2010. január 18., hétfő

Pisiben tocsogva

Ez volt tegnap este.

Kis nézeteltérésünk támadt a fürdetés körül Danival, amire én, a magam heves temperamentumával reagáltam, majd fejembe vettem, hogy akkor én most azonnal felmondok, öltöztem is, hogy elmegyek.
Persze a kocsikulcsot nem találtam, így aztán puffogva havat lapátoltam egy ideig, aztán jobbnak láttam hazajönni.
A konyhában gondoltam tovább morcogni, egyszer csak hallom, hogy a lányok odafenn kiszálltak a kádból, mert annak tartalma hangosan zubogott a fejem felett a csövekben. Aztán a mosogató, ahol épp tartózkodtam romeltakarítás céljából, megtelt vízzel. Örültem, hogy újabb okot találtam a bosszankodásra, de dúlás-fúlásra nem maradt időm. Csobogás, csörgedezés...
A lenti fürdőszoba ajtaja alatt ömlött kifelé a víz.
Szenny.
Merthogy a wc-ből tört fel, a zuhanyzóban csak megállt, mert az mélyített, onnan nem tudott kimászni. De lefolyni sem, mert eldugult...

Rajzfilmjelenet:
Főhős zokniban áll, körülvéve a tartalommal, álla leesve, hirtelen azt sem tudja, hova nyúljon.
A mese kevésbé vicces befejezéseként felmosás, romeltakarítás, szellőztetés, ami nagyjából felesleges is volt, a zuhanyzóban rekedt többliternyi víz (sárgás, zavaros, iszonyat büdös, egyszóval gusztustalan) miatt.

Dani reggel keresett egy görényest, ma délben felvonult két igen egyszerű, de annál felszereltebb alak, tettek-vettek, hatalmas koszt csináltak, majd feltárták az okot. 5 méterre a fürdőtől, odakinn egy gyökér bevette magát a csatornába. Tisztogatták, csöveket huzigáltak, nagyon büdöset csináltak kétésfél órán át, aztán írtak egy számlát 39 ezer (miazisten került ezen ennyibe?...) forintról, majd levonultak.

A víz perpill lefolyik, újra eltakarítottam a romokat, (miután lefektettem a lányokat, Áron pedig békésen szunyókált a konyhaasztalon, vagyis éppenséggel aludhattam volna...) újra szellőztettem, ezúttal sikerrel, felmostam négyszer, és most pont olyan, mintha mise történt volna.
Jó kertes házban (saját...) élni.
Csak az a 39, az fáj egy kicsit.

Csak hogy kép nélkül ne maradjon a poszt, itt a legbátrabb kisoroszlán, aki a mesterek zajongását hősként, enyhe fenntartással viselte:

2010. január 17., vasárnap

Variációk kékre, fehérre és narancssárgára...

... és alvásra.
Ha tehetném, csak ülnék mellette ilyenkor és csodálnám. Olyan kisimult, békés, gyönyörű amikor alszik...

Sunday, sunday

Az elmúlt hét túlfeszített tempója után kicsit lazábbra vettük az utolsó napot.
Hogy kijussak végre a miutcánkon túlra, autóba ültünk, (jó fellengzősen hangzik, de az igazság az, hogy egyikünk sem érezte magában a kellő lendületet ahhoz, hogy facilitálja a többieket, hogy kezdjenek el öltözködni, így mire mindenki elkészült, nagyjából ebédidő volt már) és elkocsikáztunk egészen a Budakeszi Erdészet Pilisi Parkerdő nevezetű, az én emlékeimben az érettségi bankettünk színhelyeként megőrzött, bekerített, az útról igazán vadregényesnek ígérkező fás-bokros-mezős természeti egységig.

Az ötletet a lovak adták, amelyeket az útról látni lehet. Oltásra menet mindig megcsodáljuk őket, de eddig még sosem volt alkalmunk közelebbről is barátkozni velük. A park egészen elhanyagolt jelenleg, (lehet hogy a tél az oka) ahol a lovak bekerítve vannak, az egészen spártai, istállónak közel-távol nyoma sincs. Láthatóan ez az állatokat érdekli a legkevésbé, ők simán ittak a jégtömbökkel hidegen tartott vízből, és békésen legelték a szénát, amivel Hanna kínálgatta őket. Néhányukon "kabát" is volt, ők a fiatalabbak, de az is lehet, hogy ennyi a kabát, és néha cserélődik köztük.

Viszont. Van egy arborétum, amihez aszfaltozott, ősfás út vezet, az út végén vendégház, gusztán felújított, mintha valahova a vadonba érkeztünk volna, de legalábbis valahová messze a civilizáció rohanós világától. Ilyen helyeken Danival együtt felélénkülünk, isszuk a mást, keressük a szépet. Nem voltunk itt többet fél óránál, de elég volt egy hétre a töltekezés, amit kaptunk. Hogy eddig miért nem kanyarodtunk be ide? Háztól házig nincs 10 perc az út...

Mi leszek, ha nagy leszek?

Hannát mostanában foglalkoztatja a távoli jövő.
Azt gyanítom, hogy ebben nagy szerepe van az esténként elfogyasztott egy darab internetes Anna és Petinek. Bartos Erika révén sokmindent tanult már eddig is a világról, olyasmit is, amiről mi még nem beszélgettünk, mert még nem is jutott eszembe, hogy érdekelheti...

Tegnap este a fürdőkádban bejelentette:
- Ha nagy leszek, tűzoltó leszek.
Nem lepett meg az ötlettel, ismerem Hanna vonzódását a nagy, szirénázó járművekhez, a kijelentés önmaga volt új, és miközben ezen mosolyogtam, már jött is a kérdés:
- Mama, te mi leszel, ha nagy leszel?
Na itt arcomra fagyott a mosoly, hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak. :) Talált a kérdés, mert foglalkoztat, de még mielőtt kitaláltam volna, mi, Hanna megmondta helyettem:
- Mama legyél...

Naja. Az nem nehéz, legalábbis az állapotot elérni nem.
Már csak azt kellene kitalálnom, hogy a "mamaság" után mi leszek. Egyelőre egy diplomamunkán volna jó dolgozni, de ötletem sincs, hogy mely idősávban. Illetve arról is kevés elképzelésem van, hogy melyik agyi tartalmat ürítsem ki, hogy helye legyen tudományos gondolatoknak.

Pedig igazán jólesne kicsit megmozgatnom ezeket a területeket is, igényem volna ennyi idő után a csöppek mellett valami felnőttesebb elfoglaltságra is. Nem mennék el, legalábbis hosszan biztosan nem, nem adnám őket sokat másnak, nem szeretnék egy második teljes állást mellettük, ezt tudom.
Sportolni volna jó, kicsit dolgozni talán, olvasni, tanulni valamit...
Lassan majd elgondolkodom ezeken, és ha rájöttem, elmondom Hannának is. Bár míg holdkórosan libegek-lebegek naphosszat, lehet, hogy elég lesz azt kitalálnom, hogy hogyan menedzseljem ezt a kis triumvirátust.

2010. január 15., péntek

Egy hónapos lett

Kinyílt. Egyre többet van ébren, komoly arccal szemlélődik. Szeretem, ahogy a kék szemeivel fürkészi a távolságot, elmereng egy egy csíkos felület láttán. :)
A napokban rámmosolygott.
Tegnap este úgy aludt el, hogy simogattam az arcát, ő pedig mindkét karjával átfogta a kezemet.
A feje tetejéig kikopott a selyemhaj, a tarkóján pedig növöget. Koszmóküzdelembe kezdtünk, minden napos a hajmosás. Eredményes.
A szeme teljesen rendbe jött, két hét alatt a homeopátia hatott, a váladékozás elmúlt.

Nappal sokszor, (a korábbiakhoz képest ritkábban) komótosan, délutánonként sűrűbben, gyakran csak a kontaktusigény kielégítése végett szopizik, éjjel pedig kétszer kér.

Reggel kilenc körül ébred, délelőtt majdnem végig alszik, pár nappal ezelőttig ebéd környékén evett ő is, majd a lányokkal együtt sziesztázott, mostanra épp akkor lesz éber, amikor a többiek aludni mennek. Délután öt körül van egy hosszabb időszak, amikor fent van, fürdés előtt szundikál egy sort. Napjában kétszer megyünk ki, a levegőn azonnal elalszik.

Szeret fürdeni, sosem sír a törölközésnél sem, csak azután, hogy lekerül a pelenkázóról a nagypárnára. Innentől mindig nehezebb megnyugtatni, az esti utolsó szopi után általában nyűgösködik, kivéve ha ringatom, vagy ha nagyon fáradt, vagy ha nem aludt a fürdés előtt. 11kor óramű pontossággal csukja be a kis szemeit, és háromig békésen alszik.

Hason megemeli a fejét, fordítja, kézben ügyesen tartja.
Masszírozom, nem minden nap, de igyekszem sűrűn.
Még mindig úgy a legbékésebb, ha körülötte vagyunk, bár igazán mélyet, hosszút csendben alszik csak. Szereti, ha a lányok mellékuporodnak, megnyugszik tőlük is, jó látni, ahogy nézegetik egymást.
A köldöke csigavonalú, hurkásodik, de csak módjával, 4600 gramm, 56cm, nyugis, komoly, édes, tejillatú, majdnem mindig sapis, és reggelente mindig tiszta pisis, kicsi kincs.

2010. január 14., csütörtök

Úgy tűnik, sikerült

Nem mondanám, hogy vissza fogom sírni ezt az estét. Meg azt sem, hogy könnyen meg zökkenőmentesen vettem minden akadályt. És kilenc óra körül már a humorérzékem is szabadságolta magát, pedig jobb lett volna, ha támogat...

De háromból kettő alszik, az az egy pedig, akivel állandóan küzdünk, az apja helyén fészkelődik, és elengedett. Remélem mire felmegyek, már ő is szuszog majd. A nap fénypontja volt, amikor rájöttem, úgy könnyítem meg leginkább a dolgom, ha Hanna Dani helyén alszik. Arra nem gondolok, hogy holnap mi lesz...

Anyukám jött segíteni fürdetni, lecsengetni, így lett plusz két kezem. Enélkül mondjuk teljesen kivitelezhetetlennek gondolom a mai szeánszunkat, azzal együtt, hogy sokszor gyorsabban megcsinálom, mint ahogy elmondom. Viszont a fürdőzés kellemesen telt, majdnem kedélyesen, leszámítva, hogy Visnunak éreztem magam, sok sok kézzel, egyfolytában kattogó aggyal, azon igyekezve, hogy a nagy kapkodásban minden megtörténjen, aminek meg kell, mindenki megkapja, ami estére jár. (nem mellesleg ha minden nap egyedül kellene mindezt végigcsinálnom, idővel biztosan menne kapkodás nélkül is, meg csak két kézzel... a tegnaphoz képest ma már rutinosnak mondanám magunkat)

Áron, rá eddig nem jellemző módon végigsírta a fürdés utáni szakaszt, (nem lepődnék meg, ha az én hajszoltságom leképeződése volna ez) az amúgy békésebb szopirészt és az azt követő szendergős-összebújós-álombaringatósat is. Volt egy pont, amikor ki kellett jönnöm a szobából, hogy elszámoljak tízig, és kitaláljam, mitől lesz jobb.

Eközben a lányok a nagymamával "beszélgettek", mert szemüveg híjján mesét nem tudtak olvastatni vele. Mikolt lepakolta a könyvespolcot, Hanna pedig, ahogy meglátott, alkudozni kezdett az általam elmesélendő sztorik számát illetően. (na itt jött volna jól a humorom...)
Végül Áront kihoztam, Mikoltnak meséltem, Hannával beszéltem, aztán leoltottuk a lámpát, Mimit elvittük aludni, Hanna pedig bevackolta magát a miágyunkba. Kis Áronringatás után (már nem sírt legalább szegény...) lefeküdtem, hátha. Pislogott a kiscsomag, aztán úgy tűnt, aludni is hajlandó. Letettem, cicivel a szájában úgy maradt. Mikolt ekkor kiabált egy mamát... aztán csend.

Fél kilenctől fél tizenegyig tartott az egész, de mitagadás, elfáradtam... agyban is, meg fizikailag is. Biztosan bele lehet ebbe is jönni, de nagyon örülök, hogy holnaptól kettőnkre jut majd három...

... na most, hogy ettem, ittam, és már egy órája csend van, lassan rálátok magamra kívülről is. :) Estére elfáradok, és sokkal nehezebben megy minden. Még gondolkodni is :) De megoldottuk, és jó, hogy ezt is megéltük, megéltem, legközelebb már könnyebb lesz :)

Néhány gyöngyszem a maiak közül:

2010. január 13., szerda

Fürdetem őket

Egyedül.
Mert Dani tréningen van.
Három naposon, a Duna másik oldalán, hogy ha esetleg hazajönne például fürdetni, altatni, az egész városon át kelljen jönnie. Ottalvós a dolog, ma este kezdődött.
Dani ma még eljött a vacsora előtt, de holnap már nem fog.
Így aztán ma ráedzettünk egy laza fürdősprogrammal a holnap estére, amikor a lefekvést is négyesben abszolváljuk majd. Egyelőre elképzelésem sincs arról, hogy az hogyan lesz.
A fürdés egészen jól ment. Mindenki tiszta és illatos, kicsivel sírtak csak fejenként többet, mint általában, és Hannára is csak egyszer kellett szólni, hogy ha nem üvölt, akkor is értem, hogy inni kér.
Mikoltnak hiába szóltam, ő bólogatott lelkesen, hogy érti, hogy a babával nem kellene a játéktartót annyira hevesen püfölnie, mert attól Áron megijed és nagyon hangosan méltatlankodik. Viszont püfölte tovább. Elvettem, erre még hangosabban kiabált, amitől Áron mégjobban megijedt és még hangosabban méltatlankodott.

Lennének kérdéseim... Mit tegyek, amikor Áron a kiskádban, nekem mindkét kezem foglalt, és Hanna fejest ugrani készül a nagykádba, amiben egyfelől nincs még elég víz ehhez, és ami van, annak a hőmérsékletéről semmit nem tudok. Vagy amikor épp mosom kis Mikoltomat, és Áron követeli a cumiját... sokszor, mert amint visszakapja, és én visszaérek a kádhoz, kiköpi... és követeli. Vagy amikor Mikoltot kiveszem, de a víz már kihűlt és Hannát is meg kellene törölni?

Na és akkor már csak egy halvány gondolatnyi arról, hogy a fürdés után paralel van mesélés a lányoknak a nagyfotelban és szopi Áronnak a miágyunkban, valamint ágybakerülés után Hannához még be kell menni párszor, mire elalszik, közben pedig Áron a pizsimbe bújva szeret szenderegni.

Kell, hogy legyen a megduplázódáson kívül más megoldás is... Persze feladhatom azt az elképzelésemet, hogy éjfél előtt mindenki alszik, beleértve engem is...

Tapogatózás a sötétben

Minél több gyerek, annál inkább megnyugszom, és meggyőződöm annak igazságáról, hogy nem mi rontjuk el...
Természetesen az alvás témájának újabb fejezete ez, az örökzöld, megunhatatlan gyöngyszeme életünknek.
Több alapvetésre jöttem rá, mióta Áronnal töltöm a fürdetést követő, nagyjából egy órát.
Két baglyunk és egy semmilyen kategóriába nem sorolható, igazi jólalvónk van. Ha kívánhatnék, azt kívánnám, maradjon ez legalább így és ha még költözik hozzánk újabb kistesó, az az utóbbi csoportot erősítse.

Mikolt egészen csöpp volt, amikor rájöttünk, ha hasra tesszük, és betakarjuk a buksiját, mint egy kis papagáj, azonnal elalszik. Mire nagyon meleg lett, és azon kellett volna ötletelnem, hogy hogyan nem fog megfulladni, megfőni a takaró alatt, már nem kellett neki. Fészket épít, az ágya tele van mindenfélével, de ő így szereti. Maga köré gyűri a paplanját, belefúrja a fejét a párnájába, választ magának egy nyulatbabátmimit és alszik. Őrizgesse ezt a jó szokását soká. Nem rajtunk múlt, nem tanítottuk aludni, nem órához igazítottam, és mégis, ha ágyba került, azonnal készségesen el is aludt.

Hanna ugye Hanna. Nem is részletezem, ő az egyik bagoly. Reggel felverhetetlen, este letehetetlen. Szép eredmény tőle és tőlünk is, hogy 11kor mostanában alszik már. Próbáltam vele mindent, az együtt alvást piciként nem tűrte, pedig lehet, hogy hosszabban, kitartóbban kellett volna magunk mellett tatani. Emiatt örök lelkiismeret furdalásom lesz... Ezzel együtt későn alszik, későn kel.

És akkor itt ez az icipici. Figyelem, és tapogatózom. Egyelőre a sötétben, mert minden nap másképp jó elaludnia. Az egyetlen, ami állandónak feltételezhető, az az elalvás időpontja. 11. Ma hason, cumival, tegnap a kezemben az oldalán, azelőtt cicizve ágybanfekve. Az egyik pillanatban még nem jó az, ami végül a következőben már csukott szemű, szuszogó Áront eredményez. Épp annyira rejtélyes, mint anno Hanna volt. Csak most több a hitem, meg a türelmem és örülök, hogy mellettem van, és tudom, egyszer úgyis elalszik...

2010. január 12., kedd

Az történt hogy...

Tegnap kellett volna egy csomagot kapnunk, amiről a postás is, a posta is tudott, csak a csomagos nem... Úgyhogy ma reggeli után, (amiben történetesen egy hangyaboly lakmározott, pedig irtjuk őket már egy jó hete, és nem értem, télen hogy kerülnek ide...) először egyedül, felöltöztettem a hármat, és elindultunk.

Sok sok zárójeles megjegyzés következik a történetben:
1. Dani megcsinálta a reggelinket.
Ez az egyik legnagyobb segítség most, hogy a majdnem egy órás emeleti, ébredés utáni programok végeztével, mint pelenkázás, öltöztetés, magamrendbeszedése, nem kell még hosszasan várakoztatni az éhező fiókákat, hanem már ülhetnek is asztalhoz. Különösen akkor jön ez jól, ha Áron is éhes.
2. Mikol újra rátalált a montesszori toronyra, ma egy fél órán keresztül a kisasztal tetején ülve pakolgatta le-fel. Annyira elvarázsolta a tevékenység, hogy észre sem vette, hogy elkezdtem öltöztetni. Hosszú idő óta ez volt az első kiabálás nélküli akciónk.
3. Hamár összeszedtük magunkat, gondoltam elintézünk ezt azt...

Áron ma négy hetes lett.
Pénteken lesz egy hónapos, de akkor nincs védőnő.
Ma viszont volt, úgyhogy először oda mentünk méreckedni. Autóval mentünk, a babakocsit viszont nem vittük, hiba volt... Az autótól a védőnőig cipeltem Mikoltot az egyik kezemben, a másikban meg Áront hordozóstul. Hanna jött a lábán. Azért legközelebb inkább megnézem a csomagtartót. Áron út közben elaludt, és az egész látogatást, öltöztetéssel, méréssel együtt átszundikálta.
A mérlegelés eredménye: 4580 gramm. Több mint fél kiló egy hét alatt, és majdnem másfél egy hónap alatt. Sári szerint belenőtt a bőrébe. :) 56 centi, 37 a buksi és 39 a pocak. Kis gombóc, és a kis keze sem ráncos már.

Mikoltot is megmértük, ő 80 cm, és alig 10 kiló. Centire a korának megfelelő. :)

És aztán pékség és posta és gyógyszertár, de mert Áron aludt ekközben, őt az autóban hagytuk, (jó ez a vidéki élet) és csak mi lányok jöttünk mentünk. Így könnyű...

Arról pedig, hogy délután mind egyszerre aludtak, őszinte hálával emlékeznék meg... Áron ébredés után Mikolt kérésére bekerült a "fészekbe".

2010. január 11., hétfő

Nem megy

Napok óta próbálok olyan képet csinálni, amin mind a három gyerek rajta van. Hogy miért gondoltam, hogy ez is csak egy beállítás, és kész...
Hiába vaku, meg jókisgép, ha a gyerekek bolhamód zizegnek. :) Vagy példul Hanna, akinek a keze vagy a szájában, vagy az orrában köt ki, valahányszor kamerát észlel.
... a legjobbak:

Mondjuk így is iszonyú édesek... mért is szeretném ha mind fegyelmezetten a kamerába nézne és angyalian mosolyogna?... Na majd gyakorlom még a technikát...

2010. január 10., vasárnap

Ezek a gyerekek...

Áron többedszerre kápráztat el az önálló elalvással. Nap közben még mindig rácsodálkozom, pedig már nem újdonság. De este! Tegnap a sokadik szopizás után mikor már csak kapkodta a fejét, és akart is meg nem is, gondoltam, akkor nem ingerlem tovább, és letettem magam mellé. Pár perc múlva szuszogott. Ma fél óránkba telt, mire megértettem, újra enne egy keveset fekvő helyzetben. Miután végzett, nézelődött egy keveset a sötétben, majd elaludt...

Hanna és Mikolt új fürdős játékot talált ki. Már mindent elvettünk tőlük, amiből a kádban inni lehet, mert lebeszélhetetlenek voltak e tevékenységről. Erre ma a kád peremét kezdték nyalogatni... Mikolt, miután befejezte, letette a fejét a pléhpárnára. Hideg? Nedves?

Hordozásról, Kornélról, ahogy most gondolom

Áron tegnap előtt került be először a slingbe. Eddig nem volt rá szükség, mert szopizás után a kezemben tudtam tartani még egy darabig, és vagy elaludt, és letettem, vagy ébren nézelődött, és úgy tettem le. Pár napja a nagy nézelődés után el is alszik egyedül, csak kell, hogy körülötte legyünk.

De visszatérve a slinghez. Vacsorát kellett csinálnom, Áron viszont sírdogált, így hogy mindkettőnknek jó legyen, betettem. Először sírdogált, aztán ahogy Mikolt is annak idején, egy pillanat alatt elaludt. Azon kívül, hogy volt két szabad kezem, olyan jó érzés volt a kis szuszogó, hortyogó csomagot magamon érezni. Tegnap így kirándultunk, a kismama mellényem alá pont befér mackóruhástul.

Mióta Mikolt jól megijesztett a motorozással, meg a mozgásos asszimetriájával, majd rátaláltam Kornélra, aki elmagyarázta, miért, mikor, hogyan, és ezt elfogadtam, végigrágtam, és logikusnak tartom, egy pár dolgot másként csinálok, mint előtte. Tudatosabban figyelem a fejlődését, mert tudom mire kell. Nagyjából úgy, mint ahogy arra figyelek, hogy mikor és mit adok enni.

És kicsit fortyogok, mert minderre a védőnőnek, vagy a gyerekorvosnak kellene odafigyelnie. Nem azt várnám, hogy módszert adjanak, csak annyit, hogy (ismerve a normális fejlődésmenetet) szóljanak, ha eltérést tapasztalnak.

- Igyekszem Áron csak büfiztetésekkor függőleges testhelyzetben tartani.
- Ezért szeretem a slinget is, mert ebben fekvő pozícióban lehet.
- Egyelőre nem kendőzünk, mert nem tudom, hogyan kell fektetve kötni. Ha már ül majd, ezt is fogom használni, szeretem háton hordani őket, a derekamnak is kényelmesebb, meg látok is, és ha a másik kettőt emelnem kell, nem lesz útban a csöpp.
- A pihenőszéket úgy használjuk, hogy megelemtem az alját, így ebben is fekszik csak.
- Masszírozom.
- Egyre többször teszem hasra.
- Cumit próbálok minél kevesebbszer adni.
- Kicsit úgy látom, hogy feszíti a buksiját kézben hátrafelé, emiatt, és mert úgy gondolom nem árt, ha egyébként is megnézi, valamikor meg is látogatjuk majd Kornélt. Egyébként elkezdte tartani a fejecskéjét, és hason megemelve átfordítja. (ez sem jó jel, ha nagyon korán jelentkezik, kötöttségre utalhat...)
- Minden nap van egy kis tudatos vesztibuláris torna is, forgok vele, emelem, de ezt Dani úgyis megteszi, kérnem sem kell :):)
- Ezen kívül nincs egyéb külső ingerlés, mint mondjuk hinta, és ahogy eddig sem volt, most sem lesz bébikompunk.

2010. január 9., szombat

Milyen háromgyerekesként

Ha alszanak, harmónia, nyugalom, teljesség. Ha ébren vannak mind, pörgés, koncentrált figyelem, állandó készenlét, és harmónia és teljesség, és rengeteg öröm, és sok bosszankodás, meg elég fáradtság, ha csak ketten, akkor ugyanez kicsit emberibb tempóban, ha csak az egyikük, akkor igyekszem kihasználni az alkalmat és csak Rá koncentrálni, azt játszani, ami Neki jó, szeretni két kézzel, egész öllel, teljes szívvel.

Hanna nagyon nehéz volt nekem. Le kellett győznöm magam, átadnom a helyet magamban valaki másnak, megtapasztalni, hogy ő az, aki jobban tudja, megengedni magamnak, hogy ráhagyatkozzak. Nem volt kihez szóljak, hiszen egy újszülött még csak vissza sem jelez. Mire eljutottunk a hathetes korig, azt hittem, évek teltek el. Rengeteg sírás volt, mindkettőnk részéről, és nagyjából nyolc hónapos korában kezdtem el azt érezni, hogy sínen vagyunk.

Mikolt egészen más, mint Hanna. És én is egészen más voltam már, mint az elsőszülöttünknél. Értettem, engedtem, ráéreztem, és hihetetlenül élveztem minden percet, az elsőtől kezdve. Mikolt igazi könnyű csecsemő volt, evett, aludt (magától, minden egyéb varázslat nélkül), mosolygott naphosszat. Így egészen egyszerű volt vállalni a harmadikat. :)

Áron nem olyan egyszerű, mint Mimi, inkább Hannára hasonlít, de én újra formálódtam, és emiatt sokkal könnyebb nekem, és remélem neki is velem... Minden nap megélem, hogy Hannának milyen lehetett velünk piciként, mennyit bénáztam, és igyekszem plasztikus maradni, ahhoz igazodni, amit Áronból érteni vélek.

Ma úgy éreztem, hárommal épp olyan, mint kettővel, csak kicsit hosszabbak a műveletek. Ha sikerül két részre osztani őket bármilyen felállásban, akkor könnyű. Ezt már megszoktam, volt már kicsi mellett pici gyerekem. Nem újdonság, és már nem ráz meg, ha valamelyik kicsit többet sír, mint egy másodperc, és azt is tudom, hogy értik, mégha nem is fogadják mindig könnyen, hogy kicsit várni kell.

Most, a harmadiknál élem meg igazán, hogy képes vagyok, talán tudom is a dolgom. Hogy nem ijedek meg, hogy nem zavar, ha valamire nem jut energiám, időm, hogy nem bánt, ha rendetlenség van, ha nem tudom felvenni a telefonomat, ha este azzal telnek hosszú félórák, hogy babát altatok. Tudom már, hogy amíg a rutinok ki nem alakulnak, nem lesz könnyű. Hogy amíg egy kicsit be nem állunk valamiféle rendszerességre, addig csak sodródnom majd. És hogy ne nehezítsem a saját dolgom, eltettem minden órát. Kivéve este, amikor már Dani is velünk van, akkor kezdünk nagyon feszes időket tartani, kizárólag azért, hogy ne csússzon szét az esti fektetés. És ez működni látszik...

Elfogadtam, hogy kevés a kezem a háromhoz, és amikor szopiidő van, akkor katasztrófák is történhetnek. Kiömlik, leesik, összetörik. Bosszankodom, de lassan ez is az élet részévé válik. Hogy nem alszom eleget, azt nem veszem észre, csak azt, hogy karikás a szemem... Na ez zavar :):)... Meg az, ha nem tudom egyszerre lökni a hintát, etetni, és mesét olvasni. És biztos, csak technika kérdése, egyelőre még kidolgozatlan.

A legnehezebb, ha a hárommal el kell indulni, még egyedül nem is mertem. Szeretnék korai tavaszt, hogy nem kelljen öltöztetni, mert igazából ez a legrosszabb... az overál. Várom a márciust, az óraátállítást, van egy illúzióm, miszerint sokkal könnyebb lesz világosban, játszóterezősen, barátozósan, kicsit nagyobb porontyokkal.

Ha a családunkra gondolok, sok gyereket látok körülöttünk. Az eszemmel tudom, hogy mennyire elegem volt a várandósság elejéből és végéből, milyen nehezen tűrtem az utolsó napokat, de mi ez a kis szenvedés ahhoz képest, ami utána következik? Most először nem irigykedtem a pocakokra szülés után. Eddig... Négy hét, és azt érzem, újra szeretném. Nem tudom elképzelni, hogy Áron volt az utolsó. Csak azt nem tudom, mikor mondom majd, hogy elég... Mikor nem fog már fájni a szívem, ha kismamát látok. Vagy ebből is telítődik az ember?... Egy biztos. Legközelebb tavaszi gyereket szeretnék...

Azt pedig újra megtapasztaltam, hogy a szeretet hatványozódik, a szívem megháromszorozódik, és elég az ölem, ha mindnek egyszerre kell...

Egy nehéz hét margójára

Annyira jól sikerült a pénteki első munkanap, hogy Dani holnap egy hatnapos hetet kezd. Vasárnap dráma, hétfőtől munka, ráadásul szerdán és csütörtökön úgy tűnik az esti fürdetést is ránk hagyja... Még nincs ötletem, hogy hogyan csináljuk majd, de szerdáig kitalálom.

És hogy el ne felejtsük, ma csináltam néhány képet arról, amikor gyerekezik...

2010. január 8., péntek

Az első napunk négyesben

Dani ma először ment dolgozni. A héten már többször voltunk nélküle rövidebb időkre, zömmel alvásidőben ment és kicsivel ébredés után jött. Így nem volt nagyon megrázó, hogy három gyerekkel maradok egyedül...

Azért reggel, amikor felébredtünk, nekem a szívem fájt, Mikolt pedig százszor ismételgette: papa. Papa dolgozik, majd este jön. Emlékszem, amikor Hanna ekkorka volt, milliószor hangzott el köztünk a párbeszéd: Papa, ette.
Dani nélkül, de nem egymagunkban töltöttük a délelőttöt, Mariann és Lencsi már a kapuban várták, hogy végre lejussunk a földszintre. Olyan jó, hogy itt voltak, ezzel a lányok szokásos délelőtti hisztijeit, nyűgösségét teljesen elfelejthettem.

És egyébként is mindenki példásan viselte az új helyzetet, Áron ébresztett, de mire Mikolt felkelt, már aludt. Megreggelizhettünk hármasban, csak aztán riadóztatott újra, átöltöztettem, szopizott, kicsit nézelődött, majd a délelőtt további részében aludt. A lányok csodaszépen eljátszottak egymással, aztán ebédeltünk, és nagyon minimális ellenkezéssel felöltöztünk, hogy kimenjünk a udvarra, hóembert építeni.

Mariann valamikor egy óra tájékán hazament, mi pedig bejöttünk. Hanna hisztizett meg Mikoltbántott egy sort, aztán evett egy keveset, és rendezte sorait az emeleten. Közben megebédeltem, Áron ekkor ébredt. Szopizott, majd újból elaludt, így a lányokkal együtt én is aludtam egy nagyot. Négykor ébredt az egész kis kompánia, uzsonna, közben szopi, és játék... Még egy mosást is betettem, annyira jófejek és türelmesek voltak a kisembereim.

Most pedig várjuk haza a papát, hogy neki is elmeséljük, hogy milyen jók voltunk ma. :)

2010. január 7., csütörtök

Hannáról

Elmaradtak az összefoglalók, pedig érdemes volna néha leírni, hogy állunk most. A héten voltunk a hároméves státuszvizsgálaton, szép sorban megnézte a védőnő, mit tud.
100 centi és 14 kiló, minden tejfoga kibújt, épp a születésnapjára érkezett meg az utolsó pár. A vérnyomása rendben, a hallása és a látása is. A látás vizsgálat úgy történt, hogy felnőtteknek készült (kis villaszerű) ábrákat kellett kézzel leutánozni, megmutatni, melyik merre dől. Nem gondoltam, hogy Hanna már képes erre, hogy egy nem magától értetődő ábrát leképezzen, és azt testtel leutánozza. Megmelengette a szívemet...

Szeretem nézni, ahogy játszik.
A főbb témák a konyha, a könyvek és a babák.
Mióta megkapta Palitól a polcot a tűzhelye fölé, állandóan kavargat, pakol, terít, mosogatna is, ha lenne hozzá eszköz. Amikor főz, kommentál, miből mennyi kell bele. Sorolja a fűszereket, a hozzávalókat, sokszor egészen relevánsan.
A könyvek állandó szereplői a napunknak. Ha nem én mesélek, akkor mesél ő. Annyira szépen, és annyira szöveg hűen, hogy öröm hallgatni. Mikolt sokszor az ölébe ül, és hallgatja. Sőt, most már a kicsi is mesél, a maga halandzsa nyelvén. Hannától ellesi, hogyan, és utánoz.

A babák... Etet, szoptat, öltöztet, mindezt olyan műgonddal, mint egy igazi anyuka. Folyamatosan pelenkáz, amihez ha nem figyelek, a kicsik pelusát használja. A babáknak van kinti ruhájuk is, a legnagyobb baba sokszor velünk jön, ha kimegyünk, szép rendesen felöltöztetve. (persze egy idő után én cipelem...)

A mesélés mellett az éneklés az, amit naphosszat hallgatunk. Rengeteg dalt ismer, rengeteget énekel, és rengeteget mondókázik. Van egy kis kuckó, épp a hangfal mellett, mesterségesen alakult ki a nappaliban, oda bemászik, és itt ücsörög és hallgat. Az alma cd-t unalomig, vagyis megtanulásig. Egyik este azzal fogadott, hogy heje huja virgalom... :):) Karácsonyra kapott egy mese cd-t, ez az első ilyen a házban, kíváncsian vártam, mit szól majd hozzá, nagyon nagy figyelemmel hallgatja.

A legnagyobb dolog, mi mostanában foglalkoztat, de leírni még nem mertem, az alvással kapcsolatos. Amíg a kórházban voltam Áronnal, Hanna a miágyunkban aludt Danival. Előtte nagyon hektikusak voltak az éjjelek, de nagyjából 90 %-ban Áron ágyában töltötte az éjszakát. Tudtam, hogy ezen változtatni kell, de nem volt elég erőm, kitartásom, és ötletem sem, hogyan kezdjem. A matricás majd jutalmazós körünk befuccsolt, Hannát egy idő után nem érdekelte a dolog. Persze, mert nehezen ment az egyedül elalvás.

Aznap, amikor Áront hazahoztuk, egy nagyon gyors döntés eredményeként Hanna a saját szobájában, Danival a szivacson aludt. Már az is nagyon megdöbbentett, hogy sikerült egyik pillanatról (és gyanítom nem ez volt a legkönnyebb, legjobb pillanat, de melyik lett volna és mikor a következő lehetőség...) a másikra megbeszélni vele, hogy legyen így. Volt persze kiabálás részéről, morgás az enyémről, de ment. Egy pár nap elteltével Dani úgy érezte, nem fog működni az együtt elalvás, mert neki dolgoznia kell majd, amit csak akkor tud, ha elcsendesedett a ház. Én szoptatok, vagyis meg kell próbálnunk nagyon gyorsan kitalálni, hogyan fog Hanna egyedül elaludni.

A megoldás gyakorlatilag pofon egyszerű, és nem is értem, miért nem csináltuk ezt így már régen... Biztosan kellett Hannának, hogy egy darabig Danival alhatott, de nem nálunk, hogy aztán volt olyan este, amikortól újra a galérián aludt el, és nem hagytuk, hogy a szivacs alternatíva legyen. Kellett a mi határozotságunk, a hitünk abban, hogy ez nem lehet másképp, mert nem megy másképp, de úgy tűnik, (koppkopp) működik.

Ha tudok, a mesélés után bemegyek hozzá, elköszönni. Egy picit az ágyában hozzámbújik, mesélek a napunkról, elmondom, mit fogok még csinálni, mielőtt aludni megyek, aztán csendben vagyunk, majd megkérdem, mehetek-e. Általában elenged. Ha elsőre nem, másodikra igen. Van egy kis lámpája, amit felkapcsolva hagyunk, (a kis lámpás elromlott, helyette ikeás lemerülő, feltölthető ufója van, ami épp arra elég, hogy mire tényleg elszenderedik, lemerül...) és kijövök. Dani pedig a notebookkal az alőtérben dolgozik, és ha Hanna szól neki akkor bemegy és megpuszilgatja. Három ilyen kör után Hannu alszik. Az eddig általunk felkínál tárgyakat használni kezdte, magára pakolgatja a cipelőt, az anyababát, és még a fényképünket is. Örülök, hogy elkezdett önmaga megküzdeni, és annak különösen, hogy képes megnyugodni elpihenni egymaga is.

A legjobb ebben az, hogy sikerült a horror éjfél (plusz) elalvást 11-re hozni. Még mindig nincs közös felnőtt életünk este, de Dani tud dolgozni, én pedig lefekhetek, ha szeretnék fél 11kor... Hanna pedig hiszti és sírás nélkül alszik el, és ez hatalmas előrelépés.

Áron érkezése azért természetesen nem marad nyom nélkül, Hanna nagyon ragaszkodik Danihoz, nekem pedig nagyon nehéz vele. Nem figyel, nem hall, nem válaszol. Ismerős ez, de nem könnyű. Mikoltot kétszer megharapta úgy, hogy a nyoma sokáig meglátszott. Nagy hisztik is vannak, amit nehezen viselek, mert nem lehet kezelni. Nem eszik, és ha el kell indulni... katasztrófa. Nap közben is cumizna, kiabál, veszekszik. Ez van, remélem lassacskán majd könnyebb lesz neki is, nekem is. Addig pedig sokszor figyelmeztetem magamat, hogy neki nehezebb, én pedig azért vagyok, hogy szeressem, segítsek, mégha nem hagyja akkor is. Ha egy sündisznócska, akkor is. Csak néha kevés az eszközöm, és elfogy a türelmem... Pedig nagyon szeretem.

2010. január 6., szerda

Cérnahang és hóember

Az előbbi egy új foglalkozást takar. Van benne éneklés, zongora, komoly zenére tánc, bábozás. Ma voltunk először, Áronnak ez volt az első ilyen élménye, átaludta az egészet.

Délben, a rengeteg havat a leghasznosabb módon felhasználva, igazi hóembert építettünk Paliék kertjében, Hanna nagy örömére. Ő persze szeretett volna egy mamahóembert, egy papahóembert, egy hannahóembert, egy mimihóembert és egy áronhóembert is készíteni, de nekünk így is lefagyott a kezünk, mire ez az egy elkészült. Ez viszont szép, és nagy, és reméljük egészen a szombati plusz 10 fokig áll majd az udvaron.

Este, míg én Áront ringattam, akinek minden valószínűség szerint fájt a pocakja, ami miatt egész délután nem aludt, a lányok szánkózni voltak a lakótelep domboldalában. Hanna egyedül csúszott a nagy tepsivel, és egy kisebb baleset ellenére még holnap is szeretne. Mikolt visszafogottan örült a lehetőségnek. Nyári gyerek...

2010. január 5., kedd

Három hetes Áron

Egyre jobban a család része, Mikolt is elfogadta, Hanna is egyre többet van körülötte, már nem csak egy kis csomag.

Még mindig rengeteget alszik, és azt hiszem rengeteget eszik is. Az 50es kisruhákat kinőtte, és simul, kerekedik, már látok némi tokát és kisebb hurkákat combtájékon. Ezzel együtt még mindig hosszabb, mint kerek. Ma meglátogattuk a védőnőt, méreckedés okán, 4020 grammot mért, ez a két héttel ezelőtthöz képest fél kiló plusz, hosszra pedig 55 centit. Nemhiába szopizik igény szerint, és nem hiába ömlik a tejecske...

Ha ébren van, a legjobb, ha a lányok körülötte játszanak, vagy ha zene szól. Alváshoz is jó, ha vannak mindezek, fürdés után például remekül elalszik egy nagypárnán, miközben megy a hajszárító, Mikolt kiabál, vagy Hanna pancsol. Ha beviszem a szobánkba, és megpróbálom letenni, bár előtte édesdeden szundikált, reklamál. Nem szeret egyedül lenni, hiába, harmadik...

És hamár szóba került. Úgy tűnik, nem lehet elég rutint szerezni kettővel. Áron köldöke fölött a hasfal nem nőtt össze. Amikor észrevettük, kicsit megrémültem, aztán a doktornéni megnyugtatott, ez a normális, idővel össze fog... A bal szeme pedig váladékozik, nagy valószínűséggel könnycsatorna elzáródás az oka, ez is kimaradt az eddigi életünkből... Adok rá homeopátiát és minden szopinál csepegtetek bele egy kis anyatejet is.

Az alvással kapcsolatban szavam sincs, és bár nem egyedül, (ezt egyiküktől sem várom már, csak örülök, ha úgy alakul...) de ügyesen elalszik. Kézben, kis simogatással, aztán letehető. Nappal már levegőzünk, ha épp nincs farkasordító hideg, kint pillanatok alatt elalszik természetesen. Ha bent vagyunk, és épp alhatnék, akkor leginkább a nappaliban, a kanapén teszi ezt. A kiságya az emeleten van, nekem pedig nincs szívem felvinni, amikor mindannyian lent vagyunk. Ráadásul félek, ha felviszem, ébred... Kis kitámasztással beüzemeltük a pihenőszéket is, amiben így fekvő pozícióban van, ebben is szívesen alszik, és a lányoktól is védve van valamelyest. Azt hiszem idővel majd egy járóka is elkél, mert ha a földön van, akkor Mikolt körülötte rohangál, és félő, hogy ráesik...

Éjjel nagyjából háromszor riaszt, de hogy mikor, nem tudom. Csak fordulok. A pelenkázólapnak köszönhetően az ömlő tejáradat nem veszélyezteti az ágyneműt, csak ruhát kell cserélnünk minden reggel...

Próbálkozunk a hason fektetéssel is, egyre több időt tölt így, ébren emelgeti a fejét picit, és aludni is tud valamennyit így. Nézegeti a kezét, a lányok hangjára megnyugszik. A cumival barátkozik, de többször nem kéri. Nem erőltetem, de örülök, hogy ha a cici nincs közel, akkor Dani is meg tudja nyugtatni. Vagy ezzel, vagy enélkül.

Szőke hajú, kék szemű, formás fejű, finom bőrű, babaillatú, türelmes, nyugis, bukós, édes kisherceg. Napról napra jobban szeretjük. :)

Kép(k)sorozat a nagylegényről :)

2010. január 4., hétfő

Érzelgős

... fáj a szívem Mimi miatt... Ma este annyiszor mamázott még kifelé az ágyából, hogy el kellett gondolkodjam, vajon Dani is mama lett, vagy csak korán van még az elalváshoz, vagy tényleg én kellek. Aztán elaludt.

Áront én fogom, amikor elszenderedik, előtte szopizik, aminek a varázsáról nem is szólok most, félhomály van, babaillat, és végtelen béke ilyenkor, sok idő eltelik, mire elenged, és letehetem. De nem sietek, mert tudom, erre van szüksége. És mert tudom, Dani a lányokkal van.

Vagyis Hannával, mert Mikolt egy mese után szokott ágyba kerülni, én még a fürdőben elbúcsúzom tőle. És elalszik. Könnyen, gyorsan, békésen, nem kellünk hozzá. Bevackolja magát egy sarokba, megfogja a kiskendőjét, és átadja magát az álommanóknak. Kivéve az utóbbi időket, vagyis Áron érkezése az, ami megváltoztatta ezt a szokását.

És mert Hanna ilyenkor még mesét hallgat, ő egyedül van. És ma kiabált is. Nekem. Vagy az én nevemet. Ő még nem tudja elmondani. Még nem érti, és nem vár. És ez teljesen rendben van.

Ha tehetném sokfelé szakadnék...

Rengeteget szeretgetem, szeretgetjük, mégha olyan morgós is, mint mostanság. Kislány lett, már nem baba... szép, és gondterhelt. De már mosolyog. Meg grimaszol. Azt hiszem lassan megoldódik majd, és megtalálja a helyét ő is, mi is. Szeretnék vele lenni, amikor szüksége van rám. Van hogy nem tudok... és ettől fáj a szívem.

Tetten ért

Olyan régen készült fénykép, hogy ma gondoltam egyet, és a temérdek szabad percben, amivel a lányok csendben elvarázsoltak, csináltam egy párat.
Hanna készségesen modellkedett, Mikoltot mostanában nehéz erre rávenni. Őt sokkal jobban érdekli ez az oldal, de ha ez sem, akkor egészen más dolga van. Azért így is sikerült egy hármas testvéres.

Meg egy olvadozós, szeretgetős...


És aztán itt a híres kéznézegetős is. Hihetetlen, hogy repül az idő, este zuhanyzás közben szoktam magamban sopánkodni, hogy ilyen pici már sosem lesz Áron... :)

2010. január 3., vasárnap

Újra itt a tél

Bár a nyár volna...
Vagy lett volna karácsonykor ilyen szép fehér minden.
Dani ma megint havat lapátolt, és ismét megjegyezte, hogy a miénk az utca leghosszabb kerítése. És tényleg... Na de nem ez a lényeg, hanem.
Délelőtt a lányokkal hóembert épített, és lefagyott a keze közben, pedig nem is hatalmas darab, mert ez a hó nem az a hóemberépítős hó, de nagyon csinos lett. Van neki két orra, és lógó füle is, sőt krétával lett szeme és szája, hogy színesedjen kicsit. És mostanra a forgót is ő tartja. Az eszkimólányok pedig boldogok, és Mikolt is kibírta visítás nélkül a levegőzést, pedig ez a kettő mostanában együtt jár.

2010. január 2., szombat

Nagyot buliztunk

Volt már olyan szilveszter az életemben, amire visszagondolva mindig széles mosolyoghatnékom támad. Ahogy illuminált állapotban ücsörgünk többedmagammal egy üres kádban és énekelgetjük azt a bugyuta slágert, aminek a refrénjében bikinik, meg napsütés volt. És ahogy éjfelet kongatva fűnek fának virágnak is boldog újat kívántunk az ablakból, majd néhány héttel később a fényképeket nézegetve nagyokat csodálkoztunk, hogy ki mindenki volt jelen...

Hát ez elmúlt. :) Mostanában nemigen ér bennünket az óév utolsó pár perce társaságban, amit amúgy nem bánok nagyon, mert van annak is hangulata, amikor kettesben koccint az ember meg az ember lánya. Amíg Hanna picibaba volt, kétszer azért bejutottunk a városba is, de mióta Mikolt is a szopisok társaságát bővítette, ez is elmaradt. Abban az évben még sikerült a kettesben romantika, idén pedig csak annyi kívánságom volt, hogy egy filmet az elejétől a végéig megnézhessek.

Sikerült. Hajnali kettő és négy között. Mert előbb gyerekeket altattunk, illetve segítettünk legyőzni mindnek a betárdamumust.

Délután sétáltunk egyet a miutcánkban, mert ennél messzebbre nem jutunk, aztán trombitáltunk is Marival, Palival, és még vacsoráztunk is, és koccintottunk, aztán Áront fürdettünk, majd a lányokat is, és tizenegykor már mind ágyban voltak. Áron el is szenderedett, Mikolt viszont a szivacsra kérte magát, a nagy durrogtatásra való tekintettel. Végül ő elég hamar visszament a saját helyére, és el is aludt, csak Hannának volt nehéz ellazulnia. Az éjfél egészen konkrétan ágyban ért bennünket, és csak onnan tudom, hogy volt, mert annyit zajongtak odakint, mint előtte nem.

Végül háromnegyed kettőkor sikerült lebotorkálnom a földszintre, hogy legalább boldogat kívánjak Daninak, és a Grease előtt ragadtunk... de megérte, végignéztük, gyerek és reklámmentesen.

Hanna négy után öt perccel jött, Mikolt hatkor és hétkor ébredt, Áront szoptattam egy jópárszor, közben pedig aludtam is valamennyit.

Igazán jó kis szilveszterünk volt, reggel sokáig alvós, érzésre átmulatott.

2009. december 31., csütörtök

Szolgálati

Sikerült képekkel illusztrálnom néhány régebbi bejegyzést... Sőt, a mellékelt linkre kattintva megtekinthetők a fotózás képei is.

Összegzés

Az év utolsó napjának előestéjén eltűnődtem, mennyi minden történt velünk ebben az évben. Azt hiszem egy pár évre valót sikerült megélnünk, ha tennék fogadalmat a jövőre vonatkozóan, akkor az
1. csak élvezem azt, amit az idén megteremtettünk
2. nem szülök, de még csak pocakot sem szeretnék 2010-ben.

Januárban Dani újra dolgozó apuka lett, ezzel megkezdtük a második nászút után a hármasban való lét megismerését.
Február elsején megtörtént az első kalapácsütés a házban, amivel kezdetét vette a felújítás.
Márciusban Áron a pocakomba költözött.
Áprilisban Mikoltot elkezdtem tornára hordani, mert nem fejlődött úgy, ahogy a korához képest elvárható lett volna, nem kis ijedtséget és nem kevés álmatlan éjszakát okozva nekem.
Májusban elkezdtem összepakolni a lakást, majd május végén végre beköltöztünk a házunkba.
Június elején kiderült, hogy Hanna márciustól óvodába mehet.
Júliusban megünnepeltük Mikolt első születésnapját, aki hamarosan elkezdett a lábára állni, és nemsokára menni is.
Augusztusban két hetet Olaszországban töltöttünk, már egészen nagy pocakkal, így utólag nagyon örülök, hogy vállalkoztunk erre az útra, de akkor elég fárasztónak éltük meg... :)
Szeptemberben Mikolt elindult, és ezzel mind megnyugodtunk, rendben van.
Októberben Hanna három éves lett, és először gyűlt össze nálunk az egész nagycsalád.
November a betegeskedés, a maximális lelassulás, és a várakozás hónapja volt, hamar sötétedő napokkal, sok nyűgösködéssel, de túl vagyunk rajta.
December... varázslatos, nagyon fárasztó és az évünk egyik legszebb hónapja volt. Dani születésnapja, a Mikulás, Áron érkezése, a Karácsony, és az együtt töltött hetek ideje.

Mindezek mellett pedig olyan örömök, mint Blanka pocaklakósága, vagy hogy a Dédink még mindig velünk ünnepelt.
Nem kívánnék mást, mint egy kicsit nyugisabb újévet, gyerekekben gyönyörködőset, utazósat, de nem nagyon messzire, nézelődőset, töltekezőset, egészségben, türelemben, mosolyokban bővelkedőst.
És mindenkinek olyat, amilyent kíván magának, szeretettel.

2009. december 30., szerda

Két hetes

Egyre hosszabb, de a karcsú vagy hogyanmondjuk fiúsabban... formát tartja. Tegnap este megpróbáltuk megmérni, de csak egy szobai, nemtúlpontos mérlegünk van erre az esetre, amire papával, majd nélkül méricskélve végül nagyjából 3500, 3600 grammban egyeztünk meg. Ez mondjuk fél kiló plusz, de tulajdonképpen teljesen mindegy is, hiszen Áronunk eszik, amikor jónak látja, amennyit szeretne, és közben többször fejek is, mert kell. Így nem aggódom, tej van bőven, a picikénk pedig jóllakik, látjuk a sok mosolygásból, a pelusok tartalmából, és a nyugodtságából egyaránt.

Hosszra 55 cm, először mért érték...

Egyre többet nézelődik, és még mindig kézbenbaba, amit nem bánunk, és igyekszem elhessegetni a gondolatát annak, hogy jövő péntektől ez határozottan meg fog változni... Az első héten még figyeltem, mik azok a helyzetek, amikor hárommal egyedül nem megy, mára belefelejtkeztem az öttagúságunk nagyszerű jelenébe, és nem stresszelem magam, pedig vészesen közeleg az idő, amikor Dani újra felveszi a fegyverzetet és elindul mammutot vadászni.

Mikolt egy kis csibész, de érdeklődő, és szerintem idővel jó testvér is lesz, egyelőre ha leteszem a földre Áront, akkor körülötte szaladgál, és közben huncutul figyel a szeme sarkából, hogy szólok-e. Hanna maradt a gondoskodó nagytestvér, ha kell, ha nem, cumival tömné, volt már néhány beszélgetésünk vele erről, remélem lesz haszna is.

Sokat jut eszembe Dóri mostanában, akitől az egyik kedvenc szlogent átemelném mihozzánk, vagyis három gyerek az nem kettő, vagy fordítva, plusz kis kiegészítés, miszerint három gyerek az nem egyel több a kettőnél. A háromban az a nehéz, hogy több, mint ahány kéz. És több, mint amennyi szem. És több, mint ahány felé az ember könnyedén osztja meg a figyelmét. Még ha két szülő is van jelen épp. Hogy zónavédekezést kell alkalmazni az embervédelem helyett és ez egészen más stratégiát igényel. Tanulnunk kell még, hogy aztán rutinokat szerezzünk, mert bízom benne, hogy itt is nagyban ez a kulcs. Ehhez viszont idő kell, és azt hiszem a tavasz és a három hónapos kor ebben nagy segítéget fog jelenteni.

Addig pedig csak futok magam után, figyelek, igyekszem, és közben szeretgetem mindhármat és csodálom mindhármat, és sokszor becsukom a szemem, és befogom a fülem, és türelmet kérek, és örülök, hogy Dani velünk van.

2009. december 29., kedd

Kicsit még karácsony

Amikor megvettük ezt a házat, Dani nagyon sokszor elmondta, hogy ha már ekkora terhet vállaltunk, legyen benne örömünk is, ami neki leginkább a nyitott ajtót jelenti. Vagyis, ha tehetjük, hívunk. Rokonokat, barátokat, mert jó együtt, mert jó itt együtt.

Áron születése előtt mondogattam, hogy a karácsony akkor volna az igazi, ha nem nekünk kellene összeszednünk magunkat gyerekestül és útnak indulnunk százfelé, hanem ide jönne a család, bárhogyis. Nyitva hagytuk a kérdést Áron születéséig, aztán úgy alakult, hogy tényleg ez lett a legjobb mindannyiunknak.

13 felnőtt, egy pocak, egy bébi és a lányok, ennyien voltunk, Mari nálunk főzött ebédre lazacot, a mamám töltött csirkét hozott, volt sütemény, és a tavaszi meleg ellenére Dani begyújtott a kemencébe, hogy ropogjon. Az ablakot kinyitottuk, annyira jól sikerült, de nem bántam, a hangulathoz ez is hozzátartozott.

Fél hatig voltunk együtt, nagy asztalnál ebédeltünk, (részben emiatt bontottunk anno falat, hogy elférjen egy ekkora asztal) volt rengeteg sütemény, kis ajándékozás, de a legjobb az együtt töltött idő volt, amiben mindenki otthon érezte magát. A tesóim is itt maradtak egészen délutánig, Hanna nem is aludt végül, Mikolt azért elfáradt és lefeküdt. Áron kézben volt egész nap, néha evett, néha mosolygott, vagyis olyan volt, mint mindig. :)
Ma este Dani barátai közül jöttek el hatan, plusz egy egyéves, részben Áronnézőbe, részben Guytalálkozásra, sushit ettünk, beszélgettünk, teáztunk. Megtelt a ház, szeretem, amikor sokan vagyunk. Folytatás a közeljövőben...

2009. december 28., hétfő

Hányás és társai

A tegnapi nap az aggódás jegyében telt. Leginkább mindenkiért...
Mikolt kezdte reggel, háromszor kellett a pelusával együtt a ruháit is cserélnünk. A harmadik után viszont mintha elvágták volna. Kis normaflor és semmi étvágy, de legalább megállt a hasmenése.

Este Mariéknál voltunk, ahogy elindultunk hazafelé, Hanna összehányta a hátsó traktust a kocsiban, közte Áron székét, és Mikolt ölét is. Itthon még háromszor megismételte mindezt, aztán jókedvűen ment fürdeni, és inni kért. Sokszor.

Örültem volna, de én is nagyon vacakul lettem, alul fölül jött ki minden, sőt, miután egy kortyot ittam, az is távozott. Rémisztő volt, főleg Áron miatt, de úgy látszik, a fiúk ezúttal megmenekültek.

Mára mindenki jól van, nyoma sincs betegségnek, sőt olyan étvággyal ettek a lányok, amilyet régóta nem láttunk tőlük. Én két kiló minusszal végeztem, és elég fáradt is vagyok, de legalább nem lett rosszabb a helyzet.

Fotó by Biró Virág

Hanna születése indította el bennem a fotózás iránti vonzalmat. Előtte nem nagyon volt a kezemben kamera, nem is érdekelt, sőt, egy korábbi kapcsolatban még konfliktusforrás is volt. Azóta ezen csak mosolygok...

Hiába igyekeztem minél jobb képeket készíteni, a vágy, hogy egyszer valaki, aki profi, készítsen rólunk, a gyerekeimről képeket, nem múlt. Voltak próbálkozások megtalálni az "igazit", vagy nagyon sokat kért, vagy nem volt megfelelő az én világomnak. Mígnem az ősszel megtaláltam. Egy blog segített, és azonnal azt gondoltam, Virág a mi emberünk. Tiszta, és olyan a szeme, amin keresztül szívesen nézem a világot.

Hanna születésnapja után nem sokkal voltunk megörökíteni az aktuálist, és azt kaptam, amit mindig is szerettem volna. Barátságos, meleg, ránkhagyatkozó fotóst, és bár a lányokkal nem volt egyszerű a művelet, és a végére mind nagyon elfáradtunk, az eredmény szerintem megérte.
Mivel a családnak karácsonyi ajándék volt mindez, eddig nem akartam közzétenni az örömöt, amit Virág adott nekünk, de most itt a lehetőség... Úgyhogy ezúton is köszönjük :)

A számítógépünk betegeskedése miatt, valamint, mert nem találom a cd-t, amin a képek vannak, pillanatnyilag nem tudok képekkel szolgálni, de igyekszem pótolni. Addig is a honlap, hátha más is kedvet kap... :)

Idővel ide fogom feltölteni a maradékot. Amint lesz egy használható monitorunk és be fogom tudni kapcsolni a saját gépünket...

Még néhány kedvenc...

2009. december 27., vasárnap

Kis Mikolt felfogta

Amikor Mikolt született, és hazahoztuk, Hanna két hétig csupa mosoly, megértés, elfogadás volt. Mondtuk is egymásnak Danival, hogy lesz ennek még bőjtje. Lett is. Három hetes lett a kicsi, mire leesett Hnnának is, hogy nem lesz egyhamar vége a légy kicsit türelemmel időszaknak. Hisztik, földhözcsapódások, kezelhetetlen kirohanások váltogatták egymást egy darabig, aztán lecsillapodott a forgószél, szép lassan visszaállt, vagy inkább újrafogalmazódott a család.

Mikolt már a szülést megelőzően is vette, hogy valami változik. Sokat kívánkozott kézbe, ölbe, rengeteget nyűgösködött az utolsó időkben, és nagyon sok türelem, és még annyiszor több szeretet kellett hozzá, hogy némi segítséget nyújthassak neki, ő pedig megnyugodhasson.

Amikor kórházba vonultam, Mikolt engedett, de az első és utolsó látogatás odabenn katasztrofálisra sikeredett. Amíg együtt voltunk, mosolygott, de amikor el kellett válnunk, kiborult. Amikor hazaértünk, láttam, hogy megnőtt, érzelmileg, fizikailag, dolgozik, feldolgoz, és valami nem stimmel.
Nem kapcsolta és még most sem kapcsolja össze mindezt Áronnal, sosem bántotta, sohasem túrta ki mellőlem, nem akar az ölemben lenni, ha szopizik a legkisebb, mindez még meghatóbbá teszi számomra amit látok. Kis öreg, aki gondterhelten jár fel alá, és elemzi az eseményeket.
Reggeltől estig nyűglődik, kiabál, mérgelődik. Persze itt a dackorszak eleje, és három fogat növeszt épp, sőt hasmenés is volt közben, de az új testvér mégis itt van velünk, nem lehet nem észrevenni mekkora változás ez mindenkinek.
Mikolt a legnagyobb "vesztes", a legkisebb státusza elveszett, kapcsolódni még nem tud, és nem is olyan kisanyuka típus ő, mint Hanna. Vannak azért nagyon kedves közeledési törekvései Áron felé, imádom, ahogy a földre csüccsen, megütögeti maga mellett a helyet, jelezvén, ide tegyem Áront, mert fogni szeretné. Ma délben pedig, amikor Áron a fotelben ejtőzött, tüzetesen megvizsgálta, minden apró kis lukba benyúlt, ami épp nem volt betakarva rajta. Orr, fülecske. Az egyik kezet nem találta, kitakarta, megkereste. A szemével is egyre óvatosabb, de azért résen kell lennünk. Hagyom, amennyire tehetem, a kis dömper pedig örül neki.
Egy szó, mint száz, kis Mikolt megértette, hogy a kis kék csomag a miénk, az övé is, itt marad, és nem könnyű neki. Szeretgetjük, engedjük, figyelünk rá, és ez sokszor még így sem elég... Csak várom, hogy könnyebb legyen neki, hogy újra annyit mosolyogjon, mint azelőtt, hogy a kis koboldunk végre hazaérjen...

Még gyorsabban...

Már Mikoltnál is meglepő volt, ahogy gyorsul az idő. Áronnál észrevétlen történnek az újdonságok, ha nem figyelek, maholnap a diplomaosztóján csücsülünk... Igyekszem hát minden pillanatot mélyen a szívembe vésni, és amennyire engedik a körülmények, le is írom. (írnám lelkesebben, de jelenleg pl. a számítógépünk adta meg magát... :) az angyalok pedig már elreppentek, így újat kérni nem lehet...)

Áron szépen gömbölyödik, még mindig a szopi a legfőbb tevékenysége, ha tehetné, szerintem éjjel nappal ezt a foglalatosságot gyakorolná. Ha épp nem szopizik, akkor a legszívesebben kézben van, a legjobb, ha a cici az orra és a szája közötti édes kis gödörben van.

Sokat mosolyog, sőt széles, hangtalan, majdnem kacagást is láttunk már tőle.

Pár napja, szám szerint ha jól emlékszem három, észrevette a kezét, azóta ha a látóterébe kerül, figyelmesen nézegeti. Nő a szempillája, ha így folytatja, akkor a lányok nyomdokaiba lépve seprűi lesznek, fekete és sűrű. Ma délután pedig leesett a köldökcsonkja is, ezzel újabb lépést téve a csecsemőkor felé.
Tegnap volt hajmosás, ma pedig körömvágás. Az elsők.

Néha hason alszik, leginkább az oldalán, éjjel mellettem, nappal kézben, kanapén, kiságyban.

Voltunk már sétálni is, autózni is sikerült az ünnepek alatt, mindent Áronosan, békésen visel.

Dani tegnap a levegőre készülve (plusz 10 fokban muszáj volt kimennünk, pedig milyen jó lett volna a zimankóban bentről nem kivágyakozni, csak élvezni az új játékokat, a gyerekeket, a finom sütiket...) azt találta mondani, hogy nem is meri hangosan, de kellene neki ebből a gyerekből még egy ilyen... Nem csodálom, én sem tudok betelni vele...