2011. szeptember 5., hétfő

Most meg én próbálom meg...

leírni a hullámzás okát... és egyáltalán nem biztos, hogy sikerülni fog, mert ahhoz, hogy érthető legyen, miért borított ki annyira egy kicsit ingerültebb hang szombat délelőtt, hogy aztán két nap alatt megjártuk a legmélyebb bugyrainkat, nem biztos, hogy elég bármennyi karakter, és az sem biztos, hogy minden részletét meg tudom fogalmazni...

Az én szeretetnyelvem a minőségi idő. És ráadásul egy olyan hátizsákkal érkeztem ebbe a kapcsolatba, amiben egy rakat félelem volt példásul azzal kapcsolatban, hogy elhagyhatnak. Ez itt az első számú ellenségem... Nem alaptalan, de nem Dani az, aki miatt nem az. Elég korai a tapasztalat, vagyis meglehetősen mély nyomokat hagyott bennem, így aztán hiába dolgozom rajta, hogy ne legyen, nem elég a döntés (pedig tisztességgel dolgozom az ügyön, és rengeteg vetületét sikerült már finomítani, a gyökerek túl mélyen vannak ahhoz, hogy teljesen szublimálhatóvá tegyem, legalábbis ez alatt a 34 év alatt addig jutottam, ahol most tartok). A lényeg, hogy ahhoz, hogy úgy élejem meg, fontos vagyok, az kell, hogy jelen legyen az életemben a másik. Leginkább fizikailag. Azt hiszem sokkal intenzívebb ez a vágyam, mint másoknak általában. Mára jelentősen változott az, ahogyan ezt kifejezem, vagy akárcsak megélem, de még mindig ez az egyik alapvető konfliktusforrás kettőnk között. Ha huzamosabb ideig Dani úgy dolgozik, hogy későn ér haza (és persze ez is szubjektív, de az én küszöböm nagyjából ott van, hogy mondjuk pár napig este hét körül jön, reggel pedig sosem találkozunk), akkor beindul egy önvédő mechanizmus, és távolodom... védekezésből, vagy abból a félelemből, hogy ismét elhagy(hat)nak. És hiába bizonygatja Dani, hogy itt van, és hiába tudom az agyammal, hogy tényleg itt is van...
És hiába szeretném mosolyogva viselni azt is akár, ha napokra el kell mennie, vagy csak azt, hogy kiszámíthatatlan a hazaérkezés időpontja... Pedig neki ahhoz, hogy úgy dolgozzon, ahogy a lelkiismerete diktálja, szintén időre van szüksége, nem lehetséges, hogy egy felnőtt ember érzései miatt azon aggódjon, hogy mi történik, ha.

Mióta gyerekeink vannak, rengeteget változtam. Ebben is, és szükségszerűen sokminden másban is. Mint például abban, hogy mit és mennyit engedek át másoknak a gyerekek körül. Ez itt a második számú ellenségem, a maximalizmus (Mindenben amúgy, nem is sorolom, de tényleg mindenben... mégha nem is bírom...). Hanna születésekor elképzelhetetlen volt számomra, hogy pár hetesen valaki más ringassa, ha sír, hiszen én vagyok az édesanyja, az én dolgom, hogy megnyugtassam. Most, Lelle sokszor Petinél van, vagy esténként Dani az, aki elaltatja... (amikor most Szingapúrba ment, előző este meg kellett kérdeznem, hogyan teszi ezt, mert fogalmam sincs, hiszen én olyankor három másiknak őrzöm az álmát egy ideig, és mire elérhető lennék, Lelle már alszik). Agyból tudom, hogy rendben van ez így, mégis van, hogy lelkiismeret furdalással küzdök, mert azt gondolom, nekem kellene... De ez csak egy dolog... Mennyit küzdött Dani, mire beadtam a derekam és lett kéthetente valaki, aki takarított nálunk... És ebben a magasra helyezett léc állapotban rengeteg a buktató. Mert sokszor nem is lehet beosztani az energiát, hiszen már valahol a nap közepére elfogy, és akkor csak várom, hogy Dani hazajöjjön, és ha nem jön, akkor meg beindul a nemisvagyok jó semmire sem érzés... Finom kis kör.

A harmadik számú pedig az, hogy mindezek mellett roppant ügyes és okos, és kreatív és pörgős, és kockázatvállaló is vagyok, ami pont elég ahhoz, hogy lássam mit kellene, és mégse tudjam olyan könnyen megtenni.

Azzal, hogy eljöttünk, minden szinten meghaladtam önmagamat. Olyan dolgokat tettem, amit azelőtt soha, én voltam a legtürelmesebb, lelassítottam önmagam és a gyerekeket is, elfogadtam, hogy egyedül vagyok, bezárva egy aranykalitkába, és igyekeztem lerombolni a maximalizmust is... mindezt úgy, hogy közben egy új életet kellett kialakítani, pocakkal, távol minden megszokottól, egy olyan közegben, amiben még az is más, ahol az autók közlekednek... Az én döntésem is volt, hogy eljöttünk, de tudtam, hogy valamennyire kényszerű, szükségszerű döntést is hoztunk az akkori legjobbat, amit hozhattunk, ahhoz mindenesetre a legjobbat, hogy az otthoni kilátástalan (leginkább anyagi jellegű) köreinkből ki tudjunk lépni. Tartottam magamban a lelket, tudtam, hogy idő kell ahhoz, hogy helyére kerüljenek az érzéseim, és minden magam körül. Tudtam, hogy amint Lelle megszületik, minden sokkal könnyebb lesz. Cipeltem azt is örömmel, hogy érzelmileg én vagyok a családunk összetartó ereje (ami máshol talán alapvető leosztás, de nálunk erre ketten voltunk korábban), nemcsak a gyerekek számára, hanem Daninak is, aki sokszor volt igazán mélyen... azt hiszem olyan színeinket ismertük meg itt, amire máshol nem lett volna lehetőségünk (és ezért nagyon hálás vagyok, annak ellenére, hogy baromi nehéz pillanataink voltak közben).

És ahogy már nagyon sokszor leírtam, eljutottunk a határainkhoz. Lelle megszületett, ma már tudom, bármennyire háborítatlan volt ez a születés, illetve talán épp ezért, a legnehezebb volt nekem. Újabb gondolkodnivalót adott, azzal az érzéssel együtt, hogy kerek lett a család, megalkottuk azt, amire vágytam, most már nem kell újabb hegyeket mozgatni. Kicsit leeresztettem volna szívem szerint, de Dani ebben az időben érezte úgy, nincs itt tovább számunkra.

Amikor a nagyok elaludtak végre, akkor volt időnk beszélgetni. Ezt sokszor a síró Lellével sétálgatva tettük, mert ő az első időkben nehezen vette az esti akadályt, sokszor járkáltunk vele felválta hajnalig, közben beszélgetve a jövőről, fáradtan, kétségbeesve... ami persze nem túl jó tanácsadó.
Én pedig sokszor sírtam szorongva, elképzelhetetlen volt, hogy újra össze tudom majd szedni magam (testileg sem voltam még egy pár hétig a legjobb formában, és lelkileg sem volt itt az ideje egy újabb változásnak számomra), az egész házat, az összes gyereket... és ősszel (amihez természetesen hideget és sok esőt vizualizálok hirtelen) hazamenjek. Vissza. Elöntöttek a félelmek, azok, amiket magam mögött hagytam anno, amikkel szemben itt úgy éreztem helyt tudok állni...
Pedig teljesen nyilvánvaló, hogy ha itt nem tudunk muníciót gyűjteni, akkor arra visz az út, amerről igen. És ez most nem egy új hely, ahol ismét nulláról kell elkezdeni az építkezést. Ehhez nem adottak az anyagi feltételek, csakúgy nem, mint a lelkiek. Beláttam ezt én is hamar, nem is ez a kérdés... és nem is az, hogy itt jobb-e nekem, vagy ott. A kulcs a változatlansághoz való ragaszkodásom. Hogy annyira sikerült elfáradnom, hogy a mozdulásra gondolva gyomorgörcsöm van, szorongok, és elsírom magam. Alkudozni nem lehet, a döntés megszületett, csak párszáz akadályt kell még leküzdeni ahhoz, hogy hazaérjünk. Szinte kibírhatatlan az a folyamat számomra, amiben most vagyunk. A tehetetlenség leginkább. Mert hibába bólintott rá mindkét fél az elválásra már egy hónapja, és hiába gondoljuk azt, hogy tíz nap múlva csomagolás, elsején érkezés... ha még mindig nincs meg a papír, amiben ennek a részleteit rögzíti a cég. Hogy csak egy apróságot említsek. Pedig enélkül bajos a dolog... Ha lenne pármilliónk, akkor mindezek nem okoznának gondot, de nincs... Ezért aztán nem is rajtunk múlik, hogy hazajutunk-e. És ez csak egy a sok sok sok dologból, amiket el kell intézni, és nem azon múlik, hogy elintéződik-e, hogy mi mennyire akarjuk... Ázsia ez, ahol végül minden meglesz, csak épp idegösszeomlást kap az európai agy a folyamattól... a határidőnek, felelősségvállalásnak, ha nem érdekről van szó, akkor nincs jelentősége... mint ahogy az adott szónak, ígéretnek sem.

És el is jutottam a tegnapi mélypont megfogalmazásáig, azt hiszem...
Csak annyi történt, hogy egy fontos dolog halasztódott miattam, és Dani kért egy ideje, hogy csináljam...de nekem nem volt erőm, ő pedig nem bírta és ingerültebben kért, ráadásul épp akkor, amikor el voltam foglalva valami számomra fontossal.

Egy olyan időben, amikor minden mozdulatunkra oda kell figyelnünk ahhoz, hogy a gépezet egyenesben maradjon és ne zuhanjon le a szakadék széléről, ami mellett manőverezünk éppen, amikor kicentizettek a tartalékok, vagy talán már nincsenek is, amikor minden szavunkat meg kell emésztenünk sokszázszor mielőtt kimondanánk, hogy mindenki jól értse, ne okozzunk fájdalmakat, félreértésre ne adjunk okot, hogy ne ártsunk senkinek... főleg nem egymásnak, akkor nagyon nehéz még akkor is tartanunk magunkat, amikor "csak" egymás között vagyunk. Pedig ezekben az időkben, amikor mindent lefogyasztottunk magunkban és magunk körül egyaránt, már csak egymásnak vagyunk... és ha ez is megbillen, ha már egymás kezét sem tudjuk megfogni, és bíztatni egymást, hogy minden rendben lesz, akkor itt a vég. Elfogyhat a hit, és nem marad más, csak azok a pokoli bugyrok, amik egyébként jó, ha néha felszínre kerülnek, de nem most.
Elfogyott, előkerültek a démonok, végül pedig iszonyú energiába telt visszatuszkolni, lecsillapítani őket. Küzdöttünk magunkkal, egymással, néha legszívesebben belehaltam volna inkább...
Van mögöttünk két átsírt nap, egy hatalmas erejű cunami, és nem gondolom, hogy ez jó volt, szükséges volt, mégcsak katarzis sincs benne... de végül meg tudtuk fogni egymás kezét újra és szép lassan visszatemettük a démonokat oda, ahol most a helyük van. Otthon majd dolgozunk velük, és remélem helyükre kerülnek, mi pedig megértjük, miért kellett ez a két nap.
Sejtem én, de egyelőre nem tudok foglalkozni vele.

Elolvastam újra, cseppet sem érzem koherensnek, és talán rajtam kívül nem is érti más, mégis fontos volt mindezt kiírnom magamból... mert így kerek a történet, az életünk. Most ez a darab egy cseppet sem rózsaszín. Miközben pedig annyi szép és lelkesítő apróság van benne ezen kívül (ahogy azt tegnap írtam :). Úgyhogy meg is veregetem a vállam... hajrá.

10 megjegyzés:

krz írta...

Jaj Kinga, ez nagyon őszinte lett. Könnybe lábadt szemmel drukkolok Nektek!!!!! Kitartás!!!!!
(Emese)

Tamara - Guillaume írta...

Kedves Kinga! Ket orszagvaltas van mogottem, de hasonlitani megsem akarom az en helyzetemet a Tietekhez. Negy gyerekkel minden maskepp megy. Egy orszagvaltas eszrevetlenul szivja az energiat. Volt, hogy csak agyaltam mitol is vagyok annyira ideges, mire rajottem, hogy a megszokott vacsihoz nem tudom hol vasaroljak be... Es ez milyen kis aprosag. A valtozatlansag, amit rakkent en is kivanok, ezekbol az aprosagokbol all ossze. Es ezeket idegenben nehez osszerakni. Nagyon. Viszont beturol beture ertettem mit irsz. Nagy turelem es ido kell hozza, de meglatod, hogy minden a helyere fog kerulni, es majd kivilagosodik az, amit most soteten latsz! Szeretettel kivanok sok erot a hazaerkezesig! A gyerekek gyonyoruek meg mindig! Gratulalok a legkisebbhez.!

Catty írta...

Kedves Kinga,
Jó ideje olvaslak, néha még talán írtam is írásaidhoz. Nagyon megérintett, amit írtál, hiszen szinte tökéletesen magamra ismertem benne a démonokkal együtt, és az alkalmas vagyok?, maximalista lelkülettel együtt. Lehet, hogy a négy gyerek (nekünk is 4 van, 4 kis pasi -12, 9 és 2-2 évesek), lehet, hogy egészen más okból, de az első négy bekezdés, akár én is lehetnék. Mi nem váltottunk országot, itthon harcolunk az elemekkel hol jobban, hol kevésbé. Négy gyerek mellett elfáradtnak érezni magad talán néha még kötelező is, habár azt hiszem, hogy több az, amit kapunk tőlük, mint amennyi energiát visznek. Remélem helyre kerülnek a dolgok, bár az is igaz, hogy rengeteg türelem kell mind ehhez. A hatalmas "cunamik" pedig néha elkerülhetetlenek, de az utána következő kézfogások annál boldogabbak lesznek.
Nagyon drukkolok, kitartást és erőt kívánok.
Márti

krz írta...

Ja és még annyit, hogy innen is megy a hatalmas vállveregetés, és valóban szép vagy és okos és csinos és kreatív és szeretetteljes és csodálnivaló!!!!
(Emese)

ui.: a minap ezt a bejegyzést olvasgattam és olyan jó hangulaom lett...hátha neked is segít, olvasd vissza.....
http://hannamikoltaronlelle.blogspot.com/2010/03/sokcsillagos-16-ora.html

Rita írta...

Szia Kinga!
Nem vagy egyedül az ilyen érzésekkel. Annyira köszönni való, hogy ilyen őszinte voltál és egymagad leírtad szerintem sok ember érzéseit,félelmeit, ami másokat is gúzsba köt. Olyan csodálatosak a gyerekek és ti is, mint szülők, az összes baljós nappal és gonddal együtt. Le a kalappal előttetek. Biztosan hosszú lesz az út, mire hazaértek lelkileg is meg máshogyan is, de itthon lesztek, az őszi esőben, de a napsütésben és a hóban is! Kívánok sok erőt, boldogságot, megnyugvást. Boldog bárányfelhőket az életetekben..

panka írta...

Kinga, én is csak leborulni tudok az őszinteséged előtt, és csodálni azt (már sokadszor) hogy milyen pontosan tudod megragadni a benned zajló folyamatokat.
"Átjön", hogy milyen nehéz most neked/nektek, de kívülről az is látszik, hogy szükségképp ilyen nehéz - nem ti rontotok el valamit, egyszerűen ez az a helyzet, amikor iszonyú küzdelmes a saját utatokon haladni, de ekkora változások csak cunamival, földrengéssel mennek.
Azt gondolom, hogy itthon majd kisüt a nap, ha nem is rögtön, de előbb-utóbb. (Szerintem valamikor tél kellős közepén. :-) )
Tudom, hogy nem lehet hetekig-hónapokig féllábon guggolva túlélni, és hogy ez az egész tényleg borzasztó nehéz, de egyszer ez is múltidő lesz, csak egy szakasza az életednek, ami ismét megerősített.
Persze gondolom, hogy most már köszönöd, egy darabig nem kérsz több erősítő tréninget, de lehet, hogy most nem segít más, csak a hit, hogy tényleg csak annyit kapsz, amennyit elbírsz.
Ez van, föntről ilyen izmosvállú nőnek tűnsz. ;-)
Emberi perspektívából meg nagyon becsülnivalónak. Sok erőt kívánok, és nagyon drukkolok, hogy mielőbb elsimuljanak a dolgok.

Kiki írta...

Követem egy ideje a kalandos életetek.
Őszintén csodálom, hogyan tudsz és bírsz ennyi gyereknek anyja, jó anyja lenni.
Le a kalappal előtted, és le a kalappal Dani előtt.

Sőt előtte most még jobban.
Miért is?
Mert ezt az utat Ő nem kirándulásnak, kalandnak szánta, hanem a boldogulásotok egyetlen megoldásaként egy idegen, nehéz környezetben.
Egy olyan munkát vállalt el, amit csak nagyon erős háttérrel lehet sikeresen elvégezni.
Sajnos, ezt a hátteret ő nem kapta meg, mert épp nem tudtál támasza lenni.
Ne haragudj meg érte, de most mellette teszem le a voksom. Neked sem könnyű, de talán tehettél volna róla, hogy könnyebb legyen. Ősszel mikor már készültetek az útra, erre kellett volna figyelned, gondolnod.
Most Dani számára ez nagyobb harc, mint gondolnád. Nagyon mellette kellene lenned, hogy ne zuhanjon meg.
Próbálj mellé állni, és semmiért nem hibáztatni. Ez van, meg kell oldani…
Tudom, nagyon nehéz Neked is, átérzem a harcod az idővel, az energiával, az idegen országbeli lehetetlen helyzetekkel. Épp ezért drukkolok, hogy túljussatok rajta összeroppanás nélkül, drukkolok, hogy kapjatok segítséget, szusszanásnyi levegőt az utolsó hetekre.

Csigamami írta...

Csodálatosak vagytok!!!

Ildikó: van neked akár egy gyereked is??????arról nem is beszélve, hogy pont azt próbálta volna leírni Kinga, hogy nincs olyan, hogy egyik-egyik oldal....szimplán egy oldal van és nincs voks....

KV írta...

Erőpróbák, baby blues és kialvatlanság - hívószavak és csámcsogni valók a démonoknak.

Innen nekem úgy tűnik, hogy már abból is tudnál erőt gyűjteni, ha néhány napig az lenne a legfőbb prioritás, hogy kialudd magad.

Változatlanság? Maradsz te, marad Dani és maradnak a gyerekek (mindannyian csodálatosak, erősek és egészségesek) - a külső körülmény csak díszlet.

Egyszer azt írtam (Hanna ovissága kapcsán), hogy nem kell bírni, ami "hülyeség". Most olyasmit látok, hogy elengeditek az identitásotokból, hogy mindenek felett való bírni a gyűrődést. Szerintem csak jó, ha nem csináltok ebből egót többé, és kívánom, hogy az önbecsülésetek csak növekedjék ezáltal!

Az én szeretetnyelvem a szívességek... szóval, ha bármit tudnánk segíteni, most, vagy bármikor, szóljatok. Nekem pl. sokat jelentett volna, ha valaki átjön néha este, és elmosogat, mikor pont az nem fért bele, de annyi erőm még volt, hogy zavarjon (persze nem önmagában a mosatlan, hanem amit szimbolizált) - de (miért is?) persze nem kértem meg senkit ilyen kis apróságra. (Van egy nagyon jó repjegyszervezőnk, nem kell véletlenül kontakt?)
Ölelünk.

SKY írta...

Köszönöm szépen mindannyiótoknak a hozzászólást, ezektől mindig rengeteget kapok. Elgondolkodnivalót is, meg erőt is.