2014. augusztus 26., kedd

Az a helyzet

:) hogy elszaladt a nyár.
Annyi de annyi vicces helyzet volt benne, hogy mind külön posztot érdemelne, de én már nem ígérek semmit.
Abba legalább nem lehet belebukni.
Mondjuk ha kétpercenként ledob a google, akkor feladom, pedig már majdnem belejöttem az írásba.

Nos iskolalázban égek. Meg ovisban is, és kevésbé láz ez, mint színtiszta para, de elsőre ennyi idő után mégsem szalonképes azonnal ilyen szavakkal nyitni.
Ettől még a tény tény.
Leginkább pedig a felkészületlenségem miatt az érzés (hogy Mikoltnak oltást kellene kapnia, meg Borzsinak is, nekem meg valamit kinyomtatni, amit egyelőre meg sem találtam, és biztosan van még vagy hat dolog, amiről elfeledkeztem). Írnom kellene. Naugye.

Azért tegnap már gyártottunk Hannával egy új technika és rajzdobozt (kisebb kellett mint a tavalyi). Természetesen a lehető legkacifántosabb módon kezdtem neki, jól belebuktam (ez a titka a pulzusszámcsökkentésnek), aztán lett egy olyan doboz, hogy még. Igaz hogy kicsit karácsonyos (szarvasos, hópelyhes, de barna meg bézs meg picit óarany, és gyönyörű), de lesz még itt karácsony. Ahogy magamat ismerem, idén nagyon hamar ideér.
És nemcsak doboz lett, hanem került is bele minden ami kellett bele.
Picit lehiggadtam.
Pedig nyomtatni még mindig nem tudom honnan kellene, és a nyomtatónk sem jó.

Mondjuk a tervem az volt, hogy írok mindegyik gyerekről pár sort, de ez ma sem fog összejönni. :)
Pedig volt két szülinap is..
Ami telik tőlem, az ez a kép. :) Július elsejéről.

2014. július 26., szombat

Tombol a nyár

Egy csomó mindenről szeretnék írni, csak épp rohan ez a nyár velünk, de nagyon.
Most épp itthon, egy alig huszonnégy órás pihenőre, Zánkáról estünk haza este, és vasárnap hajnalban indulunk is tovább Erdélybe.
Most járt le egy mosás, és még aludni is jó lenne...

Amiről mindenképpen meg akartam hirtelenjében emlékezni, az a tegnapi nap.
Tegnap volt ugyanis a névnapom, ez mellékes, a 10. házassági évfordulónk, ez nem az, és tegnap este kaptam egy sms-t, miszerint nem hivatalosan, de benne vagyok abban a 60ban, akik szeptembertől a Bárczin levelezőn megkezdhetik főiskolás pályafutásukat.

Tudom, tudom, ezt nem így szoktam.
Kavarog bennem mindenféle, rengeteg érzés meg gondolat, de most megyek és kiteregetek :).

2014. július 7., hétfő

Egészen biztos

... hogy nem vagyok teljesen normális...
Holnap reggel Hannának balett tábor kezdődik, hazahozós, de kilenctől négyig fullprogram.
Csütörtöktől három nap Agárd.
A két középső valamikor elmegy a nagyszülőkkel Zánkára, pakolás, aggódás, Áron először megy ilyen messzire nélkülem.
Lelle pénteken három éves lesz. A lelkiismeret furdalásom leírhatatlan, Agárdot szépen rászerveztem erre.
Vasárnap családi ünneplés...
Három nap Zánka van mögöttünk, itt volt Sam és Isabella pár napot, kedden és csütörtökön délelőtt dolgozom (mindig), közben volt egy családfotózásom, és van két adagnyi lemaradásom.

És akkor két óra két perckor alvás helyett azon agyalok, hogy Mikolt hatodik szülinapjára kinyomtassam-e a blog rá vonatkozó részét, vagy inkább válogassak simán csak képeket. Mert a hatodik olyan fontos szülinap.

2014. július 4., péntek

Lelle a hős

Édesanyám szabadságon van, aminek mindannyian nagyon örülünk.
Ő pihen, annak, a gyerekek meg néha nála vannak (amikor én dolgozom), mi meg annak.
Egyik délben, ebéd közben Áron inni kért.
Hideg vizet ivott (ő az a gyerek, akinek a fagyit is meg kellene melegíteni, mert túl hideg általában):
- Mama, tudod nekem jó a hideg víz is, mert én téli gyerek vagyok.
Lelle spenóttól maszatos arcát Áronra szegezve kontrázott:
- Én szeretem a hideg vizet. Nem téli gyerek vagyok, hanem hős.

2014. július 1., kedd

Mikolt első foghíja

Egy ideje mozgott az a fogacska.
Valamikor, nem sokkal ezelőtt egy autózós beszélgetés során mondtam neki, hogy a születésnapját már lehet, hogy egy fogacskával kevesebbel ünnepeljük majd.
Dani nem volt itthon, eléggé elhúzódott az este, épp elcsendesedett mindenki, amikor Mimi kikiabált a sötétből:
- Mama, kihúztam a fogamat.
Egy pillanatig ráncoltam csak a szemöldököm (mit kiabál ez a gyerek...), aztán leesett.
Mindenki talpra ugrott, körbetáncoltuk Mikoltot, aki a kis kezében szorongatta a kincset, és folyt a vér a szájából. :)
Addig csavargatta a bal alsó egyest, míg végül a kezében nem maradt.



Könnyekig hatódtam...
Tényleg ilyen nagylány már Ő is?
Felfoghatatlan.
Azóta meg csak nézegetem a kis lukat a gyöngyök között, és gyönyörűnek látom. :)
Mikolt pedig minden nap be akar menni az oviba, hogy elmesélje Nóra néninek, hogy milyen bátor volt és sovány vigasz, hogy nem kell sokat várnia szeptemberig.

2014. június 24., kedd

A kedélyekről

Mikolt arca gyönyörű.
Az eredeti állapothoz képest persze nem, de a legdurvább verziót tekintve mindenképpen.

Azt nem mondom, hogy egyszerű volt megemészteni a látványt, meg annak az érzésnek a súlyát, hogy enyém a felelősség, és gőzöm sincs, hogy mitévő legyek... akkor se, ha ezer orvos nézi végig, és ad csodaszereket.
Pláne, hogy legbelül azt éreztem, hogy a hagyományos leáztatjuk, bekenjük mód nem jó.
Hanna pár hónapos korában ezt tettük, ketten kellettünk hozzá, mert le kellett fogni, szegény nem is tudta, hogy mi történik vele, a szívem szakadt meg, hogy bántom, ő meg a helyzetre haragszik, rám nem...
Szóval akkor sikerült egy sokkal nagyobb sebet okoznom, mint kellett volna, pusztán a túlbuzgóságom miatt, és emlékeim szerint elég hosszan meglátszott a nyom. (Ma már nincs, ezt Mikolt óta többször ellenőriztem... csak a bcg helye nagyobb az átlagnál, amit szintén ennek az ótvarnak köszönhet. Meg nekem.)

Mikolt nem kapott antibiotikumot. Belülről legalábbis nem.
Kapott viszont homeos keveréket (azért nem írom, hogy mit, mert ugyanattól egy másik gyerek ugyanerre mást kapott), és mellette a sebét naponta háromszor töröltem át alkoholos gézzel nagyon finoman (nem áztattam egyáltalán), és beszórtam antiszeptikus hintőporral, a legdurvább napokon tetránossal (itt volt egy kis antibiotikumos rásegítés).
Egyáltalán nem érte víz a bőrét a seb környékén sem, és végig le volt takarva úgy, hogy levegőzzön a kötés alatt.
Öt napja kezelem így, az addig iszonyat durva, terjedő cucc egy nap alatt állt le, és kezdett gyógyulni, három nap után leesett az első adag, páncélvastag hegg. Azóta pedig ilyen.
Valahol olvastam, hogy a grapefruitmag kivonat az ótvart okozó baktériumok ellenszere. Ha lett volna itthon, biztos kipróbálom.


Nagyon gondolkodom rajta, hogy feltegyem a múlt szerdai képet, de annyira durva, hogy a gyerekvédelmisek biztosan előkapnak érte...
Na mindegy, még a poszt végéig kitalálom, de most, hogy ilyen csodásan megnyugodtam Mikolt felől, ma reggel Áron három hányással kezdte a napot, majd olyan hasmenéssel folytatta, amilyet utoljára Mimi produkált négy és fél évvel ezelőtt.
12 kisgyatyát mostam ma délig, amikor feladtam és pelust kapott.
Szegénykém, amúgy nagyon hősiesen viselte a dolgot, egyedül akkor szomorodott el, amikor a többiek paradicsomlevest ettek. Neki végül vettünk húsleveset, és ehetett főtt krumplit is, amennyit akart.

Ha sztoikus nyugalommal nem is, de mindenképpen várom hogy végre elkezdődjön az idei vakáció. Áron bő definíciót kért:
Az a naphosszat láblógatós időszak, amikor lényegében csak annyi a dolgunk, hogy kitaláljuk, hogy most mászunk fel a cseresznyefára vagy medencézés után.

Megosztom, aztán legfeljebb nem nézegetjük sokat...

2014. június 19., csütörtök

És már nyári szünet van

Ismét hagytam, hogy elteljen több mint egy hónap.

Közben cseppet sem unatkoztunk... sokszor eszembe jutott, hogy milyen életszerűnek gondoltam pocakomban Hannával az elképzeléseimet arról, hogy milyen az, amikor már nem a pocakomban van.
Hát Borzsival is hasonló a helyzet.
Nagyon szeretjük, és el nem cserélném semmiért, de a valóságnak, meg a decukikiskutya érzésnek egymáshoz elég kevés a köze.
Borzsi ugyanis igazi eleven, egyre növekvő állat, akinek nagy szerencséje, hogy hiperédes, és ahogy azt már említettem, nagyon szeretjük.
Amúgy meg harapja a gyerekeket (engem már nem, és ha a gyerekek mellett vagyok, akkor velük sem próbálkozik), és ha húst nem ér, akkor legalábbis a ruháikat lukasztja sorra. Egyiknek sem örülünk, de a gyerekek testén a karcolásoknak végképp nem.
Az meg aztán igazán szívszaggató, amikor a gyerekek állnak a teraszajtónál, és bentről néznek kifelé, mérlegelve, hogy megéri-e kimenni az udvarra játszani.
Nos most, hogy Borzsiról a félelmetes fenevad képét sikerült felskiccelnem, nem is magyarázkodnék, mert felesleges elmondanom újra, hogy mennyire szeretjük, és hogy annyira mégsem vészes a helyzet, mert amúgy meg kimennek, és megküzdenek egymással, hogy aztán játszanak, meg bohóckodjanak, és az már nagyon örömteli szokott lenni. Meg gondolom Borzsi idővel megérti, hogy mi a rend, és már nem fogja megenni a gyerekeket akkor sem, ha Áron nem visít torkaszakadtából, hogy NEEEEEEM.
Este pedig, amikor kimegyek meditálni az ajtó elé, odajön mellém, leül, és az egyik mancsát ráteszi a combomra. Olyankor kibékülünk.


Lellét felvették az óvodába.
Nem gondoltam én komolyan, hogy oda is adom felveszik, mindenféle feltételeket szabtam magamban magunknak, és módfelett elégedetten puffogtam, hogy úgysem fog összejönni.
Végül legnagyobb meglepetésemre Lelle a Pillangóba került Mikolt mellé (aki még marad egy évig), Nóra nénihez. Az elég gyanús, hogy a Lelle és Nóra néni között viruló szerelem  hátszél gyanánt kellett ahhoz, hogy legkisebbként (ő lesz egyedül ekkorka a vegyesben szeptemberben) bekerüljön.
Elnézegettem azon a héten, és egy kisbabát láttam. Gyorsan el is határoztam, hogy három napnál többre hetente egyelőre nem adom.
Azóta a pelust is ledobta magáról (a sétálgatok az Andrássyn négy gyerekkel meg három adag kakival egy mekiszacskóban kezdetű novellával később jövök), úgyhogy lassan nem marad kifogásom.
Ja, és Nóra nénivel leboltolták, Lelle katica lesz. Vagy alma. Vagy cseresznye.

Mikolt ótvaros.
Most ez okozza a szorongást aktuálisan. Nem is kicsit, mert bitang csúnya a dolog, és a szája alatt van, és kétszáz forintos nagyságú. Ma reggelre lett egy seb a vállán is, és most már nem tudom eldönteni, hogy a sarkán is az van-e, vagy csak egy sima horzsolás.
És rémeket látok, minden gyereken figyelem a (nem kevés) mindenféle sebet, és bármilyen terápiát csak félmegoldásnak érzek.
Közben meg olyan gyönyörű az ismét levágott hajával, hogy igyekszem ezt látni, meg a csodaszemeit, és ha végül mégis elkap a látvány, akkor hányingerem van, és gyomorgörcsöm, meg hidegrázásom.
Pedig nem is vagyok egy igazi parázós.
Lassan három hete nem cumizik.
Épp időben... most, hogy a bal alsó egyese mocorog.


Áronom nagyfiú. A múlt héten egyik nap egyszercsak azt vettem észre, hogy gyönyörű. Mindig is napsugár volt, de gyönyörűnek sosem láttam. Egészen mostanáig. Őrület. Csak nézem, hogy megnyúlt, formás, édes (akkor is, amikor elképesztő hisztit ad elő, és toporzékol, és lebutáz), és mindig jókedvű leszek tőle. Kivéve, amikor hisztizik, és toporzékol, és lebutáz, bár ez utóbbi is többnyire csak megmosolyogtat.
A héten ő még jár oviba (Mikolt is ment volna, de ótvarosan mégse küldtem), hősiesen viseli az összevont csoportokat, meg az összevissza óvónéniket. Gondolkodom, hogy ne vigyem, de amilyen lassan haladok, vége lesz a hétnek, és jövő héten meg már nem megy.
Gondoltam Hannának is jár egy kis majdnemegykeség, de ez az ótvar jól bezavart.
Áron meg azzal jött haza, hogy két nagycsoportos csúfolja az udvaron. Már korábban is mondta, és annyira megható, ahogyan kezeli ezt. Nem bántja őket, csak odébbmegy.
Bennem meg alkalomról alkalomra erősebb a késztetés, hogy mondjak valamit, mostanra lett elegem, és végigbeszéltük, hogy mi lenne a legjobb a reakciómentesség mellett.
Abban maradtunk, hogy azt mondja, hogy ilyen butaságokat csak a bébik beszélnek, az okos nagyfiúk inkább védik a kisebbeket.
Áron gondolkodott egy darabig ezen, és arra jutott, hogy:
1. a bébik nem tudnak beszélni
2. túl hosszú ez ahhoz, hogy ezek a bébik türelemmel kivárják míg végigmondja.
Szerintem beszélek egy óvónővel.
Sigie néni elment. Eléggé bánatosan vettük tudomásul, de elkértem a telefonszámát, mert ha óvónénink nem is lehet, attól még néha jöhetne a gyerekekhez. Ez jutott eszembe.

Hanna megkapta élete első igazi, keménykötéses bizonyítványát.
Ritkán hatódom meg kifelé, legalábbis mindig úgy érzem, hogy belül ömlenek a könnyeim, de mégsem lehet fotózni csurgó patakokkal. Az anyák napi ünnepségen már majdnem sírtam, de ez a mai egyszerű kis évzáró komoly önfegyelmet követelt tőlem.
A három kislánnyal pont elkéstünk (olyan jellemző) volna,ha időben kezdődik. Autóval otthonról kb 400 méter a suli, de már nem volt merszem megkockáztatni, hogy gyalogolunk. Kilenc óra volt, mikor felugrattam a kerítés melletti buckára, kézifék, csikorgó kerekek, ugrás, majd rohanás. Lellének nem volt kedve a futáshoz, úgyhogy gyors döntést hoztam, és átdobáltam őket a suli kerítésén, és én is utánuk másztam. Impozáns jelenet lehettünk, ahogy libbentek a szoknyák, de végülis még a himnusz előtt beértünk.

Kifelé is másztam, mert a rámbízott csokikat meg az autóban hagytam abban a hitben, hogy lesétálunk a kisiskolásba, és majd út közben kiveszem ami még kell, de valamiért nem mentünk sehova, így aztán ez volt a legrövidebb út. A fotóscuccot meg hiába vittem, mert aksi nélkül nem használható...
A bizonyítvány.
Félévkor volt pár olyasmi, amiről tudtam, hogy figyelmet igényel tőlünk, és örültem is neki, hogy ezek mind szem elé kerültek. De mert nem éreztem, hogy Hanna ugrásszerűen javított volna ezek közül bármiben, semmit nem vártam ettől a mostani szöveges értékeléstől.
Mondjuk jobban belegondolva amúgy sem, és szerencsére az egész osztályünnep arról szólt, hogy mekkora öröm, hogy mindenki ennek a kis közösségnek a része, mellesleg megtanult egy csomó hasznosságot is, de végülis a lényeg, hogy itt a nyár, és amit kellett megtettek, most már lehet pihenni. (Mondjuk pl. a szövegértés év végi felmérésének osztályátlaga (ami gondolom egy központilag meghatározott valami) 92%, úgyhogy abban nincs hiba, hogy mennyire ügyesek ezek a gyerekek)
Szóval a bizonyítvány.
Hanna írástempója lassú.
Ez eddig sem volt másként.
Viszont dicséretet kapott írásból, környezetből, rajzból, technikából, drámából (Rea néni egyszer elkapott az udvaron, hogy Hanna abba ne hagyja a drámát, mert van hozzá tehetsége) és néptáncból. Minden más csak rendesen szép.
Meghatódtam mondom...

Azért a múlt héten még volt egy kis kilengés magatartásügyben, ami egy vacak kis félreértésből adódott, én meg végigszorongtam egy fél napot, hogy hogyan rendezzem mindenkivel amit kell, de végül az is megoldódott, úgyhogy mostmár tényleg csak az öröm maradt, meg a nyári szünet. Ha lesz majd erőm leírom, csak a történeti hűség kedvéért... mert ebben a családban eddig még mindenkinek volt falhozállós sztorija, miért épp Hanna maradjon ki. Szegény, elég szomorú volt miatta...

Volt még zeneiskolai felvételi, meg balettbemutató, meg Dani is elment négy napra, előtte meg kettőre.
Pörögnek a hetek.
Lassan megint szülinapozhatunk.

2014. május 14., szerda

Borzsi

Szóval az úgy történt, hogy évről évre téma volt itthon, hogy való-e nekünk kutya, vagy nem való. Hogy szeretnénk-e, hogy legyen, az fel sem merült, bár mélyen magamba nézve azt hiszem, felnőtt életem ezen szakaszában képes lettem volna elég sokáig háziállat nélkül élni.

Gyerekkoromban volt kutyánk, egészen kamaszkoromig (az utolsó egy hatalmas bernáthegyi volt, akit akkoriban nehezen viseltem, de valószínűleg abban a korszakomban egy halat is nehezen viseltem volna), Dani is kutyákkal nőtt, de abban biztosak voltunk, hogy míg legalább Hanna nem lesz akkora, hogy értékeljen egy állatot, addig nem vágunk bele. (ismét mélyen magamba tekintve Hanna nagyjából egy éves kora óta minden állatot messzemenőkig értékel, sőt...)

Aztán Hanna elég nagy lett, és még mindig volt itthon picike, aki miatt a kérdés kérdés maradt.
Egy ideig elég volt az adottság, pl. hogy jár ide két macska a szomszédból.
Kedves dolog, hogy a fekete a nappalink párkányán sétál végig minden reggel, Lelle ámulva nézi a rituálét, én meg általában arra gondolok, hogy ez így pont jó, simogatni a saját gazdájának sem hagyja magát, ebben a formában (kivéve a homokozó tisztítását) mi csak nyerünk a jelenlétével.
Aztán van itt nyest is (a minap szemezett velem éjjel egykor, de én voltam a kitartóbb), nappal meg csigák, meg sáska, pillangók, és szárnyas hangyák... ahogy az egy vidéki házban, közel a városhoz mondjuk megszokott.

Az eltűnődéseket időről időre konkrétumokban bővelkedő beszélgetés követte, és egyre határozottabb vágy, és persze Hanna nyomdokain a többiek is hangot adtak az igénynek, legyen nekünk végre valami sajátunk. Látva Hanna viszonyát az állatokhoz, azt gondoltam, hogy a gyerekek ebben a kertben kutya nélkül valami olyasmit nem kapnának meg, ami esszenciális, még akkor is, ha egyelőre fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mi is ez.
A tél egyébként mindig visszavetette a lelkesedésemet, hogy aztán a tavasz újra meg újra meghozza.

Mígnem április elején Dani elutazott két napra, velem meg szembejött egy felajánlás. A heves szívdobogás lehet hogy túlzás, de meglehetősen lelkes lettem egy kis kupac gombóctól, és még aznap kiderítettem az elérhetőségüket, és másnapra megbeszéltem egy találkozót.
Danit némileg váratlanul érte a felvetésem, hogy hozzunk haza egyet a kiskutyák közül, bár mind időpont, mint fajta szempontjából ideális volt a dolog, de annyit beengedett a nagy lendületemből, hogy nézzük meg az akkor mégcsak másfél hetes apróságokat, aztán meglátjuk.

Íme az eredmény.








Borzsi szombat délután óta velünk lakik, a gyerekek öröme pedig határtalan.

2014. április 22., kedd

Húsvét, bárányokkal

Negyed egy.
Hanna ül a kádban, szódabikarbónás vízzel locsolgatja magát.
Csík a szeme.

Két héttel ezelőtt, amikor vasárnap reggel Mikoltot öltöztettem, pár piros pötty volt a mellkasán. Aztán estére több, és másnap reggelre még több.
Az első gondolatom az volt, jó, hogy ő az első, mert talán nála lesz a legenyhébb lefolyású ez a vacakság... hamár ő az egyetlen a négy közül, aki egy egyszerű szúnyogcsípést is úgy tud elvakarni, hogy tavasztól őszig friss a seb a helyén.
Szavam sem lehet, némi homeos segítséggel és szódabikarbónás lubickolással egy hét alatt túl volt az egészen. Igazi úri kisasszony módjára csak simogatta, miután lelkére beszéltem, hogy megmarad a hegg nyoma, ha elkapargatja.
A szódabikarbónáról egyébként meg ahány cikk, annyi vélemény, nálunk viszont az egyik leghasznosabb holmi volt az első két éjszaka.

Vártam a tizennegyedik napot, milyen lesz a folytatás.
Egy nappal előbb, a tizenharmadikon Áron pöttyökkel ébredt.
Papírforma szerint sokkal több volt rajta, mint Mimin volt, viszont a jókedvére, meg a szépidőre való tekintettel bringáztunk egyet Tatán. Szívből ajánlom a Cseke tavat, csodás, csendes, zegzugos. Mobilos képek... és még a tárgytól is eltértem, de ezért szerintem nem kár.












Visszakanyarodva... Itthon, a délutáni alvás előtt még végigböngésztem a maradék kettőt, nemhiába.
Hannán is, Lellén is piros pöttyök voltak.

A Húsvét vasárnapja, és a hétfő is a pöttyök, viszketés, vigasztalgatás jegyében telt.
Mindegyik gyerek a legesszenciálisabbat hozta az adottból. Mikolt az intenzív, de belátható mennyiségű hőbörgés után nem foglalkozott a dologgal, Hanna messzemenőkig kiborult, és eltéríthetetlenül csak a kellemetlenre fókuszált, Áron sokszor, rövidebb időkre vesztette el a türelmét, Lelle pedig leverten, hol bújva, hol sikítozva adta a tudtunkra, hogy valami nincs rendben vele.

Most nagyjából túl a nehezén, Áron teste csupa himlő, a legelképzelhetetlenebb helyeken is találtam rajta foltot, az egyik ilyen a szeme fehérje volt. Nem vakarózik, csak kér, kenjük be. Hannán sokkal kevesebb a pötty, de ő az, aki a legrosszabbul tűri. Mindkettejüknek vannak már leszáradóban lévő sebeik, viszont újabbak már nincsenek.

Lelle kérdőjel.
Ma sikerült végre elérnem a homeosunkat, aki mindenféle alternatív dologra nemet mondott (szerinte szárazon kell hagyni a bőrt, mert a víz gátolja a betegség teljes kialakulását, ami viszont kedvezhet a szövődményeknek is), viszont adott bogyót (Mikoltnál is ezt a szert használtuk, antimonium C15) a két nagyobbnak, Lellén pedig gondolkodott egy ideig.
Lelle kicsit korán kapta meg a betegséget, és bár határozottan pöttyös, nem hozza a klasszikus lefolyást. Mellesleg zöld váladék jön a szeméből, és rettenetesen berekedt, néha köhög is, jó hurutosan.
Nála most az a cél, hogy beinduljon a folyamat, hamár elindult.

Nem oltattam be őket, nem gondoltam, és most sem gondolom, hogy kellett volna.
Szívesen magamra vállalnám az összes viszketést persze, de abban is biztos vagyok, hogy még három nap, és elmúlik.
Ahogy minden alkalommal amikor betegek, most is az a fárasztó, hogy koncentrálok, éjjel is, meg nappal is. Viszont vannak kifejezetten kedves, meghitt pillanatok ebben a lassan három hétben, ami meg irónikus is, meg megható is. Ahogy Mimivel beszélgetünk a hajnali csendben, vagy ahogy Lelle felül az éjszaka közepén, és névsort olvas, majd visszadől.

No meg a Húsvét.
A csokikereséssel, a közös játékkal, meg az utolsó pillanatban márványosra színesedett tojásokkal, és Áron örömével, ahogy meglocsolta a lányokat.
Szép ez.
Nekem kellene sokkal türelmesebbnek lennem, és tökéletes volna.
Ja... és a szépruha szokás, a játék ilyenkor nem, de mert előreláthatóan két héttel meghosszabbodott a tavaszi szünet kettőnek, feltúrtam a dobozt, amiben év közben gyűlnek a majdjólesz ajándékok, és mindent elővettem, amit találtam.












2014. április 14., hétfő

Tavasz

Abban, hogy nem írok sokáig, az a legrosszabb, hogy nagyon nehéz újra felvenni a ritmust.
Jó lenne legalább a gyerekekről megírni a gondolataimat... Naja. Mostanában arra a kérdésre sem tudok válaszolni, hogy hogy vagyok.
Komolyan...
Amíg cseppek voltak, sokkal könnyebben ment mögéjük bújni, ha bajom volt, akkor kibukott ide belőle a java. Most, hogy nőnek, és a saját utamat járom, úgy érzem, kevesebb a megosztható, talán a megosztani való gondolat is.
És persze egyáltalán nem erről akartam írni :). Hanem arról, hogy kimaradt a komplett március, ami úgy száguldott el, hogy még azt sem vettem észre, hogy közben tavasz lett.
Lehet, hogy mégsem ma kellene írnom.
Mindenesetre a késztetés ismét bennem van, a hullámzásom meg intenzív.
Miről olvasnátok?



2014. március 20., csütörtök

Formát öltött az új gyerek.

Útján a honlap.
Szeretettel, szívvel, lélekkel.


2014. március 10., hétfő

2014. március 5., szerda

A testvérség egyik lényeges aspektusa

Az egymásnak nyújtott önzetlen segítség...

Hanna ma délben felvonult a szobájába leckét írni. Egy ideje, mondjuk mióta megtanulta ellenőrizni magát, csak néha nézem át, mit csinált. Az okok egyszerűek: ha én ellenőrzöm, még akkor is, ha csak annyit mondok neki, hogy van benne hiba, nem arra ösztönzöm, ami a cél volna, vagyis, hogy megtanulja, hogy önállóan kell felfedeznie a hibáit, illetve ha együtt kijavítjuk, akkor azok a csillagok, amiket végül kap, nem azt tükrözik, ami az ő saját teljesítménye, hanem azt, ami a kettőnké.

Szóval egy ideje nem ellenőrzöm (szerintem lesz olyan gyerekem, akinél ez másképp lesz), ő meg pont olyan lelkes, mint eddig bármikor.

Visszakanyarodva. Általában a konyhában ír, olvas, készül, ma valamiért fel akart menni az emeletre. A többiek ebédeltek, aztán játszottak, Mikolt pedig a maga bevett módján leült az asztalhoz egy papírral és rajzolgatott, színezett.
Gondoltam én.
Aztán hallom, hogy a papírról olvasgat: Máté, Fülöp, Júdás.
Még mindig nem tűnt fel semmi szokatlan, Mimi végülis tud már olvasni... Aztán egyszercsak hozza a papírt rém büszkén:
- Mama, ezt teljesen egyedül el tudom olvasni.
- Hát mert már ilyen nagyon ügyes vagy. - mondom neki magam is büszkén, és végre leesik...:
- Te Mikolt! Ez milyen papír?
- Hanna hittan leckéje...

Mikoltnak a szeme sem egyforma, gondoltam felmegyek, megkérdem az igazmondómat:
- Te Hanna, Mikolt csinálja a leckédet?
Fel sem néz, az írás füzetbe kerekíti a betűket.:
- Igen. Ma nagyon sokat kaptunk.

Álltam egy darabig, gondolkodtam, és arra jutottam, hogy bárcsak nekem lett volna egy kishúgom. :)

2014. február 19., szerda

Kis magyar nyelv/tan

Lelle.
- Mama, felöltözöd a babámomat?
Az örök kedvencem tőle a:
-Betakaróztatol?

Hanna.
- Miatyánk, aki vagy a mennyezetben.

Én meg csak mosolygok naphosszat.

2014. február 18., kedd

A szellem, a pillangó, meg a menyasszony

A múlt héten volt a farsang, az oviban is, az iskolában is.
Én három napra ismét eltűntem, pont akkor, amikor fotózhattam volna itt is, ott is.
Szerda estére lettek készen a jelmezek, kivéve Hanna csokrát, de mert csütörtök este hazafutottam egy altatás, ölelgetés erejéig, gondoltam frissen megveszem a virágot... de Hanna megelőzött.
A virágosnál lelkesen meséltem, hogy Hanna menyasszony lesz, ehhez szeretnék egy kis fehér csokrot köttetni neki, mire a virágos sejtelmesen mosolyogva hazaküldött:
- Már volt itt Hanna a nagymamával, mert (itt az egyik szemem sír, másik meg nevet mondat...) a mama egész nap dolgozik, a papa meg sosem ér rá. :)
Hannácska ugyanis elnavigálta Marit a bolthoz, és megvetette magának a csokrot. Édes babám...

Áron szellem jelmeze olyannyira hitelesre sikerült, hogy Borika, az egyik csoporttárs nem mert bemenni a csoportszobába, így Áronom csak kis ideig viselhette az álarcot. Ennek ellenére jobban örültem neki, mint az eredeti pókember ötletnek. A lányok pompáztak a csajos ruhákban, Lellének pedig annyi volt a hozzáfűzni valója, hogy ő kedves krokodil lesz. :) Ami azért vicces, mert Lellének a legnagyobb mumusa a krokodil. De erről majd később. :)





2014. február 12., szerda

Új gyerek

Még december elején ködösítettem arról, hogy ismét valami újba fogtam.
Azóta készülök arra, hogy írjak róla, és megvallom, nagyon nagyon nehéz.

16 éves voltam, amikor a sport és a szerelem mellett belehabarodtam a pszichológiába. Az első impulzus a gyermeklélektan című könyv volt, az első olyan irodalom, ami szakmainak számított, számomra pedig letehetetlennek bizonyult. Onnantól bármilyen pszichológiával kapcsolatos irodalom került a kezembe, az első betűtől az utolsóig érdeklődéssel, odaadással olvastam, tanultam.
Kérdés sem volt, hogy hova felvételizzek, és bár elsőre Pécsre nem sikerült, egy évnyi pszichológiai asszisztensi képzés után az eltére kezdtem járni.

Aki ismer, az tudja, hogy meglehetősen hosszú, és végül hepiend nélküli az egyetemi pályafutásom, és az utolsó évek küzdelmei nem erősítették meg bennem a vágyat, hogy diplomám legyen az izabella utcából. Pedig számtalan előkészítősöm ma már phd-s, vagy éppenséggel tanít is az egyetemen, talán nem is lenne olyan végtelenül nagy dolog megírni egy szakdolgozatot, és megcsinálni egy államvizsgát, valami mégis hiányzik hozzá.
Hit. Magamban. Leginkább.

A fotózás nagy szerelem, a mai napig az, és nagyon sokat köszönhetek annak, hogy elindultam azon az úton. Az alapcél az volt, hogy megerősítsem magamban a hiányzó bizalmat, hogy valamiben jó lehetek, nem titkolva azt a szándékot, hogy ha ez sikerül, talán közelebb kerülök a diplomamunka megírásához is.
Nem így lett. :)

És miközben az állandó kétkedés, önmarcangolás hullámain lavíroztam, majdnem észrevétlenül megtalált az a dolog, ami öt éve itt van előttem, a kezdetektől fogva motivál, épp csak a hit hiányzott belőlem ahhoz, hogy meglássam.
Ma beadtam a felvételi jelentkezésemet az elte bárczi gyógyped szakára.
Ahhoz, amit most csinálok, valószínűleg teljesen felesleges volt ez a lépés, nekem viszont szükségem van egy befejezett iskolára, egy diplomára, és a hitelesség kedvéért azt sem bánom, hogyha az szakirányú.

És akkor most jönne az izgalmas rész, ahol valószínűleg elvesznék a legapróbb részletekben, és belebonyolódnék minden mondatba.
Igyekszem nagyon tárgyilagos és lényegre törő lenni amennyiben ez lehetséges, bár azt hiszem nem az. :)

A történet Mikolt alig nyolc hónapos korában kezdődött, amikor eljutottam Biatorbágyra, az ottani Korai Fejlesztőbe, és hetente beszélgettem Kornéllal, miközben ő Mimivel foglalkozott. Mikoltot Áron váltotta, nem passzióból, hanem mert (a terveimmel ellentétben) neki is szüksége volt korai fejlesztésre. Már akkor láttam, hogy Kornél valami olyat tud, amit senki más, a fejében lévő rendszert megismerve pedig menthetetlenül beavatottá váltam. A mellette töltött heti egy-másfél óra másfél éven keresztül adott egy alapszemléletet, már nem voltam képes úgy ránézni egy kisgyerekre, hogy ne figyeljem azokat a jeleket, amiket Kornél tanított, leszámítva, hogy ezt nem oktatási szándékkal tette. :)

Áron még nem járt önállóan, amikor kiköltöztünk Malajziába, Kornéllal a kapcsolat pedig eleinte hézagos volt, aztán megszakadt. Csak miután hazajöttünk vettük fel újra a fonalat, első körben azért, hogy kimondja, Lellének semmi szüksége rá. :) Így szülői minőségem a fejlesztőben meg is szűnt, helyette viszont beszélgetni kezdtünk szakmai dolgokról.
Ezeknek a beszélgetéseknek az egyik visszatérő aspektusa az volt, hogy segítsek megírni mindazt, ami a fejében van. 
Előbb hezitálva, aztán egyre nagyobb lelkesedéssel engedtem a kérésnek, ugyanis pont úgy, ahogy anno a pszichológiával kapcsolatban, most is azt éreztem, hogy minél többet kérdezek, annál jobban érdekel az amit Kornél csinál.

Július óta tanulok Kornéltól, ami számomra a leghitelesebb forrás, és szeptember óta dolgozunk közös projekteken is, ahol előbb csak megfigyelő voltam, aztán segítő, mostanra pedig a mélyvízbe dobva nekem is van gyerekecske a kezemben.
Mégpedig nem is akárki, hanem Panka Dalmája. 
Ez egy gyönyörű történet már most, hosszú út vezetett minket végül egymáshoz, sok vitával tarkítva az előzményeket, de mindez már a múlté.
Dalma, aki egy hónapja még csak féloldalasan kúszott, mára egy magától felülni tudó, önállóan, darabosat evő, mászó kisasszony lett. Négyszer volt a kezemben, Panka pedig rengeteget foglalkozik vele, de mindaz, amit Dalma ma tud, Kornél módszerének köszönhető.

Az elköteleződésem töretlen, a mai nappal pedig fejest ugrottam egy olyan jövőbe, amiben ismét vizsgaidőszakok lesznek, és rengeteg munka, tanulás, lemondás, de tudom, hogy miért akarom, miért csinálom. Mindenre, amit valaha tanultam, és ami valóban én vagyok szükségem van ahhoz, hogy ezt csinálni tudjam, és azt hiszem ez az, amire vágytam, amit kerestem. Mindezt úgy, hogy adott a módszer, és van egy mester is hozzá. 
Még nem tudom mivel érdemeltem ki ezt, de mindenesetre szeretném jól csinálni. 
Amellett, hogy még vagy tizenöt évig a saját gyerekeim mellett a helyem elsősorban. 
Lelle például már most tökéletes utánpótlás, Dalma egyik minimotivátora egyben, és az erőnlétemért is felelős (a hátamra mászva drukkol, míg Dalmival foglalkozom. :)

Elvéve a komolyságot, íme Lelle, a szakavatott.


2014. január 25., szombat

Az első bizonyítvány

A héten többször eszembe jutott, hogy ma lesz a napja annak, hogy Hanna tájékoztatójába bekerül az első hivatalos pecsét, és megérkezik a visszajelzés arról, hogy Dóri néni hogyan látja őt fél évnyi közös munka után.
Valamikor januárban volt egy hosszabb beszélgetésünk Danival arról, hogy milyen is az iskola, nem ez, hanem úgy általában, és mi volna az ideális.
Akkor arra jutottunk, hogy a cél, hogy a gyerekekből egészséges és boldog emberek váljanak.
Ebből az következik, hogy a féléves bizonyítvány megírásával Dóri néni idejét pazarolni vétek. Bármi is van benne, öröm látni, ahogy Hanna szívesen megy, szívesen tanul, szívesen készül.
Hogy Dóri néni azt erősíti, ami jó.
Még úgy is, hogy a tájékoztatóban egyébként is komoly százalékokban mérik az írás, olvasás, számolás készséget. (Soha nem téma itthon, hogy ezek a számok mit jelentenek.)

Visszatérve a bizonyítványra.
Hanna délben enyhe izgalommal mesélte, hogy megkapták. Aztán könyvtárba mentünk, ami sokkal lelkesítőbb volt, végül pedig a sűrű programpontok miatt el is maradt a szemrevételezése.
Alvás után jutottam hozzá, kérdeztem Hannát, hogy olvassuk-e együtt, de ő inkább a kisbabák születéséről szóló könyv lapozgatását választotta.
A bizonyítvány tartalmára részletesen nem térnék ki, a legfontosabb számomra az, hogy Dóri néni épp úgy látja Hannát, ahogyan én. Vagyis ugyanonnan indulhatunk a Hanna témában, ha van bármi, amiről beszélnünk kell majd. És ez nagyon megnyugtató.
Tudom, hogy miben jó, és mi az, ami kevésbé megy neki, nem akarom jobbnak, ügyesebbnek gondolni, mint amennyire ügyes és okos.
Csodás ahogyan ír, akkor is, ha azt lassan teszi. Tudom, hogy a ceruzafogása sokat finomodott, de messze nem tökéletes, erre még jobban oda kell majd figyelnem, hogy ne csak szép legyen amit csinál, hanem megfelelő tempójú is.
Szépen olvas, bár ez is teljesen mindegy, mert szeret olvasni. Magától veszi elő a könyveket, és olvasgatja hangosan, és ez olyan fajta öröm, mint látni az első lépéseket...

A nyáron megcsinált teszten a soralkotás-szabályfelismerésben volt a leggyengébb, és ez a mostani szöveges értékelésben is megjelent.
Mindenféle összeesküvés elméletet igyekszem félretenni, de azt gondolom, hogy ez valami olyasmi, amit egészen pici korára lehetne visszavezetni. A mostani tünet egyfelől a fent említett, másfelől a gyakran kalandozó figyelem, és a kényszeresség bizonyos cselekvések egymásra épülésében.
Keresem a megoldást, mert azt szeretném, hogy mindazok a készségek, amikre alapként szüksége van, bevésődjenek.
Nem azért, mert jobbnak kellene lennie mint amilyen, hanem azért, mert a szárnyaláshoz, ahhoz, hogy boldog és egészséges felnőtt lehessen, el kell tologatnunk előle minden olyan akadályt, amit csak tudunk.

Este, amikor elköszöntem tőle, megkérdezte, hogy mi is van abban a bizonyítványban.
Hát az, hogy együttműködő. :) Azzal engedett el, hogy holnap olvassuk végig az egészet.

2014. január 17., péntek

Csak szólok...

Alább új bejegyzések is vannak. Az albumban pedig a szeptemberi képek :).

Mert megjegyeztem...

Olyan megdöbbentő volt, hogy nem kellett papír se hozzá :D

A lányok az este (nekem kimenőm volt), vagyis már az éj leple alatt kilopóztak a szobájukból, majd visszalopóztak egy 90x200as matraccal (Dani valami neszt ugyan hallott, és ki is szólt a Miágyunkból, hogy namostmárténylegcsendlegyenegykettő (Hanna reggeli vallomása szerint ezen ponton épp az előtérben húzták-vonták a szivacsot Mimivel) három) (1. fantasztikusak, 2. fantasztikusak, 3. kicsit elgondolkodtam, hogy mit fognak hasonló módon a szobájukba húzni-vonni nemsokára, és vajon el merek-e majd menni akkor is, bízva Dani abszolút hallásában. :)).
Éjjel, mikor az éjszakai betakarós körrel hozzájuk értem, meghatva időztem a két, vigyázzfekvésben szuszogó kiskirálylány mellett, alig volt szívem Mikoltot visszalapátolni a saját ágyába... azért mégiscsak kényelmesebb összegömbölyödni.

Reggel, miután Lellével kettesben maradtunk, gondoltam rendet teszek fent. Lelli is követett, neki a babái aludtak az ágyában, és sürgősen meg kellett őket néznie.
Míg én a szivacsot vittem az egyik szobából a másikba, ő a hálószobában ténykedett, aztán egyszercsak megjelent az ajtóban, komoly munkában, hozta ugyanis a két legnagyobb babát, amik így együttesen súlyra is, termetre is meghaladják az erejét.
Csillogó szemmel, kicsit elfáradva a nagy cipekedésben lerogyott a szivacsra, és a cumija mögül (a verejtéket törölgetve a homlokáról) felvilágosított:
- Mama, én olyan erős vagyok, mint az állat.
A kibuggyanó nevetés sem változtat ilyenkor semmit az arcán, ettől még sokkal szórakoztatóbb:
- Lellém, ezt meg kitől hallottad?
Szemöldökránc, elgondolkodó tekintet:
- Hát a Jézustól.

2014. január 13., hétfő

Olyan, mint egy rendes gyerek

Lelle.
Ahogy kitették a nagyok a lábukat (Áron maradt, ő a Mikulás óta be nem szeretné tenni), Lellike megcsillogtatta gyermeki énjének legmélyebb bugyrait.
Lehet, hogy csak nekem kezdődött kissé döcögősen az év, de végül mégiscsak arra jutottam, hogy ha Lelle

- annak ellenére, hogy már egy ideje nem ülök neki háttal, és aznap sem tettem, viszont építettem egy nagy várat fakockákból, amit háton fekve, egy cumi és egy paplan társaságában két lábbal rugdos szét.
- Áron könyörgőre fogja, amire csak a szeme villan, és közelebb csúszik a várhoz, hogy a még ép részeket is elérje.
- a délelőtt folyamán egy tubusos ragasztó felét az asztalra keni, és mosolyogva figyeli, mit reagálok
- semmit nem vesz a szájába, amitől kicsit is jóllakhatna, ellenben a reggelt azzal indítja, hogy "gumicukor", amit amúgy nem is szeret(ne), de Áron előtte járt a jó példával...
- és hamár a reggel, amint a szeme kipattan, ellentmondást nem tűrve parancsol rám: Mama, menjünk le. A nem tűrés torokszaggató üvöltéssel behelyettesíthető. Az én szemem épp nem pattan ki ilyenkor.
- az ebédet szintén visszautasítva egy joghurtot kér (este óta ez az első dolog, amit megenne...), majd akkurátusan csurgatja az asztalra, hogy a kanállal rajzoljon mintát belőle (már volt ilyen igen).
- Hanna ceruzáit módszeresen a földre hajigálja, közben néz.
- egy csillogó filccel kidekorálja az arcát pár másodperc alatt, de ha nem az arcát, akkor a falat, vagy az asztalt, és az sem zavarja, ha a közelben vagyok, csak gyorsabban dolgozik.
- mindenre és bármire a nem az első és az utolsó szava, és ha megsértődik azon, hogy nemet mondok, akkor elcsukló hangon rámripakodik, hogy buta vagy Mama.

akkor itt az ideje belátnom, hogy kétésfél évesen ilyen a világ vele. Akkor is, ha Mikolton edződve a mai napig érhetnek meglepetések.
A szeme sem áll jól.


És aztán délben, amikor elindulunk az oviba, azt mondja:
- Hazahozzuk a lányokat, megpuszilgatom az Áront, és megyek aludni.
Meg hogy.
- Mama, a babám fennmaradt, menj érte gyorsan gyorsan, mert nagyon sír.
És a délutáni alvás alatt a pólója alól csak a baba feje kandikál ki, mert ő épp a pocakjában kiszüli.
Meg az autóban:
- Papa, pisilek.
- Van rajtad pelus?
- Vaaaan. Nem esik ki a pelusomról a pisi.
És énekel, és bármit, amit a hátára tud venni, azt fel is veszi, és nagykomolyan jönmegy vele, és egyedül felveszi a bakancsát, a sapkáját és a kabátját is.

És végül este, mikor a hatodik kör holamásikcumim, hasambakönyökölős neteddígyakezedmertnemlátok (sorozatot nézünk Danival, hogy nekünk is jó legyen) után végre elalszik, szóval olyankor hosszú percekig csak nézem, hogy milyen gyönyörű, és szórakoztató, és okos.
A legkisebb ciklon. Vagy tornádó. Vagy cunami.