2009. szeptember 7., hétfő

Balesetek...

Kis Mikolt sem kerüli el az eséseket. Kivédhetetlen persze, mert ahogy egyre többet és ügyesebben mozog, olyan helyekre is el-, illetve feljut, ahova eddig nem. Az egyik kedvenc elfoglaltsága, hogy mindenre felmászik, leginkább a székek tetszenek neki, felül és diadalmasan szemlélődik.

Szombat délelőtt Hanna a teraszon motorozott, Mikolt pedig megtalálta a gyerekszékeket, (műanyag, egyáltalán nem biztonságos darabok) és természetesen felmászott az egyikre. Onnan nézte a motorversenyt, nagyokat kurjantgatott Hannának meg tapsolt is, amikor a szélvész elhajtott mellette.

Aztán amikor vége lett a mókának, és mindenki bejött a házba, megpróbált lejönni. Egyedül, mivel se Hanna, se Dani nem voltak már vele. És a szék billent, ő meg arcra esett...

Hideg borogatás, már amennyire egy kétségbeesett kisember azt engedi, Arnica, Traumel és vasárnapra egészen minimális nyomai látszottak csak a dolognak.

Ma délelőtt Hanna a medencéből locsolgatta a virágokat, épp indulni készültünk, mindenki felöltöztetve, kivéve engem... Mikolt igyekezett volna le a teraszról Hannához, de arccal előre indult, és a termésköveken megbillent. És mert általában ugyanott üti meg magát az ember, ő is ugyanazt az arcfelét zúzta le ismét, csak egy kicsit feljebb. Elég rossz volt látni a kövek közé szorult kisgyereket...

Újra arnica és marad a traumel. Hiába történik véletlenül, magamat okolom. És hiába történik meg többször, akkor sem viselem jobban. Az első gondolatom mindig, hogy nem figyeltem eléggé, a következő pedig, míg nem látom mi a végeredmény, hogy minden rendben legyen... Na most úgy néz ki Mikolt, mint aki kapott egy masszív jobbost. Remélem hamar gyógyul...

2009. szeptember 3., csütörtök

Áronbirodalom

Erősödő hiányérzetem megszüntetése végett a múlt hét elején addig kutattam, míg találtam egy olyan kiságyat, amilyen Mikoltnak is van. Megnyugodtam ebben a megoldásban, ráadásul ha egy szobába kerülnek majd, ahogyan tervezem, egy ideig még mindenki maradhat a sajátjában, és az összkép is egységes lesz.

Használtan vettük, Dani és Hanna tegnap este Székesfehérvárról haza is hozták, kaptunk hozzá matracot, (rugós, ezt jó lenne kókuszra cserélni...) lepedőket, fejvédőt és egy baldachint, épp olyat, amilyenre Hanna régóta vágyott. Így a lányok is kaptak, Áronnak is van helye végre, és én is kicsit jobban érzem magam a változástól. Dani pedig elfáradt...

Ma reggel össze is szereltem, Hanna a kopácsolásra ébredt, szaladt, és csillogó szemmel kérdezte:
- Kibújt az Áron? :):):)
Itt kellene még két felnőttnek elférnie... :)

A szép, rendezett hálószobánk újra gyerekparadicsommá változott, az éjjeliszekrényem pedig kiköltözött az előtérbe a mesélős-ücsörgős kiskanapé mellé. Összességében szuper, két dolog nem tökéletes csak, az egyik, hogy a kiságynak egyik hosszú oldalához sem lehet hozzáférni, ami miatt kicsit macerás a ki és behelyezés, illetve nincs semmi tárolóhely kéznél, kell egy polc az ágyunk fölé.

És hamár, akkor édesanyám kedvéért erről is...
Gyűlnek a kisruhák, Hanna minden újabb csomagból előkerülő darabot felad a babáira, aztán eltesszük a helyére. Igazi Áronszekrény híjján egy megmaradt nyitott könyvespolcon sorakoznak a ruhácskák, én pedig örülök, valahányszor látom őket. :) Olyan más az összkép, mint a lányoknál. :)
És van már újszülött kissapija is, ha valaki még emlékszik rá, hogy ez nekem mekkora ügy szokott lenni.

Idill


Vannak a napban idilli pillanatok. Azt hiszem, mióta kétgyerekesek vagyunk, Dani is és én is vágytunk arra, hogy a lányok együtt játszanak, lássuk, ahogy elindul köztük a kapcsolat, kommunikálnak majd és igazán testvérekké válnak.

Mostanában egyre több ilyen mozzanatnak vagyok szem és fültanúja, nagyon élvezem, hogy kacarásznak, szövetkeznek, csereberélnek, vagy éppen kiállnak magukért.

Ennek folyománya az is, hogy egyre több az olyan pillanat, amikor rám nincs szükség. Tegnap, talán Mikolt életében először azon kaptam magam, hogy fekszem a kanapén egy újság van a kezemben, a gyerekeim pedig csendben(...és tényleg, jól megnéztem...) elvannak. Negyed óráig tartott ez, és közben pihentem. A lányok mellett csak magamra figyelhettem, no meg a legkisebbre is egy icipicit. Nagyon feltöltött. Köszönöm. :)

2009. augusztus 31., hétfő

Strand

A nyaralás alatt egyértelművé vált, hogy az ugráló mellett, ami télen életmentő volt Hanna mozgásigényének kielégítésében, a következő, ennél kicsit nagyobb előkészületet igénylő beruházás egy medence volna.
Törjük a fejünket azóta is, hogy hol férne el agy akkorka, amiben Hanna akár picikét úszni is tudna. Arról természetesen nem is beszélve, hogy anyagilag is fel kellene készülni egy ilyen kiadásra, úgyhogy a következő 5 éves tervben van csak szó ilyesmiről. (és persze ezért is hatalmas dolog, hogy van kertünk...)

Aztán történt, hogy a cipőink már nem fértek el az előszobában. (és hol van még a kabátszezon...) A maradék praktiker utalványt zsebre téve, a gyerekeket a székükbe csatolva kánikulában indultunk el, hogy vegyünk egy rudat, meg két hozzá való valamit, amivel az egészet fel lehet tenni a villanyóra elé (erre kerülhetne pár fogas, meg egy felakasztható cipőtároló). Bárminek, ami odakerül, mobilnak kell lennie, hogy alkalomadtán ki lehessen nyitni a szekrényt. Hogy miért ide és így került fel a villanyóránk, azt nem teljesen látom át, de ez most nem is érdekes.

Nos a praktikerben beszereztük a hozzávalókat, majd a teknősbékák felé vettük az irányt. Hanna talált rá a leértékelt dolgokra, köztük egy halom medencére, a felfújhatós, vízforgatós, ponyvás, medencétmindenkinek típusúra. És mert elég volt az utalvány, és mert tudom, hogy ennél jobb időtöltés nincs nekik, haza is jött velünk egy. A mérete tekintetében nem lehet panasz, csak győzze az ember feltölteni vízzel...

A kertben felállítottam, és persze egy csomó hiányossággal kellett megküzdeni, hiszen az előkészületek nem voltak egészen precízek, pl. hiányzott egy ponyva a medence alá, pumpa, amivel a peremet kellett volna felfújni, és adapter a slag csatlakoztatásához a fürdőszobai csappal, mert hideg vízbe csak nem ültethetem a gyerekeket, akik viszont nem várják meg mire felmelegszik a nagyjából 1000 liter víz napon... de végül minden akadály ellenére lett elég meleg víz, és beüzemeltük a vízforgatót is, a lányok pedig nagy örömmel vették birtokba. Mikoltnak négykézláb viccesen ki kellett tartania a fejét, de ő is jött-ment benne, Hanna pedig lubickolt. Természetesen.

Este még kipróbáltuk mi is, inkább fürdővíz hőmérsékletű volt akkor. Másnapra lehűlt, pótolni kellett bele a meleget, de Hannát nem zavarta különösen. Mikolt már csak a partról volt hajlandó drukkolni.

Valószínűleg minden csoda három napig tart, és az időjárás sem kedvez már a nyári sportok maradéktalan élvezetéhez, jelenleg letakarva áll a kertben, várja, hátha lesz még elég meleg. Én meg kíváncsian várom, milyen lesz a fű, már ha lesz még, ami a medence alatt volt. Hanna meg azt, hogy ne folyjon az orra, mert ő meg a nagy lehűlésben valszeg megfázott...

Jövőre legalább már fogjuk tudni, mi hiányzik, és előbb kezdődhet a strandszezon. :)

2009. augusztus 25., kedd

Kis Áron Mór 23 hetes

Hanna hívja így, lassan beépül a családképébe a legkisebb is. Gyakran tart névsorolvasást, ha megyünk, vagy csinálunk valamit, ilyenkor mindenki többször is szerepel a mondatban, és néha már Áron is szerves része a mindennapjainknak számára.
Mikolt mondjuk semmit nem fog fel a helyzetből, de érezni biztosan érzi. A minap tettem a próbát, a kanapén ülve épp Hanna mesélt Áronról mag a pocakról, én pedig kapva az alkalmon, megmutattam Mikoltnak, hogy a nagy gömbölyű formában a hasamon egy kisbaba lakik. Mikolt megsimogatta, és egyetértően bólogatva mondta baba. Valami :):)

Áron mocorog, jó volna látni újra, megnyugodni, hogy az amnionszalaggal minden rendben van. A legaktívabb időszak este 11 órakor van, aztán csend. Nap közben evések után nagyobb a jövés menés odabenn, hajnalban pedig amikor valamelyik lányhoz kelek. Sokat csuklik, és nagyon bújós, türelmes, finom még mindig. Elképzelem, hogy lesz egy kisfiunk, és egyáltalán nem tudom, milyen is az. A fiúruhák gyűlnek, érdekes látni a rózsaszín mentességet a polcokon. :)

A pocakom nő, egyre nehezebben tudok lehajolni, emelni, ami leesik gyakran megvárja azt, akit zavar. Aludni még mindig félhason szeretek, Áron olyankor odébbmegy, enged, ezért külön is hálás vagyok neki. Híztam is, lassan 73 kilónál tartok, ami 9 plusz... A bűvös nyolcvanat biztosan elérjük, és hol van még a vége :)
Egyébként minden rendben kettőnkkel érzésre, a gyomrom ég éjjelente, amit renievel szépen elhallgattatok. Ha eszembe jut, hogy van kéznél.

A második trimeszter hatására elindult bennem a fészekrakás vágya, tervezem hova tegyem, miben aludjon, ami nem lenne kérdés, ha nem mellettem ébredne az összes családtagom reggelente. Mikolt szereti a kiságyát, nincs szívem elvenni tőle, Hanna pedig szeretne galériás ágyat, de lent szeretne benne aludni, így ezzel sem jutottam előbbre. Most az a tervem, hogy veszek egy kiságyat Áronnak, (ezt szerettem volna elkerülni...) ahol akkor alszik, ha más nem kívánja a testem melegébe bújást, és azt odateszem a "miágyunk" mellé. A többiek pedig maradnak ahol és ahogy voltak, és folytatódik a táncelőadás, a maga rendezetlenségében. (vagy csináltatok egy pótágyat matraccal, és lesz egy 270-es ágyunk...)

Ügyesednek

Hanna beszédben, Mikolt mozgásban és az önállósodás terén.

Hanna egész történeteket mesél, összefüggéseket lát meg, ezeket teljesen érthetően magyarázza. Danival azon kaptuk magunkat, hogy már nem kell koncentrált figyelem ahhoz, hogy kihámozzuk a lényeget a mondandóból, sőt a nagyszülőkkel folytatott telefonbeszélgetésekhez sem kellünk tolmácsnak.
A két kedvencem az elmúlt időkből:
- Mama, én nem megyek be a nagy medencébe (tenger), mert valaki nagyon megsózta.
A hazaérkezés utáni kis szösszenet:
- Olyan jó, hogy itthon vagyunk a NS utcában.
- Miért Hanna, nem volt jó a Silenában?
- De eddig jó volt, most kicsit jó itthon.

Új szavakat talál ki, ha megkérdezzük mi mit jelent, magyaráz. Ezeket sajnos nem tudom reprodukálni, de néhányat majd igyekszem lejegyezni, ha lesz kéznél mire :):)

Mikolt elképesztő erővel lett kisgyerek babából. A két hét alatt nem is vettük észre, csak a belsőjében, aztán amikor idehaza a hintájába ültettem, láttam a külsőjén is, nagyon sokat változott. Rengeteget dumál, mindent ért. Sokmindent egyedül szeretne, Dani csak nehezen jött rá, hogy az eddigi tátogó fióka miért kiabál az etetőszékben. Kanalat, villát szeretne, és azzal persze enni is.

Így hát igyekszem kielégíteni a vágyat, már levest is evett egyedül, jó, hogy nyár van :) A villával is egyre ügyesebben bánik, apró szilárd falatokat néhány próbálkozás után eltalál. A villa egyébként fésűnek is kiváló, ennek ellenkezőjéről még nem sikerült meggyőzni. Így többet mossuk a haját.

Kézen fogva akar menni, egy kéz is elég hogy elinduljon. Lépcsőn megy felfelé vezetve, Kornél gyakran jut eszembe, biztosan nem szeretné ha látná... Telefonon beszél, utánozza a kutyát, mély hangon dörmögi, hogy vouvou. Utánozza a szelet, buborékot fúj, letörli az asztalt ha maszatos, a kezét és a száját is ha kérjük.

Szőkül, kislányosodik.

Megérkeztünk

Igyekszem pótolni a lemaradást... Addig képek itt.

Szombaton reggel hazaértünk, azóta pakolok, mosok, és figyelem, ahogy a gyerekek újra birtokba vették az otthont. Jó látni, hogy jó nekik idehaza, minden reggel 10kor ébrednek, vagyis egészen biztosan ők is jól elfáradtak a nagy kirándulásban. Hanna sokkal nyugodtabb, a hétfői napunk olyan jó volt, mint az elmúlt két hónapban még soha...

Persze összekeverem még a napokat, így elmaradt a neurológia kontroll, és a prevenar oltás is. :) A nőgyógyászt én mondtam le, elég lesz a jövő héten bemennünk a városba.

Ma voltunk Hannával fogorvosnál, mert a bal felső egyes fogacskája a nyaralás alatt látványos szürkülésbe kezdett, de szerencsére semmi komoly, nem mozog, és mivel a fertőtlenítő csípte, érzékeny is, vagyis még él. Nem nyugtatott meg a doktornő, mert azt mondta ez így marad valószínűleg, sőt egészen feketéig is színeződhet... :(:(

Hármasban vagyunk nap közben, és tudom, hogy egyre nehezebb lesz, de most még egészen gördülékeny minden.

2009. augusztus 23., vasárnap

Toscana

Fiatal pár nyitott autóban az árnyas fákkal szegélyezett úton. A bőrük napbarnított, a ruhájuk frissen mosott. A dombok között már látszanak a kisváros tornyai, a zegzugos utcácskákban gelatéria, gyümölcsárus. Beszélgetnek, nevetnek. Az olajfás ligetből kabócák hallatszanak, nem messze egy kőház, zsalus ablakokkal, sudár, magas fákkal. Paradicsom, bor, tészta.
...

Minden évben eljön az ideje, hogy menjek. A család pedig tolerálja, méghozzá úgy, hogy elkísérnek. A gyerekeknek egyelőre a csendesebb résztvevők, Daninak a legtöbbször nem hiányzik a messzeség, neki elég volna egy hűvös sarok egy jó könyvvel. Megértem, nekem mégis mennem kell. Más ízekre, más nyelvre, más tájra vágyom. Ezekből az utakból táplálkozom aztán sokszor egy évig, még akkor is, ha az út során sokszor kívánom magunkat haza, a megszokottba, a nyugalmasabba.

Minél több gyerek, annál kevésbé pihentető a "nyaralás" ezen válfaja. Kit érdekel a torony, ha van medence is, és miért kell mást enni, ha lehet azt is, amit én főzök. És mégis kell. Vannak azért következmények, és megszívlelendő tanulságok is. (Ha rajtam és nem a pénzen múlt volna, akkor augusztus végén elrepülünk Spanyolországba, ami nagyjából otthonos már, ismerjük, nincs benne sok kihívás az úton kívül, viszont tudom, hogy nekünk is, a gyerekeknek is kiváló, csendes, szépséges, barátságos...) A levontak sorjában:
- Legközelebb elő vagy utószezonban megyünk. Kevesebb az ember, kisebb a hőség és ráadásul kétharmad az ár mindenből.
- Pici gyerekkel csak olyan helyre, ahol ismerjük nagyjából a helyi viszonyokat, mert az újhoz való alkalmazkodásban nekünk is sokkal több energiánk vész el, amit viszont jobb volna magunkra mint a térképezésre fordítani.
- Alvásidőben elindulunk, és ha lehet nem állunk meg, ez persze feltételezi, hogy mekkora lehet a távolság. 1050 km nem igazán gyerekbarát, bármennyire is flottul bírta mindannyiunk.
- Pocakkal és két kicsivel egyáltalán nem egyszerű... Itthon sem :)
- Amikor egy kisbaba még nem jár, egyfolytában le akar menni és négykézláb felfedezni, nem a legideálisabb program a városnézés... A múzeumokról nem is beszélve.

És akkor az utimorzsák...

Augusztus 8-án pénteken hajnalban háromnegyed kettőkor majdnem egy hét pakolászás (soha többet nem viszek két váltásnál több ruhát senkinek...) után elindultunk. Autóval, tíz órásra tervezett útra készültünk, a gyerekek aludtak már, úgy tettük át őket az autósülésbe.

Nagykanizsánál megálltunk tankolni, itt találkoztunk Sáráékkal. Ott aludtak a gyerekek, nálunk pedig felébredtek. Mikolt egy órát kiabált, Hanna pedig hat előtt nem tudott visszaaludni. Végül letettem neki egy paplant a földre, ahol végre nagy nehezen utolérte az álom... Innen már csak kétszer másfél percre mertünk megállni, tartva a hosszabb pihenők következményeitől. Kisebb kavargás után, valamivel délután egy után érkeztünk meg a Casa Silenaba, Lucca várostól tizenpár kilométerre, a dombok közé.

Meredeken kanyargott az út a házhoz, egysávos úton. A ház az utolsó az út végén, apró, de kellemes, leszámítva, hogy meleg odabenn, nincs mosógép, és nem működött a sütő sem...

Viszont tartozott hozzá egy saját nem is olyan picike medence is, Hanna legnagyobb örömére. A két hét alatt egyébként eljutott úszásban odáig, hogy karúszó nélkül úszik, lábtempóval, néha a fejét is ki tudja emelni már levegőért... Mikolt óvatosabb, ő pár perc vizezés után inkább a parton lapátolt.



Sáráék kicsit tovább kavarogtak, náluk a gyerekek az éjszaka után többször is igényelték a kiszállást, így ők valamikor három körül értek célba.

Az együtt nyaralásból végül jószomszédi viszony lett, mindenki önállóan intézte a neki épp testhezálló elképzeléseit. Részemről nem teljesen így képzeltem, de belátom, velünk talán nehezebb volt együtt létezni, ennek ellenére jó lett volna többet együtt lenni, menni, de legalábbis jó lett volna, ha legalább sikerül egyeztetni, kinek mi az elképzelése erről. Estére általában már mind nagyon fáradtak voltunk, én a gyerekekkel le is feküdtem, de biztosan találtunk volna rá alkalmat, hogy beszéljünk, mégha nem is az esti tücsökmuzsikálásban, bor mellett ücsörögve :)

Kirándulások erre-arra:

Viareggio

Siena

Torre di Lago Pucchini ház
Bolgheri
Vada, tenger

Pisa
Lucca

Vinci
San Gimignano

Tirrenia tenger

Firenze

Lucca bringázás, kavicsozás

La Spezia, Cinque Terre

Pisa ráadás, Lucca utoljára

2009. augusztus 7., péntek

Dinnye

A véges számú étel közül, amit megeszik, ez az egyik :):)

A nyárban, és a kertben az is jó, hogy amikor Hannának kézből támad kedve dinnyézni, egyszerűen le lehet csupaszítani, egy műanyag székkel a popsija alatt a fűre helyezni és már indulhat is a falás.

2009. augusztus 6., csütörtök

Hanna pösze lett

... én meg ezen kattogok...
Mert az rendben van, ha egy kisgyerek későn kezd el beszélni. Akkor természetesen azt gondoltam soha nem fog. Meg az is rendben van, hogy az első időben nem teljesen tiszta amit mond, sőt még az is teljesen rendben van, hogy csak mi értjük.
Nade Hanna tisztán bár jó későn kezdett el dumálni, nem volt sejpegés, sem pöszeség, az "r" betűt nyilván nem mondta ropogósan, de ettől még nem kattognék.
És akkor egy hete egyik napról a másikra egyszer csak mintha angolul kezdett volna el tanulni és elfelejtette volna a mi szép, magyar, erős "sz"-einket. És pösze. És nem érti, miért csodálkozom.
És néha a "z", a "c" és a "zs" sem megy. Pedig ment... Mondom, ha eddig nem lett volna tiszta, nem kattognék.

Most akkor mi van? Javítsam, vagy ne javítsam? Baba, vagy csak fejlődik. A dadogás is egy más dolog, értem én, hogy gyorsabb a feje mint a nyelve, de nem dadog. Csak pösze.

2009. augusztus 3., hétfő

Születésnap nagycsaláddal

Szombat délutánra hívtuk meg a nagyobb családot Mikoltünneplésre. Kerti sütögetést terveztünk, amihez a nagymamák salátákat készítettek, a dédi pogácsát sütött, Csilla pedig tortát csinált. Sanyiék hozták az elektromos grillezőt, miután a bográcsozást eszközök hiányában lemondtuk.

Hagyomány lassan, hogy a lányok neves napjaira nálunk gyűlünk össze, jó látni egészben azokat, akiknek a mieink fontosak. (Csak apám és a másik dédi hiányzott, de erről majd egy másik bejegyzésben egyszer...hogy egy táviratot sem küldenek, azt már szívemre sem veszem, csak egyszerűen nem értem...) Jó látni, ahogy a lányok mindenkinek szaladva, ujjongva örülnek, hogy csillognak a szemek, és egyszerűen jó együtt.

A nyári gyerekségnek és a kert meglétének köszönhetően természetesen az udvaron köszöntöttünk, bár elég meleg volt mikor a többség érkezett, idővel kellemesebb lett odakinn ücsörögni. A fűben rejtettük el az ajándékokat, ma Hanna is kapott meglepetést, amin kívül Mikolt ajándékaira is ő volt inkább kíváncsi.

Családi összefogással Mimi egy babakocsit kapott, masszív, erős darabot, amibe bele tud kapaszkodni úgy, hogy az nem borul fel. Kapott egy rongybabát, aminek látványosan örült, ez volt az első amivel igazán játszott. Kaptak könyveket, fürdős játékot, és egy zenélő, beszélő sütifalót is, Hanna életéből ezek a típusok kimaradtak minket kímélve, de beláttam, ezek nélkül nem teljes a készlet.Hanna nagylányos hintát kapott, és egy udvari tologatós bevásárlókocsit, de legszívesebben persze Mikolt babájával és az új babakocsival játszott.
A bontogatás közben Dani nekilátott a sütögetésnek, az illatok hamarosan mindenkit az asztal köré csaltak. Nagyon jól sikerült a vacsora, csak a kis ünnepelt türelmetlenkedett az etetőszékében, így amikor végre tortabontásra került a sor, a legtöbben már annyira jóllaktunk, hogy alig bírtunk a három süteménnyel. A mamám gyümölcsrizséből a végén már alig fogyott :)

Volt gyertya, tűzijáték, és Mikolt is egyre ügyesebben fújta már. A lányok segítettek a torta feldarabolásában is, jövőre már ehhez sem kellek:). Aztán volt szomszédolás, a dédi egy régi ismerősét látogatta meg egy házzal felettünk. (kicsi a világ persze...) Besötétedett, mire asztalt bontottunk, a szúnyogok is kergettek egy kicsit bennünket, és majdnem 10 óra volt, mire a lányok a kádba kerültek.

Örülök, hogy itt élünk, hogy ilyen családunk van, és hogy ilyen gyerekeket kaptunk.

Félidő

Eltelt húsz hét.Merengek, elképzelem milyen lesz húsz hét múlva. Annyira megszoktam, hogy pocakos vagyok, hogy lassan nem is emlékszem, milyen amikor elférek keresztben ott, ahol hosszában nem. És még mindig meglepődöm, ha valaki észreveszi a várandósságomat.

Pedig már csak mégegyszer ennyi és egy újszülöttel leszünk többen. Kis csomaggal, babaillattal, tejszaggal, sírással, még több éjszakázással, és még több mosolygással. Remélem. Féltem a lányokat, Hannát megviseli a jelen is. Mikolt baba még, szeretném hinni, hogy ketten is elférnek a kezemben, úgy hogy Hanna sem marad ki.

Még mindig félek a feladattól, bármennyire nagyszerű is. Szeretnék sokkal több türelmet, a mostaninál több erőt. Nem az bánt ha alakulunk, hanem ha szomorúak körülöttem. Ha érzem, fáj és nem tudok mit tenni. Ha kénytelen vagyok azt mondani, várj egy kicsit, és ők nem képesek még rá. Pedig nem megy minden egyszerre... Mégha tudok is állva szoptatni, mesélés közben főzni, vagy félkómában végigcsinálni napokat...

Nem változtatnék azon amit kaptunk, csak magamon. És nem tudom megy-e, nem tudom sikerül-e...

Húsz hetem van, hogy felkészüljek, elfogadjam, hogy minden úgy lesz jó, ahogy lesz. Várom Áront, szeretem hogy mocorog odabent, szeretem, hogy nem féltem őt a lányoktól. Hanna sokszor mondja, ha hozzám bújik:
- Jaj mama, nyomom a pici babát.
Áron türelmes, finom, csendes. Tudom, hogy megkap mindent, amire szüksége van. De miatta is fáj a szívem néha, az állandó lelkiismeret furdalás pedig Mikolt óta ismerős.

Az hogy fizikailag hogy vagyok, csak ritkán jut eszembe, elkezdett égni a gyomrom, néha fáj a derekam, de nem veszem észre egyiket sem, csak ha nagyon erős. Különben pedig emelek, hajolok, guggolok, csak sétálni nem szeretek hosszan. Jó volna többet aludni, de jó volna többet simogatni, babusgatni, puszilgatni a nagyobbakat is.

Három gyerekem van. Mindet egyformán erősen szeretem, és egészen hihetetlen, ahogy erősödik az érzés mindhármójuk felé nap mint nap.

Hőség

Lent épp kellemes, de csak ha kintről érkezik az ember. Fent napok óta majdnem harminc fok van, éjjelre sikerül 27, de van, hogy 25 fokig is letornászni a meleget, Dani este locsol, hátha az enyhet ad, és nem növeli a szúnyogok számát.
Nappal csak aludni megyünk fel, és minden redőnyt leengedve hagyok, de még így is csak az tud pihenni, aki hulla fáradt. Pl. én. Na jó, ők is alszanak, legalábbis valamennyit.

Éjjel is költözködés van, Hanna rendszerint nálunk kezd, (a héten volt hajnali 5ös... elalvás, de 11 előtt még nem sikerült eddig...) aztán van hogy elidőzik egy keveset a sajátjában, majd visszatér. Előkerült a szivacs újra, hogy legalább a pocakot megkímélje a rugdalózástól.

Mikolt elalszik rendesen, de egy körül ébred, iszik, aztán vagy jön, vagy marad. Vagy sokszor kelek hozzá a továbbiakban, vagy kevésszer, de hajnali 6 körül ő is nálunk landol.

Nehéz így pihenni. Hanna miatt be kell csukni mindent, különben egy örök kérdés az éjszaka:
- Mama mi volt ez a zaj?

És természetesen mindezek eredményeképpen van egy zombi mama, egy matricák legmatricábbika kisebb és egy vinnyogó, nyűglődő nagyobb.

Szeretem a nyarat, azt igazán, amikor estére 23 fokra lehűl, kellemesen hűs szellő fújdogál, nappal pedig maximum 30 fok van és egy picit jár a levegő.

2009. augusztus 1., szombat

A házról

Annyiszor szerettem volna írni a házunkról, mert olyan sokan kérdezik, milyen, megszoktuk-e már... és mindig elmaradt.
Most sem írok hosszan, majd kiegészítem ezt, csak annyi jutott eszembe, hogy nagyjából egy hete Hanna újra zsippzsuppolja a babáit, amit még a lakásban kezdett el játszani, akkoriban olyan szenvedélye volt, hogy nem múlt el nap, hogy ne kért volna, segítsek, vagy ne játszotta volna egyedül is százezerszer egymás után.

Azt hiszem, amikor először hallottam a nappaliból az ismerős nótázást, akkor éreztem, hogy igazán megérkeztünk. Kellett majdnem két hónap, hogy megszokjuk, itthon legyünk. Hanna emlegeti a régi lakást, de nem vágyakozik, csak szóba hozza néha. De amikor az utcában meglátja a kerítést, mindig mondogatja:
- Én már látom a házunkat!

Képeket tettem fel, az oldalsó linkek között Kinga néven kell keresni. Az eredeti, és az átalakítás közben készült képeket is igyekszem majd lassan feltölteni.

2009. július 30., csütörtök

Az első ünneplés

Mikolt névnapja valamikor szeptemberben volt, de akkor elég elfoglaltak voltunk mindannyian ahhoz, hogy igazán megüljük. Így neki ez az első igazi ünnep, az első, ami igazán róla, neki szólt.

Négyesben, vagyis majdnem ötösben ünnepeltünk, a kertben. Most volt először ekkora jelentősége annak, hogy kertes házban élünk, arról nem is beszélve, milyen jó nyári babát köszönteni odakinn. Már előző este elkészítettem a tortát, egyszerű hideg túrótortát csináltam, tej, cukor és tojásmenteset, ami a hűtőben várta a sorát. Hanna persze már reggel a gyertyát emlegette, és valahányszor kinyitottam a hűtő ajtaját, hangosan lelkendezett:
- Ott a Mikolt születésnapja!

Megvártuk, míg Dani hazaért a munkából, és némi hangoskodás, (Hanna az elmúlt időkben elég gyakran ad hangot az elégedetlenségénak, bár ő maga sem tudja pontosan mi az ok, üvölt, mintha nyúznák, és semmivel nem lehet megnyugtatni...) rendezkedés, intézkedés után végre a legkisebbről szólt a délután.

Volt szép ruha, csattal, csinos csomagok, lufik, kis csokor pillangóval, napsütés...

Volt ajándék a fűben, Hanna természetesen mindet segített kibontani, Mikoltot inkább a fű zavarta, igyekezett elmászni simább felületet keresve a tappancsainak, így az utolsó csomagot már az asztalnál bontogatták.

Volt torta is, gyertyával, tüzijátékkal, Mikolt fenntartással kezelte mindkettőt, majd némi barátkozás után már mosolygott is. Óvatosan megfogdosta a tortáját, aztán alig lehetett elvenni előle, pancsolt benne, előbb kézzel, aztán kanállal. Még időben megmentettem egy pár szeletet, de a nagyja játék lett. :)

Volt pokrócos, egymás mellett játszós, nyugis naplemente...
Szombaton pedig jön a nagycsalád, lesz újabb ünneplés.

Több kép itt.

2009. július 29., szerda

Mikoltról egy évesen

Csecsemőből kisgyerek lett. Olyan sokat változott egy hónap alatt, és mégis babás még, kicsi és törékeny, bár hurkákért a combira és pocakért nem kell a szomszédba mennünk. :)

Az evés ennek megfelelően bármi, bármikor, sok. Annyit eszik, mint mi, az étrendjéből a tej, a tojás fehér része és a cukor teljesen hiányzik, de ezeken kívül mindenevő. Zöldség, gyümölcs, joghurt, hús, sajt és sorolhatnám. Természetességgel fogad mindent, és egyáltalán nem válogat. A szopizás véget ért, amit még mindig nehéz szívvel viselek, helyette nem adok semmi mesterségeset.
Mostanában ötször eszik, a tízórai, ami eddig nem kellett most elfogy. Zömmel gyümölcs vagy joghurt amit kap.


Az alvás változatos, vannak rendszeresen végigalvós éjjeleink, saját ágyban elalvósak is, de előfordul, hogy a "miágyunkban" alszik el, és éjjel átvándorol. Sokszor csak egy cumit kell adjak a helyén, és alszik is tovább, de van hogy állva fogad hajnalban, és mutatja az utat, hogy tudjam merre van a nagyágy. Kuckózós, a takaróját is maga alá gyűri, ha pedig hozzánk jön, akkor keresi a helyét, befészkeli magát valahova a paplanban, a legjobb ha mindenhol körülveszi valami, a hátának a legjobban én felelek meg. Szeretem, ahogy elalszik, csendben keresi a helyét, talán a hideg pontok jobban esnek neki, mint amit már bemelegített. Cumival alszik, néha kendővel, de ragaszkodás nem alakult ki köztük. Hanna kendőja annál érdekesebb reggelente.
Általában jókedvűen ébred, és rendszerint maximum 5-10 perc alatt alszik el.

Délután már régóta csak egyet alszik, ha a kocsiban délelőtt mégis elszunyókál, akkor a szieszta időben nehezebben megy a lefekvés. Viszont ha ebédidőben érünk haza és ő alszik, akkor át lehet tenni az ágyába és fel sem ébred, arra sem, hogy nem evett. 2-3 óra az adagja, ha közelít a 3 órához a mennyiség, akkor az esti alvás sem teljesen gördülékeny.

Este mesélünk már, a forgatós könyv nagy kedvenc, rendszerint az én ujjamat fogja, azzal forgat :) Pedig neki különösen jó lenne, ha a mutatóujjával ügyesedne, mert egyelőre a hüvelykkel mutat, zárt ököllel.

A mozgása nagyon sokat finomodott, alakult az elmúlt hónapban. Hanna is észrevette ezt, mióta Mikolt villámként teper négykézláb, Hanna sokkal nyugtalanabb, hisztisebb. Lépcsőn mászik felfelé teljes biztonsággal, és már lefelé is próbálkozik, de nagyon óvatos. Bútorok mellett feláll, a lábfeje még nem párhuzamos, emiatt jobb volna kicsit előre erősíteni a támaszait. Kornélnál most ezen dolgozunk, labdán ülve játszunk vele itthon is sokat. Kézen fogva elindult, de ezt sem erőltetem, bár ő nagyon szeretné.

A finommozgása alakul, de nem tökéletes, a kanalat igyekszik megfogni és a szájába tenni, ha kenyérkatonákat adok neki, akkor csippent is, de mutatni nem tud még.

Születésnapodra

Édes pici Mikolt!

Egy hete egyfolytában arra gondolok, milyen voltál a pocakomban, milyen volt amikor megszülettél, milyen hihetetlen fél évünk volt, míg a papa velünk volt éjjel-nappal, és hogy mennyire gyorsan megy az idő.
Már a pocakomban éreztem hogy kislány vagy, tudtam, hogy teljesen más, mint a testvéred, mégsem tudtam elképzelni, milyen az, ami más. Tudtam, hogy nyugodt vagy, finom, igazi kislány, de igazán ismerni, megismerni csak akkor kezdtelek, amikor már a kezemben voltál végre.
Szépen születtél, és bár féltem eleinte, milyen lesz, amikor eljött az idő már csak a figyelem maradt, és nagyon de nagyon örültem neked, annyira, amit azelőtt elképzelni sem tudtam. Hannával megküzdöttük az újszülöttkor minden percét, neked jutott a könnyedebb mama belőlem. Néztelek, csodáltalak, és alig hittem, hogy ekkora boldogság két kislány édesanyjának lenni.
Baba vagy, még mindig, törékeny, édes, mosolygós, végtelen akarattal. Tudod mire van szükséged, és jelzed is. Bújós vagy, rettenetesen, én pedig örülök, hogy foghatlak, simogathatlak, babusgathatlak egész nap. A kezedet nem adod, ha azt fognám meg, elhúzod.
Hanna a legfontosabb gyerek az életedben, ha nincs velünk nyűgös leszel, keresed, reggel is neki örülsz a legjobban. Igyekszel mindenben utánozni, tőle tanultad, hogyan kell babát fésülni, gyurmázni, furulyázni.

Köszönöm, hogy minket választottál, hogy nagyobb család lettünk veled, hogy megmutattad, lehet lazábban, több mosollyal, mint szorongással is babázni, hogy segítesz nekem még jobban szeretni, elfogadni, megnyugodni, bízni.

Isten éltessen sokáig.
Nagyon szeretlek.

Egy éve... így születtél kicsi Mikolt

2008. július 28-án délután a Nagymaminál voltunk. Hanna az udvaron szaladgált, én pedig a teraszon ültem, teljesen magamba fordulva, az sem zavart már, hogy a lemenő nap épp a szemembe sütött. Kis fájásokat éreztem, de nem nagyon törődtem velük, mert eddig is voltak, jöttek-mentek. Estére, hogy még legyen valami program, felmentünk a dédiékhez is, ide már Dani is velünk tartott. Kértem, nézze az órát, mert mintha kezdenének egyenletesebbé válni a fájások. És valóban, húsz percenként jöttek, nem túl erősen, de rendeződve.


Itthon a szokásos esti menetben Hanna mellé kucorodtam még, elaludtunk, és éjjel többször is az órára néztem, bízva benne, hogy megjegyzem, ha sűrűsödnének. Nem emlékszem pontosan, de 10-15 percenként mintha lettek volna… Aludni viszont tudtam tőlük, úgy mint eddig is, felszínesen, és mivel az első szülésnél az első fájás is nagyon éles volt, vártam. Fél hatkor ébredtem, mintha ez már olyasmi volna, pisiltem, és összekészítettem Hannának ruhát, magunknak a kórházba vivendő maradék apróságokat, aztán fél hét felé felkeltettem Danit is, aki hirtelen magához tért, és nem is akart visszaaludni. Bezzeg nekem ment volna. Hanna velünk aludt most is, ő békésen szuszogott.


Kilencre volt megbeszélve, hogy Pali Hannáért jön, addig a Mamát riasztottuk, hogy vegyen péksüteményt, mert semmi ennivalónk nem volt. Nyolc körül futott be, nekem akkor már 7-8 perces fájásaim voltak, de még mindig viselhetőek. Dani sürgetett, mert azt beszéltük meg, hogy 10 perceseknél már indulunk, de nekem nem volt mehetnékem. Meg akartam várni, míg Hanna felébred, hogy elmondjam neki, mi készül, le szerettem volna zuhanyozni is mielőtt elindulunk, így aztán mindenki idegein táncolva maradtunk. Kértem, bízzanak bennem, elindulok, ha itt az idő.


Hanna elment Palival, nekem lassan 5 percenként jöttek a fájások, már csendben kellett maradnom ilyenkor. Zuhanyoztam, közben újabb fájás jött, Dani nézte, amint a pocakomban Te, mégy lefelé… Megijedt, könyörgött, induljunk most, majd zuhanyozok ott… Felöltöztem, a Mama lekísért, és elindultunk. A városban dugó, a kórház környékén lezárva egy nagy rész, bombát találtak, és míg nem hatástalanítják, tilos a ki és bejárás a bomba egy kilométeres körzetében. Egy óra alatt értünk háztól házig, a kórházhoz kanyarodva rendőr állított meg, elsőre nem értette miért akarunk behajtani, nem engedett. Másodjára megértette: Szül a feleségem… Na akkor siessenek… 11:10-re értünk be a szülészetre.


Erzsike épp a szülőszobán volt, utólag kiderült, aznap előttünk már 13 szülés volt. Megvizsgált, 5cm méhszáj, elsimulva, nagyon jó jel. Azt mondta, ez más, mint az előző volt… Kérdeztem, van-e szabad szülőszoba, mondta, hogy nincs, de lesz. Megkérdeztem, szülhetek-e kádban, mire azt válaszolta, hogy akkor az alternatívba tesz bennünket.


Siklós is megvizsgált, kérdezte, gyorsan, vagy lassan szeretnék-e szülni, azt válaszoltam, hogy a maga tempójában jó lesz nekem, és remélem nem akar adni semmi. Kicsit felháborodott, és azt válaszolta, esze ágában sincs oxitocint bekötni. Nem csalódtam benne.


Már az alternatív szobában csinálták meg a ctg-t, minden rendben volt rajta, a fájások továbbra is elviselhetőek maradtak. Labdán ültem, szülőszéken, Dani tartott, de alapvetően vidámak voltunk, és beszélgettünk a fájások között. Egy óra múlva a doki újra megvizsgált, és megbeszéltük, hogy burkot repeszt, mert úgy kb. két órán belül megszülethetsz. Beleegyeztem, a méhszáj már 6 cm-s volt ekkor. Pisiltem, és a folyóson szembe jött, viccelődött, hogy kettőre legyen meg ez a baba, mert elzárják a vizet, áramot, gázt a bomba miatt. Viszont viccelődtem, hogy én nem szoktam gyorsan szülni. Azt felelte, hogy ez most egészen mááás. Ekkor dél volt. Dani reggel óta fél óránként adogatott felváltva kétféle lazító-, szülés segítő homeopátiát.


Vizet engedtek a kádba, és belemehettem. Nagyon jól esett, Dani a fájásokkor zuhanyozta a derekamat, hátamat, Erzsike is bejött néha, kérdezte, milyen dagonyászni és meghallgatta a szívhangot. Ekkor Siklós is bejött, kérdezte, hogy erősödnek-e a fájások. Mikor mondtam, hogy igen, akkor nevetve mondta, hogy “akkor csak ügyesen, mert nem szeretne varrni” Én meg megerősítettem, hogy azt én sem szeretném. Kérte, ha nyomási ingerem van, szóljak, majd kiment. Lett nemsokára. 13:45-kor Dani odaadta szokásos homeopátiát és mondta, hogy még kettőt ad, aztán megszületsz. Dani 14:00 körül szólt a szülésznőtanulónak, aki mosolygott, és biztatott, az nagyon jó jel. Erzsike megvizsgált, 7cm-s méhszáj volt már, kérte, még várjak a nyomással. Nem nagyon tudtam.


Innentől az események felgyorsultak, a következő fájás iszonyú erővel, és nyomási ingerrel jött, nyolc percig tartott, és legalább három érte egymást. Addig nem volt igazán hangom, de ekkorra már nem bírtam tartani magamban. Négykézláb, támaszkodva, megszólalni sem tudtam, utólag sem Dani, sem én nem értettük, miért nem jött be senki a hangomra… pedig hallani lehetett szerintem. J Ekkor Dani még azt hitte viccelődésre van idő két fájás között és odasúgta, hogy ha nagyon elküldöm is őt melegebb éghajlatra, akkor is lesz még kisbabánk. Akkor látta, hogy komolyra fordult a helyzet, amikor egy mélyről jövő tekintet nézett rá és szóra sem méltatta…


Végül éreztem, ahogy jössz lefelé, lenyúltam ellenőrizni, hogy tényleg jól érzem-e, és a buksid már majdnem kint is volt. Mire Erzsike, meg Siklós, plusz Nóri a nővérke megérkeztek, a buksid teteje már kint volt. Fájás közben értek be, Erzsike kért, forduljak a hátamra… Nem volt egyszerű, ketten segítettek benne. Mikor végre le tudtam ülni, Erzsike megfogta a kis fejedet, kért, ne nyomjak, csak szuszogjak, mert nagyon gyorsan jössz kifelé. Ezt is tettem, bízva benne, hogy nem repedek. Elmúlt egy fájás, a következőnél kicsusszant a buksid, buborékokat csináltál a víz alatt, mi pedig Danival simogattuk a kis fejecskédet. A következő fájásnál Erzsike segített a válladnak, aztán már kint is voltál. Rám tettek azonnal, nagyon nagyon örültem neked. Édes voltál, teljesen lila, újszülött illatú, és felkiabáltál, aztán picit sírtál, de nem sokáig. Dani elvágta a köldökzsinórt, aztán elvettek, én pedig a lepényt kellett még megszüljem.


Miközben téged Danival méricskéltek odakinn (na jó, csak méricskéltek volna, ha jó lett volna a mérleg), Siklóssal megszültem a lepényt is, aztán megvizsgált, leporolta a kezét, és azt mondta: Végeztünk. Nagyon örültem, hogy ezúttal sem kellett varrni. Most annyira nem sérült semmim, hogy amikor a takarító néni, asszisztens hozta a tolószéket, belehuppantam, ő meg nevetett rajtam, hogy ez tényleg nem fáj nekem, ha így ugrálok a popsimon…


Mari Nagymama jött be elsőnek, Hanna már a Mamával volt. Mari hozta a fényképezőgépbe a kártyát, amit otthon felejtettünk, így sajnos arról, ahogy a kádban vagyunk nincs kép, de az első képek alig 50 percesen készültek Rólad.


Erzsike, és Siklós is azt mondták… megérdemeltünk egy ilyen gyors, könnyű szülést az előző után. Én azon sem változtatnék utólag sem, de nagyon jó, hogy van ilyenünk is.


2009. július 24., péntek

Öt évvel ezelőtt

Egyedül ébredtem a Szondi utcában, Dani Guynál töltötte legényélete utolsó utolsó óráit.
A fodrász szerintem rémes hajat kreált a fejemre, de erről rajtam kívül senki nem vett tudomást.
Anyukám levágott a végéből, ettől megnyugodtam.
Kis késéssel indultunk meg nagy autóval, út közben Dani egyfolytában próbált meggyőzni, nem gond hogy most is mi leszünk az utolsók.
Kimondtuk, felhúztuk, aztán a templom kertjében leolvasztottuk a festéket az arcokról, és a harisnyát rólam.
Az Árpád hídon a a fátylam lobogott utánunk, miközben a bogárból szólt a zene és tomboltak a fiatalok.
Volt kert, gitármuzsika, kontyos anyakönyvvezető fals könyvvel, de nagyon komolyan véve.
Szenvedtünk egyet a fényképezéssel, aztán már csak örültünk a vacsorának.
Táncolt mindenki, de tényleg, szakadt az eső, ahogy megálmodtam, de senkit nem zavart.
Ugráltak a lányok a medencébe terítőruhában (itt még előtte...), volt torta, móka, és háromkor úgy kellett hazaküldeni a zenészeket, mert már csak tizenpáran maradtunk. Közte a dédi...

Aztán vége lett, most meg csak meséljük Hannának, milyen volt, ő meg néz, és nem érti, miért nem emlékszik rá ő is. :)
A ruhám még rámjönne, ha nem lenne épp pocakom :) Dani pedig azt mondta, nem is öregedtünk, csak elfáradtunk kicsit, de ha pihennénk mondjuk két hetet kettesben, rögtön jobban hasonlítanánk magunkra. Édes :):):)
És akkor egy nembeállított "normális" albumbavaló is, bár én a többit jobban szeretem :):)

2009. július 23., csütörtök

Áron gombóc és az idő múlása (18.hét)

Szerdán a kötelező 18. heti genetikai ultrahangos vizsgálaton voltunk. A lányokat letettem aludni délután, én pedig elrohantam az Istenhegyi útra, Dani ott csatlakozott hozzám. Jó így hármasban, jó, amikor csak a legkisebbre tudok figyelni, pláne, ha még láthatjuk is.

Kicsi Áronunk teljesen jól van, és teljesen átlagos, minden mérés alapján 18 hét 3 napos volt akkor, vagyis a jelenlegi számítás szerint két nappal nagyobbra nőtte magát, mint ahogy számoljuk. Ha így van, akkor a Szentestét már itthon tölthetjük... Nagyon hasonlít a lányokra, érdekes lesz látni, milyen a mi családunkban egy kisfiú. Előkerestem persze a lányok képeit is, és tényleg nagy a hasonlóság. :)

Összegömbölyödve, a kis térdeit felhúzva, a lepénybe hozzám bújva volt végig, de mindent megmutatott egy kicsit, amit kellett. Mivel nem voltam AFP vizsgálaton a doktornő tüzetesen átvizsgálta, rendben a gerince, a szája, megvan mindene. 238 gramm, a combcsontja pedig 27 mm.

Az egyetlen ami eltér a normálistól, az egy amnionszalag a lepény mellső falától a hátsóig, gyakorlatilag kettéosztja a burkot. Feszes és elég vastag is, (2,7 mm) vagyis esélytelen belegabalyodnia, és ahogy majd nő a baba, szépen nekifeszül a lepénynek, így nem jelent semmiféle veszélyt nálunk. Elég ijesztő amit erről a képződményről olvasni lehet, de mert az orvos nem aggódott, azt hiszem nekem sincs min.

2009. július 21., kedd

Hannának nehéz

Mióta Mikolt elindult önállóan felfedezni a világot, és mindent villámsebességgel el is ér, Hanna nehezményez.

Egészen idáig csak akkor voltak nézeteltéréseik, ha Hanna fáradt vagy éhes volt, olyankor előfordult, hogy ellökte, ráfeküdt, megharapta. Ha láttam, tudtam, nekem jelez, és megoldottuk. Most viszont minden, ami az övé védelem alá kell kerüljön, ha Mikolt megközelíti sikít, és bánt.
Mint amikor hazajöttem a kórházból, bármi, ami az akarata ellen van, akár vélt, akár valós, megtorlást von maga után. Nem lehet vele megbeszélni, nem lehet kompromisszumot kötni, csak egyféleképpen jó, vagy úgy sem.
Nem hallja ha szólok, nem érdekli, ha kérek, és ha sietnünk kellene, akkor a legrosszabb. Az első szó az hogy nem. Vagy még annyi sem. Kértem, legalább annyit mondjon, hogy most nem, vagy egyáltalán nem, vagy legeslegalább nézzen rám, hogy lássam, hallotta amit mondtam. Hiába.

És természetesen a türelmem fogy, estére már elég kevés marad belőle, és tudom, ő csak tükör. Szeretne valamit, ami nincs, jó volna ha Mikolt nem lenne, és mindenben csak rá tudnék hagyatkozni. De a kicsi közben ragacs lett, állandóan bújik, növeszti a fogát, megviselte az elválasztás is. A meleg pedig mindannyiunknak nehezére esik ahogy látom.
Szeretem őket, és próbálom ezt jól tenni.

Ennek ellenére nem tudom mi a jó megoldás, amikor annyira megharapja a kicsit, hogy a nyoma még sokáig megmarad, amikor elszalad hátra sem nézve, és nem is jön vissza még akkor sem, ha nem lát egy jódarabig. Nem tudom mit tegyek, amikor egy falatot sem eszik, amitől egy fél óra múlva már anniyra éhes és fáradt, hogy attól is kezelhetetlen... Legyek megértő, türelmes, vegyem körül őt is ugyanannyira, mintha csak ő lenne.

Igyekszem. Sokat van ölben, ha akar, van, hogy Mikolt ellenvetése mellett is csak vele játszom, mesélek, ha úgy látom akkor hamarabb elkészülünk. De véges a tár, és véges az erőm is. Megérzem a frontokat, fáj a fejem minden nap, és fáj a térdem is. Cipelem a pocakomat, és a kisebbet, sőt van, hogy mindhármat egyszerre. Elfáradok... De elhatároztam, hogy segítek magunknak, és megtanulom, hogyan kell számolni belül, és minden fáradtság ellenére kreatív lenni. Hátha megérzi az igyekezetemet.

Tegnap egyel jobb volt, ma pedig már sokkal jobb. A szeretetem végtelen, de a türelmem nem... Sajnos. És a fantáziám sem. Ha hidegebb van, mind jobbak vagyunk. :) De megint jön a meleg... Jó jó, lassan elmegyünk és nyaralunk egyet, és remélem mind feltöltődünk egy kicsit majd.