A héten minden nap ágyban talált a hajnali kettő.
Az ok pedig egyszerűen az, hogy a gyerekek eddig négyből négyszer kilenckor az ágyukban voltak. Pedig kedden egyedül fürdettem, sőt munkám is volt jósok, és nem is kelnek korábban, mint eddig. Mert azt gondoltam, hogy akkor most jól eltolódik majd az egész napunk, de Áron kivételével, aki kiugrik korareggel mellőlem (ő legalább találkozik Danival), mindenki a tőle megszokott időben ébred. Lelle talán egy kicsit később.
Azzal nem számoltam, hogy az ovi így is rendesen megdolgozza a lányokat. Eredetileg azt terveztem, hogy mint anno Hannát, Mimit is három napra viszem eleinte, és fokozatosan változtatunk ezen. Ma eszméltem, hogy ez már a negyedik napja volt, és Mikolt annyira elfáradt mára, hogy délután a sírástól a többiek kínzásáig mindent bemutatott szegény, a legjobb arcát azzal mutatta, ha csendben tudott maradni... nagyon ritkán.
Hatkor még mentünk egy biciklis kört, és mikor a garázsba pakoltuk a járműveket, és KisMimi kétszer is elesett, megsajnáltam nagyon, és kézben hoztam be a lakásba. Kaptak egy egy színezni valót, közben pedig elkezdtem az esti műszakot. Hétkor...
A korai sötétedés sokat segít hinnem, menni fog ez hosszútávon.
A melegvízben teljesen lelazultak, tökéletes diliházat formázva, velem az élen, mert már annyi erőm sem volt, hogy megfürdessem őket, inkább beültem a zugba és heherészve dokumentáltam a hancúrozásukat, ami ma kivételesen csendes, szelíd, és kacagtató volt. Sok kis lüke mégkisebb helyen is elfér. :)
Lelle közben mindmegette a paradicsomokat. :) Mert egyébként van, hogy őt is bepréselem negyediknek. Élményfürdő, kéremszépen...
Mondjuk ma azt kértem a Jézuskától, hogy hozzon nekem egy kádat. Hanna harsányan kinevetett, de mint utóbb kiderült azért, mert a Jézuska már rég meghalt és csak a szívünkben él, úgyhogy tőle ne várjak semmit, kiváltképp ne kádat, de azért rendes volt, és rajzolt nekem egyet, hogy elküldhessem az angyaloknak. Meglesz.
2012. október 11., csütörtök
2012. október 9., kedd
A nagyokról is
A múlt hét egyik hajnala vihart hozott. Nem tudom hány óra volt (utóbb kiderült, hat), mert az áram is elment egy időre. Álmodtam, és amolyan Malajziában vagyok élmény volt, nem is csoda, mert olyan dörgéssel érkezett a szeptember végi nyári zápor, amit itt szinte soha, ott meg mindennap hallgattunk. Az eső erejéről nem is szólva.
Meg sem lepődtem, mikor elsőként Mikolt érkezett, és bújt nagyon szorosan mellém, majd Hanna, és végül Áron is odafészkelte magát Dani oldalába. Mellettünk Lelle békésen aludt. :)
A vihar épp csitulni kezdett, mikor Dani felkelt, Áron pedig félálomban és meglehetősen kétségbeesetten ugrott utána. Mikolttól mozdulni sem tudtam, de Hanna azonnal Áron után nyúlt:
- Cssssss... Áronkám, itt vagyok, ne félj, foghatod a kezem.
- Jó. - mondta Áron, és visszazuhant Dani helyére.
Az ovikezdés ihletet is hozott a lányok életébe. Hanna gyakorlatilag egyfolytában rajzol, finomítja a technikát, újabb és újabb megoldásokat keres. A ceruzái lassan elfogynak, azt hiszem megvan az ötlet születésnapi ajándék ügyben.
Mikolt pedig Hanna nyomában szintén folyamatosan alkot. Amint felkelnek délután, leülnek az asztalhoz, és "dolgoznak". Mikolt igyekszik. Fejet már minden gond nélkül rajzol, de mikor a ruhák következnek, elakad:
- Mama, én még nem tudok pólót rajzolni.
Egy teljesen új világ ez számomra, mert eddig egyáltalán nem zavarta, hogy az, amit csinál, teljesen egyedi, a valósághoz kevés kapcsolattal bíró alkotó, abba belefelejtkező folyamat volt. Ugyanakkor kitartóan ragaszkodik az elképzeléseihez, és a tőle telhető legjobbat meg is valósítja.
Tegnap este például születésnapot rajzolt, lampionokkal. A fekvő rajzlapon saroktól sarokig belógatott egy cérnaszálat, amire sorban fűzte fel a háromszínű lámpásokat. Dani épp begyújtani készült a kemencébe, és várta a gyerekeket, hiszen az első ilyen mindig nagy szenzáció. Mikolt, aki korábban a sarokba dobta volna a rajzot, bárhol is tart éppen benne, most turbósebességre kapcsolt, és míg a sorminta végére nem ért, nem indult el. Hogy közben néhányat elfelejtett kiszínezni, csak annak köszönhető, hogy a figyelme azért el-elterelődött.
Nekem még így is nagyon szívmelengető volt látni, Mimi kezd igazi óvodásként funkcionálni.
A múlt héten csütörtökön Pali elvitte a kicsiket játszóterezni, hozzám meg betoppant Viki, és együtt töltöttük a délelőttöt. Főztünk, csacsogtunk, ettünk, folyattuk az időt.
Kaptam egy kis megerősítést, ami a napirendünk átalakítását illeti, és ezúttal is beláttam persze, hogy a mi késői fektetésünk hosszú távon nem működőképes már.
Őszintén, nagyon elfáradok estére, és nehezen veszem rá magam, hogy az egész délutáni gyerekfuttatás, vacsora, fürdetés egyveleget egymagam csináljam végig, pedig ez kell ahhoz, hogy gyerekhez illő időben ágyba kerülhessenek.
Mindenesetre tegnap vettem egy nagy levegőt (hétfőn még könnyű...), és a kicsiket megebédeltettem délben, még mielőtt az oviba indultunk volna. Emiatt sikerült fél kettőkor mindenkit az ágyába tessékelnem, és már négykor ébren voltak.
Megjártuk a vadasparkot, bringáztak is egyet, meglátogattuk a dédit, és mire Dani hét után valamivel megérkezett, már egy szelet kenyéren is túl voltak a legtöbben.
Itthon a cél érdekében már egy ideje először fürdenek, és csak utána vacsoráznak (ez persze nem a legideálisabb... már ami a pizsiben maszatolást illeti, de ezt a rizikót vállalom).
Tegnap fél kilenckor (mikor egyébként kimenőt kaptam) mindenki az ágyban volt, és Dani kilenckor ki is jött a lányoktól.
Emlékeim szerint még sosem történt ilyen nálunk.
Hogy mennyire tartható ez a tempó... Kicsit szkeptikus vagyok, mert ma pl. nem tudom megetetni a kicsiket délben, emiatt csúszni is fog a délutáni alvás, mindenesetre az, hogy reggel Mimit énekelgetve tessékeltem ki az ajtón megért minden feszességet.
A terv megvalósításában valószínűleg sokat segítene, ha a lányok bentalvósak lehetnének. De egyrészt nem maradhatnak, másrészt bent nem is aludnának, pedig még mind a ketten igénylik a délutáni pihenést.
Meg sem lepődtem, mikor elsőként Mikolt érkezett, és bújt nagyon szorosan mellém, majd Hanna, és végül Áron is odafészkelte magát Dani oldalába. Mellettünk Lelle békésen aludt. :)
A vihar épp csitulni kezdett, mikor Dani felkelt, Áron pedig félálomban és meglehetősen kétségbeesetten ugrott utána. Mikolttól mozdulni sem tudtam, de Hanna azonnal Áron után nyúlt:
- Cssssss... Áronkám, itt vagyok, ne félj, foghatod a kezem.
- Jó. - mondta Áron, és visszazuhant Dani helyére.
Az ovikezdés ihletet is hozott a lányok életébe. Hanna gyakorlatilag egyfolytában rajzol, finomítja a technikát, újabb és újabb megoldásokat keres. A ceruzái lassan elfogynak, azt hiszem megvan az ötlet születésnapi ajándék ügyben.
Mikolt pedig Hanna nyomában szintén folyamatosan alkot. Amint felkelnek délután, leülnek az asztalhoz, és "dolgoznak". Mikolt igyekszik. Fejet már minden gond nélkül rajzol, de mikor a ruhák következnek, elakad:
- Mama, én még nem tudok pólót rajzolni.
Egy teljesen új világ ez számomra, mert eddig egyáltalán nem zavarta, hogy az, amit csinál, teljesen egyedi, a valósághoz kevés kapcsolattal bíró alkotó, abba belefelejtkező folyamat volt. Ugyanakkor kitartóan ragaszkodik az elképzeléseihez, és a tőle telhető legjobbat meg is valósítja.
Tegnap este például születésnapot rajzolt, lampionokkal. A fekvő rajzlapon saroktól sarokig belógatott egy cérnaszálat, amire sorban fűzte fel a háromszínű lámpásokat. Dani épp begyújtani készült a kemencébe, és várta a gyerekeket, hiszen az első ilyen mindig nagy szenzáció. Mikolt, aki korábban a sarokba dobta volna a rajzot, bárhol is tart éppen benne, most turbósebességre kapcsolt, és míg a sorminta végére nem ért, nem indult el. Hogy közben néhányat elfelejtett kiszínezni, csak annak köszönhető, hogy a figyelme azért el-elterelődött.
Nekem még így is nagyon szívmelengető volt látni, Mimi kezd igazi óvodásként funkcionálni.
A múlt héten csütörtökön Pali elvitte a kicsiket játszóterezni, hozzám meg betoppant Viki, és együtt töltöttük a délelőttöt. Főztünk, csacsogtunk, ettünk, folyattuk az időt.
Kaptam egy kis megerősítést, ami a napirendünk átalakítását illeti, és ezúttal is beláttam persze, hogy a mi késői fektetésünk hosszú távon nem működőképes már.
Őszintén, nagyon elfáradok estére, és nehezen veszem rá magam, hogy az egész délutáni gyerekfuttatás, vacsora, fürdetés egyveleget egymagam csináljam végig, pedig ez kell ahhoz, hogy gyerekhez illő időben ágyba kerülhessenek.
Mindenesetre tegnap vettem egy nagy levegőt (hétfőn még könnyű...), és a kicsiket megebédeltettem délben, még mielőtt az oviba indultunk volna. Emiatt sikerült fél kettőkor mindenkit az ágyába tessékelnem, és már négykor ébren voltak.
Megjártuk a vadasparkot, bringáztak is egyet, meglátogattuk a dédit, és mire Dani hét után valamivel megérkezett, már egy szelet kenyéren is túl voltak a legtöbben.
Itthon a cél érdekében már egy ideje először fürdenek, és csak utána vacsoráznak (ez persze nem a legideálisabb... már ami a pizsiben maszatolást illeti, de ezt a rizikót vállalom).
Tegnap fél kilenckor (mikor egyébként kimenőt kaptam) mindenki az ágyban volt, és Dani kilenckor ki is jött a lányoktól.
Emlékeim szerint még sosem történt ilyen nálunk.
Hogy mennyire tartható ez a tempó... Kicsit szkeptikus vagyok, mert ma pl. nem tudom megetetni a kicsiket délben, emiatt csúszni is fog a délutáni alvás, mindenesetre az, hogy reggel Mimit énekelgetve tessékeltem ki az ajtón megért minden feszességet.
A terv megvalósításában valószínűleg sokat segítene, ha a lányok bentalvósak lehetnének. De egyrészt nem maradhatnak, másrészt bent nem is aludnának, pedig még mind a ketten igénylik a délutáni pihenést.
Keddi képes
Kutakodom az emlékeimben (milyen nagy szerencse, hogy írok, és nem kell kizárólag a magam szubjektív rendszerére hagyatkoznom e téren), vajon tényleg Lelle a legbohókásabb gyerekünk, vagy hasonló korukban mind ennyire szórakoztatóak voltak.
Emlékszem, ahogy Hanna telefonált a malacformájú morzsaporszívóval, meg arra is, hogy Mikolt milyen kis bohóc volt, bár őróla konkrét képet most nagyhirtelen nem tudnék előrántani. Aztán itt ez a kisÁron, aki belealudt az evésbe, a többiek nevetésére igyekezett bekapcsolódni, sokszor sikertelenül. Lelle egész lényét teljesen átissza a humor, legtöbbször nem is az az igazán vicces amit csinál, hanem a mód, ahogy. A gesztusai, a mimikája, a mozgása, mind mind mosolyfakasztó, de leírni szinte lehetetlen, és mire előkapnám a gépet, már elmúlt épp az a pillanat, ráadásul olyan nagyon a hatása alá tud keríteni, hogy eszemben sincs a másik oldalon lenni.
Óhatatlanul eszembe jut, hogy a három nagyobbnak ekkora korában egy alig mozgó, majdnembálna anyukája volt, és hamarosan kistestvére született. Minden új baba érkezésekor az addigi legkisebb tökéletesen gondtalan mosolya hirtelen megváltozott. Egy picit mindegyikük megkomolyodott, a bohócságából elvesztett valamit. Lellének nincs dolga nagyon nagy pocakkal, és kisbabát is másoknál lát csak. Neki nem kell újradefiniálnia a helyét a családban, ő mindig a legkisebb.
Konklúzió nélkül... Lelle abban a kiváltságos helyzetben van, hogy neki nem kell senki kedvéért hirtelen alakulni. Ő végülis lehet folyamatosan bohókás.
Konklúzió helyett pedig a kire ütött eposz következő darabja:
Ma reggel az asztalnál szórakoztatott, és a grimasz, ami végigszaladt az arcán egy képet juttatott az eszembe. Ezt...
A képen nagyjából másfél éves lehetek. :)
Nem tudtam eddig, kitől örökölte Lellike azt a homlokába lógó tincset. Meg a husi combjait.
Mindent összevetve pedig kitartóan azt gondolom, hogy Lelle az egyik legszórakoztatóbb gyerek, akivel valaha dolgom volt. Egyszer majd megmutatom. :)
Emlékszem, ahogy Hanna telefonált a malacformájú morzsaporszívóval, meg arra is, hogy Mikolt milyen kis bohóc volt, bár őróla konkrét képet most nagyhirtelen nem tudnék előrántani. Aztán itt ez a kisÁron, aki belealudt az evésbe, a többiek nevetésére igyekezett bekapcsolódni, sokszor sikertelenül. Lelle egész lényét teljesen átissza a humor, legtöbbször nem is az az igazán vicces amit csinál, hanem a mód, ahogy. A gesztusai, a mimikája, a mozgása, mind mind mosolyfakasztó, de leírni szinte lehetetlen, és mire előkapnám a gépet, már elmúlt épp az a pillanat, ráadásul olyan nagyon a hatása alá tud keríteni, hogy eszemben sincs a másik oldalon lenni.
Óhatatlanul eszembe jut, hogy a három nagyobbnak ekkora korában egy alig mozgó, majdnembálna anyukája volt, és hamarosan kistestvére született. Minden új baba érkezésekor az addigi legkisebb tökéletesen gondtalan mosolya hirtelen megváltozott. Egy picit mindegyikük megkomolyodott, a bohócságából elvesztett valamit. Lellének nincs dolga nagyon nagy pocakkal, és kisbabát is másoknál lát csak. Neki nem kell újradefiniálnia a helyét a családban, ő mindig a legkisebb.
Konklúzió nélkül... Lelle abban a kiváltságos helyzetben van, hogy neki nem kell senki kedvéért hirtelen alakulni. Ő végülis lehet folyamatosan bohókás.
Konklúzió helyett pedig a kire ütött eposz következő darabja:
Ma reggel az asztalnál szórakoztatott, és a grimasz, ami végigszaladt az arcán egy képet juttatott az eszembe. Ezt...
A képen nagyjából másfél éves lehetek. :)
Nem tudtam eddig, kitől örökölte Lellike azt a homlokába lógó tincset. Meg a husi combjait.
Mindent összevetve pedig kitartóan azt gondolom, hogy Lelle az egyik legszórakoztatóbb gyerek, akivel valaha dolgom volt. Egyszer majd megmutatom. :)
2012. október 7., vasárnap
Félálomban
... hallottam, hogy Áron felkelt, átkúszott a miágyunkba, aztán vissza a sajátjába hogy hozza az itatóját. Aztán elaludtam.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, csak arra emlékeszem, hogy derengett, megy lefelé a lépcsőn.
Mire lejutottam hozzá, az asztalnál ült, előtte egy tányér:
- Mama, ettem kekszet. Nagyon éhes voltam.
A konyhapulton egy pohár, a kibontott almalé és víz.
Mitagadás, elérzékenyültem...
Felírjuk...
Áron két éves és alig 10 hónapos korában reggelit készített magának.
A tanulság: újabb rizikófaktorral gazdagodott a családi repertoár. Azt hiszem a késeket a mennyezetre szerelem. Jobb nyugodtan aludni...
Nem tudom mennyi idő telhetett el, csak arra emlékeszem, hogy derengett, megy lefelé a lépcsőn.
Mire lejutottam hozzá, az asztalnál ült, előtte egy tányér:
- Mama, ettem kekszet. Nagyon éhes voltam.
A konyhapulton egy pohár, a kibontott almalé és víz.
Mitagadás, elérzékenyültem...
Felírjuk...
Áron két éves és alig 10 hónapos korában reggelit készített magának.
A tanulság: újabb rizikófaktorral gazdagodott a családi repertoár. Azt hiszem a késeket a mennyezetre szerelem. Jobb nyugodtan aludni...
2012. október 6., szombat
Explicit
A buszmegállóban álltunk a mamával az oviból hazafelé jövet, egy trafik volt a hátunk mögött. Mellette egy amolyan placcos büfé, ahol a férfiak a munka után a sört itták a magas pultokon könyökölve, amellett meg egy húsbolt, aminek a kirakatában egy akváriumban pontyok tolongtak a sárgászöld vízben.
A kricsmit nem szerettem, ijesztő is volt, meg zajos is, a pontyokat meg sajnáltam, ugyanakkor meg vonzott is a sok tátogó száj.
Miközben a buszra vártunk (sokszor sokat), elfáradtam. Jobb napokon csak a mama cipőjének orrára ültem, és ott gubbasztottam, míg megjött a hangos, büdös 22es, többnyire tele utasokkal, akik közül soha senkinek nem jutott eszébe átadni a helyet. Magas kislány voltam.
Ha fáradtabb voltam, nyekeregtem, hol ezért, hol azért. Emlékeimben a donald rágó vagy a cigirágó illata, íze, képe, tapintása él, meg az érzésé, hogy végre abbahagyhatom, a kincs az enyém. Voltak ott még hálókban lógó labdák, meg elképesztően csúnya műanyag babák is, de ezekről tudtam, maradnak.
A mamám minden alkalommal, ha nyűglődtem, végigkérdezett, éhes, szomjas vagyok-e, netán fáradt, álmos, vagy épp pisilnem kell-e, vagy csak szeretnék leülni.
Akkor nem tudtam, mennyire fontos készséget tanít nekem, de azt hiszem, ott a Budagyöngyénél fedeztem fel, hogy a testem jelez és érdemes rá odafigyelni. Jó az, ha az ember tudja, hogy az a baja, hogy éhes...
Az idei oviszezon egy sor megdöbbenést hozott.
Például azt, hogy Lelle a saját lábán jön, pedig legutóbb még nem is tudtam letenni a földre, kerülgettük a hordozóban, vagy a kezemben fogtam, miközben a másikkal próbáltam Hannát öltöztetni.
Meg azt is, hogy Áron milyen nagyfiú lett. Megnyúlt az arca, némelyik kiscsoportosnál magasabb is, szebben is beszél.
És nemhogy beszél, de a korát lényegesen meghazudtolva pengeélesen fogalmazza meg a gondolatait. Sőt az érzéseit is...
Ültünk az autóban:
- A Papa sosincs velünk, mindig dolgozni megy.
- Áronkám... én is nagyon szomorú vagyok, hogy olyan keveset látjuk.
- Mama, én nem szomorú vagyok, hanem mérges.
...
- Mama, én olyan állatokat láttam, amik át tudtak változni sokféle állattá.
- Hű Áron, ez nagyon vicces.
- Ez nem vicces, hanem szép.
Ma este, mikor már rég aludt mindenki rajtam kívül, az emeletről mozgolódás zaja hallatszott. Hanna szokott félálomban téblábolni ha pisilnie kell, de fél kijönni a szobából, és általában mire felérek, már járt egy ajtókört, és végül ül az ágya szélén és sírdogál. Iszonyú szívbemarkoló egyébként, rendszeresen elcsuklik a hangom miközben próbálom megnyugtatni. Nade.
Hacsak meghallom, rohanok, hogy kiérjünk időben, szerencsére ő olyan úrikisasszony, hogy még álmában sem pisil be, pedig sokat iszik...
A földszinten a laptop fénye mellett két gyertya világít, a szememnek szokatlan az emelet sötétje. Rohanok vakon, rutinból nyitom a lányok ajtaját, odabenn az irányfény derengéséből két szuszogó csomag egyenletes ritmusa látszik csak. Hanna alszik.
Állok az ajtóban bambán, nem értem.
A padlóroppanástól megijedek, de a hátam mögé a sarkam távolságáig látok csak. Vagy addig sem.
Egy bátortalan holvagy?-al próbálkozom, de semmi válasz. Meresztem a szemem, semmi. Újra kérdem:
- Hol vagy?
A harmadik kérdés után, a sötétből cincogó hangocska válaszol:
- Itt vagyok Mama, sötét van és egyedül vagyok a szobában... megijedtem.
A mondat közepét már a karomban suttogja (imádom, hogy suttog ha sötét van), aztán az apja mellett egy sóhajtással visszazuhan az álmába.
Állok egy darabig mellettük, a szemem még mindig csak sziluetteket lát, inkább be is csukom. Hallgatom őket, és olyan nagyon megérint ennek az alighároméves illatosfejűnek a mélysége.
Mert bár azt nem tudja még, hogy mikor olyan nagyon nagyon zsivány, akkor az esetek legnagyobb részében éhes, de azt már igen, hogy különbség van szomorúság és düh között... de még mekkora.
A kricsmit nem szerettem, ijesztő is volt, meg zajos is, a pontyokat meg sajnáltam, ugyanakkor meg vonzott is a sok tátogó száj.
Miközben a buszra vártunk (sokszor sokat), elfáradtam. Jobb napokon csak a mama cipőjének orrára ültem, és ott gubbasztottam, míg megjött a hangos, büdös 22es, többnyire tele utasokkal, akik közül soha senkinek nem jutott eszébe átadni a helyet. Magas kislány voltam.
Ha fáradtabb voltam, nyekeregtem, hol ezért, hol azért. Emlékeimben a donald rágó vagy a cigirágó illata, íze, képe, tapintása él, meg az érzésé, hogy végre abbahagyhatom, a kincs az enyém. Voltak ott még hálókban lógó labdák, meg elképesztően csúnya műanyag babák is, de ezekről tudtam, maradnak.
A mamám minden alkalommal, ha nyűglődtem, végigkérdezett, éhes, szomjas vagyok-e, netán fáradt, álmos, vagy épp pisilnem kell-e, vagy csak szeretnék leülni.
Akkor nem tudtam, mennyire fontos készséget tanít nekem, de azt hiszem, ott a Budagyöngyénél fedeztem fel, hogy a testem jelez és érdemes rá odafigyelni. Jó az, ha az ember tudja, hogy az a baja, hogy éhes...
Az idei oviszezon egy sor megdöbbenést hozott.
Például azt, hogy Lelle a saját lábán jön, pedig legutóbb még nem is tudtam letenni a földre, kerülgettük a hordozóban, vagy a kezemben fogtam, miközben a másikkal próbáltam Hannát öltöztetni.
Meg azt is, hogy Áron milyen nagyfiú lett. Megnyúlt az arca, némelyik kiscsoportosnál magasabb is, szebben is beszél.
És nemhogy beszél, de a korát lényegesen meghazudtolva pengeélesen fogalmazza meg a gondolatait. Sőt az érzéseit is...
Ültünk az autóban:
- A Papa sosincs velünk, mindig dolgozni megy.
- Áronkám... én is nagyon szomorú vagyok, hogy olyan keveset látjuk.
- Mama, én nem szomorú vagyok, hanem mérges.
...
- Mama, én olyan állatokat láttam, amik át tudtak változni sokféle állattá.
- Hű Áron, ez nagyon vicces.
- Ez nem vicces, hanem szép.
Ma este, mikor már rég aludt mindenki rajtam kívül, az emeletről mozgolódás zaja hallatszott. Hanna szokott félálomban téblábolni ha pisilnie kell, de fél kijönni a szobából, és általában mire felérek, már járt egy ajtókört, és végül ül az ágya szélén és sírdogál. Iszonyú szívbemarkoló egyébként, rendszeresen elcsuklik a hangom miközben próbálom megnyugtatni. Nade.
Hacsak meghallom, rohanok, hogy kiérjünk időben, szerencsére ő olyan úrikisasszony, hogy még álmában sem pisil be, pedig sokat iszik...
A földszinten a laptop fénye mellett két gyertya világít, a szememnek szokatlan az emelet sötétje. Rohanok vakon, rutinból nyitom a lányok ajtaját, odabenn az irányfény derengéséből két szuszogó csomag egyenletes ritmusa látszik csak. Hanna alszik.
Állok az ajtóban bambán, nem értem.
A padlóroppanástól megijedek, de a hátam mögé a sarkam távolságáig látok csak. Vagy addig sem.
Egy bátortalan holvagy?-al próbálkozom, de semmi válasz. Meresztem a szemem, semmi. Újra kérdem:
- Hol vagy?
A harmadik kérdés után, a sötétből cincogó hangocska válaszol:
- Itt vagyok Mama, sötét van és egyedül vagyok a szobában... megijedtem.
A mondat közepét már a karomban suttogja (imádom, hogy suttog ha sötét van), aztán az apja mellett egy sóhajtással visszazuhan az álmába.
Állok egy darabig mellettük, a szemem még mindig csak sziluetteket lát, inkább be is csukom. Hallgatom őket, és olyan nagyon megérint ennek az alighároméves illatosfejűnek a mélysége.
Mert bár azt nem tudja még, hogy mikor olyan nagyon nagyon zsivány, akkor az esetek legnagyobb részében éhes, de azt már igen, hogy különbség van szomorúság és düh között... de még mekkora.
2012. október 3., szerda
Beindult a csicsergés
Táncol körbe a lakásban, előbb egy facsigát húzva, majd lengetve, végül a sarokba dobva, mert a kanyarban nehéz megtalálni az egyensúlyt amúgy is. Imádom, ahogy billen, és vagy sikerül visszakerülni egyenesbe, vagy néhány másodpercnyi kötéltánc után huppan.
A mozgás öröme.
Az övé is, meg az enyém is.
Ennél már csak az meghatóbb, ahogy azt mondta ma: Jejje.
2012. október 2., kedd
Rajzolnak
Ha most leírnám újra, hogyan és mennyire gondolom az óvodát pozitív személyiségformáló közegnek, bizonyára sokan nagyon bólogatnának, és jó sokan meg csóválnák a fejüket.
Mert én abba a táborba tartozom, ahol az a meggyőződés, hogy nem az oviban tanulja meg a gyerök szépen fogni a kanalat, sőt szépen énekelni sem. Meg úgy általában nem gondolom, hogy bármit is ott kellene megtanulnia...
De hogy az ovi egy olyan hely, ahol megkaphatják a gyerekeim azt a lehetőséget, hogy ugyanazokkal a gyerekekkel napmintnap körülvéve közösséget alkothassanak, érezhessék, hogy a családon kívül is tartoznak valahová, és a sok lükeség mellett még húzzák is egymást jóirányba, abban is van hitem. Ezért nem dilemma, hogy ha nemis három, de négyévesen mindenki intézményben töltse a napjának egy részét.
A legigazibb változást azon a területen tapasztalom, amiben anyaként a leggyengébben muzsikálok :)... természetesen. Ez pedig a rajz.
Hanna már most úgy alkot, ahogy én sosem fogok, varázslatos dolgok kerülnek ki a keze alól, imádom nézni, ahogy formálódik az ötlet, amilyen egyértelmű, hogy hova milyen vonal, forma, majd satír kerül.
Bezzeg hogy aggódtam emiatt Malajziában. Már majdnem öt éves volt, mikor még mindig nem tudott normális embert rajzolni. Ma meg... Mikolt felrótta neki, hogy az embereknek nem rajzol ujjakat. Hanna erre vállat vont (jelezve, hogy pontosan tudja, hova és mennyi vonallal kellene ha), és azt mondta:
- Nekem így tetszik.
Nekem meg ez az alkotó szabadsága. Még akkor is, ha pszichológusként meg nem is érne ez annyi pontot. De most elsősorban műkedvelő, nagyon elfogult anyuka vagyok.
A tárgyra térve, Mikolt következik.
A maga esszenciális esetlegességével, ami az ábrázolásában eddig a színek kavalkádjának életre hívásából állt.
Annyira szerettem a mindent kitöltő foltszívárványait, hogy fel se merült bennem, hogy valamit már mégiscsak illene tematikusan is megrajzolni. Mondjuk egy fejet...
Mígnem pénteken Csilla egy emberrajzzal állt elém. Volt rajta hosszú, gyönyörű ruha, fej, karok, szemek, haj, és egy korona. Csilla valami mással kezdte, közben a kezembe adta a rajzot, amivel hirtelen nem is tudtam mit kezdjek, mert nem volt ismerős a vonalvezetés. Aztán kiderült, Mimi alkotása az, amit a kezemben tartok.
Meghatódtam.
Leginkább attól, hogy most először éreztem, hogy Mikolt a konformista utat szeretné választani, hasonlítani a többiekhez, akikkel sorsközösséget vállal kilenctől fél egyig.
Láttam a rajzán az igyekezetet, a munkát, az eredmény mégis olyan szívetmelengetően nagyvonalúan Mikoltos volt.
Ma a müllerben jártam, hogy főzeléket vegyek Lellének.
Hanna egy hete kapott egy mappát, amibe az idei év csodáit fogjuk gyűjteni, de akkor fel sem merült bennem, hogy Miminek is kellene egy ilyen gyűjtő.
De ma, kétségek nélkül levettem egy rózsaszínt, és hazavittem Mikoltnak.
Aki délelőtt ezt a három remeket művelte:
Az első teljesen saját alkotás :), a másodikon a baloldali királyfi Mimi rajza, a királylány Hannáé, a harmadik pedig egy hármas koprodukció, a fej Mikolt alkotása, a póló Hannáé, a cipő pedig Pankáé.
Hogy azért legyen benne amolyan igazi kisMimi is, rögtön egy szóalkotással kezdte a gyűjtést, a mappát ugyanis magpárnának hívja... :))))))
- Hol van a magpájnám?
És természetesen meggyőzhetetlen holmi egyszerűsítésről. :)
Mert én abba a táborba tartozom, ahol az a meggyőződés, hogy nem az oviban tanulja meg a gyerök szépen fogni a kanalat, sőt szépen énekelni sem. Meg úgy általában nem gondolom, hogy bármit is ott kellene megtanulnia...
De hogy az ovi egy olyan hely, ahol megkaphatják a gyerekeim azt a lehetőséget, hogy ugyanazokkal a gyerekekkel napmintnap körülvéve közösséget alkothassanak, érezhessék, hogy a családon kívül is tartoznak valahová, és a sok lükeség mellett még húzzák is egymást jóirányba, abban is van hitem. Ezért nem dilemma, hogy ha nemis három, de négyévesen mindenki intézményben töltse a napjának egy részét.
A legigazibb változást azon a területen tapasztalom, amiben anyaként a leggyengébben muzsikálok :)... természetesen. Ez pedig a rajz.
Hanna már most úgy alkot, ahogy én sosem fogok, varázslatos dolgok kerülnek ki a keze alól, imádom nézni, ahogy formálódik az ötlet, amilyen egyértelmű, hogy hova milyen vonal, forma, majd satír kerül.
Bezzeg hogy aggódtam emiatt Malajziában. Már majdnem öt éves volt, mikor még mindig nem tudott normális embert rajzolni. Ma meg... Mikolt felrótta neki, hogy az embereknek nem rajzol ujjakat. Hanna erre vállat vont (jelezve, hogy pontosan tudja, hova és mennyi vonallal kellene ha), és azt mondta:
- Nekem így tetszik.
Nekem meg ez az alkotó szabadsága. Még akkor is, ha pszichológusként meg nem is érne ez annyi pontot. De most elsősorban műkedvelő, nagyon elfogult anyuka vagyok.
A tárgyra térve, Mikolt következik.
A maga esszenciális esetlegességével, ami az ábrázolásában eddig a színek kavalkádjának életre hívásából állt.
Annyira szerettem a mindent kitöltő foltszívárványait, hogy fel se merült bennem, hogy valamit már mégiscsak illene tematikusan is megrajzolni. Mondjuk egy fejet...
Mígnem pénteken Csilla egy emberrajzzal állt elém. Volt rajta hosszú, gyönyörű ruha, fej, karok, szemek, haj, és egy korona. Csilla valami mással kezdte, közben a kezembe adta a rajzot, amivel hirtelen nem is tudtam mit kezdjek, mert nem volt ismerős a vonalvezetés. Aztán kiderült, Mimi alkotása az, amit a kezemben tartok.
Meghatódtam.
Leginkább attól, hogy most először éreztem, hogy Mikolt a konformista utat szeretné választani, hasonlítani a többiekhez, akikkel sorsközösséget vállal kilenctől fél egyig.
Láttam a rajzán az igyekezetet, a munkát, az eredmény mégis olyan szívetmelengetően nagyvonalúan Mikoltos volt.
Ma a müllerben jártam, hogy főzeléket vegyek Lellének.
Hanna egy hete kapott egy mappát, amibe az idei év csodáit fogjuk gyűjteni, de akkor fel sem merült bennem, hogy Miminek is kellene egy ilyen gyűjtő.
De ma, kétségek nélkül levettem egy rózsaszínt, és hazavittem Mikoltnak.
Aki délelőtt ezt a három remeket művelte:
Az első teljesen saját alkotás :), a másodikon a baloldali királyfi Mimi rajza, a királylány Hannáé, a harmadik pedig egy hármas koprodukció, a fej Mikolt alkotása, a póló Hannáé, a cipő pedig Pankáé.
Hogy azért legyen benne amolyan igazi kisMimi is, rögtön egy szóalkotással kezdte a gyűjtést, a mappát ugyanis magpárnának hívja... :))))))
- Hol van a magpájnám?
És természetesen meggyőzhetetlen holmi egyszerűsítésről. :)
Címkék:
Hanna,
Hanna óvodás,
Hanna rajzol,
Mikolt,
Mikolt óvodás,
Mikolt rajzol
2012. szeptember 29., szombat
Szombateste
Szorongok cseppet.
Ami nem meglepő, még csak nem is váratlan.
Hat napja vagyok egyedül, kis túlzással, hiszen estére már nemis, de ebből a szubjektív megélés a fontos.
Leadtam két nagyobb munkát, az egyiket nagy örömmel csináltam, a másikat nagy örömmel fejeztem be.
Lecseréltem a fényképezőgépemet, amitől esetlennek, és bénának érzem magam, pedig ez jó, mert új lehetőségeket, új kihívásokat rejt. De mégis rendesen elanyátlanodtam, úgyhogy végül előbányásztam a nagyonrégi kicsi gépet, amolyan önbizalomerősítőnek. Mondjuk este, halogén fényben nem olyan magától értetődő önbizalmat növelni...
Hallom a hangom Hanna morgásában, és szégyellem magam.
Aludni kéne, mert tudom, ezeknek a szorongásoknak egy része megoldódik magától holnap reggel tízre, mikor majd felébredek.
Azért legyen nyoma annak is, hogy vannak olyan napok, amikor úgy érzem magam, mint egy ketrecbe zárt vad, és még a bőröm is viszket a tehetetlenségtől.
... és akkor a mai megerősítés:
"Nincs tökéletes, probléma nélküli élet, a küzdésmentes jóllétben elpuhulna a test, és elbutulna az elme. Jól tudjuk, hogy nem azok az életélvezők, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni abból, amijük van." Prof. dr. Bagdy Emőke
Ami nem meglepő, még csak nem is váratlan.
Hat napja vagyok egyedül, kis túlzással, hiszen estére már nemis, de ebből a szubjektív megélés a fontos.
Leadtam két nagyobb munkát, az egyiket nagy örömmel csináltam, a másikat nagy örömmel fejeztem be.
Lecseréltem a fényképezőgépemet, amitől esetlennek, és bénának érzem magam, pedig ez jó, mert új lehetőségeket, új kihívásokat rejt. De mégis rendesen elanyátlanodtam, úgyhogy végül előbányásztam a nagyonrégi kicsi gépet, amolyan önbizalomerősítőnek. Mondjuk este, halogén fényben nem olyan magától értetődő önbizalmat növelni...
Hallom a hangom Hanna morgásában, és szégyellem magam.
Aludni kéne, mert tudom, ezeknek a szorongásoknak egy része megoldódik magától holnap reggel tízre, mikor majd felébredek.
Azért legyen nyoma annak is, hogy vannak olyan napok, amikor úgy érzem magam, mint egy ketrecbe zárt vad, és még a bőröm is viszket a tehetetlenségtől.
... és akkor a mai megerősítés:
"Nincs tökéletes, probléma nélküli élet, a küzdésmentes jóllétben elpuhulna a test, és elbutulna az elme. Jól tudjuk, hogy nem azok az életélvezők, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni abból, amijük van." Prof. dr. Bagdy Emőke
2012. szeptember 28., péntek
Brillíroznak
Ülünk az autóban. Hannával próbálunk barchobázni, Lelle túlkiabál bennünket, nem nagyon szeret sötétben utazni...
Azért kitartóan kérdez, jobbnál jobbakat.
Előbb emberrel kezdünk, aztán állatot kér. Najó.
Mikolt érdeklődését is sikerül közben felkelteni, aki a szokásos MShow-t adja hátulról Áronnal. Kiabálva kérdi:
- Ez most állat?
- Ühüm...
Hanna pár kérdést feltesz, közben Mikolt csendben van, gondolom gondolkodik... És:
- Világít?
A vacsorát és a fürdést felcseréltük egy hete, abban bízva, hogy így gyorsabb az ügymenet. Fürdés, aztán vacsora. Áron a nappaliban tekereg, Dani keresi, és terelgeti:
- Gyere Áron fogat mosni.
- Hozzád képest?
Mikolt is megjelenik, sikál úgy hat másodpercet, és kislisszol... hátha nem veszi észre az apja, hogy ő még hátra van. De Dani szemfüles:
- Mimikém, szeretném még én is megmosni a fogadat.
Mikolt az ajtóhoz simul kívülről:
- De nem is látsz.
És a ráadás...
Áron, annak ellenére, hogy képes szabályozni a pisilést, igazi férfiember módjára egyszerre egy dologra tud csak odafigyelni. Mondjuk azt teljes lényével.
Épp tegnap teregettem az ágyunk matracvédőjét, amiből csak egy van, mert tegnap előtt a délutáni alváshoz elfelejtettem pelust adni rá. Gratuláltam magamnak...
Ma este, a nagy mesenézés hevében sikerült a teljes hólyagja tartalmát az ágyunkba eresztenie, de mert Aranyhaj sokkal izgalmasabb volt holmi szólásnál, Áronunk annyit tett a maga érdekében, hogy odébb araszolt a tócsától. A párnámra...
Azért kitartóan kérdez, jobbnál jobbakat.
Előbb emberrel kezdünk, aztán állatot kér. Najó.
Mikolt érdeklődését is sikerül közben felkelteni, aki a szokásos MShow-t adja hátulról Áronnal. Kiabálva kérdi:
- Ez most állat?
- Ühüm...
Hanna pár kérdést feltesz, közben Mikolt csendben van, gondolom gondolkodik... És:
- Világít?
A vacsorát és a fürdést felcseréltük egy hete, abban bízva, hogy így gyorsabb az ügymenet. Fürdés, aztán vacsora. Áron a nappaliban tekereg, Dani keresi, és terelgeti:
- Gyere Áron fogat mosni.
- Hozzád képest?
Mikolt is megjelenik, sikál úgy hat másodpercet, és kislisszol... hátha nem veszi észre az apja, hogy ő még hátra van. De Dani szemfüles:
- Mimikém, szeretném még én is megmosni a fogadat.
Mikolt az ajtóhoz simul kívülről:
- De nem is látsz.
És a ráadás...
Áron, annak ellenére, hogy képes szabályozni a pisilést, igazi férfiember módjára egyszerre egy dologra tud csak odafigyelni. Mondjuk azt teljes lényével.
Épp tegnap teregettem az ágyunk matracvédőjét, amiből csak egy van, mert tegnap előtt a délutáni alváshoz elfelejtettem pelust adni rá. Gratuláltam magamnak...
Ma este, a nagy mesenézés hevében sikerült a teljes hólyagja tartalmát az ágyunkba eresztenie, de mert Aranyhaj sokkal izgalmasabb volt holmi szólásnál, Áronunk annyit tett a maga érdekében, hogy odébb araszolt a tócsától. A párnámra...
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Áron szobatisztaság,
Mikolt,
Mikolt beszél
2012. szeptember 27., csütörtök
Nagyocska
Volt az a bizonyos kép hatunkról, ami olyan sok tetszésnyilvánításban részesült, hogy azóta minden nap visszajárok, és minden hangulatban megpróbálom kitalálni, mitől olyan népszerű.
Látom a magunk fáradtságát, a kócos hajunkat, a hirtelenjött pillanat mondjuk spontaneitását, és persze a történetet is, amiben kattant a masina zárja.
Szeretem, mert mind rajta vagyunk, és készült vagy egy tucat, mire mindenki jóarcot vágott, de ezen a képen egyvalaki mégsem néz farkasszemet az optikával.
Mert számára sokkal érdekesebbek a többiek, ahogy a Mama felkapja Áront és lehuppan, kiegészítve és egyben bezárva a sort.
Lelle.
Akinek ezen a képen épp olyan magasan van a feje, mint a nagyoknak, csak épp a lába nem olyan földigérő még. Mikor itthon először néztem meg a monitoron, hiányérzetem volt.
Egy kisbabát kerestem, de nem volt sehol.
Épp úgy, mint ahogy éjjel, a sötétben a karomban tartva minden alkalommal megdöbbenek, mikor a lépcsőfordulóba érve rásimul az a kevéske fény az arcára... kisbaba helyett egy kisgyerek van a karomban.
Aki ha látja, hogy a Papa a fél pár cipőjével tanácstalankodik, kihúzza a kiskosarat és kiveszi belőle a párját.
Aki alighogy elindulunk a húszperces körsétára, hogy megfuttassuk a többit, kéri, vegyük ki a babakocsiból, és miután tényleg kivesszük, hazáig sétál. Egyedül, a kezét nem engedi megfogni.
Aki a négyfogával megeszi a csirkeszárnyat, majdnem annyi idő alatt, mint a többiek.
Nagyocska lett.
Érti a humort, naponta kacagtat könnyesre a mimikájával, a gesztusaival, a játékaival.
És lassan belenő a testvér szerepbe, és elég jó látni, hogy mennyire élvezi, hogy neki jutott egy báty is.
Látom a magunk fáradtságát, a kócos hajunkat, a hirtelenjött pillanat mondjuk spontaneitását, és persze a történetet is, amiben kattant a masina zárja.
Szeretem, mert mind rajta vagyunk, és készült vagy egy tucat, mire mindenki jóarcot vágott, de ezen a képen egyvalaki mégsem néz farkasszemet az optikával.
Mert számára sokkal érdekesebbek a többiek, ahogy a Mama felkapja Áront és lehuppan, kiegészítve és egyben bezárva a sort.
Lelle.
Akinek ezen a képen épp olyan magasan van a feje, mint a nagyoknak, csak épp a lába nem olyan földigérő még. Mikor itthon először néztem meg a monitoron, hiányérzetem volt.
Egy kisbabát kerestem, de nem volt sehol.
Épp úgy, mint ahogy éjjel, a sötétben a karomban tartva minden alkalommal megdöbbenek, mikor a lépcsőfordulóba érve rásimul az a kevéske fény az arcára... kisbaba helyett egy kisgyerek van a karomban.
Aki ha látja, hogy a Papa a fél pár cipőjével tanácstalankodik, kihúzza a kiskosarat és kiveszi belőle a párját.
Aki alighogy elindulunk a húszperces körsétára, hogy megfuttassuk a többit, kéri, vegyük ki a babakocsiból, és miután tényleg kivesszük, hazáig sétál. Egyedül, a kezét nem engedi megfogni.
Aki a négyfogával megeszi a csirkeszárnyat, majdnem annyi idő alatt, mint a többiek.
Nagyocska lett.
Érti a humort, naponta kacagtat könnyesre a mimikájával, a gesztusaival, a játékaival.
És lassan belenő a testvér szerepbe, és elég jó látni, hogy mennyire élvezi, hogy neki jutott egy báty is.
2012. szeptember 24., hétfő
Az immunerősítés egyik módja (avagy szeressük meg az őszt)
Az oldalsávban (tudomtudom, hosszú és unalmas, senki sem görget rajtam kívül...) van egy homeopátia nevű link.
Azon kívül, hogy sok hasznos információ van fent az oldalon, van egy kérdezz-felelek opció is a regisztrált felhasználóknak. Gyorsan válaszolnak, gyakorlatilag bármilyen témában.
Ezen az oldalon ajánlják a következő immunerősítő kúrát is (a legjobb persze ha saját homeopata orvossal konzultálva az alkati szert használjuk, hiszen mindenki számára az a leghatékonyabb):
- egy hétig minden nap 1x5 golyó Echinacea CH5 (ez a boiron-os higítás, mi remediát használunk, jobb az ár-érték aránya, nekünk jobban be is vált és ráadásul nagyon aprók a golyócskák, a legkisebbek is gond nélkül és leginkább gyorsan el tudják szopogatni... remediás készítményeknél a higítás D6)
- az egy hét szedést követően egy hét szünet
Majd ebben a heti ritmusban a tél végéig lehet adni, gyereknek, felnőttnek.
- egy héten egyszer egy tubus oscillococcinum (nos ebből én nem adok egy egészet, harmadolom a három gyerek között, most pedig negyedelni fogom)
A kúra betegség esetén is folytatható.
Szóltam. :)
Azon kívül, hogy sok hasznos információ van fent az oldalon, van egy kérdezz-felelek opció is a regisztrált felhasználóknak. Gyorsan válaszolnak, gyakorlatilag bármilyen témában.
Ezen az oldalon ajánlják a következő immunerősítő kúrát is (a legjobb persze ha saját homeopata orvossal konzultálva az alkati szert használjuk, hiszen mindenki számára az a leghatékonyabb):
- egy hétig minden nap 1x5 golyó Echinacea CH5 (ez a boiron-os higítás, mi remediát használunk, jobb az ár-érték aránya, nekünk jobban be is vált és ráadásul nagyon aprók a golyócskák, a legkisebbek is gond nélkül és leginkább gyorsan el tudják szopogatni... remediás készítményeknél a higítás D6)
- az egy hét szedést követően egy hét szünet
Majd ebben a heti ritmusban a tél végéig lehet adni, gyereknek, felnőttnek.
- egy héten egyszer egy tubus oscillococcinum (nos ebből én nem adok egy egészet, harmadolom a három gyerek között, most pedig negyedelni fogom)
A kúra betegség esetén is folytatható.
Szóltam. :)
Ősz
Olyan mintha kirándultunk volna...
Budakeszin lakni azért is jó, mert ma például megnézhettük, hogyan bontják le a jurtákat a Kerekmezőn, pedig nagyon igyekeztünk, hogy odaérjünk a mindenféle programokra, amit az őszi napéjegyenlőség megünneplésére szerveztek. Épp csak egy nappal maradtunk le, pedig tegnap aztán nagyon nem csináltunk semmit sem... miközben a réten lovasíjász bemutató volt, meg máglyarakás fáklyákkal.
Na majd jövőre.
Csak mondom, hogy érdemes néha megnézni milyen programok vannak felénk, mert nekem egészen úgy tűnik, évről évre jobbak.
Meg azért is (és ezt egy kicsit korábban már meg akartam írni, de mindig elmaradt...), mert a Vadasparkba (a fizetős részre) mi budakesziek, a lakcímkártyánk felmutatása ellenében hétköznap húsz százalék kedvezménnyel léphetünk be, a hegyvidék kártyával és a babakassza kártyával pedig állandó tíz százalék a kedvezmény. Csak azért írom, mert sajnos ez a bejáratnál nem derül ki... gondolom nem volt hely, ahová kifüggeszthették vón.
De a legjobb, hogy bármerre induljunk is, egykettőre erdőben találjuk magunkat.
A fenti képek a Makkos felé vezető erdei úton készültek, a sétatáv nagyjából 500 méter volt, a szintidő (jójó, fotózással egybekötve) pedig úgy háromnegyed óra. Közben kinek bogarászás, kinek kardvívás, kinek pedig a szembejövőknek való integetés volt a kikapcsolódás.
2012. szeptember 21., péntek
Eheti mindenféle
Az imént feltöltöttem az augusztusi képeket az albumba, majd nosztalgiáztam egy kicsit.
Az egész augusztus a medencézésről és a málnáról szólt a képek alapján :).
Azért remélem annak ellenére, hogy a szeptember eddigi három hetéből három a betegségekkel telt, utólag nem fogom azt gondolni, hogy ez meg a betegség hónapja volt.
Vagy mondjuk üsse kő, ha ezzel letudjuk az idei őszre kirótt adagunkat. Kicsit szkeptikus vagyok, de hátha.
Hanna szerda óta itthon van, amit cseppet sem bán, végre megérezte a saját szoba varázsát, és csak ebédelni jön le, egyébként pedig fent molyol. Felvitte a babaházat (ötödik éve van velünk, mostanra nőtt bele... kitartó igennel szavazásom eredményeként, mert ha Danin múlt volna, már rég másé lenne), egy halom állatot meg apró babát és játszik.
Este pedig, míg a többiek néznek, neki újra lehet mesélni. Könyvből. Bebújva a paplan alá.
Valahonnan előkerült Szegény Dzsoni, azt olvassuk minden este. Azt hiszem ez a legjobb része a napnak.
Közben persze nagyon koncentrálok, hogy meggyógyítsam, kezdődő tüszős gyulladásos torok meg orrmandula fenesége volt, de a tüszők már elmúltak, most a gyulladás szűnik.
Megijedtem kedden este mikor benéztem a szájába, szerdán még a fülorrgégészeten is voltunk, természetesen antibiotikumot írt az orvos ötezerért.
Egyszercsak kikerülök majd ebből a senkibensembízom körből, leginkább akkor, amikor felnőnek... gondolom.
Amit csinálok: C és D vitamin nagy dózisban, Hepar sulfur, sok folyadék és fokhagyma mézzel megbolondítva. A grapefruitmagizét meg keresem... Ja meg szeretgetem.
A lelkem legmélyén meg nagyon aggódom, és minden órában egyszer legalább elbizonytalanodom, hogy kellene-e az az aktil duo. De láza nincs és a tüszők is elmúltak, a torka is csak halványpiros.
Na erről ennyit, ma már párszor megfogadtam, hogy nem írok betegségről, mert rém unalmas.
Picit tartottam tőle, Mikolt hogyan veszi az oviakadályt egymaga, de úgy tűnik, kellőképp öntudatos másodikunk rettenetesen élvezi, hogy kikerült Hanna holdudvarából. Ami egyébként pozitív hatású szerintem, mármint a holdudvar, mert délre már nem az urikisasszony formáját hozza, nekem biztosan nem, de az óvónénik eddig nem panaszkodtak. Estére pedig kifejezetten kezelhetetlen, a haja boglyaságából látni, mennyire szétcsúszik nyolcra. Egy őrült vadmacska, iszonyú bájos, meg veszélyes egyszerre, és meglehetősen nagy szerencséje hogy az én gyerekem, mert így van egy kis sansza rá, hogy az ágyában töltheti az éjszakát a terasz helyett. Én meg gyakorlom. A türelmet, elfogadást, megértést... humort, spontaneitást. Kihagytam valamit?
Mondjuk nagyon sokszor nem kell kérni, hogy aludjon el, a vízszintbe érkezés és az álomba zuhanás között eltelt idő szerintem maximum 2 perc.
Kis színes:
Az ovis étkeztetés minőségét jelzi, hogy eddig minden nap megette itthon is az ebédet... De ebéd közben mesél. Illetve kérdezem:
- Mi volt ma az oviban Mimi?
Rámmereszti a hatalmasszemeket:
- Az ebéd?
:) Persze nem, de azt se nagyon tudja elmondani, Hannával ellentétben neki ezek nem fontos részletek.
Bezzeg az, hogy:
- Behozott a Csilla egy nagy tortát és betette a hűtőbe...
Ami természetesen a fantáziáját sokkal inkább megcsillantja, mint a memóriája és a figyelme hatalmas terjedelmét. Persze Mikolt csak egy van. :)
Áron közben idehaza hullámzik, hol keservesen sír a bármi felett, hol meg nem tud mit kezdeni a belészorult energiabombával. Ma a konyhafiókban matatott, kérdeztem is tőle:
- Mit csinálsz Áronom?
- Őőőő... nem tudom...
A nappaliban értem utol, a nyakában Dani bicskája lógott...
A tegnapi napunk egy csomó kisgatyacserével telt, lazán telerakta, pedig már egyáltalán nem szokása... Estére eléggé elfáradtam a szünet nélküli Áronrafigyelésben, és miután magára borította a joghurtot, megkérdeztem:
- Mi van ma veled Áronkám???
- Hááát, én nem tudom.
Haragudni nem nagyon lehet rá...
Lellike meg rója a köreit változatlanul, van, hogy egyedül kimegy az udvarra a bejárati ajtón, majd vissza a teraszon, végiggurul a konyhán a karikalábain, integet egy hangos "á" vagyis szia kíséretében, és távozik.
Ma kiderült, az egész család a mutatóujjában van, hiba nélkül. Pali is, meg Mari is. Picit azért ilyenkor elszégyellem magam, mert Hanna korában minden ehhez hasonló apróságról tudtam... most meg.
De legalább fotók vannak róla, pedig azzal riogattak, hogy majd meglátom...
Ez itt az elmúlt hetek egyik legjobban sikerült testvérfotója, a három paplan (ami úgy tűnik, mintha csak egy volna, de nem, mert három az, szigorúan, összeveszésmentesen) és itató és gyerek című. Elnézegetve nem ismerek magamra, hogy képes voltam háromszor is elkövetni ugyanazt a hibát, és megvenni mindnek a méterszer méteres darabot, hogy ahhoz nőjenek hozzá. Mostmár mindegy :)
Egyébként szerintük ez itt a vonat.
Az egész augusztus a medencézésről és a málnáról szólt a képek alapján :).
Azért remélem annak ellenére, hogy a szeptember eddigi három hetéből három a betegségekkel telt, utólag nem fogom azt gondolni, hogy ez meg a betegség hónapja volt.
Vagy mondjuk üsse kő, ha ezzel letudjuk az idei őszre kirótt adagunkat. Kicsit szkeptikus vagyok, de hátha.
Hanna szerda óta itthon van, amit cseppet sem bán, végre megérezte a saját szoba varázsát, és csak ebédelni jön le, egyébként pedig fent molyol. Felvitte a babaházat (ötödik éve van velünk, mostanra nőtt bele... kitartó igennel szavazásom eredményeként, mert ha Danin múlt volna, már rég másé lenne), egy halom állatot meg apró babát és játszik.
Este pedig, míg a többiek néznek, neki újra lehet mesélni. Könyvből. Bebújva a paplan alá.
Valahonnan előkerült Szegény Dzsoni, azt olvassuk minden este. Azt hiszem ez a legjobb része a napnak.
Közben persze nagyon koncentrálok, hogy meggyógyítsam, kezdődő tüszős gyulladásos torok meg orrmandula fenesége volt, de a tüszők már elmúltak, most a gyulladás szűnik.
Megijedtem kedden este mikor benéztem a szájába, szerdán még a fülorrgégészeten is voltunk, természetesen antibiotikumot írt az orvos ötezerért.
Egyszercsak kikerülök majd ebből a senkibensembízom körből, leginkább akkor, amikor felnőnek... gondolom.
Amit csinálok: C és D vitamin nagy dózisban, Hepar sulfur, sok folyadék és fokhagyma mézzel megbolondítva. A grapefruitmagizét meg keresem... Ja meg szeretgetem.
A lelkem legmélyén meg nagyon aggódom, és minden órában egyszer legalább elbizonytalanodom, hogy kellene-e az az aktil duo. De láza nincs és a tüszők is elmúltak, a torka is csak halványpiros.
Na erről ennyit, ma már párszor megfogadtam, hogy nem írok betegségről, mert rém unalmas.
Picit tartottam tőle, Mikolt hogyan veszi az oviakadályt egymaga, de úgy tűnik, kellőképp öntudatos másodikunk rettenetesen élvezi, hogy kikerült Hanna holdudvarából. Ami egyébként pozitív hatású szerintem, mármint a holdudvar, mert délre már nem az urikisasszony formáját hozza, nekem biztosan nem, de az óvónénik eddig nem panaszkodtak. Estére pedig kifejezetten kezelhetetlen, a haja boglyaságából látni, mennyire szétcsúszik nyolcra. Egy őrült vadmacska, iszonyú bájos, meg veszélyes egyszerre, és meglehetősen nagy szerencséje hogy az én gyerekem, mert így van egy kis sansza rá, hogy az ágyában töltheti az éjszakát a terasz helyett. Én meg gyakorlom. A türelmet, elfogadást, megértést... humort, spontaneitást. Kihagytam valamit?
Mondjuk nagyon sokszor nem kell kérni, hogy aludjon el, a vízszintbe érkezés és az álomba zuhanás között eltelt idő szerintem maximum 2 perc.
Kis színes:
Az ovis étkeztetés minőségét jelzi, hogy eddig minden nap megette itthon is az ebédet... De ebéd közben mesél. Illetve kérdezem:
- Mi volt ma az oviban Mimi?
Rámmereszti a hatalmasszemeket:
- Az ebéd?
:) Persze nem, de azt se nagyon tudja elmondani, Hannával ellentétben neki ezek nem fontos részletek.
Bezzeg az, hogy:
- Behozott a Csilla egy nagy tortát és betette a hűtőbe...
Ami természetesen a fantáziáját sokkal inkább megcsillantja, mint a memóriája és a figyelme hatalmas terjedelmét. Persze Mikolt csak egy van. :)
Áron közben idehaza hullámzik, hol keservesen sír a bármi felett, hol meg nem tud mit kezdeni a belészorult energiabombával. Ma a konyhafiókban matatott, kérdeztem is tőle:
- Mit csinálsz Áronom?
- Őőőő... nem tudom...
A nappaliban értem utol, a nyakában Dani bicskája lógott...
A tegnapi napunk egy csomó kisgatyacserével telt, lazán telerakta, pedig már egyáltalán nem szokása... Estére eléggé elfáradtam a szünet nélküli Áronrafigyelésben, és miután magára borította a joghurtot, megkérdeztem:
- Mi van ma veled Áronkám???
- Hááát, én nem tudom.
Haragudni nem nagyon lehet rá...
Lellike meg rója a köreit változatlanul, van, hogy egyedül kimegy az udvarra a bejárati ajtón, majd vissza a teraszon, végiggurul a konyhán a karikalábain, integet egy hangos "á" vagyis szia kíséretében, és távozik.
Ma kiderült, az egész család a mutatóujjában van, hiba nélkül. Pali is, meg Mari is. Picit azért ilyenkor elszégyellem magam, mert Hanna korában minden ehhez hasonló apróságról tudtam... most meg.
De legalább fotók vannak róla, pedig azzal riogattak, hogy majd meglátom...
Egyébként szerintük ez itt a vonat.
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Áron dac,
Betegség,
gyógyító,
Hanna,
Hanna beteg,
Lelle,
Lelle mozgás,
Mikolt,
Mikolt beszél,
Mikolt óvodás,
Testvérek
2012. szeptember 18., kedd
Kicsik
Lelle úgy reklamál (mondanám, hogy hisztizik, de az olyan erősnek hat, pedig igen... vagy inkább meglehetősen intenzív az érzelemkifejezése azokban a helyzetekben, amikor az itt és mostban nem történik az, aminek szerinte történnie kellene), hogy földhöz vágja magát. Hátra. Úgy, hogy lehetőleg a feje is koppanjon.
És még csak 14 hónapos...
Áron.
Volt már olyan délután, amikor egyedül aludt el. Egyébként még mindig simogatja a karomat. Meg udvarol, persze csak én olvadok el tőle, neki ez simán önös érdek. De mikor azt mondja, hogy:
- Mama, ne menj el, veled akarok még aludni egy picikét.
Elég jó úton haladunk afelé, hogy megértsem, mitől engedik el olyan nehezen az anyák a fiaikat...
Ülünk az autóban (:):)), Mikolt és Áron beszélgetnek.
A szerepjátékok és a fantáziavilág keveredése a beszélgetésük, mostanában nagyon intenzíven a mesevilágukban élve kommunikálnak, deszeretem ezt a korszakot amikor teljesen magától értetődően váltanak a valóság meg a saját világaik között.
Ráadásul mindig mind a kettő azonnal benne is van a játékban, veszik a lapot, és hömpölyögnek közösen. Csodás.
Szóval ülünk az autóban, ezek ketten meg nyomják:
- Ájon, most menjél fel a lépcsőn.
- De nem mejek, mejt sötét van fönt.
- Jójó, akkor kapcsolok neked lámpát.
- Jó.
- Tessék, menjél be, ott bent van a boszojkány. De jó boszojkány, feküdj le mellé, és majd jövök hozzád.
- De nem fog bántani?
- Nem, menjél, feküdjél le mellé.
- És simogathatom a kezét?
És még csak 14 hónapos...
Áron.
Volt már olyan délután, amikor egyedül aludt el. Egyébként még mindig simogatja a karomat. Meg udvarol, persze csak én olvadok el tőle, neki ez simán önös érdek. De mikor azt mondja, hogy:
- Mama, ne menj el, veled akarok még aludni egy picikét.
Elég jó úton haladunk afelé, hogy megértsem, mitől engedik el olyan nehezen az anyák a fiaikat...
Ülünk az autóban (:):)), Mikolt és Áron beszélgetnek.
A szerepjátékok és a fantáziavilág keveredése a beszélgetésük, mostanában nagyon intenzíven a mesevilágukban élve kommunikálnak, deszeretem ezt a korszakot amikor teljesen magától értetődően váltanak a valóság meg a saját világaik között.
Ráadásul mindig mind a kettő azonnal benne is van a játékban, veszik a lapot, és hömpölyögnek közösen. Csodás.
Szóval ülünk az autóban, ezek ketten meg nyomják:
- Ájon, most menjél fel a lépcsőn.
- De nem mejek, mejt sötét van fönt.
- Jójó, akkor kapcsolok neked lámpát.
- Jó.
- Tessék, menjél be, ott bent van a boszojkány. De jó boszojkány, feküdj le mellé, és majd jövök hozzád.
- De nem fog bántani?
- Nem, menjél, feküdjél le mellé.
- És simogathatom a kezét?
Címkék:
Áron beszél,
Áron játszik,
Lelle,
Lelle dac,
Mikolt beszél,
Mikolt játszik
2012. szeptember 17., hétfő
Az elhavazódás rögös útján
Ma reggel, egy elég kegyetlen, amolyan ellenségemnek sem kívánok éjszaka után (kivételesen én kezdtem, és reményeim szerint én is zárom a sort a hányós, végtagfájós vírus áldozatai közül a miházunkban, mert 1. nem jó éjjel hányást takarítani, sokkal jobb békésen szuszogó dedeket csodálni, 2. ezt tényleg nem kívánom senkinek...) két mosolygós gyerekkel ébredtem. A történeti hűség kedvéért Áron kelt előbb, és ezúttal elmaradt a semmisemjó, mindenért hisztizve sírok rész, és a legelégedettebb, legkedvesebb Áron ült az asztalhoz reggelizni, majd Lelle szólt le csendesen odafentről, és majd' kiugrott a bőréből, mikor meglátott.
A nagyoknak ma kezdődött az idei ovisév. Tegnap este egészségesnek nyilváníttattak (bár Hanna egyik füle még mindig be van dugulva... (update: megtaláltam a kövirózsaolajat, cseppentettünk, és a dugulás megszűnt), minek örömére reggel már fél nyolckor tömött sorokban vonultak le, indulásra készen. Mikolt bújt egyet Danihoz, majd kérés nélkül öltözködött (mekkora szó), Hanna pedig éppúgy tette ezt, ahogyan majdnem mindig, ha óvodába lehet menni.
Ma is Dani vitte őket, mint mindig, és fél kilenckor már a munkahelye felé robogott ami egyben azt is jelzi, mennyi időt vett igénybe Mikolt "beszoktatása".
És valóban, Mimi csacsogva öltözött át, aztán kicsit elbizonytalanodva belekapaszkodott Hanna kezébe, hogy átlépje élete első igazi ovis napjának küszöbét.
Meglett ez is, és mire értük mentem délben, már teljesjogú tagként masírozott a fogkeféjével, hogy köszönjön egy lezsert és tovalibbenjen a mosdóba.
Így történt, hogy ma délelőtt, bár fizikailag még meglehetősen harmatosan, de megéreztem a kétgyerekesség könnyűségét. Mondták már mások, hogy így lesz, de nem hittem. :) Meg rádöbbentem arra is, hogy az elmúlt idők tempója amolyan immunszupresszív hatással tette a dolgát, eredménye pedig egy nyakbeállás (tart már vagy öt napja és felébredek rá annyira vacak), néhány horzsolás meg ez a hányós nyavalya.
És a felhalmozódott tennivalók sora, az elhanyagolt blog, egy tucatnyi feldolgozatlan kép, elmaradt munka.
Persze ha az ember több tányért forgat a levegőben mint amennyi keze van... megesik.
Nade majd most jól bepótolok mindent.
Ma például még fel is porszívóztam.
A nagyoknak ma kezdődött az idei ovisév. Tegnap este egészségesnek nyilváníttattak (bár Hanna egyik füle még mindig be van dugulva... (update: megtaláltam a kövirózsaolajat, cseppentettünk, és a dugulás megszűnt), minek örömére reggel már fél nyolckor tömött sorokban vonultak le, indulásra készen. Mikolt bújt egyet Danihoz, majd kérés nélkül öltözködött (mekkora szó), Hanna pedig éppúgy tette ezt, ahogyan majdnem mindig, ha óvodába lehet menni.
Ma is Dani vitte őket, mint mindig, és fél kilenckor már a munkahelye felé robogott ami egyben azt is jelzi, mennyi időt vett igénybe Mikolt "beszoktatása".
És valóban, Mimi csacsogva öltözött át, aztán kicsit elbizonytalanodva belekapaszkodott Hanna kezébe, hogy átlépje élete első igazi ovis napjának küszöbét.
Meglett ez is, és mire értük mentem délben, már teljesjogú tagként masírozott a fogkeféjével, hogy köszönjön egy lezsert és tovalibbenjen a mosdóba.
Így történt, hogy ma délelőtt, bár fizikailag még meglehetősen harmatosan, de megéreztem a kétgyerekesség könnyűségét. Mondták már mások, hogy így lesz, de nem hittem. :) Meg rádöbbentem arra is, hogy az elmúlt idők tempója amolyan immunszupresszív hatással tette a dolgát, eredménye pedig egy nyakbeállás (tart már vagy öt napja és felébredek rá annyira vacak), néhány horzsolás meg ez a hányós nyavalya.
És a felhalmozódott tennivalók sora, az elhanyagolt blog, egy tucatnyi feldolgozatlan kép, elmaradt munka.
Persze ha az ember több tányért forgat a levegőben mint amennyi keze van... megesik.
Nade majd most jól bepótolok mindent.
Ma például még fel is porszívóztam.
Címkék:
Hanna,
Hanna óvodás,
Kinga,
Mikolt,
Mikolt óvodás
2012. szeptember 13., csütörtök
Suhanó
Pali szokta kérdezni, használják-e a gyerekek a suhanós hintát.
Naná. :)
Azt hiszem ez az idei év legnagyszerűbb koprodukciója. Külön köszönet a fűz és nyírfának a töretlen kitartásáért.
2012. szeptember 12., szerda
14 hónapos lett Lelle
14 hónapos lett a legkisebb. Meg a leghangosabb, a legönérzetesebb, a legsértődékenyebb és a legviccesebb husoscombú, karikalábú, hirtelenszőke, kékszemű kicsi csillagocska.
Lellével kapcsolatban egyértelmű a nagyok hatása. Még sosem láttam egyiküknél sem azt az igyekezetet, ahogyan megpróbál a nyomukban lenni, ugyanúgy viselkedni, együtt játszani, mindent leutánozni.
És még sosem volt ennyire eredeti humorú gyerekem sem, pedig azért nem kell messzire mennem, ha egyéniséget keresgélnék unalmamban, mert egyik színesebb, mint a másik, és valljuk be Mikolt is egészen extrém módon közelít a külső valósághoz. :)
Lellike érti is, mi a vicc, szereti is, próbálgatja is.
Ahogy az egyik kezét hátrafordítva maga mögé dölöngélve ballag, közben vissza vissza néz, hogy figyelem-e milyen mókás. Vagy amikor a számba gyömöszöli a cumiját, hogy aztán kiránthassa, mert annak a hangja szintén az. Vagy mikor a paplanját nyújtja, és mikor elvenném visszarántja, közben kacag az orrát is felhúzva. :)
(Minitörténet: vacsoráztunk, és egy csepp főzelék az asztalra esett. Feltöröltem az ujjammal, majd bekaptam. Lelle figyelte, a végén a cuppanást természetesen kacagás követte. Leutánozta a cuppantós mozdulatot, előbb saját magán, aztán nyújtotta az ujját kóstolásra. A mozdulat közben eszébe jutott, hogy valami hiányzik, és korrigált. A mutatóujjával feltörölte a semmit, majd a szájába vette az ujját és cupp. :))
Ellenben jajj, ha nem úgy történik valami, ahogy azt ő szeretné. A kérés mára dobhártyaszaggató, érdüllesztő csatakiáltássá lett, a negyedik gyerek helyzetéből fakadóan persze teljesen érthető az ok is. Ezt a kiabálást még álmában is képes produkálni, olyannyira, hogy tegnap Dani fel is ugrott az ágyban ijedtében. Pedig csak a cumit szerette volna, nem pedig a cumisüveget.
Ezt a fajta egyértelműséget egyébként nagyon kedvelem, Mikoltra hajaz :). Tegnap a játszótéren a szokásos négy fő helyett ezren voltak. Lelle egy picit lement a kezemből homokozni, de hamarosan besokallt, felkérte magát, és hangos emmmemmm kiabálással, és a fejem forgatásával jelezte, hogy ideje volna a kerítésen kívülre kerülnünk.
A homokozás iránt szenvedélyét felváltotta a nagymozgásban való feloldódás, egész nap gyalogol a karikalábain (ez is új nekem, egy kislabda simán átférne köztük, nagyon cuki, ahogy megy velük :):)), sőt tegnap a futással is megpróbálkozott. Ráül a motorra és mérgelődik, hogy nem megy magától. A kerti kiscsúszdán tegnap óta egyedül lecsúszik, a nagy mászókára felmászik. Rúgja a labdát, tolja a babakocsit.
És hamár játék... cipeli a babáját. :) És pakol, és rombol, és asztal tetejére mászik. Meg mesekönyvet nézeget.
És telefonál. Bármivel, ami annak látszik. A laptop töltőjének kábelén a dobozzal is. Közben mondja is, hogy ámm. :)
Nagy cumista és egy újabb paplanozó :).
A kommunkikációja egyértelmű, kevés igazi szóval tarkított, de így is tökéletes. A legjobban az integetést szeretem, amit mostanra kiegészített az hosszúra nyújtott aaaa-val is.
A kevés szó ennyi: baba, papa, tete, ennenn, emmm, amm, hmm. :)
Az igen egy rövid torok e, a nem egy lefelé hangsúlyozott hosszabb. :)
Az evés alvás témában nincs újdonság, jól eszik, kivéve ha foga jön (négy van belőle), és sokat, és mindent. Éjjel még cumisüvegezik, mennyiségileg sokat, de már csak kétszer, és az utolsó doboz tápszert bontottam a múlt héten, így hamarosan lezárul egy korszak ismét.
Délután és este a nappaliban alszik, éjjel pedig mellettem a kiságyában. Ritka, ha mellémkéri magát, olyankor viszont visszabújna leginkább, a hasamon alszik el, a szívemet hallgatva.
Mérni nem volt alkalmam (új adat :) 9300 gramm), ahogy oltásra sem jutottunk el (most jönne a 4 hónapos...), mert természetesen ő sem maradhatott ki a szezonnyitó takonykórból.
Selyemhajú, puhabőrű, szeretemnagyon.
2012. szeptember 11., kedd
Minikamasz
Azt hiszem Hannának elege van.
Minden nap kérdezi, mikor mehet már végre oviba, és egyelőre nem tudok semmi kecsegtetővel előrukkolni, mert úgy köhög, hogy hacsak nincs valami csodaszer, akkor ez még egy pár napig biztosan így is marad. A többiek közül csak a másik óvodás köhög hasonlóan (nem tudom eldönteni, gyanakodjak-e magamra, mint előidézőre vagy érjem be a legegyszerűbb vírus plusz pingpong effektus magyarázattal...).
A lényeget tekintve a héten mélyebb értelmet nyert a kisgyerek kis gond kezdetű szólásmondás.
És igazából nekem csak jó gyerekeim vannak, akik közül Hanna a legeslegjobb. Vagyis eddig így volt.
A hirtelenjött változás okozza a legnagyobb kihívást, mert pillanatnyilag fogalmam sincs mit kellene tennem. Vagy nem tennem. Az okot sem látom.
Hanna kamaszodik.
Aminek a legmeghatóbb mozzanata a tegnap esti zuhanyozás volt, amikor kiküldött mindenkit a fürdőszobából azzal, hogy ő mostantól úgy fürdik, ahogy mi felnőttek, állva, és Áron ugyan be ne menjen mellé, mert ha le talál ülni, akkor ő bizony lefröcsköli, hiszen állva zuhanyozik, és ezt már megmondta az előbb.
Hű.
Kikér, kiabál, toporzékol, sikít, mar, rúg, üt. Tágult a problémamegoldás és a kommunikációs formák repertoárja, eddig nem hallott, nem tapasztalt elemekkel.
Az biztos, hogy rettenetesen zavarják a többiek. De nem hajlandó felmenni a szobába, ahol senki nem járna a nyakára, rombolná le azt amit épített, vagy próbálná tenyérbemászó pimaszsággal kisajátítani a játékát.
Egyfelől megértem, az volt a csoda, hogy eddig ennyire jól kezelte a konfliktusokat. Talán eddig gyűjtögette, és mostanra lett elég. Minden nap egyre kisebb a tűréshatár, egyre hamarabb robban, és egyre durvábban teszi ezt.
A minap a játszótéren kétéveseket megszégyenítő porrugdosást produkált torokhangú üvöltéssel.
Ma este összebújva beszélgettünk, keringtünk a hisztitéma körül, és olyan okosan megfogalmazta, hogy "egyszercsak jön valami itt bent, és akkor kiabálnom kell".
Látom, ahogy nyúlik, változik az arca, a teste, ahogy egyre okosabb és egyre jobban meg tudja fogalmazni a gondolatait, ahogy változnak a játékai, a könyvek, amik érdeklik. Kiskamasz lett, majdnem hatéves.
Most kellene jól szeretni.
Meg azt a csodaszert megszerezni, hogy mehessen végre az oviba...
2012. szeptember 10., hétfő
Tükör
Mikolt ül a reggelije fölött, majdnem jóllakott már, de ilyenkor még elmélázik, vagy talál valamit, amivel kitolja az amúgy is hosszú evésre szánt időt egy tízpercnyivel.
Most a játéktelefont találja meg, a rózsaszínt, amit még Malajziában kapott, a boltban, egy olyan modell, ami megtévesztésig hasonlít az eredetire, lévén bemutatódarab. Még az árcédula is rajta, hogy minden alkalommal elképedjek, egy majdszázezer forintos kütyü reprojával játszik.
Nem csoda, hogy Juli minden második szombaton biztonságba helyezi... :)
Nagyképernyős, természetesen.
- Mama, most én vagyok Papa...
Főzök, rápillantok, de nem veszem a lényeget, Áron táskát vesz magára, meg motorozik ilyenkor:
- Igen? Hogyhogy?
- Hát focizok a telefonomon.
Papa, mi így szeretünk. :)
Most a játéktelefont találja meg, a rózsaszínt, amit még Malajziában kapott, a boltban, egy olyan modell, ami megtévesztésig hasonlít az eredetire, lévén bemutatódarab. Még az árcédula is rajta, hogy minden alkalommal elképedjek, egy majdszázezer forintos kütyü reprojával játszik.
Nem csoda, hogy Juli minden második szombaton biztonságba helyezi... :)
Nagyképernyős, természetesen.
- Mama, most én vagyok Papa...
Főzök, rápillantok, de nem veszem a lényeget, Áron táskát vesz magára, meg motorozik ilyenkor:
- Igen? Hogyhogy?
- Hát focizok a telefonomon.
Papa, mi így szeretünk. :)
2012. szeptember 9., vasárnap
Vacsora
Mikor mindenki lelkesen, a lényegre koncentrálva teszi a dolgát... beleértve természetesen engem is. Danit nem fotóztam, kilógott volna... de ő legalább jóllakott.
2012. szeptember 4., kedd
Szolgálati...
Vencel bébi képei a fotós blogban.
És egy kérdés... szokott valaki rendszeresen átjárni oda?
Az oldalsávon a link segítség?
És egy kérdés... szokott valaki rendszeresen átjárni oda?
Az oldalsávon a link segítség?
2012. szeptember 3., hétfő
Mai téma
Ma hivatalosan elkezdődött az új tanév.
Valamikor a napokban az éjszakai gyertyafényes zuhanymagányomban arra gondoltam, ez az év még a játéké, jövőre iskolatáska, tolltartó, könyvek bűvöletében fog telni az augusztus, hogy szeptember első hétfőjén kis gombóccal a torkunkban indítsuk útjára Hannát.
Megint egy első, következésképpen megint egy utolsó.
Még augusztus elején fogalmazódott meg bennem, hogy nem várom az évkezdést. Sok a négygyerek, nagy a zaj, és fáradtak vagyunk estére mind, de ugyanennyire jó az együttjáték, ahogy egymásra hangolódva oldják meg a feladványokat, legyen az osztozkodás vagy öröm.
Kérdezgették többen, mikor mennek a lányok, én meg vállvonogatva habogtam, fogalmam sincs.
Vagyis több dátum is volt arra vonatkozóan, mikor "mehetnek", mert felénk a sok sok sok gyerekes csoportokban nem mindegy, hogy aki otthon terelgeti a nyáját, legyenek akárhányan, azok egy héttel korábban kezdenek, vagy később.
Mondanom sem kell, a nagyonnemszeretemfogalommal élve gyeses anyukák gyerekeit nem szívesen fogadják szeptember elseje előtt.
És mert kirobbanó lelkesedést nem tapasztaltam egyik gyerek részéről sem oviügyben (nem mintha napi téma lett volna, kivéve Mimi születésnapja reggelét, amikor Mimi azzal kelt, hogy akkor holnap mehet-e), úgy döntöttem, kihagyható az első hét.
Így történt, hogy ma, amikor mindenki tömött sorokban igyekezett reggel a Főutcán, a mieink még az igazak álmát aludták.
Az indokok közül a legmarkánsabbnak azt éreztem, hogy az elballagott 8 gyerek helyére 11 új érkezik a vegyes csoportba, zömmel 3-4 évesek, vagyis beszoktatósak.
Lelki szemeim előtt sok kétségbeesett, síró kisgyerek jelent meg, és két óvónéni, akiknek négy kezére százszoros munka jut ebben az első időszakban.
Megkímélem magunkat és őket is. Legalábbis erre jutottam.
A déli melegben az ovival szemközti játszón homokoztak, mikor Áron rábökött az óvoda épületére:
- Nészd, ott vana Hanna ovija.
Hanna kicsit állt a kerítés mellett, nézte nézte a nagy sárga házat, aztán megfordult és játszott tovább.
A homokvár építése közben megbeszéltük, hogy kik vannak már ott, és ők mért nem. Beszéltünk Juliról, meg arról is, ki lesz Mikolt barátja. Elkezdtünk készülni.
Itthon ebéd után fürödtek a medencében, visongtak, ahogy újra és újra lecsúsztak a csúszdán és becsobbantak a vízbe.
Hatalmas a ricsaj nálunk, ha mind itthon van. De ezen a héten még így kerek. :)
Valamikor a napokban az éjszakai gyertyafényes zuhanymagányomban arra gondoltam, ez az év még a játéké, jövőre iskolatáska, tolltartó, könyvek bűvöletében fog telni az augusztus, hogy szeptember első hétfőjén kis gombóccal a torkunkban indítsuk útjára Hannát.
Megint egy első, következésképpen megint egy utolsó.
Még augusztus elején fogalmazódott meg bennem, hogy nem várom az évkezdést. Sok a négygyerek, nagy a zaj, és fáradtak vagyunk estére mind, de ugyanennyire jó az együttjáték, ahogy egymásra hangolódva oldják meg a feladványokat, legyen az osztozkodás vagy öröm.
Kérdezgették többen, mikor mennek a lányok, én meg vállvonogatva habogtam, fogalmam sincs.
Vagyis több dátum is volt arra vonatkozóan, mikor "mehetnek", mert felénk a sok sok sok gyerekes csoportokban nem mindegy, hogy aki otthon terelgeti a nyáját, legyenek akárhányan, azok egy héttel korábban kezdenek, vagy később.
Mondanom sem kell, a nagyonnemszeretemfogalommal élve gyeses anyukák gyerekeit nem szívesen fogadják szeptember elseje előtt.
És mert kirobbanó lelkesedést nem tapasztaltam egyik gyerek részéről sem oviügyben (nem mintha napi téma lett volna, kivéve Mimi születésnapja reggelét, amikor Mimi azzal kelt, hogy akkor holnap mehet-e), úgy döntöttem, kihagyható az első hét.
Így történt, hogy ma, amikor mindenki tömött sorokban igyekezett reggel a Főutcán, a mieink még az igazak álmát aludták.
Az indokok közül a legmarkánsabbnak azt éreztem, hogy az elballagott 8 gyerek helyére 11 új érkezik a vegyes csoportba, zömmel 3-4 évesek, vagyis beszoktatósak.
Lelki szemeim előtt sok kétségbeesett, síró kisgyerek jelent meg, és két óvónéni, akiknek négy kezére százszoros munka jut ebben az első időszakban.
Megkímélem magunkat és őket is. Legalábbis erre jutottam.
A déli melegben az ovival szemközti játszón homokoztak, mikor Áron rábökött az óvoda épületére:
- Nészd, ott vana Hanna ovija.
Hanna kicsit állt a kerítés mellett, nézte nézte a nagy sárga házat, aztán megfordult és játszott tovább.
A homokvár építése közben megbeszéltük, hogy kik vannak már ott, és ők mért nem. Beszéltünk Juliról, meg arról is, ki lesz Mikolt barátja. Elkezdtünk készülni.
Itthon ebéd után fürödtek a medencében, visongtak, ahogy újra és újra lecsúsztak a csúszdán és becsobbantak a vízbe.
Hatalmas a ricsaj nálunk, ha mind itthon van. De ezen a héten még így kerek. :)
Címkék:
Gyerekek,
Hanna óvodás,
Mikolt óvodás,
Négygyerek,
Nyár,
Óvoda
2012. augusztus 31., péntek
Okosodik
Nem vagyok hajlandó szakszöveget írni, bár a pszichológus másik felem, aki nálam sokkal járatosabb a kognitív tudomány világában már kijavított, mikor azon örömködtem, mi mindent tud már a világról ez a ma született kis szöszke...
Márpedig a lényeg, hogy szemmel látható változásnak vagyunk tanui, és ez nemcsak hogy örömmel tölt el, de általában mélyen meg is hatódom. :)
Szerettem volna minddel jelelni, de mint ahogy a mosható pelenka, ez is kimaradt az életünkből. Lelle tudja, hogy az a nyelv, amit ő beszél, egyelőre nem elég szofisztikált ahhoz, hogy pontosan és gyorsan az értésünkre adhassa az aktuális igényt, ezért kiegészíti az emm, amm, mamm szavait. Például megfogja az arcom és arrafelé tolja, ahol a látnivaló van.
Vagy odajön a székemhez, nekifeszülve tolja az egyik kezével, a másikkal meg a nadrágomat rángatja, hogy induljak, mert dolgom van :).
Áron hanyagul ledobott nadrágját magához öleli, ammog egyet csendben, aztán feláll vele, és elindul megkeresni Áront, messziről kiabálva neki, és lengetve a gatyát. Nagyon szeretem ezt a kis gondoskodó hangoskodását.
A legmeghatóbb.
Aligtíznapos ikereket látogattunk a minap. Egy járókában aludtak, mikor megérkeztünk, a szülők hálószobájában, megnéztük őket, gyönyörködtünk, irigykedem picit :), aztán kimentünk a nappaliba beszélgetni. Lassan lement a nap, és az egyik ikrecske, Liza nyugtalankodott, a mamája pedig áthozta a nappaliba megetetni.
Lelle addig tornázott, míg sikerült olyan közel kerülnie, hogy a csepp kezet megsimogathassa. Párszor végigjátszotta ugyanúgy ugyanazt, aztán elindult kifelé a nappaliból, be a hálóba.
Utána mentem, már a sötét szoba közepén álldogált, nyújtotta a kezét, vegyem fel, és a kiságy felé irányított, ahol az iciripiciriÁron aludt.
Lelle megsimogatta, lekérte magát a földre, és trappolt is kifelé a nappaliba, Lizához.
Mondom, nem szakszövegelek, csak a döbbenet... Emlékezett... felismert. Szerintem ez fantasztikus.
2012. augusztus 30., csütörtök
A nap kérdése
Vajon ki rágott akkora lukat a cumisüveg cumijába, hogy azon kifér a kisujjam?
1. Lelle akinek (már) négy foga van,
2. Áron, aki az ágyunkban aludt délután,
3. én.....
Csak annyit tudok felhozni mentségemre, hogy nem emlékszem. A többiek tagadnak.
1. Lelle akinek (már) négy foga van,
2. Áron, aki az ágyunkban aludt délután,
3. én.....
Csak annyit tudok felhozni mentségemre, hogy nem emlékszem. A többiek tagadnak.
Fiam a sellő
Ha ma nem sütött volna annyira, hogy az ebéd előtti fagyizásban csuromvizesre izzadjunk, gondolkodás nélkül összehajtogatom a kisikált medencét, egyben búcsút intve az idei nyárnak.
Dani már a hétvégén kérdezte, hogy mit gondolok, berekeszthetjük-e a starndhangulatot a kertünkben, aminek egyik velejárója, a kellemesebb, hogy be tudunk majd állni a garázsba az autóval.
Nem szívesen gondolkodtam el a felvetésen, inkább elhessegettem magamtól a zord téli képet, amit a kérdés festett a lelkiszemeim elé, pedig akkor már egy pár napja egészen sok jele volt annak, hogy vége van a nyárnak. Például a hűvös szelek. Dani örült neki, én meg rendesen kiborultam miatta...
Mindenesetre a medence maradt, bánatosan belesárgulva az algásodásba, félig betakarva, mert Áronunk a hűvösszelek ellenére is csobbanni vágyott, és amennyire tudta, lerángatta a kékleplet. Majd aztán hidegnek ítélve a fürdőt, inkább valami száraz játékot keresett magának.
Végül tegnap még csak settenkedve, de ma már teljes energiabedobással visszatért a nyár.
Kellett némi kozmetika, de a megújult strandunk magáért beszél. Csillogó, meg kék, meg fehér.
A lányok Zánkán nyaralnak, mi meg itthon. És miközben a melegvízű gumipacsáldában csúsztattam le százszor a két kicsit a hirtelenjött térdemcsúszdáról, a nagyonjódolgomra gondoltam, meg arra, hogy miért is nyafogok sokszor magamban, hogy milyen sokfelé kell sokmindent, és megsajnáltam mindenkit, aki épp nem a gyerekeivel lubickol.
Aztán fogtam a kiscsúszdát, a kertben állót, és betettem a medencébe. Hatcsillag.
Ez pedig Áron, bizonyítandó, hogy vannak sellőfiúk is.
Lelle pedig azért nincs a képen, mert ő megállás nélkül kőrözött a vízben.
2012. augusztus 29., szerda
Szelíden vigyorgok
Legalábbis igyekszem...
Áron az, aki épp mint mi felnőttek elég nehezen viseli a hétfőket.
Az ebédnél ülve körbenéz és nyafogósra fogja:
- Hoj van a bajátom?
- Áronkám, ki a Te barátod?
Érzi, hogy jó színész, huncut arcán a szemöldöke a hajáig szalad:
- Hát a Papa!
Esti mese. Aranyhaj.
(Egyébként ilyenkor is Áron a legcukibb, aki ha fél, az ágy sarkába vonul és a paplan alól kandikálva várja, hogy elmenjen a gonosz, vagy Hanna megszánja és megölelje)
Annál a résznél tart a sztori mikor Nyálas Ejugén kap egy hatalmasat a fejére Aranyhajtól egy serpenyővel.
Nagy kacagás, én is beszállok persze:
- Hopp, ez egy jókora nyakleves volt!
Mikolt kijavít:
- Inkább nyakpajacsinta.
Lelle jár.
Körbe körbe a lakásban, picit ingatagon még, azzal a végtelenül édes karikalábaival, a kezét egyre lejjebb engedve, és látványosan egyre magabiztosabban. A kis fején pedig látszik az Énakarom kifejezés. A kiskezek csattogása után a legszebb zaj mostanában ez a kippkopp.
Áron az, aki épp mint mi felnőttek elég nehezen viseli a hétfőket.
Az ebédnél ülve körbenéz és nyafogósra fogja:
- Hoj van a bajátom?
- Áronkám, ki a Te barátod?
Érzi, hogy jó színész, huncut arcán a szemöldöke a hajáig szalad:
- Hát a Papa!
Esti mese. Aranyhaj.
(Egyébként ilyenkor is Áron a legcukibb, aki ha fél, az ágy sarkába vonul és a paplan alól kandikálva várja, hogy elmenjen a gonosz, vagy Hanna megszánja és megölelje)
Annál a résznél tart a sztori mikor Nyálas Ejugén kap egy hatalmasat a fejére Aranyhajtól egy serpenyővel.
Nagy kacagás, én is beszállok persze:
- Hopp, ez egy jókora nyakleves volt!
Mikolt kijavít:
- Inkább nyakpajacsinta.
Lelle jár.
Körbe körbe a lakásban, picit ingatagon még, azzal a végtelenül édes karikalábaival, a kezét egyre lejjebb engedve, és látványosan egyre magabiztosabban. A kis fején pedig látszik az Énakarom kifejezés. A kiskezek csattogása után a legszebb zaj mostanában ez a kippkopp.
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Lelle,
Lelle elsők,
Lelle mozgás,
Mikolt,
Mikolt beszél
2012. augusztus 27., hétfő
Esszencia
Ülünk az autóban, épp visszafordulóban a holnapi muszakáért, amit Marinagymama gondosan becsomagolt, mi meg jól ottfelejtettünk a konyhában. Csörög a telefon, egyszerre vettük észre.
Mari a kapuban áll a zacskóval a kezében, mosolygunk kölcsönösen, meg egy kicsit cinkosan is, a gyerekek kórusban kiabálnak:
- Sziiiiiaaaaa Mariiiiii!
Nagy ívben kanyarodunk ki a ház elől, mostmár valóban hazafelé vesszük az irányt, dőltömben azon gondolkodom, hogy a gyerekek milyen pontosan megfogalmazzák az érzésemet:
- A Mari nagyon kedves.
Hanna elgondolkodik, és már rég más a téma, mikor amúgy mellesleg bedobja:
- A Pali is nagyon kedves. Úgy foglalkozik velünk...
Itt Mikolt félbeszakítja, Hanna pedig nem állja meg, hogy bele ne folyjon a hátsók eszmecseréjébe.
Dani figyeli az arcát a visszapillantó tükörből, hogy elkapja azt a pillanatnyi csendrést, amikor újra levegőt vesz, hogy megkérdezhesse:
- Hogyan foglalkozik veletek a Pali nagypapa?
Hanna megint elgondolkodik, aztán visszatalál a félbehagyott mondatához:
- Hát úgy foglalkozik velünk.... hogy ne neki legyen jó, hanem nekünk legyen jó.
Pali nagypapaságának legszebb és egyben legtömörebb összefoglalása az alighatéves szájából.
Mari a kapuban áll a zacskóval a kezében, mosolygunk kölcsönösen, meg egy kicsit cinkosan is, a gyerekek kórusban kiabálnak:
- Sziiiiiaaaaa Mariiiiii!
Nagy ívben kanyarodunk ki a ház elől, mostmár valóban hazafelé vesszük az irányt, dőltömben azon gondolkodom, hogy a gyerekek milyen pontosan megfogalmazzák az érzésemet:
- A Mari nagyon kedves.
Hanna elgondolkodik, és már rég más a téma, mikor amúgy mellesleg bedobja:
- A Pali is nagyon kedves. Úgy foglalkozik velünk...
Itt Mikolt félbeszakítja, Hanna pedig nem állja meg, hogy bele ne folyjon a hátsók eszmecseréjébe.
Dani figyeli az arcát a visszapillantó tükörből, hogy elkapja azt a pillanatnyi csendrést, amikor újra levegőt vesz, hogy megkérdezhesse:
- Hogyan foglalkozik veletek a Pali nagypapa?
Hanna megint elgondolkodik, aztán visszatalál a félbehagyott mondatához:
- Hát úgy foglalkozik velünk.... hogy ne neki legyen jó, hanem nekünk legyen jó.
Pali nagypapaságának legszebb és egyben legtömörebb összefoglalása az alighatéves szájából.
2012. augusztus 26., vasárnap
Csókolom
Miközben töltögettem fel a frissen megkerült képeket Mikoltról, újra meg újra jókedvem kerekedett. Mert bár kifejezetten nem könnyű megérteni őt, az biztos, hogy a maga egyedi módján egy hihetetlen színfolt, mit színfolt, egy színkavalkád.
Csodás.
És ha alszik, vagy épp nincs a közelben, csak a legédesebb, legviccesebb, legeredetibb dolgai jutnak az eszembe, az példul véletlenül sem, hogy egész nap hiába beszélek, kérek, "zsarolok"... inkább törik, mint hajlik, és ez nem kevés konfliktusunk forrása... hogy az előttünk álló még vagy húsz év a lelki szemeim elé ne is keveredjen.
Danival jól megbeszéltük, hogy hova, leginkább kihez adnánk szívünk szerint iskolába, ezzel egy kicsi kő leesett a szívemről. Már ha sikerül.
De addig is itt van mindjárt a szeptember és a hőn áhított óvodakezdés.
Kicsit megkönnyebbülök, ha arra gondolok, hogy a két nagy jó helyen lesz majd, és az is jó lesz ebben, hogy nemcsak nekik lesz jó, hanem nekünk, itthonmaradóknak is. Aztán persze azonnal elképzelem, ahogy Mikoltom minden napra tartogat majd valami kis pikánsat, de ezt egyelőre csak egy szelíd mosollyal hessintem arrébb, mert egyébként mindenki tudja odabenn is, hogy ezerarcú.
Kiveszem a kádból, csurom vizes még, didereg, meg vacog, de az első mozdulata, hogy elkapja a fejem, és rácuppan a számra.
De nem egyszerűen, hanem mint egy fuldokló halacska (mostanában sokat járunk a Millenárisra halakat etetni... na ott, ahogy a ponty kidugja az arcát a vízből a kajára várva, ezt tessék elképzelni), a két kezével fogja az arcom, és kuncog, és cuppan.
Honnan vette, nem tudom, vannak emlékeim óvodás koromból, és bár otthon sosem láttam, mégis nagyon tudósan tudtam én is, meg mindenki, aki már legalább ötéves volt, hogy a felnőttek hogyan puszilóznak.
Először Hannával álltak a nappali közepén, Áronnal maguk mellett és azt játszották, hogy esküvő, és cupp.
Hanna volt akkor az ötletgazda, hogy az az igazi, ha nyitva tartják a szájukat. Volt nagy viháncolás, meg kacarászás, én meg ha állást kell foglalni, akkor hagyom.
Hogy ez odáig fajul, hogy Mikolt bárki szájának nekiessen, no ezzel nem számoltam, bár mentségére legyen, eddig csak családtagot támadott le, Dani a másik áldozat, aki meg hevesen ellenáll, meglehetősen vicces látványt nyújtva, ahogy menekül a fejével Mikolt kisteste elől, miközben próbálja megtörölni a meztelen kis gollamot, aki meg sziszegi, hogy úgyis megcsókollak. :):):)
Ma este is elkövetkezett az előadás, nagyokat nevettünk, mikor a saját csapdámba sétáltam azzal, hogy:
- Mimikém, figyelj csak, az oviban is meg fogsz csókolni mindenkit?
Huncut mosoly, kacag tovább, mert leállni nem tud, úgy vinnyogja a képembe egy centiről, a két kezét még mindig szorosan satu tartásban a fejemen pihentetve:
- Neeem, neeeem, senkit..... (újabb cuppanás)... csak a Csillát.
Hanna, aki a viháncolásra pár pillanattal a beszélgetés előtt érkezett köreinkbe, nagyon nagytestvérhez méltóan magyarázatba kezd, miközben Mikolt tovább próbálkozik:
- De Mimi... a Csillával nem lehet csókolózni, mert ő általában az asztalnál ül, és vág, meg ragaszt, meg ilyenek.
Hát erről ennyit. :)
Csodás.
És ha alszik, vagy épp nincs a közelben, csak a legédesebb, legviccesebb, legeredetibb dolgai jutnak az eszembe, az példul véletlenül sem, hogy egész nap hiába beszélek, kérek, "zsarolok"... inkább törik, mint hajlik, és ez nem kevés konfliktusunk forrása... hogy az előttünk álló még vagy húsz év a lelki szemeim elé ne is keveredjen.
Danival jól megbeszéltük, hogy hova, leginkább kihez adnánk szívünk szerint iskolába, ezzel egy kicsi kő leesett a szívemről. Már ha sikerül.
De addig is itt van mindjárt a szeptember és a hőn áhított óvodakezdés.
Kicsit megkönnyebbülök, ha arra gondolok, hogy a két nagy jó helyen lesz majd, és az is jó lesz ebben, hogy nemcsak nekik lesz jó, hanem nekünk, itthonmaradóknak is. Aztán persze azonnal elképzelem, ahogy Mikoltom minden napra tartogat majd valami kis pikánsat, de ezt egyelőre csak egy szelíd mosollyal hessintem arrébb, mert egyébként mindenki tudja odabenn is, hogy ezerarcú.
Kiveszem a kádból, csurom vizes még, didereg, meg vacog, de az első mozdulata, hogy elkapja a fejem, és rácuppan a számra.
De nem egyszerűen, hanem mint egy fuldokló halacska (mostanában sokat járunk a Millenárisra halakat etetni... na ott, ahogy a ponty kidugja az arcát a vízből a kajára várva, ezt tessék elképzelni), a két kezével fogja az arcom, és kuncog, és cuppan.
Honnan vette, nem tudom, vannak emlékeim óvodás koromból, és bár otthon sosem láttam, mégis nagyon tudósan tudtam én is, meg mindenki, aki már legalább ötéves volt, hogy a felnőttek hogyan puszilóznak.
Először Hannával álltak a nappali közepén, Áronnal maguk mellett és azt játszották, hogy esküvő, és cupp.
Hanna volt akkor az ötletgazda, hogy az az igazi, ha nyitva tartják a szájukat. Volt nagy viháncolás, meg kacarászás, én meg ha állást kell foglalni, akkor hagyom.
Hogy ez odáig fajul, hogy Mikolt bárki szájának nekiessen, no ezzel nem számoltam, bár mentségére legyen, eddig csak családtagot támadott le, Dani a másik áldozat, aki meg hevesen ellenáll, meglehetősen vicces látványt nyújtva, ahogy menekül a fejével Mikolt kisteste elől, miközben próbálja megtörölni a meztelen kis gollamot, aki meg sziszegi, hogy úgyis megcsókollak. :):):)
Ma este is elkövetkezett az előadás, nagyokat nevettünk, mikor a saját csapdámba sétáltam azzal, hogy:
- Mimikém, figyelj csak, az oviban is meg fogsz csókolni mindenkit?
Huncut mosoly, kacag tovább, mert leállni nem tud, úgy vinnyogja a képembe egy centiről, a két kezét még mindig szorosan satu tartásban a fejemen pihentetve:
- Neeem, neeeem, senkit..... (újabb cuppanás)... csak a Csillát.
Hanna, aki a viháncolásra pár pillanattal a beszélgetés előtt érkezett köreinkbe, nagyon nagytestvérhez méltóan magyarázatba kezd, miközben Mikolt tovább próbálkozik:
- De Mimi... a Csillával nem lehet csókolózni, mert ő általában az asztalnál ül, és vág, meg ragaszt, meg ilyenek.
Hát erről ennyit. :)
2012. augusztus 25., szombat
Egyszercsak
A minap szerettem volna egy adag képet cd-re írni, de akármennyi üreset tettem be a notebook megfelelő (jólmegnéztem) nyílásába, egyszer sem sikerült.
Bosszantott a dolog, mert ez amolyan munkaeszköz, és egyébként is...
Aztán a hónom alá csapva konstatáltam, hogy ráadásképpen zörög is benne egy alkatrész, így hirtelenjében eltemettem magamban a cd írás lehetőségét.
Mígnem ma mesélem Daninak, hogy mármegint, ő meg viccesen kérdi, hogy az olvasó működik-e. Butuskán nézek rá, azt nem is próbáltam még, de hamár így eszmefuttatunk, megpróbálom kideríteni, mi zörög odabenn.
Kinyitom a kistálat, mint már sokszázszor az elmúlt hetekben, és mi van rajta? Na mi?
Egy memóriakártya.
Egy 1GB-s memóriakártya.
Az elveszettnek hitt, megsiratott, eltemetett kis kártya, amin igeeeen :), Mikolt születésnapi képei voltak. Vagyis vannak. :)
Minden jó, ha a vége jó. Mégsem oly galádak a tárgyak.
Csak azt tudnám, melyik gyerek és hogyan applikálta be oda. Egyre jobban érdekel a laptopom belseje.
Ja, és a képek itt.
Bosszantott a dolog, mert ez amolyan munkaeszköz, és egyébként is...
Aztán a hónom alá csapva konstatáltam, hogy ráadásképpen zörög is benne egy alkatrész, így hirtelenjében eltemettem magamban a cd írás lehetőségét.
Mígnem ma mesélem Daninak, hogy mármegint, ő meg viccesen kérdi, hogy az olvasó működik-e. Butuskán nézek rá, azt nem is próbáltam még, de hamár így eszmefuttatunk, megpróbálom kideríteni, mi zörög odabenn.
Kinyitom a kistálat, mint már sokszázszor az elmúlt hetekben, és mi van rajta? Na mi?
Egy memóriakártya.
Egy 1GB-s memóriakártya.
Az elveszettnek hitt, megsiratott, eltemetett kis kártya, amin igeeeen :), Mikolt születésnapi képei voltak. Vagyis vannak. :)
Minden jó, ha a vége jó. Mégsem oly galádak a tárgyak.
Csak azt tudnám, melyik gyerek és hogyan applikálta be oda. Egyre jobban érdekel a laptopom belseje.
Ja, és a képek itt.
Címkék:
Fotók,
Mikolt,
Mikolt 4 éves,
Mikolt negyedik születésnapja
2012. augusztus 24., péntek
Áron mármegint
Áronon kívül is van élet, például Lelle.
Mára már egészen biztosan állíthatom, hogy négyfogú, meg hogy egyre kerekebb, köszönhetően az új szokásának, miszerint este hat és kilenc között gyakorlatilag megállás nélkül eszik. Ha pedig paradicsomot lát, addig eszi, míg van. Nem próbáltam még, mennyi fér bele...
Aztán Hanna, aki úgy tűnik, kiskamasz lett hirtelen, vagy csak sok volt neki a nyári szabadság... Kiabál, morcog, ajtót csapkod. Kicsit rásegítettünk, minden eddig nyikorgó ajtó kapott egy kis WD40-et, és lám, nem nyikorognak, viszont pici lendítésre is becsukódnak... úgyhogy Hanna csak részben okozó.
Mikolt külön bejegyzést érdemelne, ahogy készül a nagy napra, az elsőre az oviban. Meg amúgy is... ezerarcú.
És akkor Áron.
Két hete kapott egy új helyet a miszobánkban, hogy szépen lassan válasszuk el, hogy legyen neki is egy saját zug, és mert már nagyfiú. Meséli is, ha eszébe jut ennek annak, és tényleg működik a dolog, pláne, hogy jól kitaláltam, hogy teszek egy babaágymatracot a fal és az ágya közé felállítva, így van egy kis perem, ahová oda tudja tenni a lábát. Lelle is ilyen lábfelpolcolós. Gondolom a kuckóélmény része.
Az elalváshoz kellünk. Vagyis eddig Dani kellett, most meg picit megint belémszeretett, és kéri, hogy ölelgessem meg. A lényeg még mindig a karom bizergálásában rejlik, az egyik kezével fogja, a másikkal meg simogat, kapargat.
Ülök mellette a földön, és fáradtságomhoz mértem szeretem ezt, vagy idegesít, 0 és 10 közötti skálán. Ma imádtam, pláne, amikor odahúzott magához és a fülembe súgta:
- Mama, idefeküdhetej nyugodtam mejjém.
:):) Van neki taktikája :):)
Délben a Fertől kapott túrórudi volt a finomság, valamilyen megmagyarázhatatlan okból egy hatos csomag bodzás friss (hogyezmitjelent???) pöttyöst kaptunk, aminek a csomagolásán a bodzával átellenes sarokban egy napocska vigyorgott.
Hosszas eszmecsere kezdődött a gyerekek között a nap felhasználási felületeiről, végül abban maradtak, hogy bezony a napot is belecsomagolták a rudolfba, hiszen ott feszít a papíron.
Áron mindmegette, majd kicsit gondterhelten visszatért a témához:
- Mama, a napocskát nem jelet megenni.... túlságosan messze van.
És végül...
Készülünk az őszre (egy kis önreklám... hétfőn délután ruhaböngészdés töltés), tegnap érkezett egy kisebb szállítmány fiúruhákkal.
Áron a szélsőségek nagymestere (legyen szó hisztiről, vagy örömről... és mindkettőből bőséggel jutott a hétre, én meg néha úgy érzem magam, mint egy ciklonon bekötetlenül...), aki ezt az öltözködésben vagy úgy adja elő, hogy meztelenre vetkőzik és nem hajlandó felöltözni, vagy teljes sokrétegben pompázatoskodik, és semmit sem akar levenni. Harminkét fokban sem.
Naakkor a tegnap délután szettingje:
(ja... alul egy hosszú farmernadrág volt...)
Mára már egészen biztosan állíthatom, hogy négyfogú, meg hogy egyre kerekebb, köszönhetően az új szokásának, miszerint este hat és kilenc között gyakorlatilag megállás nélkül eszik. Ha pedig paradicsomot lát, addig eszi, míg van. Nem próbáltam még, mennyi fér bele...
Aztán Hanna, aki úgy tűnik, kiskamasz lett hirtelen, vagy csak sok volt neki a nyári szabadság... Kiabál, morcog, ajtót csapkod. Kicsit rásegítettünk, minden eddig nyikorgó ajtó kapott egy kis WD40-et, és lám, nem nyikorognak, viszont pici lendítésre is becsukódnak... úgyhogy Hanna csak részben okozó.
Mikolt külön bejegyzést érdemelne, ahogy készül a nagy napra, az elsőre az oviban. Meg amúgy is... ezerarcú.
És akkor Áron.
Két hete kapott egy új helyet a miszobánkban, hogy szépen lassan válasszuk el, hogy legyen neki is egy saját zug, és mert már nagyfiú. Meséli is, ha eszébe jut ennek annak, és tényleg működik a dolog, pláne, hogy jól kitaláltam, hogy teszek egy babaágymatracot a fal és az ágya közé felállítva, így van egy kis perem, ahová oda tudja tenni a lábát. Lelle is ilyen lábfelpolcolós. Gondolom a kuckóélmény része.
Az elalváshoz kellünk. Vagyis eddig Dani kellett, most meg picit megint belémszeretett, és kéri, hogy ölelgessem meg. A lényeg még mindig a karom bizergálásában rejlik, az egyik kezével fogja, a másikkal meg simogat, kapargat.
Ülök mellette a földön, és fáradtságomhoz mértem szeretem ezt, vagy idegesít, 0 és 10 közötti skálán. Ma imádtam, pláne, amikor odahúzott magához és a fülembe súgta:
- Mama, idefeküdhetej nyugodtam mejjém.
:):) Van neki taktikája :):)
Délben a Fertől kapott túrórudi volt a finomság, valamilyen megmagyarázhatatlan okból egy hatos csomag bodzás friss (hogyezmitjelent???) pöttyöst kaptunk, aminek a csomagolásán a bodzával átellenes sarokban egy napocska vigyorgott.
Hosszas eszmecsere kezdődött a gyerekek között a nap felhasználási felületeiről, végül abban maradtak, hogy bezony a napot is belecsomagolták a rudolfba, hiszen ott feszít a papíron.
Áron mindmegette, majd kicsit gondterhelten visszatért a témához:
- Mama, a napocskát nem jelet megenni.... túlságosan messze van.
És végül...
Készülünk az őszre (egy kis önreklám... hétfőn délután ruhaböngészdés töltés), tegnap érkezett egy kisebb szállítmány fiúruhákkal.
Áron a szélsőségek nagymestere (legyen szó hisztiről, vagy örömről... és mindkettőből bőséggel jutott a hétre, én meg néha úgy érzem magam, mint egy ciklonon bekötetlenül...), aki ezt az öltözködésben vagy úgy adja elő, hogy meztelenre vetkőzik és nem hajlandó felöltözni, vagy teljes sokrétegben pompázatoskodik, és semmit sem akar levenni. Harminkét fokban sem.
Naakkor a tegnap délután szettingje:
(ja... alul egy hosszú farmernadrág volt...)
A kép bemozdulásos életlenségben szenved, miközben a modell ennyit hozzáfűzött azért:
- Ne hajagudj Mama, hogy nem nézek jád.
Kicsit sokat fotózom? :):)
2012. augusztus 22., szerda
Helyesebben
Mikolt és Áron kétségtelenül összeszokott párrá lett az elmúlt évben.
Sokszor van köztük nézeteltérés, mégis ami számomra a kettejük bensőséges viszonyát a legszebben leírja, az az a jelenet, ahogy Mikolt a kétnapos távollét után a házba lépve egyenesen Áronhoz szaladt, nem foglalkozva semmi mással, majd hosszan, hosszan ölelték egymást.
Ma este (minden a menetrend szerint haladt, ahogy az egyébként is szokott, csak ma különösen hosszan fürdőztek ezek ketten a kiszuhanyzóban) egészen hangosan váltották a szót a fürdőszobában, miközben egymást locsolták, és hogy elejét vegyem a sírásnak, hamar kitessékeltem Mikoltot törölközni. Mikor végzett, Áron vettem ki, aki az elmúlt hetekben magas szintre fejlesztett alaparckifejezéssel (biggyesztett száj), műsértődötten közölte:
- Nem szejetem a Mimit.
Az egész olyannyira vicces volt, hogy elnevettem magam, és míg a didergő kis testét magamhoz ölelve dörzsöltem, hogy mielőbb megmelegedjen, nagyon gyorsan rávágtam, hogy:
- Jajj Áronkám... hát dehogyisnem szereted te a Mimit.
Kibújt az ölelésből, és a tudálékos arckifejezésével (nagyra nyitott szemek, felhúzott szemöldök) fürkészve az arcom nekikezdett:
- Jaaaa... igen, nagyon szejetem a Mikojtot.
Sokszor van köztük nézeteltérés, mégis ami számomra a kettejük bensőséges viszonyát a legszebben leírja, az az a jelenet, ahogy Mikolt a kétnapos távollét után a házba lépve egyenesen Áronhoz szaladt, nem foglalkozva semmi mással, majd hosszan, hosszan ölelték egymást.
Ma este (minden a menetrend szerint haladt, ahogy az egyébként is szokott, csak ma különösen hosszan fürdőztek ezek ketten a kiszuhanyzóban) egészen hangosan váltották a szót a fürdőszobában, miközben egymást locsolták, és hogy elejét vegyem a sírásnak, hamar kitessékeltem Mikoltot törölközni. Mikor végzett, Áron vettem ki, aki az elmúlt hetekben magas szintre fejlesztett alaparckifejezéssel (biggyesztett száj), műsértődötten közölte:
- Nem szejetem a Mimit.
Az egész olyannyira vicces volt, hogy elnevettem magam, és míg a didergő kis testét magamhoz ölelve dörzsöltem, hogy mielőbb megmelegedjen, nagyon gyorsan rávágtam, hogy:
- Jajj Áronkám... hát dehogyisnem szereted te a Mimit.
Kibújt az ölelésből, és a tudálékos arckifejezésével (nagyra nyitott szemek, felhúzott szemöldök) fürkészve az arcom nekikezdett:
- Jaaaa... igen, nagyon szejetem a Mikojtot.
2012. augusztus 20., hétfő
Balaton 5 nap
Gondoltam legalább a beharangozó legyen bepötyögve, a tartalom ráér... :) Ugye Tite? :)
Ezen dolgozom, de annyi a kép, hogy nem győzöm válogatni.
Nem ígérek semmit. :)
Ezen dolgozom, de annyi a kép, hogy nem győzöm válogatni.
Nem ígérek semmit. :)
Málna
GLR hentes, mészáros...
Egyébként meg.
A munkamegosztás módja: én szedem, ők eszik. Bármennyit. :) Bár mondjuk ha nem szedem, akkor a bokorról legelnek. Ha elfogy akkor meg a szedret eszik. Vagy a paradicsomot.
Szeretem ezt a kertet...
Egyébként meg.
A munkamegosztás módja: én szedem, ők eszik. Bármennyit. :) Bár mondjuk ha nem szedem, akkor a bokorról legelnek. Ha elfogy akkor meg a szedret eszik. Vagy a paradicsomot.
Szeretem ezt a kertet...
2012. augusztus 17., péntek
Születésnapi megemlékezős
Megszületett az egyik elmaradás...
Mielőtt a nagyon nagy nyaralásban (amikor igen, rettenetes rendetlenség van a házunkban és semmit, de semmit ami kötelező nem vagyok hajlandó csakúgy megcsinálni, így aztán Áron is ott és akkor pucérkodik, amikor épp olyanja van és ez még csak fel sem tűnik egyébként... :)) feledésbe merülne az a nap, megírom.
Nyaralásból estünk haza, aztán pörögtünk szombaton, vasárnap pedig pláne, mert még aznap este hivatalosak voltunk az ötnap Balaton vendégségbe. Délelőtt ágyrácsot vettünk Áronnak, meg lufikat fújtunk Mikoltnak és rettenetesenfontos apróságokat szereztünk be, délben tortáért mentem, mert a Daubner mégiscsak tud valamit, és mire ébredt a kiskisasszony, már az ajándékok is be voltak csomagolva.
Apropó ajándékok... rettenetesen készült Mikolt erre a születésnapra. Mert ez a nap jelentette neki úgy másfél éve az óvodás státuszának mérföldkövét (már reggel kérdezte, hogy akkor holnap ugye ovi? :)), és mert bízott benne, hogy megkapja amit kért, egy csokis, egy málnás és egy karfétortát, valamint egy esküvőbarbit fiúban, mert az még nincs, illetve egy csipkerózsika duplot, amiben Csének rózsaszín, mitöbb igazi selyemszoknyája van.
Kicsit szelektáltam, amolyan ízlésformáló jelleggel is, és még így is dominált idén a rózsaszín, pedig direkt fehérbe csomagoltam mindent.
Na.
És akkor az érzéseimről...
Akármikor, ha visszagondolok erre a napra, a Monsoon wedding című film jut az eszembe.
A bájával, az egyszerűségével, a csodálatos muzsikájával, a színekkel, és hát - az esővel. És tagadhatatlanul az indiaszeretetem is benne van ebben, de valahogy az a nap különleges volt, aztán még különlegesebbé lett.
Talán azért is, mert a képek elvesztek. Kivéve azt a párat, amit egy másik kártyára fotóztam... Még hétfőn Földváron megvolt, aztán egy nappal később már hiába kerestem.
Mindent lementettem róla, kivéve azt az egy napot.
Mióta a winchesterem tönkrement, egy kicsit másképp élem meg a képzeletbeli képveszteséget, minden fontosabb tökéletesen bevésődik, hátha sosem látom már őket igaziból. Megsirattam persze ezt a mostanit is, de kicsit másképp. Nem dühöngve, csak apránként elfogadva.
A java itt van belül, és bármikor fel tudom idézni a legapróbb részletekig.
Azt, amin Mikolt szalad a kertbe, hogy aztán felmásszon a hófehér ruhában a mászókára kacagva az izgatottságtól, a kitüntetett figyelemtől, ahogy a család minden tagja csak rá koncentrál.
Azt, amin magához öleli a balettos kirakót, miközben azt kiabálja, pont ilyet akartam!!!
Azt, amin Pali, Peti és Dani csak hátulról látszanak, a kezük éles, és ez a hat kéz tökéletesíti azt az ajándékot, amit Pali készített. Egy kerti kötélpálya ennek a mintájára, de sokkal szebb és a szívemnek ezerszer kedvesebb Mimi madárformájú verziója.
Azt, amin Áron suhan, a háttérben pedig minden elmosódott.
Azt, amin a Dédi fogja Lellét, aki gyíkként tekeredik ki az öléből, de Pali tartja, hogy le ne essen.
Azt, amin Mikolt befogja a szemét, mert Dani a tüzijátékot gyújtja épp a tortáján.
A málnás torta, amit recept nélkül formáltam a magam ötlete alapján, és szerintem az elmúlt évek legjobbika lett.
Mikolt arca, ahogy dühöng, mert Áron megelőzte a gyertyafújásban.
És azt, amin Mimi egyesével grimaszolva eszegeti le a málnát a tortáról.
Amitől pedig végleg emlékezetessé lett a nap, az a hatalmas vihar.
Mint mindig, most is kertben ünnepeltünk, és Lelle születésnapja sem volt elég nekem, hogy elengedjem a vágyat erre a kinti nagyasztalos, sütögetős nagycsaládos megemlékezésre vonatkozóan. Annyiban finomítottunk, hogy ezúttal nem volt elhúzódó sütögetés.
A torta előtt volt egy kis közös esetbéd, és már majdnem a végére értünk, amikor a kertvégében megjelent az első fekete folt az égen.
Dédi megállás nélkül kántálta, hogy menjünk be én pedig kitartóan csitítgattam, hogy a gyertyafújást még a vihar is megvárja.
Énekeltünk, elfújta, aztán mindenki kezébe kapott amit ért, és pár perc alatt fedél alatt volt minden.
Az utolsó poharat hoztam be, mikor beléptem az ajtón és leszakadt az ég.
Hogy ezek a képek mégis megmaradtak, annak nagyon örülök. Olyan nagy és olyan szép lett ez a kislány...
Mikoltom, édes bogár, Isten éltessen sokáig!!!
Mielőtt a nagyon nagy nyaralásban (amikor igen, rettenetes rendetlenség van a házunkban és semmit, de semmit ami kötelező nem vagyok hajlandó csakúgy megcsinálni, így aztán Áron is ott és akkor pucérkodik, amikor épp olyanja van és ez még csak fel sem tűnik egyébként... :)) feledésbe merülne az a nap, megírom.
Nyaralásból estünk haza, aztán pörögtünk szombaton, vasárnap pedig pláne, mert még aznap este hivatalosak voltunk az ötnap Balaton vendégségbe. Délelőtt ágyrácsot vettünk Áronnak, meg lufikat fújtunk Mikoltnak és rettenetesenfontos apróságokat szereztünk be, délben tortáért mentem, mert a Daubner mégiscsak tud valamit, és mire ébredt a kiskisasszony, már az ajándékok is be voltak csomagolva.
Apropó ajándékok... rettenetesen készült Mikolt erre a születésnapra. Mert ez a nap jelentette neki úgy másfél éve az óvodás státuszának mérföldkövét (már reggel kérdezte, hogy akkor holnap ugye ovi? :)), és mert bízott benne, hogy megkapja amit kért, egy csokis, egy málnás és egy karfétortát, valamint egy esküvőbarbit fiúban, mert az még nincs, illetve egy csipkerózsika duplot, amiben Csének rózsaszín, mitöbb igazi selyemszoknyája van.
Kicsit szelektáltam, amolyan ízlésformáló jelleggel is, és még így is dominált idén a rózsaszín, pedig direkt fehérbe csomagoltam mindent.
Na.
És akkor az érzéseimről...
Akármikor, ha visszagondolok erre a napra, a Monsoon wedding című film jut az eszembe.
A bájával, az egyszerűségével, a csodálatos muzsikájával, a színekkel, és hát - az esővel. És tagadhatatlanul az indiaszeretetem is benne van ebben, de valahogy az a nap különleges volt, aztán még különlegesebbé lett.
Talán azért is, mert a képek elvesztek. Kivéve azt a párat, amit egy másik kártyára fotóztam... Még hétfőn Földváron megvolt, aztán egy nappal később már hiába kerestem.
Mindent lementettem róla, kivéve azt az egy napot.
Mióta a winchesterem tönkrement, egy kicsit másképp élem meg a képzeletbeli képveszteséget, minden fontosabb tökéletesen bevésődik, hátha sosem látom már őket igaziból. Megsirattam persze ezt a mostanit is, de kicsit másképp. Nem dühöngve, csak apránként elfogadva.
A java itt van belül, és bármikor fel tudom idézni a legapróbb részletekig.
Azt, amin Mikolt szalad a kertbe, hogy aztán felmásszon a hófehér ruhában a mászókára kacagva az izgatottságtól, a kitüntetett figyelemtől, ahogy a család minden tagja csak rá koncentrál.
Azt, amin magához öleli a balettos kirakót, miközben azt kiabálja, pont ilyet akartam!!!
Azt, amin Pali, Peti és Dani csak hátulról látszanak, a kezük éles, és ez a hat kéz tökéletesíti azt az ajándékot, amit Pali készített. Egy kerti kötélpálya ennek a mintájára, de sokkal szebb és a szívemnek ezerszer kedvesebb Mimi madárformájú verziója.
Azt, amin Áron suhan, a háttérben pedig minden elmosódott.
Azt, amin a Dédi fogja Lellét, aki gyíkként tekeredik ki az öléből, de Pali tartja, hogy le ne essen.
Azt, amin Mikolt befogja a szemét, mert Dani a tüzijátékot gyújtja épp a tortáján.
A málnás torta, amit recept nélkül formáltam a magam ötlete alapján, és szerintem az elmúlt évek legjobbika lett.
Mikolt arca, ahogy dühöng, mert Áron megelőzte a gyertyafújásban.
És azt, amin Mimi egyesével grimaszolva eszegeti le a málnát a tortáról.
Amitől pedig végleg emlékezetessé lett a nap, az a hatalmas vihar.
Mint mindig, most is kertben ünnepeltünk, és Lelle születésnapja sem volt elég nekem, hogy elengedjem a vágyat erre a kinti nagyasztalos, sütögetős nagycsaládos megemlékezésre vonatkozóan. Annyiban finomítottunk, hogy ezúttal nem volt elhúzódó sütögetés.
A torta előtt volt egy kis közös esetbéd, és már majdnem a végére értünk, amikor a kertvégében megjelent az első fekete folt az égen.
Dédi megállás nélkül kántálta, hogy menjünk be én pedig kitartóan csitítgattam, hogy a gyertyafújást még a vihar is megvárja.
Énekeltünk, elfújta, aztán mindenki kezébe kapott amit ért, és pár perc alatt fedél alatt volt minden.
Az utolsó poharat hoztam be, mikor beléptem az ajtón és leszakadt az ég.
Hogy ezek a képek mégis megmaradtak, annak nagyon örülök. Olyan nagy és olyan szép lett ez a kislány...
Mikoltom, édes bogár, Isten éltessen sokáig!!!
Címkék:
Mikolt,
Mikolt 4 éves,
Mikolt negyedik születésnapja
Megfigyelve
Lassan lejár a magamnak szabott 24 órás megfigyelés.
Lelle okosabb, mint valaha. :) Legalábbis Dani szerint, külsérelmi nyom nem látható. Megnyugodtam.
Azért ha nem lesz Nobel díjas, majd magamat hibáztatom természetesen.
Addig a repülőleckéket befejezettnek tekintem.
Lelle okosabb, mint valaha. :) Legalábbis Dani szerint, külsérelmi nyom nem látható. Megnyugodtam.
Azért ha nem lesz Nobel díjas, majd magamat hibáztatom természetesen.
Addig a repülőleckéket befejezettnek tekintem.
Most alszik
Egy ideje itt ülök a nappaliban Lelle ágya mellett és nagyjából 16 másodpercenként ellenőrzöm, hogy vesz-e levegőt, megsimogatom a kis fejét, és aggódom rettenetesen.
A nagy hazatérésben senki sem találta hirtelen a helyét, késő is lett, meg szerettem volna gyorsan mindenki kedvére tenni, hogy Dani alhasson, Lelle kézben lehessen, a lányok pedig érezzék, hogy jó itthon. Áronnak elég volt Dani.
Hanna lent hagyta a kiskendőket, amikkel alszik. Számtalanszor megtörtént már, rendszerint megy és megkeresi őket, ez a megállapodás. Tudtam, hol vannak, és sötét is volt már lent, lekapcsoltam a lámpákat mielőtt felmentünk az emeletre, Hanna pedig fél.
Fogtam hát Lellét, nem túl lelkesen ugyan, de elindultam vele a nappaliba, a kiskonyhába, ami a legtávolabbi pontja a lakásnak a lépcsőtől.
Fáradt is voltam, meg bosszús is, hogy még mindig nincs vége az estének (Mikolt itatóját is vinnem kellett még) és hogy gyorsabban végezzek, nem is kapcsoltam lámpát, az utcáról beszűrődő fény elég általában nekem. Persze, ha nem világosból érkezem...
Egy ideje nyaralunk itthon is, nagyobb a rendetlenség a szokásosnál, de a játszórészen azért általában a helyére kerülnek éjjelre a dolgok.
Ma nem így történt, és egy kirakó lapja kint maradt a parkettán.
Én meg elcsúsztam rajta.
Lelle pedig kirepült a kezemből.
A szőnyegre esett, a hátával és a fejével, nagyjából egy méterről, de nyekkent.
Bár én ütöttem volna meg magam...
Még reptében utánakaptam, de esélyem se volt megvédeni. Szörnyű ezt újramozizni...
Ahogy földet ért, mind a ketten kiabáltunk, meg is ijeszthettem, de egy darabig nem vett levegőt sem, és kicsit el is veszthette az eszméletét...
Rettenetesen megijedtem, jobban, mint mikor Áronnal a kórházban a doktor közölte a koponyatörés diagnózisát.
A fotelben ülve, ölemben Lellével kiabáltam mindenfélét (a rendről, meg az egyedüleznemmegyről, meg a kiskendők természetéről), közben remegtem, és vártam, mi történik, elájul-e, lesz-e sugárbanhányás, figyeltem a szemeit, de semmi nem történt ezek közül, csak sírt keservesen, vígasztalhatatlanul, aminek nem tett jót a kiabálásom gondolom...
Végül Dani kezében megnyugodott.
Mielőtt elaludt volna, még Hannához kéreckedett.
Most meg alszik békésen, én meg aggódom...
Legyen holnap reggel.
A nagy hazatérésben senki sem találta hirtelen a helyét, késő is lett, meg szerettem volna gyorsan mindenki kedvére tenni, hogy Dani alhasson, Lelle kézben lehessen, a lányok pedig érezzék, hogy jó itthon. Áronnak elég volt Dani.
Hanna lent hagyta a kiskendőket, amikkel alszik. Számtalanszor megtörtént már, rendszerint megy és megkeresi őket, ez a megállapodás. Tudtam, hol vannak, és sötét is volt már lent, lekapcsoltam a lámpákat mielőtt felmentünk az emeletre, Hanna pedig fél.
Fogtam hát Lellét, nem túl lelkesen ugyan, de elindultam vele a nappaliba, a kiskonyhába, ami a legtávolabbi pontja a lakásnak a lépcsőtől.
Fáradt is voltam, meg bosszús is, hogy még mindig nincs vége az estének (Mikolt itatóját is vinnem kellett még) és hogy gyorsabban végezzek, nem is kapcsoltam lámpát, az utcáról beszűrődő fény elég általában nekem. Persze, ha nem világosból érkezem...
Egy ideje nyaralunk itthon is, nagyobb a rendetlenség a szokásosnál, de a játszórészen azért általában a helyére kerülnek éjjelre a dolgok.
Ma nem így történt, és egy kirakó lapja kint maradt a parkettán.
Én meg elcsúsztam rajta.
Lelle pedig kirepült a kezemből.
A szőnyegre esett, a hátával és a fejével, nagyjából egy méterről, de nyekkent.
Bár én ütöttem volna meg magam...
Még reptében utánakaptam, de esélyem se volt megvédeni. Szörnyű ezt újramozizni...
Ahogy földet ért, mind a ketten kiabáltunk, meg is ijeszthettem, de egy darabig nem vett levegőt sem, és kicsit el is veszthette az eszméletét...
Rettenetesen megijedtem, jobban, mint mikor Áronnal a kórházban a doktor közölte a koponyatörés diagnózisát.
A fotelben ülve, ölemben Lellével kiabáltam mindenfélét (a rendről, meg az egyedüleznemmegyről, meg a kiskendők természetéről), közben remegtem, és vártam, mi történik, elájul-e, lesz-e sugárbanhányás, figyeltem a szemeit, de semmi nem történt ezek közül, csak sírt keservesen, vígasztalhatatlanul, aminek nem tett jót a kiabálásom gondolom...
Végül Dani kezében megnyugodott.
Mielőtt elaludt volna, még Hannához kéreckedett.
Most meg alszik békésen, én meg aggódom...
Legyen holnap reggel.
Ezek ketten
A múltheti sikeres premier után elérkezettnek látták a nagyszülők az időt arra, hogy megismételjék a Balaton nyáron projektet karöltve a két naggyal.
Bár volt egy kis kommunikációs gap köztünk, kedden este fél kilenckor mindenki örömére és füle hallatára elhangzott a lányok részéről is az igenigenigen, engem pedig nem nagyon kellett győzködni, a pillanatnyi szünet a vonal végén csak azt jelezte, hogy keddeste lévén (Dani ilyenkor off) nem láttam még magam előtt a fürdetés-altatás-pakolás hármas paralel logisztikai feladvány megoldását.
Lelle szerda hajnalban fogat növesztett, fél négytől hatig tartott a helykeresése, közben megjártuk a teraszt is, kicsit zavart, hogy már világosodott, meg hogy fél kettőkor keveredtem ágyba aznap... de végül a karúszókon kívül nem is maradt más itthon, és a lányok is elkészültek időre.
Elintegettük őket, és megkezdtük a hirtelenjött vakációnkat immár hármasban, részemről egy erős kettesalával életfunkcióilag... viszont nagy békében és csendben töltve az egész délelőttöt.
Egykor már arra is kapható voltam, hogy Dani biciklijével felkerekezzek a nagymamához ebédelni, az ülésben Áronnal, a hátamon pedig Lellével.
Egyszer majd megkérek valakit, hogy fotózzon le minket így, mert szerintem szenzációs a kép, nemcsak elvetemült. Amúgy ezt azért tudom kivitelezni, mert Daninak akkora a bicója, hogy ha a kormányát fogom állva, akkor az a mellkasomnál van. Szoktam is rajta gondolkodni, hogy hogyan szálljak fel rá. Ettől eltekintve, ha már fenn vagyok rajta, akkor szuperjó tekerni vele.
És akkor a lényeg egy mondatban. Ha csak két gyerekre kell pazarolni, akkor nekem(!!!) annyi energia jut egyre egyre, hogy észreveszek olyan színeiket is, amik nyilván vannak, csak a nagy sokadalomban picit halványabban jutnak el hozzám, mint így. Ezeket pedig észrevéve meg is erősítődnek, és akkorát robbannak, hogy az pl. Pali nagypapának is feltűnik két nap tán. Mondjuk, hogy hogyan kommunikál Lelle a kétnappal ezelőtti énjéhez képest.
Nem ismételgetem magam, de kétgyerekkelazélet felér egy nyaralással.
Viszont.
És erről mindenképpen meg akartam emlékezni.
Nemúgyvanaz ám, hogy bűntetlenül galoppírozunk és közben meg azt gondoljuk magunkról, hogy mennyire nagyszerűek is vagyunk, de nemám. Mert akinek négyet adtak, annak négy van és kész.
És amikor megint négy lesz hirtelen, akkor van csak szükség arra a pihentségre...
Mert visszakapni a négyet kb. olyan (azonkívül, hogy agyoncsókolja az emberlánya meg meghatódik, hogy milynszépédesokosdejóhogyvan), mint mikor a rendszeres, ám kellemesnek nem nevezhető futás kétszer kimarad, és akkor tessen csak hozni ugyanazt a nívót de rögtön.
Hátbavágós.
És még nincs igazán kiforrott stratégiám erre a helyzetre.
Azért szívesen gyakorolom. Nám. :)
Ja és hogy a címről is szóljon... ezek ketten kezdenek összenőni.
Címkék:
Gyerekek,
Kinga,
Lányok Zánkán,
Négygyerek,
Nyár
2012. augusztus 13., hétfő
Függőségeink
Ma nem sikerült eljutnunk anyukámhoz.
Pedig szabadságon van, két utcányira tőlünk, de egyikünknek sem sikerült déli egy óra előtt megtalálnia a telefont, így aztán mi ötösben megjártuk a cba-t, vettünk szegfűszeget a meggylevesbe, közben megsültünk, meg tyúkokat néztünk, meg kutyákatsimogattunk, aztán gyorsan megfőztem a levest, és ettünk, meg aludtunk, meg vendégülláttunk, és hopp megint este lett.
Valamikor kilenc körül azért mégiscsak felhívtam, merre jár, meg egyébként végre csend volt és Lelle is eljátszott a fotel mellett, amibe alkalmasint lehuppantam a telefonnal.
Felvette, csacsogtunk, és egyszercsak aztmondjahogy:
- Tettemvettem, aztán gondoltam ELOLVASOM A BLOGODAT, de nem írtál semmit.
Említettem, hogy két utcányira lakik tőlünk?
Pedig szabadságon van, két utcányira tőlünk, de egyikünknek sem sikerült déli egy óra előtt megtalálnia a telefont, így aztán mi ötösben megjártuk a cba-t, vettünk szegfűszeget a meggylevesbe, közben megsültünk, meg tyúkokat néztünk, meg kutyákatsimogattunk, aztán gyorsan megfőztem a levest, és ettünk, meg aludtunk, meg vendégülláttunk, és hopp megint este lett.
Valamikor kilenc körül azért mégiscsak felhívtam, merre jár, meg egyébként végre csend volt és Lelle is eljátszott a fotel mellett, amibe alkalmasint lehuppantam a telefonnal.
Felvette, csacsogtunk, és egyszercsak aztmondjahogy:
- Tettemvettem, aztán gondoltam ELOLVASOM A BLOGODAT, de nem írtál semmit.
Említettem, hogy két utcányira lakik tőlünk?
2012. augusztus 11., szombat
Lelle 13 hónapos
Ha ott vagyunk, mindig beragadunk az olimpia okán a fotelokba, és szurkolunk az éppen soron következő magyarnak, vagy újra és újra libabőrösen nézzük végig az érmetérő pillanatokat.
Tegnap épp a fiúk úszták a köröket a tóban, valahol félúton jártak, mikor Lelle gondolt egyet, és felállt.
Nagyjából egy méterre feküdtem tőle a földön, és mint mindig, most is nagyon örültünk mindketten a mutatványnak, ami nekem így sokadjára is megunhatatlan.
Aztán nyújtottam felé a kezem, hátha az ácsorgásból lesz bátorsága lépni is egyet.
Lelle állt, azzal az egyensúlykereső leheletnyi billegéssel a kis karikalábacskáiban, és szép lassan elkezdte áthelyezni a súlyt az egyikre. Megható volt az igyekezete, ahogy minden sejtjével az indulásra koncentrált, és végül elindult felém.
Összezsugorodik ilyenkor a világ, meg is áll egy pillanatra.
Lelle lépett egyet, kettőt, és a karomba dőlt. Kacagás, tapsvihar, örömkönnyek, összecsókolgattam, gurgulázott.
Aztán hátrébbcsúsztam, Lelle pedig cinkos mosollyal és leszegett fejjel, feltartott kézzel indult újra felém.
Ez a mozgó már itthon készült, egy aranyérmes gyakorlat, szabályos popsirahuppanással a végén. :)
Az egyebekről este, most rohanok.
Kis késéssel szavakban.
Kétfogú, göndörödő hajú, nagyhangú, idegenfélő, kétszer vacsorázó, homokozóban félórát elszöszmötölő, integető, kupakvisszatevő, sapkalevevő, pelenkacseregyűlölő, pakoló, romboló, testvérjátékotelvevő, mindentmegevő, szederrajongó, egyedülelavó, babakocsinapellenzőjébekapaszkodó, autósülésbenkiabáló, sértődékeny, nagyonbújós, kétgribedlis, kereklábú, határozottelképzelésselrendelkező, paplanbabújósanalvó, cumibajnok.
És egy kis szösz.
Nagyjából egy hete saját rácsosban alszik mellettünk (eljött a pillanat, amikor - méghacsak néhány órára/éj de magunk vagyunk az ágyunkban), aminek egyetlen hátrányát érzem csak, jelesül, fel kell ülnöm, ha enni kér... mondjuk kétszer reggelig, vagy háromszor... Megelégelve a kitekeredettkarú ülvealvást, kitámasztom a cumisüveget valamivel, és visszadőlök dolgomvégeztével. Rendszerint fél óra múlva riadok, hogy megmentsem a maradék tejtartalmat (a többi már az ágyban folydogál addigra), ami vagy sikerül, vagy nem. Lelle ugyanis bensőséges viszonyba került a cumisüveggel. Van úgy, hogy órákig a szájában van, ha nem eszik belőle akkor is.
Ha így találom őket, akkor marad minden úgy, ahogy van, és alszunk tovább.
Néhány napja egy hasonló bealvós ébredés után Lelle úgy aludt békésen, hogy az oldalán fekve kiskifliben átölelte az üveget... :) Kinek a rongy, kinek a nyuszi...
13 hónapos reggeli bújás a Papabarlangban.
Címkék:
Lelle,
Lelle elsők,
Lelle hónapról hónapra,
Lelle mozgás
2012. augusztus 10., péntek
Távirda
Ma korábban fekszem.
Hazajöttek a lányok.
Lelle kicsit kiakadt, nem találja a helyét. Mint egy kis trónfosztott.
A lányok egyébként nagyszerűen mulattak, egy kis esti csetepatét leszámítva semmi panasz nem érkezett senkitől. :)
Délután Áron beszélt Mimivel telefonon:
- Mimi, mit csinálsz?
- Mandulát tör a nagypapa nekem.
- Mimike, én erős vagyok török neked mandulát.
Mimike a hazaúton kifejtette, hogy Áron egy rosszcsontka, de az első ölelés után lefejtődött rólam, és szaladt megkeresni.
Megettünk a picinyekkel egy kiló szedret, egy fél sárgadinnyét meg egy kiló málnát. Nekem is sok volt...
Írnám a nyaralást, meg Mikolt szülinapját, de ma korábban fekszem...
A fotósblogban kép, meg egy pár sor.
Beköltözött egy tücsök a házba, Dani szerint sáska, de az is lehet, hogy szöcske. Áron retteg, pedig lassan le is tudnám rajzolni, olyan alaposan megfigyeltük ezerszer.
Iskolába vágyom, meg mozogni.
Bevezetőként elég ránézni a szilvafára... lesz vele munka. Még úgy is, hogy a nagyvihar letört egy nagy ágat és most az egész kert tele van félig érett gyümölccsel.
Megint rövidebb lett a hajam.
Mennyire szeretem, ahogy Viki alkot. Nem csak úgy hajat vág. Azt hiszem most értettem meg a fodrászat lényegét. Legalábbis, hogy minden hajszálam szerephez jutott kedden, az biztos.
Ez meg itt a mivan a fotózással kérdésre a válasz.
Mindenki nyaral.
A nap meg süt, és ezt a fényt nem tudom megunni. Ha meg nincs más, akkor maradok magam. :)
Hazajöttek a lányok.
Lelle kicsit kiakadt, nem találja a helyét. Mint egy kis trónfosztott.
A lányok egyébként nagyszerűen mulattak, egy kis esti csetepatét leszámítva semmi panasz nem érkezett senkitől. :)
Délután Áron beszélt Mimivel telefonon:
- Mimi, mit csinálsz?
- Mandulát tör a nagypapa nekem.
- Mimike, én erős vagyok török neked mandulát.
Mimike a hazaúton kifejtette, hogy Áron egy rosszcsontka, de az első ölelés után lefejtődött rólam, és szaladt megkeresni.
Megettünk a picinyekkel egy kiló szedret, egy fél sárgadinnyét meg egy kiló málnát. Nekem is sok volt...
Írnám a nyaralást, meg Mikolt szülinapját, de ma korábban fekszem...
A fotósblogban kép, meg egy pár sor.
Beköltözött egy tücsök a házba, Dani szerint sáska, de az is lehet, hogy szöcske. Áron retteg, pedig lassan le is tudnám rajzolni, olyan alaposan megfigyeltük ezerszer.
Iskolába vágyom, meg mozogni.
Bevezetőként elég ránézni a szilvafára... lesz vele munka. Még úgy is, hogy a nagyvihar letört egy nagy ágat és most az egész kert tele van félig érett gyümölccsel.
Megint rövidebb lett a hajam.
Mennyire szeretem, ahogy Viki alkot. Nem csak úgy hajat vág. Azt hiszem most értettem meg a fodrászat lényegét. Legalábbis, hogy minden hajszálam szerephez jutott kedden, az biztos.
Ez meg itt a mivan a fotózással kérdésre a válasz.
Mindenki nyaral.
A nap meg süt, és ezt a fényt nem tudom megunni. Ha meg nincs más, akkor maradok magam. :)
2012. augusztus 9., csütörtök
Négy Hat Négy Kettő
Általában a négy a felállás.
És néha van úgy, hogy befogadunk valakit, mondjuk a múltkor Flórát, és akkor öten vannak.
És persze amikor befogadunk, akkor az első kérdés, hogy pont az az ötödik hiányzik nekem? Örökbe nem fogadnék pillanatnyilag, de a vendéggyerekek okozta örömöt jó látni, és tudom, viszont is így működik ez.
Tegnap nálunk volt Szilvi. Már volt itt egyszer, mióta idehaza vendégeskednek, itt is aludt és olyan nagyon jó volt mindenkinek, hogy már akkor megbeszéltük, lesz még ilyen, de gyerekestül. Végül tegnap lett az a nap, és az öröm határtalan volt. Bogi Lellét szerette volna hazavinni, Mikolt szerelembe esett Kristóffal (már megint :)), Kristóf pedig azzal játszott, aki éppen a szeme elé került. Áronnak végre jutott egy nagyfiú. :)
Mire ágyba kerültek, olyan fáradtak voltak, hogy rekordidő alatt aludtak el mind.
És hogy mire jó az ittalvós dolog?
Arra mindenképpen, hogy a régenlátott barátokkal leülhessünk a teraszon, egy pohár borral, és vég nélkül beszélgessünk. Legalábbis addig, míg lefordul a fejünk a nyakunkról.
Szilvinek reggel dolga volt a Moszkva térnél, felnőttes, így a gyerekeket egy kis unszolásomra végül itthagyta. Nem nem hosszan, egy órával az ő indulása után már mentünk is utána.
Így lett átmenetileg hat gyerekem. Néztem, ahogy zsizsegnek a nappaliban, ahogy az utalsó pillanatokat is igyekeznek kihasználni, hogy játsszanak.
Abban azért ma is erősödtem egy kicsit, hogy nem szeretnék hat gyereket. :)
A mai nap újra történelmet írtunk, Mari és Pali még a hétvégén felvetették, hogy elvinnék Hannát a Balatonra pár napra.
Meg kellett hogy rágjam magamban, mert eddig egyszer volt ottalvós éjszakája, az is a közelben, Zánkára meg nem tudok csak úgy átugrani, de végül egészen hamar úgy éreztem, persze, hogy menjen. Azért azt mindenképpen szerettem volna, hogy itthon legyen, amikor Szilviék jönnek, és azt sem bántam volna, ha elsőre egy éjszaka volna a kiruccanás, ami meg persze a nagyszülőknek nem olyan komfortos, mert az út hosszú, a tennivalók meg sorakoznak... És természetesen Mikolt, mikor meghallotta, miről beszélgetünk Hannával, azonnal rákezdett az énismegyek ismételgetésére.
Néhány egyeztető kör után kialakult a végleges verzió, két lány, egy éjszaka, szerdai indulás.
Így történt, hogy Hanna és Mimi (aki egy tündért megszégyenítő simulékonysággal készült, indult), ma fél tízkor elhagyták a főhadiszállást, és megint néggyel maradtam egy időre.
Szilvivel a Millenárisban találkoztam, futólag, mert épp Áront kellett a drótkötéles csúszósra feltennem, ők pedig rohantak a reptérre Ákoshoz. Integettünk, és kettővel megint kevesebben lettek.
Áron és Lelle.
A két kicsike.
Olyan volt az egész napom, mintha egy időutazás volna.
Kétségtelen, hogy a nagyokhoz igazítjuk a kicsiket, aminek következtében hirtelen azt sem tudtam, mit is kezdjek egy kétésféllel, meg egy egyévessel.
Meg az is nagy tanulság, hogy nem lehet úgy kezdeni, hogy van egy harmadik meg egy negyedik, de nem volna butaság. :)
Miután Áron kijátszotta magát a nagyjátszón, megetettük a halakat. Rá kellett döbbennem, Lelle milyen ügyesen szemezgeti egyesével a haleleséget, és egyáltalán nem akart bemenni a tóba, amitől egyébként annyira tartok, ha néggyel vagyok, hogy most először volt merszem kivenni a babakocsiból. Tapsolt örömében... Szegénykém, ilyenkor azért megsajnálom nagyon a kicsiket, akiknek nem jut annyi, ha a nagyok is ott vannak velem.
Elhessegetve: Lelle lesz az a kivételezett, akivel lesz időm kettesben is, ha majd Áron már óvodás lesz.
A kisjátszón összetalálkoztunk ismerősökkel, üres volt a kezem, és nyaralós a hangulatom. Két gyerek (hangsúlyos, hogy négy után) olyan, mintha egyedül lennék.
Pedig azt gondoltam, nehezebb lesz.
Újabb tanulságok.
Ha néggyel vagyok, négyfelé kell figyelni. Még akkor is, ha Hanna már majdnem megbízható.
Ha kettővel, akkor egy kicsivel több jut mindegyiknek, amitől ők egyszeriben angyalokká válnak, gondolom azért, mert érzik, hogy jobban a fókuszban tudnak maradni, én pedig még délben sem vagyok fáradt. :)
A kérdésre, hogy hogy lehet néggyel bírni, ma megszületett a válasz. Úgy, hogy van négy.
Hozzászokva. Gondolom.
Nyilván mindig van min javítani, de most pont ez a szám a mérleg.
És akkor nekem a kétgyerekes lét a nyaralás.
Délután beszéltem a lányokkal, rájöttem, hogy többször kellene telefonon hallgatnom őket, mert az valami leírhatatlanul édes, ahogy csicseregnek ilyenkor. :) Strandoltak, Hanna csúszdázott, jól mulatnak, nyaralnak. :)
Mi pedig délután is játszóztunk, Danival a homokozó szélén ültünk és beszélgettünk, amit egyébként nem nagyon tudunk amúgy.
Az este pedig olyan gyorsan ért véget, hogy igazi hiányérzetem volt, pedig mindent pontúgycsináltunk, ahogy szoktunk. Azért, hamár ilyan nagyon ráértem, megmostam Lelle kétfogát is.
És néha van úgy, hogy befogadunk valakit, mondjuk a múltkor Flórát, és akkor öten vannak.
És persze amikor befogadunk, akkor az első kérdés, hogy pont az az ötödik hiányzik nekem? Örökbe nem fogadnék pillanatnyilag, de a vendéggyerekek okozta örömöt jó látni, és tudom, viszont is így működik ez.
Tegnap nálunk volt Szilvi. Már volt itt egyszer, mióta idehaza vendégeskednek, itt is aludt és olyan nagyon jó volt mindenkinek, hogy már akkor megbeszéltük, lesz még ilyen, de gyerekestül. Végül tegnap lett az a nap, és az öröm határtalan volt. Bogi Lellét szerette volna hazavinni, Mikolt szerelembe esett Kristóffal (már megint :)), Kristóf pedig azzal játszott, aki éppen a szeme elé került. Áronnak végre jutott egy nagyfiú. :)
Mire ágyba kerültek, olyan fáradtak voltak, hogy rekordidő alatt aludtak el mind.
És hogy mire jó az ittalvós dolog?
Arra mindenképpen, hogy a régenlátott barátokkal leülhessünk a teraszon, egy pohár borral, és vég nélkül beszélgessünk. Legalábbis addig, míg lefordul a fejünk a nyakunkról.
Szilvinek reggel dolga volt a Moszkva térnél, felnőttes, így a gyerekeket egy kis unszolásomra végül itthagyta. Nem nem hosszan, egy órával az ő indulása után már mentünk is utána.
Így lett átmenetileg hat gyerekem. Néztem, ahogy zsizsegnek a nappaliban, ahogy az utalsó pillanatokat is igyekeznek kihasználni, hogy játsszanak.
Abban azért ma is erősödtem egy kicsit, hogy nem szeretnék hat gyereket. :)
A mai nap újra történelmet írtunk, Mari és Pali még a hétvégén felvetették, hogy elvinnék Hannát a Balatonra pár napra.
Meg kellett hogy rágjam magamban, mert eddig egyszer volt ottalvós éjszakája, az is a közelben, Zánkára meg nem tudok csak úgy átugrani, de végül egészen hamar úgy éreztem, persze, hogy menjen. Azért azt mindenképpen szerettem volna, hogy itthon legyen, amikor Szilviék jönnek, és azt sem bántam volna, ha elsőre egy éjszaka volna a kiruccanás, ami meg persze a nagyszülőknek nem olyan komfortos, mert az út hosszú, a tennivalók meg sorakoznak... És természetesen Mikolt, mikor meghallotta, miről beszélgetünk Hannával, azonnal rákezdett az énismegyek ismételgetésére.
Néhány egyeztető kör után kialakult a végleges verzió, két lány, egy éjszaka, szerdai indulás.
Így történt, hogy Hanna és Mimi (aki egy tündért megszégyenítő simulékonysággal készült, indult), ma fél tízkor elhagyták a főhadiszállást, és megint néggyel maradtam egy időre.
Szilvivel a Millenárisban találkoztam, futólag, mert épp Áront kellett a drótkötéles csúszósra feltennem, ők pedig rohantak a reptérre Ákoshoz. Integettünk, és kettővel megint kevesebben lettek.
Áron és Lelle.
A két kicsike.
Olyan volt az egész napom, mintha egy időutazás volna.
Kétségtelen, hogy a nagyokhoz igazítjuk a kicsiket, aminek következtében hirtelen azt sem tudtam, mit is kezdjek egy kétésféllel, meg egy egyévessel.
Meg az is nagy tanulság, hogy nem lehet úgy kezdeni, hogy van egy harmadik meg egy negyedik, de nem volna butaság. :)
Miután Áron kijátszotta magát a nagyjátszón, megetettük a halakat. Rá kellett döbbennem, Lelle milyen ügyesen szemezgeti egyesével a haleleséget, és egyáltalán nem akart bemenni a tóba, amitől egyébként annyira tartok, ha néggyel vagyok, hogy most először volt merszem kivenni a babakocsiból. Tapsolt örömében... Szegénykém, ilyenkor azért megsajnálom nagyon a kicsiket, akiknek nem jut annyi, ha a nagyok is ott vannak velem.
Elhessegetve: Lelle lesz az a kivételezett, akivel lesz időm kettesben is, ha majd Áron már óvodás lesz.
A kisjátszón összetalálkoztunk ismerősökkel, üres volt a kezem, és nyaralós a hangulatom. Két gyerek (hangsúlyos, hogy négy után) olyan, mintha egyedül lennék.
Pedig azt gondoltam, nehezebb lesz.
Újabb tanulságok.
Ha néggyel vagyok, négyfelé kell figyelni. Még akkor is, ha Hanna már majdnem megbízható.
Ha kettővel, akkor egy kicsivel több jut mindegyiknek, amitől ők egyszeriben angyalokká válnak, gondolom azért, mert érzik, hogy jobban a fókuszban tudnak maradni, én pedig még délben sem vagyok fáradt. :)
A kérdésre, hogy hogy lehet néggyel bírni, ma megszületett a válasz. Úgy, hogy van négy.
Hozzászokva. Gondolom.
Nyilván mindig van min javítani, de most pont ez a szám a mérleg.
És akkor nekem a kétgyerekes lét a nyaralás.
Délután beszéltem a lányokkal, rájöttem, hogy többször kellene telefonon hallgatnom őket, mert az valami leírhatatlanul édes, ahogy csicseregnek ilyenkor. :) Strandoltak, Hanna csúszdázott, jól mulatnak, nyaralnak. :)
Mi pedig délután is játszóztunk, Danival a homokozó szélén ültünk és beszélgettünk, amit egyébként nem nagyon tudunk amúgy.
Az este pedig olyan gyorsan ért véget, hogy igazi hiányérzetem volt, pedig mindent pontúgycsináltunk, ahogy szoktunk. Azért, hamár ilyan nagyon ráértem, megmostam Lelle kétfogát is.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)











































