2010. szeptember 12., vasárnap

Újabb híradás Áronról

Péntek délutántól vasárnap délig voltam vele egyhuzamban.
Nagyon érdekes, ahogy az ember hozzászokik a kórházi élethez. Amikor a számomra egyik legmeghatározóbb kurzuson azt tanultuk, a legtöbb, amit a kórházban az ott tartózkodókkal tenni lehet, hogy döntési helyzetbe hozzuk őket (természetesen olyan dolgokra kell itt gondolni, mint pl. hogy kér-e még egy takarót vagy sem, hogy merre legyen a feje... stb.), hogy megélhessék a kompetenciájukat, a saját életük feletti kontrollt, sejtettem, miről van szó, most már tudom is.
Elképesztő látni, ahogy felnőtt (amúgy egészséges, hiszen a gyerekkel történt, ami történt) emberek gyerekként viselkednek, mindenben ráhagyatkoznak az ápolókra, semmit nem kérdőjeleznek meg. Ha azt mondják becsukjuk az ajtót, becsukják. Akkor is, ha szakad róluk a víz a melegtől...

Tudatosan törekszem arra, hogy Áron első számú gondozói mi maradjunk. A miénk a felelősség, amit szeretnék is vállalni, az orvosok, az ápolók, és mindenki más azért van mellettünk, mert így biztonságos. A mi feladatunk, hogy éljük az életünket, kicsit koncentráltabb figyelemmel Áronra, de semmiképpen nem a "beteg" bélyeggel. Van egy súlyos fejsérülése, amire oda kell figyelnünk.
Van akit nem engednek ki az udvarra a babakocsival sem, (ugyanannyi idős, a sérülés is ugyanaz, a baleset is ugyanakkor történt, mint nálunk) hogy abban aludjon a levegőn. Nem tologatni szeretné, csak kitenni benne... A folyosón lehet sétálni kézben a babával, a babakocsiba nem teheti bele...
Én kivittem, Áron azonnal elaludt, meg sem mozdítottam a kocsit. Szerintem így stabilabb a feje, mintha nem tud elaludni, és a kezemben forgolódik fáradtan, és közben sétálunk.
Dani hívta fel rá a figyelmemet, hogy egy csomó mindenről nem kell megkérdeznem az ápolókat, mert ha kérdezek, a válasz automatikus nem. Gondolkodás, mérlegelés nélkül. Pedig lehet, hogy hasznos dolgot szeretnék... A fejvédőn mindenki mosolyog, hogy milyen jópofa... szerintem inkább hasznos, és sajnálom, hogy ott ilyen nincs raktáron azonnal. A szórólapot, amit Pali elhozott a forgalmazótól oda sem merem adni, mert félek, kidobják.

Áronra visszatérve.
Tegnapi vért vettek tőle, és vizeletet is vizsgáltak. A Főorvos asszony volt bent, ő a legszigorúbb. Hogy miért kell a fejéből vért venni úgy, hogy nem mehetek be vele, nem tudom, ők sem tudtak erre felelni. Ha nagyon fontos, miért a harmadik napon szúrják meg? Ha nem annyira, akkor miért szúrják meg egyáltalán?
A fejkörmérete egy centivel csökkent, vagyis a duzzanat kisebb. Minden egyéb mutatója is teljesen rendben van, olyan, mint itthon. Sírni a szúráson kívül még nem hallottam, de miért is sírna, ha mindig van valaki, aki csak vele foglalkozik? :) Mindenkire mosolyog, az egész osztály a szívébe zárta már. Ez jó.

Én pedig próbálom nyugodtan, vidáman tölteni Áronnal az időt, azon kívül, hogy nagyon nehéz folyamatosan cipelni, élvezem, hogy egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Tulajdonképpen most igazán megélem újra ezt a kort, és ezért nagyon hálás vagyok. Jó vele kelni és feküdni, szeretem, ahogy keresi a helyét elalvásnál rajtam. Nem lesz könnyű visszaszokni a legkisebb testvér szerepébe, ebből a nagyon intenzív egykeségből. Törekszem a legsimább átmenetre... de van ami nem rajtam múlik.
A lányok még mindig csodásan ügyesek, nagyon jó tudni, hogy értik és elfogadják a helyzetet. Az elmúlt két napban nem láttam őket, és iszonyúan hiányoztak. Hogy Áron mennyire hiányolja őket, csak ma derült ki. Figyelgettem, hogy a Mimikorú kislányhoz hogyan viszonyul, de nem mutatott különösebb érdeklődést iránta. Ma Dani behozta a lányokat. Megígértük nekik, hogy bejöhetnek a játszótérre, az épület elé, és már nagyon várták. Pénteken kérdeztem Hannát, hiányzik-e neki Áron, azt mondta nem. :) Nem hiszem... :)
Végül úgy alakult, hogy bejöttek a szobába is.
Áronnak ragyogott az arca, amikor meglátta a nővéreit, Hanna azonnal rohant hozzá, ölelgette, babusgatta, Mikolt a tőle elképzelhető legfinomabban puszilgatta, szeretgette. Egy kupacban voltak, ölelték egymást, Áron gurgulázott, puszilgatta őket, konkrétan be akarta kapni mindkettőt. Úgy látom szeretik egymást... :):) És ezt olyan leírhatatlan öröm látni, hát még megélni...

Míg bent vagyunk, a kórház is az otthonunkká vált. Én pl. simán a játszószobában felejtettem a telefonomat, egy apuka szólt, hogy talán vigyem magammal inkább, mielőtt más teszi. A pszichológus köpönyegemet is felvettem ideiglenesen. Tegnap egy nagyon fiatal nővérpáros volt ügyeletben, akik nagyon kedvesek és segítőkészek, talán pont ezért. Az idősebbek sokszor türelmetlenek a gyerekekkel, főleg a nagyobbakkal, nem ritka a hangos szó, vagy a csúnya fegyelmezés sem.
Egy tizenéves kislányt hoztak fekvőgipsszel, ágytálaznia kellett volna. Mondogattak neki mindent (szerencsére nem jutott még el a fenyegetésig a dolog), de szegény nagyon meg volt illetődve, semmiképpen nem akart pisilni. Egy darabig hallgattam, és éreztem, hogy egyre jobban elzárkózik, és nem fog sikerülni meggyőzni. Vettem egy nagy levegőt, átmentem hozzá. Eltartott egy darabig, de végül sikerült pisilnie, közben a kezemet szorította, aztán elsírta magát, szégyenében...
Hanna óta először éreztem, hogy hiányzik, hogy a tudásomat (azt a keveset, amit kaptam), újra továbbadhassam. Pedig nem kellene sokat foglalkozni, főleg ezzel a fiatalabb gárdával. Csak annyit kellene megtanítani neki, hogy az első, hogy bizalmi légkört alakítsanak ki a betegekkel. Onnantól nyert ügyük van.

Délután egy 5 hónapos kislányt hozott az anyukája, akinek agyrázkódása volt, vért vettek és branült kapott a fejébe. Az eljárás ugyan az volt, mint nálunk, anyuka nem mehetett be vele. Amikor a kislányt kihozták, anyuka rezzenéstelen arccal tette be a kiságyba, pedig mióta megérkeztek üvöltött szegény. Aztán anyuka hazament... Ruháért.
Két és fél órán keresztül próbáltuk öten felváltva megvígasztani a picit, sikertelenül, enni is adtunk neki, már amennyi volt a cumisüvegében, hiába.
Amikor anyuka visszaért, és közölte, hogy nem biztos, hogy marad éjszakára (???), úgy döntöttem, megkérdezem, komolyan gondolja-e, hogy heten nem alszunk majd a gyereke szívszaggató sírásától.
Majd kértem Danit, hogy költözzünk át a fizetős részbe, egyágyas szobába. Azt felelte, hogy jó intézetvezető lesz belőlem egyszer, majd kezet rázott, hogy spóroltam a családnak három éjszakát eddig, majd fogta a cuccunkat és átvitte az egyágyasba. Nagyon szeretem. A csapatunkat főképp.
Csend volt végre, és kicsit hűvösebb, Áron reggel fél kilencig aludt.
Ma kaptunk egy fürdőszoba társat (a mellettünk lévő szobával közös a fürdő), de még így is nyugodtabb ez, mint az átjáróban.

És egy picit a családról is essen szó. Dani, a nagyszülők, és az egész család, (és a barátok se maradjanak ki!) rengeteget segít. Ha valamelyikünk épp úton van a hely és szerepcsere miatt, akkor a lányokkal mindig van valaki. Tegnap Dani egész nap drámán volt, a lányok Palival Marival voltak, játszóházaztak EmmaFlóráékkal, közben nálunk járt Manó Sanyi és Blanka is. A mamám és Csilla pedig délután jöttek be hozzánk.
Pali pénteken beszerezte, és behozta a kobakot, így Áron már teljes biztonságban közlekedhet. Már amennyire most szabad neki. :)
Folyamatosan ellátnak bennünket finomabbnál finomabb ételekkel, és ez nagyon nagy segítség. És megható is egyben.
Minden alkalommal, ha kérem Danit, nézzen rá a blogra, elérzékenyülök, hogy mennyi komment érkezett. Talán Áron születésekor kaptunk ennyi visszajelzést utoljára, és nagyon köszönöm, mert nagyon sokat jelent nekem. Erőt ad, hogy tudom, hogy nem egyedül csináljuk...

A kis bukósisakos mosolygombóc.

10 megjegyzés:

Zsuzsi írta...

Mindig csodáltam a hozzáállásodat gyerekhez, felnőtthöz, problémákhoz egyaránt. Most sincs másképp!
Aki csak ismer és olvas tanulhat Tőled! Köszönet érte!
zsuzsi

panka írta...

Édes kicsi Áron! :-))) Jó látni, hogy az ő mosolya töretlen, ez a lényeg.
Nektek pedig további kitartást... Bár úgy látom van még, és ez jó. Tényleg szuper a csapatotok! Persze ez biztos egy olyan helyzet, amikor nincs más választásod, minthogy legyen, és még legyen, és még legyen erőd, de azért csodállak. :-) Talán majd akkor kell figyelni rá, hogy töltekezhess kicsit, mikor elsimulnak körötted a dolgok - legalábbis nálam tipikusan a krízishelyzetek _után_ szokott borulni a bili, olyankor szoktam padlóra kerülni energiában és lelkileg.
(És...tudom, hogy nem lehet vadidegenek sorsát a vállunkra venni, de nem hagy nyugodni, hogy mi lett azzal a picivel? Remélem végül mégis bentmaradt vele az anyuka... :-/)

Judit írta...

Kinga! Ezt most én köszönöm!!! :)
Ölellek Benneteket és talán mostmár kezdődhet a visszaszámlálás! Hajráááá!

pami írta...

Olyan jó, hogy szinte mindíg kilátsz magadból, ez neked is jó és a körülötted élőknek is és most a kislánynal is jó volt akinek segítettél, drukkolok nagyon pami

Unknown írta...

Szia!
Már régóta olvaslak,de eddig egyszer írtam hozzászólást.Áron születésekor:-)
Most a vérvétellel kapcsolatban írnék.
Nem okoskodni akarok,tudom,hogy ilyenkor nehéz és fárad az ember,fogy az ereje,főleg ahhoz,hogy vitatkozzon stb.
Nekem a legkisebbnek volt áprilisban egy katéteres szívműtétje.Egy kórházban csinálják ezt,ahol sokkal szigorúbb szabályok vannak mint más kórházakban.
Tudtam hova megyünk,utána jártam,olvastam tudtam,hogy olyan szabályok vannak amikről megpróbálnak meggyőzni,hogy joguk van hozzá,nekem meg nincs!stb.Beszéltünk ügyvéddel,aki kinyomtatta az erre vonatkozó jogszabályt.
3×futottunk neki a műtétnek,ebből kétszer bent feküdtünk.Az első alkalommal megpróbáltak kiküldeni a vérvételről így:
"Akkor most anya kimegy"Erre én:"Miért is?"Válasz:"Mert itt ez a szabály!"
Azt válaszoltam,hogy akkor most szabályt sértünk,mert én nem megyek ki!!!
Pofavágás,szájhúzás,de maradtam!
Következő alkalommal már nem próbál meg kiküldeni!
Engem,de a többi anyukát igen!Mert ők nem "mertek" szembeszállni velük!
Bent létünk alatt én mindenkit biztattam!!
Most is ezt teszem Veled!Legközelebb maradj!!Jogod van hozzá,bármit is mondanak!!!
A kis "mosolygombóc" tényleg aranyos a fejvédőben!!!:-))))
Kitartást Neked/Nektek!Bár azt hiszem abban jó vagy!;-)
Szia
Jutka

Szitya írta...

Kinga!
Olyan szép, ahogyan írsz! Annyira megható, emberi és kedves!
A testvérek találkozása is gyönyörű lehetett! Tudom, hogy most már tényleg visszaszámoltok!
Szerencsés gyerkőc ez a tündéri Áron, hogy hozzátok érkezett!
Ahogy Hanna és Mimi is az!
És külön öröm, hogy erről mi -olvasóid - is tudunk!
Ölellek és alig várom, hogy újra találkozhassunk!
Szilvi

Dius írta...

Ma gondoltam rád. Többször is eszembe jutottatok a hétvégén is, hogy vajon hogy viselitek családilag a kórházasdit? De ma konkrétan a Te higgadt problémamegoldó-képességedre áhítoztam, mikor próbáltam megoldani egy számomra nehéz helyzetet a fiaimmal.
Most pedig, ahogy olvastam ezt a bejegyzést, még inkább szeretném, ha csak egy kicsi lenne nekem abból, ami a Tied.
Továbbra is drukkolok Nektek a gyors gyógyulásért, de Áron kópés mosolyából úgy ítélem, nem lesz itt semmi baj. :)

JuditAu írta...

Összeszorult a szívem ahogy olvastam a soraid... Örülök is, hogy jól vagytok, és hogy a pozitív hozzáállásod mennyire sokat dob a napjaitokon, meg sajnálom is, hogy milyen küzdelmeket kell harcolni, hogy milyen állapotok vannak körülöttetek, és hogy külön kell lennie a családotoknak...
Lassan letelik a hét, és mehettek haza! Áron pedig tényleg nagyon aranyos ebben a védősapiban!

Melcsi írta...

Sziasztok! Nagy nagy öröm olvasni, hogy javultok. Most már azért drukkolunk, hogy minél előbb hazamehessetek és együtt legyen újra a kis családotok. Áron nagyon édes a "bukósisakban". Annak idején az én Levikémnek sem ártott volna egy ilyesmi. Sokszor koppant a buksija. Sok-sok gyógypuszi! Melcsi

Eszter írta...

Kedevs Kinga!

Ez a vérvételes dolog felháborító! De valószínűleg én is kimentem volna, nincs hozzászokva az ember az ellenálláshoz.

Én a kiskamaszt is sajnálom, egy nő miért nem tud ebbe belegondolni? Vagy ő már nem is emlékszik rá, hogy ő is volt szégyenlős kislány????

Remélem, ma már hazaengedtek Benneteket és a lányok otthon szeretgethetik kistesójukat.

Szeretettel: Eszter