Március óta (akkor volt a szülinapom, és ez a mostani amolyan nagy változásokat vizionálóvá sikeredett, amiből néhány már megvalósult, sok még csak dédelgetős állapotban van, többek között van egy amolyan folyamatos vállalásszerű is, aminek a munkaneve (majdnem)mindennap segítség) kicsit nyitottabb szemmel próbálok járni a minivilágomban.
Az alapot az adta, hogy szerettem volna megőrizni valamit abból a maláj szépségből, amit ott kaptam, nevesül, hogy mindig, mindenki mosolygott. Persze, nekik könnyebb, mondhatnánk, pedig ez nem hiszem, hogy igaz.
Mentalitás kérdése szerintem, és sokszor szíven üt, ha azzal találkozom, hogy mennyire fáradtak, fakók az emberek.
Megfogadtam, hogy ha lehet, minden nap teszek valami olyat, ami másnak örömöt okoz. Bízva az energiaáralmásban, abban, hogy a jó dolgok körbejárnak, akik kapnak, azok abból az energiából továbbadnak majd.
Volt már olyan, hogy egy mellettem parkoló autóst megbüntettek, én pedig vettem egy százasért egy parkolójegyet és betettem egy cetlivel együtt a mikuláscsomagba, vagy a múltkori kuponozós hétvégén egy nagymamának adtam ajándékba húsz százalékot.
De vannak ennél kisebb dolgok is, mondjuk a mai épp egy babakocsitologatás 2 perce volt a játszón, amikor a bennfekvő nyolchetest sikerült megnyugtatnom a mozgatással, míg a mamája a nagyobbikkal a homokozóban végre építhetett egy akármit.
Azt hiszem, ha mindenki csak egy figyelmességet tenne minden nap, sokkal boldogabb, kiegyensúlyozottabb nép lennénk, nem is beszélve arról, mekkora örömöt jelent adni...
Most ezt a fórumot felhasználva szeretnék kérni és egyben adni is.
A blogrollban szerepel egy baráti család, akik két kisfiút nevelnek, a nagyobbikuk Hannával majdnem egyidős, Miskonak hívják. Egy ritka betegséggel él, aminek a rövid neve DMD, röviden itt olvashattok róla. A betegség a tudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan.
Misko szülei egy alapítványt hívtak életre, amivel a hasonló ritka betegségekkel küzdő családokat, beleértve természetesen saját családjukat is támogatják. Az alapítvány munkája kiemelkedő fontosságú, hiszen nemcsak reményt ad, hanem közösséget épít, szemléletet formál.
Az elmúlt hetekben jelent meg a facebookon a Mosoly Játék, és jelenleg is elérhető néhány reklámspot.
Mindezek mögött rengeteg munka van, abban a hitben, hogy a Misko körül élők felismerik az ügy fontosságát, és minél több támogatót tudnak toborozni.
Hogy olvassátok, megosztjátok ezeket az oldalakat, nagy segítség, de a mivilágunkban anyagi javak nélkül pusztán a törekvés nem elég.
Amit kért tőlem Andi, Misko mamája, az az adónk egy százaléka.
Azt gondolom, aki még nem tette jó helyre, az most megteheti. Legyen ez a mai napi jótett. :)
2012. április 27., péntek
Egy újabb első
Immár egy fogatlan sincs a családban :)
Tegnap este, mikor a kiabáló Lelle mellé kerültem, egy kis fehér csík jelezte, hogy valami készülődik a csepp szájban, ma reggel pedig koccant a kanál.
Egyikük sem siette el a fogzást, és most napra pontosan meg is emlékezem erről. Lelle kilenc hónapos és tizenhat napos korára növesztette az elsőt.
Hogy volt-e előzmény, nem tudom, Lellike nem spórol a sírással, de különösebben nem viselte meg a dolog, hacsak a piros popsi nem árulkodott már tegnap is. Végülis a bőrgyógyász megmondta legutóbb, lesz még ilyen, amikor majd fogat növeszt.
Lett.
A fognövesztéssel párhuzamosan pedig nagylányos tempóra váltott az evésben is, a pépes alma-banán-krumpli ebédet lazán kiköpte, helyette a tonhalas-paradicsomos-olivás ragut választotta és nagyon elégedetten bekebelezett belőle egy felnőtt adagnyit.
Tegnap este, mikor a kiabáló Lelle mellé kerültem, egy kis fehér csík jelezte, hogy valami készülődik a csepp szájban, ma reggel pedig koccant a kanál.
Egyikük sem siette el a fogzást, és most napra pontosan meg is emlékezem erről. Lelle kilenc hónapos és tizenhat napos korára növesztette az elsőt.
Hogy volt-e előzmény, nem tudom, Lellike nem spórol a sírással, de különösebben nem viselte meg a dolog, hacsak a piros popsi nem árulkodott már tegnap is. Végülis a bőrgyógyász megmondta legutóbb, lesz még ilyen, amikor majd fogat növeszt.
Lett.
A fognövesztéssel párhuzamosan pedig nagylányos tempóra váltott az evésben is, a pépes alma-banán-krumpli ebédet lazán kiköpte, helyette a tonhalas-paradicsomos-olivás ragut választotta és nagyon elégedetten bekebelezett belőle egy felnőtt adagnyit.
Címkék:
Lelle,
Lelle első foga,
Lelle elsők,
Lelle evés,
Lelle fogacskák
2012. április 23., hétfő
Az új gyerek
Nehezen engedem útjára, ritka az ilyen torkomban dobogós érzés, most mégis elérkezett a pillanat, hogy elmeséljem, mivel telt az elmúlt három hónap.
És fogalmam sincs, honnan kezdjem, és biztosan ha más mesélne, akkor csak mosolyognék, hogy nem kell ennek ekkora körítés, de mégiscsak valami újat hoztam létre, ami nekem nagyon kedves és éppezért nagyon fontos is, és mint minden új gyereket az ember sokáig kísérget, nevelget, terelget...
Mondom, hogy izgulok...
Mikor Hanna megszületett, volt egy egészen jó kis fényképezőgépem. Addig Dani fotózott. Ha utaztunk, mindig egy zsák filmet vittünk, aztán mire lekopott rólunk a por, készen is lettek a papírélményeink. Végül minket is bedarált a digitális világa, amit én egy cseppet sem bántam, mert a filmes gépek végtelenül bonyolultnak tűntek, sosem sikerült élvezhető képet készítenem eggyel sem.
És akkor megszületett Hanna :), és lett téma is a géphez, meg sikerélmény is... egy darabig. Mert idővel rájöttem, hogy a géphez nem adják a tudást, és bár meglehetősen egyszerű elfogadhatót készíteni, az alkotás szabadsága még úgy is korlátos maradt. Legalábbis számomra.
Aztán születtek sorban a gyerekek, rohant az idő, százával születtek a képek, amikre sokan mondták, hogy jók, én mégsem voltam elégedett. A szemem rátalált a témára, és tudtam, hogy megtaláltam azt a hobbit, amit egyre szenvedélyesebben szerettem (az írás a másik :)), meg azt is, hogy egyszer, ha lesz hozzá bátorságom, akkor megnövesztem a gyökereket, és talán még szakmát is váltok.
Keresetem az igazán jókat, azoknak a munkáit, akik olyat alkottak, amin jó megpihenni, akiktől tanulhatok, és érdekes párhuzam, akik emberileg is közel tudtak kerülni hozzám.
Végtelenül hálás vagyok Biró Virágnak, aki valószínűleg nem is tudja, hogy mekkora ajándékot adott nekem, amikor először jártunk nála. Azon a napon, Áronnal a pocakomban úgy éreztem, megérkeztem. Valami nagyon misztikus a helyére került, biztosan tudtam, hogy amint lesz rá lehetőségem, elindulok majd.
Eltelt még két év, még egy babánk született, és Malajziában élve érett meg a terv, a kivitelezésé, annak a nagyon intenzív belső munkának az eredményeként, míg Lellével a pocakomban a hegyre felfelé menetben a kardinális kérdéseket sorra meg kellett válaszolnom magamnak.
Tanulni akartam, hogy amit a szemem lát, amit elképzelek, azt úgy tudjam láttatni, ahogyan én akarom.
Végül hazajöttünk, én pedig nekivágtam.
Eredetileg úgy terveztem, hogy majd ősszel, de Dani nem hagyott ellebegni a négygyerekes semmittevésben, mégha az elmúlt, akkor még előttünk álló időszak bővelkedett is a logisztikai feladványokban.
Így történt, hogy hosszú idő után kirepülve a majdnem kinőtt fészekből elkezdtem próbálgatni a szárnyaimat, belekóstolva sokfélébe, és egyre biztosabban tudva, melyik az a rész, ami melegséggel és hihetetlen lelkesedéssel tölt el.
A legszebb párhuzam, hogy míg én készültem, egy kisfiú is útnak indult, hogy a lehető legjobb pillanatban keresztezzük egymás ösvényeit.
Lehel születése volt a határidő ebben a magamalkotta folyamatban. Kicsit a vége, és nagyon az eleje valaminek, ami remélem, hogy az én utam.
Ma először fotóztam olyan valakit, aki nem az enyém, és ma már egészen konkrétan mondhatom, hogy ezt szeretném. Fotózni babákat, piciket és kicsiket és tanulni még még és még. És fotózni még és még.
Valamikor márciusban elindítottam egy fotós blogot, amit mostantól bárki elér.
Ez az új gyerek, és most megint a torkomban dobog a szívem, mert ezennel elengedem a kezet, hadd járja a saját útját.
És akinek (bébi)fotósra lenne szüksége, az írjon arra a címre odaát. :) Mától dolgozom. :)
... Lehelt pedig fogadjátok szeretettel, igazán megérdemli. :)
És fogalmam sincs, honnan kezdjem, és biztosan ha más mesélne, akkor csak mosolyognék, hogy nem kell ennek ekkora körítés, de mégiscsak valami újat hoztam létre, ami nekem nagyon kedves és éppezért nagyon fontos is, és mint minden új gyereket az ember sokáig kísérget, nevelget, terelget...
Mondom, hogy izgulok...
Mikor Hanna megszületett, volt egy egészen jó kis fényképezőgépem. Addig Dani fotózott. Ha utaztunk, mindig egy zsák filmet vittünk, aztán mire lekopott rólunk a por, készen is lettek a papírélményeink. Végül minket is bedarált a digitális világa, amit én egy cseppet sem bántam, mert a filmes gépek végtelenül bonyolultnak tűntek, sosem sikerült élvezhető képet készítenem eggyel sem.
És akkor megszületett Hanna :), és lett téma is a géphez, meg sikerélmény is... egy darabig. Mert idővel rájöttem, hogy a géphez nem adják a tudást, és bár meglehetősen egyszerű elfogadhatót készíteni, az alkotás szabadsága még úgy is korlátos maradt. Legalábbis számomra.
Aztán születtek sorban a gyerekek, rohant az idő, százával születtek a képek, amikre sokan mondták, hogy jók, én mégsem voltam elégedett. A szemem rátalált a témára, és tudtam, hogy megtaláltam azt a hobbit, amit egyre szenvedélyesebben szerettem (az írás a másik :)), meg azt is, hogy egyszer, ha lesz hozzá bátorságom, akkor megnövesztem a gyökereket, és talán még szakmát is váltok.
Keresetem az igazán jókat, azoknak a munkáit, akik olyat alkottak, amin jó megpihenni, akiktől tanulhatok, és érdekes párhuzam, akik emberileg is közel tudtak kerülni hozzám.
Végtelenül hálás vagyok Biró Virágnak, aki valószínűleg nem is tudja, hogy mekkora ajándékot adott nekem, amikor először jártunk nála. Azon a napon, Áronnal a pocakomban úgy éreztem, megérkeztem. Valami nagyon misztikus a helyére került, biztosan tudtam, hogy amint lesz rá lehetőségem, elindulok majd.
Eltelt még két év, még egy babánk született, és Malajziában élve érett meg a terv, a kivitelezésé, annak a nagyon intenzív belső munkának az eredményeként, míg Lellével a pocakomban a hegyre felfelé menetben a kardinális kérdéseket sorra meg kellett válaszolnom magamnak.
Tanulni akartam, hogy amit a szemem lát, amit elképzelek, azt úgy tudjam láttatni, ahogyan én akarom.
Végül hazajöttünk, én pedig nekivágtam.
Eredetileg úgy terveztem, hogy majd ősszel, de Dani nem hagyott ellebegni a négygyerekes semmittevésben, mégha az elmúlt, akkor még előttünk álló időszak bővelkedett is a logisztikai feladványokban.
Így történt, hogy hosszú idő után kirepülve a majdnem kinőtt fészekből elkezdtem próbálgatni a szárnyaimat, belekóstolva sokfélébe, és egyre biztosabban tudva, melyik az a rész, ami melegséggel és hihetetlen lelkesedéssel tölt el.
A legszebb párhuzam, hogy míg én készültem, egy kisfiú is útnak indult, hogy a lehető legjobb pillanatban keresztezzük egymás ösvényeit.
Lehel születése volt a határidő ebben a magamalkotta folyamatban. Kicsit a vége, és nagyon az eleje valaminek, ami remélem, hogy az én utam.
Ma először fotóztam olyan valakit, aki nem az enyém, és ma már egészen konkrétan mondhatom, hogy ezt szeretném. Fotózni babákat, piciket és kicsiket és tanulni még még és még. És fotózni még és még.
Valamikor márciusban elindítottam egy fotós blogot, amit mostantól bárki elér.
Ez az új gyerek, és most megint a torkomban dobog a szívem, mert ezennel elengedem a kezet, hadd járja a saját útját.
És akinek (bébi)fotósra lenne szüksége, az írjon arra a címre odaát. :) Mától dolgozom. :)
... Lehelt pedig fogadjátok szeretettel, igazán megérdemli. :)
2012. április 19., csütörtök
Hétköznapi csodák
Lelle tapsol.
Meg álldigál...
Ez utóbbit nem láttam, mert a nagypapának tartogatta, aki ma este gyermekfelügyeletet látott el nálunk, míg én máshol hédereltem.
Majd holnap megmutatom, ha a kisasszony engem is szándékol majd elkápráztatni.
Úgy meghatódtunk az édösapjával, mintha először történt volna gyermekes életünk történetében ilyesmi, pedig egyrészt semmi meglepő nincs abban, hogy a profi mászó a következő gyakorlaton ügyködik, másrészt meg igenis megható minden ilyen első dolog.
Éppúgy, mint Áron új attrakciója.
Van abban valami, hogy a nagycsaládban a nagyobb húzza a kisebbet, ezt Áron beszélőkéjén szépen le is lehet mérni, mert olyan szavakat használ, amit Hanna valószínűleg először egy hete hallott... de az is igaz, hogy a mi Hannánk az anyasági versenyen az élen végezne, olyan profizmussal teszi amiről úgy gondolja, kell, hogy lassan nyugdíjba is vonulhatok, mert nem lesz semmi tennivalóm. Ráadásul mindezeket meghökkentő türelemmel és leleménnyel, sokszor pironkodva a magam bénaságán hallgatom, ahogy a legkreatívabb ötletekkel áll elő, aminek következtében megtörténik mindaz, ami ha én kérem teljesen reménytelen. Öltözés, pelenkacsere...
Tegnap délben, a gyerekek már az emeleten randalíroztak, míg én romtakarítottam odalenn, hallom ám, ahogy Hanna kis nyomást gyakorol az öccsére, akinek egyébként az a kényszerképzete, hogy a wc megeszi...
- Ugye kis Áronka, hogy szeretnél a wc-be pisilni? Ugye, hogy felülsz a wcre? Milyen ügyes vagy!
Szuggesztív kommunikáció című tantárgy, pszichológia szak ötödév.
Mondja tovább:?
- Jól van, nagyon bátor vagy!!!
Aztán csend, csak hallom, hogy a lányok megunták a várakozást, és kimasíroztak a fürdőből.
Pár perc elteltével Áron kikiabál:
- Kéééész vagyok.
Alig hittem a fülemnek, futottam fel, hogy a saját szememmel lássam a tényt is. Hanna gyorsabb volt nálam persze, agyondicsérte a kicsit és közben mondogatta neki:
- Megmondjuk a mamának is, milyen nagyfiú vagy már!
És aztán persze mind nagyon boldogok és büszkék voltunk Áronra, mert valóban belepisilt a wc-be, de ez még semmi, mert a szűkítőt is feltettem neki örömömben, ő meg annyira örült annak, hogy én örülök, hogy újra pisilt.
Meg délután is, meg este is.
Aztán reggel levettem a pelusát, és akkor is sikerült, ezen felbuzdulva elővettük a "bugyikat" csak mert az alsógatya szót még nem ismeri, és délelőtt kétszer cseréltük újabbra és újabbra, úgyhogy végülis nem teljes a siker, de alakul.
Elvárás nincs, Áron kérte a gatyát, a pelusra délben nekem kellett rábeszélnem. Picit.
Időnk és pelenkánk mint a tenger, holnap azért megint megkérdem, bugyi, illetve gatya, vagy pelus.
Hanna 3d-ben rajzol, Mikolt pedig azt kérte, tegyük Hanna ágyát az övé mellé. Most van egy 16nm-nyi gyerekszobánk, amiben 4nm-en zsúfolódik minden, a maradék a tánctér. Viszont kuckós, és jó őket egy kupacban látni.
Meg álldigál...
Ez utóbbit nem láttam, mert a nagypapának tartogatta, aki ma este gyermekfelügyeletet látott el nálunk, míg én máshol hédereltem.
Majd holnap megmutatom, ha a kisasszony engem is szándékol majd elkápráztatni.
Úgy meghatódtunk az édösapjával, mintha először történt volna gyermekes életünk történetében ilyesmi, pedig egyrészt semmi meglepő nincs abban, hogy a profi mászó a következő gyakorlaton ügyködik, másrészt meg igenis megható minden ilyen első dolog.
Éppúgy, mint Áron új attrakciója.
Van abban valami, hogy a nagycsaládban a nagyobb húzza a kisebbet, ezt Áron beszélőkéjén szépen le is lehet mérni, mert olyan szavakat használ, amit Hanna valószínűleg először egy hete hallott... de az is igaz, hogy a mi Hannánk az anyasági versenyen az élen végezne, olyan profizmussal teszi amiről úgy gondolja, kell, hogy lassan nyugdíjba is vonulhatok, mert nem lesz semmi tennivalóm. Ráadásul mindezeket meghökkentő türelemmel és leleménnyel, sokszor pironkodva a magam bénaságán hallgatom, ahogy a legkreatívabb ötletekkel áll elő, aminek következtében megtörténik mindaz, ami ha én kérem teljesen reménytelen. Öltözés, pelenkacsere...
Tegnap délben, a gyerekek már az emeleten randalíroztak, míg én romtakarítottam odalenn, hallom ám, ahogy Hanna kis nyomást gyakorol az öccsére, akinek egyébként az a kényszerképzete, hogy a wc megeszi...
- Ugye kis Áronka, hogy szeretnél a wc-be pisilni? Ugye, hogy felülsz a wcre? Milyen ügyes vagy!
Szuggesztív kommunikáció című tantárgy, pszichológia szak ötödév.
Mondja tovább:?
- Jól van, nagyon bátor vagy!!!
Aztán csend, csak hallom, hogy a lányok megunták a várakozást, és kimasíroztak a fürdőből.
Pár perc elteltével Áron kikiabál:
- Kéééész vagyok.
Alig hittem a fülemnek, futottam fel, hogy a saját szememmel lássam a tényt is. Hanna gyorsabb volt nálam persze, agyondicsérte a kicsit és közben mondogatta neki:
- Megmondjuk a mamának is, milyen nagyfiú vagy már!
És aztán persze mind nagyon boldogok és büszkék voltunk Áronra, mert valóban belepisilt a wc-be, de ez még semmi, mert a szűkítőt is feltettem neki örömömben, ő meg annyira örült annak, hogy én örülök, hogy újra pisilt.
Meg délután is, meg este is.
Aztán reggel levettem a pelusát, és akkor is sikerült, ezen felbuzdulva elővettük a "bugyikat" csak mert az alsógatya szót még nem ismeri, és délelőtt kétszer cseréltük újabbra és újabbra, úgyhogy végülis nem teljes a siker, de alakul.
Elvárás nincs, Áron kérte a gatyát, a pelusra délben nekem kellett rábeszélnem. Picit.
Időnk és pelenkánk mint a tenger, holnap azért megint megkérdem, bugyi, illetve gatya, vagy pelus.
Hanna 3d-ben rajzol, Mikolt pedig azt kérte, tegyük Hanna ágyát az övé mellé. Most van egy 16nm-nyi gyerekszobánk, amiben 4nm-en zsúfolódik minden, a maradék a tánctér. Viszont kuckós, és jó őket egy kupacban látni.
Címkék:
Áron,
Áron elsők,
Gyerekek,
Lelle,
Lelle elsők,
Lelle mozgás
2012. április 17., kedd
Harcolunk meg szeretünk
Áron egy hullámzó jelenség.
Az esetek majdnem száz százalékában egy napocska, sugárzó, tiszta, őszinte kis energiabomba, és van néhány tizedesnyi, amikor a bomba marad a jelzőkből.
És amikor olyan, akkor annyira próbára teszi az elégjóanyaságomat, hogy inkább volnék a kakis pelenka a fenekén, mint az jóanyja. Ez az egyik legjellemzőbb ok bájdövéj, a másik, amikor megzöldül a bezártságtól.
És ha ez a kettő együtt van éppen, akkor meg menten meg bennünket közösen valaki egymástól, de sajnos be kell látnom, hogy a felnőtt én vagyok, és bár nehezemre esik megtalálni a hangot, amikor belecsíp az elmerülten felfedező legkisebbe, vagy kupán vágja a furulyával a középsőt, mégis úgy illik... ene.
Drága Apósom persze erre csak legyint (már nem is mindig amúgy), hogy pont úgy viselkedik, mint egy gyerek... és vér sem folyik (épphogy), szó meg nem használ. Vagyis de... mert van, hogy odamegy és megsimogatja, aztán meglátja a furulyát és már emeli is újra.
Csodajó volna minden esetben azzal felmenteni, hogy érdeklődő, nagy helyigénnyel és energiatartalékkal bíró, erős fizikumú és akaratú fiúgyermekről beszélünk, sokszor nem is akarom.
Mert milyen jó neki, hogy csupa lányok közé született, és milyen szerencséje van, hogy nem agyabugyálják el a nagyobb fiútestvérei naponta. Becsülje meg, és tanulja meg a határokat is betartani. Kisebbet, gyengébbet nem bántunk, nem rajzolunk asztalra, és nem üvöltünk torokszakadtan öt perccel ébredés után, csak azért, mert mégis inkább vizet tej helyett.
Dehát nem...
Kétésfél éves sincs, jön a foga és hát nagy energiatartalékkal és helyigénnyel bír.
A kis puhafülű, bújós, sértődékeny, okos, szépbeszédű.
Úgyhogy hullámzunk.
Hol azt érzem, hogy megenném, hol meg egy zsák krumplit szeretnék helyette. Közbülső állapot nem nagyon van. Mert amikor rendben van a világgal, akkor ilyen, amikor meg nincs, akkor pedig olyan.
Ez van.
A szerelem meg csak nem múlik, pedig a zsák krumplit is komolyan szoktam gondolni...
Az esetek majdnem száz százalékában egy napocska, sugárzó, tiszta, őszinte kis energiabomba, és van néhány tizedesnyi, amikor a bomba marad a jelzőkből.
És amikor olyan, akkor annyira próbára teszi az elégjóanyaságomat, hogy inkább volnék a kakis pelenka a fenekén, mint az jóanyja. Ez az egyik legjellemzőbb ok bájdövéj, a másik, amikor megzöldül a bezártságtól.
És ha ez a kettő együtt van éppen, akkor meg menten meg bennünket közösen valaki egymástól, de sajnos be kell látnom, hogy a felnőtt én vagyok, és bár nehezemre esik megtalálni a hangot, amikor belecsíp az elmerülten felfedező legkisebbe, vagy kupán vágja a furulyával a középsőt, mégis úgy illik... ene.
Drága Apósom persze erre csak legyint (már nem is mindig amúgy), hogy pont úgy viselkedik, mint egy gyerek... és vér sem folyik (épphogy), szó meg nem használ. Vagyis de... mert van, hogy odamegy és megsimogatja, aztán meglátja a furulyát és már emeli is újra.
Csodajó volna minden esetben azzal felmenteni, hogy érdeklődő, nagy helyigénnyel és energiatartalékkal bíró, erős fizikumú és akaratú fiúgyermekről beszélünk, sokszor nem is akarom.
Mert milyen jó neki, hogy csupa lányok közé született, és milyen szerencséje van, hogy nem agyabugyálják el a nagyobb fiútestvérei naponta. Becsülje meg, és tanulja meg a határokat is betartani. Kisebbet, gyengébbet nem bántunk, nem rajzolunk asztalra, és nem üvöltünk torokszakadtan öt perccel ébredés után, csak azért, mert mégis inkább vizet tej helyett.
Dehát nem...
Kétésfél éves sincs, jön a foga és hát nagy energiatartalékkal és helyigénnyel bír.
A kis puhafülű, bújós, sértődékeny, okos, szépbeszédű.
Úgyhogy hullámzunk.
Hol azt érzem, hogy megenném, hol meg egy zsák krumplit szeretnék helyette. Közbülső állapot nem nagyon van. Mert amikor rendben van a világgal, akkor ilyen, amikor meg nincs, akkor pedig olyan.
Ez van.
A szerelem meg csak nem múlik, pedig a zsák krumplit is komolyan szoktam gondolni...
2012. április 12., csütörtök
Kilenc hónap
De ma addig nem fekszem le, míg meg nem örökül Lelle kilenc hónapos kicsi lénye, ami legalább annyira ezerszínű, mint az össze többi gyerek idehaza, és mégis olyan nagyon más.
Egészen meghatódtam most ezen a számon, a kinti-benti idő együttállásán, és elmerengtem magamban többször, milyen messze van már Malajzia, a sok küzdelem az időjárással, kórházzal, szüléssel, költözéssel, ugyanakkor annyira elevenen él bennem ezernyi apróság, ahogy Peti fogja ezt a cseppet, mert nekem nehéz, és mindig látom a kis kezeit, lábát, mert elég rá az egyszál. Ahogy azon gondolkodom, milyen lesz a hideg, a légkondi zaja nélkül (most a párásító megy állandóan, ezt kipipálhattam :)) az altatás, el sem tudom képzelni, hogy lesznek körülöttünk nagyszülők, barátok.
És most itt vagyunk, egészen hihetetlenül nehéz időszakot élünk (ahogy az már lenni szokott :)), és ha arra gondolok, akkor, ott azt hittem, az nehéz, hát csak legyintek...
De most róla, aki a legérzékenyebb, legbújósabb, leginkább kiismerhetetlen, legsírósabb, és egyben a legutolsó, legkisebb kerekbuksi.
Lemértem, és meglepődtem, milyen picike. Vagyis hosszú, de a súlya mintha nem változna. Hanna ekkorkának már egy kilóval több volt, centire azonosan... Lelle 7400 gramm mindössze (pedig van husi rajta, de tény, hogy nem egy zömök alkatú gyerek :)), és 72 cm. Fogakat nem növeszt, ahogy hajat se nagyon, a szeme kék, a kis gödrök az arcocskáján változatlanok. Gondoltam ideje lenne oltatni, de miután lebeszéltük a védőnővel az időpontot, Lellike lázas lett, majd három napra rá pöttyös is...
Ezt a három napot nem fogom visszasírni, ahogy szerintem ő sem, csapnivaló kedvvel, és még rosszabb éjszakákkal gazdagodtunk, én pedig a biztos tudattal, Lelle hiperérzékeny. Mióta a pöttyök elmúltak, egyszer ébred éjszakánként, én ezzel párhuzamosan hajnalban már fent vagyok, mert kialszom magam. Sosem gondoltam volna, hogy hat óra alvás bőven elég, ha egyben lehet abszolválni.
Résztelekben...
Egyszer alszik nappal, kevesebbszer fordul elő, hogy kétszer, leginkább olyankor, ha az egy nagyot megzavarja valami (ami elég könnyen megy, ezért ha elalszik, nagyon vigyázok rá, nehogy felébressze bármi), leginkább kint a babakocsiban. Ha bent éri a fáradtság, akkor a nappali kiságyában a felhúzós bárányt ölelgeti, és mire az eldalolja a hat egyforma nótát, Lelle már alszik is. Sosem gondoltam, hogy lesz ilyen könnyű álombamerülés, mindig meglepődöm, hogy megint és újra és egyedül alszik el...
Este mellettem, a cumisüveget kiürítvén, befordul a paplanba, és alszik.
Jajj de nem várom a fogacskákat, olyan jó ez most :)
Kanállal hajlandó csak enni, és bármit megkóstol. Ha mi eszünk, csattog a nyelvével, de ugyanezt csinálja akkor is, ha éhes. Cumisüveget nappal már nem is fogad el, ha kínálom ellöki, és fordítja a fejét. A nagy gourmet viszonylag türelmetlen, Hanna jut róla mindig az eszembe, mert őt sem lehet egyfolytában etetni, ha valamivel nem kötöm le, akkor forog, kiveri az ételt a kezemből a hadonászással. :)
Pohárból iszik, a schüssler sót simán elszopogatja, a csőrös itatóból akár egyedül is kiszolgálja magát.
Dumál, utánoz, grimaszol. A hangtalan kacagása ismerős, nagyon édes, ahogy teli szájjal ránkragyog. :) A papírt, könyvet eltépi, tárgyakat összeütöget, mindent megrág, megráz.
Mászik. A kúszásból és a négykézláb hintázásból egyszercsak mászás lett, attól kezdve pedig csak így közlekedik. Eleinte nagyon lassan, de gyönyörűségesen szabályosan tette az egyik kezét-lábát a másik elé, mára már gyors tempóban jön, igazi kis felhúzós kutya stílusban. Imádjuk :).
Lassan ő is beáll a csapatba, sokszor látom, hogy már nem 3+1 a gyerekek száma, hanem 4.
Simogat, megy a nagyok után, kíváncsi, ha jön valamelyik a lépcsőn, vagy meghallja a hangjukat. A nagyok pedig nyúzzák, ha nincs ott, akkor azért reklamálnak, ha meg megjelenik, akkor azért, bár kétségtelen, hogy Lelle még csak szétszedni tud, bár remek kisbaba, ha épp az a játék. :)
Várom az igazi, meleg tavaszt, amikor majd ki lehet őt is tenni a szabadba, kíváncsi vagyok, mit fog szólni a fűhöz, a homokhoz, a betonhoz.
Lellibelli... lassan egy éves. Őrület.
Címkék:
Lelle,
Lelle alvás,
Lelle elsők,
Lelle evés,
Lelle hónapról hónapra
Nyuszi
Mikolt péntek reggel, miután nagyjából százszor mondtam neki, hogy öltözzön, mert hideg van és megfázik, majd lerobogtam a szobájukból, mert a Kicsi idelenn panaszkodott, szófogadóan engedve az unszolásnak, magára vette a ruháit.
Amolyan sajátos Mimi módon, a lényegre törekedve, ami akkor reggel úgy hangzott, már nagyon várjuk a húsvéti nyuszit.
Rettenetesen imádom a humorát. :)
Amolyan sajátos Mimi módon, a lényegre törekedve, ami akkor reggel úgy hangzott, már nagyon várjuk a húsvéti nyuszit.
Rettenetesen imádom a humorát. :)
Volt egyszer egy Húsvét
Hosszú volt és rövid is egyben, küzdelmes belül, néhány meghitt pillanattal.
Nagyszerű érezni a család összefogó támogatását, látni az gyerekek sosem múló lelkesedésért, legyen az egy fogkefe, vagy a vendégeskedés, vagy az együtt éneklés.
Idén is elmaradt az igazi emelkedettség, amit nagyon sajnálok, bár hosszú ideje először eljött hozzám a Húsvét misztériuma... pedig nem is mentem utána.
Hétfőre lett piros tojás és locsolás is, majdnem helyre állt a világ rendje, de megszenvedtük ezt most. Valahonnan mindig kapunk, ha nem is kérünk akkor is, és ez erősít, mert tudom, ha együtt vagyunk, akkor lesz minden, amire szükségünk van.
Az egyik legszebb pillanat hétfőn este volt, amikor heten a Normafánál sétáltunk. Szélcsend volt és naplemente, küzdöttem egy kielégíthetetlen kéréssel, miközben a cseppek rohangáltak, kerekes ostort csodáltak, körülöttünk pedig elnyúltak az árnyékok, csodafényt vetve a réten lejtő padokra és virágzó fákra.
Hanna visszafelé megállt a kürtős kalácsosnál, de nem volt nálunk pénz, és amúgy sem szeretem ezeket a meghitt perceket semmi földi dologgal megbéklyózni, továbbmentem. Hanna csak állt és nézte, ahogy forognak a vasak. Senki sem járt már arra, egy megmaradt kalács még árválkodott a rúdon. Mire visszafordultam, hogy lássam elindult-e már, szaladt széles mosollyal, a kezében a kincs. A kalács.
Még visszakiabáltunk Nelli néninek egy köszönömöt, én pedig arra gondoltam, mindig így kellene lennie.
Adni azt, amink épp van.
Most nem sok maradt, de ebből a maradékból is adni szeretnék, mert úgy érzem, így helyes. Weöres jár a fejemben Húsvét óta, és bár régóta van értelme ennek a tíz sornak, most újabb színeket kapott. Mennyi mindent kellene újratanulnom... Hálás vagyok a gyerekeknek, akik a legjobban értik ezt a tíz sort...
Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid - az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Üzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.
Nagyszerű érezni a család összefogó támogatását, látni az gyerekek sosem múló lelkesedésért, legyen az egy fogkefe, vagy a vendégeskedés, vagy az együtt éneklés.
Idén is elmaradt az igazi emelkedettség, amit nagyon sajnálok, bár hosszú ideje először eljött hozzám a Húsvét misztériuma... pedig nem is mentem utána.
Hétfőre lett piros tojás és locsolás is, majdnem helyre állt a világ rendje, de megszenvedtük ezt most. Valahonnan mindig kapunk, ha nem is kérünk akkor is, és ez erősít, mert tudom, ha együtt vagyunk, akkor lesz minden, amire szükségünk van.
Az egyik legszebb pillanat hétfőn este volt, amikor heten a Normafánál sétáltunk. Szélcsend volt és naplemente, küzdöttem egy kielégíthetetlen kéréssel, miközben a cseppek rohangáltak, kerekes ostort csodáltak, körülöttünk pedig elnyúltak az árnyékok, csodafényt vetve a réten lejtő padokra és virágzó fákra.
Hanna visszafelé megállt a kürtős kalácsosnál, de nem volt nálunk pénz, és amúgy sem szeretem ezeket a meghitt perceket semmi földi dologgal megbéklyózni, továbbmentem. Hanna csak állt és nézte, ahogy forognak a vasak. Senki sem járt már arra, egy megmaradt kalács még árválkodott a rúdon. Mire visszafordultam, hogy lássam elindult-e már, szaladt széles mosollyal, a kezében a kincs. A kalács.
Még visszakiabáltunk Nelli néninek egy köszönömöt, én pedig arra gondoltam, mindig így kellene lennie.
Adni azt, amink épp van.
Most nem sok maradt, de ebből a maradékból is adni szeretnék, mert úgy érzem, így helyes. Weöres jár a fejemben Húsvét óta, és bár régóta van értelme ennek a tíz sornak, most újabb színeket kapott. Mennyi mindent kellene újratanulnom... Hálás vagyok a gyerekeknek, akik a legjobban értik ezt a tíz sort...
Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid - az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Üzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.
2012. április 7., szombat
Nemtúlrózsás
A Húsvéti készülődés örömébe bele-bele lopja magát az aggódás is.
Nem szeretek ilyesmiről írni, minden helyzetben arra törekszem, hogy megtaláljam a kapaszkodót, ami reményt ad legalább, ha a megoldást nem is, vagy nem azonnal. Mint ahogyan a sziklamászó keresi a következő fogást, miközben táncol a szélen, láthatóan fittyet hányva a mélység vonzására, koncentrálva arra, ami a következő mozdulat.
Nem mindig egyszerű, leginkább a fittyhányás része.
Miközben figyelem a gyerekek életigenlését, a beleereszkedésüket a belénk vetett bizalmukba, sokszor össze is szorul a szívem, hogy sikerül-e, tényleg sikerül-e megadnunk nekik azt, ami a legfontosabb. Ezt a végtelenül gondnélküli gyerekkort, a szeretetünk örömteli, aggódásmentes jelenlétét, és a minőségi időt.
Úgy, hogy eközben a külvilág sem nem türelmes, sem nem elfogadó, sem pedig nem a fejlődésre törekszik. Tartalékok képzése?... A mai kor magyar embere nemhogy nem könnyed, de abban sem lehet biztos, hogy holnap még lesz hova elmennie, hogy megkeresse a legszükségesebbet. Keveseknek adatik meg, hogy megtartsák a megszokott életszínvonalat, és ha nem is valljuk be, mert nem illik, de ha van, arra vigyázunk, ha meg nincs, akkor pedig folyamatos a félelem, mikor lesz még annál is kevesebb.
A hanyatló Róma jut eszembe mostanában, és kicsinek érzem magam ahhoz, hogy jósolni merjek, meddig tart még, mikor és melyik nemzedéknek lesz majd könnyebb. Szerencsések, akiknek megadatik, hogy fedél legyen a fejük felett, saját, hitel nélküli, és ha ez megvan, akkor a számlák kifizetése után még marad zsebpénz... arról már nem is beszélve, hogy mennyire mellbevágó, ahogy egyre több, korábban magától értetődő, mára luxussá vált apróságról kell lemondania egyre többünknek.
Minket általában csodabogárnak tartanak, a négy gyerekünkkel, a házzal, amiben élünk, az egy évvel a hátunk mögött, amit Ázsiában töltöttünk. És valóban azok vagyunk. Nem ismerek senkit a környezetünkben, aki ennyi kockázatot vállalt volna az elmúlt öt évben, mindent a hitre építve. Pedig ezek között a körülmények között ez inkább vakmerőség, aminek a súlyát cipelni kell, törekedni arra, hogy a tudásunk és a képességeink legjavát adva jusson is, maradjon is, folyamatosan balanszírozva a vélt egyensúly libikókáján.
Nem lehet legyinteni, sem arra, hogy négy gyerek, sem arra, hogy megdöbbentően elszállt hitel. Mi vagyunk azok, akik a társadalom szemében jól élünk, túl jól ahhoz, hogy ne érdemeljünk hatékony segítséget.
Mi vállaltuk a gyerekeinket, soha nem volt kérdés, hogy lesz-e majd saját autójuk, lakásuk, magániskolába fognak-e majd járni, mert hittük, a legnagyobb dolog, amit kaphatnak, az a szövetség, ami egy nagycsaládban jelen lesz. Mi vállaltuk a ház terheit is, álmunkban sem gondolva, hogy a világ arra halad majd idő közben, amerre haladt, ezzel gyakorlatilag olyan mázsás terhekké téve a létezést, aminek a súlyát sokszor összeroppantónak éljük meg.
A jelen nem túl rózsás.
Ha megengedném magamnak, akkor álmatlanul forgolódnék a megoldást keresve, de akkor felemésztene az aggódás, kiölné belőlem a hitet, és a hullámlovaglás örömét... bár ezen már lassan túl is vagyok, mintha a könnyed belefelejtkezés nem lenne kompatibilis a felnőttkorral.
De hiszek, talán én egyedül a családban. Talán mert én még mindig burokban élek, habár a szélek repedezni látszanak. Ha segíteni akarok magunknak, akkor el kell indulnom. Nekem is be kell állnom a csatasorba, és fel kell vállalnom olyan döntéseket, amik talán rövid és középhosszú távon sem az eredeti elképzeléseinket elégítik ki, többek között például az anyaságom tűzmelegítő szerepét fel kell áldoznom azért, hogy a gyerekeink abban a házban lehessenek otthon, ahol most a leginkább otthon érzik magukat. Ha egyáltalán sikerül még megmentenünk az otthonunkat...
Vannak terveim, és szorongat az idő, Dani realista énje, a kiadásaink tovább nem racionalizálható mértéke, és kell, hogy legyen hitem abban, hogy menni fog, hogy érünk annyit, amennyit az az élet feltételez, amiben van egy ház egy kerttel, és fűtés, meg ennivaló.
Nem vágyom semmi másra.
És persze cseppet sem számít, hogy mire vágyom... csak az, hogy a gyerekeink biztonságban, szeretetben, örömben nőhessenek.
Elindultam egy úton, hiszek, bízom, hogy teremteni tudok és megtalál a teremtenivaló. Dacolva a körülményekkel, az idővel, az energiáimmal... mert hiszem, hogy az idő is, és az energia is megsokszorozható. Ahogy a szeretet is.
Nem szeretek ilyesmiről írni, minden helyzetben arra törekszem, hogy megtaláljam a kapaszkodót, ami reményt ad legalább, ha a megoldást nem is, vagy nem azonnal. Mint ahogyan a sziklamászó keresi a következő fogást, miközben táncol a szélen, láthatóan fittyet hányva a mélység vonzására, koncentrálva arra, ami a következő mozdulat.
Nem mindig egyszerű, leginkább a fittyhányás része.
Miközben figyelem a gyerekek életigenlését, a beleereszkedésüket a belénk vetett bizalmukba, sokszor össze is szorul a szívem, hogy sikerül-e, tényleg sikerül-e megadnunk nekik azt, ami a legfontosabb. Ezt a végtelenül gondnélküli gyerekkort, a szeretetünk örömteli, aggódásmentes jelenlétét, és a minőségi időt.
Úgy, hogy eközben a külvilág sem nem türelmes, sem nem elfogadó, sem pedig nem a fejlődésre törekszik. Tartalékok képzése?... A mai kor magyar embere nemhogy nem könnyed, de abban sem lehet biztos, hogy holnap még lesz hova elmennie, hogy megkeresse a legszükségesebbet. Keveseknek adatik meg, hogy megtartsák a megszokott életszínvonalat, és ha nem is valljuk be, mert nem illik, de ha van, arra vigyázunk, ha meg nincs, akkor pedig folyamatos a félelem, mikor lesz még annál is kevesebb.
A hanyatló Róma jut eszembe mostanában, és kicsinek érzem magam ahhoz, hogy jósolni merjek, meddig tart még, mikor és melyik nemzedéknek lesz majd könnyebb. Szerencsések, akiknek megadatik, hogy fedél legyen a fejük felett, saját, hitel nélküli, és ha ez megvan, akkor a számlák kifizetése után még marad zsebpénz... arról már nem is beszélve, hogy mennyire mellbevágó, ahogy egyre több, korábban magától értetődő, mára luxussá vált apróságról kell lemondania egyre többünknek.
Minket általában csodabogárnak tartanak, a négy gyerekünkkel, a házzal, amiben élünk, az egy évvel a hátunk mögött, amit Ázsiában töltöttünk. És valóban azok vagyunk. Nem ismerek senkit a környezetünkben, aki ennyi kockázatot vállalt volna az elmúlt öt évben, mindent a hitre építve. Pedig ezek között a körülmények között ez inkább vakmerőség, aminek a súlyát cipelni kell, törekedni arra, hogy a tudásunk és a képességeink legjavát adva jusson is, maradjon is, folyamatosan balanszírozva a vélt egyensúly libikókáján.
Nem lehet legyinteni, sem arra, hogy négy gyerek, sem arra, hogy megdöbbentően elszállt hitel. Mi vagyunk azok, akik a társadalom szemében jól élünk, túl jól ahhoz, hogy ne érdemeljünk hatékony segítséget.
Mi vállaltuk a gyerekeinket, soha nem volt kérdés, hogy lesz-e majd saját autójuk, lakásuk, magániskolába fognak-e majd járni, mert hittük, a legnagyobb dolog, amit kaphatnak, az a szövetség, ami egy nagycsaládban jelen lesz. Mi vállaltuk a ház terheit is, álmunkban sem gondolva, hogy a világ arra halad majd idő közben, amerre haladt, ezzel gyakorlatilag olyan mázsás terhekké téve a létezést, aminek a súlyát sokszor összeroppantónak éljük meg.
A jelen nem túl rózsás.
Ha megengedném magamnak, akkor álmatlanul forgolódnék a megoldást keresve, de akkor felemésztene az aggódás, kiölné belőlem a hitet, és a hullámlovaglás örömét... bár ezen már lassan túl is vagyok, mintha a könnyed belefelejtkezés nem lenne kompatibilis a felnőttkorral.
De hiszek, talán én egyedül a családban. Talán mert én még mindig burokban élek, habár a szélek repedezni látszanak. Ha segíteni akarok magunknak, akkor el kell indulnom. Nekem is be kell állnom a csatasorba, és fel kell vállalnom olyan döntéseket, amik talán rövid és középhosszú távon sem az eredeti elképzeléseinket elégítik ki, többek között például az anyaságom tűzmelegítő szerepét fel kell áldoznom azért, hogy a gyerekeink abban a házban lehessenek otthon, ahol most a leginkább otthon érzik magukat. Ha egyáltalán sikerül még megmentenünk az otthonunkat...
Vannak terveim, és szorongat az idő, Dani realista énje, a kiadásaink tovább nem racionalizálható mértéke, és kell, hogy legyen hitem abban, hogy menni fog, hogy érünk annyit, amennyit az az élet feltételez, amiben van egy ház egy kerttel, és fűtés, meg ennivaló.
Nem vágyom semmi másra.
És persze cseppet sem számít, hogy mire vágyom... csak az, hogy a gyerekeink biztonságban, szeretetben, örömben nőhessenek.
Elindultam egy úton, hiszek, bízom, hogy teremteni tudok és megtalál a teremtenivaló. Dacolva a körülményekkel, az idővel, az energiáimmal... mert hiszem, hogy az idő is, és az energia is megsokszorozható. Ahogy a szeretet is.
2012. április 5., csütörtök
Egy újabb korszak vége
Tobzódunk ebben a műfajban mostanság... már alig várom, hogy a legjobbikat publikálhassam, de ehhez még tizenpár napnyi haladékot kell kérnem mindenkitől.
Ami viszont mindenképpen kikívánkozik most, az sem ropogós hír, már négy teljes napja tart, ami azt is jelenti, hogy vélhetőleg ténylegesen bezárhatjuk azt a dobozt, ami eddigi életünk szerves részét képező tárgyának szentelve eleddig csak vágyakozott, hogy megszerezze. Emlékbe.
A történet pedig úgy szól, hogy...
Sosem voltam híve az elválasztásnak.
Talán van bennem egy kis trauma ezzel kapcsolatban, mint ahogy tudjuk, hogy az elengedés az egyik olyasmi, amivel birkózom napi szinten. De az is biztos, hogy nemcsak a megszokás kényelme, hanem a józan paraszti agyam és a lelkem is egyben háborog minden olyasmitől, amit kényszeríteni kell/ene, csak mert már mások szerint itt lenne az ideje, meg már mekkora, és különben is, mások jócskán túl vannak az ilyesmin.
Legyen szó szoptatásról, egyedül alvásról, hozzátáplálásról, mozgásról, beszédről, cumizásról.
A nagypapám, aki nem is valódi, de annál sokkal valódibb volt, és gyerekorvos is, azt mondta (a nagymamámtól tudom, akkoriban még nem érdekelt a téma) hogy sose vegyünk el kisgyerektől olyat, ami számára nagyon fontos, csak akkor, ha pótolni tudjuk.
Nos fogalmam sincs, mivel lehetne pótolni egy cicit, vagy egy együtt alvást, és míg nem jövök rá, eszem ágában sincs megvonni azoktól, akik ezt igénylik.
És van benne hitem, hogy egyszercsak megtörténik, mert megérik rá az akinek dolga, például én is... ha majd kiszállnak mellőlem, meg hátat fordítanak a cicinek (ahogy azt Lelle tette...).
De a mai poszt a cumiról szól.
Ami egyfelől mumus, másfelől meg az egyik legfontosabb tárgya majdnem mindegyiküknek, még azoknak is, akik együtt alszanak velünk. Hogy ez így alakult, arról már írtam sokat, vannak jó és árnyasabb oldalai is a gondolataimnak ezügyben. Ami most lényeges, az annyi, hogy cumikérdésben sem tudtam az okosságot a csereszavatról, ezért aztán (leszámítva azt a nagyon halovány majdamikulásmegoldja próbálkozásunkat, ami aznap dugába is dőlt) legfeljebb pedzegettem Hannának, hogy kik és meddig szoktak úúúgy általában cumizni, természetesen esetenként rákérdezve, hogy ő mikor óhajtja átadni magát a nagylányságnak.
Nem nagyon óhajtotta.
Egy darabig az oviba nem vitte, de végül győzött a ragaszkodás.
Jópár éve már, hogy az autóból száműztük, mivel már nem aludt el ott sosem, nem is volt kérdés sosem, a többiek miért kaphatnak, ha ő nem. (Jobban belegondolva Lellén kívül már senki sem cumis autózós.)
Mígnem a Papa egyik fáradtabb estén kiborul.
Mert Hanna nem tudta elharapni a kenyeret az elülső fogacskákkal. És az egyik fogára panaszkodott is már napom óta: Fáj, ha rágnom kell...
Boldog nem voltam, és persze jogos volt Dani háborgása, mert a fogszabályozásnak csak akkor van értelme, ha többet hordja azt, mint ezt, mindenesetre megkaptuk csapatostul, hogy ennek a cumidolognak nem kellene már a körünkben lennie, és nagyon nem jó, hogy... itt jöttek az igaz ámbár kicsit erős kifejezések a rongálást illetően.
Akkor Hanna oldalára álltam, tompítandó a sok negatív kritikát, de annak ellenére, hogy tompítottam, el is ismertem, hogy régóta érik már a búcsú, még ha az olyan nagyon nehéznek tűnik is.
Hanna csak figyelt, ahogyan szokott, okosan mérlegre helyezve mindünk álláspontját, és aznap este nem történt semmi.
Másnap később értem haza a szokásosnál, mindenki ágyban volt már. Hannánál kezdtem a jóéjtrítust, aki a kezében tartotta a cumiját, majd letette a kicsi polcra az ágya mellé, és annyit mondott:
- Majd mondd el a Papának.
És a cumi felé bökött a szemével.
Azóta eltelt négy nap, és nyolc alvás, amiből az egyik alkalommal Áronnal közösen feküdtek Hannánál, Áronnak pedig nem volt cumija. Hanna a saját "régi" cumiját adta oda neki, mire odaértem hozzájuk, már be is voltak takarózva... Áron Hanna cumijával... Meghatott.
Ma a nagymamáéknál aludtak délután, az első házon kívüli alkalom, mivel tavaszi szünet van az oviban, és rákérdezett:
- Mama, eltetted a cumimat? Tudod, én már nem használom, úgyhogy nyugodtan itthon is maradhat.
Látom az elválás fokozatosságát, azokat a pillanatokat, amikor megbicsaklik az akarata, de mégis sőt ezzel együtt annyira szép hogy így történt ez az elengedés, hogy ismét csak megerősödött a hitem. Mindegyik megérik majd arra, amire kell.
Nos akkor... Isten veled narancssárga cumi.
Ami viszont mindenképpen kikívánkozik most, az sem ropogós hír, már négy teljes napja tart, ami azt is jelenti, hogy vélhetőleg ténylegesen bezárhatjuk azt a dobozt, ami eddigi életünk szerves részét képező tárgyának szentelve eleddig csak vágyakozott, hogy megszerezze. Emlékbe.
A történet pedig úgy szól, hogy...
Sosem voltam híve az elválasztásnak.
Talán van bennem egy kis trauma ezzel kapcsolatban, mint ahogy tudjuk, hogy az elengedés az egyik olyasmi, amivel birkózom napi szinten. De az is biztos, hogy nemcsak a megszokás kényelme, hanem a józan paraszti agyam és a lelkem is egyben háborog minden olyasmitől, amit kényszeríteni kell/ene, csak mert már mások szerint itt lenne az ideje, meg már mekkora, és különben is, mások jócskán túl vannak az ilyesmin.
Legyen szó szoptatásról, egyedül alvásról, hozzátáplálásról, mozgásról, beszédről, cumizásról.
A nagypapám, aki nem is valódi, de annál sokkal valódibb volt, és gyerekorvos is, azt mondta (a nagymamámtól tudom, akkoriban még nem érdekelt a téma) hogy sose vegyünk el kisgyerektől olyat, ami számára nagyon fontos, csak akkor, ha pótolni tudjuk.
Nos fogalmam sincs, mivel lehetne pótolni egy cicit, vagy egy együtt alvást, és míg nem jövök rá, eszem ágában sincs megvonni azoktól, akik ezt igénylik.
És van benne hitem, hogy egyszercsak megtörténik, mert megérik rá az akinek dolga, például én is... ha majd kiszállnak mellőlem, meg hátat fordítanak a cicinek (ahogy azt Lelle tette...).
De a mai poszt a cumiról szól.
Ami egyfelől mumus, másfelől meg az egyik legfontosabb tárgya majdnem mindegyiküknek, még azoknak is, akik együtt alszanak velünk. Hogy ez így alakult, arról már írtam sokat, vannak jó és árnyasabb oldalai is a gondolataimnak ezügyben. Ami most lényeges, az annyi, hogy cumikérdésben sem tudtam az okosságot a csereszavatról, ezért aztán (leszámítva azt a nagyon halovány majdamikulásmegoldja próbálkozásunkat, ami aznap dugába is dőlt) legfeljebb pedzegettem Hannának, hogy kik és meddig szoktak úúúgy általában cumizni, természetesen esetenként rákérdezve, hogy ő mikor óhajtja átadni magát a nagylányságnak.
Nem nagyon óhajtotta.
Egy darabig az oviba nem vitte, de végül győzött a ragaszkodás.
Jópár éve már, hogy az autóból száműztük, mivel már nem aludt el ott sosem, nem is volt kérdés sosem, a többiek miért kaphatnak, ha ő nem. (Jobban belegondolva Lellén kívül már senki sem cumis autózós.)
Mígnem a Papa egyik fáradtabb estén kiborul.
Mert Hanna nem tudta elharapni a kenyeret az elülső fogacskákkal. És az egyik fogára panaszkodott is már napom óta: Fáj, ha rágnom kell...
Boldog nem voltam, és persze jogos volt Dani háborgása, mert a fogszabályozásnak csak akkor van értelme, ha többet hordja azt, mint ezt, mindenesetre megkaptuk csapatostul, hogy ennek a cumidolognak nem kellene már a körünkben lennie, és nagyon nem jó, hogy... itt jöttek az igaz ámbár kicsit erős kifejezések a rongálást illetően.
Akkor Hanna oldalára álltam, tompítandó a sok negatív kritikát, de annak ellenére, hogy tompítottam, el is ismertem, hogy régóta érik már a búcsú, még ha az olyan nagyon nehéznek tűnik is.
Hanna csak figyelt, ahogyan szokott, okosan mérlegre helyezve mindünk álláspontját, és aznap este nem történt semmi.
Másnap később értem haza a szokásosnál, mindenki ágyban volt már. Hannánál kezdtem a jóéjtrítust, aki a kezében tartotta a cumiját, majd letette a kicsi polcra az ágya mellé, és annyit mondott:
- Majd mondd el a Papának.
És a cumi felé bökött a szemével.
Azóta eltelt négy nap, és nyolc alvás, amiből az egyik alkalommal Áronnal közösen feküdtek Hannánál, Áronnak pedig nem volt cumija. Hanna a saját "régi" cumiját adta oda neki, mire odaértem hozzájuk, már be is voltak takarózva... Áron Hanna cumijával... Meghatott.
Ma a nagymamáéknál aludtak délután, az első házon kívüli alkalom, mivel tavaszi szünet van az oviban, és rákérdezett:
- Mama, eltetted a cumimat? Tudod, én már nem használom, úgyhogy nyugodtan itthon is maradhat.
Látom az elválás fokozatosságát, azokat a pillanatokat, amikor megbicsaklik az akarata, de mégis sőt ezzel együtt annyira szép hogy így történt ez az elengedés, hogy ismét csak megerősödött a hitem. Mindegyik megérik majd arra, amire kell.
Nos akkor... Isten veled narancssárga cumi.
2012. március 31., szombat
Krónika
Sokat vagyunk házon kívül, de mégsem szeretném a tavaszra kenni, hogy napok óta árválkodik a blog bejegyzés nélkül... Kicsit visszahúzódott a grafomán énem, mindent színekben és képekben látok mostanában, és persze történnek az események bennem, körülöttem, nem is kis sebességgel (mégiscsak én vagyok...), olyanok is, amiket egyelőre még dédelgetnem kell, meg olyanok is, amik nem megoszthatóak. Fura mindenesetre, és arról is tanúskodik, hogy változásban vagyok, vagyunk. Nem, nem elmenni készülünk. :)
Csacsogni meg nem szeretek, annál mélyebbek a gondolataim, forog az anyaság-sokgyerekesség körül, csakhogy témánál maradjak.
És persze nőnek a gyerekek, annyi a változás, hogy ha nem írok, elfelejtődik. Úgyhogy most csak dokumentáló jelleggel gyorsan.
Áron beszédfejlődése sosemlátott tempóban robog, ha épp nem látom, csak hallom, sokszor meglep, mennyire tisztán formálja a szavakat, és milyen választékosan tudálékoskodik. :) Néha azt hiszem Mikolt szólt, és csak később veszem észre, hogy Áron volt.
Tegnap este az ágyban pörgött, Lelle már aludt, igyekeztem csitítani, mert a lelkesedése akkorára nőtt, hogy felállt és bemutatta, hogy forgott a naffiú a játszótéren, közben pedig megállás nélkül festette a történetképeket, aminek a végső, leglényegesebb pontja az volt, hogy:
- Nagyon izgatott vótam. :)
Franciás beütéssel a "h" hangzókat elhagyja, így lesz edegű, Anna és leozom, de ez eddig fel se tűnt, csak miután Danival azt játszották, hogy legyen mégis Hanna az az Anna. Áron ült a konyhapulton, és egész testével próbálta kicsikarni a torkában ragadt hákat, több kevesebb sikerrel. A sorrend mindig Hanna, hegedű volt. Pár napig nem került elő a téma, mikor egyszer az autóban ülve Hannát emlegette, és addig gyakorolt (a testével is követve, annyira vicces, ahogy előredőlve erősködik a siker elérése érdekében :)), míg végül az előmondás nélkül is megoldotta. Majd azonnal belefogott a második számúba is, ami mi más is lett volna, mint a egedű:
- Mama, mondd, hogy egedű! :)
A diadalmasság fokozója az elmúlt hétben ez lett:
- Mama, nézd, leesett a poajam... Tádááám.
:):):) Tádááám minden, ami jó vagy rossz, vicces vagy nem. Imádom.
Lelle.
Még mindig ő a legsírósabb gyerekünk, bár azt is gondolom, hogy ez nemcsak azért van így, mert ő amolyan kis nebántsvirág, hanem mert valóban kevesebb figyelem jut rá, mint (óholvanazmár...) Hannára ebben a korában. Mondjuk a középsők ennél jóval könnyebben viselték a szubjektív elhanyagoltságot.
Node mióta Lellike ücsörög, hosszan hangját se lehet hallani. Annyira nem, hogy volt már rá példa, hogy beindult a csendreflex, rohantam is, de csak egy doboz mellett ült és vizsgálgatta a macisajtos dobozt.
Pár lépésnyi mászás is a repertoár része, a héten voltunk Kornélnál is, aki kicsit sajnálta, hogy nem megyünk hetente, de ha nem kell :).
Határozottan kommunikál, a legédesebb a fejrázás, amivel azt jelzi, ha elég az ételből. Áron, akivel szemben szokott ülni maximálisan partner a buksicsóválásban, lelkesen rázzák hát együtt is, nagyokat kacarászva a cinkosságukon, hogy:
- Jejjike, nem kéjsz többet?
Jejjike egyébként két napja hallgat a nevére is, így gyakran megesik, hogy ötfelől hallja, mert a háromnapos csoda azért még tart. :)
És hogy kétséget se hagyjon a nagylánysága felől, tegnap este a megfelelő helyen végezte dolgát, amit ugyan a kádban kezdett, de édesapja felkészült szemei azonnal kiszúrták mire készül, és már repítette is az arra kijelölt egységhez. Lelle picit meglepődött ugyan, de győzött a kitartás. Nem gondolnék messzire ezügyben, viszont büszkén megdícsértük mind a ketten, ő meg bezsebelte széles mosollyal az örömünket, és pancsolt tovább a (tiszta vizű) kádban.
Csacsogni meg nem szeretek, annál mélyebbek a gondolataim, forog az anyaság-sokgyerekesség körül, csakhogy témánál maradjak.
És persze nőnek a gyerekek, annyi a változás, hogy ha nem írok, elfelejtődik. Úgyhogy most csak dokumentáló jelleggel gyorsan.
Áron beszédfejlődése sosemlátott tempóban robog, ha épp nem látom, csak hallom, sokszor meglep, mennyire tisztán formálja a szavakat, és milyen választékosan tudálékoskodik. :) Néha azt hiszem Mikolt szólt, és csak később veszem észre, hogy Áron volt.
Tegnap este az ágyban pörgött, Lelle már aludt, igyekeztem csitítani, mert a lelkesedése akkorára nőtt, hogy felállt és bemutatta, hogy forgott a naffiú a játszótéren, közben pedig megállás nélkül festette a történetképeket, aminek a végső, leglényegesebb pontja az volt, hogy:
- Nagyon izgatott vótam. :)
Franciás beütéssel a "h" hangzókat elhagyja, így lesz edegű, Anna és leozom, de ez eddig fel se tűnt, csak miután Danival azt játszották, hogy legyen mégis Hanna az az Anna. Áron ült a konyhapulton, és egész testével próbálta kicsikarni a torkában ragadt hákat, több kevesebb sikerrel. A sorrend mindig Hanna, hegedű volt. Pár napig nem került elő a téma, mikor egyszer az autóban ülve Hannát emlegette, és addig gyakorolt (a testével is követve, annyira vicces, ahogy előredőlve erősködik a siker elérése érdekében :)), míg végül az előmondás nélkül is megoldotta. Majd azonnal belefogott a második számúba is, ami mi más is lett volna, mint a egedű:
- Mama, mondd, hogy egedű! :)
A diadalmasság fokozója az elmúlt hétben ez lett:
- Mama, nézd, leesett a poajam... Tádááám.
:):):) Tádááám minden, ami jó vagy rossz, vicces vagy nem. Imádom.
Lelle.
Még mindig ő a legsírósabb gyerekünk, bár azt is gondolom, hogy ez nemcsak azért van így, mert ő amolyan kis nebántsvirág, hanem mert valóban kevesebb figyelem jut rá, mint (óholvanazmár...) Hannára ebben a korában. Mondjuk a középsők ennél jóval könnyebben viselték a szubjektív elhanyagoltságot.
Node mióta Lellike ücsörög, hosszan hangját se lehet hallani. Annyira nem, hogy volt már rá példa, hogy beindult a csendreflex, rohantam is, de csak egy doboz mellett ült és vizsgálgatta a macisajtos dobozt.
Pár lépésnyi mászás is a repertoár része, a héten voltunk Kornélnál is, aki kicsit sajnálta, hogy nem megyünk hetente, de ha nem kell :).
Határozottan kommunikál, a legédesebb a fejrázás, amivel azt jelzi, ha elég az ételből. Áron, akivel szemben szokott ülni maximálisan partner a buksicsóválásban, lelkesen rázzák hát együtt is, nagyokat kacarászva a cinkosságukon, hogy:
- Jejjike, nem kéjsz többet?
Jejjike egyébként két napja hallgat a nevére is, így gyakran megesik, hogy ötfelől hallja, mert a háromnapos csoda azért még tart. :)
És hogy kétséget se hagyjon a nagylánysága felől, tegnap este a megfelelő helyen végezte dolgát, amit ugyan a kádban kezdett, de édesapja felkészült szemei azonnal kiszúrták mire készül, és már repítette is az arra kijelölt egységhez. Lelle picit meglepődött ugyan, de győzött a kitartás. Nem gondolnék messzire ezügyben, viszont büszkén megdícsértük mind a ketten, ő meg bezsebelte széles mosollyal az örömünket, és pancsolt tovább a (tiszta vizű) kádban.
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Lelle,
Lelle elsők,
Lelle mozgás
2012. március 25., vasárnap
Csak csacsogok
Peregnek a hétköznapok, közben vannak olyan csodapillanatok, amiket felvések a napi három hálám listájára.
Mint példul a vénusz meg a jupiter megunhatatlan jelenlétét, amit ma este a gyerekmentes nagyon gyors bevásárlás után a kietlen pusztában nézegettünk sokáig Danival... így se csúnya :)
Aztán eljött a megújulás pillanata is, egy egész napra szőke csíkok lopták be magukat a már három éve egyre sötétedő tincseim közé, de sehogyansem tudtam megszokni őket, pedig valaha nagyon is hozzám tartozott ez.
Így történt, hogy péntek este már ismét a sötétebb tónus dominált, kis bolondozással benne, és most olyan jó, hogy azt hiszem marad a hossza is. A hála pedig Vikié, aki dolgozott vele kétszer, és csak azért nem evett meg, mert szeret.
Voltunk egy kilencgyerekes családnál vendégeskedni egy ovis napon, ovi helyett, rengeteget kaptam, és erősödtem, többek között abban, hogy milyen szép is a nagycsalád. Ők is, az enyémek is. Jó volt látni a rendet, hiszen náluk a legkisebb már három éves, és lelkessé tett, új energiákat adott ez a nem is olyan messzi távlat.
Már csak a házunkat kellene tudni megtartanunk, a jelenben talán ez az egyetlen dolog, ami miatt nem is kicsit szorongunk, és míg én igyekszem mindent megtenni azért, hogy könnyítsek Dani terhén, amit ő cipel, az cseppet sem irigylésre méltó.
Itt pedig a mai két legfontosabb.
Lellét pelenkáztam, majd elszaladtam kidobni a pelust, és mire visszaértem, Lelle ült.
Régóta gyakorol, és volt már egy kósza próbálkozása a héten, de ma tökéletesítette a technikát, és miközben a popsitörlős zacskóval zörgött, nagyokat vigyorgott az újdonsült tudomány okozta perspektíva váltás okán, és még az is belefért az ülve töltött percekbe, hogy én kigyönyörködjem magam, majd meg is örökítsem. :)
Azóta a kádban is csak ülve. :) ... és az esti elalvás is okozott némi fejtörést.
A második kép pedig egyszerűen csak:
Az óraátállítás legkellemesebb mellékhatása és a lemenő nap aranyfénye... Áront nem izgatta még a pogácsa sem :).
Mint példul a vénusz meg a jupiter megunhatatlan jelenlétét, amit ma este a gyerekmentes nagyon gyors bevásárlás után a kietlen pusztában nézegettünk sokáig Danival... így se csúnya :)
Aztán eljött a megújulás pillanata is, egy egész napra szőke csíkok lopták be magukat a már három éve egyre sötétedő tincseim közé, de sehogyansem tudtam megszokni őket, pedig valaha nagyon is hozzám tartozott ez.
Így történt, hogy péntek este már ismét a sötétebb tónus dominált, kis bolondozással benne, és most olyan jó, hogy azt hiszem marad a hossza is. A hála pedig Vikié, aki dolgozott vele kétszer, és csak azért nem evett meg, mert szeret.
Voltunk egy kilencgyerekes családnál vendégeskedni egy ovis napon, ovi helyett, rengeteget kaptam, és erősödtem, többek között abban, hogy milyen szép is a nagycsalád. Ők is, az enyémek is. Jó volt látni a rendet, hiszen náluk a legkisebb már három éves, és lelkessé tett, új energiákat adott ez a nem is olyan messzi távlat.
Már csak a házunkat kellene tudni megtartanunk, a jelenben talán ez az egyetlen dolog, ami miatt nem is kicsit szorongunk, és míg én igyekszem mindent megtenni azért, hogy könnyítsek Dani terhén, amit ő cipel, az cseppet sem irigylésre méltó.
Itt pedig a mai két legfontosabb.
Lellét pelenkáztam, majd elszaladtam kidobni a pelust, és mire visszaértem, Lelle ült.
Régóta gyakorol, és volt már egy kósza próbálkozása a héten, de ma tökéletesítette a technikát, és miközben a popsitörlős zacskóval zörgött, nagyokat vigyorgott az újdonsült tudomány okozta perspektíva váltás okán, és még az is belefért az ülve töltött percekbe, hogy én kigyönyörködjem magam, majd meg is örökítsem. :)
Azóta a kádban is csak ülve. :) ... és az esti elalvás is okozott némi fejtörést.A második kép pedig egyszerűen csak:
Címkék:
Gyerekek,
Kinga,
Lelle,
Lelle elsők,
Lelle mozgás
2012. március 21., szerda
A lányok haja
Általában reggeli közben csinálom meg a lányok frizuráját, a kedvüktől és a rendelkezésre álló gumimennyiségtől (állandó körforgásban vannak ugyanis a fenti fürdőszoba és a konyhapult gumiskosara között) függ a végeredmény.
Mikolt többnyire a sokgumis királylányhajat, vagy fonottat választ, és cseppet sem zavartatva magát végig forog a művelet közben.
Én meg természetesen megérdemlem, ha épp lekváros kenyeret adok neki, és még azt is elvárom (így leírva még abszurdabb...) tőle, hogy tartsa a buksiját, miközben eszik, meg beszélget Áronnal.
Általában sikerül ragacsmentesen befejezni a dolgot, de sokszor kerül ez-az a tincsek végére is. Én meg megfogadom, hogy soha többet evés közben... de az azzal is együttjár, hogy Mimi álló nap egy merő kóccal jönmegy. Megkapó jelenség úgy is, de praktikusnak nem nevezném.
Ma reggel épp egy átlagos beszélgetést folytattunk Aranyhajról miközben készült a fonat, és persze Áron is beszállt a tudományos értekezésbe, Mikolt pedig reptette a már kész copfját, hogy lássa, mit mond a kisebb.
- Mikoltom... ha rázod a fejed és belelóg majd a hajad a lekvárba, mit fogok csinálni?
Kérdeztem, amolyan költőinak szánva, mert ilyen esetekben a legritkább, hogy válaszra méltatna. Elgondolkodva majszolt, majd kisvártatva mégis megszólalt:
- Jó kérdés...
:):) köszi.
Mikolt többnyire a sokgumis királylányhajat, vagy fonottat választ, és cseppet sem zavartatva magát végig forog a művelet közben.
Én meg természetesen megérdemlem, ha épp lekváros kenyeret adok neki, és még azt is elvárom (így leírva még abszurdabb...) tőle, hogy tartsa a buksiját, miközben eszik, meg beszélget Áronnal.
Általában sikerül ragacsmentesen befejezni a dolgot, de sokszor kerül ez-az a tincsek végére is. Én meg megfogadom, hogy soha többet evés közben... de az azzal is együttjár, hogy Mimi álló nap egy merő kóccal jönmegy. Megkapó jelenség úgy is, de praktikusnak nem nevezném.
Ma reggel épp egy átlagos beszélgetést folytattunk Aranyhajról miközben készült a fonat, és persze Áron is beszállt a tudományos értekezésbe, Mikolt pedig reptette a már kész copfját, hogy lássa, mit mond a kisebb.- Mikoltom... ha rázod a fejed és belelóg majd a hajad a lekvárba, mit fogok csinálni?
Kérdeztem, amolyan költőinak szánva, mert ilyen esetekben a legritkább, hogy válaszra méltatna. Elgondolkodva majszolt, majd kisvártatva mégis megszólalt:
- Jó kérdés...
:):) köszi.
Virágos
Van egy emlékképem KL-ből.
Minden reggel, amikor kihúztam a függönyöket a miszobánkban, az első emelet magasságából a végtelen zöld udvar képe kacsintott vissza rám. Olyan igazi kacérkodó látvány volt ez nekem, fricska a megszokott decemberi, januári szürkeséglenyomaton, ami a képzeletem retinájába égett az elmúlt harminc év alatt, és nagyon nehezen szoktam meg, hogy akármikor végetért ez a mozdulat, a kép azonos maradt.
Mély rózsaszín futó virágok, és a zöldben pompázó lombkorona.
Sokszor csak álltam, és csodáltam az üdeségét ennek a látképnek, aztán becsuktam a szemem, és a hazai tavasz illatát próbáltam felidézni, annak a friss földnek az illatát, ami az első virágoktól kezdve annyira jellemző Magyarországra, a mi tavaszunkra.
Két éve volt utoljára, hogy megéltem a megújulás csodáját. Már nem is emlékeztem erre az érzésre, a hétköznapi ujjongásra, amit minden egyes pici levél előbújása jelent, a várakozás örömét, hogy vajon melyikből mi lesz végül.
Arra pedig végképp nem, hogy a szürkeség után milyen az, amikor melenget a napsütés, előkecmeregnek a színek, és a fények játéka varázslatossá teszi a kertet, mert más reggel és más délután.
Fantasztikus. :)
Ahogy az a változás is, ami mindezzel jár odabenn.
Pedig mennyit emlegettük anno, hogy milyen más az, amikor az életnek van egy körforgása, ami hol próbatételekkel teli, hol pedig olyan lágyan körülölelő, hogy csak rá kell hasalni, és visz, amerre épp jó.
Van persze abban az egyhangú őrült melegben is jó, de aki egyszer ebben nőtt fel, az nehezen szokja a végtelennek tűnő, egyhangúan perzselő öröknyarat. Az idő meg is szépíti, és elfelejtődik az állandó izzadás, a hihetetlen pára, és a fullasztó hőség, főleg amikor napjában háromszor kell havat lapátolni... de most, amikor itt a várvavárt tavasz, semmiért el nem cserélném,
A virágok pedig egymás után bújnak, és mert mielőtt itthon felejtettük volna őket, szépen apránként felástam a kertet, nem törődve azzal, hogy a kiforgatott hagymák hová esnek vissza, most a megszokott helyett egészen máshol bukkan fel a hóvirág, a krókusz, és B. keze nyomán új csomókban érkezik majd a nárcisz, és van íriszünk is. :)
A hátsó kertben sosemlátott ibolyabokrok, és a futó szamóca is elérte a sziklakert magasságait.
Ha tehetném, egész nap kint lennék, és ha kint vagyunk, a gyerekek is mármorosan isszák ezt a csodamárciust, alig lehet őket beparancsolni, még enni sem akarnak. :)
Picike az a rész, ahol vetni lehet, de azt hiszem elérkezett az idő, hogy legyen saját borsó, retek, saláta. :) Addig pedig itt vannak a kertben nyílók közül a mostani legszebbek.
Jajj... a cseresznyét majd' elfelejtettem :)




És hogy mennyire virágos a jókedvünk... a gyerekek manapság ezt a nótát fújják. Már Áron is tudja, Mikolt pedig ma gyakorlatilag tisztán eldalolta elejétől a végéig. :)
Minden reggel, amikor kihúztam a függönyöket a miszobánkban, az első emelet magasságából a végtelen zöld udvar képe kacsintott vissza rám. Olyan igazi kacérkodó látvány volt ez nekem, fricska a megszokott decemberi, januári szürkeséglenyomaton, ami a képzeletem retinájába égett az elmúlt harminc év alatt, és nagyon nehezen szoktam meg, hogy akármikor végetért ez a mozdulat, a kép azonos maradt.
Mély rózsaszín futó virágok, és a zöldben pompázó lombkorona.
Sokszor csak álltam, és csodáltam az üdeségét ennek a látképnek, aztán becsuktam a szemem, és a hazai tavasz illatát próbáltam felidézni, annak a friss földnek az illatát, ami az első virágoktól kezdve annyira jellemző Magyarországra, a mi tavaszunkra.
Két éve volt utoljára, hogy megéltem a megújulás csodáját. Már nem is emlékeztem erre az érzésre, a hétköznapi ujjongásra, amit minden egyes pici levél előbújása jelent, a várakozás örömét, hogy vajon melyikből mi lesz végül.
Arra pedig végképp nem, hogy a szürkeség után milyen az, amikor melenget a napsütés, előkecmeregnek a színek, és a fények játéka varázslatossá teszi a kertet, mert más reggel és más délután.
Fantasztikus. :)
Ahogy az a változás is, ami mindezzel jár odabenn.
Pedig mennyit emlegettük anno, hogy milyen más az, amikor az életnek van egy körforgása, ami hol próbatételekkel teli, hol pedig olyan lágyan körülölelő, hogy csak rá kell hasalni, és visz, amerre épp jó.
Van persze abban az egyhangú őrült melegben is jó, de aki egyszer ebben nőtt fel, az nehezen szokja a végtelennek tűnő, egyhangúan perzselő öröknyarat. Az idő meg is szépíti, és elfelejtődik az állandó izzadás, a hihetetlen pára, és a fullasztó hőség, főleg amikor napjában háromszor kell havat lapátolni... de most, amikor itt a várvavárt tavasz, semmiért el nem cserélném,
A virágok pedig egymás után bújnak, és mert mielőtt itthon felejtettük volna őket, szépen apránként felástam a kertet, nem törődve azzal, hogy a kiforgatott hagymák hová esnek vissza, most a megszokott helyett egészen máshol bukkan fel a hóvirág, a krókusz, és B. keze nyomán új csomókban érkezik majd a nárcisz, és van íriszünk is. :)
A hátsó kertben sosemlátott ibolyabokrok, és a futó szamóca is elérte a sziklakert magasságait.
Ha tehetném, egész nap kint lennék, és ha kint vagyunk, a gyerekek is mármorosan isszák ezt a csodamárciust, alig lehet őket beparancsolni, még enni sem akarnak. :)
Picike az a rész, ahol vetni lehet, de azt hiszem elérkezett az idő, hogy legyen saját borsó, retek, saláta. :) Addig pedig itt vannak a kertben nyílók közül a mostani legszebbek.
Jajj... a cseresznyét majd' elfelejtettem :)




És hogy mennyire virágos a jókedvünk... a gyerekek manapság ezt a nótát fújják. Már Áron is tudja, Mikolt pedig ma gyakorlatilag tisztán eldalolta elejétől a végéig. :)2012. március 19., hétfő
Vizek és napsütés
No meg a hóvirág...
A terveknek megfelelően alakult a program a hétvégén, leginkább a fent említett két elem bűvöletében. Ami engem illet, mázsás súlyok gördültek le rólam attól az aprócska ténytől, hogy a gyerekeket nem kellett páncélba öltöztetni, és bármennyire nehéz néha eltalálni, hogy hány réteg legyen a pontjó, mit bánom én, hogy egy szakajtónyi ruhát aggatok magamra, hátha mégis beborul-lehűl-esnifog, ha mindeközben hétágra süti a nap a jókedvet.
Szombaton a Dunaparton dobáltak, vasárnap meg Alcsúton.
Bármit, ami a kezük ügyébe akadt, csak víz legyen amibe, és ússzon a dolog, ha belejut. Így történt, hogy Áron többször is rámhozta a frászt, mert a falevelek az enyhe szellőben csak nagyon közelről adták meg magukat a kis kezeknek, de ha épp nem emiatt volt közel, akkor meg hatalmas szikladarabokkal próbálkozott, mert az olyan mókásan nagyot csattan... Laci csak annyit kért nagyon barátságosan, hogy akkor dobja, ha nincs előtte senki. Szerintem nem hallotta, de mindenesetre baleset nélkül és rövidujjúban ért véget a móka, szerencsére nem azért, mert mártózott a kis csibész...




Apropó, rövidujjú... Lelle új sapit kapott, a bundát lecseréltük, ettől elképesztően formás lett a buksija, állandóan meg kellett csodálnom, annyira jó látni ezt a másságot is.
Meg az ezerszínt a gyerekeken, a téli barna, sötétkékek után Mikolt szivárványos lényét... egyszerűen gyógyító.
Szombaton kényeztető vendégségben voltunk, a délutáni alvást is ott abszolválva, szeretem amikor egy pici helységbe zsúfolódva szuszog az egész család. Ilyenkor eszembe jut, hogy el sem tudtam volna képzelni Hanna korában, hogy több gyerek is simán elalszik egymás mellett. Most meg semmiért nem adnám. :) Míg a többiek aludtak, volt húsz percünk Judittal, és bár Lelle, amint elővettem a gépet felébredt, azért játszottunk egy kicsit, és Lehelpocakról csináltunk néhány utolsó előtti pillanatképet. Olyan elképesztően jó dolog ez :), benne lenni, de mégis kívül, alkotni, látni a szépséget, megfogni a pillanatot. Most először nem a családot fotóztam, izgultam is, és szerettem volna olyat adni, ami nekik is tetszik, egy kis ajándékot, cserébe a sok jóért amit kapunk tőlük... remélem sikerült.
Leó és a mieink hamar összemelegednek általában, most sem volt másképp, azt hiszem nemcsak Leó szerette volna, ha felmegyünk velük a lépcsőn este... Megígértem Miminek, hogy hamarosan újra találkozunk.

Vasárnap végül megjártuk Alcsútdobozt, nem mondom, hogy a késői indulás és a négy gyerek két felnőtt felállás (a bejárati vurstliról nem is beszélve, ami szerintem a legnagyobb kitolás egy kisgyerekes családdal...) zökkenőmentes pihenéssé meg andalgássá lett, de volt két nagyon kellemes találkozás (annyira de annyira éreztem, hogy ha előre leírom, hol leszünk, lesz aki szembejön, és tessék, és olyan jó volt, hogy épp Veletek!!!), és egy csomó gyönyörű hóvirágmező, meg kis patak, és kőhíd, és levélcsokorgyűjtés, és még nap és meleg.




Dani a múltkor azzal állított haza, hogy ha minden nap leírok három dolgot, amiért hálás voltam aznap, és ezt 21 napig megteszem, az fél évig tartó elégedettséget eredményez.
Ebben a négy napban megszámlálhatatlanul sok dologgal bővült a lista.
A terveknek megfelelően alakult a program a hétvégén, leginkább a fent említett két elem bűvöletében. Ami engem illet, mázsás súlyok gördültek le rólam attól az aprócska ténytől, hogy a gyerekeket nem kellett páncélba öltöztetni, és bármennyire nehéz néha eltalálni, hogy hány réteg legyen a pontjó, mit bánom én, hogy egy szakajtónyi ruhát aggatok magamra, hátha mégis beborul-lehűl-esnifog, ha mindeközben hétágra süti a nap a jókedvet.
Szombaton a Dunaparton dobáltak, vasárnap meg Alcsúton.
Bármit, ami a kezük ügyébe akadt, csak víz legyen amibe, és ússzon a dolog, ha belejut. Így történt, hogy Áron többször is rámhozta a frászt, mert a falevelek az enyhe szellőben csak nagyon közelről adták meg magukat a kis kezeknek, de ha épp nem emiatt volt közel, akkor meg hatalmas szikladarabokkal próbálkozott, mert az olyan mókásan nagyot csattan... Laci csak annyit kért nagyon barátságosan, hogy akkor dobja, ha nincs előtte senki. Szerintem nem hallotta, de mindenesetre baleset nélkül és rövidujjúban ért véget a móka, szerencsére nem azért, mert mártózott a kis csibész...




Apropó, rövidujjú... Lelle új sapit kapott, a bundát lecseréltük, ettől elképesztően formás lett a buksija, állandóan meg kellett csodálnom, annyira jó látni ezt a másságot is.Meg az ezerszínt a gyerekeken, a téli barna, sötétkékek után Mikolt szivárványos lényét... egyszerűen gyógyító.
Szombaton kényeztető vendégségben voltunk, a délutáni alvást is ott abszolválva, szeretem amikor egy pici helységbe zsúfolódva szuszog az egész család. Ilyenkor eszembe jut, hogy el sem tudtam volna képzelni Hanna korában, hogy több gyerek is simán elalszik egymás mellett. Most meg semmiért nem adnám. :) Míg a többiek aludtak, volt húsz percünk Judittal, és bár Lelle, amint elővettem a gépet felébredt, azért játszottunk egy kicsit, és Lehelpocakról csináltunk néhány utolsó előtti pillanatképet. Olyan elképesztően jó dolog ez :), benne lenni, de mégis kívül, alkotni, látni a szépséget, megfogni a pillanatot. Most először nem a családot fotóztam, izgultam is, és szerettem volna olyat adni, ami nekik is tetszik, egy kis ajándékot, cserébe a sok jóért amit kapunk tőlük... remélem sikerült.
Leó és a mieink hamar összemelegednek általában, most sem volt másképp, azt hiszem nemcsak Leó szerette volna, ha felmegyünk velük a lépcsőn este... Megígértem Miminek, hogy hamarosan újra találkozunk.
Vasárnap végül megjártuk Alcsútdobozt, nem mondom, hogy a késői indulás és a négy gyerek két felnőtt felállás (a bejárati vurstliról nem is beszélve, ami szerintem a legnagyobb kitolás egy kisgyerekes családdal...) zökkenőmentes pihenéssé meg andalgássá lett, de volt két nagyon kellemes találkozás (annyira de annyira éreztem, hogy ha előre leírom, hol leszünk, lesz aki szembejön, és tessék, és olyan jó volt, hogy épp Veletek!!!), és egy csomó gyönyörű hóvirágmező, meg kis patak, és kőhíd, és levélcsokorgyűjtés, és még nap és meleg.



Dani a múltkor azzal állított haza, hogy ha minden nap leírok három dolgot, amiért hálás voltam aznap, és ezt 21 napig megteszem, az fél évig tartó elégedettséget eredményez.Ebben a négy napban megszámlálhatatlanul sok dologgal bővült a lista.
Címkék:
Fotós,
Gyerekek,
Gyerekprogram,
Kinga,
Kinga és Dani,
Kirándulós
2012. március 15., csütörtök
Szentendre
Azt terveztük, hogy elutazunk ebben a négy napban. Mikolt Áronnal nagy egyetértésben Malajziára szavazott.
Aztán mégis maradtunk.
A számtalan ok közül már választani sem tudnék, de a legjobb ebben mégiscsak az, hogy ötcsillagos a szállásunk :), mindenki a legjobb ágyban alszik, és ez azt hiszem az egyik legfontosabb tényező a jóérzésemben (amellett, hogy ezzel megspóroltam nagyjából három órányi pakolást az összes mi marad itthon stresszel együtt, és csak szőrmentén említve az éjszakai konyha előnyeit).
A programokat jó előre kitaláltuk, például holnapra egy teljes nap szabadságra megyünk. Kettesben. A gyerekeket közben a nagyszülők és Peti látja el mindennel, ez volt Petitől egyébként a születésnapi ajándékom... illetve egy bon, ami egy napra szóló távollétet biztosít nekem, reggeltől estig. Nagyon nagyon örülök neki :), és hogy Dani is épp ráér, már csak hab a tetejébe. Turisták leszünk, Budapesten. :)
Aztán azt is jól kitaláltuk, hogy a szombatot vendégségben töltjük majd, Dunapartozunk, hekkezünk, kacsákat nézünk, és jól lelassulunk.
A vasárnap általában a hétfőre hangolódással telik, de szeretnék még egy kis alcsútdobozi hóvirágmező nézést beiktatni, majd meglátjuk mekkora sikerrel.
A mai napra Hollókő volt a terv, de ezt kedden elvetettük, annyira messzire mégsem autóznánk... és akkor jött két nap teljes agonizálás, közben erősen felsejlettek a maláj élet sirámai, miszerint itt annyi mindent lehet csinálni, szemben az ott bejáratott két programmal... (amit amúgy a végéig nem untunk meg, és legalább nem volt kérdés, hová :)), és ha egyszer hazajövünk meg sem állok majd a csinálni-nézni-kipróbálni valók listájának gyártásával, majd megvalósításával.
Most mégis bajban voltunk... ne legyen nagyon messze, legyen gyerekbarát, de nekünk is legyen kikapcsolódás.
Még tegnap este hívtam Sáráékat, de végül ma reggel magunk maradtunk (Sáráékkal reméljük mihamarabb), két lehetőséggel. Alcsút vagy Szentendre délelőtt, és Vár vagy Visegrád délután. A forgatókönyv szerint minden gyerek alszik egy nagyot ebéd után, miközben A programból B programba szép simán átautózunk.
És hogy mégse maradjunk társaság híján, meginvitáltuk anyukámat, aki (láss csodát) bokros szünidei teendői ellenére kapta magát, és mire én összekészítettem mindent (egy napra sem olyan egyszerű nekem ez...), már az ajtóban álldigált menetre készen.
A Skanzen mellett voksolt a többség, így végül Szentendre felé vettük az irányt. Utoljára Mikolt volt baba, mikor ott jártunk, azóta megépült az új fogadóépület, szép is, jó is, de az ügymenet gördülékenysége kissé fapados... sajnos.
Pedig rettenetesen jól éreztük magunkat, a gyerekek bevették magukat egy udvarra, ahonnan nagyon nehezen indultunk tovább, csakis a malom kedvéért.
A rengeteg jó pont mellé azért három nagyon negatívat is begyűjtött a hely. Egy hatlovas nagy méretű szekér majdnem lesodort bennünket az útról, száguldva, kiabálta, hogy vigyük a babakocsit az útról, ahol egyébként gyerekes családok andalogtak a legnagyobb békében, akár elengedve a gyerekeket is, nem számítva forgalomra (járda nincs is, ez az egyetlen lehetőség egyik pontból a másikba jutni... nem is értem, hogyan gondolták ezt a lovasszáguldós dolgot). Mi hamar észrevettük ugyan, és félreugrottunk kocsistól, de egy kisgyereket, aki a motorjával a játszóról az útra gurult, majdnem elgázolt, és fékezés helyett még suhintott is egyet a lovainak...
Az étterem még mindig egy vicc. Ebédidőben egy kedves idős bácsi kért minket, fél óra múlva jöjjünk vissza, mert nincs hely, odabenn tömeg, és hiába vannak kint szabad padok, nem engedhet be. Négy kisgyerekkel igazán mókásnak tűnt nekiállni más lehetőséget keresni, mikor a parkon belül ez az egyetlen.
Mindenesetre elindultunk a kocsihoz a meglehetősen morcos kis bandánkkal (mind éhes és fáradt volt már...), és mikor kiértünk, szembesültünk egy legalább nyolcvan méteres sorral, akik mind a parkolásukat szerették volna rendezni. A bejárati sorompónál a bácsi elregélte, hogy majd a hetes ablaknál lehet fizetni annak idején... és tényleg. Ez az egy ablak áll mindenki rendelkezésre, érkezési sorrendben. Van ugyan még jópár, de mind zárva.
Nem úgy jutottunk ki végül, ahogy terveztük, mindenesetre nem álltuk végig a sort, és bár szerettünk volna fizetni, nem sikerült. A sorompó viszont két fürge autónyit nyitva van... pláne négy sivító gyerekkel.
És hogy a szépet is mindenképpen megemlítsem. A Skanzen nekem mindig élmény, szeretem a régi idők megelevenedő történeteit, a színes kavalkádot, a gyerekprogramokat, a mesterségek bemutatását, a friss kenyeret, a nagy malmot, a dombtetőn a kilátást. És azt hiszem ezzel a gyerekek is így voltak.
Ragyogó napsütést kaptunk, sapka nélküli meleggel, csíkos gyerekekkel :). Ez utóbbi most is nagyon praktikusnak bizonyult, és Vikinek külön köszönet Áron pulcsijáért, így őt is sokkal könnyebb volt szemmel tartani, mint eddig bármikor.
Ettünk nem messze a gyerekkoromból jól ismert Parola étteremben, olyan volt a kiszolgálás, mintha egy ismerősnél ebédeltünk volna, aztán pedig nekivágtunk az erdei útnak, hogy megnézzük a Visegrádi Fellegvárat.
A manók nem hozták ugyan a megbeszélt papírformát, a hátsó traktus ismét bebizonyította, hogy a Muppet Show két öregje sokkal kevésbé vicces jelenség, a kedvenc párbeszéd foszlányom:
- Jajjajj a szemembe süt a nap...
- Mimike... nem baj, jó az nekünk.
Vigasztalta Áron... aki egyébként azon hőzöngött, hogy nem éri el Mikolt fülét, amit Mimi felajánlott álombaringató birizgálásra. Mert az Áronnak kell... Mikolt meg egy tündér, és hagyta. Tényleg.
Nehezen álltam meg, hogy csendben maradjak, és ne zavarja Lellét és Hannát, akik viszont rendesen igyekeztek elaludni.
Visegrádon szemrevételeztük a Várat. Kívülről, mert mire odaértünk épp tíz perce aludtak, és Dani sem volt lelkes a bemenetelért, aztán lefelé egy játszóteret a domboldalban, majd a sípályát. Ez utóbbit meg is jegyeztük magunknak egy nagyon sokára elkövetkező síszezon színesítésére, majd visszatértünk a Szentendrére tartó útra, és már majdnem meg is érkeztünk, mikor szép sorban mind magához tért.
Így a nap végét is ott töltöttük ahol elkezdtük, ettünk egy süteményt a Szamosban (és közben megversenyeztettük a legarrogánsabb kiszolgálásért járó fődíjat (még mindig a Daubner vezet (illetve Dani kacarászott rajtam, hogy beállhatok a Muppet show-s sorba... és tény, hogy szúrósabb voltam ma a szokásosnál, de igazam is volt)), és megcsodáltuk az új sétálórészt, meg igyekeztünk mederben tartani a gyerekeinket, akiket a kutyák után leginkább az apró csetreszekkel teli pultok vonzottak.
Este hétre értünk haza, napsütött arccal, tele élményekkel, és sokáig tartó energiákkal. Szeretem ezeket a ritkán adódó, hosszú, családdal töltött napokat.
Azért nagy kő esett le a szívemről, hogy sikerült Mikoltot lebeszélni arról, hogy Malajziába menjünk kirándulni :):)
Aztán mégis maradtunk.
A számtalan ok közül már választani sem tudnék, de a legjobb ebben mégiscsak az, hogy ötcsillagos a szállásunk :), mindenki a legjobb ágyban alszik, és ez azt hiszem az egyik legfontosabb tényező a jóérzésemben (amellett, hogy ezzel megspóroltam nagyjából három órányi pakolást az összes mi marad itthon stresszel együtt, és csak szőrmentén említve az éjszakai konyha előnyeit).
A programokat jó előre kitaláltuk, például holnapra egy teljes nap szabadságra megyünk. Kettesben. A gyerekeket közben a nagyszülők és Peti látja el mindennel, ez volt Petitől egyébként a születésnapi ajándékom... illetve egy bon, ami egy napra szóló távollétet biztosít nekem, reggeltől estig. Nagyon nagyon örülök neki :), és hogy Dani is épp ráér, már csak hab a tetejébe. Turisták leszünk, Budapesten. :)
Aztán azt is jól kitaláltuk, hogy a szombatot vendégségben töltjük majd, Dunapartozunk, hekkezünk, kacsákat nézünk, és jól lelassulunk.
A vasárnap általában a hétfőre hangolódással telik, de szeretnék még egy kis alcsútdobozi hóvirágmező nézést beiktatni, majd meglátjuk mekkora sikerrel.
A mai napra Hollókő volt a terv, de ezt kedden elvetettük, annyira messzire mégsem autóznánk... és akkor jött két nap teljes agonizálás, közben erősen felsejlettek a maláj élet sirámai, miszerint itt annyi mindent lehet csinálni, szemben az ott bejáratott két programmal... (amit amúgy a végéig nem untunk meg, és legalább nem volt kérdés, hová :)), és ha egyszer hazajövünk meg sem állok majd a csinálni-nézni-kipróbálni valók listájának gyártásával, majd megvalósításával.
Most mégis bajban voltunk... ne legyen nagyon messze, legyen gyerekbarát, de nekünk is legyen kikapcsolódás.
Még tegnap este hívtam Sáráékat, de végül ma reggel magunk maradtunk (Sáráékkal reméljük mihamarabb), két lehetőséggel. Alcsút vagy Szentendre délelőtt, és Vár vagy Visegrád délután. A forgatókönyv szerint minden gyerek alszik egy nagyot ebéd után, miközben A programból B programba szép simán átautózunk.
És hogy mégse maradjunk társaság híján, meginvitáltuk anyukámat, aki (láss csodát) bokros szünidei teendői ellenére kapta magát, és mire én összekészítettem mindent (egy napra sem olyan egyszerű nekem ez...), már az ajtóban álldigált menetre készen.
A Skanzen mellett voksolt a többség, így végül Szentendre felé vettük az irányt. Utoljára Mikolt volt baba, mikor ott jártunk, azóta megépült az új fogadóépület, szép is, jó is, de az ügymenet gördülékenysége kissé fapados... sajnos.
Pedig rettenetesen jól éreztük magunkat, a gyerekek bevették magukat egy udvarra, ahonnan nagyon nehezen indultunk tovább, csakis a malom kedvéért.
A rengeteg jó pont mellé azért három nagyon negatívat is begyűjtött a hely. Egy hatlovas nagy méretű szekér majdnem lesodort bennünket az útról, száguldva, kiabálta, hogy vigyük a babakocsit az útról, ahol egyébként gyerekes családok andalogtak a legnagyobb békében, akár elengedve a gyerekeket is, nem számítva forgalomra (járda nincs is, ez az egyetlen lehetőség egyik pontból a másikba jutni... nem is értem, hogyan gondolták ezt a lovasszáguldós dolgot). Mi hamar észrevettük ugyan, és félreugrottunk kocsistól, de egy kisgyereket, aki a motorjával a játszóról az útra gurult, majdnem elgázolt, és fékezés helyett még suhintott is egyet a lovainak...
Az étterem még mindig egy vicc. Ebédidőben egy kedves idős bácsi kért minket, fél óra múlva jöjjünk vissza, mert nincs hely, odabenn tömeg, és hiába vannak kint szabad padok, nem engedhet be. Négy kisgyerekkel igazán mókásnak tűnt nekiállni más lehetőséget keresni, mikor a parkon belül ez az egyetlen.
Mindenesetre elindultunk a kocsihoz a meglehetősen morcos kis bandánkkal (mind éhes és fáradt volt már...), és mikor kiértünk, szembesültünk egy legalább nyolcvan méteres sorral, akik mind a parkolásukat szerették volna rendezni. A bejárati sorompónál a bácsi elregélte, hogy majd a hetes ablaknál lehet fizetni annak idején... és tényleg. Ez az egy ablak áll mindenki rendelkezésre, érkezési sorrendben. Van ugyan még jópár, de mind zárva.
Nem úgy jutottunk ki végül, ahogy terveztük, mindenesetre nem álltuk végig a sort, és bár szerettünk volna fizetni, nem sikerült. A sorompó viszont két fürge autónyit nyitva van... pláne négy sivító gyerekkel.
És hogy a szépet is mindenképpen megemlítsem. A Skanzen nekem mindig élmény, szeretem a régi idők megelevenedő történeteit, a színes kavalkádot, a gyerekprogramokat, a mesterségek bemutatását, a friss kenyeret, a nagy malmot, a dombtetőn a kilátást. És azt hiszem ezzel a gyerekek is így voltak.
Ragyogó napsütést kaptunk, sapka nélküli meleggel, csíkos gyerekekkel :). Ez utóbbi most is nagyon praktikusnak bizonyult, és Vikinek külön köszönet Áron pulcsijáért, így őt is sokkal könnyebb volt szemmel tartani, mint eddig bármikor.
Ettünk nem messze a gyerekkoromból jól ismert Parola étteremben, olyan volt a kiszolgálás, mintha egy ismerősnél ebédeltünk volna, aztán pedig nekivágtunk az erdei útnak, hogy megnézzük a Visegrádi Fellegvárat.A manók nem hozták ugyan a megbeszélt papírformát, a hátsó traktus ismét bebizonyította, hogy a Muppet Show két öregje sokkal kevésbé vicces jelenség, a kedvenc párbeszéd foszlányom:
- Jajjajj a szemembe süt a nap...
- Mimike... nem baj, jó az nekünk.
Vigasztalta Áron... aki egyébként azon hőzöngött, hogy nem éri el Mikolt fülét, amit Mimi felajánlott álombaringató birizgálásra. Mert az Áronnak kell... Mikolt meg egy tündér, és hagyta. Tényleg.
Nehezen álltam meg, hogy csendben maradjak, és ne zavarja Lellét és Hannát, akik viszont rendesen igyekeztek elaludni.
Visegrádon szemrevételeztük a Várat. Kívülről, mert mire odaértünk épp tíz perce aludtak, és Dani sem volt lelkes a bemenetelért, aztán lefelé egy játszóteret a domboldalban, majd a sípályát. Ez utóbbit meg is jegyeztük magunknak egy nagyon sokára elkövetkező síszezon színesítésére, majd visszatértünk a Szentendrére tartó útra, és már majdnem meg is érkeztünk, mikor szép sorban mind magához tért.
Így a nap végét is ott töltöttük ahol elkezdtük, ettünk egy süteményt a Szamosban (és közben megversenyeztettük a legarrogánsabb kiszolgálásért járó fődíjat (még mindig a Daubner vezet (illetve Dani kacarászott rajtam, hogy beállhatok a Muppet show-s sorba... és tény, hogy szúrósabb voltam ma a szokásosnál, de igazam is volt)), és megcsodáltuk az új sétálórészt, meg igyekeztünk mederben tartani a gyerekeinket, akiket a kutyák után leginkább az apró csetreszekkel teli pultok vonzottak.
Este hétre értünk haza, napsütött arccal, tele élményekkel, és sokáig tartó energiákkal. Szeretem ezeket a ritkán adódó, hosszú, családdal töltött napokat.
Azért nagy kő esett le a szívemről, hogy sikerült Mikoltot lebeszélni arról, hogy Malajziába menjünk kirándulni :):)
Címkék:
Család,
Gyerekek,
Gyerekprogram,
Kirándulós,
Skanzen,
Szentendre
2012. március 11., vasárnap
Lellemanó 8 hónapos
Tegnap vendégeink voltak, Laci kérdezte, milyen Lelle, nekem pedig el kellett gondolkodnom. Mert olyan vegyesen ismerős, mindegyikből van benne egy picike, és mégis más. Leírhatatlanul változatos, és semmi csak rá jellemző nem jutott eszebe hirtelen. Egyszerűen csak Lelle :)
Anyukám szerint MiniMimi, erős akarattal, életvidámsággal, függetlenséggel.
Van benne valami, bár mind igazi erős egyéniségek, akaratért nem kell újra sorba állniuk...
Külsőre határozottan Áron, a mozgékonysága sokszor juttatja eszembe a pici Hannát. A mosolya, a vigyorisága pedig Mikoltot idézi.
Számokban: 72cm, gramm és nulla fogú.
A szeme kék, a haja pedig selyem :) Hogy milyen színű, fogalmam sincs, olyan miféle szőke talán.
A szilárd ételekre kifejezetten nyitott, mára már bárki eszik a környezetében, azonnal rátámad, nagyokat nyel, és kerekre nyitja a szemeit. Sokat és kitartóan eszik, nem mohó, de minden elfogy, rendszerint több, mint amennyit gondolnék. Lassan elkezdhetnék újra főzni, és adhatnám neki is azt, amit mi eszünk... kivéve azokat, amiket még nem ehet :)
Két hete megkapta Hanna székét a háttámlával, és már igazán nagyosan ül velünk egy asztalnál.
Mikor először ettünk hatosban, mosolyogtam rajta, hogy Dani minden gyereknél mondott valamit, most pedig olyan természetes volt, hogy immár négy gyerekünk gazdagítja a vacsoraasztalt.
Az alvások szépen elsimultak, ritkán eszembe jut, mennyit sírt esténként, mennyit sétáltunk vele a kongóan csendes házban, hányszor változtattunk helyszínt, csak mert neki úgy volt jó. Vagy sehogy.
Mikor megissza a vacsorát, és békésen elalszik mellettem, mindig meghatódom. Olyan puha és illatos ilyenkor, olyan nagyon jó ez a csendesség, és béke, nem hittem, hogy ilyen hamar elkövetkezik ez. Sokszor a kezemet fogja álmában, vagy hozzám bújik, és ha egyiket sem, akkor rendszerint orrba csap. :) De ezt legalább csendben teszi, így elnézem.
Nappal most épp kettőt alszik, ha szerencsém van, akkor a második részben fedi a nagyok sziesztáját. Ha lent alszik, akkor a kiságyban, a nagy medvével, amit Árontól vett kölcsön (ma már Áron benyújtotta az igényét rá... nem gondoltam volna, hogy ragaszkodik hozzá...), és a paplannal, a feje alatt a szoptatós párna. Kis rituálé, és ha minden stimmel öt másodperc kell az elalváshoz.
Kezdi kommunikációra használni a hangját. A nemtetszést legújabb verzióban egy éles sikkantással jelzi, ami nagyon vicces, nevetünk is rajta, ez meg neki tetszik. A komfort hat főnél kezdődik, ha legalább ennyien vagyunk körülötte, akkor békésen játszik, látszólag ügyet sem vetve a jelenlévőkre... de amint csökken a létszám, görbül a szájacska, és kezdődik a panaszkodás. Kivéve, ha valaki fel nem veszi, és mostanság legjobb, ha a közelben vagyok.
A nagykönyv szerint megkezdődött a nyolc hónaposokra jellemző szorongás is, nem mehetek pár centinél messzebbre, a látóteréből kikerülni végzetes, de mindezt csak akkor produkálja, ha itthon vagyok. Ha Dani, vagy az anyukám van jelen, ennyire nem éles a reakciója. És persze, amint meglát, senki nem jó, aki addig elfogadható volt. Szeretem :)
Tűri a nagyok zaját, az esetleges atrocitásokat is elviseli, szeret a testvérek között lenni, figyelni, ahogy játszanak, és a mozgás finomodásával elérkezett a kapcsolódás ideje is.
Kúszik, eddig csak pár centit haladt ezzel a technikával, ma figyeltem ahogy küzd, és meg kell mondjam, elérzékenyültem a kitartó igyekezeten, ahogy haladt lassan, de biztosan a cél felé. Tanulni lehetne tőle ezt a fókuszált figyelmet.
A mozgása egyébként is szívemet melengető, és hogy a kúszás is bekerült a repertoárba, végképp megnyugodtam. Négykézláb egyik kezét felemeli, úgy játszik, hosszan... vagyis a támaszaira nem lehet panasz. A mászás egyelőre nem érdekli, ha haladni akar, akkor hasra vetődik, és kommandózik célirányosan. Még mindig gurul is, de már sokkal ritkábban. Négykézláb kinyújtja a térdét, egészen feltolja a popsiját. Hanna csinálta ezt ekkorka korában. :)
A kádban már nem marad meg a kis fekvőkében, így nemrég végleg elbúcsúztattuk, azóta pár centis vízben fürdik, hason fekve, támaszkodva. Eleinte bele-beleengedte az arcát, de mostanra biztosan pancsol, prüszkölés, nyelés nélkül. Leírva riasztóbb, mint életben, egyszerűen hiszek benne, hogy a víz nem ellenség, hanem egy izgalmas, és tanulható közeg.
Címkék:
Lelle,
Lelle alvás,
Lelle evés,
Lelle hónapról hónapra,
Lelle játék
2012. március 9., péntek
Ezmegaz
Van egy szülinapos bejegyzés hárommal lejjebb:)
Ide meg beteszem Hannazsákját.
Mert végül anyukám megvarrta azt a fél fület, mi hiányzott. Én meg bosszankodtam rajta, hogy miért nem örülhettem igazán :(.
A gép azt csinálja, hogy vagy eltépi a felső cérnát, vagy beráncolja alulra. És hiába állítgattam azon a csavaros izén, amivel elvileg az erőssége szabályozható, jó nem lett. Van ötletetek, mi baja lehet?
A legbosszantóbb, hogy majdnem készen lettem mikor mindenféle állítás nélkül egyszer csak megbolondult, először arra gondoltam túl vastag lett a fül, de végül már két szimpla anyagot sem volt hajlandó összevarrni.
Szomorú vagyok...
Pedig a zsák szerintem jó lett, és Hanna is örült neki. :)
Ide meg beteszem Hannazsákját.
A gép azt csinálja, hogy vagy eltépi a felső cérnát, vagy beráncolja alulra. És hiába állítgattam azon a csavaros izén, amivel elvileg az erőssége szabályozható, jó nem lett. Van ötletetek, mi baja lehet?
A legbosszantóbb, hogy majdnem készen lettem mikor mindenféle állítás nélkül egyszer csak megbolondult, először arra gondoltam túl vastag lett a fül, de végül már két szimpla anyagot sem volt hajlandó összevarrni.
Szomorú vagyok...
Pedig a zsák szerintem jó lett, és Hanna is örült neki. :)
2012. március 8., csütörtök
Ismét borbélynál
Még meg tudom számolni az egy kezem ujjain, hányszor nyírtuk Áront.
Először picike volt még, de mert épp indulóban voltunk az öröknyárba, Viki a kis berregőjével letolta egy centisre az akkor még bababuksit.
Aztán Malajziában a nagyonnemszimpi kínaihoz jártunk, először még tűrte, hogy két perc alatt végigszaladjon a fején a vágó, de másodjára már komoly ellenállással volt a művelet iránt, végül pedig mielőtt hazajöttünk volna, beállítottam a kádba, és leborotváltam az akkor három centis "tincseket".
Nem mondom, hogy nem tetszett, bár a képeket visszanézve valóban volt benne némi bizarr, viszont ez volt az egyetlen módja a kurtításnak, és nem bántam meg. Hamar visszanőtt, ugyanolyan szöszire, mint volt, mit neki napsütés, vagy tél... és erős is, mint a drót, legalábbis a szülőkéhez, és a lányok selyemhajához képest mindenképp.
Mostanra újra legalább három centis lett a lobonc (ennél hosszabb még sosem volt, valószínűleg ez a mostani tűréshatár nálam), és kezdett szépen ránőni a fülecskékre, meg a nyakára is, így tegnap egy sokadik megbeszélés után elindultunk a fodrászatba, Viki barátnőmhöz. :)
Áronnal a következő párbeszédet futtattuk le sokadjára:
- Hova megyünk?
- Vikihez.
- És levágja a hajam?
- Igen.
- Hogy szép legyek?
- Igen.
- Jó. Nem akarom. Sírni fogok.
:) Persze lelkesen jött, sőt még a lépcsőn lefelé is végigzongoráztuk ugyanezt, de még akkor is sétált mellettem.
Beültünk a székbe, és onnan már nem volt ennyire egyszerű a dolog. Nem sírt, ahogy ígérte, hanem kiabált. Mikolt és Domonkos álltak mellette, figyelték a bánatát, Domika még el is sírta magát Áron helyett, pedig aztán szeret hajat vágatni.
Végül magam felé fordítottam, azzal, hogy bújjon hozzám, és elkezdtünk mesélni arról, ami azon a napon történt. Labdázásról, homokozóról, kutyáról.
Viki közben villámsebességgel berregett, már csak meg kellett fordítani a fejét.
A krokodil ollónál aztán megtört a jég, Áron figyelmesen megszemlélte az eszközt, aztán elmeséltük, hogy a krokodilmama a szájában tartja a gyerekeit, és nem eszi meg őket mégsem.
És kész is lett az új frizura, ami Áron szerint is csinos. :) Csinos jettem, mondogatta, Viki jevágta ajamat. Síjtam. Tette hozzá eddig mindig, pedig ez nem is igaz.
Most így fest a kisember, olyan más az arca ettől, mintha eltűnt volna a babássága. Azért ha becsukom a szemem, mert épp altatjuk egymást, még mindig icipici baba ő, de ha ránézek, már látom az ötévest is. Azért a füle puhasága mit sem változott. :)
Először picike volt még, de mert épp indulóban voltunk az öröknyárba, Viki a kis berregőjével letolta egy centisre az akkor még bababuksit.
Aztán Malajziában a nagyonnemszimpi kínaihoz jártunk, először még tűrte, hogy két perc alatt végigszaladjon a fején a vágó, de másodjára már komoly ellenállással volt a művelet iránt, végül pedig mielőtt hazajöttünk volna, beállítottam a kádba, és leborotváltam az akkor három centis "tincseket".
Nem mondom, hogy nem tetszett, bár a képeket visszanézve valóban volt benne némi bizarr, viszont ez volt az egyetlen módja a kurtításnak, és nem bántam meg. Hamar visszanőtt, ugyanolyan szöszire, mint volt, mit neki napsütés, vagy tél... és erős is, mint a drót, legalábbis a szülőkéhez, és a lányok selyemhajához képest mindenképp.
Mostanra újra legalább három centis lett a lobonc (ennél hosszabb még sosem volt, valószínűleg ez a mostani tűréshatár nálam), és kezdett szépen ránőni a fülecskékre, meg a nyakára is, így tegnap egy sokadik megbeszélés után elindultunk a fodrászatba, Viki barátnőmhöz. :)
Áronnal a következő párbeszédet futtattuk le sokadjára:
- Hova megyünk?
- Vikihez.
- És levágja a hajam?
- Igen.
- Hogy szép legyek?
- Igen.
- Jó. Nem akarom. Sírni fogok.
:) Persze lelkesen jött, sőt még a lépcsőn lefelé is végigzongoráztuk ugyanezt, de még akkor is sétált mellettem.
Beültünk a székbe, és onnan már nem volt ennyire egyszerű a dolog. Nem sírt, ahogy ígérte, hanem kiabált. Mikolt és Domonkos álltak mellette, figyelték a bánatát, Domika még el is sírta magát Áron helyett, pedig aztán szeret hajat vágatni.
Végül magam felé fordítottam, azzal, hogy bújjon hozzám, és elkezdtünk mesélni arról, ami azon a napon történt. Labdázásról, homokozóról, kutyáról.
Viki közben villámsebességgel berregett, már csak meg kellett fordítani a fejét.
A krokodil ollónál aztán megtört a jég, Áron figyelmesen megszemlélte az eszközt, aztán elmeséltük, hogy a krokodilmama a szájában tartja a gyerekeit, és nem eszi meg őket mégsem.
És kész is lett az új frizura, ami Áron szerint is csinos. :) Csinos jettem, mondogatta, Viki jevágta ajamat. Síjtam. Tette hozzá eddig mindig, pedig ez nem is igaz.
Most így fest a kisember, olyan más az arca ettől, mintha eltűnt volna a babássága. Azért ha becsukom a szemem, mert épp altatjuk egymást, még mindig icipici baba ő, de ha ránézek, már látom az ötévest is. Azért a füle puhasága mit sem változott. :)
2012. március 7., szerda
Kirakó
Elég zaklatottak a napjaink, de legalábbis az enyémek mindenképpen. Szeretnék erről is írni egy hosszabbat, és ott van még a szülinapos bejegyzés is, ami szintén elmaradt, és a fejemben is gyűlnek a gondolatok sorra a mindenegyébről, a gépem pedig még mindig a szervizben várja jobb sorát, az itthoni asztali pedig egy szegény alvó oroszlán... felbőszül, ha zaklatom. Ezért a legszükségesebbekre szűkül az írás, olvasás köre, manapság készült el egy albumnyi új ruha odaát, aminek van egy pár óra munkavonzata is, és nem mellesleg Lelle belépett a nyolchónaposok klubjába, vagyis letehetetlen, elhagyhatatlan. Szumma... van néhány szívemnek kedves béklyó a nyakamon, én meg lavírozok.
Hogy ezt mások hogyan csinálják, már meg sem kérdezem magamtól, nyilván az alvás rovására megy sokminden, a második helyezett pedig a párkapcsolat. Egyik sem egészséges hosszabb távon, már tervezzük, hogy a hosszú hétvégén egy napot feltöltődésre fordítunk, szigorúan felnőtt programokkal... Ha Lelle is vevő erre... természetesen.
A gyerekek radarjai a legérzékenyebbek, mióta tart ez a kizökkent állapot, mind több és több figyelemre vágyik, Mikolt sokszor odakucorodik az ölembe, amit az apja után használt "mamabarlang"nak hív, én meg meghatódom a finomságától.
Áron csak hisztis, és ha nem lenne hajatégnekállító, akkor még azt is mondanám, hogy elképesztően szenzitív a mód, ahogyan a legkeményebb szakaszokban is megáll egy pillanatra, mert nem érti, hogy épp mit javaslok helyette, és megkérdi a nagy szemeit rámmeresztve: tessék?... majd persze mivel a javaslat nemtetsző, ordibál tovább.
Hannával keveset találkozunk, nagyon hiányzik, mindkettőnknek azt hiszem. Érik egy lánynap, csak valahová be tudjam emelni... de menni fog, mert kell neki.
Lellét már említettem. Szóval épp olyanok vagyunk, mint teliholdkor a kutyás környék, zeng körülöttünk a táj.
Node a mérlegnek két serpenyője van, és amikor épp csend van, akkor olyasmiket tesznek, amiket vagy addig még soha, vagy olyan hosszan és kitartóan, mint előtte soha. Mikolt és Áron például napok óta családosat játszik (vegyem magamra?), Áron a napokban felfedezte a gyurmát, és alkot, Mikolt pedig újabb szerelembe esett a kirakókkal. Elő is került négy belőle, mind soksoksok darabos, és Mimi megoldja.
Elsőként a nagyobb formákból álló balettos volt a kedvelt, amit miután összerakott, szisztematikusan szétszedett, és újra összerakott... órákon át.
Ezután áttért a kisebb darabokból álló soksoksok elemesre, és ezt is összerakta (első körben kérte, hogy segítsek, de ő már akkor gyorsabb volt, mint én), aztán szétszedte és újra.
Egy ilyen szétszedés alkalmával fejlesztett egyet a módszeren, és lefelé fordítva az egész kész lapot, úgy rakosgatta vissza a darabokat, hogy mindet egyenként levett a helyéről, majd a lapon a megfelelő helyre illesztette, ami inkább egy nyugifeladat, meg kreatív, kihívás nem volt sok benne, de Mikolt ezt is nagy beleéléssel játszotta.
Mígnem egy nap, ebéd előtt az asztalon maradt a félig kész mű, abban a stádiumban, amikor egy fél lapnyi még a színes oldalával lefelé fordulva várta a sorát, a többi meg szanaszét, szintén fejjel lefelé.
Hannáért rohantunk az oviba, és mikor hazaértünk, a kicsik leültek ebédelni, Hanna meg mellénk szegődött, enni ő ilyenkor már nem szokott. A kirakó láttán viszont felcsillant a szeme, és nekilátott, hogy befejezze. De nem fordított meg egyetlen darabot sem, hanem ahogy volt, úgy állt neki. Csak néztem, ahogy néhány próbálkozás után rátalál a megfelelőre, és gyakorlatilag vakon teszi egyik darabot a másik után a helyére. Mikor megettük a levesünket, rámnézett: kész.
Vajon neki a képes fele sem a képek miatt egyszerű? Mert az olyanokat, amit először lát, sosem a doboza alapján rakja, hanem csak úgy... gyakorlatilag vakon. Kérdeztem is tőle, hogy hogy csinálja? Nem tudom, mire számítottam válaszként, de megkaptam :), hát próbálgattam...
Persze, tök logikus, mint ahogy az is, hogy ha sokat főzök, akkor elsőre tökéletesre fog sikerülni a pekingi kacsa.
Ebben egyetértett.
És vágott egy olyan grimaszt, amit ezelőtt soha. Két ugyanilyen arcot ismerek, az egyik apám, a másik én volnék... Mégiscsak meg kellene próbálnom azt a pekingi kacsát.
Hogy ezt mások hogyan csinálják, már meg sem kérdezem magamtól, nyilván az alvás rovására megy sokminden, a második helyezett pedig a párkapcsolat. Egyik sem egészséges hosszabb távon, már tervezzük, hogy a hosszú hétvégén egy napot feltöltődésre fordítunk, szigorúan felnőtt programokkal... Ha Lelle is vevő erre... természetesen.
A gyerekek radarjai a legérzékenyebbek, mióta tart ez a kizökkent állapot, mind több és több figyelemre vágyik, Mikolt sokszor odakucorodik az ölembe, amit az apja után használt "mamabarlang"nak hív, én meg meghatódom a finomságától.
Áron csak hisztis, és ha nem lenne hajatégnekállító, akkor még azt is mondanám, hogy elképesztően szenzitív a mód, ahogyan a legkeményebb szakaszokban is megáll egy pillanatra, mert nem érti, hogy épp mit javaslok helyette, és megkérdi a nagy szemeit rámmeresztve: tessék?... majd persze mivel a javaslat nemtetsző, ordibál tovább.
Hannával keveset találkozunk, nagyon hiányzik, mindkettőnknek azt hiszem. Érik egy lánynap, csak valahová be tudjam emelni... de menni fog, mert kell neki.
Lellét már említettem. Szóval épp olyanok vagyunk, mint teliholdkor a kutyás környék, zeng körülöttünk a táj.
Node a mérlegnek két serpenyője van, és amikor épp csend van, akkor olyasmiket tesznek, amiket vagy addig még soha, vagy olyan hosszan és kitartóan, mint előtte soha. Mikolt és Áron például napok óta családosat játszik (vegyem magamra?), Áron a napokban felfedezte a gyurmát, és alkot, Mikolt pedig újabb szerelembe esett a kirakókkal. Elő is került négy belőle, mind soksoksok darabos, és Mimi megoldja.
Elsőként a nagyobb formákból álló balettos volt a kedvelt, amit miután összerakott, szisztematikusan szétszedett, és újra összerakott... órákon át.
Ezután áttért a kisebb darabokból álló soksoksok elemesre, és ezt is összerakta (első körben kérte, hogy segítsek, de ő már akkor gyorsabb volt, mint én), aztán szétszedte és újra.Egy ilyen szétszedés alkalmával fejlesztett egyet a módszeren, és lefelé fordítva az egész kész lapot, úgy rakosgatta vissza a darabokat, hogy mindet egyenként levett a helyéről, majd a lapon a megfelelő helyre illesztette, ami inkább egy nyugifeladat, meg kreatív, kihívás nem volt sok benne, de Mikolt ezt is nagy beleéléssel játszotta.
Mígnem egy nap, ebéd előtt az asztalon maradt a félig kész mű, abban a stádiumban, amikor egy fél lapnyi még a színes oldalával lefelé fordulva várta a sorát, a többi meg szanaszét, szintén fejjel lefelé.
Persze, tök logikus, mint ahogy az is, hogy ha sokat főzök, akkor elsőre tökéletesre fog sikerülni a pekingi kacsa.
És vágott egy olyan grimaszt, amit ezelőtt soha. Két ugyanilyen arcot ismerek, az egyik apám, a másik én volnék... Mégiscsak meg kellene próbálnom azt a pekingi kacsát.
2012. március 4., vasárnap
Kettő, Harmincöt, Nyolcvannégy
Én aznap a csavargóimmal voltam elfoglalva, meg a napi teendőkkel, és örültem, hogy annyian felköszöntöttek az fbn, itt is köszönöm, nagyon jó volt néhány pillanatra elemelkedni az átlagtennivalók ragacsos masszájától.
Este pici családi körben ünnepeltünk, gyertyás tortával, ami mind elfogyott, annyira finom volt. Nem én sütöttem, arra nem vállalkoztam :)
Azért a március mindig kiváltságos helyen van a szívemben. A saját dátumom láttán elönt valami nyugodt melegség, aztán szeretem felköszönteni a mamámat (ami az idén jól elmaradt... ejjj), és szeretem, hogy a dédi nem tudja, végülis másodikán vagy harmadikán született. Két dokumentum van, mindkettő másról tanúskodik. Neki a harmadikát szavazta meg a család, nem tudom, miatta vagy sem, de jó, hogy valaki ilyen közel van hozzám...
Aztán van egy keresztlányom is, akiről még csak találgattuk nemrég, hogy vajon melyik napot választja majd. Annyira tisztán emlékszem Manó hívására, mikor kiderült, nem Blanka választ, hanem az orvosa, és Manóban felmerült a másodika is, mint opció, de végül negyedike lett Blanka napja. Mennyire izgultam aznap, hogy vártuk ezt a kicsi lányt, aki valóban megfoghatatlanul picike volt, és rettenetesen szerettem volna megölelni, elringatni, de helyette csak néztem őket, és meghatott, hogy végül teljesült ez a kívánság is, és Manónak is megszületett a kis csodája.
És hogy róla se feledkezzünk el, kilencedikén meg neki gyújtanánk gyertyákat, ha jönne :)
Gyerekkorunkban mindig együtt ünnepeltük a hármunk szülinapját, mert még Márton is halak, csak ő az elejéről...
Van is egy nagyon kedves kép rólunk, majd holnap megkeresem, és beteszem ide...
Vasárnap délután nálunk gyűlt össze a nagycsalád, hogy köszöntsük akiket illett.
Kikerült a gép a kezemből és készült rólam is kép, olyan nehezen találom a helyem kamera nélkül... :) azért a tortázásra visszakértem, viszont jó volt visszanézni azokat a pillanatokat, amikben most az egyszer teljesen jelen voltam. Nem rossz :).
Blanka kapott egy futóbringát, és mint anno Áron, ő is nagyon nagyon lelkesen keringett körbe körbe a lakásban, olyan jó volt látni az örömét, és nem kevésbé a harcos tekintetét, amivel védte a sajátját, mikor az enyémek közeledtek felé. :)
A varrógép körítése ezúttal legalább annyira megható volt, mint maga a szerkezet. Dani egy nagy dobozba rakta, amit nem akart, vagy tudott becsomagolni. Én valamerre jártam épp, mikor Mari és Pali nálunk állomásoztak, és közösen gyakorlatilag egy kulcsos ládát dekoráltak a dobozra. Minden gyerek rajzolt valamit (a kulcsos része sajnos lemaradt a képről... pedig tökjó), és bár a kezükön a nyomok beszéltek, a titkot egyikük sem árulta el, még a legkisebb sem, pedig kellett várniuk több mint egy napot, hogy elmondhassák, mivel készültek.
Címkék:
Blanka,
Család,
Dani születésnapja,
Kinga,
Kinga 35,
Kinga születésnapja,
Ünnep
2012. március 2., péntek
Csavargyár
Meg házban és nagycsaládban is.
Még akkor is, ha a harmóniában töltött testvérpercek száma nem haladja meg a harcosokét.
Természetesen Áronról és Mikoltról szól a történet, akik amolyan kutya macska barátságban vannak általában, bár van némi javuló tendencia, legalábbis a cinkosságaik tekintetében. És persze álom volna azt gondolni, hogy egy két éves, meg egy háromésfél mindig mindent meg tud oldani marakodás, kiabálás, kakaskodás nélkül. Pláne, hogy még itt egy mégkisebb... meg időszakosan egy kicsivel nagyobb is.
Azért vannak nagyon szép pillanataik is, amiket kincsként őrzök, hogy az ínségesebb időkben elő lehessen kapni egyet egyet, és elmerülni a szépségében... Erre a mostani esetre azt hiszem írás nélkül is mindig emlékezni fogok.
Minden öltöztetés alkalmával hálás vagyok, hogy van egy saját udvarunk, ahová ki tudom tenni azt, aki már készen van, örülök, hogy nem sül rá a ruha, hogy nem visít (többnyire 10 perc után egyébként igen, amit sosem értettem, mert annyi érdekes dolog van odakinn, ha egyszer egyedül kiszabadulnék, eszembe sem jutna sivalkodni...) egy lépcsőházban, és hogy mikor mindenki készen van, nekem is jut még 15 másodperc elkészülni, nem feltétlenül kell mindenki előtt már magamra rántanom a télikabátot, hogy egyszerre lódulhassunk ki az ajtón.
Ma délben is a szokásos sorrendet tartottam, azzal a különbséggel, hogy most Lelle maradt utolsónak (sokszor ő az első, mert ő még nem nyafog ha öltöztetem, és szívesen elnézelődik odakint is), és mire Áron is, Mimi is készen lettek, megcsörrent a telefonom. Dani hívott, fontos is volt, meg azt gondoltam, ma igazán megérdemlem (születésnapja egyszer van az embernek egy évben), hogy meghallgassuk egymást, kieresztettem hát a nagyokat, én pedig lassan, de nekiláttam egy kézzel a maradék műveletnek.
Általában tényleg 10 perc a szintidő, ami után kiabálva jön valamelyik. Most szokatlanul nagy volt a csend. Amikor már kezd rossz érzésem lenni, de még nem tudom mitől... Aztán persze bevillant, és épp nyitottam a teraszajtót, már felöltözve, indulásra készen, hogy utánajárjak, miben sántikálnak ezek ketten, mikor csengettek.
Futva mentem a kapuhoz, hogy mielőbb végezzen a vizespostásebédes, és mehessek gyerekkeresőbe, lendülettel nyitottam, aztán lemerevedtem. A fülemen még mindig telefon, Dani a túlsó végén, velem szemben, abban a perspektívában, amiben amúgy sosem látom őket... a gyerekeim álltak, a negyedik szomszédban lakó nénivel. Visszahozta őket.
Hirtelen azt se tudtam, mit mondjak nekik, Klárikának megköszöntem, a kis kópéknak pedig azt szajkóztam, hogy nagyon nagyon megijesztettek, és nagyon szomorú vagyok, mert bármi történhetett volna, és különben is tudják, hogy kimenni sohasem szabad, csak felnőttel...
Nem tudom, eljutott-e a fülükig, csak remélem.
A kaput mindig kulcsra zárjuk. Dani, amikor reggel Hannát viszi az oviba, automatikusan zár. Pár napja viszont mindig nyitva találtam, épp szólni akartam neki, ne hagyja úgy, mert Áronnak a kilincs már nem akadály, a kíváncsisága meg erős. Nem ellenőriztem, és ez hiba volt.
A teljes történetet több részletben sikerült csak rekonstruálni, de abból kiderült, hogy Mikolt jól tudja, hol lakunk, és azt is, hogy merre laknak a nagymamáék. Meg az is, hogy ha kell, kiállnak egymásért.
Az utolsó kockát Áron tette a helyére este, amikor azt mondta:
- Becsukódott a kapu és nem tudtam bejönni.
Vagyis valószínűleg kiment, a kapu rácsukódott, Mikolt pedig kinyitotta neki, hogy visszahozza (ezt Mimi adta hozzá a sztorihoz). Áronnak esze ágában se volt visszajönni, ezért Mimi is kívülre került és utána is becsukódott a széltől az a frányaság, és mert a csengőt nem érik még fel, visszajönni meg nem tudtak, elindultak segítségért a legközelebb lakó ismerőshöz, a nagymamához. Szerencsére út közben Klári néni megállította őket (ő lakik négy házzal feljebb), de nem azért, mert megismerte őket, hanem mert vidéki néni, akinek szemet szúr, ha egy 3 meg egy 2 éves szülők nélkül bandukol.
- Hát ti hová mentek?
- A nagymamához.
- És hol van az anyukátok?
- Otthon, teszi a dolgát.
- És tudja, hogy eljöttetek?
- Nem, de mi majd megoldjuk. - ez mind Mimi..
- Inkább elmegyek veletek haza. Hol laktok?
- Ott, a zöld kapunál.
Itt ismerte meg Klári néni őket.
- Na akkor hazaviszlek benneteket.
Áron:
- De én szaladgálni akarok...
És akkor még mentek egy picit felfelé, Klári néni zseniális pedagógiai érzékkel terelgette a két kis dacolómat, aztán hazajöttek...
Nem éreztem magam nagyon jól hogy őszinte legyek... Bármennyire forgalommentes a mi utcánk, ezer rémet láttam míg bekísértem őket a házig, ahol kaptam a kulcsot, és visszamenet bezártam a kiskaput. Aztán összeszedtem mindet, és elindultunk végre együtt. Út közben még megálltam Klári néninél, aki még mindig a kiskertet csinosítgatta, és kikérdeztem a részletekről... A fenti párbeszéd az ő interpretálása. Amit aztán elmesélt a szomszéd néninek, aki történetesen a nevelőapám nagynénje, így ma a nevelőapám azzal fogadott, hogy hallja, hogy világgá mentek a kicsik...
Vannak azért a vidéki létnek szépségei is. Klárika kifejezetten ezen szépségek között említhető.
Azt hiszem, a kilincset lecseréljük gombra, olyanra, amit nem tudnak kinyitni. Már nem bízom magunkban.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)


















