2010. február 2., kedd

Mert elkiabáltam...

Hasra téve majdnem átfordult... na ez az, aminek nem örülök olyan nagyon. Látványosan ő sem lelkesedett a produkcióért...

Viszont annak ellenére, hogy csak az imént sikerült álomba sírnia magát (pedig mellette voltam és mindent megpróbáltam, épp csak fejjel lefelé nem tartottam, de semmi sem vált be ezúttal... végül az édösapja ment be, és elaludt...nem találgatom miért), még megosztom ezeket, mert annyira édes :):) persze én vagyok a végtelenül elfogult.

Holnap kizárólag Hannáról fogok képeket készíteni, mert róla készül a legkevesebb. Nem hagyja, hihetetlen arcokat vág, vagy egyszerűen csak állandóan mozog...

2010. február 1., hétfő

Áron egészség

... mert kimaradnak a délutáni alvások, mert az egyik épp elalszik, mire a másik ébred, van időm gondolkodni, és elég fáradt vagyok ahhoz, hogy minden más teendő helyett írjak...

Áron bőre száradásra hajlamos. Főleg az arcán. Pedig párásítunk. Meg fürdetőkrémmel mossuk. A homlokán annyira, hogy kipikkelyesedett. Aztán lettek rajta piros pöttyök, amit bekentem egy gyógyszertári semmikrémmel, mire sárgássá változott és jó csúnya lett. Úgyhogy elzarándokoltunk a bőrgyógyász doktronénihez, aki egy szintén semmitsem tartalmazó krémmel küldött haza, mondván, ez egy csecsemőkori bőrgyulladás, semmi komoly, minden második gyereknek van ilyenje. Este kell bekenni jól, hagyni picit, majd gézlappal letörölni.
Úgy lett. És a homloka szebb. Sokkal. A bőre száraz változatlanul, de nem vészes.
Szeretjük a doktornénit.

Sárga. Még mindig egy kicsit. A szemén látni a leginkább. És talán azon, hogy sokat alszik. Bár én is sokat aludnék, ha tehetném... Ha két hét múlva is ilyen marad, azt kérte a bőrgyógyász, vigyük vissza, megnézi. Remélem nem lesz rá szükség. Azt is mondta, szopizzon sokat. Ennél többet már nem tud szerintem... :) Látszik is. :)

Mikolt óta várom, hogy az újabb gyermek mivel fog küzdeni mozgásilag. És eddig olyan szépen fejlődik, ahogy kell, a kis kezeit is nyitogatja, amit nagy örömmel figyelünk. A fejecskéjét is tartja ügyesen, és már nem is feszít. Azért ha eljutok odáig, akkor felhívom Kornélt egy időpont egyeztetésre.

Pénteken csípőszűrésre megyünk, 15-én pedig oltást kap. Kettőt.

Fürdés után

Kialakítottunk egy mindenkinek nagyjából optimális rendet az esti vacsora-fürdés-lefekvés rituáléra.
Mióta a lányok betegek lettek (már gyógyultnak minősítettem őket), mindenki a kiskádban fürdik, egymaga, a legfiatalabb kezdi és a legidősebb az utolsó. Aki épp nem a kádban csücsül, az a korának megfelelő elfoglaltságok közül választhat.
Áron például szopizni szokott, míg Mikolt pancsol, Hanna pedig könyvet nézeget.
Ha több a pakolni való lent, és nem végzek vele mire Áron elkészül, azt hallani.
Tegnap annyira sok volt a minden, hogy már majdnem mind készen voltak, mire végre feljutottam én is. Áron pedig végig csendben volt. Elképzelni sem tudtam, hogy lehetséges.
A fürdőben aztán a következő látvány fogadott:
Hanna, a "nekem való játékok" kategóriába sorolta Áronbébit is, aki a babzsákban feküdt és iszonyúan koncentrált a feladatára. Vagyis arra, hogy Hanna kezét meg kellett fognia, mert a kertben sátoroztak épp, és jöttek a farkasok is, meg hideg lett, így Hanna kerített törölközőtakarókat is, amivel gondosan betakargatta magukat.
Legalább negyed órán át játszották ezt, Áron Hanna bűvkörében, amerre a nagy indult, arra fordítva a fejét.
Aztán rádöbbent, hogy még nem evett és véget vetett a mókának... Hanna pedig becsobbant a kádba.

Január, február itt a nyár...

Ígértek a hétre nagyon hideget meg nagyon sok havat. Ebből ma napsütés és nulla körüli csúcs volt igaz délelőtt, úgyhogy miután mindenkit megreggeliztettem (három felvonásban, így hosszú, de kevésbé erőpróbáló volt a dolog, amit hétfő lévén nem is bántam) és a legszükségesebbeket elvégeztem (pl. gondosan bepakoltam a hátihogyishívjákba almát, kekszet, innit és szendvicset), felöltöztünk (ebbe is kezd mindenki belejönni, Hanna például egész készségesen öltözik egyedül, ha kellő kedvet csinálok az utánakövetkezőkhöz, én pedig a háromnegyed órás készülődést (pedig akkor se vakaróztam...) sikerrel leszorítottam húsz percre) és kikocsikáztunk az erdőbe, Lujzanézőbe.

A Vadaspark gyönyörű. Hó és hó és hó. És napsütés. (ettől a kedvem is olyan jóóó ) És az út letakarítva, de fehér. Csak a parkolóban, meg a fák között ér derékig, az út mentén viszont nem lehet megállni. Arra készülnek tán, hogy emberfia nem teszi be a kerekeit ide, míg tart a tél? Igyekeztem úgy megállni, hogy valamennyi esélyünk legyen haza is jutni, és mellettünk is elférjenek.

A kiszállás után nem sokkal Mikolt a kezembe kéreckedett, pedig hoztam neki játékbabakocsit, amivel úgy hittem, jól elsétálgat majd és elfelejti, hogy hideg van és lábon kell megtenni a csacsikhoz vezető, legalább száz métert. Tévedtem. Viszont Hanna annál lelkesebben jött mellettünk, a nagy hóban még fel is emelte a babakocsiját. Áront egy kézzel toltam, vele a legegyszerűbb (most még), mert ahogy levegő éri, alszik. (kár, hogy mindezen sportok egyike sem a hasizmokat fejleszti...)

Megnéztük a háziállatokat, aztán elsétáltunk a gombaházig, itt Mikolt is a lábára állt, almáztunk, Hanna rohangált egy nagyot, aztán elindultunk vissza. Ahogy kiértünk a szélvédett, hómentes övezetből, Mikolt rázendített. Mostmár biztos, hogy a hideg-havas kombinációt nem bírja... Kértem, hogy legalább ne kiabáljon, hamár cipelem, édes volt, ahogy igyekezett összeszorítani a száját, ami időről időre csak nem engedelmeskedett az akaratának.

De legalább megértettük egymást. Ő fél órára jó hidegben, én pedig nem viselem jól, ha üvölt a kezemben. Lassan itt a nyár, de legalábbis a tavasz, és könnyebb lesz. Mindenkinek. Azért ezt a mai napsütést bespejzolnám.

2010. január 31., vasárnap

Gomba

Így jár az, akinek az édesanyja nem teszi külön fiókba a különböző méretű kissapkákat.
Dani meg válogatás nélkül kiveszi, ráadja, aztán meg nevetgél, hogy hogy néz ki a kisfia. Aztán még le is gombázza...
Szerintem vagány... Azért végül szólt a kisember, hogy nem tud a nap a szemébe sütni.

Ez a görbe kisujj tagadhatatlanul az apjáé... :):)

A legfontosabbak

Az ébredés utáni mamázást azonnal a Hannakeresés követi. Elnyújtott á és h.
A legnagyobb öröm, ha Hanna feje megjelenik az ágya végében.

Befagyott a tó

Gondoltuk megnézzük. A Velencei tónál amúgy is régen voltunk, hát még ilyen nagy hóban, hidegben. Szombatra terveztük, de akkor ugye inkább havat lapátoltunk az utca leghosszabb járdáján...

Hanna viszont fejben tartotta az ígéretünket, és ma úgy ébredt, menjünk. Szállingózott csak, úgyhogy gyorsan összepakoltunk, felöltöztünk (tegnap előkerült a sínadrágom, amit vagy hat éve hordtam utoljára... és jó rám, micsoda örömhír!!! ma pedig a bakancsom is) és fél óra múlva már csodáltuk is a tavat.

Vagyis csak mi felnőttek, mert Hanna azért nyafogott mert éhes, mert fúj a szél, mert fázik, Mikolt pedig azért, mert megpróbáltuk ráültetni a szánkóra. Áron rajtam aludt. Aztán lett hotdog, meg traktor, meg szélsízők és még egy hatalmas hóember is és Hanna már csak azt bánta, hogy hideg van.

Egy órát voltunk a szabadban, de ez a mi kis nyári gyerekünknek úgy tűnik több volt, mint amennyit a télből képes befogadni, mert bár lángossal meg meleg levessel próbáltuk levenni a lábáról, ő csak sírt, elég hangosan ahhoz, hogy a büféből egy idő után kinézzék és elég keservesen és vígasztalhatatlanul ahhoz, hogy mi is jobbnak lássuk hamar bekapni az első és az utolsó falatokat is és autóba ülni.
Nem biztos, hogy Mikolttal lesz a legfelemelőbb élmény a sízés...

Köszi Áron

A történet még decemberben kezdődött. Vakuért mentünk az egyik plázába.
Ritkán járunk ilyen helyre, mióta gyerekeink vannak. Annyira elszoktam az emberek sokszínűségétől, hogy egyfolytában azon kapom magam, hogy minden szembejövő arcnak külön figyelmet szentelek, és néha már magam számára is kínos ez.
Viszont annál nagyobb az öröm, ha ismerősbe botlik a tekintetem. Jelen esetben Matyi öcsém volt az, akit rajtakaptam a liftben lefelé haladni, és rátelefonáltam, merre járt. Moziban, volt a válasz, majd rövid csevej arról, mit látott, milyen volt.
Aztán persze sajnálkozás, mikor fogok én legközelebb moziba jutni. Akkor felajánlotta, ha egyszer úgy adódik, szívesen tologatja Áront, míg mi filmet nézünk.
Hannánál szóba sem jöhetett volna ilyesmi, Mikoltnál már lazábban álltam a kérdéshez, Áron után pedig komolyan elgondolkodtam a lehetőségen.

Dani péntek óta itthon van. Péntek délután szóba került hogy amennyiben szombat délután a nagyszülők a lányokat szívesen pesztrálják, akkor mi Áronnal elmegyünk valahová. Mondjuk moziba. A nagyszülők vállalták, és Matyinak sem volt kifogása egy kis Árontologatás ellen.

Így aztán miután a lányokat letettem, Áron megetettem, elindultunk. Áron az autóban elaludt, ahogy reméltem. Fél négyre mentünk, az előzetesről lecsúszva pont a film elejére érkeztünk. Popcorn, üdítő, kettesben... A telefon az ölemben, Matyi ellátva használati utasítással, kis drukkal a hasamban, de bízva Áron jó alvókájában átadtam magam a kikapcsolódásnak. És mivel Áron még akkor is az igazak álmát aludta, mikor visszakaptuk, minden lelkifurdalás nélkül érezhettem jól magam. Nagyon jólesett.

Köszönjük Matyinak, Marinak, Palinak, a lányoknak, és a kis Áronnak. Aki még azzal is elkápráztatott bennünket, hogy miután felébredt, mindkettőnknek osztott egy csomó mosolyt, olyan igazi embernek szólót, és teszi ezt azóta is folyamatosan.

2010. január 30., szombat

Van egy rigónk

Úgy egy hónapja Dani kitett Hannával egy tál magot. Arra számítottak, hogy hamarosan egész madárarzenál fog felvonulni a bőség táljánál. Nem így lett. A tál lustaságból maradt a teraszon, mi pedig örültünk, ha a meggyfán néhanapján megült egy egy cinke, vagy rigó.

Aztán a héten megérkezett egy sárga csőrű, feketerigó. Azóta minden nap jön, elücsörög a kerítésen, aztán leszáll a padra, eszeget, majd visszarepül a fára, nézelődik felfújt tollai közül, és ha végzett, elrepül.

A lányok várják, Mikolt hangos üdvrivalgásban tör ki, ha meglátja.
Ma még nem járt errefelé. Talán elakadt a majd fél méteres hóban valahol... Ez pedig eszembe juttatta a Nemes Nagy Ágnes örökérvényűt. Csak abban veréb a főhős.

Nemes Nagy Ágnes:
Hóesésben

Szakad a hó nagy csomóban,
Veréb mászkál lenn a hóban.
Veréb! Elment az eszed?
A hóesés betemet.
Nem is ugrálsz, araszolsz.
Hóesésben vacakolsz.
Felfújtad a tolladat,
Ázott pamutgombolyag.
Mi kell neked, fatető, fatető?
Deszka madáretető


2010. január 29., péntek

Egy ágyban

Hanna az elmúlt pár éjszakát a miágyunkban töltötte. Amikor beteg, főleg ha lázas is, szeretem magam mellett tudni, így egyszerűbb gyakran itatni és bogyókat adagolni, mamakímélő és ő is sokkal nyugodtabban alszik így.

Persze a lehetőség izgalma nem hagyja nyugton feküdni az örökmozgót, ficereg, tekereg, kendőt keres, kitakarózik, papapárnát aztán mamapárnát kér:
- Csak egy kicsit ide teszem a buksimat, míg neked nem kell.
Eleinte csak mosolygok magamban, aztán szépen kérem, legalább ne ugráljon, hadd aludjon el Áron is. Aztán csak csendben várom, hogy ő is elcsendesedjen. Az utolsó forgolódások egyikénél azt mondja, hogy:
- Fiúk, lányok, mostmár alvás.

És elalszik. Tényleg...

Másfél éves kis Mikolt

A legnagyobb zsivány, a legjobb alvó és a legmosolygósabb. 80 centi és majdnem 10 kiló, 15 foggal. Másfél év telt el, mióta először találkoztunk szemtől szembe. Általa tapasztaltam meg, milyen örömökkel jár kétgyerekesnek, nyugodt édesanyának, két kislány mamájának lenni. Ő tanított meg arra is, hogy minden úgy van jól, ahogy éppen van. Mellette értettem meg, bármit is csináljak, a legfontosabb engedni.

Épp olyan, mint az első pillanatban, erős akaratú, öntörvényű, bájos, nyugodt, hangos szavú, picike. Édes, érzékeny, huncut.
Imádom a humorát, a felemás gombszemeit, a görbe lábacskáit, a Jar Jar Binkses masírozását, a göndörödő, állandóan kócos selyemhaját. Ahogy odavan a buszokért, a traktorért, a labdáért. Ahogy beleszeret, majd pár perc múlva teljesen érdektelennek nyilvánít játékot. Hogy az apját is mamának hívja. Hogy keresi, szólítja Hannát. Hogy Áront Ájának, magát pedig Jejének hívja.

Hogy egyedül eszik és a kanál legvégét fogja, hogy még mindig magára önti a pohárból az innivalót. Hogy látom, ahogy megérik dolgokra, ahogy rácsodálkozik a világra: jé, ezt így is lehet? Hogy utálja, ha piszkos a pelusa, hogy az evés végén a popsitörlővel a nyelvét is gondosan megtörölgeti.

Hogy szeret rendet csinálni velem, de a legnagyobb természetességgel szórja szanaszét a játékokat. Hogy összeszorítja a száját és hátat fordít, ha nem akarja azt, amit én. Hogy utálja a telet és imádja a 4 évesekre való kesztyűt. Hogy állva motorozik, nem tud kormányozni, és csigatempóban billeg vele. Hogy Hanna nagyos hintáján hintázik, a lehető legtermészetesebben.

És úgy egyáltalán...

2010. január 28., csütörtök

Mikolt mesél

A maga csendes, visszafogott módján. :)



És közben tudja, hogy iszonyú édes és imádjuk... :):)

Aki beteg, egyedül fürdik

Meg aki picike.
Kiskádban.
Nem bánták, sőt... nekem pedig volt témám. :)

2010. január 27., szerda

Csak az a láz, az múlna

A hajnali majd' 40 fokos láz után Hanna 11 körül vidáman, 37 fokos hőemelkedéssel ébredt. Mikolt hatalmas alvás után lekérte magát a nappaliba. Felöltöztettem, és nagyon örültem neki, hogy végre látom nevetni, grimaszolni, dumálni, sőt még a lábára is ráállt. Délelőtt Pali újra elmesélte az összes mesét, amit tegnap Peti. Közben almát ettek, meg kölesgolyót, ittak is, egyszóval úgy telt a nap eleje, mintha nem is volna semmi nyavajaság, kivéve, hogy figyeltem őket, melyik hogyan reagál az innivalóra.



Mikolt angolos "busz"-a:



Minimális ebéd után lefektettem a lányokat, Áron a nappaliban aludt. Hanna egy óra múlva újra magas (39.8) lázzal ébredt.
Dani reggel beszélt a doktornénivel, aki délután kijött hozzánk. Hannának tüszős mandulagyulladása van, tüdeje tiszta. Áront is megvizsgálta, őt rendben találta, hurrá. Mikolt még aludt, kicsit váratlanul érte az inzultus. Az ő torka rendben, és alakul a hasmenése is. Vagyis a két gyereknek nem ugyanaz a baja, reméljük nem adják át egymásnak.
Egyelőre a nurophen mellé homeopátiát adok, meglátjuk holnap hogy lesznek.

2010. január 26., kedd

Áron csecsemő lett

Búcsút intettünk legkisebbünk újszülött korának. A betegeskedések aggodalmában picit megállítva a gondolataimat, elidőztem Áron első hat hetének felidézésében, és olyan nagyon jó...
Jó, hogy van egy ilyen apró csomagunk. (már nem is olyan apró...)
Jó, hogy megint szoptatok.
Jó beszívni az édes babaillatot. Még a teli pelus illatát is szeretem. :)
Jó nézni, ahogy alszik, ahogy keresi a tejforrást, ahogy figyel.

És bár még mindig nosztalgiával gondolok az első hat hétre :):) és még mindig szomorkodom azon, hogy ekkorka már soha sem lesz, szeretem nézni ahogy egyre erősebb, egyre fiúsabb, egyre jobban nyit kifelé.

Itthoni mérés eredménye: 4850 gramm és 59 cm.
A napokban "megszólalt", volt egy kis eőzés, amin kellőképpen meglepődött.
Kacag, még csak kevés hanggal, de nagyon édes. :)
Egyre hosszabbak a szempillái, amikor alszik, teljesen olyan, mint egy kis porcelánbaba.
Hirtelen átnőttük az 56os szetteket, 60as kisbodyt hord, és 62es ruhákat, mondjuk ezek még egy kicsit lógnak rajta. De ahogy nézem, már nem sokáig.
A szeme egyre határozottabban kékül, bár ez még ugye semmit nem jelent.
Szopizás közben fogja a ruhámat. :)
Sírás előtt legörbül a szája. :)

Gyors helyzetjelentés

Éjjel Hanna belázasodott... nem hányt, hasmenése sincs. Várok...
Áron reggel szörcsögött, nem érzem melegnek, iszonyúan drukkolok, hogy ő megússza...
Mikolt éjjel többször ébredt sírva, innivalóért könyörögve. Szívszorító. Valamelyik ivás után hányt újra, de reggel a két kiskanálnyi már bent maradt. Lázas ő is, de alszik. Most ivott legutóbb, az bennmaradt. Remélem a nappal jobbulást hoz.
Dani dolgozik.
Peti mesél Hannának.
Én kóválygok.

Köszönjük hogy gondoltok ránk... Eszter, ezt próbálom, hűűű, remélem azóta nálatok teljes egészségesség!

14.02 Mikolt eddig kétszer ébredt, sírós innikérés és minimális folyadékfogyasztás után visszaaludt. Nem érzem melegnek.
Hanna az idő közben hazaérkezett fülhőmérő tanusága szerint 38 fokos hőemelkedéssel játszik. Kis szörcsögés és jókedv jellemzi.

Este: Mikolt hat körül lejött egy kis társasági életet élni. Enyhe hőemelkedésen kívül már csak hasmenése volt, gyenge, viszont minden folyadék benne maradt.

Hanna estére 39 fokos lázzal zárta a napot, étvágya változatlan és azon kívül, hogy megült egyhelyben a kanapén és mesélni kellett neki, nem vágyott másra. Őt itattam, ami miatt Mikolt reklamált.

Mikolt este kilenckor egy rövid csutakolás után elaludt. Hanna a miágyunkba kérte magát.
Hajnalban majdnem 40 fokos lázzal ébredt, kapott egy nurophent itattam, visszaaludt. Mikolt reggel a cumiját kérte, és ő is visszafeküdt.
Reggelre Mikolt 37.2, Hanna 37.6.

Áron rendben, még mindig nagyon drukkolok, hogy maradjon is.

2010. január 25., hétfő

Mi a jó abban...?

... ha Mikolt előbb olyan hasmenést produkál, hogy még a pólóját is cserélni kell, majd egy kiadós alvásból ébredve összehányja az ágyát, iszik, megnyugodni látszik, majd az ölemben ülve öklendezni kezd, és míg kiérünk a mosdóig, az egész lakást végighányja?

Hiába itatom, minden kijön belőle, negyed óra alatt már harmadszor cserélek rajta ruhát (harisnya, body, póló), és közben egyfolytában azt hajtogatja: "enne, enne" vagyis inni... Áron ébredésével az eddigi kontroll kezd kicsúszni a kezemből. Áron kiabál, éhes, Mikolt is kiabál, szomjas, és mindkettőjükhöz én vagyok kulcs... Mikolt az ölemben ül, közben Áron szopizik. Igyekszem valamiféle forgatókönyvet kitalálni a szopi végeztével... Aztán leteszem Áront, nézelődik, hánytatom Mimit, sokadszorra, sír... majd amikor mindent elrendezni vélek, és le akarok végre indulni az emeletről, eszembe jut megnézni Áron pelusát, nyakig kakis... Rajtam már ruha is alig van, Mikolt újfent telibe talált.

A fürdőszobai pelenkázón sikerül úrrá lenni Áron nyakig*os formáján, csupaszra vetkőztetve mosom, közben Mikolt a földön a párnán piheg. Újabb ruhacsere neki, Hanna közben maximális segítőkészséget tanusítva próbálja bekapcsolgatni Áron bodyját. Periférián látom csak, ahogy a tákolmány ideiglenes pelenkázószekrényünk a tetején Áronnal dőlni kezd, a fiókok kinyílnak, vetődöm. Áront is, Hannát is és csodával határos módon a szekrényt is sikerül megmenteni, de már nem vagyok nyugis, mosolygós hangulatban. Próbálom hazaterelni a ház urát, tárgyal nyilván, mert nem válaszol. Anyukámat hívom, ő ígéri átjön... kitartás babákok.

Dani hat után végre felveszi a telefonját, Hanna beszél vele, miközben én romeltakarítok, tolmácsolja, a papa lassan hazaér. És lőn... Ő is próbálja itatni Mikoltot, ugyanazzal az eredménnyel. Idő közben megérkezik a mamám is, ő legalább tud figyelni Hannára. Áron a kezemben, Mikolt Daniéban, néha csere.

Délután öt az első hányás, nyolckor felhívjuk a doktornénit, aki dedalonettát és folyamatos itatást javasol, majd kórházat, ha kilencig nem hagy alább a tendencia. Remegek. A fáradtságtól, az aggódástól, a jövőtől, ami a szemem előtt lebeg, és nagyon szorítok a kicsinek, hogy győzzön... Egyelőre nem úgy tűnik, hogy Mikolt az erősebb.
Dani indulna is, maradna is, Áron a mamám kezében reklamálja a szopiját, Mikolt az ölemben ülve felváltva iszik-hány, piheg. Már fel sem öltözöm, ruha sincs már tiszta és feleslegesnek is érzem. Hanna közben megfürdik a zuhanyzóban, ahova bevackolom magunkat, itt van a legmelegebb. Mikolt pilled, ijesztő...

Pali és Mari mennek el a gyógyszerért, vényköteles. Az orvos ezt miért nem tudja? Hoznak azért pro gastrolt meg stodi akármit. Tízre érnek hozzánk, Mimi nem hagyja abban a hányást.
Hannát felkészítem, (magamat lélekben...) Áront és Mikoltot felöltöztetjük és indulás. Budai gyerekkórház, orvosi ügyelet.

Na itt jön a jó rész... Végtelenül kedves, segítőkész orvos, éééés megnyugtat. Szó sincs még kiszáradásról, és nem szabad itatni hányó gyereket!!! Két órát minimum várni kell, mert feleslegesen kínozzuk, kijön úgyis a folyadék... hiába kántálja az én kis beszélő babám: enne...
Vizsgál, ír, magyaráz. Vírus. Hazaenged. Ez a legeslegjobb az egészben. Azon kívül, hogy a többiek eddig állják az ostromot. Ha rosszabbra fordulna a dolog, akkor a hasmenés miatt csak a Lászlóban fogadnának, a Budaiban megszűnt a kórház rész... Örülök, hogy nem a Jánosba mentünk... És teljesen jó irány a progastrol meg a stodicucc, legalább nem eztán kell gyógyszertáraznunk.

Éjfélre itthon vagyunk, csatatér, de kit érdekel. Mikolt egy rövidebb harc után, amit az innivalóért küzdött, elalszik. Aggódom, de már nem jelentős.
Hanna a mi ágyunkban Áronnal, valami hihetetlen harmónia van köztük. Áron nyekereg, Hanna simogat, Áron csendben marad. Lassan mindenki elcsitul. Várom az éjszakát. Meg a holnapot.

Dani orvost váltana: miért nem mondta, hogy receptköteles, miért küldött a Jánosba, amikor ott sem fogadtak volna, miért nem kérdezte végig, mit tapasztalunk, és leginkább miért nem tudta, hogy nem szabadna itatni.

1:12 ideje lenne aludnunk nekünk felnőtteknek is ...

2010. január 24., vasárnap

Mimi és a beszélője

Mikolt elkezdett beszélni.
Meglepődtem.

A múlt héten az öltöztetés hevében fel sem tűnt, hogy lehajol a kosárhoz, amiben a sapkák, sálak, kesztyűk vannak, kiveszi belőle azt a ciklámen rendesen laza darabot, azt az egyetlent, amit szívesen vesz magára és megnevezi: Tessztye...
Csak mikor már az udvaron voltunk, akkor esett le, hogy magától mondott valamit, nem utánam, helyesen használta, és majdnem érthetően.

Aztán kint talált valamit, mutatta, elsőre nem értettem: Tijja. Hanna elhagyott egy matricát csiribiriről hazafelé, az volt a földön. Egy csillag :):)

Azóta fülelek, figyelek, de ezek a gyöngyszemek természetesen akkor teremtődnek, amikor épp másra koncentrálok.

Valamire mindig fogni kell...

A tegnapi non-stop nyűgösködést, nemalvást követően a mai nap ismét a jól ismert, még talán az újszülöttkorhoz asszociálható eszem-alszom-kicsitnézelődöm jegyében telt.
A hidegfrontra gyanakszom... mert a foga még nem jöhet ;)

Hogy mit jelent a maratoni szunya?
Áttoltuk a babakocsiban anyukámékhoz nagyjából délben, ott mózesestül betettük a nappaliba, megebédeltük, hazakocsikáztunk, itthon a lányokkal aludtunk kétésfél órát, ő pedig közben szintén a mózesben a ruháit kicsit meglazítva aludt tovább.
Majdnem öt óra van, a tejtározó szétdurranni készül, úgy hallom lassan ébredezik.

2010. január 23., szombat

És akkor szombat lett...

Mikolt újabb szemfognövesztésben szenved. Sírdogál, nem eszik, nyűgösködik.
Áron annyit volt ébren, mint egész eddigi élete során összesen. Valami zavarhatja, mert sírdogál...
Hanna rendben.

Hát akkor kezdődjön a hétvége. :)

2010. január 22., péntek

Séta, vagy hogyan nevezzelek

Hannának volt egy időszaka, olyan mászókorú lehetett, amikor a babakocsit arra használta, hogy menet közben felállt és tornázott benne benne. Nehéz volt így sétálni, egy kézzel őt fogtam, márha hagyta, a másikkal pedig toltam a kocsit. Elmúlt, olyannyira, hogy mások már régen sétálgattak, ő még mindig szívesen beült.

Amikor Mikolt született, vettünk egy dupla kocsit, nem lett volna szívem kivenni őt a tesó miatt, de magammal sem gondoltam kiszúrni, hogy cipeljem, miközben a másikat tologatom. A duplánk messzemenőkig beváltotta a hozzá fűzött elképzeléseimet, még a nyaralásra is ezt vittük.

Idővel Hanna sokkal többet motorozott, mint ücsörgött, és Mikolt is sokszor túrta ki maga mellől, ha beült. Ennek ellenére még nagypocakkal is mindig a duplával indultam el, mert tudtam, előbb utóbb elfárad, vagy csak megunja a motort és beül. Áron születése előtt nem sokkal vettem egy egyszemélyeset is, és a sok viccelődés (mennyi a háztartásunkban élőkre eső babakocsik száma) ellenére nem bizonyult rossz befektetésnek ez sem...

Merthogy Hanna, mondjuk jogosan, nem szívesen engedi át a helyét. Sem Áronnak, sem Mikoltnak. Mikolt pedig annál szívesebben ücsörög egymaga a szimplában. Így ha ketten vagyunk velük, akkor két babakocsit tologatunk... Hanna megy, aztán beül. Igyekeztem felkészíteni, hogy ez már nem sokáig lesz így, de nem sikerült.

Így aztán a séta csak nekem az (vagy inkább edzés), mert Mikolt még a kapuig sem jön a lábán ha meglátja a lehetőségét az ücsörgésnek (bár ő szívesen motorozna, amit még nem tud, vagy tolná a játékbabakocsiját, amivel igazán nem haladunk), Hanna pedig miután kitette az utcára a kis virgácsait, hamarosan megunja szedegetni őket. Áront pedig egyelőre nem akartam magamra kötni, hátha megúszhatom a cipekedést. Egyszóval, két szanatóriumi hely nem elég három jelentkezőnek.

Pedig ma merészet gondoltam, és nagycsaládos életünkben először, négyesben, gyalogosan nekivágtunk a messzeségnek (gyalog lefelé 10 perc). Buszoztunk (süllyesztett padlóssal, így még kényelmes is volt a fel-leszállás), gyógyszertárban jártunk majd a postán és már kezdtem volna nagyon büszke lenni mindannyiunkra, mikor Hanna jelzett, elég volt a motorozásból, be szeretne ülni. Ha nem, akkor vegyem fel. Hogy a büszkeség érzését megőrizzem, előkaptam a legtürelmesebb formámat, meséltem, kértem, alternatívákat javasoltam, (egy darabig ő ül bent, aztán cserélnek Mikolttal) semmi. Felvettem, kicsit megnyugodott, de ahogy letettem, kezdődött a kör elölről. Megpróbáltam, tényleg képtelenség cipelni és tolni egyszerre.

Ha Hanna behergeli magát, akkor nem lehet kizökkenteni. Végtelenül sajnálja magát, egészen elképesztő módon tud elkeseredni, Dani szerint ezt tőlem örökölte... Úgyhogy hamarosan eljutottunk a sikítva sírós verzióig, az egész buszmegálló, majd az utcán sétáló járókelők is mind minket néztek, nyilván mindenkinek lett volna szuperjó ötlete a megoldásra. És persze a miutcánkban, ahol soha senkibe nem botlunk bele, most minden ismerőssel találkoztunk. A szemben lakó Nándi, akit a mamája épp az oviból hozott hazafelé, felajánlotta az igencsak hangos Hannámnak, hogy üljön mögé a szánkóra, de Hanna hallani sem akart ilyesmiről. Hogy mennyire volt komoly a bánat, azt az jelezte, hogy néha ropiért kiabált, néha azért, hogy felvegyem.

Végül jópár elszakadt cérnával magamban, és két üvöltő dervissel (Mikolt is kiakadt azon, hogy Hanna hogy sír...) hazaértünk, én pedig levontam a tanulságokat.
Tripla babakocsit nem veszek...
Ha elindulunk, (ha egyáltalán elindulok még egyszer egyedül...) viszek magammal két napi hideg élelmet, innivalót, és valami finomságot is. (ezt amúgy mindig megteszem, ma elmaradt, nem is értem miért... de nagy hiba volt)
Először kisebb távon fogom tesztelni a tűrőképességünket.

Ebéd utánra lenyugodtak a kedélyek, mindenki megbékélt. Szerintem éhes volt szegény... Mindenesetre jó nagyot aludtunk mindannyian.

Ásítósak

Szokták kérdezni, melyik lányra hasonlít inkább Áron... Szerintem Hannára.
Mikoltról nem is találtam ásítós képet :):)

2010. január 21., csütörtök

Rólam

Kapom a visszajelzéseket. Arról, ahogyan a hárommal vagyok. Hogy ez jó. Pedig vannak hullámok, sírok is és kiabálok is, és sokszor érzem, hogy a hormonok is befolyásolnak. De valahogy tényleg több lett a humorom, könnyebben viselem a nehézségeket, és mintha a kényszereim csökkentek volna, mióta több a gyerek idehaza, mint a kéz.

Elgondolkoztam, és erre jutottam:
1. Találtam egy doboz gravidát, amit a pocakosság alatt rendesen eltettem. El is kezdtem szedni. Ettől aztán van elég vitamin a szervezetemben, és mert ez új, sokkal több a lendület bennem, (bár a teendő is)
2. Az alvással töltött órák számának csökkenésével több endorfint termelek, amitől úgy érzem, hatalmas a boldogság.
3. Ennyi gyerek mellett, ha nem teszem le az aggódást, ha nem csökkentem az elvárásaimat magammal, a családdal és a bármivel kapcsolatban, akkor megőrülök. Letettem.
4. Rengeteg segítséget kapok, fizikailag is, lelkileg is, mégha legalább ennyit vagyok egyedül is. Igyekszem gyakorolni elfogadni ezt, megengedni magamnak, hogy segítséget fogadjak el. Tanulom...
5. Újra és újra megerősödik, hogy akiknek valóban fontos vagyok, fontosak vagyunk, azok maradnak, és értenek még jobban, mint eddig, és ez jó.
6. Minden nappal többet voltam háromgyerekes édesanya, minden nappal több rutinunk van, minden nappal sokkal könnyebb türelmesebbnek, okosabbnak, viccesebbnek lennem, és ez biztonságot, erőt és önbizalmat ad. (mert azért azt bevallom szívesen, hogy ez nem egy laza sétamenet)
7. Megtanultam, hogy sosem lesz minden tökéletes körülöttem, de ha bennem efelől nyugalom van, akkor egyszerűbb elfogadni is, sőt ettől mintha sokkal nagyobb lenne a rend kívül, meg belül is, mint korábban.
8. Elmúlt a nagy pocakom (hiányzik ám...), elképzelni sem tudtam hogy ennyire jó lesz újra emberként mozogni, futni, lehajolni. És ezt nagyon élvezem. Azért ha tehetem, ledőlök és alszom...
9. Apropó alszom... időbe telt, de ügyesen rátanultam arra is, hogy akkor pihenjek, amikor a gyerekek engedik. Mára már bármikor elalszom egy perc alatt, ha mindhárom alszik.
10. Máté 6,25-34 mondjuk itt. Valamiért sokat jut eszembe ez a rész... és sokat ad.
11. Tudatosabban élem meg a szépségeket és raktározom őket, a nehezet, a megterhelőt pedig feldolgozás után törlöm.

12. Van három édes, gyönyörű gyerekem, mind egészséges, nőnek, okosodnak a szemem előtt. Mit kívánhatnék még?
13. :) Daniról jelen bejegyzésben nem emlékeztem meg, természetesen minden csak vele igaz...
14. Lásd előző poszt...

Szerelem

... nem is tagadom...
Mindegyikbe ..., mindegyikbe másképpen, mindegyikbe nagyon. Egyszerre belefeledkezősen és érezve a súlyt is.
Most kimondva Áron. Talán mert ő már a harmadik, talán mert fiú... Vagy mert.
Meg kellett érnem erre, és végre megszületett ez is: hogy nem csak a feladatot látom, amit kaptam velük, hanem egyszerűen csak őket. És örülök nekik, ezeknek a kis csodáknak...

Rend-szer-ű

Észrevétlen valamiféle napi rendszerűség van kialakulóban. Nyilván mire ezt a bejegyzést befejezem már el is múlik, és lesz helyette másmilyen, de a lényegen nem változtat... Vagyis, hogy mindenféle törekvésem híján is van egy ritmusa az életünknek. Amihez igazodni tudok, amitől sokkal könnyebbé, tervezhetőbbé válnak a napjaink.
Többnyire elővételezhető az ébredés időpontja, ehhez képest a délelőtti Áron alvás is, aztán az, hogy a lányokkal hármasban ebédelünk, és az ő lefekvésükhöz képest fél-egy óra múlva Áron is ebédel.
Hogy délután nyűgösebb, mint délelőtt, és este is alszik egy keveset, és hogy fürdés után még kell egy jó hosszú idő, mire újra elalszik.
Kezdem megismerni hogy mit, hogyan szeret, legalábbis ebben az illúzióban ringatom magam. :)
Mert közben meg annyi minden változik.
Például kishörcsög lett a cérnakirályfinkból, és nekilátott szempillát növeszteni.

2010. január 20., szerda

Egyfolytában

Hanna reggeltől estig megállás nélkül mondja. Hol mesél, hol énekel, hol mondókázik, hol csak a beszéd kedvéért beszél, és van olyan, amikor közölni is szeretne valamit, bár ez utóbbi esetekben gyakran a jól bevált artikulátlan ümmögést preferálja.

Sokszor csodálkozom rá arra, micsoda szókincse van, (Mikolt rendszeresen játssza vele azt, hogy a könyveikben rámutat valamire, amit Hanna megnevez neki, és hát tényleg elképesztő, mi mindent tud, amit napi szinten nem is használ...) de mire ideérek, már el is felejtem, mit mondott. A minap meséltem egy két emlékezetesebb megnyilvánulását, most még a fejemben van...

Pénteken Flóra barátnője járt nálunk és úgy alakult, hogy a délutáni alvásra is itt maradt. A galérián feküdtek mindketten, lábtól lábig, Flóra, aki nem mindig alszik el sziesztakor, és ráadásul új helyen is volt, sokáig forgolódott. Este Hanna mesélte, milyen volt az együtt alvás:
- Mama, mondtam én a Flórának, hogy egyrészt ne zörögjön, másrészt ne hangoskodjon, mert felébreszti a Mimit...
Elgondolkodtam, mi mindent mondok amit majd jól átvesz tőlem. :)

Palival kirakóztak, Hanna valamit nem a pontos helyére tett. Pali felhívta erre a figyelmét:
- Ne izgulj, ne izgulj, csinálom már!

Dalszövegekben elég jó, Mariannéktól megkaptuk a Dalok3-at, amit egészen pontosan háromszor hallgattunk végig. Tegnap este hazafelé a kocsiban rázendített:
- Erdei pocsolya, csupa sár dagonya, ki lakik benne, s vajon mit enne.
Szerintem nem egyszerű a szöveg... a dallam is majdnem a helyén volt, úgyhogy hirtelen megszólalni sem tudtunk Danival, az áll-leesés miatt.

2010. január 19., kedd

Mikolt telefonál



Mikolt újabban telefonál. Nemcsak akkor kéri el, amikor én beszélek, hanem néha magától is eszébe jut, és mondja, kivel szeretne beszélni.
És beszélget. Mesél.
Ezt a fajta hangsúlyt csak akkor hallom, ha könyvből mesét halandzsázik magának, vagy ha telefonon diskurál. Imádom. :)

Áron öt hetes

A legkönnyebb reggelek úgy néznek ki, hogy Áron fél kilenc körül ébred, szopizik, majd egy kis nézelődés után elalszik a miágyunkban.
Mikolt csak ezután szól, majd Hanna is, ő is felöltöződnek, sőt, még nekem is marad időm némi toalettigazításra. A legideálisabb esetben még a földszintre is lejutunk, és elkezdünk reggelizni, mire Áron újra felébred. Akkor én visszakúszom az emeletre, és pelenkázás, ruhacsere (reggelre tényleg mindig mindene pisis, rosszabb esetben kakis is) után négyesben folytatjuk, illetve fejezzük be az evést.
Aztán a lányok játszanak, Áron pedig szopizik.

Ma is ilyen napunk volt, sőt ebéd után még én is aludhattam háromnegyed órát. A kettő között pedig Áron sportprogrammal múlatta azt a rövid időt, amit ébren töltött. Hasra tettem a szőnyegen, ő pedig emelgette, fordította a buksiját. Eleinte csendben, aztán kicsit méltatlankodva. Annyira elfáradt a nagy igyekezetben, hogy a harmadik kör után elaludt. Pedig volt körülötte sikongatás, játék, pakolás. Nem zavarta...

Még mindig azon töprengek, amikor Áron ott alszik el, ahol épp éri az álom, hogy jól van-e ez így... Nade lenne szívem felkapni, és az emeletig menni vele, majd ott a kiságyába tenni?

Oviügy

Nem terveztem Hannát három évesen óvodába adni.
Nem bánom, hogy tartottam magam a tervhez.

Néha gondolkozom azon, vajon neki jobb volna-e ovisnak lenni, gyerektársaságban tölteni a hétköznapokat, olyasmiket csinálni, amit itthon nem. Meg azon, nekem könnyebb volna-e, ha délelőttönként Mikolt és Áron volnának csak idehaza.
Az előbbire nem tudok válaszolni, bár gyanítom, hogy Hanna jól érezné magát.

Az utóbbira egyértelműen nem a válasz.
Nem lenne kevesebb a tennivaló, viszont kevesebb lenne a segítségem... Furán hangzik, de Hanna nagyon sokszor olyanokban van a segítségemre, ami neki játék, természetes, nekem pedig hatalmas könnyebbség. Mesél, mondókázik Mikolttal, megsimogatja Áront, megnyugtatja, ha épp előbb ér oda hozzá, mint én. Tudtam, hogy így lesz, sosem kértem és remélem ettől még gyerek.

Mikolt biztosan nagyon hiányolná Hannát. Rengeteget játszanak már együtt, egyre összetettebbeket. Hanna bevonja a szerepjátékaiba is, szeret Mikolttal játszani.

Vannak vitáik, és sokszor kellek én is, hogy rendezzük a sorokat, de már egyre többször hagyom, oldják meg maguk a konfliktusaikat. Mióta Mikolt megvédi magát, kevesebbszer lépek közbe. Hanna pedig egyre ügyesebben kér, köt kompromisszumot, ajánl fel, és mert Mikolt egy igazi kis harcos, azt is megtanulta, hogy nem mindig éri el, amit szeretne. Olyankor kitalál magának valami mást.
Lehet, hogy Hannának nem hiányozna kis Mimi annyira, de még ebben sem vagyok egész biztos.

Áron létezése nemcsak egy újabb testvér érkezését jelenti, hanem ő az, aki a babázást élővé tette Hanna számára. Valószínűleg egészen más kapcsolatuk lenne, ha kimaradna ebből.

Tudom, hogy Hanna szeret velünk lenni. Még mindig tudok neki adni, és még mindig úgy érzem, hogy töltöm a kis raktárait a nagy útra.
Örülök, hogy Hanna azt ebédeli, amit én főzök, vagy valamelyik nagymama.
Örülök, hogy látom, hogy alkot, és sokszor együtt alkotunk, bár tény, hogy legalább ennyiszer hangzik el az is, hogy kérlek egy kicsit légy türelemmel, míg megfőzöm, elmosogatom, elteszem, kiteregetem...
Örülök, hogy nem kell senkit időre elkészíteni, hogy nem kell overálos télben rohannom naponta kétszer, többgyerekkel.
Örülök, hogy így is mindegyikük gyerekek között van, vegyes csoportban :), hogy ismerik egymást, alkalmazkodnak, szeretik egymást.
Örülök, hogy hetente kétszer nagyobb társaságban, többször pedig kisebben ismerkednek.

És örülök, hogy Hanna egyszer ovis lesz, mert ez a természetes, és jó.
Eredetileg márciusban mehetett volna, most úgy tűnik, tolódik az építkezés, költözködés, és csak májusban mehetnek majd az újak.
Én nem bánom...
Hanna várja, készül.