2013. július 1., hétfő

Nosztalgia fehérben

Képeket kerestem Mikoltról, és találtam pár régi fehéret. Szeretem a fehéret, mert olyan szép semlegesen betakarja a gyerekeket, a lényeget pedig kiemeli.
Persze kiragadott pillanatok ezek, de a csibészséget aligha tudom felfedezni a szemükben a 2010-es képeken. Nem úgy, mint az idei 2013-asokon. :)
Egyébként pedig jólesik most nézegetni bármelyiket, mert a kislányok épp a Balatonon nyaralnak a nagyszüleikkel, és csak szerdán jönnek haza.
Nem gondoltam volna, hogy hiányozni fognak. Ennyire. :)
Üres a ház, két gyereket pont fele annyi idő alatt lehetett ágyba tenni este, és nyitva a lányok ajtaja, a redőnyt le sem engedtem.
Ők pedig lubickolnak a kitüntetett figyelemben, az esti mese közben még beszélni sem akartak velem. :) A kicsiket igyekszem feltölteni magunkból, most nekik jár egy kicsivel több belőlem. 




2013. június 26., szerda

Lelle első mondata

APG olvasás este. Áron választotta autómosó.
Lelle hallgatja, majd hozzáfűzi a magáét (szavanként nagy szünetet hagyva, imádom :)):
- Nem Apa aukója, Mama aukója.
Lelle Danit Papának hívja. Egyébként. A piros autót ezennel megnyertem.

2013. június 24., hétfő

Ez történt a héten

Azt hiszem, a legsokkolóbb nap a hétfő volt, azóta kezdek belerázódni a megváltozott felnőtt-gyerek arány okozta kavarodásba.
Sokszor eszembe jut, hogy mennyire nem volt fura, mikor Hanna maradt itthon először egy évnyi ovi után, most viszont elkényelmesedtem a két ovissal, bevallom. És bár azt hittem, hogy ha nem növesztek hirtelen még pár végtagot, akkor nem fog működni, péntekre, még ha jobban el is fáradtam, mint általában, magától értetődő volt már, hogy sokszereplősek a hétköznapok.
Az eredmény egy meglehetősen rumlis lakás, meg egy medence a teraszon, csúszdával, árnyékolóval (kevés kedvem van bejönni :)), és a tapasztalat, nyári szünetben úgy kell tenni, mintha nyári szünet volna.
A hőség persze mindenkit megviselt, többször volt nyafogás, kínlódás, mint hűvösebb napokon, és a délutáni szieszta is többszöri nekifutásra sikerült csak valódi csendespihenőre, aztán pedig csuromvizes, picit megviselt babák ébredtek. A bodzaszörp sokat segít, a legjobb hangulatjavító. :) 

A héten minden délután 5re Hidegkútra kocsikáztunk, hogy a lányok balettos karrierjét tovább egyengesse Lili néni. Jó kis keretet adott a napi egy óra az életünkbe, hiányozni fog. Pénteken bemutatták amit tanultak, nemrég láttam őket legutóbb, de ahhoz képest is ügyesedtek. Lelle is beállt volna, megzavarva ezzel a közönség egyes tagjait, akik zongoristát meg idilli rózsaszín habcsók kislányokat akartak rögzíteni visongó kétéves helyett, picit értettem, picit nem a reakciót, de persze nem mindenkinek természetes, hogy négygyerek, én pedig (úgy tűnik) hozzászoktam a falusi mindenmindegypontúgyjó lazasághoz.
Dani érzékenyebben reagált, kivitte a kisgombócot. Mikoltot mondjuk épp ez sem zavarta, Lili néni szavaival élve "Mimike már a hétvégére készül". Nem volt igazán szinkronban a többiekkel no, bár én megettem a nyegleségét is.





Kedden megnyitottuk a házi strandot, szerdán a csúszda is felkerült a teraszra (három órán keresztül csúsztak, meg csúsztak, meg ugráltak, már a színükön is látni, hogy nyaralunk...), szombat délelőtt pedig előkotortam a vízforgatót (nem működik), és a ponyvát, amit a cseresznyefa, meggyfa, eresz hármashoz rögzített Dani. Hogy nehogy leégjenek. Beültem melléjük, a ponyva árnyékában hűvös a szellő. Kicsit. Nagyon. :)
A terasz széle valószínűleg nem bírja a víz súlyát, a következő vízcserénél vissza kell majd tenni a tavalyi helyre, pedig olyan szépen kidolgoztam ezt a koncepciót.
Apropó ugrálás. Lelle, az első nap, amikor meglátta a nagy vizet, a szélén álldogált, és nem mert bemenni. Tíz perc elteltével betettem. Azóta ki sem akar jönni. Sőt, mindent, amit a nagyok csinálnak utánoz, lecsúszik, alámerül és kacagva bukkan fel. A víz nem mély, Lelle pedig úgy tűnik vízbiztos. Ugrani fentről szerencsére még nem akart.
A csúszdáért örök hála a Lévai klánnak. Alkalomadtán ki is próbálhatnátok. :)
A képek szűrve vannak, nagyjából egy hete nem hordanak a gyerekek ruhát, így viszont, akármilyen gyönyörűek is, nehéz olyan képet készíteni, amit szívesen osztok meg a világgal. :)







Lelle szép lassan elindult a bilizés útján. Eddig egyik gyerek sem volt bilizős, már épp azon gondolkodtam, hova kerüljön, mikor Lelle rátalált. Pár nap alatt a medence mellett törzshelyet kapott, Lelli pedig egyre ügyesebben használja, mondjuk kizárólag pisilésre. Rettentő büszkék vagyunk természetesen, ahogy ő is :). Tegnap már pelus volt rajta este, mikor trillázva jött a fürdőbe, megkereste a bilit, levette a pelenkát és pisilt.



Csütörtökön délelőtt Mimi a Vikifodrászatban volt, a többiek homokoztak az udvaron, vagyis Hanna hajához nem nyúlt Viki. Már egy ideje készültünk oda, és mindig megerősítették az elhatározásukat, Mikolt rövidet, Hanna hosszú hajat szeretne. Kíváncsi voltam, hogyan élesben hogyan fog működni.
Gyakorlatilag szemrebbenés nélkül megtörtént az akció, Mikolt szerintem gyönyörű lett, és Hanna haját is jó nézegetni, hogy egyre hosszabb. Persze az úszás miatt praktikusabb volna a rövidebb, de egyelőre csekély indok lenne őt emiatt újból olló alá küldeni.



Délután Csillát búcsúztatták a kollégák, hívtak, hogy menjek fotózni. Többször meghatódtam, és nagyon örülök, hogy láthattam, ismét elengedhettem egy kicsit, talán nekem nagyobb szükségem volt erre, mint Csillának. :) Egy könyv is készül meglepetésként, július elsején fogjuk átadni neki, egy kis összejövetel keretében. A múlt hetem nagyjából erről szólt, megtalálni a lehető legszélesebb idősávból a "Csilla néni gyerekeket", elégedett lettem volna húsz lelkes résztvevővel, végül vagy ötvenen csatlakoztak. Szép lett, persze van benne egy apró hiba, de lassan ezen is felülemelkedem.
Ez a kép itt az egyik nagy kedvencem lett, Csilla néni egész lénye benne van szerintem.


Péntek este Annáéknál bandáztunk, szombat délelőtt pedig Lea és Mariann voltak strandvendégek nálunk. Szeretem ezt a sokszínű, jövős menős nyarazós életet. :) A kertben egyre több a cseresznye, a meggy és a málna, nagyjából óránként irigylem meg magunkat a jódolgunkért.
Szombat délután zsúrba mentünk, amiről kiderült, hogy vasárnap délután lesz. Vasárnapra családi összejövetelt szerveztem Hanna és Csilla apropójából, Hanna eléggé elkeseredett, hogy se zsúr, se sütögetés. Nyugtatgattam, hogy a sütögetést megtartjuk jövő vasárnap, a zsúrba pedig még minig hivatalosak vagyunk.

Szombat este Hidegkúton voltunk a Helka című meséből készült bábelőadásra. Lellét Ferinek adtuk, a három naggyal pedig átautóztunk a Klébibe, a szabadtéri rögtönzött színpadhoz. Nem késtünk el, sőt, de már így is alig volt hely a nézőtéren, szabad szék gyakorlatilag egy sem. Minden alkalommal azon tűnődöm itt Hidegkúton, hogy mi az oka annak, hogy nem férek bele a dobozba. :)
Itt ugyanis nagyon kevés felnőttnek jutott eszébe az ölébe venni a gyerekét, holott tényleg nagyon sokan (szintén kisgyerekkel) tanácstalanul ácsorogtak a sorok szélén. Végül az egyik rendezőnek szóltam, hogy ha a székeket közelebb tolják egymáshoz (nem hagyva 15-20cm réseket köztük), akkor soronként 2 szék még biztosan befér. Megoldották, leültünk. 5en két székre, pont elég is volt.
Az előadás egyébként szuper, ugyan nem gondolom, hogy bármelyik gyerekünk képes volna elmesélni, miről is szólt, de a látvány önmagában is élmény. Az együtt töltött idő pedig még annál is értékesebb.

Vasárnap délelőtt újabb strandvendégeink voltak, a mieink bemutatták, hogyan kell medencézni, Aladár és az ikrek inkább a pokrócozást és a szemlélődést (cseresznye evéssel kombinálva) választották.
Délután végül zsúrban voltunk :), az ünnepelt szerelmet vallott Miminek (az érdemből picit von csak le, hogy az igazi Szerelem épp nyaralt, emiatt nézett Gergő másik lány után. Mondjuk az ízlésére nem lehet panasz, Rozi is igen szép kislány, de nem mondanám, hogy ellenemre lenne, ha végleges volna a csere, Gergő ugyanis a szívem csücske), estére pedig lehűlt a levegő is, hogy mindenki nyugodtan alhasson ezúttal.






2013. június 19., szerda

Szezonnyitás

Elmaradtam. :)
Közben beköltözött a nyári szünet a házba, ami olyan, mintha minden nap hétvége volna. Azzal a kis különbséggel, hogy csak rajtam osztozhatnak mindahányan.
Vagyis van minden, ami ilyenkor jár, későn keléstől (ezt azért mind szeretjük) a medencézésig, egypohárból ivástól a kertben piknikelésig.
És persze van sokkal nagyobb zsivaj mint eddig, és nagyobb öröm reggelente, mikor mind rácsodálkozik, hogy mind itthon van.
Szeretem ezt a nyári állapotot, bár tegnap volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, nagyobb falat szórakoztatni négyet, mint hittem, de abban azért már van rutinom, hogy ne adjam fel ideje korán, mert sokkal hamarabb jön egy olyan, amiért viszont az egészet érdemes volt végigcsinálni.

Mondjuk egy ilyen.

2013. június 15., szombat

Valódi Búcsú

A héten voltak a kislányok utoljára az óvodában.
A ballagás óta készülnek az apróbb, nagyobb ajándékok az óvónéniknek, dadusnéninek, az óvodavezető Ani néninek, Kriszti néninek aki a gazdasági ügyeket intézi, és a karbantartó ezermester Feri bácsinak. Rajzoltak, gyöngyöztek, és aki kapta, örült.
Meg persze szomorkodott is, mert azért mégiscsak az elválást szimbolizálta ez a sok kis gesztus.

Mivel a ballagás már két hete megvolt (tényleg fura dolog, hogy még utána is mennek oviba, pedig már egyszer elengedték őket...), úgy gondoltam, az utolsó napra készülök valamivel Hanna nevében.
Számoltunk visszafelé, és ahogy ez a két év, elszaladt gyorsan ez a két hét is.

Pénteken reggel én vittem a lányokat oviba. Aztán délben én mentem értük. Nem tudom, Hanna mit érzett, de nekem végig gombóc volt a torkomban, ahogy összeszedtük az összes holmit, benti cipőt, fésűt, fogkefét, kis hátizsákot, rajzokkal teli mappát. Elköszöntünk a tulipán jeltől is, jövőre más gyerek fog ezen a helyen öltözni. Hjajj.
Az óvónénik nagyon örültek az ajándékainknak, Elvíra néni a könnyeit törölgette, miközben azzal vígasztalta magát, hogy tulajdonképpen még egy darabig biztosan állandó vendég lesz Hanna az oviban, hiszen jövünk majd Mikoltért (és remélem Áronért is ugyanide.....).

Bevittem a fényképezőgépet is, mert eszembe jutott, hogy még sosem készült Hannáról és a három rá vigyázó felnőttről közös kép. Hogy nem mosolyog mindenki fülig érő szájjal, annak csak a búcsúzás okozta bánat az oka.

Kedves Csilla néni, Elvíra néni, Zsuzsa néni. Köszönöm, hogy Hanna veletek, általatok, miattatok otthon érezhette magát az óvodában, hogy sosem volt olyan reggel, hogy ne indult volna szívesen, és hogy minden nap azt érezhettem, a legjobb helyen van.




2013. június 12., szerda

Csupajó. Majdnem.

A kistestvérem megírta a szakdolgozatát, de nemcsak hogy megírta, kapott rá két ötöst, meg egy felkérést, hogy adná-e elő esetleg jövőre a valamelyik szakirányon.
24. államvizsgázik, és a jelek szerint előbb lesz diplomás embör, mint én. :) Sebaj, büszke is vagyok, meg van mégegy kisöcsém, akit még beelőzhetek ;).

Hétfőn szülői értekezleten voltunk Danival az iskolában. Csupa olyan szülő volt ott, akiket régről ismerek, a gyerekek nevét persze nem tudtam, így fogalmam sem volt, milyen lesz az osztály. Legalábbis azon az öt gyereken kívül, akit amúgy is ismertünk. Szóval az osztály elég jó lesz, a tanítónéni pedig olyan, hogy jobbat nem kívánok egyik gyerekemnek sem.
Tetszett ahogy csendes, de határozott, hogy szívmelengető a mosolya, hogy már az első naptól gyűjti az összes gyereknek a meglepetéseket, amit majd negyedikben kapnak meg, amikor majd Dóri nénitől búcsúznak.

Áront felvették az oviba, örömmel nézegettük a listát az ovi ablakában. Szeptembertől ő is óvodába megy.
Egyetlen apró szorongás azért vegyül ebbe a sok örömbe, mégpedig Áron miatt. Mert hiába vették fel, pillanatnyilag nem a vegyes csoportba került. Soktényezős ez a sakkművelet, amivel a gyerekeket elosztják, a legnehezebb a bentmaradó idén is, jövőre is nagycsoportosok újrarendezése, ezzel együtt Áron valamelyest ki is lóg a sorból, hiszen már nem kiscsoportos. Ha a méreteit, és az értelmi fejlettségét tekintjük, akkor végképp nem az. Épp csak a cipőfűzőjét nem tudja megkötni, egyébként már idén is simán középsősnek nézte mindenki.
Ha a szívemre hallgatok, akkor tudnék sorolni olyan csoportot, ahová teljes nyugodtsággal adnám, azzal is megbarátkozva, hogy innentől a gyerekeim nem lesznek egy csoportban soha többet (és ez vonatkozik Lellére is), de ahova pillanatnyilag kerülne, oda nem szeretném küldeni.
Igyekszem elfogadni a tényeket, lehetnek még változások, nem gondolom, hogy ez itt most egy végleges döntés, de most picit fáj a szívem, hogy annak ellenére, hogy két testvére is a vegyes csoportba járt, jár, ő mégsem fér be oda.

2013. június 10., hétfő

A harmadik is


Szombaton még csokit evett, de már csak nagyon finoman, kerülve a mocorgó fogat, vasárnap este, lefekvés után pedig egyszercsak megjelent, csillogó szemekkel, izgatottan, a kis kezében tartva a harmadik gyöngyszemet.
Eddig bele sem gondoltam, mennyire megváltozik majd az arca enélkül a fog nélkül. Nagyon. :) Nekem szebb, mint valaha. Csak a babámat siratom magamban újra meg újra. Mi lesz velem, mikor iskolatáska kerül a hátára???

2013. június 8., szombat

Apróságok

Áron tegnap este pelenka nélkül tért nyugovóra. Nem mintha tudatosan választotta volna, jól elfelejtettünk ráadni.
Reggel a szokásos (hosszas) ráhangolódás után, úgy 10 óra tájban gondoltam ideje átöltöztetni. Akkor döbbentem, meg, hogy nincs rajta pelus, nem pisilt ébredés óta, és még mindig száraz a ruhája.
Ő is meglepődött. :)

Lelle a múlt héten (valószínűleg az ominózus átdorbézolt, alkotós éjszaka után kettővel) este 10től reggel 9ig ébredés nélkül (se cumisüveg, se cumi, se álmábanbeszélés) aludt. Én persze kettőkor feküdtem, vessek magamra. :) Azóta sem csinált ilyet, ellenben kiderült, hogy képes rá, csak elég fáradtnak kell lennie. De mivel nem célom kétnaponta túráztatni, örömmel elfogadom, hogy beszél álmában, cumit kér, vagy (egyre kevesebb) ehetnéke van.

Hannának mozog a harmadik foga, minden nap megpróbálja kicibálni, sőt, már Anna barátnőmet is megkörnyékezte, hogy húzza ki neki. Én minden alkalommal, ha nekiáll rángatni, eltakarom a szemem, nem bírom látni a horrort. Mára már messziről látszik, hogy az a fog bezony lifeg a szájában, nem adok neki egy hetet, és kint lesz.
Nálunk a fogtündér nem hoz semmit cserébe, ellenben vigyáz a tisztára sikált fogakra, hogy a furkálódó fogmanók ki ne vájják őket éjjel. Van egy szép kis doboz, amibe gyűjtjük a kiesetteket, és örülünk minden alkalommal.
Tegnap, hazafelé az oviból elújságolta valakinek, aki vele örült, és felvetette a fogtündér-ajándék témát, Hanna kerekre nyitott szemmel hallgatta. Szerencsére Hanna későn kezdett fogat hullatni a többi barátjához képest, így még mielőtt beleélte volna magát az ajándékesőbe, beszélgettünk arról, hogy vannak, akiknél ez a szokás, másoknál meg az. Akkor fel sem merült bennem, hogy mondjuk mindez igaz lehet az összes misztikumra, amiben Hanna, habitusánál fogva hisz.
Most egy picit elbizonytalanodtam, jól tettem-e, hogy ezt az egyet leromboltam, és nagyon kíváncsi vagyok, hogyan rendeződik a buksijában a kérdés. Megkérdezni egyelőre nem merem...

És hogy Mimi se maradjon ki.
Gyakorlatilag évek óta kérem, hogy a cumiját hagyja az ágyában, vagy ha lehozza, tegye a kiskosárba, ami a cuminak dedikált hely. Tök hibás elvárás volt ez egy darabig, annyi minden kellett ahhoz, hogy ezt kivitelezze, hogy nem nagyon csodálkoztam, ha nem sikerült. Eddig. Mert most úgy gondolom, elég nagy már ahhoz, hogy 1. elhagyja a cumizást, 2. ha cumizik, legalább megértse, hogy ez neki fontos leginkább, ne nekem kelljen keresgélni délután, meg este.
Ma kicsit felbosszantott, hogy ugyanazt a kört futjuk, pláne, mikor megtaláltam a nappaliban a kisasztalon.
Zsebre tettem, és mondtam neki, hogy nekem mostantól nincs kedvem ehhez a rosszkedvű, lefekvés előtti állandósult zsémbeléshez, úgyhogy köszönjünk el közösen a cumitól.
A másikat ő hozta, vidáman elköszönt (viszlát), és lefeküdt.
Egy ideje próbálgatja (leginkább szavak szintjén) letenni, most zokszó nélkül el is aludt cumitlanul.
Bárhogy is alakul, én büszke vagyok rá.

Töltöttem fel képeket a szokásos helyre. Tavaly októberi képeket pl., meg Hanna szülinapját. Épp időben. :)

2013. június 7., péntek

Brutálcsokis csokikrémtorta

Valamelyik este altatás közben gasztroblogokat olvasgattam.
Pár éve még azt gondoltam, nem nekem való az effajta időtöltés, meg néhányszor írtam már a nemtúlharsány főzős oldalamról is, de be kell lássam, öregszem.
Mondjuk jó ételfotót (egy kalap alatt az épületfotóval) máig nem tudok készíteni, egyszerűen nem találom a fogást ezeken a témákon.
Visszatérve a blogolvasáshoz, azon kaptam magam, hogy múlik az idő, nekem csorog a nyálam meg azon jár az agyam, hogy melyik legyen az első, amit megcsinálok. Azonnal.

Végül (már meg sem lepődöm, a vonzalmam a nagyoncsokis dolgokhoz ugyanis exponenciálisan növekszik a korom haladtával) ERRE a receptre esett a választásom.
Amint engedélyt kapok rá bemásolom a receptet is, addig viszont hadd emeljem virtuális kalapom a szerző előtt (épp egy kiragadott szerző Ő, a többi gasztroblogger is vegye magára egészen nyugodtan), aki olyat tud, amit én sosem fogok birtokolni.
Nekem marad a másolda, no meg az élvezet, ha jól sikerül a koppintás.
Azt hiszem én eléggé örülnék, ha valaki az én alkotásaimat másolná, mert az egyrészt azt jelentené, hogy valamit tudok, másrészt meg öröm, amikor másnak is öröm az, ami nekem öröm.

Ja, és a végén a fotó a kész (saját) termékről készült.
Megtévesztően nagynak hat, de meglehetősen közel mentem a szeletkéhez (meg a villa is árulkodik), a képen egy ujjvastagságú, négy centinél egy picit sem hosszabb darab látható, de a brutálcsokissága okán desszertnek épp elég egy ekkorka.
Pedig jócskán aggódtam, hogy hány perc alatt fog elfogyni az egész. Még van, de csak a szőrös, önmegtartóztató szívemnek köszönhetően.
Mi meggyel és tejszínhabbal ettük, nekem magában mármár sok volna. Azért lehet, hogy kipróbálom meztelenül is. :)

2013. június 5., szerda

2013. június 4., kedd

Áronszemmel

Tegnap villámlátogatóink voltak, Judit és Lehel.
Megbeszéltük, hogy hosszabban sokkal jobb lenne, de a rohanás, az rohanás és kész.

Mikor megérkeztek, Áron az emeleten játszott, majd mikor meglátta a "vendégeket", azonnal csicseregni kezdett. Annyira jó hallani mikor másoknak mesél, ilyenkor derül kis számomra is, mi az, ami a leginkább foglalkoztatja. Fél órán keresztül megállás nélkül mesélt. Eddig azt hittem, sokat beszél, de most már tudom, hogy nem sokat, hanem folyamatosan. :)

Nem is emlékszem mindenre, de szóba hozta Hanna kiesett fogait, a krokodilt, akit megsimogatott, és a sárkányt, aki igazából egy beöltözött ember volt, és nem voltak éles fogai sem, viszont annyira félelmetes volt, hogy Feribe kapaszkodva azonnal el kellett hagyni a terepet.

Abból, amiket mond egy töredékrész szokott megmaradni bennem, és őszintén sajnálom, hogy nincs minden zsebemben papír meg ceruza, mert szívem szerint mindent feljegyeznék, annyira eredeti, sokszor megdöbbentő. Pláne, hogy a korát messze meghazudtolja az éleslátásával, a szókincsével, a kifejezésmódjával.

Tegnap este éhesen ült le az asztalhoz, és nyafogott. Mondom neki, hogy nyafoghat, de ettől a vacsora sajnos nem lesz kész hamarabb, bármennyire is igyekszem, viszont nekem nagyon rossz hallgatni ezt, vagy énekelhetünk is, és akkor gyorsabban telik az idő.
- A második lehetőséget.
Vissza kellett kérdeznem mit mond... :)

Lefekvés előtt kinyitottam a teraszajtót, hogy szellőztessek egy kicsit, a redőnyt nem engedtem le teljesen. A gyerekek szokták leoltani a kislámpát, szeretik a húzókás megoldást, rendszerint vita tárgya, ki legyen az első. Áron toporog a kisasztal mellett, azt mondja, fél a sötéttől.
- Mama, nem szeretném leoltani a lámpát.
- Alszunk most már, nyugodtan oltsd le, idebújhatsz hozzám, ha félsz.
- Akkor is félni fogok.
- Nézd csak, nincs teljesen leengedve a redőny sem, bevilágít a hold.
- De Mama, a hold nem világít, csak a nap tud úgy világítani, hogy világos legyen, de a nap elment aludni, majd reggel fog világítani.

- Mama, mikor Malajziában voltunk, én bementem a nagymamával a medencébe a búvársílécemmel.

A Vadasparkban tekeri a háromkerekűt. Feri megy mögöttük, Lelle megpróbálja utolérni. Fut, ahogy bír, Áron hátranéz, és mikor már elég közel van hozzá Lelle, belegyorsít. Lelle feladja, elkeseredik. Áron hátrafordul:
- Nem vagyon nagyon nagyon zsivány. Csak egy kicsikét.

Lököm a benti hintán. Magasra kéri, nagyot lendül, kacag közben. Lassul a lendület, már van ideje beszélni, rákezd.
- Mama, a Pali mikor lökött, ferdefordult a hinta.
- Igen, előfordul, mert elég szűken tettük fel. Ha szélesebben tennénk, akkor nem menne ferdén.
- Ha én építész leszek, akkor én szélesen fogom ezt a hintát feltenni, és akkor majd nem ferdefordul.




2013. június 3., hétfő

Balettről monokrómban

Néha azon kapom magam, hogy úgy gondolom, hogy a lányok nem sportolnak, és ideje volna valami rendszeres, felépített, nem túl komoly, de mégis az életükbe beleilleszkedő aktivitást keresnem nekik. Aztán azon mosolygok, hogy nem értem, hogyan gondolhatom hogy nincs ilyesmi a hétköznapjaikban, mikor hétfőnként (bár nem régóta) úszni viszem őket, pénteken balettoznak, a hétvégén pedig hol egyszer, hol kétszer lovagolni mennek.

Ha nem is borzasztó komoly dolgok ezek, a rendszeresség benne van, és mindenképpen megalapozzák azokat a mozgásformákat, amikre később majd építeni lehet. Elsősorban viszont szeretnek járni, élvezik mindhármat, és olyan tanáraik vannak, akik valóban élménnyé teszik számukra ezeket az alkalmakat.

A jelen állapot szerint a lovak közelségét tökéletesen természetesnek veszik, biztosan ülnek rajta, értik az alapvető szabályokat, és tudják, mi a teendő előtte, utána, közben. Hogy esetleg nem tudnak még tökéletesen minden porcikájukra figyelni, nos ez szerintem kortünet. És nem is lényeges.

Az úszásra négy gyerekkel járok, mind a négyet le is kell vetkőztetnem, mert bemehetünk, és nézhetjük, ahogy ügyesednek, viszont a kicsik minden alkalommal vizesek is lesznek, pedig ők csak a partmellől drukkolnak. Vagyis majdnem olyan, mintha mind a négy járna. :)
Hanna lassan deszka nélkül úszik háton, megtanulta, hogy a gyorsúszásnál a fejét oldalra kell kiemelnie, és kicsi választja el a szabályos mellúszástól. Mikolt is egyre ügyesebb, a vízbiztonsága tökéletes, már csak a technikáján kell csiszolgatni. Nagyon örülök, hogy ott lehetek minden alkalommal, nézhetem, ahogy fejlődnek.

Balett előtt az oviban alszanak, a tornateremben vannak a foglalkozások, amiknek ötkor van vége, épphogy beesek értük. Sosem látjuk, hogy mit csinálnak, de egy évben kétszer van bemutató óra, egyszer a félév végén, egyszer pedig évzárásként. Lili néni egy igazi kedvcsináló, amolyan ösztönből tökéletes pedagógus a maga fiatalságával, örök mosolygásával, csilingelő hangjával. Soha nem hallottam még a lányoktól, hogy ne lett volna kedvük menni.
A félév végi bemutatóról lemaradtam. Az én hibám, volt valami kiírás, de a folytonos rohanásban elkerülte a figyelmemet.
Ezért májusban minden nap akkurátusan végigbogarásztam minden lehetséges felületet, de ezalkalommal sms érkezett (nehogy elfelejtsem) az időponttal. :)

Biztos, hogy nem lesz egyikükből sem balerina, de amit láttam, az igazán lenyűgözött. Emlékszem, milyen édesen darabos volt Hanna két évvel ezelőtt, mennyire fogalma sem volt arról, hogyan kell leszorítania a lábfejét, átfeszíteni a térdét, összezárni a lábacskáit.
Most pedig gyakorlatilag mindent megcsinál, amit Lili néni mond, vagy kér. Képes három helyre is koncentrálni anélkül, hogy szétesne az összkép, és ha nem is a leghajlékonyabb lány a vidéken, de egyre ügyesebb, egyre szebben mozog. Fantasztikus látni.
Mikolttal kapcsolatban sem tudnék mást írni, persze ő még két évig abszolút ráér hozni ezt a szintet, de már most is úgy látom, hogy a fejében minden a helyén van, már csak a testét kell tudnia uralni. Ha épp van kedve :))) . Mindenesetre csuda kis bogár a cérnatestével a balettruhájában.

A tornaterem sokszínű adottságai miatt a képek ezúttal ff-ben készültek.




2013. június 1., szombat

A ballagás kellemes velejáróival kapcsolatban

Azon kívül, hogy Hanna várta, és hetek óta minden nap meghallgathattuk az összes verset és éneket a műsor repertoárjából, aminek eredménye, hogy immár Áron is birtokában van mindnek (magyar és német verzióban egyaránt :)), magamra rántottam a ballagó gyerekek ajándékának elkészítését. Nem azt, amit kaptak, hanem azt, amit adtak.
Mégiscsak családi kötelezettség, legalábbis annak éreztem nem kiadni ezt a hálás, meg munkás feladatot másnak, nem is szólva arról, hogy Csillának is ez volt az utolsó ballagása. (Ezt amúgy nagyon, nagyon, nagyon sajnálom, és kicsit félek a következő évektől, annyira nagy biztonságot éreztem mindig, ha az ovira, és az oviban a gyerekekre gondoltam...)

Valami nagyon szépet szerettem volna készíteni, és mert minden évben valami nagyon szép készült eddig is, izgultam, hogy a megálmodottnak legalább részben megfeleljen az, ami végül kikerül a kezemből.
Egy fotókból, rajzokból, idézetekből álló kis könyvet álmodtam, mindenkinek apró részfeladattal. A gyerekek rajzoltak, a szülők felírták a gyerekek gondolatait az óvónénikről, dadusnéniről, vagy választottak egy idézetet és küldtek három képet. Egy babásat, egy kiscsoportost, meg egy aktuálisat. Az óvónénik, és a dadusnéni kapott egy egy papírt a ballagó gyerekek neveivel, és arra kértem őket, hogy írjanak három dolgot mindegyikről, azt, ami elsőre az eszükbe jut róluk.
Én fotóztam meg szerkesztettem, vágtam, ragasztottam, elégedetlenkedtem, aztán már nem is láttam, hogy milyen a végeredmény.
Valaha Dani kapott tőlem minden jeles alkalomra egy saját készítésű képeslapot, de azok azért egyszerűbben mentek, mint ez a mostani. Élveztem minden pillanatát, de mert összesen két napom volt végül a konkrét megvalósításra, szerda estére táncoltak a képek a szemem előtt.

Így nézett ki az ebédlőasztal két napig, csak reméltem, hogy Lelle és Áron lesznek annyira belátóak, hogy nem randalíroznak ezen a felén. Használtam mindent, amit itthon találtam, a régi újságpapír szélét, ami a gardróbban a felső polcon őrzött egy régi képet (még maradt a képnek is :)), sütőpapírt, maradék gombokat, szalagokat, no meg a gyerekek nyomdakészleteit, parafadugókat, és persze előmunkálatképpen két órát álldogáltam a kreatív bolt papíros polca előtt, mire sikerült kiválasztanom ezeket a gyönyörű kétoldalas kartonokat. (Ezek olyan szépek, hogy tényleg komolyan izgultam, hogy el ne rontsam a saját bájukat valamivel.)


Az írást egykori gimnáziumi osztálytársnőmre bíztam, aki mellesleg az egyik ballagó Pillangó anyukája is, és mert egyéb időpont nem volt alkalmas egyiküknek sem, a szerda este negyed 11et beszéltük meg.
Altattam, de Lelle nem aludt el, valószínűleg érezte a készültségemet, és mikor el akartam indulni, rettenetesen elkeseredett (takonyésnyálfolyósretteneteskiabálós sírással adta tudtomra, hogy vagy mindketten megyünk, vagy maradok...), végül mindenki békéje, és a cél érdekében magammal vittem.
Abban bíztam, hogy elalszik az ölemben.
Nem aludt, viszont kedves és mosolygós volt végig, összefirkálta a sajtcédulákat, éjfélkor húsleveset evett, meg eperlekvárt, majd fél egykor vette a cipőjét, és elköszönt.
Egyre lettünk készen, addigra trópusi eső kerekedett, nagyon romantikus volt, ahogy Lellét a paplanjába csavarva futottam az autóig, nehogy nagyon megázzanak a kész kincsek a kosaramban.

Csütörtök délelőtt apró simítások után végül elkészültek az ajándékok, külsejükben hasonlóak, tartalmukban személyre szabottak, és már én is szépnek láttam mindhármat. :) Kicsit nehezen váltam meg tőlük, de szerencsére az egyiket végigfotóztam, így ebben a formában megmarad nekünk is.
Íme az album publikálható oldalai, a többit a személyiségi jogokra való tekintettel nem csatolhatom. :)






A végeredmény fémgyűrű nélküli, a lapok egy natúr zsineggel vannak összefogva, a kerek kartonok a rajzokkal, és az idézetekkel pedig szintén egy egy oldalt adnak a dupla oldalak között.

Elballagott

"Egyszer régen Édesapa megfogta a kezemet...".

Így kezdődött.
Egészen pontosan emlékszem, hogy azon a kissé hűvös reggelen, mikor először útnak indult, milyen komolyan vette a feladatát, mennyire nagyon várta már, hogy óvodás lehessen, és milyen szépen, gyorsan, finoman illeszkedett be a csoportba.
Hihetetlen, ahogy elrepült ez a három ovis év. Hihetetlen, hogy még két hét, és többet nem megy.
Ahogy az is, hogy ebből a háromból egy évet megfűszereztünk számára Malajziával, meg a kilátástalannak tűnő elkeseredéssel, körömrágással.
És ahogy tavaly még olyan esetlenül magasnak tűntek a nagycsoportosok, a sok girbegurba fogsorral, a hosszú karjaikkal, ma azt figyeltem, milyen szépek, milyen csodaszépek ezek a sudár, iskolaérett, okos, a világból majdnem minden lényegeset ismerő legnagyobbak.

Volt már, hogy elérzékenyültem egy egy ünnepség alkalmával, de olyan, hogy a szememet törölgetem, hogy lássak, most először fordult elő velem. Verset mondott, táncolt, mesélő volt egy hosszú darabban, és miközben megölelgette a felékacsázó legkisebbet (igazi Hannás természetességgel, szeretettel és gondoskodással), egy pillanatra sem esett ki a szerepéből.

Iskolás lesz.
Egy ideje tudom a fejemmel, de a szívemnek kell még ez a három hónap. Már megint tanulok Hannától, ahogy ismét van egy elsőnk, egy gyönyörű, okos, mégegypicit óvodás, máregypicit iskolás kisnagylányunk.