Pedig vannak ám olyanok is, akik kérdeznek, én pedig olyan szívesen válaszolok... nék. De az élet pillanatnyilag a peluscseréről, verekedések kezeléséről, és főképpen a ringatásról, babusgatásról szól. Mind igényli... szerencsére.
Tegnap az ötös bejegyzés kapcsán érkezett egy pár jó kis kérdés Adibabától, amin elgondolkodtam, leginkább a hogyleheteztbírni részén... aztán csak mosolyogtam magamon, meg a képtelen helyzeteken, amik az elmúlt pár hét során némileg sűrűsödtek, és arra jutottam, muszáj írnom erről egy kicsit.
Aztán olvastam a facebookon egy kis szösszenetet, ami sarkos is, meg nem is passzol teljesen a mi valóságunkhoz (én egy rendmániás, kényszeres, egyfolytában multitaszkoló csaj vagyok, Dani meg aztán sosem kérdezne ilyet... még akkor sem, ha esetenként egy kisebb földrengés okozta káoszra jönne haza... sőt, talán örülne, ha végre a nap közepén egy könyvvel a kezemben találna...), összességében benne van az, amitől egy idő után megőrül egy htb... mondjuk én éppen egyre jobban viselem a gyerekekkel járó energiaszint csökkenést az évek múlásával, és lassan már elképzelni sem tudom, mit jelent pl. két szabad kéz, vagy ha nem csüng egy legalább az oldalmon, vagy hogy mit jelent anélkül megkenni egy szelet kenyeret, hogy valaki a nadrágomat huzigálja... nem is beszélve arról, hogy mennyire képtelen gondolat volna egy teljes nap rendben, tisztaságban... csak úgy.
Erre vonatkozó szakirodalom Lepkevárnál olvasható roppant találó formában. :)
Vissza az alapkérdéshez... Hogy bírom? Jól :) Egészen jól...
De őszintén szólva ez a kérdés sosem merült még fel bennem.
És őszintén szólva fogalmam sincs, milyen volt azelőtt, hogy Hanna megszületett volna. Halványan dereng, hogy valaha fontos volt kávézóról kávézóra járni, finnyogni a moziműsoron (vagy azon, hogy már nincs mit megnézni), elkeseredni egy rosszul festett árnyalaton a tincseim ügyében, másoknak dolgozni napi 16 órát, vagy éjjeli lámpa fényénél egy fejezetnyi jóféle olvasmány végeztével jóéjtcsókot váltani a szerelmemmel. Ez utóbbi néha hiányzik...
Azért jó esetben nem négyesikreket szül az ember elsőre, úgy pedig van ideje alkalmazkodni a helyzethez, először az egyhez, aztán a kettőhöz... amíg el nem éri a dolog a lelki és fizikai határait, és már nem szül többet... Esetemben ez négy. (Dani lehet hogy beérte volna kettővel... esetleg hárommal...)
Visszaemlékezve Hannakori önmagamra, arra, aki kétségbe volt esve, ha sírt a gyereke, és szinte lehetetlennek érezte, hogy megfőzzön egy teát (ha mégis, akkor is citrom és méz nélkül, mert az még plusz 15 másodperc...), mert folyamatosan azzal volt elfoglalva, hogy vajon mikor ébred a picije... és ugyanennél az oknál fogva sosem tudott aludni nap közben... meg éjjel sem, még akkor se, ha az a kis gombóc a legmélyebb álmát aludta... nos ehhez képest ma úgy fest a dolog, hogy egyszerre főzök és mosok, és olvasok mesét, meg szoptatok és kirakózom paralell, és ha kell, leteszem a fejem, és már alszom is. Pl. úgy, hogy már csak azt veszem észre, hogy Áron mellettem fekszik és szoptatom... holott az ágyában láttam utoljára.
Apropó alvás... mindig, minden alkalmat kihasználok, hogy meglegyen az a mennyiség, amitől nem válok zombivá, képes vagyok ködök nélkül látni, nem fáj a fejem... egyszóval életképes tudok maradni. Nekem ez a mennyiség legalább hét óra éjjel, és másfél nap közben (az egyhuzamban már nem feltétel :)). Hosszú távon másképp nem megy.
Ha nem alszom és elfelejtek enni, akkor türelmetlen és nyűgös és elviselhetetlen vagyok...
Amitől más egy sokadik gyerek érkezése, azok a már korábban kialakított rutinok, amiktől sokkal gördülékenyebb az élet. Elsőre nagyon sokmindenre kell egyszerre odafigyelni, teszteni mindent, szelektálni, és ez fárasztó, kimerítő, sok időt vesz el a lényeges dolgoktól.
Nekem pl. nagy felismerés volt, hogy lehet lefagyasztani ételt, és akkor pl. a szombati főzést kiiktathatjuk. De ilyenek a minek hol a helye, mikor van itt az ideje, vagy pl. hogy soha nem üres a kezem, mindig van valami, amit épp elteszek, felviszek, lehozok, kidobok.
Sokmindenben segítséget kérek (korábban ezzel is voltak fenntartásaim, de beláttam, mindent nem tudok... és ma már nem is akarok...), ilyen pl. Devi, és persze Dani az első számú.
Sőt ahogy a gyerekek nőnek, nekik is vannak feladataik, pillanatnyilag kezdő fázisban, de a rendcsinálásban pl. segítenek. Hanna sokszor egyedül fürdik, ami bagatellnek tűnik, de hatalmas dolog... Próbálok következetes lenni, sokszor nem sikerül, de ha a gyerekek tudják, mik a szabályok, hogyan következnek a dolgaink egymás után, sokkal könnyebb nekik is, nekem is.
Hanna érkezése után minden nap sírtam. Mindenért... Az első hat hónapunk arról szólt, hogy kerestem a helyem, az új szerepemben, az új életemben.
Mikolt visszaadta a hitemet magamban, Áron megmutatta, mennyire más egy fiúval, és mennyire nem működnek a sablonok, a rutinokkal ellentétben, Lelle pedig megtanít arra, hogy semmi sem fontos, csak az, hogy jól legyünk. Hatan...
Ma már nem sírok minden nap, de pl. meglehetősen elfáradok, és olyankor kiabálok, és türelmetlen vagyok, és legszívesebben elrohannék...
Már háromnál is, és most négygyerekesként méginkább úgy érzem, többször kell levegőhöz jutnom, ha nem is hosszú időkre, de többször egy kevésre gyerekek nélkül is ahhoz, hogy legalábbis valamennyire megmaradjak önmagam. (újabb kérdés, hogy ki is vagyok én gyerekek nélkül... bár ez most a duálúnió édes szakaszában nem igazán aktuális kérdés... (viszont jó kérdés, hogy azért van-e ennyi gyerekem, hogy ne kelljen ezzel a kérdéssel foglalkoznom... (ezen már gondolkoztam és nem...)))
Ez praktiuksan jelenti mondjuk azt, hogy szükségem van arra, hogy írhassak, hogy fotózzak, hogy nyulat varrjak (Lelle nyula akkor készül, ha autózunk valahova... :)), (Viki kedves... íme egy válasz arra, hogy miért ír annyi kisgyerekes anyuka blogot, fotóz és varr... mert ezek megmaradnak, kézzel foghatóak, mindahhoz a sokmindenhez képet, ami azonnal nyomtalanul eltűnik, mint mondjuk hatvan darab palacsinta, vagy egy homoksüti... de lehet, hogy nem is ez a kérdés, hanem, hogy miért pont ezeket?... mert ezek a leginkább hozzáférhetőek, valamilyen módon kapcsolódnak a főtevékenységhez, vagyis a gyerekekhez, és mert nem kell hozzájuk túl sok tehetség, tapasztalat, idő, pénz... a fotózást leszámítva)
Most ez a kihívás. Négygyerekesként is megtalálni az időt magamra, azokra a dolgokra, amik töltenek.
Míg Lellét altattam az jutott az eszembe, hogy olyan ez a sok gyerek, mint egy festő palettája. Mindegyikük érkezésével egy egy újabb szín került rá, és a találkozásainkkor kettő, három, négy, öt vagy akár hat is keveredik, és újabb és újabb színeket hoz létre. És ezt nagyon szeretem megélni. Főképpen a testvérek egymáshoz való viszonyaiban.
Szülőként pedig nagyon jólesik látni, hogy ezek a keveredések tőlem függetlenül hoznak létre tökéletes harmóniát.
Azt hiszem, ezért van ennyi gyerekem. Mégha lelkileg is és fizikailag is elértem a plafont.
Puha ágyban könyvet olvasni éjjeli lámpa fényénél... ráérek majd negyven évesen is.














21 megjegyzés:
Jaj, hát ezt vmi gyönyörűen leírtad!! Ölellek, Zsófi
Ez tényleg ihletett!
Le a kalappal előtted,Kinga!
nagyon nagyon jó volt olvasni!:)
Nem olyan régen csatlakoztam olvasóid lelkes táborába! :)
...És nagyon Örülök ennek, mert ez a bejegyzés nagyon szép és megható. :) Örömmel olvastam :)
Gratulálok a családodhoz! :)
Babi
Jó volt olvasni, de a végén ez a két kép! Egyszerűen fenomenális!
Minden tiszteletem a tied.
Hanna és Lelle mennyire édesek együtt!!
Hanna mint egy kis anyuka... olyan aranyos!
Puszi Nektek!
Ági
Szép írás - szívfájdító, pontos és lelkesítő. Katarzisok vannak benne.
Az utolsó mondatodtól összerezzentem... Idén leszek negyven... És már van időm végigolvasni egy fejezetet... És mégis neked jobb, hidd el.
Aztán olvastam a többi bejegyzést is, amiket még nem, és az jutott eszembe, hogy mennyire jó, hogy ezeket így lejegyzed. A napi meneteket, ami nem rutin, hiszen sosem zajlik pont ugyanúgy - gondolom. De jó, hogy rögzítve van, mert utólag tényleg megdöbben az ember: hogy bírta, hogy tudta?!
És aztán még eszembe jutottál, ahogy az akkor még "csak" hárommal megérkeztél az Állatkertbe, egyiket szoptatva, másikat etetve, harmadiknak magyarázva, végtelen (és nem önfegyelmezett) nyugalommal.
Ezt a képet őrzöm én rólad, és ezért tudtam rögtön, hogy fog az neked menni Lellével is...
És már hogyne lennél önmagad! Talán pont most leginkább!!!
Puszi,
Szilvi
Nagyon közel érezlek magamhoz!
Hogy én mennyire vagyok megilletődve a Te megihletődöttségedtől, arra szavak nincsenek :-) Roppantmód örülök, és egyúttal köszönöm is a választ!
És hát, na ez az, amiért imádom olvasni a blogodat, mert nagyon sok bátorítást adsz nemcsak a tapasztalataiddal, hanem az érzéseiddel is.
Én most éppen az elsőgyermekes időszakomat élem, túl már azokon az Általad precízen megfogalmazott dolgokon, amiket a Hannás korszakodról írtál, de még előtte azoknak, amelyekről aztán a többi kicsikéddel kapcsolatban olvastam.
Valahol persze tudom hogy menni fog, kisebb zökkenőkkel tarkítva most is jól megy, és nagyon-nagyon vágyom már az újabb kihívásokra:), néha mégis annyira gyáva tudok lenni (ami egyébként meg is lep, de talán már a koromból is ered, mert már csak pár hónap választ el a 36-tól..), hogy valóban sokat jelent az e fajta bátorítás, a saját élettel való, tulajdonképpeni "példamutatás".
Mert pont úgy, ahogy a lánykám születése előtt nem tudtam bizonyos dolgokat elképzelni sem, most, a második baba tervezésekor(!) is aggódom (már előre..sajnos)... és tényleg boldogsággal tölt el, amikor valaki megtisztel azzal egyrészt hogy beavat, másrészt hogy tisztán láttatja az érem két oldalát, és nemcsak a habot a torta tetején vagy csak és kizárólag a maszlagot az alján.
No, és Te ezt teszed a blogoddal, amit ezúton is köszönök :-), (mindamellett hogy tudom, nem nagyközönségnek szánt, és amiatt sok szempontból átgondolt iromány ez, hanem pont azért ilyen amilyen őszinte is vagy és rágódó is, na meg mélyen érző..)
Szeretettel: Adibaba
Ó Kinga! Ez már megint olyan szép volt! És nagyon igaz!
Puszik
♥♥♥
Nagyon szépen szóltál!És teljesen egyet értek azzal,hogy ráérünk majd 40 évesen...bármire és mennyire fog majd hiányozni a babaillat...a szaladgálás...jaj de nagyon várjuk már a harmadik babánkat!!!♥♥♥
Ölellek és puszi Nektek!
Gyönyörű bejegyzés, gyönyörű fotókkal. Feltöltött, köszi: Melcsi
Hát bizony, ezért szeretünk Téged oly sokan! És a sok negatívum mellett, márha negatívumnak lehet mondani, hogy 4 ilyen fantasztikus gyerekről kell gondoskodnod, annak minden nyűgével együtt, Te mindig igyekszel mosolyogni, szépnek, felhőtlennek látni a dolgokat. A Te fejed felett mindig süt a nap!
KÖSZÖNÖM!!!!
(Egy három gyerekes anyuka, aki épp határait súrolja ...)
Kinga, most teljesen meghatottál, pedig ritkán vetemedem ilyesmire. :)
Most téged olvasva az villant még be, hogy vajon ezek a dolgok egyformán alakulnak mindenkinél? Mert szóról szóra leírtad a múlt ködébe vesző gyerekmentes időszakot úgy, ahogy azt én is megéltem. Aztán a gyerekek érkezést is szép sorjában.
A képek csodásak, és tényleg nem akarok itt nagy szavakkal dobálózni, de amikor további gyerekekről van szó, mindig te jutsz eszembe. :)
Nagyon sok jelző jutott eszembe ezzel a bejegyzéseddel kapcsolatban, meghatódottság, öröm, szeretet, stb. Ahogy a szavakat mondatokká formálod, amilyen gyönyörű bejegyzéseid születnek. Nagyon jó olvasni téged és nagyon sokszor erőt is ad a hétköznapokhoz! Köszönöm!
Hú, most ezzel engem is nagyon megihlettél! Rengeteg dolog jutott az eszembe:
Nyaralni voltunk most, és sétálgattunk, közben Bende (5éves) folyamatosan kérdezősködött. Például pont ezt, hogy Anyu, neked miért van olyan sok gyereked?
Jellemzően már válaszolt is rá, mielőtt a számat kinyithattam volna: Jaaaa, tudom, hogy legyen, aki segít neked, mert olyan sok a dolgod! :)
én 35 leszek. 4 éves a legkisebb, és bár négy évvel ezelőtt én is kerek-perec kijelentettem, hogy kerek család lettünk a néggyel, ma már azon kapom magam, hogy számolgatom hány évem van még egy-két gyerekre. Mennyire ideális még egy "párt" beszúrni 3-4 év múlva. Látom, hogy nálad is megy a bizonygatás, hogy itt a vége:) nem úgy van az!
A gyerekek gyorsan önállóságot tanulnak. Az egyedül fürdéstől odáig, hogy pl. nálunk a nagyokat el lehet szalasztani a boltba, kipakolják a mosogatógépet, és a szobájukat rendbe teszik. Az már csak hab a tortán, hogy mesét is olvasnak a kicsiknek.
A multitasking meg olyan jól jön, amikor felszabadul az idő (WC-n ül, nem pelenkázni kell; nincs kit szoptatni, mind egyedül eszik, örömmel pucolnak krumplit, stb.). Igen, már leülök egy kávésbögrével olvasni a fotelba. Sőt, leülök úgy, hogy már nem zavar a körülöttem lévő kisebb káosz.
Persze ez az élet új feladata számomra. például nem visszaélni ezzel. mert a kicsiknek is úgy a legjobb, ha anyu mond mesét este. Vagy hogy egy 11 éves is beleéli úgy magát a játékba, hogy nem ér kirángatni onnan holmi segítségkéréssel....azt hiszem, hogy nekem most ezt az egyensúlyt kell találgatnom.
De a nyaralásra nem volt elég a félig kiolvasott könyv és a plusz 1 :)
Szóval a vágyaidra is van remény
Olyan szépen leírtad! ...és jó olvasni, hogy más is ugyanezeken a dolgokon megy át... :)
Elgondolkoztattál a nyomhagyással kapcsolatban...
Ez nálam külön feszültségforrás, mivel művész vagyok. Folyton azon pörgök, hogy mennyit adok a gyerekeknek, a munka mellett eleget-e, mi a fontosabb? Van-e értelme egyáltalán bármi másnak rajtuk kívül, de közben hajt a lényem, hogy alkossak, talán a teher alatt még jobban is...
Megjegyzés küldése