2011. október 8., szombat

Ősz

Megvárta, míg kicsit ideszokunk, ez kétségtelen.
Ma megérkezett az az ősz, ami már kihívás nekem. Szeretem a színes leveleket, rugni az avart, jólesőket szippantani az illatából, kicsit még dideregni is.
Azért most mellbevágott, mikor reggel ismét alig tudtam követni a gyerekek tempóját, akik már régen ki akartak volna menni az udvarra, míg én kerek egy órán át szedegettem elő a megfelelő mennyiségű és nagyságú ruhadarabokat, mire végre mindenkin volt kapucnis pulcsi, sapka, és meleg mellény is.

Talán azért is érezzük úgy magunkat, mint akik el sem mentek, mert majdnem egy éve épp ilyen időben hagytuk itt a házat, a családot, és lám most is a hulló levelek között talál minket Budakeszi. Eddig csak örömködtem a napsütésnek, most egy kicsit dideregve pislogtam és elképzeltem, milyen lesz majd otthon, amikor már a helyükön lesznek a dolgaink... no akkor majd jöhet a hó is akár. :)

A gyerekeknek úgy tűnik mindegy, csak kint lehessenek, Hanna az egyetlen, aki fázósabb a többieknél, ő egész délelőtt zsebre tett kézzel mászkált, bélelt cipőben, amit tegnap vettünk neki (az eladónő némileg értetlenkedett rajta, miért akarok már most melegbundás bakancsot venni, mikor még hol van a december... pedig jó választás volt :)), és még egy jókora sálat is a nyaka köré kellett tekernem. :)
Az ő kérésére felmentünk a kisállatkertbe a Vadasparkba. Igazi hazaérkezős élmény volt mindannyiunknak, a csípős hideg ellenére alig akarózott elindulni hazafelé. Minden állatot megetettek fenyőtüskékkel, csacsit simogattak, kecskéket bámultak, bocit néztek.

Lelle az egészből csak annyit látott, míg pár másodpercre kinyitotta a szemét, majd gyorsan vissza is csukta, biztos, ami biztos, bele ne menjen a hűs.

A képeket rendezgetve olyan ismerős és egyben szokatlan volt a látvány... egy hete még elég volt egy rövidnadrág... és mégiscsak ezek az igazi októberhez tartozó képek. Hiányzik is az, meg természetes is ez.
Ime egy tavalyi kép.

2011. október 6., csütörtök

Áron kétszavasai

Azt hiszem ez a kedvenc korszakom.
Amikor elkezdenek beszélni, és hirtelen egészen új perspektívát kap a velük való lét. Végre bele lehet látni kicsit a fejükbe, és néha még azt is le lehet követni, hogy egy egy gesztus mit is jelent az ő értelmezésükben. Nem mintha a szavak jobbak volnának sokszor a jól bevált egyéb kommunikációs csatornáiknál, de mégis olyan megható, ahogy formálódnak a szavak, tisztulnak, gyűlnek, hosszabbodnak.

Az első három szótagos szavaknál már majdnem könnyek szöktek a szemembe, pedig ez már a harmadik gyermek... A legédesebbek a papajom, meg a pijjangó, amit nagyon mély basszusban, hihetetlen hangosan mondogat. :) És persze, amikor ezek már megvoltak, tudtam, teljesen felesleges gyűjtenem a szavakat, mert ez itt a szótári robbanás, vagyis napi rengeteg szóval bővül a repertoár, még akkor sem tudnám követni, ha cetlivel-cerkával felszerelkezve rohannék a villámúrfi után. Hátmég Lellével a kezemben.

Azért megemlékeztem magamban csendesen, hogy lám, eljött az idő, és már nem csak utánunk mond, hanem előre is, magától is. Kész a kapcsolat a fejében szó és kép között. Majd vártam, mikor indul el az újabb csoda, a mondatgyártás.
És lőn.
Eddig összesen háromszor hallottunk tőle kétszavas mondatot, az első kettőre szégyen vagy sem, nem emlékszem, csak tudom, rettenetesen édes volt. :)

Ahogy ma is.
És olyan nagyon jellemző a mostani kapcsolatukra ez a kis szösz.
Ma reggel a nappaliban vártam, hogy kinyíljon a szemem, közben a két (kiskakas) középső a fürdőben zúzta egymást. Perszehogy sírás lett a vége (mostanában azért már nem egyértelmű, ki húzza a rövidebbet), Áron jött megbántva, azzal, hogy:
- Mimi ejvesz.
:) Még sosem örültem ennek ennyire...
Egyébként is megölelgettem volna, de ma különösen sokáig puszilgattam a kis kereket.

Megérkezős

Dani mesélte, hogy van egy nép, akik ha repülnek valahova, egy jelentős időt a reptéren ücsörögve töltenek, arra várva, hogy a lelkük is megérkezzen. Valahogy így vagyok most én is ezzel a megérkezéssel. Fizikailag már itt vagyok, a lelkem egy része viszont még kering valahol a világban. Időről időre rámtör a hiányérzet, a melegé, néhány emberé, pár ételé, és néhány helyé. Odafelé ez nem volt, tudtam, Magyarországra biztosan eljutok még :). Malajziával más a helyzet. Oda, épp oda, ahonnan jöttünk már soha nem fogunk visszatérni.
Ezt feldolgozni pedig idő.
Annyira más az itt és az ott, hogy még közös pontot sem találok, nem mondhatom, hogy nem baj, mert ez itt jobb, mert nem jobb vagy rosszabb, egyszerűen más. Nagyon más.
És persze bosszankodom, mikor rettenet sok idő a négyet elkészíteni, akkor is, ha utána nyomban normális hőmérsékletben játszhatnak odakinn, ameddig csak tetszik nekik.
Például.

Lelle úgy tűnik lelkileg megérkezett, épp olyan mosolygós-sírós, mint amilyen volt... :) Neki fizikailag kellene végre ráállnia a magyar valóságra, mert a fél ötös ébredései kicsit elveszik az erőnket. :) És ha nem hatan laknánk egymás hegyén hátán (aminek kétségtelenül vannak igen szép pillanatai is), lehet, hogy könnyebben menne a szoktatás, de egyelőre nem örülnék, ha mindenki hajnalban kukorákolna, így aztán kénytelen vagyok Lellét kihozni a szobából, amire persze teljesen fel is ébred általában. Egyébként viszont szereti a hűvöset, ellentétben az előzetes félelmeimmel. :)

A többiek lassan megérkeztek testileg, lelkileg pedig látványosan. Összeszorul értük a szívem, ezért az egy évért, amiben nyilvánvalóan több volt a munka, mint az élvezet számukra, és ez ahogy nézem őket az én lelkiállapotaimtól is részben függetlenül igaz. Itt, bár én még dolgozom, ők olyan arcaikat mutatják, amelyekről emlékeim vannak csak, és bizony majdnem mind ide köthető. Hanna teljesen felszabadult, csacsog az összes útjába kerülővel, legyen az felnőtt, vagy gyerek. Kipattan az ágyból, és rohan öltözni, és egészen kinyílt az összes vonatkozásban. Veszekszik, kiáll magáért, szeret, kedveskedik, figyel, vagy épp nem. Mint egy rendes gyerek. :)

Mikolt egyelőre néha zavart, de Hannát figyelve a legtöbb helyzetben otthonosan mozog. Ő inkább figyel, és mindent megkérdez. A póznákról lógó vezetékektől kezdve a villamos vs vonat kérdéskörig.
Áron folyamatosan az udvaron lenne, hintázna. :) Neki a játszó is újdonság, a homokkal és a mászókákkal együtt. Szereti.
Persze az új helyek azonnal beindítják nála a menekülési reakciót, Vikiéknél a minap mindenre az volt a válasza "nem". Gyaníthatóan, ha azt hallotta volna, hogy ma ott alszunk, meg sem lepődött volna. Remélem, lassacskán hazaérünk majd végképp, és mindent szépen megszoknak itt.
Ezek a képek szerintem magukért beszélnek, úgy látom, jó nekik itt. :)

Dani érzéseiről nem tudok, annyi biztos, hogy nagyon jólesik neki a fehér kenyér, az almáspite... :) de majd megkérdezem, ha végre egyszer rendesen tudunk két szónál többet váltani. Mert most épp elég hajszolt azért az élet, és ha együtt vagyunk, akkor is legalább három gyerek van körülöttünk.

Bőrönd sztori

Naszóval.
Isztambulban elvileg áttették volna a bőröndjeinket a Magyarországra tartó gépre, gyakorlatilag hiába vártuk a reptéren őket... Sebaj, gondoltuk akkor, majd a délutánival megjönnek.
Este az ikeából hazafelé (szivacsot kellett vennünk, hogy elférjünk) Dani rájuk telefonált, mert a megbeszélés alapján úgy volt, hogy valamikor kilenc körül fognak befutni a ruhák, cipők, miegymás...
A telefonzsinór túlfelén az ember sajnálkozva magyarázta, hogy a délutáni géppel sem érkeztek meg a bőröndök, de ne búsuljunk, mert ha meg is jöttek volna, akkor sem szállították volna ki ma este (vagyis moshatom a bugyimat, hogy legyen holnapra... többek között), és miután Dani picit ingerültebben ecsetelte neki, hogy most épp saját otthonunk sincs, ahol halomban állnak a dolgaink és csak válogatni kell... a fickó megígérte, hogy fut mégegy kört, hogy kiderítse, mit tudnak a bőröndök tartózkodási helyéről.

Lepergett előttem a KL reptere, annak méretei, és elképzeltem, hogy három koffer épp Costa Ricában áztatja a testét a fehérhomokos partokon, másik kettő meg mondjuk Bangladesben héderel... Azért igyekeztünk a lehető legjobb arcot vágni, és vártuk a telefont.
Szerencsére nem kellett túl sokáig, még aznap későn este hívtak, hogy a bőröndöket elfelejtették feltenni Isztambulban a gépre, de a másnapi elsővel jönnek.

Végül vasárnap este meg is érkezett majdnem minden... a babkocsi cimkéje is fel volt vezetve a hat eltűnt dolgunk közé, pedig azzal együtt már hét itemet kellett volna keresni. Újabb kör, javítás, majdmeglátjuk mi lesz. Ember el, mi pedig rettentően boldogok voltunk, hogy mindenünk megvan.

Mígnem éjjel egy szoptatás közben eszembe jutott, hogy az egyik bőröndhöz fóliáztattuk a pihenőszéket egy pelenkázós szivaccsal együtt. Ez nem volt már rajta a bőröndön.
Másnap Dani ismét telefonos segítséget kért, az info: a vámosok nem szokták szétszedni azt, ami le van fóliázva. Vagyis ezt valamikor máskor tette valaki. (kinek kell egy pihenőszék for GS? ...) És ezért ők nem tudnak semmit sem tenni.

A babakocsit azóta is keresik, mert tegnap a KLIA-ról telefonált valaki, hogy vannak-e virágok a mi eltűntünkön. Nincsenek... De legalább tudjuk, hogy foglalkoznak a dologgal. Ha 21 napon belül semmi, akkor lehet kártérítést igényelni.
Öröm a helyzetben, hogy a leggagyibb tilitolit vitték el, nem a méregdrága verziónkat. Az összkár így "csak" kb. 20ezer. Ja meg a bosszankodás. :)

2011. október 5., szerda

Csak egy tajszám

Avagy így jár az, aki külföldön születik...

Lelle nem kapta meg a két hónapos kötelező oltását odakinnt, mert arra gondoltam, hogy ha annak lesz bármilyen utózöngéje, akkor az inkább már itthon legyen, mint ott kint. Egy dologra nem gondoltam, hogy ehhez ildomos egy tajszám is.

Megnéztem egy internetes oldalt, milyen papírokra van szükség ahhoz, hogy ezt kikérhessem neki, és úgy tűnt, mindenünk megvan.
Igy aztán, hogy mielőbb megkaphassa, ma Hanna leparkolása után bekocsikáztunk a Teve utcába, ahol a sorszámosztó fiatalember egy kérdést tett fel, van-e a gyereknek lakcímkártyája, mert anélkül tajszám sincs... ezzel pedig elindult egy kisebb bürokráciajáró lavina. Mert lakcímkártyája Lellénknek nincs. Erről viszont az oldal nem tett említést... sajnos.

Megvártam míg szólítanak, hogy megkérdezzem a hivatalnokot, az ügymenet mikéntjéről, nehogy még egyszer feleslegesen álljunk sorba a két legzizibb gyerekünkkel, plusz a csecsemőnkkel, ő pedig készségesen válaszolgatott is, és átküldött a Visegrádi utcába (ami szerencsére pár perc csak autóval), a központi okmányirodába a lakcímet bejelenteni.

A Visegrádiban azt mondták, hogy ezt a lakóhelyünkön kellene intéznünk, de ha csináltatunk Lellének személyi igazolványt, akkor adnak neki lakcímkártyát is. Igy aztán újabb sorbanállás, majd egy kedves hölgy érkezett, és elirányított minket egy ablakhoz, ahol egy pár perces számítógépbe bújás után kiderült, Lelle nincs regisztrálva a rendszerben, ezt ő innen nem tudja elintézni, vagyis irány vissza Budakeszire...

Nálunk nincs minden nap ügyfélfogadás, ma szerencsére volt. Némi folyósón rohangálás, udvaron őrjöngés után végre bejutottunk, ahol az újabb nagyon kedves ügyintéző mosolyogva elküldött mindket a Budafoki útra a bevándorlási hivatalba, mert ahhoz, hogy Lelle magyar állampolgár lehessen, nekik kell regisztrálniuk. Azt hittem elsírom magam...
Mert azt még csakcsak értem, hogy attól még, mert van neki magyar születési anyakönyvi kivonata, attól még nem magyar állampolgár. Ezt a státuszt elérni pedig mindenféle vizsgálat után lehet csak (gondolom megnézik, hogy mi azok vagyunk-e... többek között), ami hatvan napig is eltarthat, majd ha ez kész, akkor lehet lakcímkártyát készíttetni, ami további harminc nap ügyintézési idő...
Amit viszont nem értek, az az, hogy két magyar állampolgárnak külföldön született gyereke az anyaországban miért nem lehet magyar állampolgár a bevándorlási hivatal kihagyásával... de ennek nyilván van oka, csak az nekünk nem épp a legkényelmesebb.

Látva a kétségbeesésemet, a kisasszony azt javasolta, írjunk egy nyilatkozatot, amiben kérjük hogy Lellét regisztrálják magyar állampolgárként, ő pedig igyekszik elintézni, hogy ez a nyilatkozat elég legyen... azzal a feltétellel, hogy Lelle elvileg bevont útlevelét (ami végül azért nem tett meg a határon a hölgy, mert hosszú idő lett volna, így szerencsére még nálunk van (és egyébként az áll benne, hogy Lelle állampolgársága MAGYAR)) lefénymásolja és csatolja.
Megtettük.

Most minden papír az ügyintéző kezében van, a telefonszámommal, én pedig várom a hogyantovábbot. És remélem, nem kell majd kilencven napig várnom.
Ha pedig nem megy másképp, majd legfeljebb fizetünk azért az oltásért. Mondjuk az roppant vicces, hogy egyébként meg jól megbünteténének, ha Lelle ilyen sokáig nem kapna oltást magyar állampolgárként.

Kis pillangóm

Nagyjából normális napirendet tudunk már tartani, bár Lelle tegnap előtt még egy hajnali zengedezéssel értésünkre adta, hogy ő még maláj idő szerint él, de ma már mindenki végigszunyókálta a neki kellő mennyiségű órácskát, és egyikük sem kelt fél hét előtt.
Én még bízom benne, hogy egyszercsak fél kilenc is lesz ebből, de egyelőre azzal is tökéletesen elégedett vagyok, hogy nincs fél ötös riasztás.

Hanna hét körül ébredt, és az első mondata az volt: menjünk oviba.
Időben szólt (bár az összekészítése ennek a kis bölcsinek majdnem háromnegyed óra... (egyszer valaki kérdezte, hogy van időm megcsinálni a lányok haját minden nap... hát úgy, hogy nem kellett őket öltöztetni :)), megreggeliztünk, és fél kilenckor már mind a néggyel el lehetett indulni. Hanna nyolctól már az ajtóban toporgott, és amikor az ovi előtt leparkoltunk, kireppent a kocsiból, odabennt pedig hátra sem fordult, átvette a benti cipőt és már szaladt is.

Egyelőre ebéd előtt érte kell mennem, és majd a jövő héttől ebédel bent. Az alvás még kérdés, hiszen én itthon vagyok három apróval, ez pedig elég ok arra, hogy hazakérjék ebéd után Hannát.
Háromnegyed 12kor még az udvaron találtam a csoportot, Hanna három kisfiú és egy kislány társaságában túrta a földet odakinn. A három fiú egyszerre pattant fel, és kérlelték Hannát, maradjon, meg engem is, hogy egyen itt, aludjon már ma bent. Hannának sem akarózott elindulni...
Nagyon jó érzés volt mindezt látni, leginkább pedig megnyugtató, ahogy Hanna ide is megérkezett. Örömmel, várakozással, csalódás nélkül, teljesen magától értetődően közéjük valóképp.

Mikoltot ma sikerült meggyőzni, hogy ő még nem ovis magyar viszonyban, de egyszercsak majd ő is mehet... hogy mikor, az még kérdés, és bár nagyon szimpatikus volt a katicás óvónéni, akit az udvaron láttam, egyelőre örülök, hogy velem marad.

Finger crossed

Ma délután és holnap délelőtt Dani négy állásinterjúra megy. Egyik helyre sem ő pályázott, mindenhonnan őt keresték, így remélem az ő döntése miatt lesz csak nehéz majd. Azért drukkolok nagyon.

2011. október 3., hétfő

Első játszóterezés

Tegnap reggel fél tízkor már úton voltunk. Egyelőre gyalog, mert az autókérdés még a levegőben, vagyis pillanatnyilag anyukám jószívéből néha egy kölcsönautóval tudunk közlekedni (ebben nem férünk be hatan, ha mind gyerekülésben utazik), és hogy mikor lesz sajátunk, azt csak találgatni tudom.

Viszont itt helyben is olyan sok az újrafelfedezésre váró hely, hogy simán belefér, hogy csak úgy gyalogosan jöjjünk menjünk. És míg ilyen gyönyörű az idő, végképp megéri csatangolni.
Az első utunk a játszóra vezetett. A bőröndök híjján (külön posztban majd erről... szép hosszú történet) a hirtelen talált ruhákba öltöztettem őket (dejó, hogy volt itt is mindenünk), Lellét pedig bundába csomagoltam.
A nagyok, ahogy kiszabadultak az udvarra, azonnal nekiláttak makkot, levelet gyűjteni, felfedezni a füvet, fákat, hintaágyat. Olyan jó látni őket ebben az idillben, mégha az én szívem egy darabja még mindig nem ért ide... És persze nézegetem az új outfitjüket is, hosszú ujjakban, farmerban. Olyan csinosak :)

A játszón mi voltunk az elsők, nekem az odaút is fantasztikus volt, ismét megállapítottam, olyan, mintha egy két hetes nyaralásból érkeztünk volna. Azonnal birtokba is vették az összes játékot, homokoztak, olyan csendben, és nyugiban, amit már egy jóideje nem láttam tőlük. Az eszkimónak öltöztetett gyerekeimről a napsütés hatására egyre több réteg került le, Hanna végül mezítláb rohangált a homokban.
Találkoztunk pár ismerőssel is, jólesett magyarul beszélgetni. :) Aztán megérkezett Manó is a kis Blankával, Hanna azonnal a szárnyai alá is vette. Végül majdnem dél lett, mire elszakadtunk, én meg azon tűnődtem, mekkora kincs ez az idő, ez a környezet.

Hogy átálltunk-e?

Azt hittem, jó úton haladunk.
Bár nekem naponta többször van filmszakadás, át kell billennem holtpontokon, és kóválygok rendesen, de majd szép lassan elmúlik... remélem. Sokat segít, ha megpóbáljuk tartani a rutinokat, legalábbis időben. Márha megy...

Első este kicsit később feküdtek itteni idő szerint, mit ahogy szoktak ott adott esetben. Nem is ébredt egyik sem reggelig, és a délutáni alvást is katonás, megszokott rendben abszolválták.
Lelle ugyan negyed hatkor kinyílt, miután az egész napot amúgy átaludta, és vígan nézelődött. Dani volt vele, egy ideig én is kint voltam velük, de úgy éreztem, nem bírok a lábamon megállni, de hiába mentem vissza a többi mellé, nem aludtam semennyit sem, csak nyitott szemmel feküdtem, és moziztam, meg kattogtam, mert annyi mindent el kell intézni, meg kell nézni, át kell alakítani...
De bíztam benne, hogy a jó kis ritmus megmarad.

Erre ma hajnalban Lelle fél ötkor kelt Áronra, Hanna meg mindkettejükre. Mikolt és Dani alszanak, mi meg várjuk, hogy kivilágosodjon... vagy hogy elfáradjunk. Vagy mindkettőt...

2011. október 2., vasárnap

Az első benyomások

Álomszerű volt megérkezni.
Rettenetesen hálás vagyok a napsütésért, és a melegért, ami fogadott minket, olyan volt délben itt, mint este szokott lenni ott. Lelle még mosolygott is, mikor a nap a szemébe sütött. :)

A kicsik természetesen nem ismerték meg a családot, csak szép lassan tudtak mit kezdeni a nagy örömmel, amit éreztek mindenfelől. Áron úgy megijedt a kinyíló ajtótól a reptéren, hogy előbb visszaszaladt, csak egy kis bíztatásra jött velünk tovább, és kint is visszafogottan barátkozott. Aztán idővel oldódott persze, sőt, itthon egy hintázás után meg is barátkozott végül Ferivel. A mamámat persze megismerték, tőle nem régen búcsúztak el utóljára és Mari is ismerős volt azonnal, hiszen őt a skypon sokszor látták. Hanna nagylány. Elképesztő emlékei vannak, olyan régről, hogy csak csodálkozunk hitetlenkedve. Ő előreszaladt, alig várta, hogy megölelhessen mindenkit, az utolsó szakaszon, a fotocellás ajtók előtt eltévedt, és csak rohangált a kijáratot keresve. Akkor úgy éreztem, hiba volt őt elvinni, neki tényleg ez az otthon, és végig ez volt...

A városon jöttünk keresztül, jó volt bringázó, meg gyalogos embereket látni.
Az egyik átszállásnál, még korábban egy férfi magyarul kérdezett valamit, Petivel hirtelen nem tudtunk reagálni, mert egyszerűen nem értettük meg... A repülőn Hannának is hasonló élménye lehetett, mert az előttünk ülő gyerekeket hallgatva nagyra kerekedett a szeme, és mikor kérdeztem, mi olyan furcsa, azt válaszolta, hogy az angol gyerekek nem tudnak magyarul. :) És nem értette, hogy ezek nem angolok... :)

Itthon, belépve a lakásba olyan volt, mintha el sem mentünk volna, mintha ez az egész 11 nónap egy villanás lett volna csupán. A legfurább pedig az volt, hogy úgy áreztem, mintha KL egy kis autózásnyira volna, és ha szeretém akármikor megölelhetném Devit, vagy kimehetünk medencézni.
A félelmem, hogy a hideggel nem tudok majd megbarátkozni, eltűnt, természetes volt az este egyre hűlő levegő, mintha ehhez a képhez ez a hőmérséklet tartozna. Az azért hiányzik egyelőre, hogy a gyerekeket ne kelljen öltöztetni, és reggel, miután felkelnek, azonnal cipőt húzni a lábukra sem egyszerű.

A jobb oldalon való közlekedés meglepően magától értetődő volt azonnal, bár a kikanyarodásnál, körforgalomban azért lennének érdekes pillanataim még. Ugyanígy a gyalogos közlekedéssel is, mindenkit balról kerülök, és először balra nézek. Újra kell tanulnom ezeket.
Az, hogy lehet sétálni, olyan fantasztikus, hogy nem tudok betelni vele. A déditől Márkusszal hazasétáltunk, fújdogált a szél, sütött a nap, volt járda, egészen beleszerelmesedtem a látványba, a fizikai érzésbe.

Az este még az ikeát is megjártuk, az első élményem az volt, hogy milyen kicsit... pedig Feri meggyőződése, hogy nagy maradt :). Hogy az emberek magyarul beszélnek szintén nagyon furcsa, megszoktuk azt is, hogy bármit beszélhetünk, nem értik, illteve nem néznek rám, vagy nem kérdeznek vissza. Most hirtelen nem tudok mit kezdeni ezzel sem, és ha valakihez szólni kell, azt rutinból angolul teszem. Közben meg feszélyez is, hogy mindez, meg rém fura is, és hiányzik is az angol szó...

Az emberek magasak, egészen másképp öltözködnek, mint Ázsiában, sehol egy kendő, vagy egy bindi. Nekem sokkal öntudatosabbnak, önérzetesebbnek tűnnek, és ez nem feltétlenül kellemes élmény. Az ázsiaiakban több az alázat, sokkal többet mosolyognak, sokkal természetesebben veszik, ha kommunikálnak egymással. Itt, mintha az emberek a saját köreiket védve nem akarnának kapcsolódni sem.

A legérdekesebb pedig az volt, ahogyan a gyerekekkel bánnak itt, összahasonlítva az ottal. Mikor kimentünk, nekem iszonyú megdöbbentő volt, hogy nem kezelik a kicsinyeket egyenrangúnak, nem beszélgentenk velül olyan intenzíven, mint itt, nem tanítgatják őket az alapvető dolgokra, nem törekszenek az önálló felfedező kíváncsiság kielégítésére, egyáltalán nem törekszenek semmiféle igény kielégítésére. Akkor ezt nem tudtam megfogalmazni, de ma, mikor egy másfél éves forma kislány mellett guggolt az anyuka, aki épp három féle színű üvegmosót pakolt, és látszólag a dackorszak küszöbén egyáltalán nem őhajtott egyetlen darabot sem otthagyni... a mamája pedig magyarázott, terelt, kompromisszumot ajánlott, közben a színeket emlegette... hát ebben a szituban döbbentem rá, hogy ilyet én Ázsiában nem láttam. Soha senki sem ereszkedett le a gyerekéhez, és soha egyetlen gyereket sem láttam kiabálva hisztizni egy üvegmosó miatt.
Az Ázsiaiak ebből a szempontból sokkal fegyelmezettebbek, a gyerekeiktől már nagyon kicsi korukban elvárják, hogy azt tegyék, amit a felnőtt mond, nincs de még csak ezt, vagy de még egy kicsit... Soha senkitől nem vesznek el ezek a gyerekek semmit, nagyon korán megtanulják, hogy ami a másé, az a másé. A szülők a gyerekek tudásának a fejlesztését kiszervezik, arra az iskola való, hogy ismereteket közvetítsen, a környezet pedig olyan kevés igazán izgalmas ingert kínál a gyerekeknek, hogy talán nem is érdemes kérdezni...
Az ázsiai gyerekek a szüleik számára nem partnerek, hanem befektetés. Nem az a fontos, hogy megéljék a gyerekkort, hanem hogy mielőbb a legjobbak legyenek. És meggyőződésük, hogy ezt minél előbb elkezdik, annál jobb eredményt fognak elérni.
Favágásban, utasítások gyors és pontos végrehajtásában verhetetlenek, a kreativitásuk viszont nagyon csekély.
Sokkal kezelhetőbb, egyszerűbb, kiszámíthatóbb, kevesebb érzelmi energiát igénylő az a világ, ez itt pedig sokkal színesebb, de egyben zajosabb, kimerítőbb is.
Nekem még szoknom kell, és ugyanakkor meg nagyon izgalmas is.

És végül... nem tudom megunni a fehér kenyeret, a túrós palacsintát, a baracklekvárt, a finom sajtokat. És hiányzik a görögdinnye, a mango lassi, az ananász. De ezekért valószínűleg nem érdemes visszaköltözni :)

Magyarország felé

Még ma délelőtt is, tegnap este pedig a klubházas medencézés alatt pedig végképp teljesen abszurdnak tűnt, hogy ez az utolsó napunk itt, és hamarosan repülőre ülünk, majd pár óra és hazaérünk. Ezen gondolkoztam, mit is jelent nekem most, haza... Olyan, mint egy légüres tér ez a mostani, mert itt lenni már nem lehet, az ott pedig egyszerre természetes, és felfoghatatlanul távoli.

Aztán elérkezett az idő, és miután Devitől háromszor is elköszöntünk (nehezen ment nagyon), és Yohanától is elbúcsúztunk, kicsit rohanva ugyan, de végül mindenünkkel felpakolva elindultunk a reptérre. Az útidő igencsak forgalomfüggő, és péntek este lévén ráadásul kifogtuk a legnagyobb csúcsot, pedig már este kilenc volt. A távolság hatvan kilóméret, ennyit kellett volna minél gyorsabban letudnunk, hogy nyugodtan hátradőlhessünk. Annyi csomagunk volt, hogy a mi nagy autónkba is csak úgy fért be, ha a hátsó üléssort kivettük belőle, így Dani hívta a nagyon megbízható, ám igencsak csekély értelmű kínai taxist, aki jó sor idegeskedést okozott út közben, kezdve azzal, hogy nem értette, mit jelent egymás után menni, majd beállt egy olyan sorba, ami a másik két lehetőséghez képest meg sem moccant, végül mikor már lehetett volna 110el repeszteni, Peti egy csendes elszólására, miszerint Dani tankolni szeretne, 60ig lasított nehogy eltévessze az öt kilométer múltán esedékes lehajtót.

Kis hajhullás után végül megérkeztünk, és a hatalmas kupac csomagunkat (hat jól megpakolt nagy bőrönd) is sikerrel feladtuk, kis rásegítéssel 124 kg-t mért a kisasszony, így nem kellett fizetünk értük semmit. Az autó átadását kellet még Daninak megoldania, míg mi Petivel és a gyerekekkel nyolc kisebb csomag és három babakocsi társaságában könyvesboltoztunk, ezt is elintézte, az ember meg sem nézte vannak-e rajta sérülések, beült és elvitte.

A gépünk fél egykor indult, Lelle már az autóban elaludt, zsebbe tettem, és meg sem ébredt. Áron is pihent egyet még az üton, így meglehetősen vidáman viselte a kényszeréjszakázást, a lányok pedig nagyon ügyesen tették a dolgukat, várták, hogy elinduljunk végre.
Egy hatalmas géppel utaztunk Isztambulig, három-öt-három ülésnyi sorokkal, mi egy ötöst foglaltunk el az egyik vészkijárat mellett, ahol nem ültek előttünk, itt nagyobb a hely a lábaknak is. Abban bíztam, hogy a lányok lefekszenek majd a földre, de a mísz maláj utaskísérő előre leszögezte, hogy gyerek a földön nem alszik, pedig meg sem kérdeztem, szadab-e. Bosszankodtam, mert kicsik még, tudom, hogy vízszintesben tudnak aludni, másképp meg kérdés. Lelle és Áron kapott egy egy mózest a falra, Mikoltot próbáltam betenni az egyikbe, miután Áron inkább Danit választotta ágynak. erre is volt megjegyzése, miszerint toddler fekhet benne, nagyobb nem... Akkor sem, ha a nagyobb mindössze 100 grammal nagyobb.

Lellét végül betettem a vályúba, ő aludt is rendesen, kétszer szopizott, de mindkétszer vissza lehetett tenni. Áron egy darabig udvarolt a hölgyeknek, majd ő is elaludt, betettük a mózesbe, és maláj idő szerint Lellével együtt a szokott időben ébredtek. Hanna a földre került, Peti és Dani is felszólalt az érdekében, és elég nyomós indok híjján végül hagyták is. Mimi egy darabig a székében görnyedezett, aztán ő is lekerült, csakúgy, mint Áron, akit végül még vissza lehetett altatni.
Nagyjából két órányi út maradt ébren, amit evéssel, és mesenézéssel töltöttek, aztán leszálltunk Törökországban.

Az alvás ellenére természetesen nagyon fáradtak voltak, és mert egy babakocsink eltűnt, és a problémát úgy oldották meg az ezzel foglalkozók, hogy azt javasolták, várjunk, az üres hodályban rendesen fel is pörögtek, rohangáltak, hangoskodtak... főleg Áronnal nehéz ilyenkor, semmi nem köti le, és utána szaladgálni sem egyszerű. Idővel teljesen kifordult magából, és dobált, ütött, közben meg vigyorgott magán... majd észrevette, hoyg feltörte a lábát a cipője, amitől teljesen kiakadt, lerángatta magáról zoknistul, és kiabálta, hogy vaaaaj, vaaaaj.

No ekkor gondoltam, talán érdemes volna futnunk egy kört azzal, hogy mégiscsak a tiz harmincas géppel induljunk tovább, mert egyébként csak délután mentünk volna, a maradék tíz órát pedig vagy egy városnézéssal lehetett volna elütni (vizumköteles az ország, Lelle útlevele egy útra szólt csak, és hetünknek nem kevés összeget kellett volna kifizetni érte), vagy a transitban sétálgatással, könynézegetéssel, de egyikhez sem volt erőm, úgy éreztem.
Csodák csodájára volt még hely a gépen, így át is foglalták nekünk, ráadásul egy sorba sikerült mindannyiunknak jegyet kiállítani, így végül babakocsi nélkül ugyan, de elindultunk a második körre.

Egy kis gépen sokkal nehezebb a gyerekekkel, mint egy nagyon, ráadásul Lellének ekkor lett teljesen elege az utazásból, fel és leszállogatásból, és úgy ordított, ahogy csak kifért a kis torkán. Nem csodálom, én is szívem szerint ezt tettem volna 18 óra utazás után... Hanna nagyon lelkesen figyelte, mikor érkezünk, felszállás után mondta is, hogy most már repültünk kettőt (két óra az út), mikor szállunk le, majd amikor meglátta a magyar földeket, kiabált Mikoltnak, hogy nézze, nézze ő is. :)

Az útlevél ellenőrzéshez rettentő hosszú sor állt, nem értem, miért nincs ez rendesen megoldva itthon, tömegesen ömlenek az emberek, nincsenek sorokba rendezve, a gép személyzetének pedig úgy kellett átverekednie magát a tömegen.
De ezt is megcsináltuk, aztán vártuk a bőröndjeinket, és mikor már mindenki elment és még mindig nem érkeztek meg, kezdtem kissé feszült lenni... nem véletlenül. Nem jöttek el a délelőtti géppel. Pedig Dani kérdzte is a töröktől, hogy ugye nem lesz gond ezzel, és megnyugtatták, hogy átteszik mind a hatot (amiben most az életükhöz szükséges összes holmink van ugye). Elfelejtették. Sebaj, majd jön a délutánival, és este kiszállítják.

Odakinnt a család már azt sem tudta, hol lehetünk, jó kis meglepetés volt nekik amúgy is, hogy jóval korábban érkeztünk az eredetileg tervezettnél. Mari, Csilla, Márkus, Matyi, Feri és a mamám jöttek ki elénk, hazafelé pedig beugrottunk a dédihez is.

Megérkeztünk.

2011. szeptember 29., csütörtök

Majdnem 6 nap Penangon

Főképp képekben. :)

Pénteken este érkeztünk Penangra, a már jól ismert házba, Szilvi és Ákos meghívására. Ezeknek a kirándulásoknak sokszorosan örülünk, a gyerekek a nagy térnek, a tengernek, a homoknak, és főképpen Boginak és Kristófnak, a közös játéknak, és hogy magyarul beszélhetnek :), mi felnőttek a felnőtt társaságnak, a jó ételeknek, no és KL után a kellemes városhangulatnak.

Egy mininyaralással ért fel ez a pár nap, pihentünk, jókat ettünk (Szilvi, nagyon köszönjük a hadsereg ellátását) és majdnem minden kötelező Penangprogramot abszolváltunk. Nekem Penang az egyik legélhetőbb, legkedvesebb hely Malajziában, és ezt most is így éreztem. Talán ez is megkönnyítette az elválást KLtől.

Szombaton a pillangófarmon jártunk, a lányoknak a lepkék minden alkalommal izgalmas élmény, most is hosszasan próbálkoztak, hogy a kezükre szálljon egy. A park nagyon szép, teljesen új részekkel, egy beltéri kiállítással, békákkal, kígyókkal.

Vasárnap a botanikus kertbe kirándultunk. Annyi állatot láttunk itt szabadon, mint máskor az állatkertben. Volt barna és fekete majom, előbbi a bejáratnál igen agresszíven védte az övéit, utóbbi pedig a fákon hintázva figyelte az embereket. Láttunk monitor lizardot is, és kifelé jövet Bogi egy apró kígyóra is rálépett... szerencsére a kígyó húzta a rövidebbet. A kert egyébként egy kis természeti paradicsom, a hőség és a gyerekek fokozott nyűgőssége ellenére is lenyűgöző volt.

Vizezős programokban is bővelkedtünk, volt egy medencés napunk a Hard Rock Hotel kerjében, ahol sikerül mindannyiunknak megpirulnia, beleértve Lellét is, aki pedig egyetlen percet sem töltött a napon... A lányok megállás nélkül csúsztak a csúszdákon, Áron pedig a relaxálóbb homokozást választotta, biztos ami biztos, karúszókkal. Itt ebédeltünk is, a legkiválóbb pizzát sütik itt, ráadásul látványkonyhá ez, a gyerekek egy székről figyelték a séfet, egy másik meg fotózta őket. :)

Tegnap este a tengerparton is jártunk, a dagály kihozott mindenféle szemetet, a gyerekek pedig lelkesen töltögették a műanyag flakonokat, dobozokat. Előbb Bogi volt velünk, míg Kristóf tanult Szilvivel, majd cseréltek és Kristóf játszhatott a mieinkkel. Alig láttuk őket, hangjukat pedig végképp nem lehetett hallani. A tenger nagyon fog hiányozni... mondtam is Hannának, aki azzal bíztatott, hogy otthon is van homokozónk, neki az is megfelel. :)

És hamár itt jártunk, elautóztunk Georgtownba is. Itt laknak a hátizsákosok, a város pedig kuriózum a maga nemében. Kis koloniális részek, keskeny utcácskák, kínai sorházakkal. Most egy kicsit leharcoltabbnak éreztem, mint korábban bármikor, fura alakokkal találkoztunk, köztük egy részeg fickóval is, ilyet gyakorlatilag 11 hónapja nem láttam. Ennek ellenére egyáltalán nem bántam, hogy eljöttünk ide is, pláne, hogy Hanna kérésének engedve Dani megriksáztatta a három nagyobbat.

Ma ismét útra kelünk, a Gentingen alszunk a kínai templom szállójában, aztán pénteken még egy nap KLben, és szombat hajnalban repülőre szállunk...
Szilvi, Ákos köszönjük a vendéglátást, külön a tegnap esti bort! :)

2011. szeptember 27., kedd

5 nap múlva Magyarországon

Szilvi majdnem minden nap megkérdi, várom-e már, hogy hazamenjünk.

Esős évszak van épp, minden nap leömlik az adag, elképesztő erővel zúdul ilyenkor a víz az égből. Ma éjjel is esett, én pedig felébredtem, és hosszan nem tudtam visszaaludni. Nem az eső miatt, de hallgatni jólesett. Ez a fajta hang otthon nem ismerős. Ez a hang Malajziával egyenlő nekem. És persze a sötétben a gyerekek szuszogása és az eső hangja mellett elindultak a gondolatok is.

Olyan most, mintha nyaralnánk. Abból meg nem nagyon vágyik hazamenni az ember. Legalábbis jó esetben nem. Látom a házunkat itt, de nem az üreset... és jó arra gondolni, milyen sok hullámunk volt itt, mennyit küszködtünk, és milyen sokat kaptunk ettől a sok küzdelemtől. És jó arra gondolni, hogy az a sok sok doboz, amikben a dolgaink vannak, már úton vannak hazafelé, abba a házba, amibe Áront vittük haza nem is olyan régen. (Bár Áron pillanatnyilag többet élt itt, mint ott, de ez csak heteken múlik :))
Tegnap este az autóban Dani is feltette a kérdést, és kicsit csalódottan konstatálta, hogy én tényleg nem mennék most haza. Az én időszámításomban március volna ideális. Azt mondta, úgy teszek, mintha opció volna nem hazamenni. Tudom én is, hogy nem az, és nincs is bajom ezzel... de a történelmi pillanatokat (ahogy Dani nevezte ezeket a napokat) még nincs kedvem megélni. Elszalad ez a pár nap, és felülünk arra a repülőre... bennem ez így van jól. Nem készülök, napról napra élek, mindenünk megvan, ami ehhez kell, és többre nincs szükségem.

El is fáradtam talán, és várom, hogy még egyszer szétnézhessek az Adorában, megölelhessem Devit utoljára, elköszönhessek Yohanától, és aztán elindulok...

20 éve, hogy elköszöntünk az általános iskolai társainktól. Idén én fogom megszervezni a találkozót, csak nekem jutott eszembe, hogy ilyenünk is van. Arra gondoltam, mit mondok majd az elmúlt 5 évről, és a képek pergése közben elfáradtam. Ilyenek vagyunk... belevágunk, mert hisszük, hogy az úton mennünk kell, és hogy ami nehéz, az nem feltétlenül rossz, sőt.
Az elmúlt öt évben négyszer költöztünk, négy gyerekkel gazdagodtunk, vettünk és felújítottunk egy házat, és éltünk egy évig külföldön.

Mi jöhet még?
Bármi :)
És csak mert most éppen visszafelé mutat az út, még nem jelenti azt, hogy ez a végállomás. Vagy kitudja.
Mindenesetre 5 nap a világ, hogy aztán elkezdődjön egy új fejezet, családdal, barátokkal, emlékekkel, régi és új helyekkel, ismerős illatokkal, ízekkel...
Szeretném megölelni azokat, akiket egy éve nem láttam...
És szeretném mosolyogva megköszönni mindazt, amit itt kaptam.

2011. szeptember 26., hétfő

11 hetes

Kis hercegnő... mondta Dani. Kifejezetten jó dolga van mostanában :), mindig van valaki, akinek van szabad keze ringatni. Ő pedig élvezi a kilátást, a sétálgatást, a kényeztetést. Jó is, hogy most ennyien vagyunk körülötte, egyelőre nem is merek belegondolni, mi lesz, ha ez elmúlik...

Nagyon nőtt (a nemtúlpontos mérleg szerint is hat kiló körül jár már) és sokat változott ez alatt a két hét alatt, mióta nem írtam részletesen róla. Nyílik, egyre többet van ébren, és rengeteget nézelődik. Erősödik a hangja is, sikongat és kiabál, ha valami nem jó (egyre ritkábban), és gügyög, ha jó a kedve. Mosolyog, bárkire, és bármikor, reggel a legédesebb, amint meglát azonnal kivirul a kis arc.

Mióta hátunkon a házunk jelleggel élünk, és egykupacban alszunk, esténként is én altatom, ami gyakorlatilag abból áll, hogy melléfekszem, az egyik kezemmek a pocakját fogom, a másikkal a kis kezét (a túloldalon Áron tapad rám, és keresi a karomat :)), pillanatok alatt elszenderül, és pár perc alatt elalszik.

A szopihelyzet változatlanul hullámzó, leginkább fekve szeret enni. Megoldjuk. :) Éjjel kétszer eszik, néha egyszer, de ezekre nem ébredünk fel teljesen. A második leginkább működőképes mód, a sétálgatva evés... van amit már most eltanult a többiektől... :)

Összességében nagyon jó kisbaba, a négyesüket pedig nagyon nagyon szeretem. :) Még mindig sokszor versengenek, kinek az ölében legyen, ki ringassa, ki énekeljen neki. És ha énekelnek, ő is csatlakozik. :)

2011. szeptember 25., vasárnap

Mikolt neve napja

Általában bajban vagyok a névnapokkal. A gyerekével is... sőt. Mentségemre legyen, hogy négyből háromnak nincs is benne a naptárban sem a neve napja, Áronét, akinek viszont igen, nos az övét fejből tudom.

Igy aztán az idén, mielőtt ismét véget ért volna a szeptember, kikerestem mindét, és egy egy kis stickerben az oldalsávban figyelmeztet a blog, hogy közeledik a nap.
Persze mindezt csak akkor segítség, ha bekapcsolom a gépet. Ami mostanában kicsit kevesebbszer fordul elő, lévén három napja vendégségben vagyunk Penangon. :)
Reggel jutott eszembe, hogy ma van a napja, hogy felköszöntsük.
Inimini ajándék várta, amit már KLben betettem a táskámba, de mert teljesen rákapott az icike picikére, amit Szilvi vett ajándékba egy kislánynak. Igy aztán félig titokban vettünk neki egy aprócska majmot is, és mindent becsomagoltam estére.

A nagyok, akik hétfőn iskolába mentek, hamar feküdtek vasárnap, de még belefért az esti köszöntés, amit Mikolt körül állva izgultak végig :) és természetesen mind örültek az ajándéknak, leginkább a cicás cukornak, amit végül el kellett tennem, mert Áron azonnal befalta volna mindet. :)

Szeretem Mikolt nevét, el sem tudnék képzelni neki Mimihez állóbbat. :)

2011. szeptember 24., szombat

Áron szókincse

Elképesztő sebességgel gyarapszik, minden nap egy csomó új gyöngyszemmel gazdagodik. Nekem ez a legérdekesebb időszak, kissé feledteti azt a sok csibészséget, amivel amúgy teletűzdeli a napjainkat a kis dömperünk.

Eddig csak két szótagú szavai voltsak, mostanra néhány három szótagú is bekerült a repertoárba, olyanok, mint papajom, pijjangó, madasja (magasra).
És a teljesség igénye nélkül, íme a lista:
Labda, lufi, csoki, fagyi, csípős, szúrós, hideg, ebéd, enni, inni, víz, éjes, nehéz, magas. Ide, oda, ezt, valamint a nagyon fontos this :), onnan, innen, haza, jába, zokni (alakul, inkább jufi :)), feje, szeme, keze, nyakba. Majom (ami tegnap még csak maj volt), eli, nyúl, hápháp, cica, amm (krokodil :), mert a kinyitós könyvben a krokodik a szájában tartja a csemetéit). Bácsi, néni, baba, Hanna, Mimi, Jejje, Mama, Papa, Peti, Pali. Nem. Autó, tratto, chouchou (vonat), busz (és ha autót merek mondani, ráncol, és javít), hepü (repülő és helikopter), hajó. Sír, lift, ajsz (alszik), gömb, hájó (halló), csúszda, hinta, bibi.
Valamint énekel :). A kedvencem az éjjáéjjájó (old Mac'donalds had a farm) :)).

Bármit utánunk mond, és irtő büszke, ha sikerül. :) Ahogy mi is. :) És nyilván egy csomó mindent kihagytam a listából... majd igyekszem fülelni, és írni.

2011. szeptember 23., péntek

Bukit Merah, orángutánokkal, meleggel és egy kis fish spa

Napsütéses reggel után napsütéses reggeli, és még kilenc sem volt, mire mindezzel elkészültünk. Tőlünk ez teljesen szokatlan, de a programoknak kedvez.
A tavon több kis sziget is található, ezek közül néhányon magánházak (hatalmas mind, óriási kerttel...), de a legizgalmasabb számunkra most a majmos sziget volt.
Még tegnap este megnéztem a menetrendet (a kikötő mellett vacsoráztunk, így nem volt nehéz), az első hajó kilencor indul, majd minden háromnegyed órában megy egy, egészen délután ötig.

A háromnegyed tizest értük el, úgy, hogy előtte még fagyiztunk is. :) Az út gyerekbarát, alig tíz perc, a sziget pedig mininális mértékben látogatható, vezetett séta, kerítés mögött látható az a néhány orángután, aki itt lakik.
Ahhoz képest, amihez itt hozzászoktunk (a kínaiak költenek nagyon sokat a saját kultúrájuk kellékeire, a helyi dolgok általában kicsit leamortizáltak, kopottak...), nagyon szépen rendben tartott hely ez, a kikötőből gyakorlatilag vezetve van az ember, a kikötő maga a vízben álló épületet is magában foglalja, ahol a bölcsőde, és az óvóda is található. A szabad tér mind a felnőtt orángutánoké, többségében szabadon élők voltak, páran azonban már itt születtek.

Most is volt két egy évnél fiatalabb, és néhány négy évnél fiatalabb majmocska is, Hannának a Sarah nevű lett a kedvence. A vonzalom pedig Sarah cumisüvege okán alakult köztük, Hanna ugyanis nagyon kíváncsi volt arra, hogyan etetik a bébiorángutánokat. Tápszerrel, üvegből. És pelusuk is van. A kicsinyek elképesztő érdeklődéssel figyelték a migyerekeinket, egészen az volt az érzésem, ha összeereszthetnénk őket, akkor jót játszanának egymással. A mieink halakat etettek a padlózat lukain keresztül, a majomcsemeték pedig az üveghez tapadva figyelték őket.

A rezervátum lakói mellett számomra a teljes feketében sétáló lány volt a legérdekesebb, a mai napig nem tudom megszokni a látványt, nem beszélve arról a nagyon fura viszonyról, ami a kapcsolatokat jellemzi férfi és nő között. A nők, mint gyerekek, a férfiak, mint istenek... nagyon idegen ez számomra. Pedig ez a lány igen nyitott volt, meg is puszilta Áronunkat... :)

A visszafelé út az ecofarmon keresztül vezetett, idáig csónakkal jöttünk, innen pedig gyalog mentünk tovább. 11re hirdették az állatshowt, mi a zenét még hallottuk, de mire odaértünk, mosolyogva közölték, vége. Egyetlen néző sem volt, de a hajó utasait nem várták meg a műsorral... No ez jellemző... ha 11kor van az előadás, akkor az sem érdekes, hogy jönnének megnézni a szigetről érkező utasok. Majd fél egykor megnézik, ha bírják addig a hőségben.

Mi nyulakat, hörcsögöket etettünk inkább, aztán még megtornáztattuk a fiúkat a skycicle nevű vicces alkalmatossággal, ami egy sínen közlekedő kisvonat szerűség, amit az utasa hajt kézzel... 35 fokban igazán jó móka :)

Az foodcourtig gyalog mentünk, ez nagyjából 5 perc sétát jelentett csak, mindenki ciplet egy gyereket, a babakocsi pedig a táskákat. :) Út közben belebotlottunk egy fish spaba, ahol apró halacskák eszegetik le a fáradt vándor mégfáradtabb lábáról a már funkciótlan bőrmaradványokat, mindezt 600 forintért 15 percen keresztül. Szerintem mennyei. :)
Még Hanna is kipróbálta, lelkesen tűrte ahogy a kis halacskák böködik a lábát. Érzésre olyan, mintha pici áramütés érné az embert. Nekem felfrissülés volt.

Ebéd, a jól bevált nasi ayam, vagyis rizs és csirke, aztán egy kis bazárazás főképp a gyerekek miatt (akik ha akartuk, ha nem, mindenhová bementek és mindent lerámoltak, mindent kipróbálnak... (nem hoztam nekik játékot, néhány könyv kivételével, mert nem fért volna el a játékos bőrönd, élmény pedig lesz elég, gondoltam) így jött velünk két kis műanyag gyűrű, és kiróbálták a crossmotorokat is, bukóban, de persze csak álló állapotában), majd délutáni szieszta (ez tart épp, én pedig leszöktem írni, Lelle itt nykereg mellettem egy órája, a lábammal ringatom a babakocsiban :), talán elalszik lassan). Ébredés után medence terveink vannak, aztán ismét összepakolunk, és irány Penang. :)

Reggeli

Szeretem a mostani reggeleket, amikor mind egy kupacban vannak, és besüt a nap, és nem megy Dani sem sehová, és még nagyon lelkesek a gyerekek. :)
Ime néhány legkisebb reggeli kedves.

2011. szeptember 22., csütörtök

Megelégelve a hideget

Az éjjel Dani annyira fázott, hogy felkúszott mellénk, és két órán keresztül engedett fel. Azt hiszem akkor döntötte el, hogy tényleg nem érdemes maradnunk még egy éjszakát a hegyen. Akkor nam okoz gondot a hideg, ha be lehet fűteni. De erre ezen a tájon nem igen gondoltak. Vagyis van szuper hűs, de a szoba éjjel úgy 18 fok körülre hűlt, ami lássuk be nem egy mibarát hőmérséklet. Még akkor sem, ha úgy vettük, készülünk a hazai időjárásra.
Most éreztem csak igazán, mit jelent majd az ősz, a hideg kezek, lábacskák, a folyamatos öltöztetés, ráadásul Áron folyamatosan leránatta a zoknit, cipőt magáról, mert szerinte ezekre nincs szükség. Sárosak lettek, Mikolt pl. az egyetlen nadrágját sarazta össze úgy, hogy reménytelennek tűnt megszárítani, kimosni hasztalan, mert nem szárad meg, és mosógép sincs, vagyis mégcsak tiszta sem lesz attól, ha átöblítem... hűűű.

Mindenesetre reggel, mikor ismét mind a miágyunkban melegedett kupacba rendeződve, eldöntöttük, indulunk tovább. Megreggeliztünk a szokásos helyen, roti, tee tarik, és ma Daninak egy kis currys rizs is... aztán összepakoltunk, be az autóba (egy órás program), és délelőtt még megejtettük a CH kötelező programjai közül kimaradtakat, vagyis méhecskéket látogattunk módjával, illetve lepkéket nagyobb lelkesedéssel. A farmon találtak két halott pillanót, ezeket el is kellett hoznunk. Hanna pedig az élmény óta pillangó szeretne lenni...

Ebéd után pedig nekivágtunk újra a szerpentinnek (mindenki elaludt, én rosszul lettem a sok kanyartól, pedig felfelé remekül viseltem), 20 km után Dani hitetlenkedve kérdezte, hogy ez felfelé is ilyen hosszú volt? Hosszú bizony...
Az autópálya elérése előtt egy lámpánál a lányok felébredtek ugyan, de egy mesével le lehetett őket kötni a maradék másfél órára, ami még előttünk volt.

Késő délután értünk le a Bukit Merah nevű helyre, ami egy nagy tó köré épült resortrendszer, néhány egészen jónak ígérkező programlehetőséggel, pl. orángutánok szigete, ecopark és egy vizezős hely.
A szállásunk a Suria nevű hotelben a nyolcadik emeleten egy háromszobás appartman, két olyan keskeny ággyal, hogy a plusz szivaccsal is nehezen ment elképzelnem az éjszakát. Az autóból kiszállva megcsapott a jólismert iszonyúmeleg, de ezúttal nagyon hálás voltam ennek. A gyerekek azonnal megrohamozták a medence szekciót, csak Lelle nem volt lelkes... Ő a hidegben töltött napokat gyakorlatilag végialudta (jólesett neki a friss levegő gondolom), most viszont vígasztalhatatlanul sírdogált egész este.

Még vacsora alatt is, és sehogy sem sikerült megvígasztanunk, pedig hárman próbáltuk kitartóan. Kád híjján Dani minden gyereket lezuhanyozott, aztán a szokott 11nél kicsit hamarbb elaludt mind. Még Lelle is. :) Bár egész éjjel felszínesen aludt, azért reggel nyolcig csend volt.