2011. február 10., csütörtök

Kiddies Patch, avagy az ovi az én szememmel

Amikor először jártunk itt, és láttam az ovit kívülről, nagyon elszomorodtam, hogy vajon miért nem itt lakunk, ahol tiszta, új, szép környezetbe járhatna Hanna. Aztán megnéztük belülről is, és még mindig azt gondoltam, jó lenne. amikor a vezetővel beszéltünk, kicsit elbizonytalanodtam, túlságosan pörgött, mindent nagyon jó fényben igyekezett feltűntetni, bármit kérdeztem tőle csak pozitív válaszokat kaptam.

Ezzel együtt tartottam magam ahhoz az egyik alapelvhez, hogy a jó ovi közel van. A második legfontosabb az óvónő személye, amiről semmit sem tudtunk egészen addig a napig, míg Hanna először ment be Danival, hogy már ott töltse a délelőttöt. Amit tudtam, hogy nincsenek játékok, hogy minden szoba fala lukas, (ez a dizájn része, színes körök vannak festve a falakra, színes stukkók vannak a plafonon, kör alakú az étkező, ami a közös térből van leválasztva, és a csoportszobák falain is ilyen színes lukak vannak, amin a kisebbek akár ki is tudnak mászni. Praktikusan mindenhol zaj van, kivéve a számítógép szobát, ami szeparált, és a legkisebbek helységét, ahol alkalomadtán alszanak is) nagyon kevés a könyv, a közös térben kevés a mozgásra alkalmas játék (egy kisház, pár ugráló csacsi, és néhány labda...) és csak nagy ritkán mennek ki az udvarra, akkor sem használják az amúgy zseniális medencét... Szóval nem minden fenntartás nélkül engedtem el Hannát, aki viszont magához méltóna nagyon készült és nagyon nagy örömmel indult első nap.

Hogy mit csináltak, sosem derült ki teljesen, mert Hanna annyira elfáradt délre, mikor mentem érte, hogy nem mesélt szívesen, délután pedig élvezte, hogy végre valaki megérti amit mond... Apropó... Eleinte sem magyarul, sem az általa használt halandzsanyelven nem szólalt meg odabenn, minden nap, amikor mentem érte, kérdeztem az éppen ügyelő nevelőt, milyen napja volt Hannának, de eleinte azon kívül, hogy nem sírt, nem sokat tudtak mondani.

Szép lassan derült ki, hogy ki Hanna óvónénije, a nevét is megtudtam idővel, Auntie Geatha a neve, egy indiai hölgy, picivel idősebb a kislánya, mint Áron. Minden alkalommal, amikor mentem, igyekeztem beszélni vele, és egyre inább úgy véltem, Hanna jó kezekben van. Geatha nem bűbáj, de szeretetre méltó és szerető, a határokat kellőképpen tartó, de ugyanakkor egyénileg engedő, kooperatív pedagógus és ez nekem nagyon fontos.

Az első héten nem nagyon történt lényeges, minden nap volt valami apró alkotás, de sokszor éreztem úgy, hogy inkább gyerekmegőrző ez az intézmény, mint óvoda. A második héten Hanna hazahozta az órarendet, nekem meg elkerekedett a szemem... ugyanis minden nap fél órás beosztásban vannak "tantárgyaik", matek, tudomány, sport, olvasás... és nem utolsósorban mandarin és maláj nyelv... ja és számtech. Egy cseppet sem csodálom, hogy Hanna délután három és fél órát alszik...

Nagyon leterhelőnek vélem, amit csinálnak, főleg, mert Hannu az 5-6 évesek közé jár, és bár nem ő a legfiatalabb, ő az egyetlen, aki nem beszél angolul, vagyis nem érti, amit kérnek tőle, csak utánoz, igyekszik követni amit a többiektől lát, ezt viszont derekasan.

Ma egészen hosszan voltam bent reggel is, és délben is, mert Hanna ma elször azt mondta, nem szeretne menni... Mert nagyon sok mindent kell csinálni, és nem engedik, hogy könyvet nézegessen... válaszolta a miértre. Igyekeztem minden pozitív vonatkozást felsorolni, és elmesélni, hogy sokszor nekünk sincs kedvünk a feladatainkhoz, és persze sokkal jobb lenne, ha többet játszhatna, blablabla... és elindultunk.

Bent kérte, mondjam meg az óvónéninek, beszéljen hozzá magyarul, hagyjam bent vele Mikoltot, esetleg maradjak vele én is. Beszéltem Geathaval, aki megerősítette, hogy tegnap nagyon sokat dolgoztak, megmutatta a matek munkafüzetet... szerintem legalább 2. osztályos szint, ebből 5 oldalt csináltak a többiek, Hanna kettő és felet. itthon a magyar feladatos könyvben egyszerre egy dolgot csinálunk... Ráadásul 1-10ig számolnak, olyan feladat is volt, amiben négyzetben vagy háromszögben szétszórva számok voltak, ezeket kellett összekötni úgy, hogy 1-10ig a háromszögekben lévőket és a négyzetben szereplőket külön... amikor jöttünk, Hanna még fel sem ismerte a számokat... Szerintem nagyon sok ez egyszerre, pláne, hogy pillanatnyilag az angol is kihívás számára.

Geatha nagyon együttműködő volt, amikor meséltem neki, hogy Hanna ma nem szeretett volna jönni, kérdezte, hogy mennyit várjon el tőle, mit gondolok, mi lehet a megoldás... és megerősített, hogy Hanna zseniális, ahogy igyekszik helytállni. Megbeszéltük, hogy ha látja, hogy fárad, még egyszer megkéri, hogy fejezze be, amit épp csinál, aztán engedje könyvet nézegetni.

Nagyon sajnáltam Hannut és egyben nagyon büszke vagyok rá. Elképesztő teljesítmény tőle, hogy alig múlt négy éves, és érti, hogy ez nem habostorta épp, de küzd, csinálja, kérdez, minden nap új szót hoz, ma már érti, hogy skirt, panties, t-shirt, chicken, shoe, bottle, teacher, water, mondja, hogy thank you, good morning, bye bye, see you tomorrow. Elszámol tízig, ma este a ten után azt mondta: - Papa, el tudok számolni tenig. Az mennyi? :):)

És hogy őszinte legyek, én már régen kiborultam volna a helyében... Ráadásul a babáját, ami szerintem nagyon fontos kapaszkodó volt neki, azt hiszem elhagyta, emiatt nem visz magával semmit az utóbbi napokban... holnap szerintem adok neki egy másikat, bármi is legyen, de szüksége van egy kis kapaszkodóra.

Összesítve... kedvelem a nevelőket, jó, hogy szép és tiszta a környezet, jó, hogy pl. hagyják a gyerekeknek, hogy maguk merjenek levest, hogy amikor alkotnak, soha nem szólnak bele, hogy azt hogyan teszik... de ezek talán természetesek is, csak itt minden nagyon más, és ha valami pozitív, annak duplán örülök... Viszont rettenetesen utálom, hogy úgy érzem, Hanna a próbagyerekünk, és tehetetlennek érzem magam sokszor, hogyan könnyítsem meg a dolgát. Persze itthon a kimaradó részeket igyekszem pótolni (helyes ceruzafogás, sok rajz, krétázás, sport, rengeteg mese, ének), de mert leginkább iszonyú fáradt, nem erőltetek semmit. Jó, hogy sokat babázik, főz, mindent eljátszik, bábozunk, szeretgetem. Bár néha nem egyszerű, kis furdancs a fáradtságtól...

Most épp itt tartunk, még nincs igazi jó barátja, Tiffany, aki mindenki mással undok állítólag, Hannával nagyon kedves, Hanna szeret vele játszani, de ez még nem barátság. Remélem egyre könnyebb lesz neki, ahogy a nyelvet elkezdni érteni, és ezt a fura, nagyon iskolás tempót is megszokja. Deszeternék ide egy Tarkabarka óvodát Csillástul... Flórástul......

9 megjegyzés:

VH írta...

Hát ez bámulatos Hanna részéről.Csak csodálni tudom.Nagyon ügyes ahogyan helytáll, és nem borul ki pl.egy hisztivel. És nem csak neki, hanem mindnyájatoknak egy kihívás az egész lét, amiben benne vagytok. Szívesen cserélnénk veletek,mert egy új kultúrát,szokást és nyelvet tanulnak meg a gyerekek ,és azt hiszem ez hasznukra válik.Ki kell használni ezt a lehetőséget,nem baj ha lassan araszol előre a tanulásban,de csak lesz valahogy.Mindig volt és lesz valahogy,még csak észrevétlenül fogja szívni magába Hanna az angolt,anélkül hogy figyelne valamire:)Hogy milyen a mandarin és maláj nyelv arról fogalmam sincs,de gondolom nem könnyű. Bár az a legkevesebb,amit tudni kéne.
Azért kíváncsi vagyok a folytatásra....ami az ovit illeti.
Puszi,és ölellek azért,hogy ilyen talpraesettek vagytok:)

Szitya írta...

Jaj, Kinga, nekem fáj egy kicsit a szívem Hannáért... Értek én mindent, amit leírsz, és tudom, hogy te is mindent megteszel, csak.... Ez az igyekezet, ez a megfelelni-vágyás olyan ijesztő ebben a korban...
Sok puszi, most külön neki!
Szilvi

Unknown írta...

És most megint bőgök. A napokban Flóra olyan dühösen kérdezte, hogy miért nem hozzátok már Hannát haza... Akármennyire is igyekszünk tudatosan kezelni ezt a helyzetet, azért néha mindannyiunkban felűlkerekednek az érzelmek. :) Tesszük a dolgunkat, Ti ott, mi itt, szépen röpülnek a hétköznapok, de mégis, azt hiszem, még sosem voltunk ilyen árvák! Nagyon szeretlek!

Ja, és a tulipán helye üresen marad!

krz írta...

Kinga...mi lenne, ha mégis hazajönnétek?!...Könnyebb lenne, jó lenne. a gyerekek itthon is rengeteget kapnak Tőletek és Neked is jót tenne egy kis nyugalom....
Vagy több a pozitívum mint a negatívum?
Azt hiszem egy nyugodt nagymamákban-bővelkedő gyermekkor többet ér bármilyen kultúránál...
De ügyesek vagytok, mindent meg fogtok oldani.
Drukk, Emese

uriviki írta...

Nem tudom, miért Erika néven küldte a megjegyzésemet... puszi Viki

KV írta...

Én kivenném, de tudom, könnyű azt mondani...
Puszi

Ágnes írta...

Bár nem voltak ovistársak csak kényszerbarátnők :)) Sára mostanában minden egyes nap emlegeti Hannát. Hogy mikor jön már haza, miért van olyan messze, majd ha nyáron hazajön akkor ugye elmegyünk hozzá? Az utóbbi két hétben szinte minden nap rajzolt vagy kivágott neki valamit itthon vagy az oviban. Tegnap egy kishajót hajtogatott neki, és mondta, hogy majd Hannát is megtanítja erre, ha ő még nem tud. Mindent külön kellett tenni, sőt kikészíteni az előszobába a komódra, hogy ha megyünk, akkor itthon ne hagyjuk... :) Most is ott vannak egy kis zacsiban, odatette. :)
... Hannának biztosan nem lehet könnyű, tényleg elég fura ott az ovis élet, de talpraesett kis csajszi, biztosan nem lesz gond, és összességében talán "többet nyer" ezzel az egésszel, mintha itthon lennétek.
Ettől függetlenül nekünk is nagyon hiányoztok!!
Puszi, Ági

Sisi írta...

Szia Kinga,

vérzik a szívem Hannáért. Nagyon nehéz lehet neki, és hihetetlen ez a megfelelni akarás, ami dolgozik benne. Szerintem nagyon fontos, hogy elmondjátok, sokszor mondjátok neki, hogy nem elvárás, hogy teljesítse, amit a többiek teljesítenek. Mi rengeteget mondtuk nekik, semmi gond, ha nem tudod, az első feladat angolból csipegetni annyit, hogy megértesd magad. És hát ahány gyerek annyiféleképpen kezeli a helyzetet. Kristófom több hónapig véresre tépte a körmeit a kezén lábán egyaránt. Bogi hisztis, kiabáló lett, a barátnőm kisfia Egyiptomban FÉL ÉVIG nem szólalt meg az iskolában. Aztán elkezdett kerek egész angol mondatokban beszélni... szóval nehéz ez akár 4 éves akár 6 akár 8, szerintem a legtöbbet azzal teszed érte, amit most adtok: otthon szeretgetés, összebújás és játék. Az enyéimnek szerintem a víz, mint közeg és az úszásbeli sikerélmények volt az első, ami segített előrelépni.

Bocsánat, de mindig csak a magam és ismerősök tapasztalatait tudom mondani, hogy ez segítség-e nem tudom...

Pusszantás

Blanka és Manó írta...

Jajjjjj Kinga.......
Kicsit beleszakadt a szívem a soraidba...és meg is könnyeztem(Anyunak nem mutatom meg a bejegyzést, mert sírva fakadna)
Bárhogy döntesz, az úgy lesz jó!
Kicsi Hannu......úgy megölelgetném....az a kis felelőségtéli buksiját.
Puszi!