfelejtsem, mit is jelent nekem valójában a tél.
Fontolgattam, hogy érdemes-e egy egész posztot szentelni ennek a gondolatnak, végül tegnap egy írás megadta az utolsó lökést.
Eddig csak gyűjtögettem a képeket (volt pl. Nagy Daninak egy, amit azért szerettem olyan nagyon, mert pont a lényeg van rajta) valósat és belsőt egyaránt, és közben azon tűnődtem, mi az, ami nekünk ezen az éghajlaton megadatott.

Mert ha valaki megkérdez, elsőre biztosan azt mondom, hogy nem igazán szeretem a telet. A nagy kihívásokkal teli, sötét, hideg, kicsit meghalós, de mindenképpen begubózós telet nem.
Tegnap egy felnőtt társaságban szóba került ez is, és döbbenten vettem tudomásul, hogy míg a többség egy karibi tengerparton lett volna szíve szerint, én lobbizom a telünkért.
Annak ellenére, hogy az az őszinte öröm, amit a hideg fehérség okoz minden első alkalommal, valahol út közben elvesztette eredeti csillogását, még mindig megállok, és percekig meghatódva nézem, ahogy esik a hó.

Most, hogy napok óta vendég a hótakaró, és minden nap fizikai kontaktusba kell kerülnöm vele, miközben a gyerekek a lábam körül rohangálnak, és hol rettenetesen lelkesen vannak jelen, hol rettenetesen küzdenek a milyenségével, ellep egy csomó emlék, és keverednek az én gyerekkorom képei, az én gyerekeimről készült képekkel.

És olyan nagyon hálás vagyok nekik, mert ismét megtanítanak örülni az olyan apróságoknak, mint a hó.
Vasárnap a domboldalban, mikor Hanna először ült a szánkóra és robogott le egyedül, Dani képén, és az én emlékeimben mind az a nagyon élő boldogság a közös, amit csak ritkán lehet tetten érni, de olyan pengeéles, olyan kitörölhetetlen, amilyenből az ember öreg korában is táplálkozhat majd.
Ettől szeretem én a telet. A benne rejlő lehetőség miatt. Hogy bár meghalni kicsit és újjászületni is izgalmas (és nekünk itt minden évben jut ebből, olyan jó lenne ezt jól használni), a lényeg a jelenlét. Benne lenni a pillanatban, megélni annak minden megélhető mélységét, örömével, és ha kell hát fájdalmával együtt, olyan őszintén, ahogy elsősorban a gyerekeink tudják, de már minden tálentumnak a birtokában.

És persze mindezt tudatosan, ha lehet. :)
Ezen mosolyogtam, amikor ma reggel Mikoltra tavaszt varázsoltam. Csak úgy... :):)

A nevelhetetlen

Kiről is szólhatna ez a poszt ezzel a címmel? :)

Már a délelőtt folyamán többször kellett stratégiát váltanom, az egyre szűkülő palettán adottak közül reméltem csak, hogy marad más is, mint a morgás, vagy a hangos szó. Nem mintha eget rengető dolog történt volna, inkább csak sok volt egymásra rakódó apróság, amikből idővel annyi lett, hogy már esélytelen volt akárcsak a pillanatnyi, káoszhoz közelítő állapotot fenntartani. A dadus minőségemet viselem a legrosszabbul, de persze minden viszonyítás kérdése, és könnyen lehet, hogy a fáradtsággal egyenes arányban nő a rugalmatlanságom.

Mindenesetre ismét eljött a pont, amikor feladtam a szélmalomharcot, és már csak vigyorogtam bután, amikor Mikolt az emeletről kibontott hajjal lépdelt lefelé a szépruhában, alatta a pizsamája... a földön előttem a kicibált gumik, és a kérdésre, hogy miért, azt válaszolta egy vállrándítás kíséretében, hogy ... mert túl hosszú volt a hajam. Erre miért nem gondoltam?

Majdnem délben sikerült kitessékelnem az ajtón, előbb azon nyafogott, hogy fázni fog a keze, majd azon, hogy nem szeretne kesztyűt. Ekkora már becsuktam a kapukat és meg se hallottam amit mond, faarccal adtam rá két párat, tudva, hogy egyet úgyis levesz majd, akkor meg legalább egy maradjon... az évek meg a tapasztalat ugye.

A koronát a napunkra az ebéd tette fel (azt csak megemlíteném, hogy a teraszajtót tisztára nyalták Áronnal (ötletgazda Mimi)), mikor a leves nem akart fogyni, pedig Mikolt sokat dolgozott az ügyön. Leginkább szorizásra használta a száját, úgy meg nehéz lett volna lapátolni is. A többiek már a másodiknál tartottak, Mimi pedig kérte, adjak neki is.
Gondoltam akkor most megpróbálok nagyon következetes lenni, és fordultamban magyaráztam neki az okosat:
- Mimikém, sajnos, amíg a leves a tányérodban van, addig nem tudom adni a másodikat.
- Jó - kezdte, engem meg majdnem elöntött a büszkeség, hogy lám, nem volt hiába az egész napos papolás... majd folytatta:
- Akkor gyorsan edd meg a levesemet.

2012. február 5., vasárnap

Szolgálati

Holnap délután új ablak nyílik a ruhás oldalon.
Katt a részletekért.

2012. február 4., szombat

Nos a hó ideért

Vártuk egy ideje, és még reggel is kétségeim voltak felőle, hogy megérkezik. Pedig a tegnap esti szegedi felvétel elég meggyőző volt, és Szeged sincs olyan messze... Mégsem volt elég egy éjszaka, és nyolckor csak mosolyogtam azon, hogy mennyire megbízhatatlan az előrejelzés. Szerencsére nem harangoztuk be a gyerekeknek, így mikor elkezdett mégis szemerkélni valami fehér, az ablakhoz tapadva figyelték, ahogy egyre világosabb lesz az udvar, és lassan eltűnik a fáramászáshoz bekészített piros libikókájuk is.

Madarak bezzeg nem jöttek, nem elég mély még az a hó...
Pergett a délelőtt, a maga szombatféle módján, leginkább ki a kezünkből (hogy lesz ebből jövőre időresíelnijárás...), és jólesett figyelni az egyre erősödő havazást, meg a gyerekeket, akik boldogan hintáztak idebenn a melegben.
Mostanában az a legmókásabb, ha a tündérhintára ketten, vagy hárman ülnek. Hanna legalul, egy vagy két testvérrel az ölében. Egészen erős, jó sokáig bírja, pedig Áron még rá is áll a combjára, amit Hanna hangos kacagással jutalmaz. Nekem nem lenne kényelmes, de ők szeretik. :) Nem elhanyagolható persze az sem, hogy így tudják magukatr hajtani is, amit egyedül még egyikük sem... vagyis Hanna a napokban egyszer kétszer már mintha ráérzett volna.

Majdnem dél lett, mire összeszedtük magunkat, és kimentünk végre a kertbe. Minden évszakban szeretem ezt a részét a háznak, a lakás meghosszabbítása ez, egy egész játszótér. Én még lapátolni is szeretek, közben meg megállva gyönyörködni a farakás melegségén...
Ma Dani tolta el a havat, segítséggel :). Mind szeretett volna lapátolni, kinek mi jutott, lelkesen szórták, és az sem hiányzott, hogy a lisztszerű hóból nem lehetett semmit építeni.

A hóesés valójában a nagyobbik kistesóm születésnapjára volt ajándék, akit a mamáméknál ünnepeltünk ebéddel, tortával, no és egy kis hólapátolással. :)

A szánkónk Csilla emeletén van, nehogy berozsdásodjon, ha holnap reggel is fehér lesz az utca, elmegyünk érte...
Addig pedig teszetjük Budapest utcáinak hómentességét, egy barátunk születésnapjára vagyunk hivatalosak ugyanis. Csülök, füstmentes kocsma. Korán megyünk, fület húzunk, és remélem hazaérünk. :)
Út közben pedig elmesélem majd a gyerekeknek azt a telet, amikor combunkig süllyedtünk a hóban hazafelé az iskolából, és mikor végre elkotorták az úttestről a havat, a diófánk koronájának aljáig ért a domb, amit építettünk belőle.

2012. február 3., péntek

Reggelek

Bagoly vagyok. Nehezen alszom el, későn is, és reggel jobb, ha egy ideig nem szól hozzám senki, időre van szükségem, hogy felébredjek, rácsússzak a napra, egyáltalán használható legyek bármire.
Dani, aki abban a pillanatban, ahogy kinyílik a szeme, már produktív, lassan öt és fél éve megragad minden alkalmat, hogy elmondja, milyen jó korán (értendő ez alatt a gyerekek előtt) kelni, a csendben ébredezni, kicsit még egyedül lenni, mielőtt érkezik a siserehad.
Biztosan igaza is van, én világ életemben az utolsó percig a meleg ágyat preferáltam, és még ma sem tudok (tudnék) órára kelni, abban bízva, hogy mire bármelyiknek kellek, már kisminkelve (hahaha), mosolyogva várjam az elsőt.
Így gyakran 11kor még pizsamában ér a postás, és cseppet sem haragszom Mikoltra, hogy sündisznóként puffog 10kor... sokszor az ágyából.
Bár kaptam már eleget kívülről, és tudom, minden megváltozik, ha mindegyikük közösségbe jár majd, egyelőre a ritmusunk mondjuk hogy nem klasszikusan gyerekbarát. Vannak mögöttünk sikeresebb periódusok, amikor huzamosabban mindegyik gyerekünk este tízkor már aludt, de nem kell sok, és billen ez a kényes rendecske.

Ezzel együtt szépen alakul mindegyikük ritmusa, legalábbis most látok valamiféle tendenciát. Biztos érdekes lesz majd egyszer visszaolvasni, és mosolyogni az ellenkezőn, kiből lett bagoly, és melyikük szeret inkább korán kelni. Most nem is az alvásról, inkább a reggeleink forgatókönyvéről írnék, ami legalább annyira jellemző ránk, mint az estéink.

A jelen állapot szerint Hanna ébred először, meglehetősen lassan. Sokszor Dani ébreszti, amit jól visel, de sokáig még csendes, elmélázó, nem szeret azonnal reggelizni, és nehezen kapcsol gyorsabb sebességre. Iszonyú édes, ahogy ül az asztalnál, és nyitogatja a messzibe révedő tekintethez tartozó szemecskéket, látni, hogy álomvilágban jár még egy ideig, leginkább a tündérek között. Keveset eszik, aztán nagyon nagyon lassan kezd öltözni, de mindezt finoman, bájosan, hangoskodás nélkül. Ha nincs ovi, vagyis ébresztés, akkor nem ő az első, és amint megérkezik a nappaliba, a játékokhoz megy, leül, és üveges tekintettel babázik, vagy könyvet nézeget.
Szeretem ezt a puhaságot, és igyekszem elfogadni, hogy nógatni kell, ha időre megy.

Ha maguktól ébrednek, akkor általában Áron az első, piros arcocskákkal szalad ki a szobából, ahol előbb meg kell szabadítani a hálózsákjától, a lépcső tetején hívja a Papát, és addig vár, míg valaki fel nem megy érte. Akkor felkéreckedik, és azonnal elkapja a fülünket, lent pedig még egy darabig töltődnek az elemei az ölünkben ülve, fület morzsolgatva. Neki nem kell sok idő, magához is tér, és indul a dolgára. Leginkább reggelizni. :)

Szeretem a pirosságát, a kócos haját, a sima bőrét, és a megfejthetetlen illatosságát, ami minden ébredését körbelengi.

Lelle általában a második reggel, de vannak kivételek, amikor számomra hajnalban ébred, és olyan is, amikor sokáig alszik. Ha kipihenten kel, akkor mosolyog, ha fáradt, akkor addig kiabál, míg le nem érek vele. Lent már elbővölik a fények, nagyokat hunyorog, rázza a fejét, szeretem ezt a nagyon elemi reakciót, ahogy igyekszik kiekrülni a fényárból, de a szemét altakarni mégsem lehet. :) Ha izgalmas játékot kap, azonnal jelen van, nála az ébredezéshez elég pár másodperc.

A legjobban azt szeretem, amikor mellettem berreg, játszik a sötétben, míg magamhoz nem térek.

A legkarakteresebb természetesen Mikolt. Ha tehetné, téli álmot aludna. Bekuckózza magát az ágyába, sokszor keresztben fekszik, és maga köré gyűjti a kellékeit, és senki kívánságára nem mozdul. :) Pár hete egyszer csak a legjobb alvónk estéink elnyújtójává vált, mellette kell lenni, és még éjfélkor is előfordul, hogy kijön. Tudja, hogy nem rajongok ezekért a kiruccanásokért, a múltkor átcsoszogott hozzám, és suttogva azt kérdezte, Mama, szereted, hogy kijövök? Nyeltem kettőt, de megértettem az üzenetet. Mikolt, én mindig nagyon nagyon szeretlek, de most villámgyorsan menj aludni. Visszacsoszogott. Tudom, hogy legjobb volna mindegyiküknek, ha szétszakadhatnék, és mindegyikük mellett eltölthetnék ugyanakkor ugyanannyi időt, nekem a legrosszabb, hogy ezt nem tudom megtenni...
Mimi éjjel is ébred mostanában, vagy pisilnie kell, vagy rosszat álmodik, de mindenhez kellek, és nehezen alszik vissza, Ezek mind okai annak, ahogy a reggelei indulnak.
Nagyon későn, nagyon morgósan, nagyon törékenyen.
Elég egy rossz mozdulat, és lavina indul.
Ha sikerül magától kikecmeregnie az ágyából, akkor a hálózsákját, mint a pillangó a bábját a felső szint előterében elhagyja, és már csak pizsamában érkezik közénk. Ha nagyon sokáig nem érkezik, Áron türelmetlenül felrobog, és feébreszti. :) Ő az egyetlen, akinek hagyja ezt, de még így is morgolódik, hogy aludni akarna... ejj.
Miután túl vagyunk az első fél óra ébredezésen, amiben benne foglaltatik mindenki idegeinek totális megtépázása, folyamatos szemöldökráncolással karöltve, elérkezik a pillanat, amikor leül reggelizni, és mire a pocakjába kerül az utolsó falat is, kivirul. :)

Íme egy nagyon jellemző kép. :) Tegnap Hanna szabadnapja volt, reggel talált egy ruhát, amit a pizsamájára húzott, a haját pedig összefogta (ez már egyedül is megy neki), majd leült játszani a babaházzal. Mikolt, aki este az egybepizsijébe volt csak hajlandó belebújni, pisilés után érkezett, anyaszült meztelenül. Leült a nővére mellé, és miközben elmélkyülten tanulmányozta Hanna játékát, arra is méltatott, hogy a kérdésemre, hogy Mimikém... meg fogsz így fázni tán... ezzel válaszoljon:
- Mama... nem fázom, a hajam melegíti a hátamat.
Naja.
A kép címe: Az ősember és a királylány.

Mimi hasonlít leginkább rám :):). Ennek ellenére az a másfél óra reggel, míg mind magunkhoz térünk, az egyik legkedvesebb nekem... még úgy is, hogy a nagy idill aztán elképesztő lemaradásokat eredményez, és a nap hátralévő részében csak próbálom utólérni magam, ami nagyjából a délutáni alvás utánig esélytelen. :)

2012. február 1., szerda

A dinamika, amit úgy szeretek

Csak meg kellett érnem... vagy élnem. :)
Lelle első igazán tettem érhető fejlődési ugrását igyekszem rögzíteni, és egyelőre nem tudom, hogy a múltat, vagy a jelent kellene jobban. A mai nap ugyan nyafogósabbra sikeredett, mint a sokhónapnyi átlag, de ez talán csak az én megélésem, köszönhetően annak a meglehetősen nyugalmas pár napnak, amit előbb nehezen mertem elhinni, majd villámgyorsan meg is szoktam. Estére az is kiderült, hogy a sok nagyszerű újdonság mellett elvesztem az értelmezés útvesztőjében, és nem sikerült megfejtenem, mit szeretne...
Vagyis ez egy örömködős poszt, arról, hogy hogyan kezd igazi pillangóvá válni ez a kis bababab.

Kezdem az elején, aztán majdcsak lesz ebből a sok körítésből valami koherens is.
Alapvetően három nagy változásról lesz szó. :)

Íme, mimás, mint az evés az első helyen.
Olcsón adták, ezért vettem tíz üveg cukkini főzeléket az interneten (manapság lassan a pelenkát is így vásároljuk (a postás a múltkor panaszkodott is, hogy micsoda emberek vannak, akik a lapra szerelt bútort is a postással vitetik házhoz... no akkor kicsit pironkodva mondtam neki, hogy a következő szállítmányt ne dobja át a kapun, ha esetleg nem talál idehaza, mert törékeny lesz...)), és csak reméltem, hogy az idők végezetéig majdcsak elfogy. Mert a cukkini ízetlen, eddig egyik gyerek sem rajongott érte, de úgy éreztem, feltétlenül szükségünk van erre a zsákmányra, majd feltuningolom valamivel.

Lelle ma az egymást követő ötödik alkalommal evett ilyet. És lassan kétségbe is esek, hogy ha elfogy, amire elég nagy az esély, honnan szerezzek ugyanilyet, hacsak villámgyorsan nem jut eszembe egyéb okosság. Úgy tűnik, Lelle hozzátáplálása első fázisában az ízek helyett az állag az ismerkedés tárgya. Azt viszont nagyon lelkesen próbálgatja.
És hogy mindezt úri módon teszi, azt köszönjük Neelunak és Annának, akik ezzel a csodadologgal ajándékoztak meg minket. :) Hanna megszaglászta, majd mosolygott egyet, hogy ebben érzem a Neelu illatát, és minden ellenállás nélkül adta kölcsön a stokkét Lellének. Ő pedig egy plusz párnával ül "nagyosan".

Annyira megváltozott ezzel a babaszékkel az életünk, vagy a perspektíva emelkedett voltának köszönhetően (eddig a földön kucorogva etettem... ha hagyta :)), vagy ez is egy része annak az újraalakulásnak... Nagyszerű és egyben szoknivaló még, hogy elérkezett az a pillanat, amikor hatan ülünk az asztalnál. Hm.

Finom átmenet a második témára, a mozgásra. Tegnap óta a hasontámaszból emelgeti a popsiját, és egy ideig meg is tartja magát négykézláb. Rugózik, aztán lehasal. Aztán újra. Negyedszer is megunhatatlan. A kép minőségéért elnézést, nem állítottam a gépen, nehogy elszaladjon a pillanat.

És itt a harmadik is, szintén nem függetleníthető az előző kettőtől, ahogy egy tanárom mondta az egyetemen (aztán tanítottuk, mert amolyan örökigazság, és semmiresemjó :):)), hogy minden mindennel összefügg, ez pedig a kapcsolatainak az alakulása. Nagyon izgalmas, ahogy az eddigi differenciálatlan, vagy éppenséggel lassan diferenciálódó szociabilitási szakaszból elérkezett a specifikus diferenciálás szakaszába (by Bowlby). Ami érthetőbb nyelven azt jelenti, hogy eddig mindenkire mosolygott, bár lelkesebb volt az ismerősökkel, mostanra kifejezetten kitüntetettek a család, azon belül is a szűk család tagjai, első helyen jómagam, aztán Dani és Hanna, majd a többi testvér.
Ahogy fent rébuszokban írtam, a mai napunk elképesztő nyűgje végül úgy oldódott meg, hogy kínomban a hátamra kaptam (amit eddig nem viselt el), ő pedig egy fél órán át nézelődött, hol a karomat simogatva, hol anélkül. Hannát kértem, nézze meg, alszik-e, de csak végre ellazult, mert felfogtam, mit szeretne. Ez a karsimogatás olyan nagyon ismerős, Áron ilyen tapogatós, és annyira jó, hogy Lelle is beállt a sorba :):).
Este Dani arcát fogdosta ugyanilyen finoman.
Eddig elég volt a hang, vagy a fizikai jelenlét, mostanra igazi testkontaktusra vágyik, altatáskor a mellkasomra fektettem, mert csak úgy volt jó.
Hanna a napokban kezdett el intenzívebben játszani a legkisebbel, nagyokat kacagnak együtt, hol azon, hogy Lelle Hanna matricáját kapirgálja a pólójáról, hol azon, hogy a kezét akarja megenni... vagy épp leberregi. :)
Annyira jó őket nézni, hogy még azt is elfelejtem, hogy rászóljak, ne ültesse.
És ez itt az utolsó, egyáltalán nem jó, de mégis említésre méltó új, hogy ültetve egyenes háttal megmarad. Ahogy fényképeztem őket, eleinte nem tudtam, mi a fura, aztán rádöbbentem... minden alkalom, amikor először vált bármelyikük vízszintesből függőlegesbe olyan, mintha egy új gyerek érkezne a családba.
Baba még jócskán, de már sejtem a kisgyerek Lellénket is.

2012. január 31., kedd

No vajon?

Mimi ünneplése közben ismét előkerült a melyik gyerek kire hasonlít téma. :)
Ez mindig nagyon izgalmas nekem, mert ahány ember, annyiféle vélemény. A legtöbb nem családtag Áront és Lellét nagyon hasonlónak találja.
Nekem Lelle kezdettől fogva Hannás, de már látom, hogy csak belül egyformák ők, külsőre már rég semmi Hannást nem fedezek fel Lellikében.
Hanna szerintem Dani, Mikolt szeme tagadhatatlanul az enyém, de sok egyéb közös vonásunk nincs, pedig pl. Tite szerint Mikolt az én klónom. Áron születésétől kezdve kakukktojás volt Daninak is, nekem is, mígnem egyszercsak egyöntetűen úgy láttuk leginkább Mari nagymamára hasonlít. És ha Lelle Áron, akkor ő is az apai nagymama vonala.

Anyukám persze sokszor mondta már, hogy van bennük belőlem is, de nem hittem neki. :) Pedig jó azért néha látni egy egy ismerős gesztust, vonást, de míg Danit látom bennük, magamat sokkal kevésbé.
Aztán a nappaliban, anyukáméknál feltűnt egy kép. Az én szobámban volt valaha, 9 hónapos vagyok rajta, és azért szerettem annyira hogy kitegyem, mert olyan igazán mély a tekintete annak a kisbabának, aki a nagy szemeivel visszanézett rám a képről. Anyukám pedig a téma tárgyalása közben (mikoris hitetlenkedve legyintettem, ááá rám egyik se...), felmutatott a magasba, nézzem csak meg.
Ha becsukom a szemem is látom a képet, eddig mégsem láttam rajta semmit ami a gyerekekben visszaköszönt volna a kisbabakori önmagamból. Eddig. Mert most Lellét beleláttam.
És mikor Daninak megmutattam, azt mondta, akkor Áron is hasonlít rám. :) Nem tudom, mindenesetre itt egy alig hét hónapos négygyerekes kollázs,

Egy arról a bizonyos képről és Lelléről

És egy a kilenchónaposokról (aki közül egyik sem hasonlít rám :), szerintem)

És akkor most lehet újra játszani. :) Annyi bizonyos, hogy mindben ott volt már akkor a mostani arca is.

2012. január 30., hétfő

Eklektika

A lányok szeretnek itthon szép ruhában pompázni és minden alkalmat megragadnak, hogy előkeressék a szekrényeikből a szebbnél szebbeket. Plána, ha alkalom adódik, vagy vendégeink vannak.
Képesek a fiúkat is beöltöztetni, Áron a leglelkesebb alany ezekben a játékokban.
Szerintem semmi kivetnivaló nincs abban, hogy egy kétéves, akinek három kislány testvér jutott, szereti utánozni a nővéreit, osztozni a lelkesedésükben, pörögni a förgős ruhákban. Emlékeztek még, milyen érzés földig érő nagy szoknyában forogni, hallgatni az anyag susogását? Én nagyon is. :) Alig vártam, hogy szalagavatóm, esküvőm legyen... :):)

Ha Áron lány lenne, sok fiúval maga körül, most biztos kardozna, vagy kalózost játszana, és kislányként nem is szólná meg senki a fiúsabb érdeklődéséért. Nekem pedig az a véleményem, hogy nem szégyellni való, ha egy ekkora gyerek nem osztozik még abban a szexista álláspontban, hogy fiúnak tilos bizonyos dolgokat felvennie, játszania. Majd öt évesen úgyis változni fog ez. Ha meg nem, hát akkor majd nem.

A héten farsang volt Vikiéknél, amolyan mini és nagyon spontán, a poszt készülőben... és természetesen előkerültek a habosruhák. Mimi volt az első, aki felkapta, majd mikor megunta, Áron vette magára. Miután felkerült rá, a mosogatógép belsejével foglalatoskodott :):).
Az erről készült képeket feltettem az albumba, mire Dani nevetve ugyan, de picit rosszallóan kérdezte, hogy biztos, hogy ezt publikussá kell tennem?

Ma reggel egy motoros pólót választottam Áronnak. Ő, aki jobbára elfut az öltözés elől, most csillogó szemmel, kiabálva az örömtől ragadta ki a kezemből a motorost, futott vele egy kört, majd lelkesen nyomta vissza a kezembe, és szó nélkül vette fel. Természetesen.
Szerintem nincs is mit magyaráznom tovább :):)

2012. január 29., vasárnap

Három és fél

Nem szoktunk feledik születésnapot ünnepelni. Csak az első feledik olyan nagyszabású, hogy emlegetjük, de még azt sem köszöntjük.
Egy hete történt, hogy Danival pár félmondat váltása után mégis úgy döntöttünk, ezt a mostanit kivételesen emlékezetessé tesszük Mikoltnak.
Nem írtam Mimiről egy ideje, aminek részben az az oka, hogy mióta fülbevalós lett, gyakorlatilag teljesen hátat fordítva addigi önmagának egy merő rejély. Hogy szépen fogalmazzak.
Illetve egyáltalán nem az, hanem sokkal inkább mutatja a gyermekarcát, azt, aki küzd a középső státusza ellen, aki szeretne végre középpontban lenni, aki most fogta fel a lényegét annak, hogy nagycsaládban élni... nem egyszerű.

Amikor megszületett, az első élményem vele kapcsolatban az volt, hű de hangos. A második nagyon markáns pillanat, mikor a kórházban egy napos korában elaludt evés után, én pedig rohantam zuhanyozni, és a lelki szemeimmel láttam, hogy abban a pillanatban ébredt fel, mikor én kiléptem az ajtón, kapkodva, rohanva mosakodtam, majd vágtáztam vissza, ő pedig éppolyan békésen aludt, mint három perccel azelőtt. Elképzelhetetlenül könnyű baba volt, és már nagyon hamar megértettem, melyik sírása mit jelent, ha pedig megtettük amit kért, vége is volt a kesergésnek.
Igazi könnyű baba volt, és maradt kismanóként is ilyen kiszámítható, megbízhatóan jól működő, mosolygós.

Nagyon hamar kapott kistestvért, aminek a nehézségei elől Hanna óvó szárnyai alá menekült, és ez a szövetség minden döccenőnél a rendelkezésére állt. Nekünk ezekben a hónapokban is épp olyan könnyű volt vele, mint azelőtt, még akkor is, ha épp dackorszakában, vagy az igazi kisördög fázisaiban volt. Tudtuk, ő az, aki ha álmos alszik, ha éhes eszik, a többit pedig kezeljük. Kis egyéniség volt ő mindig, aki mint egy kiscica, akkor hagyta magát szeretni, amikor neki tetszett, ha pedig nem, hát senkit nem engedett közel magához. Elfogadtuk hogy ilyen öntörvényű, akiről gyakorlatilag lepergett a szó, a kérést meg sem hallotta, a büntetés mit sem használt az ő esetében. Sokszor éreztem, hogy megfejthetetlen, akármennyire is könnyű kielégíteni az alapvető szükségleteit, a mélyben egy fantasztikusan színes, összetett, kiismerhetetlen lélek lakozik.

Malajziában aztán ő volt az, aki visszaadta Hannának a hitét a világban, támaszt nyújtott, gyakorlatilag habozás nélkül vonult csatasorba, mert úgy érezte, szükség van rá. Akkor láttam először, hogy képes maga elé helyezni mást, és természetesen Hanna volt ez a más. Ő volt az egyetlen példakép, az a személy, akinek a kérését habozás nélkül teljesítette, és volt idő, amikor az út hozzá Hannán keresztül vezetett.

Hazaérve a szövetséges óvodás lett, míg Mikolt itthon maradt, picit lefokozva, kicsit felmentve, de mindenképpen más szerepben, mint addig. Áronnal hamar egymásra találtak, és bár képesek hosszan is eljátszani a legnagyobb békében, ők ketten mégis igazi két kiskakas. Érdekes ezt látni, mert annak ellenére, hogy sokszor kell kimenekítenem egyiküket vagy másikukat a testvérharag tűzéből, rengeteg közös titkuk van, sok olyan játékban partnerei egymásnak, amiket Hanna már nem szívesen játszik.

Mikolt létezése az örök hullámzásról szól. Vannak könnyebb és nehezebb időszakok, amelyknek sem bevezetője sem lecsengése nincs, egyik nap úgy kel, hogy angyalgúnyába bújik és ez tart egy ideig, míg egy nap aztán arra ébredünk, hogy Mimikénk ördögfiókává vált az éj leple alatt.
Az utolsó nagy fordulat a fülbevalójával egyidőben ért ide.
Valószínűleg már maga a lukasztás is ennek az átváltozásnak a része volt, de mint mindig, most sem vettem észre a fordulatot. Azt hiszem nem is lehet...

Az a Mimi, aki látszólag fittyet hányt a hangos szóra, akiről leperegett minden, aki úgy élte meg az érzelmeit, hogy mi úgy hittük el sem jutnak hozzá azok a történések, amik másokból érzelmeket váltottak ki, egycsapásra tomboló hurrikánná változott.
Sír, ha bánatos, ha megbántjuk, ha megbántják, és a legváltozatosabb módokon adja tudtunkra, most jött el az idő, hogy ő legyen a középpontban.

Gyakorlatilag nem visel el semmiféle komromisszumot, ha az azzal jár, hogy ő legyen a második, de leginkább azokra a helyzetekre igaz ez, amikor ő lenne a középső. Olyan szép szimbolikus mozzanatokban is megjelenik az ellanállas, mint pl. a kádban elfoglalt helyére (eddig ő ült középen, most hallani sem akar erről), vagy az úttesten való átkeléskor, amikor nem hajlandó középre kerülni. Ha öltözünk, hangosan kiabál, hogy legyen két első inkább, és amikor alvásra kerül a sor, hozzá kell menni először.

Az első napokban annyira nem volt egyértelmű, hogy mi a cél, hogy úgy éreztem, mintha mázsás súlyokat cipelnék. Mert hiába kérdeztem, kértem, próbáltam közel kerülni hozzá, az egyenes út sosem vezetett célra. Csak ha már kikiabálta magát, csak ha már erőszakkal megöleltem, miközben ő vergődve küzdött minden ellen, amit tettem, hagyta végre, hogy beszéljek, szeressem, oldjam a kínlódást.
Az eddig ki nem fejezett érzelmek robbanva kerültek a felszínre, az arca az ezerszínű még színesebbé vált, de még soha nem láttam ennyire ziláltnak, elveszettnek, kicsinek.

Egy hete ismét fordult a kocka, Mimi az egyik este a dédinél egy babát öltöztetett, én pedig indulni szerettem volna. Automatikusan kértem, kezdjen el öltözni, de már a mondat közben bevillant, hiába pakolgatom a szavakat, haszna nem sok lesz. És miközben mondtam tovább a mondókámat és lefuttattam ennek hiábavalóságát fejben, Mikolt hangja messziről megérkezett hozzám. Mindjárt Mama, előbb felöltöztetem a babát. Megmerevedett a pillanat, olyan régen fordult elő velünk, hogy bármilyen reakció érkezett a kérésemre.
És tényleg felöltöztette és jött, és mikor kértem, hogy miután kivittük a kocsihoz, adja oda dédinek, odakinn újabb kérés nélkül adta át.
Akkor tudtam, valami változott. Hogy a hetekig tartó, kilátástalannak tűnő küzdelem, legfőképpen magammal megérte...
Aznap egyedül vetkőzött a fürdés előtt.

Azóta pedig minden nap a kilencedik születésnapját emlegeti, és még éjjel is képes pontos leírást adni az emeletes tortájáról, amin eper és banán és barack és meggy és szilva... lesz. Hogy a születésnap óhaja összefügg-e azzal, hogy tudja, utána mehet majd oviba, nem tudom, ezt a kettőt sosem kapcsolja össze. Viszont annyira élő a vágy ezekben a történetekben a kizárólagos szeretetünkre, hogy úgy döntöttünk, valahogyan kiemeljük őt a középsőségének elnyomása alól. A legjobbkor jött a háromésfeledik születésnap.

A papa választott neki ruhát, csuparózsaszín lett a kistündér, és délben együtt indultunk matricáskönyv keresőbe, amilyen a Jujinak is van, és amivel pénteken nem sikerült mélyebb barátságot kötnie, mert úgy rohantunk...
Lett könyv is, ami még szép is, és volt pici torta csupagyümölccses (amiről csak a gyümölcs fogyott) és három és fél gyertyával, sőt még virág is jutott. Délben Jutka nagymamával, este Mariékkal "ünnepeltünk".
Már a délutáni alvás előtt azzal jött felfelé a lépcsőn... Mama, olyan jó szülinapom volt.

Remélem sikerült egy kicsit töltenünk a szeretetzsákjába. Nekem mindenképpen tanulnom kell, hogy mindegyikükre jusson minden nap annyi, amennyivel a tankjuk nem ürül, hanem változatlanul teli mindenkor. Legalábbis többnyire.

2012. január 28., szombat

Enyhébb szellők fújdogálnak

Nagyjából egy hete kezdődött, de akkor visszafogtam a jólesően felszabadult sóhajomat, mert hiszen nem lehet nekem olyan szerencsém, hogy a dolgok, ráadásul egycsapásra a könnyebb felé vegyék az irányt.
Pedig lehetnék már olyan dörzsölt, hogy tudjam, a legkisebbeknél egy biztos igazság van, jelesül, mire megszokna az ember egy rendet, az fel is borul. Persze ez inkább a negatív irányba mutató változásokra volt igaz eleddig, legalábbis inkább akkor értem tetten, mikor a tendencia úgy mozdult, hogy az aktuálisnál hirtelen nehezebb lett az élet.
Ez mondjuk rólam szól, lehetne ez másként, és ez a mostani erre is jó, hogy örüljek, észrevettem azt is, hogy most jobb, mint valaha. :):)

Lelle az oka, aki ebben az elmúlt egy hétben a következőkkel kényeztet el:

1. Este a miágyunkban szopizva!!! kezdi a vacsorát, majd átvált cumisüvegre, és mire befejezi, el is alszik. Mellettem!!! szuszog egész éjjel, tarkítva soksok evéssel (de mitbánomén, ha nem kell ezért a vízszintesből függőlegesbe váltanom), majd reggel kilenc és fél tíz között kel. Mosolyogva kurjantgat, amint meglát...
Szemben az eddigi trenddel, ami úgy festett, hogy a vacsora hangos kiabálással ért véget, ciciről hallani sem akart, és legalább öt törzshelye volt éjjel, megspékelve néhány naponta a többórás éjjeli-hajnali dorbézolással.

2. ... ez a mosoly végigkíséri az összes találkozásunkat a nap folyamán. Ahányszor csak meglát, széles és néha hangos nevetéssel adja tudtomra, mégiscsak megérte ez a hat hónapnyi zombiság. Így:

Szemben azzal, hogy eddig valahányszor meglátott, mindig legörbült a szája, így tudatva velem, hogy a legjobb lenne azonnal a bőröm alá bújva visszatérni a kellemes szimbiózisba. Bármennyire is hízelgő volt ez, mégiscsak szívesen cserélem le erre a mosolyra... pléne, hogy a szimbiózisra való törekvés nem veszett a múlt homályába, csak megváltozott. Például idegenfélelem formájúvá transzformálódott.

3. Míg el nem fárad (napjában kétszer), vagy meg nem éhezik (random időközönként) játszik a szőnyegén, forog, gurul, játékokat vizsgál, szájba vesz, rág, ráz. Figyeli a nagyokat, kommentálja az eseményeket, énekel velük, és berreg, cuppog naphosszat.

Szemben az eddigi kétperces határral, ennyi volt a szintidő, míg szívesen maradt egyedül.
Mikor elfárad, megéhezik, szól. :) Már nem artikulálatlanul, hanem számomra felismerhetően megkülönböztetett sírással, kiabálással.

Ráadásképpen pedig itt az evésmumusunk... aminek lassan úgy tűnik integethetünk, mert távozóban van. Egyre többször sikerül megszoptatnom, nincs ellenállás, sőt, inkább akkor reklamál, ha nincs elég tej. Olyankor a jól bevált tápszer nyer, de ma végre jelentős előrelépést tett a szilárd ételek megismerésének eleddig oly rögös útján.
125 grammnyi cukkini főzelék fogyott el, és ha lett volna még, biztosan nem utasította volna vissza.
Mekkora öröm volt tátogó szájacskát látni, zippzár helyett! :)

2012. január 27., péntek

Mondhatnék

Áron...

Tegnap ébredés után ül az ölemben, morzsolgatja a fülvebalómat (a legújabb fétistárgy, elalvásnál, ébredésnél, fáradtság esetén jelenleg ez kell neki...). Kérdezem tőle:
- Áronkám, mit kérsz uzsonnára?
- Cornflakest joghurttal...
Ül továbbra is, morzsolgat továbbra is, mered maga elé, majd kiveszi a cumiját, és hozzáteszi.
- Őőőő... inkább csokit.

Tele a pelenkája, kérem, menjünk, mossuk meg a popsiját, mert minden nap azzal indulunk neki a délelőttnek, hogy a termelés egy részét a pizsamanadrágjából ki kell mosni, gondolom, most megússzuk, ha sietünk.
- Nem megyek.
Mondja határozottan, és hiába a szép szó, a rábeszélés, a megvesztegetés (a szivacsos törlő a nagy sláger, a művelet alatt ezzel törölgeti a csempét, zömmel használ ha felajánlom neki, játszhat vele...), nem tágít. Sőt, idővel dühös is lesz, és kiabálni kezd.
Egyre kedvetlenebbül feszülünk egymásnak, míg végül győz a (pillanatnyilag még fennálló) erőfölényem, és becipelem a kakisfenekét a zuhanyzóba.
Természetesen torka szakadtából kiabál, de engedi, hogy levetkőztessem (természetesen már késő...), és betegyem a víz alá. Közben morgolódom, mutatom neki, hogy ismét mosőnővé avanzsáltam, és már nagyon nem szeretem ezt csinálni.
Ő odavágja a szivacsot, és még mindig sértődötten kiabál vissza:
- Mamaaaaa!!! Miéééért sírok???

És persze a legszebbet el is felejtettem... majdnem :)
Este a miágyunkban, miután Lelle elaludt, odafordultam Áronhoz, aki eddig a pillanatig elég vehemensen próbálta a tudtomra adni, jó volna, ha csak vele foglalkoznék. Picit elvesztve a humorérzékemet vettem a lendületet, de mikor megérkeztem a jobb oldalamra, Áron átfogta a nyakamat, megszorított és ezzel folytatta, suttogva:
- Mama, íííígy szeretlek.
:)Mit is mondhatnék még? :)

2012. január 24., kedd

Ruhaböngészde reboot

Kedves érintettek, érdeklődők, kisgyerekesek, Mind!

Volt egyszer egy minivállalkozás, ami a fenti néven, sokatoknak kedves volt. Nekem nagyon.
A maláj kiruccanással bezártam a kapukat, mostanra viszont ismét bizsereg bennem a vágy, hogy kicsit másképp, kicsit kisebben, de valamennyire életre keltsem.

Ha van kedvetek, nézzetek be ide, vagy ide, vagy mindkét helyre, írjatok, mondjátok el a véleményeteket, aztán meglátom, hogyan tovább...
Mindenesetre nagyon köszönöm az összes hozzászólást amott, és szeretettel várlak Benneteket.
Kinga

2012. január 23., hétfő

Ez az egyszem fiú

Míg csak lányaim voltak, tartottam tőle, hogy egyszer majd beköltözik hozzánk egy kis rombolda, és szétzilálja a rózsaszín harmóniát, a finomságot, eltörli az összes jól bejáratott szabályunkat, amik a lányos családunkra szabottak voltak.

Aztán előbb csak a pocakomba költözött, de a félelmeim nem múltak el, sőt. A játszótéren néztem a tomboló, száguldozó, hangoskodó fiúkat, és reménykedtem, az enyém kedves lesz, simulékony, udvarias, és miközben ezen aggodalmaskodtam, ki is nevettem magam, mert a lányokból kiindulva nekem inkább egy jóeleven, jóerős akaratúra kellett számítanom... meghát milyen is legyen egy fiú, ha nem eleven, zajos, felfedezni vágyó, örökmozgó?

Szépen lassan megéreztem, hogy Áron valóban fiú, előbb csak a pocakban élő kisfiam ereje nyűgözött le, aztán a félelmeim elmúltával a kíváncsiság maradt, hogyan fogok majd megbirkózni ezzel a fiús világal, hogyan terelgetem majd őt a lányok között, milyen lesz majd, amikor már nem egy nemtelen kisangyalképmás fekszik köztünk, hanem megérkezik az igazi FIÚ.

Nagyon sokáig nem váratott magára, már kezdettől fogva rá-rácsodálkoztam, mennyire más ő, milyen sok sztereotípia érvényesül a mindennapjainkban, és mennyire nem múlik rajtam az, hogy ő miként kezeli a helyzeteket, milyen attitűddel viszonyul a világhoz.
Az evésen keresztül az alvásig, a játékválasztásától a kommunikációs stílusáig merő ellentéte a kis rózsaszínjeinknek.
De annyira szerethető, hogy tulajdonképpen nincs is más dolgom, minthogy élvezem az erejét, amit persze olykor meg is kell fékezni, de többnyire mosolyfakasztóan jó.
Nyilván a nővérei miatt azért Áron kicsit másképp fiú, mint akinek bátyókat adott a sors, de ennek okán kitüntetett is, hiszen ő mindig első marad a sok között.

Hogy jól érzi-e magát a helyén, az azt hiszem elég egyértelmű, és leszámítva a sokgyerekességünkből fakadó örökös konfliktushelyzeteket, amikben Áron még nem képes a kompromisszumos megoldásokra, így sokszor keveredik hangos vitákba, néha verekedésbe is (zömmel a másik kiskakassal...), a napsugár léte mit sem változott, míg van akinek nem ilyen örömteli a léte (erről majd később). És hogy néhány példával is alátámasszam Áron fiús másságát, íme a múlt heti termés néhány legszebb darabja.

Dani sokszor mondja a lányokank, ha valamitől tartanak, megijednek, vagy csak úgy is:
- Látjátok, itt a kardom, ezzel foglak benneteket megvédeni mindig.
A lányok ilyenkor hálás szemmel nézik az egyetlent, de egészen másképp, mint az öccsük. Áron, aki szintén áhitattal figyelte a színelőadást, ragyogó arccal kapta elő a saját képzeletbelijét, és büszkén mutatta:
- Nézd, papa, nekem is van kardom!

Minden este ugyanaz a szett költözik velünk az ágyba. A cumi és az itató mellé egy piros autó is dukál. Kemény is, sokszor el is veszítjük, de estére mégis kell, így minden nap megkeressük, és ha nem is mindig ugyanaz a piros, autónak kell lennie. :) Ismeri már a részeit, a különböző típusokat, és legszívesebben mindenhol tartana egyet belőlük. Nagy ritkán a mackó, vagy a nyuszi foglal helyet a másik kezében, de mégha ebben a kegyben is részesülnek, ez nem tart sokáig... míg az autót gyakran egész éjjel szorongatja. :)

Nos a félelmeim régen elmúltak, gyarkran szembesülök a rombolással, mára a könyveink zöme "viseletes", és a lányok rajzai is bánják, ha Áron a közelükbe kerül, megtanuljuk lassan a fiúnk természetét. Mert ugyanakkor Áron igazi úriember is, és egy picit teljesülhetett is a kívánságom, mert ő az, aki mindig, mindent megköszön, bocsánatot kér, és visszakérdez: Tessék?. Vele egyelőre mindent meg lehet beszélni, hajlik a kompromisszumra, ha azt én ajánlom.
A minap az éjszaka közepén szólalt meg álmában:
- Tessék?
Aztán aludt tovább.

2012. január 22., vasárnap

A rizs, a cipő, meg az édesanyám

Néha elgondolkodom (csak mert írói válságban vagyok, még lenne téma... csak valahogy nem áll rá a kezem a billentyűzetre a napokban, de talán lassan újra összeszokunk), hogy vajon a kicsik mennyire, mire emlékeznek a tavalyi évünkből.

Hanna majdnem minden nap felidéz néhány mozzanatot, megdöbbentően tisztán és aprólékosan. Nemrég a laptopomon nyitva maradt a facebook, és egy fénykép láttán jutott eszébe egy sor emlék. Yu kistestvére volt rajta, de olyan szögből, ami alapján nem voltam benne biztos, hogy felismeri, ráadásul meg is nőtt az a kisfiú, a haja hosszabb lett jóval... és mégis. Azonnal sorolta az óvodás napjaik ezernyi apróságát, olyasmiket is, amikről eddig nem is beszélt.

Mikolt leginkább olyasmiket emleget, amik meghatározóak voltak látványban, mélyebb nyomokat hagytak benne, vagy épp Hanna emlékeit kántálja Hanna után. Ő például kérdezni szokott, hogy mikor megyünk vissza a fekete lépcsős házunkba, és mi lett a szürke autónkkal, mikor lesz megint a miénk. Neki a tér és az idő még nem teljesen tiszta fogalom, az érzései sokszor felülírják még a háromésféléves realitását is.
Leginkább a kapcsolatok azok, amik feledhetetlenül nyomot hagytak benne, ma is (és ez a héten már sokszor lezajlott párbeszéd ismétlése) végigkérdezte, hogy tél után a tavasz jön ugye, aztán pedig a nyár, és akkor jönnek majd a Bogiék. Akiknél majd lakni fogunk, és elmegyünk velük medencézni. :) És innen már nem lehet őt meggyőzni ennek képtelenségéről. Akkor sem, ha amúgy tudja, hogy Penang olyan messze van, hogy egy alvás kell a repülőn ahhoz, hogy eljussunk odáig. Mindegy. :)

Áronnak leginkább a teste emlékszik azt hiszem. A csípős íz a mai napig nem zavarja, ahogy a szénsavas innivaló sem bántja, és örömmel masírozik a kádba popsit mosni, ahogy ott tettük. Magától értetődő számára az angol szó, noha nem kedveli, ha ezen a nyelven beszélek bárkivel (Hanna néha kéri, hogy beszéljünk angolul...). De azt nem tudom, vajon otthonosan mozogna-e most is, ha arra kerülne a sor. Emlékezne-e az útra, ahogy a lakásból eljutottunk a bejáratig? Mit szólna a meleghez, a vízhez? Megismerné-e Devit, Yohanát... Nagyon kíváncsi lennék...

És akkor itt a legkisebb, aki, ha a pocakban töltött időt is számolom, még mindig többet élt ott, mint itt.
Mikor megérkeztünk, új időszámítás kezdődött. Megzavartuk, kétségtelen, és hogy ebből mennyi maradt és mennyit tudhatok be a mostani Lelle egyébként is folyamatos feljődésével járó újdonságainak, nem tudom. Hogyan aludna, szopizna-e, ha nem költözünk ennyit, ha kicsivel is több energiám marad csak rá, ha nem kellett volna megbirkóznia az új éghajlattal, szagokkal, ízekkel?
Néha eljátszom a gondolattal, hogy egy év múlva repülőre ülünk mi ketten és elviszem, megmutatom neki a szülővárosát. Olyankor lejátszódik egy csomó jelenet, helyekkel, emberekkel, és figyelem ebben a filmben Lellike arcát, reakcióit. A vége mindig az, hogy Lelle igazi magyar gyerek, aki szereti a hűvöset, az ismerős nyelvet, a körülötte élő szeretteit, és cseppet sem bánja, hogy hazajövünk :).

És hogy ez miért jutott éppen most (is) az eszembe?...
Lelle nem igazán lelkesedik a tépszeren kívül semmi más ehetőért.
Vagyis mindenért lelkesedik, amit a szájába vehet, kivéve azt, ami ehető.
Az igazságosság és a történeti hűség kedvéért azért álljon itt, hogy az elmúlt napokban kicsit könyörületesebb volt a szopizást illetően, és este is, reggel is örömmel fogadta a javaslatot, sőt, evett is kitartóan. Olyan nagyon jó ez...
Nos a hozzátápláláshoz visszakanyarodva... még mindig az öt kanál a maximum, amit elfogad, pedig kitartóan próbálkozom. Nem mintha nem lenne kényelmes a járt út, de nem bánnám azt sem, ha kezdene beszivárogni valamiféle "nagylányos" kiegészítés is a jelenlegi kisbabás étrendbe. (Most a gluténről nem is értekeznék részletesen.) Mindeddig kénytelen voltam feladni és belátni, Lelle egyszer majd úgyis nekilát azt enni, amit mi is, eddig még legalábbis mindig így volt.

Mígnem ma ebédre anyukáméknál rizs volt.
Lelle egyfelől a csillogó ezüsttopánkája látványától nem tudott betelni az anyukám ölében (fektetni már régen nem lehet, igyekszünk megdöntve tartani, de hasból ül fel azonnal, mint egy kis erőművész és képes tartani magát segítség nélkül is... ha nekem lehetne ilyen hasizmom...), aztán pedig a (neméhesezagyerek? kérdezte édesanyám, mire én a tányéromból fel sem nézve, adjnekirizsthaszeretne, válaszoltam... a mamám pedig komolyan vette és megkínálta) rizs varázsolta el teljesen, amit anyukám az ujjával adogatott neki előbb egyesével, aztán sokasával, merthogy Lelle nemhogy nem köpte ki az ötödik szem után, de hihetetlenül ügyes volt és kitartó. Mire megettem az ebédemet, ez a kis csöpp bekebelezett vagy két nagy kanállal.

És akkor vigyoroghatnékom támadt.
Az én legkisebb gyermekem igazi kis ázsiai. :)
Rizst eszik a nagymamája kezéből, és lenyűgözi a nyugati lakkcipő csillogása. :):) Már csak a sötét haj és a vágott szem hiányzott a képről.
Born in KL.
Jutott eszembe, majd az asztalra hányva a kést-villát kiszaladtam a kameráért.

2012. január 17., kedd

Ilyen ez a tél...

Mára lett elég belőle...
A betegséges bezártság, a koránsötétedős, vacogós délutánok, a délelőtti hánygyerekvanmég folyamatos öltöztetés és ezzel párhuzamos egyrugós futószalagszöveg, hogy gyere, csináld, tegyed, add, indulj...
És akkor még nem is szóltam a maláj ismerősök kérdéseiről kishazánk időjárásával kapcsolatosan.
Mit is írhatnék nekik? Akik közül többen még az életben nem láttak, fogtak havat. Devi például fél a hidegtől...
Igy hát üzenem, hogy nagyon hiányzik a 12 óra napsütés. Meg a víz.
És végülis ennyi... :)
Mert ha őszintén válaszolnom kell arra a kérdésre, hogy lennék-e most egy picit az egyenlítő szomszédságában, akkor azt felelném, nem.
És bármennyire is nehéz a télben a legeslegtöbb apróság, nem sokkal könnyebb az a fajta hőség sem, amiben mindig izzadt az arcom, ahová nem szívesen engedtem ki a gyerekeket, ahol öt perc után elfáradtunk, mert anniyra dolgozott a testünk. Hónapok kellettek hozzá, hogy valamelyest megszokjuk és tudom, ha most visszamennénk, kezdhetném előlről. :) Lelle talán nem :):) de neki papírja van a felmentésről.

De ettől még elegem van... Nagyon.
Viszont hamarosan itt a tavasz, és azt nem cserélném el semmire sem.
Addig pedig a jó meleg takaró alól nézegetjük a néha zuhogó, máskor olvadó havat, és ha úgy adódik, szanatóriumot csinálunk a teraszon a kölcsönszékekből, és csokis kekeszt eszegetünk, és fütyülünk a télre.

És ahol kiskecskék, és kisbárányok születnek, ott már nem lehet messze a tavasz, igaz?

2012. január 16., hétfő

Napocska reggel

Csak mert mindig elvarázsol, ha reggel végre besüt a nap. Szeretem ezt a beeső fényt, ahogy még szőkébbek, még kékebbek lesznek tőle a gyerekek. :)
Csendes, nyugis, meseolvasós reggelünk volt, a gyógyultak örömével kezdtük a hetet. Míg Hanna babázott, Lelle az étkezőasztalon, Mikolt pedig még odafenn aludt, megtárgyaltuk Áronnal a világ dolgait. Eklektikus válogatás, a tündéres és az autós könyv bűvöletében. Na és a rózsaszín pizsama :):)... ebben a fényárban nem is tűnt csajosnak :).



2012. január 15., vasárnap

Napocska

Egy évvel ezelőtt, mikor semmi nem volt jó (nekem sem :):)), sehogy ne volt jó, örökké kézben kellett lennie, és folyamatosan nyafogott, nem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen bejegyzést fogok írni.
Pedig mondogattam magamnak, akkor is, mint most Lellével kapcsolatban, hogy egy év, és sokkal könnyebb lesz. Hogy ennyivel, ezt csak szerettem volna.
Áron márpedig egy igazi kis napocska lett.
Egy örökké ragyogó, brilliáns humorú, édes, szeretetteli kis felhőcske. Hacsak ránézek jobb kedvem kerekedik, hát még ha beszél is... egyszerűen nem tudunk mosoly nélkül elmenni mellette, pedig vannak ma is nehezebb pillanatok, amikor amolyan vagány fiú módjára szór szét, ver le, önt ki. Nos olyankor figyelmeztetem magam, mielőtt osztanám az okosságot, FIÚ.
És bár a lányok mellett dömpernek tűnik, ha fiúk közé keveredünk látom, mennyire finom, mennyire nem érti még a tesztoszteron csoportra gyakorolt hatásait.
Csak figyel és igyekszik kapcsolódni, nekem pedig a szívem nehéz olyankor, mert látom, kap még ő néhányat, mire megtanulja, hogyan használja jól az adottságait. Azokból jutott Áronunknak szépen, és őszintén szólva nem bánom, ha nem a lányokon gyakorlatozik... még így sem mindig elég kooperatív... Mikolttal pedig két kiskakas.

Node visszakanyarodva napsugár lényéhez... Úgy szeretem, ahogy játszik, mostanában sokszor két figurát vesz a kezébe és beszél velük, megállapodnak, gyakran pedig oviba mennek.
Ha nem figyelek, gyakran azon kapom magam, hogy nem tudom eldönteni, Mikoltot, vagy Őt hallottam-e, annyira választékosan, szépen, tisztán beszél. Talán tisztábban is, mint Mimi.
A minap az udvarra menet rendre utasította a kisebbik nővérét... Mimi hagyjál békén, ki akarok menni, nem látod?...
Ma az autóban egymás mellett ültek leghátul, és mint két kisöreg heccelték egymást.
Mimi ne énekelj. Mimi énelek. Mimi figyelj! Mimi, képzeld el :):)
Mikolt nem értett minden szót, és kiabálva kérdezgette: Tessék? :):) Nagyon viccesek voltak, ahogy egyre hangosabban mondta mindkettő a magáét.

A tessék, a köszönöm, a bocsi gyakorlatilag hétköznaposak felénk Áron szájából. Igazi úr, ahogy állt Mariéknál az ajtóban, és nagy szemekkel magyarázta, Nem vagyok útban. :)
Tegnap éjjel álmában megkérdezett: tessék?, majd aludt is tovább. Deszeretem.

Ahogy az illatos fejét is ébredés után, olyan, mintha ráömlött volna valami finom parfüm. Danival folyton találgatjuk, mi lehet az oka, de nem jöttünk még rá.

Folyton mosolyog, folyton csillog a szeme, folyton figyel. Akkora kincs most ez az őszinte jósága, hogy nem győzöm raktározni... meg reménykedem, hátha ilyen marad. :)

A képekhez némi kiegészítő lábjegyzet...
Nagy nehezen sikerült beszereznem egy fiús hálózsákot. Eddig Mikolt hajdani rózsaszínjét hordta, a mivel csak Daninak volt baja, vagy legalábbis megjegyezte, hogy majd annak idején, mikor Áron egy súlycsoporttal felette áll majd, vegyük elő ezeket a hálózsákos képeket, hogy legyen fegyver a meggyengült apai kézben. Értettem a tréfát, meg benne a célzást, lett is kék, autós...
De Áron naponta használ el egy pizsit, különböző okokból minden napra jut nekem kézzelmosás... mára elfogyott a készlet. Helyette Mikolt egyik már kinőtt darabját kapta. Dani öltöztette, én már csak a végeredményt láttam.
Áron büszkén újságolta, mikor megérkezett a mesélős szobába: Józsaszín hájózsákom uan. :)
Ennyit a pillanatnyi nemi sztereotípiákról...

A két utolsó pedig nekem fontos két kép, a kéztartása, ami annyira Áronos, és amit Kornél olyan nagyon szeretne nem látni. A feszülő, szorosan egymáshoz illesztett ujjacskák, és a befelé fordított hüvelyk amik jelzik, Áronunk buksijában még mindig munkálnak azok a csecsemőkori reflexek, amiknek már nem lenne dolguk. Hát majd dolgozunk ellenük... Viszont ami meg nagyon édes, hogy etet. :) Mama tessék, cukoj. A szavak végét felfelé kunkorítva.
És miután megetet, megy a lányokhoz is.
Csak mert ma este nem kapott zsályás kakukkfüvest... inkább eljátszotta, hogy ő ad.
És mind megettük. :)

2012. január 14., szombat

2:22

Örömmel újságolom, hogy az egész napos gyógykúra, és a rengeteg alvás eredményeképpen Lelle látványosan javul.
Ami apropót ad a hajnali posztolásra az az, hogy még mindig fent vagyunk. Ő, meg én...
Valami nagyon fontos dolga lehet, mert hiába látni a szemein, hogy fáradt, aludni mégsem akar.
Vagyis volt egy ilyen pillanat egy órával ezelőtt, amikor levettem a pizsamát, kapott egy nyugikúpot, és a szőnyegre fektettem...

De nehogy elbízzam magam tíz perc után dolgavégeztével kipattant a szeméből az álom, és azóta pörög, játszik, és akárhányszor ránézek, mosolyog. Néha ugyan lankad a nagy pillarebesgetés, de nem hosszan... Várom, mikor jön el a pihenés ideje. Mondjuk jó látni, hogy sokkal jobban van.

2:42 Alszik... a képeregény utolsó kockája , mielőtt felkerült volna a pelus, a pizsu meg a hálózsák. Az utolsó simításokat már csukott szemmel tűrte. Akkor most megvacsorázom, és elképzelem, milyen volna nagyot aludni és reggel gyógyultan kelni.
Hja... Daninak fáj a feje, meg a tüdeje. Most mondta. Ebben a házban már hangosan örülni sem lehet? ...

Hétfőre akkor is mindenki egészséges lesz.

(kisbetű... a nagy unatkozásban megírtam Lelle félévesét...)

2012. január 13., péntek

Egészségügy update

Dani jól van.

Tulajdonképpen szavam sem lehet, hacsak az nem lenne az elvárásom, hogy sose legyenek betegek... ami járna, de nem jut, hogy egy ismerősömet idézzem. Mert mitagadás nem esne nehezemre örülni a folyamatos egészségnek. Egy apró nátha persze belefér, de a betegség...

Érdekes, hogy míg Malajziában havi rendszerességgel kaptak el mindenfélét, és azt hittem, hogy majd hazaérve folytatódik a széria, eddig gyakorlatilag kitartott a D vitamin, meg a főnix hatása, vagy mindkettő, leszámítva Lellét, aki három hónapja vagy picit köhög, vagy picit orrot folyat, de nem vészesen, csak épp annyira, hogy még az oltáson el se gondolkozzak.

Másfél hete kezdődött, Hanna hozott haza valamit az oviból, kis hasmenés, aztán folydogáló orrok, majd végül elég csúnya köhögés volt a tünetegyüttes. És ahogy az lenni szokott, mind beállt a sorba, és bár nem romlott a dolog, javulni sem javult. Hanna éjjel egy körül mindig iszonyú csúnyán köhög, már rutin, hogy egész éjjel megy a párásító, és ahogy rázendít, kapja a kakukkfüves cukrot, ami majdnem mindig használ.
Mikoltnak az orra folyik elég csúnyán, és ő is köhög, de ő kevésbé, és talán Áron van a legjobban, de neki is van mindenből egy kicsi.

Eddig még viselhető is a helyzet, leszámítva, hogy az oviban ráadásul bárányhimlő járvány is van, emiatt aztán nem engedtem Hannát már egy hete, mert most az hiányozna legkevésbé Lellének... meg nekem. És még ez is rendben volna, ha én nem dőlök ki tegnap előtt... Hogy ez ugyanaz-e, mint a gyerekeknél, csak remélem, mert kutatnom kellett az emlékeimben, hogy visszaidézzem, mikor voltam utoljára ennyire rosszul. Az influenza klasszikus jelei, de sosem érzett erősségben. Annyira fájt mindenem az utóbbi két nap, hogy Lellét tegnap este már nem bírtam el, és végül megkértem Danit, hogy ha tud, ma maradjon itthon, mert nem fogom tudni levezényelni a napot a néggyel egymagam.
Mára már sokkal jobb, már csak a tüdőm fáj, és a fejem, de legalább nyitva tudom tartani a szemem (és lám, már írni is tudok... mert elkezdtem Lelle féléves beszámolóját, a képek készen is vannak, de befejezni már nem volt erőm aznap), és már csak Lelléért aggódom.

Lellike van a legramatyabbul a négy közül. Hogy tőlem kapta-e meg az influenzát, vagy a többiektől a köhögős valamit, nem tudom, de tegnap előtt hajnalban két órát volt fent vele Dani (miközben én az életemért imádkoztam), és semmi é sehogy se volt jó, látványosan fájt valamije... aztán tegnapra köhögni kezdett, mélyről, hörögve.

Magam miatt is megijedve elzarándokoltunk végül a nagyon kedves háziorvosunkhoz, aki megállapította, hogy mindnek orrcseppre van szüksége, és írt még fenistilt (ami nem sokat szokott segíteni), meg javasolta, hogy fújjuk továbbra is rendesen az orrukat (amit én úgy értelmeztem, hogy porszívózzuk, mert jobb az mindenkinek, hiába is fújják mind nagyon ügyesen), a kicsivel kapcsolatban meg aggódott, amitől aztán én is aggódtam, és antibiotikumot írt, nem mintha már ideje volna (láza nincs, és csak egy kicsi eltérést talált a tüdejét hallgatva), inkább azért, mert még nem kapott oltást, ezért mielőbb szeretné, ha megkapná, amihez ez a szerinte legeffektívebb út.

Természetesen megijedtem. Sokmindentől. Újra előkerült a hagyományos vs. alternatív gyógyítás dilemmája, főként a hatékonyságot, meg a bizalmat, hitet, és nem utolsó sorban következményeket illetően. Bennem általában ez utóbbi felé billen a mérleg, és annyira, de annyira emlékszem minden hasonló helyzetre, amikor a gyógyszertár előtt álltam, és tipródtam azon, kiváltsam-e az antibiotikumot, vagy adjak még két napot az épp aktuálisnak, azzal, hogy másnap reggel (a homeósunkat csak reggel lehet elérni) futok egy kört a roppant drága, mégis számomra nagyon nagyon megnyugtató alternatívámmal.

Végül nem lett antibiotikum, és estére elfogyott a reményem magammal kapcsolatban, annyira rosszul voltam. De mert Dani megnyugtatott, hogy itt marad velünk egész nap ma, sikerült Lellére figyelnem egész éjjel. Nem volt túl nyugodt éjszakánk, de mindig sikerült megtalálni azt, amitől jobb volt neki, és végül mellettem aludt (ahogy nem szokott), evett, ringattam, és aludt. Valamikor az éjszaka közepén felkeltem Danihoz, mire visszamentem, Áron feküdt Lelle mellett szorosan, a fejük összeért, Áron keze Lelle arcán volt... Ezek a pillanatok annyi erőt adnak...

Reggel Dani telefonált a homeós doktornéninek, aki ellátott szerekkel tanácsokkal, és megnyugtatott... Most kivárunk, gyógyítunk, és hétfőre sokkal jobban leszünk mind.