2010. június 24., csütörtök

Mégiscsak


Nekem lesz igazam.
Áronnal kapcsolatban...
Két doktornéninél is jártunk a héten, a hagyományosnál is, meg a homeosnál is. Előbbinél megnyugvásért és diagnózisért, mert utóbbit nem értem el aznap telefonon. Mindkét helyen felvetettem a háromnapos láz lehetőségét, de sehol nem ütötték le a labdát.
Nagyezsdánál értem, mert ott nincs értelme ennek. Plusz tény, hogy a torka nagyon piros szegénynek. Pedig nem is evett fagyit, becsszó.

Mindenesetre az elgondolkodtató, hogy pont három napig tartott a láza, mára pedig szép pöttyös lett testszerte.

A tegnapi éjszakán Dani volt műszakban, mert az előző kettő annyira leamortizált, hogy 11kor már meg sem bírtam volna emelni Áront. Szegénynek is kijutott rendesen a nemalvásból, Áron óránként felsírt, és hol enni, hol ringatózni vágyott. Fájhatott a torka, mert cicin kívül semmit nem volt hajlandó a szájába venni... Mára viszont összehasonlíthatatlanul jobb volt a kedélye az előző napoknál, és délután egy fél üveg gyümölcsöt is megeszegetett... fél óra alatt ugyan, de ahogy tapasztalom, ő nem az a kapkodós. :)
Csak gyógyuljon, a többi részletkérdés...

Az első szüret

Három... megérett a ribizli.
A meggy még nem, bár az emeletről nézve egészen sok apró, piros pötty van a fán.
A kettő lenne a cseresznye, de ezen már keseregtem a múltkor.
És mert ezután szokott (valaha) bordóra érni a ribizli.

És igen, ma Mikolt van túlsúlyban...
Elképesztően sokszínű, elképesztően harsány, és elképesztően szórakoztató. Úgy 2-3 órán át. :)
A bürokrácia útvesztőjében bolyongtam, amikor berobbant Dani a kinti világból, hogy ezt látnom kellene.
Rutinosan géppel a kezemben robogtam a teraszra, ahol Mikolt két kézzel nyomta a szájába a savanyú, ámbár meglehetősen finom gyümölcsöt. Az idei első házit. Öröm volt nézni... és miközben ezer képet csináltam, csurgott a nyálam is :):)
Meg nem lepődtem, sem azon, hogy Hanna Áron babakocsijában ülve nézte a történetet, mert miután megkóstolta az egész szedvényt Mimire testálta. Sem azon, ahogy Mikolt nekiesett a bödönnek. Tavaly október végén még leette a slendrián módon az ágakon megfagyni, megszottyadni hagyott utolsó szem szedret is. :):)

Virtuális mosoly helyett egy kis virtuális mirigyirritálás :)

Találós kérdés avagy ki nyer ma?

Az alábbi videón egy dal részlete hallható. Szerintem a szöveg hiánya nem feltételezi, hogy ne lehessen rájönni az eredetire. A dallam és a ritmus a helyén van, mint minden egyéb nótánál is, amit Mikolt ismer.
Vagy csak én hallom?
Kis segítség, nem az Éjkirálynő áriája...



A megfejtőknek virtuális mosolyt küldünk.

Aki kezében a ráccsal

Tegnap délután Mikolt megmutatta, milyen ügyesen be tudja zárni a rácsot a lépcső tetején. Míg nem tudott közlekedni biztonsággal, jobbnak láttam használni ezt a szerkezetet. Mikolt viszont elég régóta ügyesen jön megy le és fel egyaránt, így inkább csak megszokásból (persze Áron miatt nemsokára úgyis kell majd újra) hagytuk.

Ahhoz, hogy be lehessen csukni, meg kell emelni. Mikolt elleste Hannától az emelgetés művészetét, és addig gyakorolta, míg egyedül is meg tudta csinálni.
Mimi nem a végtelen nőiességéről híres, (illetve fene tudja, iszonyú báj is van benne, de a hangja, és az újhoz való viszonyulása inkább hogyismondjam... bekebelező, mint szemlélődő) így az emelés sem csak úgy miniben történt, hanem lendülettel, jóóó magasra.
A rács, ahogy volt, kijött a helyéről és a mélybe vetette magát. Mikolt pedig fogta. Így ketten zuhantak, a korlátot egy csavar még tartotta a falban, így szerencsére hamar megállt, Mikolt átcsúszott rajta, majd gurult még három foknyit. Végül a fordulóban megfogta a fal.

Nagyon kiabált... én pedig miután meggyőződtem róla, hogy nincs baja, jobbnak láttam leszerelni a maradék egy csavarral együtt az egészet.
Így most rács nélküli életet élünk, és remélem, hogy azon kívül, hogy érdekes az új arca a feljárónak, és nincs mire pakolni a ruhákat, több attrakció nem lesz odafönt.

Mikolt délutáni arcai, a jobb szeme körül látható némi nyom, de tényleg nem vészes...

2010. június 22., kedd

Jelen lenni

Annyi felől érnek az impulzusok az utóbbi két hétben, hogy nem tudok nem írni erről.

Áron beteg. Hétfőn kezdődött, éjjel. Lázas lett, és tegnap egész nap nem ment 38 alá. Ilyenkor minden alkalommal elkezdődik egy belső utazás, részben a külvilág minimális beengedése, részben a koncentrált figyelem eredményeként. Kattogok azon, mit csinálok rosszul... mi miatt nem tudunk kikeveredni. Mit nem teszek, vagy mit teszek, ami miatt folyamatosan kapom a jeleket.

A betegség mindig új esély. A megmérettetés mindig mutatja, hol vannak, jobb esetben hol voltak a mára már meghaladott határaim. Tanulni belőle, figyelni jobban. Befelé, kifelé, ezerfelé.

Megérintett a halál. Soha még így nem. És nem volt félelmetes. Sima volt, mint a zavartalan víztükör és barátságos. Természetes, mint minden, ami van. Eddig nem tudtam mit kezdeni ezzel. Most, mintha kinyílt volna egy újabb ajtó, kaptam egy villanásnyi lehetőséget tapintani.
Kérdések fogalmazódtak meg... Mi a fontos? Mi a legfontosabb? Miért fáj úgy, ha elvész egy illúziót? Nem okolható semmi és senki.

Élünk. És amíg ez így van, addig a legtöbb, amit tehetek, hogy jelen vagyok. Most. A saját életemben és a rám bízottakéban is. Ebben a pillanatban kell úgy léteznem, hogy ha a következő már nincs, akkor nyugodtan engedhessem el. Bármit és bárkit.
Persze sokkal könnyebb volna mindezt egyedül, minden idővel magam rendelkezve. Gondolom...

Ennél konkrétabb nem tudok lenni. Hacsak azzal nem, hogy megteszem, kimondom, mutatom. És jelen vagyok. Ebben a pillanatban.

2010. június 21., hétfő

Tisztaságfelelős

- Mama, itt olyan kosz van, hogy muszáj felporszívóznom...
Mondta Hanna, majd bekapcsolta a gépet és a tettek mezejére lépett.

2010. június 19., szombat

Jó jó

Talán az egyik legzseniálisabb része az első két évnek az, amikor elkezdenek minyelvünkön beszélni. Drámai, és iszonyú szórakoztató.
Ha tehetném egész nap olyanokat kérdeznék tőle, amire ez a válasz: Jó.
Eddig az igent mellőzve az ühüm jelentette az egyetértést. Pár napja pedig hirtelen ráérzett a szó ízére. Jó. De mert rövid, duplázza. Mindig.
A kedvencem, amikor azt mondja:
- Ühüm, aha, jójó.
:):)
És hogy még erősebb legyen az ellenpólus is, a nemből is nem nem lett. :):)

Vendégüllátós

Még tél volt, amikor kitaláltam, hogy szeretném újra együtt látni azokat az évfolyamtársakat, akik valaha a mindennapokat jelentették.
Sőt, tavaly májusban, amikor beköltöztünk, Danival vállvetve elhatároztuk, hogy a mi házunk nyitott ház lesz, ahányszor csak megtehetjük hívunk, engedünk.
Mert közösségben lenni jó. Mert érezni, hogy vannak gyökereink, jó. Talán ez az egyik legnyomósabb oka annak, hogy végül a külföldi lét helyett egy ház miatt adósodtunk el nagyon.

Ma volt a napja, hogy itt jártak a lányok, hoztak egy csomó gyereket és néhány férjet is. Egész nap lázban égtünk, Hanna minden percben a vendégeket várta, én igyekeztem a házat megfelelő minőségűre renoválni (járulékos pozitívumai ezeknek az alkalmak), Dani a kertet tette rendbe.

Grilleztünk, pokrócoztunk, beszélgettünk.
A gyerekek közben játszottak, levelekben gyönyörködtek, rohangáltak, felfedeztek.
Olyan jó volt. :) Hogy sikerült egy család kivételével összejönni újra.
Látni, hogy hol tartunk most.
Mosolyogtam is eleget, hogy vagy nyolc évvel ezelőtt milyenek voltunk :):)
... és fontos is volt. Újabb adagnyi lendületet kaptam... és már magam sem értem, mi tart eddig nekem ezen a szakdolgozat íráson... de ez egy másik téma :)

2010. június 18., péntek

A két legkisebb

Volt egy kis hozni-vinni valónk, így a lányokat nagyszülői örömdélutánra átadva, Áronnal a hátunk mögött meglátogattuk Blankát.
Áron bejárta Blanka aprócska játszószőnyegét, megrágicsált minden játékot, teli szájjal mosolygott, láthatóan nagyon jól érezte magát. Blanka inkább a mamája óvó kezeiből figyelte a "nagyfiút", aztán picit barátkoztak is. Ki-ki a maga módján. Blanka lányosan, Áron fiúsan.

Jó volna, ha közelebb lennénk egymáshoz...

2010. június 17., csütörtök

A mikrofonfej és a csíkszáj

Ha esetleg nem volna rózsás a kedvem, ilyenekkel mulattatnak. :)
Mikolt a csúszdán kissé felvillanyozódva

Valamint Áron, és a már említett csíkszája

Hogy legyen mivel foglalkozni

Nő a bölcsességfogam... már megint. És mindig akkor, amikor szoptatok... Pedig el sem fér. Azon kívül, hogy nap mint nap szembesülök a ténnyel, egyre érettebb, okosabb, hiperebb leszek, nem tudom mire jó ez?
Mondjuk fogyókúrának nem rossz.
De akkor gyorsan térjünk is vissza az egyik kedvenc témámhoz... nem a kilókkal van a baj (szám szerint hárommal kevesebb, mint Áron indulásakor volt...), hanem azzal a bőrréteggel, mely nem követi az alatta elhelyezkedő párnák elvesztése okozta űrt...
De sajgó arccal és fájó füllel nem az igazi hasizmot erősíteni...

2010. június 16., szerda

Megújulva

Megváltozott a külső...
Régóta kacérkodtam a gondolattal, de eddig nem sikerült.
Most sem az igazi, jobb szeretném, ha ennél egyedibb volna, de úgy tűnik, nekem nem megy :):)
Így egyelőre marad ez a verzió, míg meg nem tanulom, hogyan lehet a saját világomra formálni ezt a darabját.
Ha pedig nagyon nem nő hozzám, visszakapja a régi ruhát...

... részben Hanna megdöbbentő kritikája, részben pedig a sok egyéb külső és belső hatás eredményeként visszaadtam a "MI" arcunkat a blognak. :) (természetesen köszönöm mindenki megnyilatkozását, és örömmel várom az erre vonatkozókat is :):))

Élve a változtatás lehetőségével néhány apróságtól eltekintve minden a régi. A blogcímet sehogyan sem tudom felnagyítani anélkül, hogy ne törjön sor, így ez egyelőre így marad...
Megnyugodtam :):)
Talán unatkozom? :):):)

2010. június 15., kedd

Féléves

7420 gramm, 70cm, 43cm a buksija, ugyanennyi a mellkasa, kék a szeme, és vöröses a haja.
Áron, Ájá, Csöppedli. Kisfiam. :)

Imádom, hogy kerek a feje, hogy még mindig asszimetrikus.
Hogy ha megizzad, olyan szaga van, mint egy munkásembernek. :)
Hogy épp olyan a keze, mint a többieknek, hogy kék a szeme mint Hannának, és gribedlije van, mint Mikoltnak.
Hogy válogatás nélkül mosolyog mindenkire, hogy nyugodt, türelmes, és mégis erős és fiús is.
Hogy szeret szopizni, hogy kinézi a kezünkből a kenyeret.
Hogy nappal a pihenőszék az ágya, hogy mellettem alszik éjjel.
Hogy egyre ügyesebben mozog, lassan kúszni fog.
Hogy fogatlan.
Hogy mindent megráz, ellenőrizve, hogy csörög-e, hogy mindent a szájába vesz.
Hogy vannak kedvenc játékai, de az első helyezett a lába. A második a kukucs játék.
Hogy kedveli a könyveket és a falevelek mozgását.
Hogy a legkeservebb sírást is abbahagyja, ha meglát és rámragyog.
Hogy mindig nyolckor ébred, hogy éjjel követ.
Hogy csíkot formál a szájával és tetszik neki, hogy ez nekünk tetszik.

Igyekszem minél többet magamba szívni ebből a korból (is). Azt hiszem mondtam már... olyan gyorsan megy az idő... :)

Testvérek


Hanna.
A minimama. Már olyan sokszor írtam ezt róla, de tény. Egy hihetetlen melegszívű, bármit elviselni képes, gondoskodó kis anyuka. Ha bármelyik kicsi sír, azonnal vigasztal. Legszívesebben mindent elvégezne helyettünk a testvérei körül, beleértve a pelenkázást, fürdetést, etetést... bármit.

Mesél, mondókázik, és közben sokszor nem fogadja el, hogy a kisebbek nem játékbabák. A legtöbb konfliktus abból adódik, hogy Hanna akar, a többiek pedig nem. Táncolni, játszani, odaülni, bemászni.
Tegnap este, mikor már csak Hanna volt ébren, megkérdeztem tőle, szereti-e Mikoltot.
- Nem.
- :):) És tudod, hogy miért nem?
- Mert meghúzza a hajamat, és rángatja a pizsomámat.

Ez mind igaz... Csak az nem, hogy nem szereti :) Áronnál határozottan vágta rá, hogy igen.

Mikolt.
Egy kis zúzómasina. Át, le, rá, ki. Harap, húz, tép, fekszik, üt. Nagyon nehéz engedni, hogy a maga módján ismerkedjen, vagy nyilvánítson érzelmet, ha az a másiknak fájdalmat okoz. Ha kicsit is fáradtabb, képes csomókban kitépni Hanna haját, lovagolni, sőt vágtázni Áron hátán, vagy akkorát harapni, aminek a nyoma napokig látszik.
Ugyanakkor Hanna legjobb barátja, legbensőségesebb társa. Reggel az első kérdése, hogy hol van Hanna, rengetegszer tőle kér segítséget, de kis zsivány tudja jól, hogy Hannát megehetné reggelire. Illetve Hannát kenyérre lehet kenni. Szeretem, hogy nem használja, hanem partnerként tekint rá, sokszor pedig érezhető, hogy elfogadja, Hanna a nagyobb.

Jó látni a kettejük viszonyát, jó nézni, ahogy alakítják egymást.
És ha épp nem nyúzza a legkisebbet, akkor szól, hogy sír, puszilja, játékot ad neki, hogy megnyugodjon, és sokszor az ölébe kéri, simogatja. Amíg a kedve úgy tartja. Aztán kifordul a helyzetből és megy a dolgára.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan alakul ez egy év múlva.


Áron.
A legkisebb, akit lassan nem kell megvédeni. A nyugalmával, a türelmével eléri, hogy Mikolt már sokkal ritkábban próbálkozik vele. És ha fáj is, görbíti a száját, vagy becsukja a szemét, de viseli. Remélem azért helyére kerül majd a Mikolttal való kapcsolat, ha már ő is képes lesz érvényesíteni az akaratát.
Hannával úgy érzem nagyon egymásra találtak. Hacsak meglátja, ragyog. Figyeli, örül neki. Mert Hanna ahogy Mikolttal, vele is gyengéd.

2010. június 13., vasárnap

A hivatalos "első"

Hogy Dani is velünk legyen, szombaton, míg a lányok a nagymamával az emeleten már nemisemlékszem éppen mivel voltak elfoglalva, megetettük Áronnal az első igazi, neki szánt alma reszelt darabját.
Mondják, akkor van felkészülve egy gyermek a szilárd táplálék befogadására, amikor a kanalat nem nyomkodja kifelé a szájából. Áron nemhogy nem köpködött, hanem tátogott, és közben ragyogott az arca.
Azóta kapott sárgarépát is vacsorára, amiből egy jókora mennyiség fogyott. Édes, ahogy a szopizó reflexet a kanálra is alkalmazza, ahogy tátog, a fogatlan kis szájával ízlelget. :) Ez az első etetés mindig olyan nagy élmény, hiába ő már a harmadik... És mert megígértem, Hanna is megkapta a kiskanalat, és a tőle telhető leggondosabban meg is etette a legkisebbet. Pont úgy, ahogy anno Mikoltot.

Hihetetlen, hogy ez az almázó most ott áll már Hanna mellett, és természetesen akar. :) Leginkább lenyomni a kanalat Áron torkán, de azt is nagyon nagy érdeklődéssel. :) Előbb figyelte Hanna rutinos mozdulatait, aztán ő is kanalat kért és kapott. Jutka Mami felügyelte, Áron tűrte.

Következtetések:
- Áron nem hazudtolja meg a nővéreit, bármit, bármikor, elég nagy mennyiségben megeszik. Egyelőre...
- Szívesen veszi, hogy már nem csak tejecskét kap. Megérett erre is, nekem pedig már öröm ez.
- A pelus jellegzetes (és úgy szeretem) anyatejes illata ezennel megváltozott...
- Hanna továbbra is saját territóriumának tekinti Áront, és Mikolt is. Ezért a leginkább akkor van/lesz esélyem Áront kanállal etetni, ha alszik a többi. :)
- És hamár a slágertéma... nem alszik jobban éjszaka. :)

Bréking nyúz... a cicit kiköpve követelte ma az uzsonnát. Alma-banán-őszibarack. Most elégedetten énekelget. Megeszem :):):)

2010. június 10., csütörtök

Mikolt lassan két éves lesz


El se hiszem...
Nézegetem egy ideje, hogy lett belőle kisgyerek ilyen gyorsan? Elcsépelt ez, de tény, minden újabb gyerekünk egyre gyorsabban hagyja maga mögött a babakort, aztán a kisgyerekkorát...
Ma Mimi az autóban osztotta Danit:
- Mennjé, mennjé... zöd.

Tisztán mondja, hogy kakas, boci, de az igen helyett még mindig az ahha felfelé kunkorított verziója az igazi. Egy igazi huncut, egy igazi színésznő.
Lassan két éves, és neki is jár a könyv.
Elkezdtem hát sorbarendezni azt a 2százvalahány bejegyzést, ami róla (is) született, mióta velünk van. Kezdetnek végigolvastam a várandósságot, a születését, az első napokat itthon. Csoda. Nem voltam rá felkészülve, hogy ennyire megérint. Hogy ilyen mélyen megmozdít bennem valamit.
Szeretem Mikoltot. Nagyon nagyon. És úgy bánt, hogy nem voltam soha csak vele. Persze, akkor nem mi lennénk, és nem Ő lenne, de akkor is.

Nagyon jó készülni, pont olyan, mint egy új baba érkezését várni. Jó csinálni neki valamit, ami csak az övé, csak róla szól. Erről a kis zsiványról, aki ha alszik olyan, mint egy kis kócos angyalka. Ébren pedig néha eladnám egy vándorcirkusznak. :)
.... csak visszahozzák ;)

Én kis kertem

Amikor ideköltöztünk, a házzal belül foglalkoztunk csak. A kert maradt olyan, amilyen volt, részben, mert megfelelt úgy is, az előttünk lakók gondosan ügyeltek a gyümölcsfákra, gondozták a kert minden zugát.
Ami elvadult, az azért történt, mert már egy jó másfél éve, hogy senki nem lakott itt, mire mi beköltöztünk.
A játszórész körül azért van mit tenni, illetve lenne, nagy gödrök bizonyítják, hogy valaha sokkal több bokor, virág is élt itt, de a régi gazdája elvitte a szívhez nőtteket. A fűben sok a moha, újra kéne ásni, kiegyengetni a dimbes dombos tájat, újra vetni... nem kis munka. Egyelőre marad ilyen, és ismerkedünk, ötletelünk.

A hátsó kert a két nagy fával, a málnással, a ribizlivel szintén nem igényelte a mi munkánkat, de a gyümölcsfák alja tele van még mindig a tavalyelőtti magokkal, (bár lenne idén ennyi termés rajtuk...) és nem valami vonzó így. Van egy zug, ahol a gaz az úr, én küzdök becsülettel... és a gyep közepén volt egy kikopott folt is, ahová tavaly a medencét tettük. Nos idén a foltot és a gazos zugot is kigyomláltam, újraástam, bevetettem fűmaggal, mára egészen csinos, bár csomókban ritkás az új fű.
De így legalább a szamóca előbújt, egyem a félénk kis lelkét, eddig a gaztól nem kapott napot...

És akkor van a bejárat mellett a kis ösvény. Az igazi szégyenfoltja a kertnek. Tavaszzal itt nyílik ugyan a legtöbb virág, Hannával mindig megcsodáljuk a krókuszt, a hóvirággal, aztán a tulipánokat és a nárciszt, később a nefelejcseket, aztán végül a Mária virágot. És bokrosodik a zsálya is, ezt még soha nem volt érkezésem leszárítani, pedig milyen hasznos... Csak bosszankodom, hogy lassan betölti az egész sarkot...

A ház felé eső részen, ahol az építkezés során fel kellett ásni egy 5nm-es területet, tavaly is embermagasságú gaz nőtt, és idén is nekiveselkedtek a gyomok, hogy beborítsák. Sem időnk, sem energiánk nem volt eddig ezzel foglalkozni, csak néztük, és sóhajtoztunk... de csúnya. Mikolt az egyetlen, aki élvezte a dzsungelt, sokszor bújt a lonc alá, de összekaristolták az elszáradt ágacskák, így pár alkalom után már nem játszott ott ő sem.

Mígnem meguntam.
És az anyukám adta utolsó lökést követően (amikor egyszer a lányokat ő altatta délután, elkezdte kigazolni) nekiestem, és négyzetméterenként kigazoltam, felástam, jobb földdel összekevertem, elkerítettem a fákat, fűmaggal bevetettem az egészet. És ültettem három bokor levendulát és egy aprócska borókát is. Megnyírtam a loncot, fenyőkéreggel beborítottam az elkerített kicsi szigetet.

Kár, hogy nem készült ilyen volt felvétel, csak a Mimikém hátterében felbukkanó állapotokból lehet következtetni, hogy az áprilisi gaz mekkora lehetett május végén.


De ilyen lett:
Összehasonlítás végett, ahol fentebb Mikolt áll, az a zöld, azon van a locsolókanna az alábbi képen...

Még csak félig van kész, de a fű már nőddögél, minden nap megcsodáljuk. Főleg én. :) És bár a kezem olyan, mint egy igazi földművesé (jó lett volna, ha legalább egy rendes ásó van a háznál...), és lett izomlázam is rendesen, ez az a kis része a kertünknek, amit nem csak átvettünk, hanem a saját képünkre formáltunk. És ez olyan jó... :)

2010. június 9., szerda

A sorban az utolsó

...remélem.
Van egy elméletem arról, hogy miért vagyok én az utolsó a betegsorban. (Danit szívesen megkímélem a sor bármelyik helyétől...)
Azon kívül, hogy így a legpraktikusabb, azért, hogy tudjam, mit éreztek a kicsik.
Így aztán mára engem sem kímélt, magával ragadott ez a szemgyulladós, köhögős, fejfájós vacakság. Szerintem én vagyok a legrosszabbul (ahogy az már lenni szokott), az összes gyerekem összes tünetét produkálom... és hát nem valami felemelő.
A szemem olyan, mintha egész nap sírtam volna, ráadásul ki sem tudom nyitni rendesen...
A hangom meg olyan, mint egy láncdohányos jazzénekesé, nagyon vonzó, bár szükségtelen... A fejem épp szétesni készül.
Jó lett volna aludni délután, volt is rá esély, de a szomszéd házat épp bontják (potom 8 hónap még, mire elkészül, és ezzel ők számolnak, nem én... mondtam már, hogy zajérzékeny vagyok?), a lányok pedig a kopácsolástól alig tudtak elaludni. Mire csend lett fent, felébredt Áron...

És akkor a jó.
A vályog háznak az az egyik legjobb tulajdonsága, hogy míg odakinn 30 a fokok száma, bent mindössze 23.
Az a nóta jutott az eszembe, hogy télen nagyon hideg van.... és jót mosolyogtam... volna, ha nem fájna tőle a fülem..... Így inkább ettem egy bonbont. Illetve négyet.

Medárd

És akkor most 40 napig napsütés?

2010. június 8., kedd

Édes kicsi Áron

Így nézett ki ma... nehezen tudnám elhitetni magammal, hogy jól van...
Viszont a pöttyös az igazi :):)

Kullancsos

Két napja, hogy itt a nyár.
Azóta minden nap kint vagyunk a kertben, homokozunk, krétázunk, épp csak a medence nincs még felállítva.
Ha nem kellene főznöm, és nem döntene a racionális énem a fenntarthatóság mellett, (vagyis nem takarítanék, teregetnék, hajtogatnék majdhogynem folyamatosan annak érdekében, hogy legalább valamelyest elkerüljük a káoszt...) úgy érezhetném magam, mint aki nyaral. Tényleg.

Egy dolog keseríti meg (a betegségeken, és az azzal együtt járó gyerektársaságbéli tilalmon kívül) a teljes jóérzést. A kullancsok.
Két nap alatt négyet vettem ki a gyerekekből. Tegnap Hanna és Mikolt, ma újra Mimi és Áron látott vendégül egy-egy példányt. Szerencsére, amilyen nagyon félek, minden levegőn töltött alkalom után tüzetesen (azaz mezítelenre vetkőztetve őket) megvizsgálom mind. Áronnak a napozó, azalatt a body, azalatt a pelus... no és ez alatt volt egy bébikullancsa. A fenébe is!!!!

2010. június 7., hétfő

Mondatok

Mikolt az autóban:
- Ájá alsziii. Mimi si alsziii.

És tényleg beszélni fog két évesen? :)

Barackleves

Füvet nyírtam ma. Elkeserítő a gyümölcsfák állapota. A cseresznye miatt fáj a szívem a legjobban, a meggyet már meg se néztem. Szilva, ribizli lesz, az egresünk viszont olyan, mintha egy kiszáradt kóró lenne. Ha nem tudnám mi az, lehet, hogy rég kivágtam volna.
A málnában meg a szederben van minden bizodalmam, a szamóca is megérett, legalábbis az a pár szem, ami meg tudott. A fügének annyi, a paradicsom még tartja magát.

Ami nekünk nincs, az az alma, és az őszibarack. Pedig milyen jó is volna... de el se fér sajnos.
Miután a fűnyírás, meg a siratás eltartott vagy fél kettőig, hirtelen kellett levest csinálnom. A lányok nálunk nagyon levesesek, két fogást ebédelnek, mégha a másodikból már nem is fér igazán nagy mennyiség beléjük.

A lényegre térve, a három percbe, ami még maradt konyhatündérkednem, míg ők a zuhanyzóban dagonyásztak (tavaly óta minden alkalommal megveregetem a vállunkat, amikor déltájban a mélyített zuhanyzóba tudom őket betenni a hőség elől...) barackleveset dobtam össze. Pont ennyi.

Egy nagy barack konzervből kiveszek két nagyobb fél gyümölcsöt, a maradékot pedig levével, egy kisdoboz sima és egy barackos joghurttal összeturmixolok, a félretettet apró kockákra vágom, majd visszateszem a "lébe". Kész. Imádják.

Melegnek érzem

Kezdem elveszíteni a humorérzékemet a betegségekkel kapcsolatban.
Értem én, hogy három gyerek mellett az lenne a furcsa, ha egész évben mindenki makk egészségesen rohangálna... De azért az, hogy az elmúlt, lassan nyolc hónap alatt nem is tudom, mikor voltunk huzamosabb ideig teljesen rendben, kicsit elszomorít. Sőt. Most épp nagyon.

A szemgyulladást még egészen jól tűrtem, úgy látszik (haha) egy hét a szintidőm. Mikolt épp egy hete, hogy elkezdte. Hanna szerdán csatlakozott, Áron pedig pénteken. Mikolt köszöni jól van, az ébredés utáni váladékmennyiség a hírmondója a történetnek. Ezt letörölni gyerekjáték.
Hanna szeme csúnyább, mint a második napon. Biztosan a nap és a szél nem tett neki jót, de azért roppantmód örültem volna, ha mára már a gyógyulás jelei mutatkoznak. Még nem.
Áron szegény annyival van jobb helyzetben, hogy neki csak az egyik szeme piros körbe, és váladékozik, de azt nagyon erőteljesen teszi. Ha ébred, ki sem tudja nyitni... :( Este pedig melegnek éreztem, a köhögése pedig hurutosabbá vált. Az orrát szívtuk ma már. :(:(:(

Mikor lesz már véééége??? Amikor majd a nyár is ideér? Szeptemberben? Amikor majd Hanna oviba megy? Vagyis soha?

2010. június 6., vasárnap

Egy nap Bécsben

Amikor már nem értjük, miről beszél a másik. Amikor már nem elég a gyerekek hangzavarát túlkiabálva nagyjából megtudni, merre járt a másik. Amikor már a sokadik dolgot sem tudjuk megosztani. Amikor annyira lemerültek az elemek, hogy a töltőre téve még pirosan sem világít...

No ilyenkor jönnek a nagyszülők, és a szárnyaik alá veszik a két nagyobbat. A kis tankerünk pedig jön velünk. Hogy ez manapság gyakrabban fordul elő, mint az elmúlt három évben, annak valószínűleg a nagycsaládos lét és Dani egyre hosszabbra nyúló munkaideje az oka.

Leszámítva az összes gyermek szemgyulladását, és azt, hogy már jó előre tudjuk, hogy valaki büntetni fog másnap, elmentünk. Még mielőtt a lányok felébredtek volna. Bécsbe. Mert rég voltunk, mert én szerettem volna.

Csak a "szokásos" p+r-metro-Starbugs-Stadtpark programot futtattuk, és közben volt egy nadrágvásárlás is, és a reggeli dupla vagy semmi esélyből a dupla jött össze ezúttal. Beszélgettünk, Áronoztunk, aki egész nap teliszájjal mosolygott, vagy aludt, hol rámkötve, hol babakocsiban, füvön napoztunk, ettünk, bámészkodtunk.

És akkor rájöttem. Ebben a terhelésben az én hiperszenzitív, ambivalensen kötődő, kényszeres, ugyanakkor nagyonis asszertív valóm, a hétköznapokban igyekszik szólni. De nem a megfelelő időzítéssel, és olykor nem is a megfelelő témát meglovagolva. A túloldalon a racionális, ámbár meglehetősen szenzitív és rámfigyelő másik felem pedig a szavaimból kiindulva, ámbár azokat a saját nyelvezetére lefordítva reagál. Totál csőd... El kell mennünk, látni kívülről magunkat, érezni a másikat, újra felvenni a társ szerepét.

Fürdés időben értünk haza, Mikolt azonnal torolt is, tudomást sem véve rólam, és csak egy kicsit Daniról. Hiába az ajándék... Neki még nem tudom elmagyarázni, mit jelent, ha elmegyünk. Hanna már érti, vele csak együtt kellett elaludni, bár a szeme csúnyább lett. Ma Mimi Dani hátára kötve töltötte a délelőttöt. Pedig jó volt nekik is, vonatoztak, játszótereztek, délután még aludtak is. Kellenek ezek a napok. Mindannyiunknak.

2010. június 4., péntek

Jutalomnap

Dani az elmúlt két hét mindannyiunk számára feszített tempóját oldandó, ma szabadnapot vett ki.
Elmondhatatlan érzés együtt lenni vele, ilyenkor mindenki egyszerre akar elmondani, megmutatni, megkérdezni...
És hogy a három napos ünnepet méltóképpen indítsuk, ma a Tropikáriumban jártunk. (Hárommal az előkészületek eléggé hosszadalmasak, mire minden és mindenki az autóban szokott lenni végre, addig legalább ötször megyünk vissza, tesszük át, vesszük ki, gondoljuk újra. Arról pedig már nem is beszélek, mennyi idő még bent elkészülni... ha belegondolnék, lehet, hogy el sem indultunk volna. :))

Voltunk már itt, legutóbb akkor, mikor Mikolt még aprócska csomag volt csupán. Ahogy nőnek, egyre jobban lekötik őket az állatok, van, ahol hosszasan elidőznek, már lehet mesélni is pár mondatban az igazán érdekesekről.
Mikoltot a hátamra kötöttük, váratlanul ért, hogy ennyire jól érezte magát, én fáradtam el, azért tettem csak le, egyébként meg élveztük egymás közelségét, ő pedig a remek kilátást. Fentről minden más.

Hanna kis hátizsákban hozta a legfontosabbakat: A babának pelenkát, a kis pénztárcáját és a baba cumisüvegét. Bár egész úton egyszer sem vett ki belőle semmit, végig cipelte. Ahogy a babát is, aki egy egész kiló...

Hannának az aligátor és a cápa voltak a kedvencei, Mikoltnak pedig a rájasimogatás. Pacsált, rettenetesen élvezte, sokszor emlegette, tán be is kellene menni. Áron pedig nem győzött nézelődni a babakocsiból, a víz hullámzása, a halak nyugodt mozgása teljesen lekötötte.

Nem volt semmi különös ebben a délelőttben, csak az, hogy öten voltunk, nem siettünk. Bár mind jól lefáradtak, megérte.
A képek vaku nélkül készültek, ennek megfelelő minőségűek...

Itt tart Áron

Hason fekve tenyérre támaszkodik. Az ujjacskái nyitva vannak már.
Mindkét irányba forog a tengelye körül.
Hason emelgeti a popsiját, egy egyik irányba billenti is.
Hátról hasra mindkét irányba forog, vissza néha. Még nem gurul...
Hason akár két métert is megtesz, de hogy hogyan, azt még nem tudom...
Ha játékért nyúl, az ellenoldali lábát húzza.

Az arcunkat simogatja, a fejemet legszívesebben bekapná.
Tapsol, ha a tenyeremet adom.

Kornél is és Angéla szerint is teljesen ok. :):)
Tegnap volt az első olyan foglalkozás, amit Angélával és Áronnal végigmosolyogtunk.

Hanna mosogat

Miután jól kipanaszkodtam magam, jöjjenek a szívemnek kedvesebb posztok.

Csütörtök Angélázós nap Áronnal. Többnyire a lányok is velünk tartanak, de a hétfőhöz képest, amikor kézműveskednek, ezen a napon nincs semmi külön program nekik, így leginkább engem nyúznak, vagy szétszedik az egész intézetet, miközben nekem Áronra kellene koncentrálnom.

A héten Pali átjött, hogy a lányokkal legyen, míg én odaát vagyok Biatorbágyon.

Mikor hazaértem, egy Hanna magasságú torony fogadott. Hanna építette, egyedül. Sőt, a déli harangszókor beterelte a többieket, megterített, megetette Mikoltot, majd mikor befejezték az evést, elmosogatott!!! Tényleg. Örültem neki. Tényleg.

Azóta viszont, hacsak meglát egy árva poharat a mosogatóban, hozza a kisszéket, és mosogatni szeretne. Nem mindig van hozzá türelmem, hogy engedjem, mert persze még kifolyik, leesik, nem elég habos, mama forró a víz... szóval kell mellé valaki, aki néha segít. De a lényeg, hogy olyan hihetetlenül lelkes, hogy nem tudom, mikor teszek jobbat. :) Ha hagyom, vagy ha nem...

A nagycsaládos lét... meg ami mögötte van

Ez a hét a nagy előkerülések hete volt. A napszemüvegemmel mármár szimbiózisban élek, így eléggé megviselt, hogy nem találtam... valamikor a hét elején. És azt sem sikerült felidéznem, hogy hol láttam utoljára. Várandós korszakaim eleven emléke ez, amikor keresek, kutatok, újrabútolok, és még mindig semmi. Még egy halvány emlékfoszlány se...

És akkor a házban elhatalmasodott molypopuláció kilakoltatásáért vívott küzdelmem hevében, a konyhaszekrény tetején egyszercsak rámvigyorog. Az első gondolatom az volt, Mikolt hogy a csudába ért fel ilyen magasra, mikor nekem is csak székről... Aztán bevillan. Ahogy a szöget az itongfal tetejébe vertem, hogy a kedvenc Papa-Áron képet ráakasszam, míg Dani eldönti, jó helyen lesz-e...

De előkerült a Volvo kitakarítása után a már régen eltemetett szemüvegtokom, és a pótkulcs is. Hogy mi minden volt még szerteszét, nem is sorolnám... de nagyon bátor, sőt hős volt az, aki nekiállt, és olyan tisztára varázsolta az autómat, hogy Hanna beszaladt a garázsból megkérdezni, hogy:
- Mama!!! Új Voltónk van?
Hát új...

A lábam csupa kék-zöld folt. Nem csak azért, mert mindennek nekimegyek, hanem mert a hordozó ilyen természetű. Üt. Mert nehéz... nagyon nehéz. Van benne egy majdnem nyolc kilós, és a szerkezet sem egy könnyű darab. De választhatok... növesztek mégegy kezet, amiben Áront fogom, a másik kettővel pedig terelgetem a kis nyájamat. Vagy nem használom, és akkor ha alszik, akkor nem mozdítható. Vagy mozdítható, de akkor felébred... Így aztán ha másra nem, arra remek ez a fránya idő, hogy elodázza a rosszalló tekinteteket.... vajon ver-e az uram?

Újra téma a hiszti és a nemalvás. Az előbbi Hanna sajátja, Mikolt manapság kispályás Hanna kirohanásaihoz képest. Mert Hanna nem eszik. És ha nem eszik elfárad. És ha elfárad, nagyon nagyon nem bír hallani, látni, akarni, próbálni. Csak kiabálni képes, míg végre nem kerül valami a hasába... mert akkor édes, bűbájos, és bármiről lehet vele beszélgetni. Még arról is, hogy az idézem: "irgalmatlan hangzavart jelenteni kell a rendőröknek, akik majd intézkednek".
De ha éhes, hallani sem akar arról, hogy egyen, hiszen üvölt...

Mikolt pedig Mikolt.

A nemalvás:
Hanna újabban a miágyunkban szeretne, de nem tud, mert A, Áron kiabál benne B, Nem vagyunk ott, mert lejöttünk Áronnal, mert Áron kiabál. Akkor legalább feküdjek mellé, ami szintén nem megy, hiszen Áron kiabál...
Áron fél egyig általában nem alszik el, (igen ez éjjel fél egy) vagy ha mégis, akkor azt a konyhaasztalon teszi, a pihenőszékben. Mi lesz ha kinövi? Nyilván nem ebben fogom ébresztgetni majd amikor iskolába kell járatni, de azért kíváncsi vagyok, meddig tart ez a rész.
És miután úgy fél kettő felé végre mindenki alszik, hatkor Mikolt azzal kelt ( már harmadik napja) hogy: Ka... vagyis kalács, vagyis éhes. És akkor lemegyünk, vagyis valahogy lejutunk, Mikolt eszik, (és itt jön a kedvenc részem) választ magának valamit, amit visszafelé kincsként megőriz, és alszik tovább. Ő fél 11ig is akár, én nyolcig, ha sikerül visszaaludni, amikor Áron ébred.
Végülis csak én nemalszom...

Az elmúlt héten Dani kétszer két napot konferenciázott, egy estét legénybúcsúzott, és egy vasárnapot drámázott.
Elfáradtam...

Az a hab a végére, hogy az összes gyerekünknek be van gyulladva a szeme...

2010. június 2., szerda

A Papa kedvéért

Beadtam a derekam...
Délutánonként Áron egyfolytában szopizna. Éhes... Nem csak a közelségre vágyik, hanem ételre is. Szerintem elérkezett az idő, amikor már vagy a mennyiség, vagy a minőség nem megfelelő, és ezt a legkisebb jó hangosan adja a tudtomra. Hiába teszem cicire percenként (a másik kettőt ezzel mellőzve...) szív, mohón, aztán panaszkodik.
Nem bánt, tényként fogadom. Öt és fél hónaposan, a cumisüveg megismerése nélkül, azt hiszem szép teljesítmény ez mindannyiunktól. Hogy eddig csak anyatejet kapott, és ez mostantól sem változik majd lényegesen, csak kiegészül. Mással...
Nehéz nekem az elengedés, nehéz megélni, hogy ettől icipicit távolabbra kerülünk majd egymástól.

Node a sopánkodás helyett a tények:



És nem alma volt az első, hanem banán. :) Mert azt nézte ki épp a számból. A látszat ellenére nagy volt a lelkesedése. :):)

Homeopátia

Tegnap újból látogatást tettünk Nagyezsda doktornőnél.
Az ok, Mikolt szeme csúnyán begyulladt. Nem is a pirosság, inkább a duzzanat körben, ami ijesztő volt.
És hamár ott jártunk, megemlítettem Hanna kukacait (rendszeres lakótársai Hanna szervezetének, én gyűlölöm, Hanna pedig szenved tőlük...), és Áron múlni nem akaró köhögését.

Szeretem, hogy mindent olyan természetesnek kezel, mintha nem is betegségről beszélnénk, és tényleg kezdek szemléletet váltani (amit amúgy az egyetemi tanulmányaim alatt egészen jó sikerült már, aztán a gyerekek születésével kicsit átrendeződött az ehhez való hozzáállásom), hiszem, hogy nem minden betegség, ami annak látszik, sokkal inkább a szervezet reakciója a külvilágra, a testük gyakorlása a későbbiekre.

Szeretem, hogy holisztikusan gyógyít, hogy rájuk szabja a módot, hogy figyel az apróságokra. Hogy a látogatásaink során sokszor a tünet a legkevésbé érdekes, hogy beszélhetek a gyerekekről, és egy csomó tapasztalattal gazdagabban jövünk el.

Mégha jó sokba is kerül. Ez tény, de úgy érzem, nincs jobb út...

Az elmúlt hónapban sokminden változott, talán a bogyóknak is köszönhetően, megnyugtató tapasztalni, hogy Áron feje kevésbé izzad, ugrásszerűen fejlődik a mozgása, hogy meggyógyult a füle az antibiotikumos fülcsepp nélkül is. Mint ahogy Hanna arcüreggyulladása és hurutos köhögése is a múlté, szintén komolyabb kemikália alkalmazása nélkül is. Most Mikolt szemén a sor, de az is rendbejön.
Mellékhatások nincsenek. :)

Mikolt ágya

Egyszer valahol jót mulattam egy poszton, amiben hosszas felsorolás ecsetelte a fiúgyermek alvóhelyének alváshoz szervesen nem tartozó kelléklistáját.
Nos ma is jót mulattam, miközben igyekeztem szelektálni Mikolt ágyában, hogy a 66x112ön még ő is kényelmesen (???) elférjen.

Az alaptartozékok:
- 20cm magas ló (ő már akkor ott lakott, mikor Mikolt még a magzatvízben lubickolt)
- egy fehér textílnyúl és egy Mimi mamasandpapaséktól, muszájból.
- egy díszpárna, hogy a rácsokban ne koppanjon a feje.
- egy ikeás gyerekpaplan, nagyjából az ágya mérete, mert fészket épít... nem takarózik vele, csak gyűrmékeli.
- egy ikeás kutya, a kisebbik...
- egy rongybaba, kb. 30 cm magas, de ő ül.
- egy rongybárány, amit Olaszországból kellett hazaszállítmányozni feltétlenül.
- egy takaró, amit úgyis lerúg, de kell
- opcionális, főleg esti tárgyak: itató és ikeás ufólámpa
- cumi, kiskendő, apró rongybaba, vagyis az "igazi" alvótársak

Amit pedig kivettem:
- egy db esztétikai értéke erősen megkérdőjelezhető, de a rugókkal remek zeneszámok kreálásához megfelelően alkalmas, valamint alváshoz elengedhehetlen baglyos vekker
- hat darab fa puzzle, rénszarvas volt fénykorában
- néhány fénykép
- egy db könyv

A kérdés jogos: hogy alszik Mikolt?
Keresztben... feje alatt néhány fent nevezett darabbal, lábával a rácsokra támaszkodva.

Ezt a nyavalyás időt...

... azzal dobtam fel, hogy végigolvastam a gyerekek születésének történeteit.

Ahogy csak nem akar nyár lenni, ahogy beszakadnak az utak, áradnak a folyók folyamatosan emlékeztet a természet a csodáira, arra, milyen aprók vagyunk ebben a rendszerben... és milyen hiábavaló minden küzdelem, ha vízről, szélről, napról van szó. Végül az győz... Kivéve ezt az egyet, a születés csodáját... Amiben egyben van az élet és a halál is. Véletlen, hogy mind a három miatt potyognak a könnyeim?...

2010. május 31., hétfő

Normafa OA második kör

Csak hogy ez a rész is dokumentálva legyen...

Nos a tegnapi napot egy gyors információgyűjtéssel indítottam, nem kellett sokáig keresnem, hogy kiderítsem, a rendező a Circus Maximus volt, egy fiatalokból álló közösség, akik arra szerveződtek, hogy bulikat rendezzenek, és már 9 éve teszik ezt, láthatóan elég nagy sikerekkel a hátuk mögött.

(Mellesleg az öcsém információja szerint a Pilisből már kitették őket, akkora szemetet hagytak maguk után minden alkalommal, de ott legalább olyan helyet találtak, ami védve volt a kifelé tomboló hangzuhatagtól)

A weboldalukra írt kommentem természetesen nem jelent meg (nehéz dolog belátni, hogy az ember hibázhat...meg különben is illúzióromboló lett volna), ezen is puffogtam egy sort, viszont nagyon hamar átirányítottak a facebook oldalára, ahol délután már javában tartott az előző este megvitatása, nagyjából 19 éves átlagéletkorú gyerekek körében. Mondanom sem kell, hogy egyetlen egy (mondjuk velem korú) tag volt annyira értelmes, hogy belássa, ami nekik jó volt, az egyáltalán nem biztos, hogy másoknak is a javát szolgálta.

Szerettem volna egy szervezővel felvenni a kapcsolatot, de egy infovonalon kívül semmi elérhetőséget nem találtam hozzájuk. Végül az iwiwen (vannak azért pozitív vonatkozásai is ezeknek a közösségi oldalaknak) találtam egy kisasszonyt, aki az arcát a csapatnak, így neki írtam egy udvarias, ám szívhez szóló levelet. Egy órán belül (gondolom a szervezők is olvassák a közösségi oldalak kommentjeit, és minden bizonnyal vették, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot... ) érkezett is válaszlevél.

A stílus magázódó, végül bocsánatkérésre került a sor.
A legoptimistább verzió szerint fogalmuk sem volt arról, hogy Budakeszi a Normafához annyira közel lehet, hogy nálunk zavarjon a mulatság. A levél írója arra hivatkozott, hogy amennyiben tudták volna, hogy eljut hozzánk is a tüctüc, akkor másképpen oldják meg a technikát, hiszen a környező utcákban letárgyalták az ott lakókkal, hogy mire számíthatnak, és onnan nem is érkezett panasz.

Egy bulizó elmondása szerint a rendőrök bemérték éjjel a zajszintet, ami a megengedett határon belül volt (ezt kötve hiszem...) és bár a technikus 25%-al lejjebb vette a hangerőt (amit egyébként én is érzékeltem kettő körül) a problémát ezzel nem sikerült maradéktalanul orvosolni. A kevésbé szenzibilis gyerekek többsége azzal igyekezett elhessegetni a negatívkodásomat, hogy egy éjszakát simán kibírhatnék. :):) Nekik nyilván az a dolguk, hogy gondtalanul élvezzék a felkínált lehetőségeket...

Ha ez valamire jó volt, akkor arra mindenképpen, hogy újra elgondolkodtam néhány dolgon a gyerekeim nevelésével kapcsolatban.
Élni és élni hagyni. Ezt az elvet nagyon komolyan kellene vennie mindenkinek. A kicsiket pedig nagyon szeretném megtanítani arra, hogy a helyzetek legtöbbje megoldható úgy, hogy az mindkét fél megelégedését szolgálja, hogy csak az az érték, ami nem más kárára, más energiáinak megcsorbításán alapul, és ha vétünk, mégha nem is tudunk róla, de kiderül, nem az a megoldás, hogy egyre hangosabban kiabáljuk a magunk igazát, hanem egyenes derékkal de belátóan, jóérzéssel legyünk képesek fejet hajtani, bocsánatot kérni. Mert nem szégyen hibázni, de szégyen pocskondiázni, trágár módon kommunikálni (elképesztő egyébként ahogy a fiatal lányok szájából ömlik helyenként szenny...), másokon átgázolni, és elvárni, hogy a mi jóllétünk érdekében szenvedjen más...

Záróakkordként a kontakt szervezőt megkértem arra, hogy ezeken a közösségi oldalakon is tegye meg, hogy ír néhány sort arról, hogy beismeri, hogy hibáztak, amikor figyelmen kívül hagyták, hogy Budakeszi is potencionális elszenvedője lehet egy ilyen hangzavarnak, és bár ezt megígérte eddig még nem tette meg. Kíváncsian várom a fejleményeket.

Ami biztos, elég támogatót szereztem ez alatt a két nap alatt ahhoz, hogy egy következő alkalommal ne fordulhasson elő, hogy reggel nyolcig nem tudnak aludni az itt élők.

Update:
Az imént érkezett a facebook oldalára a következő üzenet:

Tisztelt Gönci Som Kinga / minden budakeszi Lakos!

Sajnálattal olvastuk, hogy rendezvényünk megzavarta az Önök éjszakai nyugalmát. Ez semmiképp nem állt szándékunkban. Nem gondoltuk volna, hogy a hang ilyen messze el fog hallatszani, hiszen az eddigi rendezvényeink után semmilyen gond nem volt. Szíves elnézést kérünk Öntől illetve mindenkitől akit bármiben, bármennyire is zavartunk volna. Nagyon sajnáljuk a történteket, kérjük bocsánatkérésünket fogadják el.

Tisztelettel,

Circus Maximus Events


A diskurzus további részletei itt találhatók.
Köszönöm srácok...

2010. május 30., vasárnap

Gyereknap 2010

Az idén a faluban maradtunk gyereknapozni.
Én nem is értem, eddig miért mentünk máshová.

Hogy maradtunk részben Hanna újabb fellépésének, részben pedig Dani mai munkanapjának köszönhető, de bátorkodom megjegyezni, a gyerekes életem legjobban sikerült május utolsó vasárnapja volt ez az idei. (Bercinek, Vikinek köszönet a képekért!)


A park minden zegzuga telistele volt programokkal, körhinta, lovaglás, ugrálóvár, arcfestés és még sokáig sorolhatnám. Mindenhol kedves és még kedvesebb ismerősökkel találkoztunk, a gyerekek a tegnapi éjjel utózöngéjét picit maguk mögött hagyva ragyogtak, rohangáltak, nem is tudtak betelni a sokmindennel. Hanna arcfesteni szeretett volna, ez a hosszú sor miatt elmaradt. És elmaradt a vattacukrozás is, ezt nem bántam nagyon. Viszont remélem jövőre a nemezelést is kipróbálja majd.

Mikolt a közeget élvezte leginkább, Emmával kiabálták egymás nevét, és hol Áron mellett harciaskodott, hol pedig szomszédolt a kis csavargó.

Áron hozta a társasági formáját, a mosolygósat, és csak már amikor nagyon nagyon megéhezett jelezte, hogy itt az ő ideje.

Délután nagyot aludtak, rájuk is fért, este pedig, mikor végre Dani is hazaért, megkapták a meglepetéseket, egy találós kérdéses könyvet, egy mágneses öltöztetőt és egy tűzoltós kinyitogatóst.
Csend van... kint is, és ezt most nagyon nagyra értékelem.

Gratulálok Normafa Open Air!

Kevés dolog tud annyira kihozni a sodromból, mint amikor nem hagynak aludni. Vagy a gyerekeimet nem hagyják. És tehetetlen vagyok.
Azt gondolom, hogy a win win helyzetek teremtése, és az élni és élni hagyni olyan elvek, amelyeket érdemes gyakorolni és tiszteletben tartani. Hát ezt most ennek a fergeteges rendezvénynek nem sikerült... És hogy ezt egyáltalán végiggondolta-e az a valaki, aki kitalálta, hogy a Normafán este 9től reggel 8ig szeletelős zene üvöltsön úgy, hogy attól egész Budakeszi minden zuga zeng... szerintem nem.

9kor még csak megjegyeztem magamban, hogy elég hangos zaj jön Makkosmária felől.
11kor, mikor a gyerekek nyugovóra tértek, már zavart. Áron nem tudott elaludni, mert olyan hangosan szólt a tüctüc, mintha az ablakunk előtt leparkolt volna valaki, teljes hangerőre állítva a cd lejátszót és még az ajtót is kinyitotta volna. Konkrétan remegtek az ablakok...
1/2 1kor, mikor még sem Hanna, sem Áron nem tudtak elpihenni, felhívtam a Polgárőrt. Nem tudott segíteni, de nem én voltam az első, aki szólt a hangzavar miatt.
Azt javasolta, derítsem ki, hol van pontosan a party, ha ezzel megvagyok, telefonon értesítsem a rendőröket, akik intézkednek majd.
Betettem hát a két szélsőt az autóba, míg a középső az igazak álmát aludta az ágyában (Dani legénybúcsúztatott, így nem volt itthon... ennyit arról, milyen kedélyeket borzol nálam a hangzavar...) és nekivágtam a falunak. Bárhová mentem, mindenhol ugyanolyan hangerővel szólt a géphang.

Végül feljutottunk a Makkosi templomig, ott már olyan hangos volt, mintha az egyik közeli házból érkezne. Hazajöttünk, mert Hanna már félt is, aludt is volna, Áron végre elszunyókált, itthonról újra hívtam polgárőrt, aki nagyon készségesen újra a rendőrségre terelte a felelősséget és az intézkedés jogát. 107. Tudnak róla, intézkednek. Bár először azt hitte a Művelődési Házban folyik a mulatság.

2kor a fáradságtól kidőlt Hanna, Áron ahogy az autó megállt felébredt. Aztán nagy nehezen cicin visszaaludt. Mikolt semmit nem érzékelt, aludt békésen.
1/2 3kor Dani telefonált, kértem, ha hazajövet még mindig hallja az őrjöngést, szóljon ő is a rend őreinek.
5kor Mikolt kiabálva ébredt, még mindig ment a hacacáré. Nem tudtam visszaaludni, fájt már a karom, a tüdőm is a fáradtságtól...
Mint kiderült Rendünk Őre azzal védekezve, hogy Csillebércen van a buli többezres tömeggel, és ők kevesebben vannak, nem tud mit tenni, letette. szerencse, hogy van ki vigyázzon ránk...

8kor abbamaradt a party, és fél kilencig aludtunk is mindannyian. Áron bírta a legkevésbé a fekvő helyzetet, őt követte Hanna, majd 9kor Mimi is csatlakozott a társasághoz.

Akinek van egy, két, három, sok gyereke, valószínűleg érti, hogy ha azt a pár óra alvást, ami az életben maradásomhoz szükséges elveszik, ráadásul olyanok, akik nem dolgoznak, segítenek, szebbítenek, jobbítanak, hanem csak szimplán jól érzik magukat, akkor szívem szerint nem csak nagyon csúnyákat mondanék, vagy tennék.... És ha mindezt még megfejeli a tény, hogy mindegyik gyerekem a kialvatlanságtól nyüglődik (természetesen velem...) akkor ez miért is jut minden percben az eszembe. És miért tennék egy egy hangszórót a fejükre, hogy hallgassák a muzsikájukat 24órán át alvás nélkül, majd adnék nekik némi feladatot itt minálunk... illetve dehogy!

Nem azokkal van baj, akik résztvevők voltak, hanem azokkal, akik ezt anélkül szervezték meg, hogy gondoltak volna arra a többségre, akik nem kívántak ebből a partyból részesedni. Ha kicsit pesszimistább oldalról közelítem, azokkal, akik nagyon magasról le*rták a többség nyugalmát. Csak hogy név szerint említsem őket, kedves Circus Maximus társulat... (akiknek a weboldalán a kommentem természetesen nem került nyilvánosságra, nem mintha trágár, vagy becsmérlő lett volna, sőt...)
Mert nyilván a Normafa vonzza a több fizető vendéget, nem pedig mondjuk egy Nyíregyháza melletti préri, ahol viszont közel-távol senki nem akar "világi" életet élve éjjel aludni.

Mindenesetre ezzel nem ért véget a történet, nekem ez kiütötte a biztosítékot, és mégegyszer nem szeretnék órákat autókázni két pici gyerekkel, csak mert a Rendőrség pl. konkrétan nem mer, vagy nem akar segíteni. Nekem, aki védtelen vagyok, de védhető volnék. Úgyhogy folyt. köv...

2010. május 29., szombat

Képek

Elleptek...
Mert mindig azzal ijesztgettek, hogy majd a harmadikról nem készül, neki nem lesz saját albuma, róla kevesebb bejegyzést fogok majd írni. Nem hagytam magam, meg egyiküket sem... De nagyon nincs időm háromfelé szortírozni, így aztán eléggé foghíjassá vált mindegyikük portfóliója.

2010. májusától új világ vette kezdetét. Minden gyerekünkről minden kép egy helyen, (még nem adtam fel a reményt és a legjobban sikerült felvételek továbbra is gyerekenkénti bontásban is bekerülnek majd a megfelelő helyekre...) itt található. És még így sem kevés...

Mikolt 22 hónaposan

Színésznő, akarnok, vad és egyben bájos is.
Amilyen kicsi, olyan meghatározó egyénisége a családnak. Sokszor csak figyelem, és próbálom megfejteni. Honnan ez az erő, ami nem engedi kompromisszumot kötni. Pedig képes rá. És ha megtalálom a rést, azt a hajszálnál is vékonyabbat, amin keresztül eljut hozzá a szép szó, akkor nyertünk.

De nagyon nehéz. Erősebb, kitartóbb bármelyikünknél. Nem hatódik meg sem a kéréstől, sem a magyarázattól. Nem terelhető sem énekkel, sem mesével, sem tárggyal, sem öleléssel. Tanulom, figyelem. Ha más szól, sírva fakad. Mélyen, megbántottan. Ha dicsérik, kihúzza magát. Ha szép ruhát kap, bájolog benne. Daninak. Nekem nem. :)

Hangos. Tanul szépen kérni, szépen szólni, finoman simogatni, kedvesen szeretni. Szép lassan sikerül is. Olyankor nagyon büszke. De csak egy másodpercig, aztán megy is tovább a maga útján.

Egyre szebb, egyre kislányosabb. Egyre zsiványabb és egyre sokszínűbb. Az arcait felidézni sem tudom. Bohóc és ezt tudja jól. Nagy nevettető, nagyon muzikális, és jó mozgású. Bár bátornak nem nevezném, ő inkább vakmerő. És közben jajgat: Jajjajj...

Ha jelet kellene neki választani, a katicát választaná. Akkor is, ha az másé.
Ha énekelni kell, a háp háp háp, jönnek a kacsák dallamát fújná, saf saf saf, safasafa saff szöveggel. imádom :):)
Ha játékot kellene választani, a füzögetős lenne az, vagy a motor. Esetleg egy labda.
Ha bármit, akkor a traktor. Esetleg a markoló. Vagy a Bász.

Még mindig kétféle színű a szeme, a haja hullámosodik és határozottan nő. 20as cipőt és 86os ruhákat hord. Mindenevő, azon belül pedig nagy gyümölcsrajongó. Cumival alszik, és paplant gyüröget, de van nála itató, pici rongybaba, díszpárna, és mostanában egy szabadon választott könyv is. A múltkor Boribont használta fejalá valónak. :) Gyorsan és könnyen elalszik, kiabálva ébred: Hannnnnaaaa, Mamaaaaa, Papaaaa. Ebben a sorrendben.

És ha még nem mondtam volna... egy zsivány. És imádom.......