Az indulás kicsit zaklatottra sikerült, a gyereknapi táncelőadás főpróbája még teljesen menetrendszerűen és a terveknek megfelelően zajlott, aztán mire végre mindenki elkészült és elindultunk, eszembe jutott, hogy Hanna futóbringája a Volvoban parkol, az pedig Jutka Mami kertjében. Mit sem sejtve átugrottunk érte... Mikolt amint meglátta a nagymamát, hangos üdvrivalgásban tört ki, aztán mikor elindultunk az üdv visításba fulladt. Visszatolattunk, hogy a nagymama adhasson egy puszit Miminek (azt hittem ez a baj), de amint Jutka megjelent, Mikot már ugrott is ki az autóból, integetett, dobott három puszit, jelezvén, hogy mi mehetünk, ő marad. Megdöbbentő jelenet volt, még kétszer visszakérdeztem, mindkétszer ugyanazt válaszolta. Maradt.
Kicsit később értünk Tabajdra, mint szerettük volna, de így is jó mókának bizonyult a mezítlábaskodás. Két tényezőt leszámítva: 1. Hanna az első 5 percben (mert mindent egyedül, mert ő már naaagy óvodás) telibepisilte a nadrágját és a bugyiját, így alul teljesen mezítelenül teljesítette a távot, a ruhácska, amit ráadtam reggel, jóságosan takarta a popsiját. Legalább ennyi... 2. A futóbringát végig cipeltük, mert lefelé egyszerűbb volt azzal eljutni a bejáratig, de onnan feleslegessé vált.
A park kicsit eldagonyásodott, nyilván a nagy esők és a szél nem tett jót az imidzsének, (a homoksétányban nem is volt homok :)) mi ennek ellenére azért örömmel tapicskoltunk a sárban. Hanna el is csúszott, pillanatok alatt kismalac lett belőle. A dombtetőn lábat mostunk, nézelődtünk, almáztunk. Mindenki. Áron is. :)
Élete első szelet almáját kapta a kezébe, olyan szakszerűen rágicsálta, mintha már sokadszor tenné. Elégedetten majszolt, a felesleget pedig kiköpte. Ügyes! :)
Hazafelé beugrottunk Mikoltért, aki alig akart megválni a nagymamitól. Miközben próbáltam Mimit csendre inteni, mert a két szélső gyermek az üléseikben aludt és szerettem volna a békéjüket fenntartani, arra gondoltam, jobb volt ez így mindannyiunknak. Nagyon fura volt a kisoroszlán nélkül, végig hiányzott is, de pillanatnyilag két szülő teljes kapacitását lefoglalja, a többiekre pedig nem marad. Így viszont ő is, mi is megfelelő minőségben élveztük ezt a fél napot.
Itthon készült pár háromgyerekes kép, kis kupac. :) Azért ez így kerek...
Bár egyre nehezebb, ahogy a bociszemeit ránkemeli a vacsoraasztalnál, és közben hangosan cuppog és hatalmasakat nyel a felnőtt étkek láttán. Csak őrizze meg ezt a lelkesedését addig, míg szabad utat kap az alma. :)
Mikolt újabb szavakkal bővítette a szótárát. Talán írtam már egyszer, hogy Miminél a tökéletesség igénye nélkül (vagyis, aminek ki kell jönnie, az jöjjön, cenzúra meg minek, hanyag eleganciával beszél a kis zsivány) bővül a készlet, egyfelől utánoz mindent amit hall, másfelől pedig alkot. Nagyvonalúan.
A két kedvencem a mostaniak közül a "tává", amit bármire képes használni, aminek nem tudja a magyar megfelelőjét. Még akkor is, ha az, amit jelöl egészen másképp hangzik a mi nyelvünkön. Így tává a motor, a cumi és akár bármi.
A második helyezett pedig az isí és a mimisí. Vagyis én is, és Mimi is. :):) Mondanom sem kell, hogy megunhatatlan nekem. :):)
A mai gyöngyszem pedig: kék. Adekvátan, helyesen, a világító lápására. Hogy van az, hogy Hanna még mindig zöldnek hívja a kéket, miközben ropognak az "r"-jei? :)
Négy éve egy tavaszi napon, még az albérlet teraszán ücsörögve hallgattuk a tücsökmuzsikát, és még nem tudtuk, hogy kislányt várunk. Szerettem volna nevén nevezni, hogy ez miért olyan fontos nekem, nem tudom. Bort bontottunk, néztük az Erzsébet kilátó sziluettjét, és nagy egyetértésben döntöttünk. Hanna Sára. (Vagy Botond Áron, de erre végül nem került sor...)
Azóta is nagyon szeretem a neveit, nagyon Hannás, és van benne némi Sára is, ha a jelentését nézem, mindenképpen. Egy kiskirálylány kiscsikóba oltva. Dani vízióiban gyönyörű táltos paripa lesz majd egyszer belőle.
Hanna napja nincs benne a naptárban. Ennek ellenére négy dátum közül lehetett választani, azt gondoltam, a legideálisabb az lesz, ha fél évvel a születésnapja után ünnepeljük majd. Eddig márciusban tartottuk, de mert lett egy Áronunk, aki hivatalosan is április 2-án ünnepel, önkényesen áthelyeztem május havába Hanna napját. Titkon bíztam benne, hogy lesz már olyan jó idő, hogy a kertben lehetünk. És lett. :)
Már szombaton megkapta a fő meglepetést, de vasárnap is épp olyan lelkes volt tőle, mintha először látta volna. Családi összefogással egy futóbicikli boldog tulajdonosa, mára egészen profi mind a technikai, mind az esztétikai kivitelezést illetően. Fémvázasban gondolkodtunk, végül egy nagyon hangosan kiabáló (engem, engem!!!) fa lett a kiválasztott. Tényleg gyönyörű, és remélem a kicsiket is kiszolgálja majd.
A család délután összegyűlt, teraszoztunk, hogy eső esetén is védve legyünk, volt torta, pizza, szörp és az elmaradhatatlan Mari féle kenyér. No meg az érzés bennem... Jó velük, jó együtt, és ezt a gyerekek is így érzik. Blanka amellett, hogy sírdogált is, Áronnal barátkozott, olyan szépek voltak együtt, és jó volt látni, ahogy ismerkednek. Blanka abbahagyta a sírdogálást, sőt Áron még egy kis mosolyt is előcsalt a legkisebb királykisasszonyból. :)
Hanna napja ma van, pünkösd hétfőn, de mára mi kaptunk kimenőt, Vácon jártunk Áronnal, hármasban. Kellenek ezek a nyugisabb félnapok, és bár nehezen álltam rá, nagyon jólesett végül. Pláne, hogy még az első igazi fagyit is megettük végre... romantikusan egy ház erkélye alatt, szakadó esőben.:)
A lányok délelőtt a nagyszülőkkel játszótereztek, aztán Jutka mamival ebédeltek, aludtak (Hanna először azt mondta Jutkának, hogy nem szeret vele aludni, majd mikor felébredt közölte: Jutka, én nagyon szeretek veled aludni! :)), aztán este a családegyesítést megünneplendő egy kis minigolffal zártuk a három napot. (Ahol pénteken az érettségi találkozónk is volt...)
Sosem gondoltam volna, hogy negyed órás intermezzoval este hattól hajnal fél kettőig lesz egyszer kimenőm. Pénteken volt. És minden simán és gördülékenyen és flottul és magától értetődően ment.
15éves érettségi találkozónk volt, amire már olyan nagyon készültem egy hete. Aztán betegek lettek a gyerekek és egyre borúsabban láttam magam előtt a péntek estét. Rég letettem róla, hogy kipihenten libbenek majd be azon az ajtón, hogy találkozzam a régenlátott és valaha oly fontos és meghatározó társasággal. Abban reménykedtem csupán, hogy Dani időben hazaér a kétnapos tréningről, én pedig legalább le tudok majd zuhanyozni, mielőtt indulnék.
Hat előtt tíz perccel, mikor Áron befejezte az uzsonnáját, átadtam az épp megérkező apukájának, és két rövidke instrukció után távoztam. Ennyire volt idő...
A belibbenésről, és az azt követő órákról csak annyit, hogy újra megerősödött bennem, hogy nagyon jó volt ott és ezekkel az emberekkel tölteni azt a négy évet, hogy valóban nagyon meghatározó volt, és a mai napig az, és olyan nagyon hálás vagyok, hogy volt és van ilyenem. A helyére került bennem sokminden, letettem néhány ősrégi terhet is. Otthonos, ismerős, védett és mégis felnőtt társaságban töltöttem ezt a pár órát. A lányok egytől egyig csodaszépek, pedig az osztályban a harminc embernek 47 gyermeke született ez alatt a 15 év alatt, a legidősebb 10 éves, a legfiatalabb három hónapos. A fiúk pedig elkápráztattak a humorukkal, és a hihetetlen életutakkal, amelyek mögött jó volt észrevenni a gyerekarcukat is.
Dani a mamámmal és a Hárommal Ikeázott, aztán a lányokat hazavitte, Áront meg elküldte utánam a Nagymamival vacsorázni. Az autóban megetettem, majd visszatettem az ülésébe, ők haza én meg visszamentem. Itthon közben a lányok megfürödtek, aztán Áron is, majd a kicsik elaludtak. Hanna még egy könyvet nézegetett, de fél 12kor Dani mellett ő is megbékélt a helyzettel. Még soha nem volt olyan, hogy Dani altatott volna nélkülem. És mióta gyerekeim vannak, csak egyszer fordult elő, hogy nem voltam jelen a lefekvésnél...
Egy órakor egy másik pici baba mamájával, meg néhány még nem gyermekes lány és apuka társaságában álltuk a teraszon, és nekem nagyon nem volt indulhatnékom. Olyan jó volt ezekkel az emberekkel együtt lennem, jó volt az időmmel rendelkezni, és olyan szépen sikerült a hazatérés is.
Még volt időm lezuhanyozni, épp befejeztem az utolsó simításokat is a lefekvés előtt, mikor Dani érkezett az emeletről azzal, hogy Áron ébredezik. Fél kettő volt, megetettem, közben ezen az elmúlt 15 éven gondolkoztam, és hálát adtam. Mindenért. A szép gyerekeimért, Daniért, az életemért. Mert sokat kaptam.
Az idő, és az idő múlása, pláne, ha még alszik is közben, Hannának még nem egyértelmű. Sőt. Az egyik kedvencem, a "most van holnap?" kérdése, illetve az esti alvás előtt rendszeressé vált "most?" kérdés arra vonatkozóan, hogy a másnapi program mikor is kezdődik.
Előfordul, hogy a délutáni alvást rövidre zárva, kicsit pihen, majd hulla fáradtan kijön, és közli: - Aludtam már kettőt, nem vagyok álmos. Ilyenkor visszaviszem, és általában másfél óra múlva találkozom vele legközelebb.
Ma a névnapját ünnepeltük, az egész család eljött. Már reggel óta várta a vendégeket, és nagyon fáradt volt, így gyorsan elaludt. Hallom úgy másfél óra múlva (vagyis amennyit általában is alszik), hogy settenkedik lefelé a lépcsőn. Nyitom neki az ajtót, ő meg kicsit megszeppenve megáll, és mutatja a kezén az öt ujját. - Mama, ennyit aludtam, nagyon nagyot, már nem fér több a pocakomba.
Hanna pici baba kora óta extrém sportol. Semmi nem akadály, mindent kipróbál, mindenre felmászik, mint a gyerekek többsége... de ő tényleg mintha bátrabb volna ezekben a helyzetekben. Régóta mondogatjuk, hogy a pillanatnyi helyzet még rózsás ahhoz képest, amikor majd azzal áll elénk, hogy ejtőernyőzni, szabadesni, helikoptert vezetni szeretne.
Ma elérkezett... Kicsit fáradtan konstatáltuk reggel, hogy Pünkösd vasárnap lévén semmi esélyünk friss pékárut vásárolni. Az egyik közeli gyorsétterem kiülős szekcióját választottuk egyéb opció hiányában, Dani a földön heverészett a kiadósnak nem, ám ízletesnek sem minősülő étkezés végeztével. A padon ülve figyeltem, ahogy a lányok a háziasodott verebekkel barátkoznak, amikor egyszercsak megjelent.
Az égből érkezett, egyre lejjebb ereszkedett, majd a közeli réten leszállt. Hanna szájtátva, elomló döbbenettel az arcán figyelte, közben pedig csillogott a szeme. Ahogy a fiú földet ért, Hanna szaladt volna, hogy közelebbről is megszemlélje a repülő embert, de az aszfalt és a földhöz ragadt autók látványa nem engedett a kíváncsiságának. Kénytelen volt megvárni, míg emberünk is reggeli után néz, és a szomszédos padra költözik, maga mellé helyezve hatalmas zsákját, benne az összehajtogatott kinccsel.
Hanna eleinte az apját kérdezgette, aztán lejtett egy jópár kört az addigra eléggé zavarba hozott fickó körül, de szóba nem elegyedtek. Pedig lett volna kérdése Hannának, ebben biztos vagyok.
Hazafelé az autóban záporoztak, Dani pedig válaszolgatott. A beszélgetés lényegi pár mondata pedig: - Papa, te is repültél már siklóernyővel? - Igen. - És, Papa, hogyan kell repülni? - ...... Szakszerű, háromésfélévesnek is emészthető pármondatos mese. Csend... Hanna gondolkodik. -Papa, én is szeretnék siklóernyőzni!
1. Mikolt már megint visít... higgadt perceimben azzal vigasztalom magam, hogy ááátmenetiii. 2. Hannának arcüreg gyulladása van és bronchitise (egyiket sem hiszem, bár csúnyán köhög) 3. Mikolt hajnalban háromszor hasment, ő csak náthás 4. Áronnak fáj a füle. Éjjel két órát volt ébren, hol sírdogálva, hol nézelődve, tette ezt akkor, amikor már vagy másfél órája aludtam. végül Mikolt váltotta...) 5. Hanna ma a délutáni szieszta idejére bekérte az ágyába Áront, aki ahogyan kell, el is aludt a nővérével. Hanna büszkén (egy perc alvás nélkül) jött újságolni a hírt, majd közölte, kialudta magát. Sikerült még egy másfél órára a miágyunkba fektetni... 6. (Cucka, szerintem Hanna olvas benneteket..) A hozzátáplálás kezdetei: Mikolt ébredezett, és mert nem akartam hirtelen kikapni az ágyából, leültem mellé a fotelba. Az emeleten. A többiek (Hanna és Áron) lent voltak. (1. számú hiba) Hallom nemsokára (kb. 30 mp telhetett el) ahogy Hanna örömködik odalenn: - Megfogtad a kanalat? Kérsz még? ......... Megetette... Tejföllel... Felmászott a pultra pohárért, a hűtőt kisszékről érte fel, kivette a tejfölt, töltött, kanalat is vett elő, műanyagot, nehogy hideg legyen Áronnak... és megetette. Még pelust is tett a nyakába. MIÉRT??????????????
Mentegetőzéssel kezdem... Nem aludtam túl sokat, Áron hajnali háromkor végül végre elaludt, azt sem tudtuk, hogyan segítsünk rajta, annyira szenvedett, mint még talán soha. Reggel a két kisebb hőemelkedéssel ébredt, ez mind csak fokozta az alváshiányom okozta szürreális zsongást. Zuhog az eső, a kertben az elvetett fűmagot ki is verte. Három termeszvár épült eddig, az egyikben sikerült némileg csökkenteni a hangyaszámot, de most az az érzésem, hogy akik ott laktak eddig, azok bevonultak a házba. Ahol természetesen nem győzöm az állandó porszívózást, felmosást...
Nos ebben a kellemesnek semmiképpen nem nevezhető állapotban kezdtem megint befelé indulni. (Hja, az már csak hab a tortán, hogy a hajam úgy hullik így a 3x sokadik hónap szoptatás után, hogy még ott is találok, ahol nem is jártam... hogy ez bánt jobban, vagy a tény, hogy oldalt csinosan megkopaszodtam, talán lényegtelen.)
A befelé menetelés eredménye pedig ez a szó: kiégés. Kattog egy ideje a fejemben, szembenézni nem esik jól vele.
Nem a világvége ez, és nem is állandósult állapot, van benne egyfajta ciklikusság, hol erősebben, hol gyengébben érzem, hogy elég... Csendre, melegre, puha dolgokra vágyom. Ólmos fáradtság, rendszeres fejfájás. Tennék, de nem tudom mit. Nincs kedvem sem az újhoz, de leginkább erőm. Meg türelmem kitalálni, mi az új. Ha van egy kis időm, pihenek. Nem minőségileg, csak úgy ad hoc. Klasszikus "A" típus lévén a fokozottan kell/ene figyelnem a folyamatos energia utánpótlásra, több időt fordítani önmagamra... ismerős kívánságok. Fejben tudom is, hogy hogyan kellene (hogy bosszant ez a sok feltételes... az egyik legtanulságosabb mondat számomra: ne próbált, csináld), de mire eljutok a megoldáshoz, már régen túl vagyok a holtponton. Vége a napnak, csend van, aludni kellene. De nem tudok, mert annyira fáradt vagyok, hogy nem megy. Ördögi kör.
Annyira vágytam Hannára. 18 éves korom óta dolgoztam, önálló voltam, megteremtettem mindent, amire szükségem volt. Nem az volt a nagy változás, hogy anyagilag függő lettem, másra kell hagyatkoznom. Tanítottam, mióta eszemet tudom mindig ez volt a fontos. Átadni. Kapcsolatokat, csapatot létrehozni. Bármit, amihez értettem egy idő után továbbadtam. A gyerekekkel is így vagyok. Adok, és örülök, ha van visszajelzés. Amikor még nem voltak, tudtam, hogy ők a cél. Ma pedig már azt is tudom, nem a végcél, hanem az egyik nagyon fontos. Most nincs célom. És nem elég a megerősítés. Vagy nincs is... Szubjektíven legalábbis.
Három év azzal a tempóval, ahogyan nekem otthonos, épp elég arra, hogy elhatározzak, megtegyem, és meghaladjam. Lassan négy éve, hogy kisebb-nagyobb változásokkal nap mint nap ugyanazt teszem. (Igen, közben építkeztünk és igen, előbb csak egy, aztán kettő, majd elég hamar három gyerekkel, de a kerék ugyanaz.) Nehéz most. Mert az elvárásaim és lehetőségeim között nincs harmónia. Ettől pedig szorongok... Sokszor érzem, hogy lehetnék türelmesebb, hogy lehetnék ügyesebb, de nincs erőm. Mert ha nem tudok miből meríteni, akkor elfogy. Sokszor mondtam már, most még erősebben érzem, hogy egy tölcsér vagyok. Átfolyik rajtam az energia, bele a gyerekekbe. Pedig kellene egy szelepet szerelni rá, ahol egy kevés nálam marad, arra az eshetőségre, ha nekem is szükségem lenne rá.
Tudom, megnőnek. És egészen más lesz. És egészen új. Szeretem ezt az életet. Szeretem látni ahogy fejlődnek. Jó, hogy én látom, jó, hogy velem van mind. Nem is siettetni vágyom az idő múlását, csak egy napra több óra volna jó, amit magammal tölthetek. Üres a fejem. Nagyon szeretném már használni. Eljutottam idáig: meg akarom írni a szakdolgozatomat.
Ma reggel két db egyenként 15 részből álló kirakóval foglalatoskodott. Legalább egy percig tartott mindkettőt képpé varázsolni, aztán szétszedte és kezdte újra. Úgy éreztem, ideje lenne kicsit bonyolítani a dolgon, így amikor a kicsik is felébredtek végre és letudtuk a reggeli kötelezőket, a müllerben beszereztünk egy 40 darabos, felirat szerint 4+ ravensburgert. Tündéresre szavazott volna, csupa lila-rózsaszínben, de elég gyorsan meggyőzhető volt a farmost illetően, így végül ez jött velünk haza. (meg egy cumi a negyedik gyermekemnek, aki csak éppen nem sír (mert az elemet kivettem már belőle) de különben öltöztetjük, pelenkázzuk, és Hanna szoptatja is... )
Itthon Marival egyszer kirakták közösen, a következő alkalommal már egyedül csinálta. Nem egyszerű, girbe-gurba formákkal teli, Hanna pedig olyan szisztematikusan és kitartóan rakosgatja, hogy öröm nézni. A nap lényegében ezzel telt, az esti mese helyett is ezzel ügyködött.
És míg el nem felejtem... Tegnap a kádban: - Papa, én nagyon szeretem a barackot. - Ühüm... - Nekünk nincs barackfánk. - Ühüm... - Papa, ültess nekem egy barackfát. A cseresznyefa tövében még épp van egy alkalmas hely...
Azóta ízlelgetem ezt a mondatot... mert a barackfa természetesen nem fér már el a meggy és a cseresznye közé...
Próbálom elmagyarázni, hogy az urikisasszonyoknál hogyan működik a világ. Hasztalan. Hanna jutott eszembe, amikor ennyi idős volt épp, mint most Mikolt. Neki akkor született kistestvére, mondogattuk is, hogy a számára nehéz időszakot még nehezítette a trónfosztása is. Most látom csak, hogy mennyire igaz volt ez akkor, és mennyire az ma is. Csak most a kis középső az, aki a maga eszközeivel igyekszik kiérdemelni a lehető legtöbb figyelmet, szeretetet. Ami hol abból áll, hogy már amikor kér, akkor is úgy teszi, hogy a legkocsisabb kocsis is szívesen okulna tőle, vagy épp Hanna haját tépi ki csomókban, vagy Áron fejére fekszik rá jóóól.
Ma először gondoltam azt, hogy nagyon nehéz. Nehéz őt ilyenkor szépen szeretni, szépen kérni, a lényegit, az igazi mondandóját látni csak és a tetteket kisebbíteni... Nagyon nehéz Hannával is lenni, Áronnak is megadni amire szüksége van, és közben Mikoltot is az őt megillető figyelemmel körülvenni.
Mikolt hangos. Nagyon. És ez nem is jó kifejezés. Elképesztően hangos. Sokmindenért és egyre több dolog miatt. Ha elfárad, természetes, hogy kevesebbre is kiabálással reagál. Este már Dani sem vetkőztetheti, és ha kicsit később érek fel hozzájuk, Mikoltot vígasztalhatatlan üvöltés közepette találom. Tehetetlennek érzem magam, nagyon elszomorít, hogy nincs eszköz, ami beválik. Ha sikerül szemkontaktusba kerülnünk, és megkérdezem, hogy abbahagyja-e, válaszol, ühüm. És próbál, közben az egész teste zajong helyette is, borzasztó látni.
Már egyszer végigcsináltuk egy dackorszakot, mondogatom magamnak, tudom, hogy van, amin nem is lehet segíteni, tudom, hogy a legtöbb amit tehetek, hogy érezheti bármikor, hogy elérhető vagyok, hogy nyugodt és türelmes, no meg kreatív és humorral felszerelkezett is (vagyis überhipermegaszuperanyuka) de... 1. Mikolt nem Hanna, vagyis épp ezt még sosem csináltam 2. nem vagyok szupermami. Estére kifejezetten nem.
Ezt teszem... Szeretem és engedem. Kivéve két dolgot. Bántani a többieket és olyan hangosan kiabálni mások jelenlétében, hogy azok sírva fakadjanak. Más helységben még azt is lehet... legfeljebb lepotyognak a csempék...
Hazaértünk. Teljesen abszurd az egész. Hogy miért voltam én majdnem három éven át a gyerekeim önkéntes orvosa? Fogalmam sincs, miért, és hogyan nem vettem észre a megoldást, ami a szemem előtt volt végig...
Amikor Hannát vártam és orvost kellett választani, olyat kerestem, akit jó embernek, és jó orvosnak tartok. Nem volt elvárás, hogy homeopata legyen. Akkor még nem gondoltam, hogy ez a tudás idővel mindennél fontosabb lesz számomra a gyerekek gyógyításában.
A háziorvosunk az egyik olyan volt osztálytársam édesanyja lett végül, akivel 12 éven át voltunk egy csapatban. A srác is orvos lett, az apja is az. Bízom benne, kedvelem, csak ez az egy kis hiányossága az, amivel küzdök, hogy hagyományosan gyógyít. Nem ad antibiotikumot, ha szerinte nincs rá szükség. De ki vagyok én, hogy eldöntsem, tényleg kell-e? Nagyon nagy nyomást éreztem magamon, egyfelől, hogy megtaláljam a megoldást, másfelől, hogy elkerüljek olyan beavatkozásokat, amire igazából nincs szükség. De nyomasztott a felelősség... Hogy ha nem bízom, miért nem váltok? Ha meg bízom, akkor miért nem azt adom, amit ő ad? Miért használom diagnosztának, és miért nem orvosnak? ...
Az első homeós dokink egy egyalkalmas látogatásra jött hozzánk. Nagyon jó volt az első benyomás, de tudtam, ha ő, akkor váltanunk kell. És elhagyni a házit, amire nem voltam felkészülve. Ráadásul az én elvárásom egy hosszabb beszélgetéssel induló, mélyebb folyamat eredményezte egyéni terápia lett volna, nem a szokásos adjam ezt a kétfélét bogyós mód.
A második orvos dr. Zelcsényi Judit, akinek szaktudása előtt a mai napig fejet hajtok, de ő volt az, akivel kapcsolatban állandó szorongást éltem meg, és ez elég erőteljesen rányomta a bélyegét a kontroll érzetemre is. Az én gyerekeim, én vállalok felelősséget értük... nem igénylem, hogy más tegye meg helyettem. Ő pszichológus is szeretett volna lenni, erre nekem nem volt szükségem. De minden alkalommal, ha betegek lettek, erős lelkiismeret furdalás éreztem, amiért nem voltam képes felhívni, és összeugrott a gyomrom arra a gondolatra, hogy azzal indít majd, hogy mit rontottam el.
És az (annyira remélem hogy tényleg az) utolsó állomás... Dr. Torbenkova Nagyezsda. A gyerekkori háziorvosom. Aki a krónikussá fajult tüszős mandulagyulladásomat már 15 évvel ezelőtt egy olyan szerrel kezelte, amit nem is lehet itthon beszerezni. Megúsztam egy szívizomgyulladást... Akivel mióta itt élünk már többször összefutottam a postán, a boltban, az utcán. Aki ismeri a történetemet. Akinek a legkisebb lánya az én példámra kezdett el szinkronúszni. Aki nem tökéletes, de jó ember, aki nem kér keveset, de nem is ad keveset. Aki képzi magát, és már csak homeopátiával gyógyít, és csak magánrendelésen.
Egy nagyon kedves ismerős viszi hozzá a lányait, a vele való beszélgetések során jutottam el odáig, hogy felkeresem. A véletlenek összjátékaként, még mielőtt hívtam volna, egy sorbanállás alkalmával előttem állt a kasszánál. Elbeszélgettünk, azonnal segített, és kérte, hívjam bátran.
Hétfőn voltunk nála. Én és a három mini. Mintha hazaértem volna. Nem kellett magyaráznom, magyarázkodnom. Mind a hármat végigbeszéltük, még én is belefértem az idejébe, és közben mázsás súlyokat tettem le. Az se számított, hogy a két lány a kerti szökőkútba mászott be, hogy rohangáltak az udvaron, mert ők is otthon érezték magukat.
Kaptunk mindannyian mindenfélét. Én a legtöbbet. Visszakaptam az Anya státuszomat. Az Orvost pedig átadtam. A lehető legjobb kezekbe. Remélem. Gondolom. Hiszem.
Jó, hogy van ez a kert, és mégjobb, hogy idén már lesz igazi nyárban is nagymedencénk (hogy hova tegyem, azt még nem tudom, mert vagy a fű, vagy a kocsibeálló bánja majd). Meg az is jó, hogy nekem ennek ellenére állandó a mehetnékem. És leginkább az ismeretlen vonz (ha tehetném hátizsákkal indulnék el világot látni), az új ízek, az idegen nyelvek, a más illatok. (aztán meg hogy hiányzik a csirkepaprikás, a fehér kenyér meg a túró rudi...) Idén ez mind elmarad. Hazai tájakon maradunk, ami miatt az egyik felem szomorkodik, a másik pedig egyre jobban várja már.
Volt egy nemisolyan régi poszt a tópartos hiányérzetemről. Most megkövetem a Balatont! Mert csodahelyek persze ebben a kis hazában is vannak szép számmal, és igen, valóban a Balaton mellett is előkerülnek lassan a gyöngyszemek... Meg az emlékek is... Az elsők elég keservesek. Azt hiszem sosem heverem ki annak a nyárnak a kínját, amikor hárman aludtunk a délutáni hőségben egy ágyban az unokatesóimmal, és nekem nem jött álom a szememre, de forgolódni sem tudtam :), no meg a lellei úttörőtáborét, aminek leginkább a végét vártam, de nagyon... Viszont eszembe kell hogy jussanak a kamasz szerelmek, a gólyatáborok, az átúszás, és ezek mind bizsergő jóérzéssel töltenek el. A Balaton ilyen felemás nekem. A körbebetonozott strandjaival, a lángosossal, az iszap szagával. És a napsütéssel, a gondtalansággal, a vitorlásokkal, a sok kékkel.
A múlt szombat délutánját lányokmentes szabadnappá alakítottuk, és Danival, meg Áronnal elindultunk újra felfedezni a déli partot. Azt hiszem Danival még sosem voltunk Zánkán kívül a nagy tó partján. Lellére igyekeztünk, ahol terveink szerint az idei nyár egy szeletét töltjük majd. Gyerekszemmel figyeltem az autóból a napot, elkápráztatott az új híd, és hihetetlen szabadságérzésem lett a víz látványától. Hogy a Hely, amit kinéztünk a vitorlásverseny résztvevőitől pezsgett, külön jólesett, nem kevésbé a homokos Balatonpart látványa. Mennyire más a víz, ha nem határolja az a megszokott, de bájtalan beton! Hamar döntöttünk, ez lesz az.
Vártam a pénteket. A mai napot. Mert Dani végre szabadnapos volt (ami a telefonhívásainak számán nem volt érzékelhető, de hogy fizikai valójában velünk volt, már önmagában is üdítő) és mert ezúttal ötösben indultunk le a Balatonhoz. Hanna folyamatosan Balatonszárszót várta (AP sorozat alapvetései közül természetesen) aztán nehezen, de rátanult Balaton Ellére. :)
A választásunk sikere kézzelfoghatóvá vált, mihelyt a lányok kiszálltak az autóból. Ujjongva vették birtokba a mai nap igencsak csendes parkját, partját, játszóterét, apartmanját. Mellényben érkeztünk, egy óra múlva pedig már mezítláb szaladgáltunk. Ez a négy óra egy mininyaralással is felért, volt benne teraszról panoráma ámulás, ebéd a kikötőben, játszótér, hattyúk, vízbe gázolás gumicsizmában majd mezítláb, és egy óvatlan pillanatban vízbecsüccsenés is.
Hazafelé mind megkergültek (sok a három óra utazás...), de megérte. Olyan kevés lesz az az egy hét...
Napok óta küzd. Még az esti elalvást is beáldozta a tornázás javára. (Ez utóbbi azért elég kínkeserves, mert bár látjuk, hogy inkább az alvást választaná, az a fejlődő IR nem ereszti, dolgoztatja. Két napja, hogy Dani kezében, ringatva tud csak elpihenni...) Az eredmény viszont magáért beszél. :):) Igaz, hogy csak jobbra, és hogy még egy cseppet darabos, de nekem ez is olyan nagyon szépséges! :)
Az anyáknapi összcsaládi kerti sütögetés alkalmával Blanka kicsit elkeseredett, aminek igen hallhatóan hangot is adott. Hogy épp miért volt bánatos, senki nem tudhatja, de nagyon erősen előkerültek az emlékeim úgy háromésfél évvel ezelőttről. Hanna épp ilyen volt ekkorában. Nagyon sokat és nagyon kitartóan sírt. Próbáltuk a paletta elég korlátozott kínálatát végigzongorázni, de általában semmi sem segített. Mint ahogy most Blankánál sem.
Dédi egymagában morfondírozott, csendesen mondogatta, hogy amikor az övéi voltak kicsik, ő bizony olvasta, hogy egy baba nem sír csak úgy, és el kellene vinni orvoshoz, mert ez nem normális dolog. (Már Hannánál is ennyire bántotta, ha sírni hallotta a déd-dedet) Próbáltuk nyugtatgatni, hogy semmi baja Blankának, biztosan hamarosan megnyugszik, de Blanka ránk sem hederítve zengedezett tovább.
Dani ebédelt, ő kevésbé érzékeny már a gyereksírásra. Hallgatta Dédit, aztán humorral gondolta elütni a témát: - Dédi... vagy mondjuk adni kell neki egy jó nagyot, akkor biztosan abbahagyja. Mondjuk nem volt épp jóleltalált a irány, de a célját elérte. Dédi nagyra kerekedett szemekkel abbahagyta a mantrát, Hanna meg felemelte az okos fejét a mutatóujja kíséretében és a következő hegyi beszéddel fordult az apjához:
- Papa!!! Értem én, hogy szeretnél egy nagyot adni a Blankának, de nem szabad őt bántani! Aztán ebédelt tovább...
A kisebbik öcsém sem a tizenévesek táborát gazdagítja immár... látom benne amilyen babaként volt, és mégis egészen le kell hajolnia, ha meg akarom ölelni, pedig én sem vagyok alacsony ám... Emlékszem még arra az érzésre, amikor a kis kezét fogtam, aztán már akkora volt ez a kis kéz, mint az enyém. Most pedig elveszik a nagy tenyerében... felnőtt. Lélekben is. Nagyon becsülöm és nagyon szeretem.
Kerti sütögetésre gyűlt össze a család, ebédre csak a szűkebb, kiegészülve a legújabb "családtaggal" Matyi Orsija személyében, aztán jöttek a többiek is, Dédi, Csilla, Manó, Sanyi és a legeslegkisebb, Blanka is, aki már lassan két hónapos és már majdnem négy kiló.
Napsütés, gyertyafújás, ajándékosztás, és közben mindenki tette a dolgát. Szeretem ezt a természetességet, mégha van benne veszekedés is. Mert őszinte, mert összetartó, mert szerethető. :)
És mert anyák napját is ünnepeltünk, mindenki kapott virágot is. Én még mindig meglepődöm a magam részén, és annyira meghat, amikor a kicsi és a pici együtt cipelik a csokrot, nagyon komolyan, átérezve a tett súlyát :):) ennivalóan drágák...
És hogy mekkora már Hanna... Anyukám, aki óvónéni (kicsit nehezményezi, hogy nem Ő, hanem Csilla lesz Hanna óvónénije, de aki Óbudára jár gyerekezni... ) tegnap, míg mi Danival és Áronnal egy délutánra lerobogtunk a Balatonhoz (ami nagyon jó volt ám :)), Hannával meglepetést készített. Nekem.
Hann pedig egészen ma reggelig képes volt titokban tartani. Aztán elszólta magát, és mert nem bírta, végül el is árulta, mi lesz a meglepetés :):) Imádom. :)
Gyerekként a nagyapám vitt el bennünket a pihenő parkba, és mindig kaptunk némi édességet, és én rendszerint egy új babát. Kivétel nélkül beleszerettem egybe, amit muszáj volt hazavinni. A nagyapám az ismerőseivel beszélgetett, rengetegen voltak, mindig megcsodáltak bennünket gyerekeket is, jól emlékszem a boros illatukra, a füstszagra, ami a bográcsozás melléktermékeként körüllengte a parkot, és a fenyők illatára is.
Tegnap három gyerekkel vágtunk neki a solymári erdőnek, hogy a Jegenye-völgyben a Nagy-tisztáson mi is csatlakozzunk az idei majálisozókhoz. Nem is tudtam, hogy ilyen gyönyörű az út odáig. Bár legalább negyed óra séta, (Mikolt Dani nyakában, Áron rajtam a zsebben, Hanna a saját lábán végig, mert azt gondoltuk, hogy a babakocsi haszontalan, pedig dejólettvolna ha elhozzuk...) csak az utolsó pár perc volt húzós, mert addig végig a patakot, a rajta átívelő kis hidakat, a forrást, a sziklafalakat csodáltuk. Azt hiszem máskor is eljövünk majd, mert tényleg fantasztikus...
A tisztáson már javában folyt a főzőverseny, a kis területen elég sok kézműves kínálgatta a portékáit, volt tűzoltó autó, amire fel lehetett menni, és felfújható mászófal, amit Hanna ki is próbált nagyon bátran és ügyesen.
Végül hosszabb időt a patak túlpartján, Ibolyka keze munkájából életre kelt nemezvilágban töltöttünk, ahol a lányok (a nagyok és a kicsik egyaránt (itt volt Léna és Maja és Flóra, Bazsi és a kis Domi is)) az apró fahintóval játszottak olyan egyetértésben, hogy feléjük sem kellett nézni. De volt itt kerekeken guruló faló, bélből készült labda, amit kosárba lehetett ütni egy faütővel, volt apró horgászteknő fahalakkal, és szebbnél szebb nemezsapkák, övek, könyvborítók.
Ebédeltünk, mindent kipróbáltunk, aztán Domi kölcsönbabakocsijával visszatúráztunk az autókhoz. Nagyon jó volt!
Hiába, most ő az, aki rohamléptekkel halad a fejlődés útján... és ráadásul látványos is.
Még nem fordult meg, de már alakulóban van az első önálló produkció. Édes kis csomag, a feje már a hason fekvő pozícióban, a felső teste merőlegesen a talajra, de arra még nem jött rá, hogy a lábát is keresztbe kellene tennie ahhoz, hogy teljes legyen a siker. Így aztán a tengely körül forog igencsak kitekeredett pozícióban és közben küzd és hangoskodik, mert nem sikerül, amit szeretne. Mi pedig drukkolunk. Szerintem még pár nap és menni fog.
Amilyen kis ügyes, ráadásul azt az oldalt gyakorolja, ami nehezebben megy neki segítséggel is. Az ellenkező irányba sokkal gördülékenyebb a mozgása.
A kúszás kezdeménnyel egyelőre le kellene állni, vagyis amint a popsiját felfelé tornássza (miközben a kezei maga alatt vannak, és a buksiját orrocskával a föld felé lehajtva nyomja előre (bizarr kép...)) valamivel előre kell csalogatnom a kezeit. Egyébként is a kézmozgásokkal van egy picit lemaradva, a lábával már egészen ügyes.
Ha csak mellé állok már jó. Ha a kezét is megfogom, széles a mosolya. Ha szólok is, kacag. Ha felveszem, teljesen ellazul. És ha még ringatom is, határtalan a boldogsága.
De jajj akkor, ha egy lépésnyi távolságnál messzebbre merészkedem.......
Csak nézem, és csodálom... Annyira finom, és bájos, és megértő és elfogadó, hogy néha összeszorul tőle a szívem.
Ahogy kéri a kisoroszlánt, hogy ne tépje ki a haját. Ahogy próbálkozik kompromisszumot kötni az öntörvényűvel. Ahogy formálja az "s"-t és pergeti az "r"-t. Ahogy mindent egyedül csinál, ha tehetné még ebédet is főzne nekünk. Ahogy rajzol, fest, alkot. Ahogy elmélyülten olvasgat. Amilyen jó testvér. És amilyen jó ember...
Csak nézem, és bár emlékszem, milyen volt pici korában, már nem tudom visszaidézni minden pillanatát. Pedig úgy szeretném. Megállítani a percet, mély levegőt venni, és beszívni az összes élményt, amit Ő adott. Az első. A tanítóm...
Lassan maga mögött hagyja a sikítós dackorszakot, és fontosabbak lesznek majd a társak. Érzem, ahogy formálódik a kapocs köztünk, ahogy érik az önállósága. Mindig is volt benne felelősség érzet, mostanában még erősebben látom ezt, és olyan szívesen átvennék abból, amit cipel. Szeretnék jó kísérő lenni, és szeretném ha sokáig gyerek maradhatna. Honnan az a mélység a tekintetében? És honnan az a vágy, mindent velejéig kivizsgálni, megérteni, megélni... Csak figyelem, és tanulok...
A minap az esti elköszönés után melléfeküdtem. Kuncogott, mert már rég nem volt ilyenünk. És én is kuncogtam, mert olyan jó, hogy már lehet vele bolondozni elalvás előtt.
Az utóbbi pár bejegyzést visszaolvasva kicsit rossz érzésem lett. Hogy ez itt egy nyafogós blog. :) Úgyhogy ma minden egyéb részletet mellőzve ugrok egyet az időben, és a nap krónikáját rögtön az estével kezdem. Ilyen volt:
A legtökéletesebb ellentéte annak, ami azelőtt volt, hogy hazaért...
Minden életkoromban az iskola mellett laktam. Mert az úgy praktikus... És mindig beértem, tényleg. Így esett, hogy éltem a városban is, a hatodikban, a Benczúrban is, és nagyon szerettem. Hogy minden kőhajításnyira volt, a munka, a suli, a kocsmák, a mozik, a színház, a könyvesbolt és messze a felnőtt világ szeme. Aztán amikor gyereket terveztünk, visszaköltöztünk a szülőfaluba. Véletlen volt, albérletet kerestünk, és anyukám mutatta meg az igazit. Hezitáltunk is, de végül győzött a szerelem. És nem bántam meg. Végérvényesen vidéki lettem. Szeretem a lassúságát, a jó levegőjét, hogy ismerik egymást az emberek, hogy köszönnek az idegenek is. Szeretem, hogy közel a város, és mégsem kell osztoznom a forgalomban, a zajban, amit már én is hallok, ha eljutok a Moszkva térre. Azt a monoton dübörgést, ami itt nincs.
Viszont hiányérzetem, az van. Tópart... kávézókkal. Ahol az ember elücsörög, akár gyerekekkel is. Ahol a gyerekek elszöszölnek, míg a felnőttek hallgatják a víz hangjait. Mert akár hányszor elindulnék szombaton, nem tudom, merre menjek. Itt a Velencei tó egy ugrásnyira, mégsem érzem, hogy vonzana. A Balaton is ugyanilyen, lehetne sokkal felhasználó barátabb és mégsem az. És bánom, hogy a Római part sem végig kövezett, bár hekkezni szuper, és a társaság is mindig az. :)
A hétvégén rengeteg helyen jártunk, voltunk a Margit szigeten, a Liszt Ferenc téren is motoroztak a lányok, felmentünk a János hegyre is... elég kalandos volt mind. :) Sokan gondolták még rajtunk kívül, hogy jó dolog a természetben lenni. Vagy a kávézókban elmerengni. És olyan jó, hogy végre kibővült a belváros, hogy van intelligens szökőkutunk, meg szép füves Szabadság terünk, és hogy eloszlik a tömeg az Erzsébet téren is...
És olyan jó aztán hazajönni, látni, ahogy a gyerekek megnyugszanak a csendtől. A tömegben lépten-nyomon látnivaló van, és ők egyelőre nem értik, miért vannak olyan közel egymáshoz az emberek... Kevés lenne a hely, ahol jó lenni? Vagy csak elszoktam attól, hogy sokan vagyunk?
... azért egy tengerpart itt a közelben igazán jólesne...
Tegnap a szemem elé került Hanna 7 hónapos korából egy fénykép. Állt rajta. Nem mintha sürgetnék bármit, és nem is gondolom, hogy feltétlenül állnia kell egy hét hónaposnak, de jó volt a múlt héten csütörtökön látni olyan babákat, akik már a lábukkal játszottak.
Ma hétfő volt, vagyis Kornélos nap. Azt mondta, hogy Áron ilyen (2mm-t mutatott az ujjai között) közel van az átforduláshoz.
Én is azt látom, hogy megindult mozgásban. Is. Tegnap este megtalálta a lábait, nagy örömmel, és végtelen csendben játszott velük egy fél órán át. Volt időm csodálni csak úgy, és még le is fotózni. Háton oldaláig billen, ha oldalra fordítom, már átfordul. A fejét is egyre szívesebben tartja középen, akár hason is, és éjjel is sokszor látom a bal arcocskáján aludni. Mintha a buksijának az asszimetriája is javult volna. Hason is, háton is két kézzel nyúl a játékért, megtartja, zörgeti.
Tegnap óta hason emelgeti a popsiját, a lábával pedig tolja magát előre. Kúszás kezdemény ez, jó lenne, ha előbb forogna is... Csütörtökön megyünk Angélához, kíváncsi vagyok, ő mit fog mondani. :)
Anno csak mosolyogtam a multis rendszeren, és bár most sincs másképp, azért beláttam, van abban némi igazság, hogy az ember tréniként kezdi, aztán lesz belőle junior, aztán meg szenior. Az én "szakmámban" is helytállóak a fokozatok és észrevétlenül ugyan, de az elmúlt négy évben feltornásztam magam legalább a junior szintig...
Mivel magyaráznám meg egyébként, hogy hajnali fél kettőkor, miután a spenót, a tészta és a tojás megfőzve, elzártam végre a levest is? Azt mégsem mondhatom, hogy nem vagyok normális...
Nem először jön szembe velem ez az idézet mióta elment Popper, és mert a mai hangulathoz amúgy is illik, hát idemásolom...
"Egyet tanácsolhatok: nem szabad az élményeket meg nem élni. Ha valaki jól élte végig az óvodáséveit, iskolásként nem akar újra óvodás lenni. Ha megélte mindazt, amit az élet kínál egy gyereknek, egy felnőttnek vagy egy idősebb embernek, akkor nem lesz baj. Ha pótlandókat görget maga előtt, akkor lesz a baj. Ki kell iktatni az érzést, hogy átmeneti korszakok vannak az életben. Nincsenek. Az az életem, amit élek, nincs átmeneti korszak, az időskor sem az." Popper Péter
Ült a tanári asztalon, telve volt a legnagyobb előadó. Mindig megmosolyogtam, hogy nem látszik a nyaka... Másképp tanított Ő, mint bárki más. Soha nem jegyzeteltem, mert képtelenség lett volna egyszerre írni és magamba szívni amit adott. A legemberibb tanárom volt. És nagyon örülök, hogy még hallgathattam...
Miért leszek én pszichológus? És hogy jön ez most ide, mikor tavasz van, meg napsütés?...
Van amikor nem megy az írás... szeretném, van is téma, de akadoznak a gondolataim fogalmazás közben. Általában mindent csak egyszer írok meg, ha befejeztem már teszem is ki, és csak utólag veszem észre, ha elütöttem valamit. Ritkább, leginkább ha valami nagyon mélyen megérint, hogy keresem a formát. A szavakat. Nehezen formálódik a fejemben is... Szép ez persze, mert nyilván azért van így, mert írás közben újradolgozom a történetet, és amíg nincs "megemésztve", nem tud könnyen távozni sem.
A tegnapi poszt is ilyen volt... Háromszor futottam neki, mire annyira elengedhetőnek ítéltem, hogy útjára bocsátottam. Szerettem volna egy habkönnyűt, amin nem áll meg a tekintet. Csak dokumentálni a napot, amiben nem volt semmi különös. De nem tudtam, mert valami történt tegnap, és ez úgy tűnik át is jutott... Azóta agyalok rajta, próbálom megfogalmazni magamnak legalább...
Válasz 1. Nem azért, mert annyira szeretem az embereket. Sőt... És nem is azért, mert kamaszkoromban a regények mellett kizárólag a pszichológiai témájú könyveket fogyasztottam mértéktelenül. És azért sem, mert olyan családból jövök, ahol küzdeni kellett... Önismeret. Olyan sokat emlegetem ezt a kifejezést mostanában. Mert nagyon fontos. És mindig is az volt... Nekem legalábbis. Hogy haladjak az utamon, hogy figyeljek arra, ami belül történik, hogy tanuljak abból, ahogyan a világban vagyok, ahogy a körülöttem élők vannak velem. Minden olyan relatív. Jó embernek, jó anyának lenni. A lelkiismereten múlik. Hogy vajon sikerül-e mindent megtennem azért, hogy szép legyen a nap. Nekem is, és a többieknek is... Erőlködés nélkül. Aki menni akar, azt el kell engedni. Aki pedig bántani akar, azzal nincs dolgom. Elengedni és elfogadni... gyakorlom...
Válasz 2. Új évszak, új körítés. Ruhában, testben, illatokban, ízekben, emberekben... megdolgoz. Mert ilyen vagyok. Nehezen engedek el, és megrémít egy pillanatra... ...az új lehetősége. Pedig olyan jó, hogy mindig van távlata is a pillanatnak. És ha sikerül elfogadni és elengedni, az egyenlő a megerősödéssel. Hogy tudok türelmesebb lenni a gyerekekkel, magunkkal. Hogy képes vagyok figyelni magamra, és örülni az apróságoknak.
Épp, mint tegnap... És már megint melankólikusra sikeredett a bejegyzés... pedig könnyedet és szellemeset szerettem volna...
Olyan szép volt ez a mai nap... Ritkán érzem ilyen kereknek a világot, bár lennék ennyire vidám és könnyed mindig, mint ma voltam.
Pedig nehéz napra készültem. Reggel ébresztenem kellett magunkat, amit amúgy sem szeretek, és ez most jóval koraibb kezdést jelentett, mint általában. Dani messzire ment ma, így reggelit sem csinált senki, úgyhogy azzal is számoltam, hogy éhesek és nyűgösek lesznek a lányok, bár bíztam benne, hogy a pékségig kibírják étel nélkül. A szél is fújt, az eget is borúsnak láttam ...
Csípőszűrésre vittem Áront, a lányok meg jöttek velem, én döntöttem így. Negyed kilenckor keltünk, kilenckor már a pékségben álltam sorba. A dedek az autóban, mosolyogva várták, hogy megkapják a kiskiflit. Fél tízkor már a Karolina úton voltunk. A váró tele pici babákkal, és anyukákkal, én egyedül hárommal, és bármennyire is csendesek és rendesek voltak, kaptunk tekinteteket jócskán (még mindig nem szoktam hozzá, hogy csodabogárként néznek rám, amikor mind velem van...). Nagyon hamar bekerültünk a vizsgálóba, hatodmagunkkal (úgy tűnik, ami nem három nullás szolgáltatás, ahhoz nem tartozik roppant előzékeny személyzet, bár az orvos nagyon szimpatikus, és körültekintő, ámbár igencsak ifjú volt, nehezen ment megőrizni a komoly felnőtt magázódó távolságtartást, de enyhített a helyzeten, hogy ezt doktorbácsi is hasonlóan tréfásnak találta...), Áron csendben nézelődött, a lányok figyeltek (és nem nyúltak semmihez, és nem tűntek el, és hagyták, hogy Áronon legyen a szemem is, és ezért olyan nagyon hálás vagyok nekik) a többiek pedig hangoskodtak.
Az eredmény 90/80, vagyis a bal csípője nem mozdul annyira könnyedén, mint kellene. Terpeszpelus, vagy dupla, legalább míg nem ül. A nyakát, fejét rendben találta, és azt javasolta, alváshoz háton, nappal hason legyen. Örültem, hogy így van nálunk most.
Kifelé újabb időpontot kértünk, almaleveztünk, nézelődtünk, olyan urikisasszonyosban adták elő a lányok, hogy csak pillogtam döbbenten, és roppant büszkén. Ha kértem jöttek, leültek, elindultak, kezet adtak... És még csak tíz óra volt!
Úgy adódott, hogy kis kitérőt tettünk Hűvösvölgybe is, ahol: - bankügyintéztünk (kisfalunk ezen egységét kikerülendő kocsikáztam még tíz percet, ideát viszont még alig kaptam meg az automatától a számomat (ez idehaza nem is ismerős...mármint a sorszám automata) már hívtak is) - könyvesboltoztunk (minden lepakolás, kiabálás, rohangálás, fotelbe felmászás majdottugrálás és fejreesés nélkül) (sőt, amikor elérkezettnek láttam az időt az indulásra (Mikolt popsija erősen illatozott) Hanna betartva ígéretét még gyorsan végiglapozta az aktuálisat, majd szépen visszahelyezte a polcra, betolta mindkét széket a kisasztalnál, majd hanyag szia megeresztése közepette futólépésben távozott) - repülőztünk (csak Hanna, és csak egyszer) majd a természet kis szeletén, vagyis az járda szélén a fűbe vetett felsőmön kicseréltem a pelust.
És mert tele volt az a kis talpalatnyi kutyatejjel, fontam nekik koszorút. És sütött a nap, és jöttek mentek az emberek, mi meg csak ültünk, az ölünkben a virágokkal...
Délre a reggeli ötös skálás 1ből 6 lett. Mire hazaértünk, jól elfáradva és megéhezve, úgy éreztem, egészen különleges ez nap. Mert amikor igazán nehéz, akkor tudom csak, hogy lehet így is. Lassabban, türelmesebben, jobban odafigyelve. Talán, mert tudom, másképp beletörik a bicskánk. De így még arra is volt időm, hogy lefotózzam a virágzó szilvafát, meg a cseresznyét, és szedjek egy csokor tulipánt is.
És megörökítsem a zsivány örökmozgó virágszálakat :) Délutánra a varázs nem múlt el ugyan, de Áron már csak zsebben volt nyugodt, Mikolt pedig sehogyansem. A mosolyom mégis letörölhetetlen maradt... :):)
Hanna könyvszeretetét már többször kiveséztem itt is. Mikolt mostanában reggel átvonul a mesélős szobába, és nézeget. A kis durvakezűmből precízen lapozgató lett, finoman bánik a papírral, és csak nagyon ritkán, (akkor is csak kíváncsiságból) rombol.
Hogy Áron is beállt a sorba... mosolyfakasztó volt. A bizonyíték:
Kiegészítés... Áron nap közben egyre kevesebbet alszik. Pedig elfárad, és mégsem... És már a pihenőszékben sem jó neki, sőt kézben se mindig. Inkább a játszószőnyegén nézelődik, ott is inkább hason. Történt a múltkor, hogy mikor méltatlankodni kezdett, Hanna ment be hozzá a nappaliba. Aztán elég hosszan csend volt, ez pedig kisgyerekes családban gyanús. Hanna után mentem kideríteni az okot, és mit látok? Áron a böngészőt nézegeti. Átéléssel, figyelmesen, forgatta a fejét is néha, épp úgy, mint a nagyok. Hanna adhatta neki, mert ő meg Mikolttal ült a kanapén, és nézegettek egy másik könyvet.
Így azóta, ha Áron megunja az anyaglovat, könyvet kap. A nagymamánál is. És már lapozni próbál... És ebben nem csak ez az örvendetes :):) hanem az is, hogy mindezt a bal kezével teszi, amit eddig maga alatt tartott ökölben. Milyen motiváló egy jó könyv... :):)
Őszintén szólva nem látom magam a gyerekeimben. Legalábbis nagyon nem. Sokan mondták már, mennyire hasonlít rám Hanna, és azt is, mennyire az apja. Mikolttal is így van ez, néha engem vélnek felfedezni a vonásaiban, néha Danit. Abban biztos voltam, hogy a szemünk nagyon hasonlít, de mivel Mikolt egészen más karakter mint én, csak nagy ritkán csodálkozom rá a ceruzával rajzolt szemöldökére, és jut eszembe, mennyit mondogatták babakoromban, hogy gombszemű.
Mígnem ma előkerült ez a fotó. Más szögből van fényképezve, mint ami Mikoltról készült, és az életkorunk sem azonos (itt én még csak 10 hónapos voltam, Mikolt pedig 18) de egymásra másolva a két képet, valóban van némi hasonlatosság... (bár Dani gyerekkori fotójával ezt még nem játszottam :):)) ...és persze hogy nem sikerül ezt a verziót ideilleszteni.
Az ősszel beszorultunk a lakásba. Kevés maradt a program, így esett, hogy kipróbáltuk az Ildikó néni vezette néptáncot. Hanna először nélkülem ment, Viki vitte, és amikor hazaért, fülig ért a szája, énekelt folyamatosan. Onnantól majdnem minden pénteken megyünk, hol én viszem az egész csapatot, de ha a kicsik épp alszanak, akkor valamelyik nagymama. Hanna pedig egyre többet énekel, csujjogat, és már jónéhány lépést is tud.
Eddig úgy hittem, ráérek még gondolkodni Hanna táncos életéről, meg a zenei neveléséről, bármennyire is közel áll hozzám mindkét műfaj. Sosem néptáncoltam, mindig csak vágyakoztam, mert a megfelelő közeget nem találtam meg hozzá. Nem gondoltam volna, hogy a kislányom 3 évesen majd fonott hajjal ropja. Szembe jött (mint ahogy olyan sok minden az életünkben) és megszerettük. Mert Ildikó néni nagyon ért a gyerekekhez, mert Hanna alapvetően mozogni szeret, meg énekelni, meg mondókázni. Hogy mindemellett még "táncolni" is tanul, az már csak a ráadás.
Az kicsik órája után a nagyobbaknak van gyakorlás, ezt Hanna is és Mikolt is tátott szájjal nézik, alig lehet őket elhozni. Bármikor, ha az iskola mellett elmegyünk, ahova jár, úgy emlegeti: Az én iskolám... :) Azt hiszem talált valami olyat, amihez kitartóan ragaszkodik, és ezt nagy örömmel nézem.
Két hete elkéstünk az óráról, Ildikó néni pedig a nagy lendületével kérdezett épp mikor beestünk az ajtón, hogy jön-e Hanna szerepelni. Persze... ha van kedve. És volt. Ugyan fogalma sem volt róla, mit jelent ez, de döntött.
Múlt szombaton megvettük a kékfestő anyagot, Jutka nagymama varrt belőle táncos szoknyát, Hanna pedig le sem akarta venni magáról. Készültünk, pénteken főpróbáltak, ma pedig a Marczibányi téri művelődési házban felléptek...
Olyan gyorsan történt minden, hogy én csak kapkodom a fejem, és nincs is időm igazán feldolgozni mindazt, amit ez jelent. Egyedül kellett döntenem, (lelkileg) egyedül vittem a gyerekeket a nagyos világba, mert Dani a próbák alkalmával még dolgozott, most szombaton pedig nem tudott eljönni.
A Marczi, a színpad, a fellépés, minden ismerős... nekem. Mindig is szerettem a megmérettetést, szerettem ha sok embernek adok, és nagyon szerettem táncolni, zenélni. De csak amikor megérkeztünk, akkor esett le, hogy miért is érzem magam mégis olyan furán... Pedig olyan evidens volt, csak épp nem értem utol a gondolataimat... Hát hiszen most nem rólam van szó. Nem én viszem a bőrömet vásárra. Nem nekem kell felmennem a színpadra. Míg öltöztettem Hannát, futtattam a programokat, kerestem, vajon hagytam, hogy ő döntsön? Néztem a szép kis arcát, ahogy forog a kezemből mindig a gyerekek felé, alig várja, hogy beállhasson.
Amikor készen lett, Ildikó néni párba rendezte őket, aztán felmentek a hátsó lépcsőn a színpadra. Álltam, Mikolttal a kezemben, és mélyen megérintett, hogy elment. Tudtam, hogy hova, és azt is, hogy próbálnak egyet, majd megnéznek a függöny mögül két csoportot is, mire sorra kerülnek. Nagyjából negyed óra. Ismerősök között, nélkülem. Felnőtt a babám. Az egyik. Az első. Nem voltam erre felkészülve. Ő igen...
Amint bejöttek a színpadra, végig kifelé figyelt, keresett minket, de közben csinálta amit a többiek. Magas, csak én tudom, hogy ő a legfiatalabb, bár vannak nála alacsonyabbak. A bal oldalán álló kisfiú például két évvel idősebb nála. Végigtáncolta a műsorukat, mosoly nélkül, nagyon igyekezett, koncentrált. A könnyedség majd eljön idővel, egyelőre ahogy láttam, itta magába a közeget. De azt szívesen.
Tetszik nekem, ahogy komolyan megéli a történéseket, hogy mindent aprólékosan megvizsgál, raktároz. Neki nem csak a játék volt a része a délelőttnek, nem csak a tánc, hanem a körítés is. Nagyon érdekes volt látni 10 méternél is messzebbről, kívülről, más szárnyai alatt. Büszke voltam rá, és sajnáltam, hogy Dani ebből kimaradt. (Reggel még összefutott Ildikó nénivel a közértben, neki így jutott egy kicsi a hangulatból...) És olyan jó volt, hogy Mari, Pali, Jutka, Az öcsém és Orsi, Mariann és a kis Lea is kíváncsiak voltak Hanna első igazi nagylányos megmozdulására.
Íme a felvétel, cenzúra nélkül, jó hosszú, igazán silány minőségű, de az eszmei értéke hatalmas. Nem sikerült mind a 10 percet rögzítenem, mert Mikolt (mint az a háttérben hallható) a második perctől a kezemben volt, (a másikkal a kamerát tartottam) és hangosan követelte a "néni"t meg Hannát.
... úgy tűnik, hogy mint ahogy máskor sem, most se sikerül ilyen méretű mozgóképes anyaggal szórakoztatni a nagyérdeműt... amíg ki nem találom, hogyan tegyem fel ezt a 7.5 perces csodát, íme egy jóval rövidebb, ámbár hasonló egyéb paraméterekkel rendelkező.
.../2... nem megy ez sem... feladom, időt kérek, és újra próbálom... .../3... akkor mozgó helyett álló... :) még fellépés előttről.