2011. május 27., péntek

A csend

Minden nap megtörténik ez a kis szeánsz.
Teljes csendben ülnek a könyvespolc tőszomszédságában, Áron lepakolja amit elér, majd mindenki megkeresi a nekivalót, és nézegetnek.
Ma Hanna mesélt is, előbb Miminek, aztán Áronnak, majd cseréltek, Mikolt mesélt Áronnak... :):)
Szeretem ezeket a pillanatokat, szeretem nézni, ahogy tanulmányozzák a könyveiket, ahogy elmélyülnek, szeretem ezt a papírsercenős csendjüket.

2011. május 26., csütörtök

Mimi a vízitündér

Már zengtem ódákat erről a semmihez sem fogható ajándékról, amit a medencék közelsége karöltve ezzel az időjárással minden nap ad.
Talán az itteni életünk legharmónikusabb perceit a vízben éljük, és amikor csak lehet, mert pl. nem betegek a gyerekek, ki is használjuk, hogy a legközelebbi csobbanási lehetőség húsz méterre van csak tőlünk.
Mivel a vizet állandóan süti a nap, nem kell melegíteni, az én érzékeny szervezetemnek is mindig kellemes a hőmérséklete, és attól sem kell tartani, hogy megfáznak benne a csöppek. Volt már olyan is, hogy a déli nagymelegben értünk csak ki, és a víz felső tíz centije mármár forrónak volt mondható.
Mostanában különösen jólesik alámerülni, bálna méreteim ebben a közegben megtévesztően kecsesnek és könnyűnek tűnnek... bezzeg, mikor ki kell jönni...
Nem utolsó sorban pedig ez az a hely, ahová bátran be lehet engedni az összes porontyot, mert órákig képesek eljátszani anélkül, hogy bármit, vagy bárkit igényelnének, és ez hatalmas dolog.
Hanna nagyon régóta vízbiztos, a két kicsinek ez a folyamat a mai napig tart, de mostanra már őket sem kell igazából testközelből felügyelni, a karúszók biztonsága épp elég nekik is és nekem is.
Amikor megérkeztünk, Áron még csak barátkozott a vízzel, fogalma sem volt, hogy mit jelent ez a közeg, hogyan kell benne vislekedni, viszont az állandó kíváncsiság és a kitartó próbálkozások meghozták az eredményt. Ma már hason is, háton is ellebeg, a létrán régóta kimászik, ugrál, mostanában pedig azt élvezi, ha egy felnőtt dobálja. Szenzációs. :)

Mikolt az a gyerekünk, aki amolyan úszósapkás, Lukács-fürdős tempóban pancsikált mindezidáig. A fejét sosem érte a víz (de könnyű is volt, neki sosem kellett hajat szárítanom vizezés után...), kint tartotta, és méltóságteljesen, lassan tempózva lebegett a karúszóival. Az úszószemüvegét elhagytuk sajnos, de mert eddig egyszer sem hiányolta, nem vettem neki újat.
De Hanna elképesztő vízszeretete úgy tűnik átragadt a kisebbünkre is.

A múlt héten kezdődött a mélyebb barátság Mimi és a mélyvíz között, amikor először merészkedett arccal is a víz alá, és irtó büszkén mutatta, hogy vizes lett a feje. Nagy öröm volt neki, bár a szemét egyáltalán nem nyitotta ki, és a levegővétellel is voltak nehézségei, de gyakorolt kitartóan.
Aztán ma délután a klubházba mentünk fürdeni.
Egyszer csak úgy láttam, mintha Mikolt Áron után beugrott volna állásból a partról. Eddig mindig csak úgy mert, ha valaki fogta a kezét, akkor is csak ülésből, és a feje véletlenül sem merült el. Azt hittem, rosszul látok. Mert kimászott és ragyogó arccal újra ugrott. És még sokszor... :)

Mikor megunták, egy olyan részre úsztak, ahol a széles és hosszú lépcsők biztonságot adnak, mert leér a lábuk, de még mindig van hely úszkálni. Gondoltam megkérdezem Mikoltot, lenne-e kedve levenni a karúszót. (a múltkor véletlenül enélkül futott be a vízbe, elmerült, és jól meg is ijedt, akkor számtalanszor megkérdezte, hogy vajon megfulladt-e... biztosítottam róla, hogy mindig figyelem, és nem hagynám megfulladni.. elhitte)
Gyanakodva fürkészte az arcomat, és megkérdezte, hogy akkor megfullad-e, és megegyeztünk, hogy szerintem nagyon ügyes, és nyugodtan kipróbálhatja az úszást, mert megfogom, ha szüksége lesz rá.
Levette a karúszóit, és belevetette magát a vízbe.
Két három perc után oda-vissza úszkált rendes lábtempóval, a fejét a víz alá téve tőlem a sekélyebb vizű lépcsőig.
Annyira ráérzett és annyira tetszett neki ez az újítás, hogy még akkor is bent volt, amikor a másik kettőt már szárazra törölgettem, és csak azzal lehetett kiszedni a vízből, hogy holnap folytathatja a gyakorlást.
A végén már pörgött, forgott, bukfencezni próbált.
Én pedig elmulasztottam felvenni a néhai kacsauszi Mikoltot, és azt hiszem erre már sosem lesz módom... :):)

Varró Dani nyomdokain

Hanna ma este verset költött Áronnak, egy állatos könyvet nézegetve. A vers így szól:

Gólya, gólya mit csinálsz?
Fészket rakok kisjuhász.
Róka, róka mit csinálsz?
Parton ülök macdonald's.

Tehetséges... :) de nem ezért nevettünk nagyon... :):):)

Hetes játék

Sosem szoktam játékra adni a fejemet, de ez most valamiért megmozgatta a bensőmet. Szilvi oldaláról érkezett a felkérés, a szabály szerint hét másik blogszerzőt kellene megneveznem, ettől most eltekintek, de bárkinek, akinek kedve van, csatlakozzon. :)

1. Rettenetesen rossz kapcsolattatró vagyok.
Rendszeresen elhagyom a telefonom, vagy nem érek oda, ha csöng, és nagyon sokszor csak raktározom a felhívandókat, aztán eltelnek napok, és nem jutok hozzá. Az emailekkel is hasonló a helyzet, bár ebben csináltam magamnak egy rendszert, minden fontos levelet a draftba teszek azonnal, így legalább látom, mennyi az elmaradásom.
Nagyon nagy szerencsémre akiket barátaimnak mondhatok, elfogadják (ugye így van?...) ezt, én pedig igyekszem ebben fejlődni...

2. Alkalmi függő vagyok.
Időszakosan vannak dolgok, amik nem eresztenek. És ha nem eresztenek, akkor képes vagyok hatalmas erőket is megmozgatni, akár bármiért. Kamaszkoromban a szinkronúszás volt ez a végetnemérő szenvedély, gyakorlatilag minden szabad percemet zenevágással, koreográfiagyártással, vagy esetenként fürdőruha flitterezéssel töltöttem. Egyetemistaként döbbentem rá, hogy kimaradt a csavargós, mozizós korszak az életemből... :):)
Mostanában ezek a függőségek sokkal gyakorlatiasabbak, de mindben hasonló, hogy nem tudom abbahagyni... Feladni meg végképp.

3. Három éves korom óta folyamatos szerelemben élek.
Többször megkaptam már, hogy még sosem voltam egyedül. Egy percre sem. Ez pedig nem igaz, valamikor a huszas éveim elején volt három hónap, amikor de, és egyáltalán nem találtam a helyem...
De mit tegyek, ha már három évesen fizikai fájadalmat éltem meg, amikor a szerelmem elment a csoportunkból, és amikor egy fél év után visszajött, bár őrá nem, de az érzésre elemi erővel emlékeztem... Nagycsoportos korunkig tartó szerelem volt. :)
A következő másodikos koromban kezdődött, amikor bevittem a hegedűmet az iskolába, és a szünetben az udvaron játszottam a körémgyűlteknek. Egy kisfiú a párhuzamos osztályból annyira szépen kért, hogy játszak még, hogy nem volt más választásom, beleszerettem... Hatodikig ő volt a férjjelöltem, rengeteg időt töltöttünk együtt :):)
(hihetetlen miket írok... de mostmár nincs visszaút...)
A többieket nem sorolom, de tényleg állandóan szerelmes voltam... :):) Ahogy most is :)

4. Ha tehetném minden nap házi, kézzel gyúrt tésztát ennék.
Kisgyerekként a nagymamám által gyúrt nyerset is képes voltam befalni... titokban, mert a felnőttek nem értették, hogy nekem nem fáj a hasam tőle. Akkoriban a nagymamám minden alkalommal, ha kifőtt tészta volt ebédre, megkérdezte, mivel kérem... minden alkalommal ugyanaz volt a válaszom: sóval...
Manapság is inkább a kifőttet preferálom, nem a sütiket, ebből pedig a káposztás a nagy kedvencem, tejföllel. :)

5. Nőnek lennem...
Elvarázsol egy egy ékszer... de csak a nemes, egyedi, és csak az arany... fogalmam sincs miért. Ötvös szívesen lettem volna mondjuk, de ennek semmi köze ehhez a vonzódáshoz, azt hiszem.
Ugyanakkor (pillanatnyilag végképp... ) az az ékszertartó csupafiókos facsoda, amit Danitól kaptam, fűzhető gyöngyök raktára, azon az egy pár aranyfülbevalón kívül, amit most pont nem hordok, semmilyen más ékszer nincs benne. Semmi bizsu, semmi...
Nem használok sminket, annak ellenére, hogy a szinkronúszó, majd táncos múltamban milliószor voltam kifestve... Zavar. A szempillaspiráltól pedig elálmosodom :):)
Nincs sok ruhám sem, inkább a gyerekeknek veszek bármit, magamnak nagyon ritkán.
Pedig szeretem a ruhákat is, és komoly cipőmániában is szenvedek... szerencsére mostanság egy papucson kívül nincs szükség másra, ez némileg javít a helyzeten.
Nem használok illatot. Izzadás ellen is csak babahintőport :):) ha van rajtam parfüm, fél óra múlva fáj a fejem :):):) Pedig Dani néha próbálkozik, és alkalmakkor kiteszek magamért.
A nőiességről pedig azt gondolom, ha van a mozdulataimban báj, a gesztusaimban lágyság, az ölelésemben szenvedély, akkor az összes fent említett nem is hiányzik.

6. Úgy vezetek, mint egy taxisofőr.
Otthon... Minden mellékutcát ismerek, bárhová, ahol valaha voltam visszatalálok. 13 éves korom óta vezetek, eleinte csak az udvaron parkoltam ki és be, végül 17 évesen lett jogosítványom, és alig húsz évesen kaptam az első, akkor kicsit nálamnál idősebb golfot a nevelőapámtól. A hegedűm a csomagtartóban többet ért, mint az egész autó... :)
El sem tudnám képzelni az életemet autó nélkül, vezetés nélkül, ez a fajta szabadság az, amit nem tudok feladni.
Volt már kisbusz, amiben éltem, jobbkormányos, volt nagy hajó volvom is, a legemlékezetesebb autóm pedig mindmáig az a piros golf, amit az esküvőnk előtt adtam el. A mai napig, ha szembejön az a típus, fürkészem a rendszámát, hátha az enyém az...

7. Apámról sosem írok.
És fogalmam sincs, mikor leszek képes rá... Pedig azt hiszem rengeteg kérdésre rólam ő a válasz...

2011. május 25., szerda

Hanna névnapja

A névnapok mindig kifognak rajtam.
Vagy elfelejtem őket, vagy nem jut idő aznap a megemlékezésre...
Idén sokkal jobb voltam, mint eddig bármikor, mert nem is merült feledésbe, ajándék is volt, sőt Dani még virágot is hozott... csak a rögzítés maradt el.
De csak máig.

Szeretem Hanna nevét. Már írtam erről, de mindig eszembe jut, mennyire egyértelmű volt azon a tavaszi napon, amikor még azt sem tudtuk, kislányt várunk, hogy Hanna Sára lesz a neve.
Nagyon várta ezt a napot, és bár elég rohanósra sikerült végül, ő teljesen elégedett volt mindennel. Peti főzött neki egy picike pudingtortát, a Papa hozott virágot, én befontam a haját (elképesztő erővel sűrűsödik...), és volt csomag is.
A csomagban pedig egy maláj játék, a mi egykori pötyinkhez hasonló, de a gombok szilikonból vannak és ötszögűek.
Hanna szíve szerint hetekig játszana vele, és amilyen jószívű, megosztotta Mikolttal.
Édes Hannám, nagyon sok szeretettel kívánunk boldog névnapot.

Azóta pedig azt emlegeti, hogy már elmúlt a névnapja is, így nemsokára öt éves lesz... :)

2011. május 23., hétfő

Lelle Róza 33

Mintha most írtam volna a 30. hétről... és azóta már három eltelt.
A minap hasított belém a felismerés, hogy akár három hét múlva megérkezhet ez a kicsi lány, és nekem még annyi tennivalóm volna, hogy lassan listát kell készítsek, mert másképp biztosan kimarad valami. :):) Pakolni, mosni, mindent elrendezni.
Ezek biztosan a hormonok...
Ráadásul mostanában elkezdett keményedni a hasam, mire rádöbbentem, hogy ez nem keményedés, hanem készülődés.
Hát valóban befordultunk volna a célegyenesbe?
Egy negyedik már nagyon más, mint egy első... vagy egy második. Fokozatosan jutnak eszembe az Áronos élmények, hogy ő is régen készülődött már, mire végre valóban elindult. És most Lelle is, mintha gyakorolna, és az egész szervezetem is készül. Csak én vagyok ehhez képest lemaradásban, minden tekintetben.
Érdekes megélni, hogy amiről azt gondoltam, már automatikus, az egy cseppet sem az. Ezt a várandósságot is meg kell élnem, lélekkel és testileg egyaránt fel kell készülnöm, hogy méltó módon várhassam Lelle érkezését.
Ehhez tartoznak hozzá azok a rítusok, amik bár mosolyfakasztóak, de mégis annyira belülről fakadnak... hajtogatni a csöpp ruhákat, elrendezni a kiságyban minden szükségest és szükségtelent, hogy aztán sose használjuk őket :):)

Álmomban gyakran szülök. Van, hogy az elfolyó magzatvíz riaszt meg, és hiába telefonálok Daninak, már nem ér haza időben. Épp csak annyira marad elegendő, hogy a gyerekeket átvigyem a szomszédba, és eresszek egy kád vizet. Aztán Lelle már a kezemben is van.
Olyan történet is van, amiben szépen lassan indulunk, és megyünk a kórházba, közben beszélgetünk, és odabenn minden olyan békés, csendes, homályos szinte.
Nappal pedig inkább csak igyekszem minden helyzetet végigélni, ami elképzelhető és barátkozom a gondolattal, hogy nem az anyanyelvemen fognak hozzám szólni...

Lelle rengeteget helyezkedik, már konkrétan lehet látni, hogy hol van a kis sarka, térde, könyöke, popsija. Nagyon szeretem ezt az időszakot, most igazán egyek vagyunk, és mégis teljesen tudatosul bennem minden mocorgás után, hogy ő egy különálló kis létező. Ilyenkor elemi erővel tör rám a kíváncsiság, megismerni, látni, a kezemben tartani...
Bármilyen nehéz is ez, most olyan szép is.

Pénteken voltunk dr. Choongnál, egy villámrendelésen, mert épp szüléshez rohant. Szívhangot hallgatott, és vérnyomást mért. Ez utóbbi nem érdekel már :) A szívverés viszont... minél nagyobb lesz Lelle, annál jobban, erősebben lehet hallani a dobogást. Ezt is nagyon szeretem. Hogy olyan közeli, olyan kézzel fogható már.
És akkor a jó hír, amit nem sikerült megosztanom aznap...
A héten újra zöld utat kapott a vízbenszülés a kórházban. Igy gyakorlatilag minden akadály elhárult a vágyaim elől. És mégsem ugrottam ki a bőrömből. Nem azért, mert egyértelmű volt, hogy nem történhet másként... hanem mert annyira magamra vagyok utalva ebben a kislányvárásban, hogy ez a támogató akció nem tudott lázba hozni. Hiszen egészen eddig arra készültem, hogy magam fogom irányítani ezt a szülést, és ez a gondolat nem változott. Nem esett le kő a szívemről, nem dobódtam fel, egyszerűen csak jó, hogy végre valaki felfogta, hogy ez egy fontos része a szülészetnek, annak a fajtának, amiben az anya dönthet a mikéntekről.

Ami pedig engem illet, így 40pár nappal a vége előtt még mindig több utat látok magam előtt, és még mindig úgy érzem, minden akkor dől majd el, amikor az a bizonyos tutaj elindul lefelé a sebes sodrású folyón... Ahogy eddig sem, most sem én fogok dönteni, hanem Lelle. Amiben pedig tudom, támogatom majd. Bennem ez így rendben van...

2011. május 22., vasárnap

Családi nap az oviban

Bár a lányok nem voltak a héten, szerencsére Dani összefutott auntie Geathaval a boltban, aki megemlítette, hogy vasárnap Family Day lesz, mindenképpen menjünk.
Szerencsére a takonykór felett aratott győzelmünk (ami még mindig nem teljes) mára biztossá vált annyira, hogy lelkiismeret furdalás nélkül indulhattunk az oviba.

A lányok annyira várták már, hogy egész korán felkeltek, és egyfolytában kérdezgették, mikor indulunk már. Hogy a beígért bűvész volt ekkora hatással rájuk, vagy valóban az ovit hiányolták, nem tudom, mindenesetre Hanna négy napja készíti auntie Julie ajándékát, amit aztán az utolsó percben nem sikerült lefotóznom, bár érdemes lett volna.

Egy kartonra hímzett virágot csináltunk, amihez a sablont én lukasztgattam neki, ő pedig komoly kitartással hímzett, majdnem teljesen egyedül.
Amikor készen lett, ki is színezte, majd a kész képet ráragasztottuk egy piros lapra, amit dekorollóval körbevágtunk, nekem már csak írnom kellett rá, bár Hanna a nevét már le tudta volna írni...

Szép ruhába öltöztünk, Hanna haját még be is fontam, aztán irány az óvoda.
Lázas izgalom út közben, majd amikor elmentünk a bejárat előtt, hogy visszakanyarodjunk a parkolóba, majdnem kiugrottak a bőrükből. A behajtó teljes nagyságában le volt sátorozva, és minden oldalról lufifüzérek vették körül. Nagyon sok munkát tettek ebbe a napba, és bár olyan jellemzően ázsiai volt a programkínálat, mégis (talán mert már megszoktam...) úgy éreztem, helyén volt minden.

Otthon egy ilyen alkalom valószínűleg kézműveskedéssel, sok énekkel, játékkal lett volna teli, itt ugrálóvár volt, és pontszámolós labdabedobós játék, amit zömmel az apukák abszolváltak egy miniajándékért cserébe... volt tornabemutató, ahol kihangsúlyozták a mozgás fontosságát (nincs tornafoglalkozásuk...), és volt lufifigurákat készítő bohóc is (a háttérben a kendős auntie Julie).
Az egyetelen, a lányok által nagyon kedvelt kézműveskedés a sand art volt, ez megtalálható minden nagyobb plázában, tényleg jópofa, majd egyszer részletesen leírom mi is ez...

Ami pedig nekem nagy öröm volt, hogy végre találkoztunk Yohanával és Yuval, akiket Hanna mint barátait emleget naponta. Két hároméves kínai kislányról van szó, és tényleg nagyon helyesek, a szüleikkel is sikerült néhány mondatot váltanunk.
Auntie Julie nagy szeretettel fogadta az elmaradt báránykáit, és örült az ajándéknak, aminek meg Hanna örült nagyon.

Mi felnőttek is jól éreztük magunkat, találkoztunk Roryékkal (a képen Rory és Freddie) és egy másik Adorában élő családdal, akikről nemcsak az derült ki, hogy három kislányt nevelnek, és az egyikük Hanna és Mimi csoporttársa, de ráadásul szemben laknak velünk. (ilyen ez a folytonos meleg, ki sem mozdulnak az emberek a lakésokból, fél év alatt sem tudom, hogy ők a szemközti szomszédaink...)

Kaptunk ebédet is, Áron végtelenül elégedetten tett vett, majd evett egyedül, a lányok mindent kipróbáltak, amit csak lehetett, végül az utolsók között jöttünk el, kettő tájban.

Végezetül íme néhány kép az oviról.
A bejárat, az ebédlő, majd két két arról a csoportszobáról, ami a két-három éveseké. Ide járnak a lányok... Érdemes megfigyelni, milyen típusú és milyen mennyiségű játékeszköz van benne... Számomra már nem sokkoló, de valamiért mégis úgy érzem mindig, mintha egy elsős osztályteremben lennék... és még ehhez a képhez képest is kicsit kevésnek érzem a berendezést, díszítést...

Százas megemlékezés

Köszönöm annak a száznak, akik felvállalva, és annak a még majdnem másfélszer ennyinek, akik nem felvállava, de olvasnak, és legfőképpen azt, hogy írnak.
Amikor Hanna 10 napos volt, és elkezdtem naplót vezetni, nem gondoltam volna, hogy bárkit is érdekelhet és még kevésbé, hogy lesz egyszer egy ekkora számú sokaság, aki számon tartja ami történik velünk.
Nem gyűjtöm az olvasókat, hiszen főképpen nekem fontos, hogy rögzítsem a pillanatokat, de ez a szám mégis azt jelzi, hogy mégsem csak nekem fontos, legalábbis jelent valamit amit írok.
És mert a visszajelzések nagyon sokat adnak, amellett, hogy jó írni, köszönöm ezt a sokságot.

Putrajaya

Szombat délutáni program gyanánt elautóztunk a a kormányzati városrészbe, ami tőlünk nagyjából 25 kilométerre található, autóval háromnegyed óra.
Elővettem a 2004es kiadású lonely planetünket, és út közben kerestem benne, hogy mit lenne érdemes megnézni, miután itthon már az összes fellelhető oldalt átböngésztem. Hogy, hogynem, a LPben semmi nincs Putrajayaról.
És hogy miért?

Putrajaya egy igazi, nagyon jellemző gyönygyszeme Kuala Lumpurnak, így Malajziának is. Történt ugyanis, hogy a 2003-ig, negyedik (politikai karrierjét tekintve leghosszabb, majdnem negyven éven át elnökölt) miniszterelnökként működő Tun Dr. Mahathir Mohamad felvetette, hogy épüljön egy új városrész, amely a kormányzati funkciókat látja el, ezzel csökkentve KL túlzsúfoltságát és a város belső forgalmát is.
És mert a pénz nem számít, ha a cél nemes, a városrész meg is épült, és 1999 óta minden jelentősebb hivatal itt található. 2001ben Malajzia harmadik szövetségi területévé nyilvánították, KL és a Labuan szigeten található azonos nevű város mellett.

Ez az új építésű és ezzel természetes módon mesterségesen kialakított város bővelkedik az építészeti stílusok eklektikájában. Az ultramodern mellett megtalálhatóak itt a hagyományos ázsiai jegyek is, de mindenesetre az autópályáról lekanyarodva az az ember érzése, hogy valaki valóban nagyon megunta KL zsúfoltságát, élhetetlenségét, és olyat álmodott, ahol az emberek járdákon sétálnak, tóparti sétányokon, padokon ücsörögve nézik az esti fényeket, a közlekedés pedig háromszor három sávos, mégis belvárosias, fákkal, és zöld szigetekkel szabdalt utakon történik.
Az ilyen mesterséges városokról gyakran jut eszembe Canberra, de míg ott élő embert ritkán látni az utcán, ez itt valamiért élő. Persze sokat számít, hogy vannak lakóparkok, vagyis valóban élnek itt emberek, de még az igazi turiszti helyek sem kongnak az ürességtől, csak sokkal lazábban vannak egymás mellett az emberek, és ez inkább üdítő, mint szorongató.

Hatalmasabbnál hatalmasabb kiszolgáló épületek veszik körül a tavat, minek a partján az egyik turistalátványosság a Putra Mosque (ezt a gps konkrétan nem találta meg...), mellette a miniszterelnöki hivatallal, ahová egy olyan volumenű sugárút vezet, amit legalábbis egy királyi palota indokolna szerintem. A mecsettel szemben a tó túlsó partján áll az Istana Melawati Királyi Palota. Ez a második (a harmadikat épp most építik KLben...), de hogy is nézne ki, ha épp Putrajayaban nem lenne a királyi családnak rezidenciája... (alábbi képek a wikipediáról... a harmadik a királyi palota... az enyémeknél sokkal jobb képek, az érzés kedvéért itt)

Mi a mecsetet szerettük volna megnézni, de az csak hatig volt nyitva a nagyközönségnek. Igy a sétányon bicajoztak, motoroztak a gyerekek, ahonnan lesétáltunk a tó partjára (mozgólépcső visz le, két ütemben, közte egyszer öt, egyszer három lépcsőt kell sétával megtenni... ez utóbbit nem értem... minek az akadálymantesítés, ha nem teljes... most érzem ezeket az apróságokat nagyon nagy dolognak, de egy kerekesszékkel teljesen esélytelen lejutni, az amúgy nagyon kellemes tópartra). Itt a legkisebbekre is gondolva van egy ponyvával fedett kisebb játszó is, és kisebb éttermek, amelyek sötétedés után ugyan nem túl kellemesek, hiszen nincs világítás az asztaloknál... de finom, változatos, és olcsó ételeket kínálnak. Hanna nagy örömére még vattacukor is volt. :)

Biztosan megyünk még, mert ez egy olyan hely, ahol nem spóroltak a terekkel, nincs az a fajta zsúfoltságérzés, amit itt már majdnem megszokottként tudok kezelni. A jóárzésemhez valószínűleg nagyban hozzájárult az is, hogy kellemes szellő fújt, és nem volt csak huszonpár fok. :)

2011. május 21., szombat

Helyzetjelentés számokban

Van az első emeletre vezető lépcső fordulójában egy növény.
Hálás kis darab, mert azon kívül, hogy a levelei cseppet megsárgultak, két új hajtással ajándékozott meg a héten.
Locsolni kellene, de nem teszem. Pedig minden nap, valahányszor elmegyek mellette, megfogadom, hogy legközelebb egy kancsó vízzel térek vissza. De sosem sikerül. Mert vagy egy gyerek van a kezemben, vagy csak egyszerűen nagyobb elhatározást igényel nekiindulnom, minthogy eszembe jusson a növény.
Mentségemre legyen szólva, minden alkalommal beszélek hozzá, és bíztatom, tartson ki.

Ma Áronnal a kezemben vágtam neki az útnak. Az elsőre feljutni 19 lépcső. A fordulóig csupán 10. Az utóbbi időkben még eddig a fordulóig eljutni is kihívás, meg kell állnom, és erőt gyűjtenem, hogy továbbmenjek.
Peti a múltkor mosolyogva azt mondta, még két hónap, és kettesével fogom szedni ezeket a lépcsőket. Kissé szkeptikusan néztem rá... de ma beláttam...
77 kiló lettem, Áron pedig 12. Amikor jól érzem magam a bőrömben, akkor 60 kiló szoktam lenni.
Vagyis most majdnem 30 kilóval többet cipelek, ha Áron is a kezemben van.
Csoda, ha egy nap csak egyszer indulok neki a magasságnak? :)

Update: megkértem Danit, hogy adjon vizet a növénynek. Adott.

2011. május 20., péntek

Áron

Hátrébb léptem, hátha jobban rálátok a mostméglegkisebbünkre.
Annyira sok értelmezhetetlen dolog volt abban, ahogyan megnyilvánult, hogy sokszor azt éreztem, szélmalomharcot vívok, és ha megfeszülök sem tudom, hol és hogyan kellene rátalálnom a kulcsokra hozzá.
Kezdődött mindez azzal, ahogyan az igényeit hozta tudomásomra. Piciként olyan csendes, és türelmes volt, tisztán emlékszem, amikor azt írtam róla, hogy kér... Bár lehet, hogy az akkor csak Mikolthoz képest volt csendes kérés, aki akkortájt éppen ilyen hangerővel közölt, mint most az öccse. :)
Egy ideje, ha akar, akkor azt úgy és annyira akarja, hogy az erek kidudorodnak a nyakán. Szenzitív lelkemnek ez persze intő jel volt nyomban, hogy lám, már itt tartunk, a szépenkérést nem hallom meg. Pedig de...
Ő meg mégis ezt a módot választja... Ökölbe szorított kézzel erőlködve hangoskodik.
Hannáról azt gondoltam, erős akarata van. Aztán jött Mimi, aki megmutatta, hogy dehogy és most itt van Áron, aki pedig azt bizonygatja, hogy amilyen kicsi, olyan jelentős. Ellentmondást nem tűrően a türelemnek egy egészen aprócska morzsáját is mellőzve.
Példul... reggel, amikor ébred, mint Dani, azonnal útrakész. Én nem ilyen vagyok, pláne manapság időbe telik felülnöm is, mégha a szemem már ki is nyílt. Legyen ez mondjuk 20 másodperc.
A másodikban Áron már eszeveszetten zokog... Miért? Mert nem húzom ki a függönyöket azonnal, ahogy ő akarja, és nem nyitom ki az ajtót sem egyszemvillanás alatt. Pedig ő fogja a kezem és rángatja, hogy induljunk már... Ha mindezt csak hőbörögve tenné, akkor most nem kopácsolnék, de kiabál, sír, toporzékol... de ebben az esetben legalább tudom, mit szeretne.
Egy csomó helyzetben viszont fogalmam sincs...

Na és akkor hátraléptem.
És azt vettem észre, hogy Áron kizárólagosságot szeretne. Még egy kicsit a tojáshéjban lakni, cipelődni, és ha úgy tartja kedve, akkor rohangálni, és tombolni.
Én pedig kevéssé vagyok ezekben partner. Ha most nem lenne pocakom, nyilván sokkal többet emelgetném. A kérdés csak az, vajon miért nem jó az ölembe ülni, és bújni. Miért szükséges feltétlenül állnom ehhez. Mert ha le merek ülni vele, akkor vége a jüérzésnek. Mutogat felfelé, és mondja: up...
És amit még meg kellett látnom, hogy Áron fiú...
És igen, nekem ő az első fiam, akarva akaratlanuk a lányos anyuka szemüvegemmel próbálom kisilabizáslni, pedig ez egy rém más világ.
Sértődékeny, sérülékeny, ugyanakkor kis tank is, kiselefánt, dömper.
Nekem pedig idő kell ahhoz, hogy lekövessem amit akar, és a megfelelő dobozba pakolgassam a megfelelő alkatrészeket.
Kihívás.

De mintha ezektől a megvilágosodásoktól tegnapra változott volna valami.
Példásul tegnap délután előbb ébredtem, mint ő, és sikerült kipattannom. Szélesen vigyorgott. Nagyjából egész délután.
Hát ennyi kell a boldogsághoz.
Meg az, hogy Peti ma kivitte délelőtt a lányokkal együtt a játszóra, és bár ezer fok volt már tízkor, mégis elégedetten jött haza.
Aztán medencéztünk is, és láss csodát, hangját nem lehetett venni egész délelőtt.

Ezzel együtt azt hiszem az intenzitást el kell osztanom százzal, hogy a valós igényeit lássam, és muszáj megtanulnom, hogy nem minden heves reakció jelent elementáris hiányállapotot, csupán erősebbek a megnyilvánulásai, mint amit a lányok esetében megszoktam.
Nem könnyű, pláne, amikor reggel így kelünk és a nap java része ennek fényében telik.
Igyekszem a gyönyörmorzsákat, amiket azért naponta többször is osztogat beosztani, hogy akkor is emlékezzem arra, hogy milyen zseniális kispasival élek együtt, amikor legszívesebben a szemben épülő kondó udvarán álló harminc emeletnyi magas daruval szemezek és elképzelem magam amint bánzsi dzsámpingolok...

A zsepiről

Ami mostanbában elég szép számmal fogy.
Áron profi orrfújó, ami részben öröm, részben meg a fenének se hiányzik megtapasztalni, mennyire ügyesen csinálja, és erősít, ha kérjük...
A trombitálók sorába ma én is beálltam, aminek a pozitív vonatkozása, hogy mindig én vagyok az utolsó, így van benne hitem, hogy hétfőre mindenki rendben lesz. Végülis négy hét után elérkezhet ez a pillanat is.
Igen, igen, a légkondit kellene kitisztíttatni, és nem a mi lustaságunkon múlik, hogy még mindig nincs. Előbb Karolt kellene tudnunk elérni, aki beszél a ház urával, aki eldönti, mennyire fajsúlyos az ügy, majd küld valakit, aki majd egyszer megérkezik.
Időbe telik, csak győzzük kivárni egészséggel...

De mert a betegek vagyunk részt nem akarom tovább domborítani, a zsepi most egy egészen más gondolati láncot indított el bennem.
Elfogyott ugyanis amit eddig használtunk, és tegnap vettem három nagy csomaggal, három különböző terméket.
Ma kibontottuk a másodikat, és használat közben elöntött valami nagyon jó érzés. :) Egészen viccesen hangzik ez így leírva.
Lassan hét hónapja élünk itt, és ennyi idő kellett ahhoz, hogy találjak egy olyan papírzsebkendőt, ami legalábbis majdnem olyan, mint amit otthon használtunk.
Álltam a konyhában, kezemben a kibontott csomaggal, és arra gondoltam, hogy amikor az ember elhagyja az otthonát, azt a közeget, ahol még a budipapírt is automatikusan veszi le a polcról a DMben, meg sem fordul a fejében, hogy mennyire fajsúlyos dolgokat is hagy maga mögött. (pedig még egy egyszerű kéthetes nyaralás végére is mennyire tud hiányozni az a paradicsomszósz, meg mustár... )
És hogy az új élethez mennyire szükségem van, lesz az ilyen otthonos pillanatokra. És hogy ebben az új életben talán az egyik legnehezebb dolog, hogy miközben mindent úgy kell tovább folytatni, mintha otthon lennénk (ez persze kevésbé igaz akkor, ha nem kisgyerekkel tesszük ezt, de ez ránk nem vonatkozik...), arra megy el nem kevés idő és energia, hogy megtaláljam azokat az alapvető dolgokat, amik a biztonságot adják.
Persze lehet legyinteni is minderre, de mikor fújás közben elfog a nosztalgia, akkor azt hiszem kár volna szépíteni a valót, ami egyszerűen úgy hangzik, hogy a nagy dolgok a részletekben rejlenek...
Pl. hogy végre van egy olyan zsepi, amiből a tartalom nem a kezemben köt ki a végén...
És akkor a barackkonzervről még nem is írtam, pedig abból is megvan az igazi egy hete, de a dobozát anélkül dobtam a kukába, hogy megjegyeztem volna, melyiket is kell legközelebb vennem...

2011. május 19., csütörtök

Az a bizonyos játék

:):) Vigyorgok magamon, de Virág a hibás... :):)
Volt a múltkor az a kép, amin a gyerekek voltak, és a blogger kitörölte az összes hozzászólást, pedig szívemnek olyan kedvesek voltak... azóta sincsenek ott.
De legalább nem teljes posztjaim szálltak el...

Nos az a bizonyos játék elindult, és mert eddig már két és három gyerekkel is megörökítődtünk, nem maradhat el a négyes sem. Virág pedig felajánlott némi segítséget a megvalósításhoz.
Annyit kért, hogy gyűjtsek a facebookon minél több hüvelykujjacskát a képünk alá.
Ma meglepetten láttam, hogy már vannak, akiktől meg is kaptuk a bizalmat, és ezt nagyon köszönöm.

A kérésem pedig csak annyi, hogy ha nem ütközik az elveitekbe, akkor ide hagyjatok nekünk egy lájkot.
Előre is köszönöm, és amennyiben valóban elkészülnek a képek, ígérem mindet megmutatom :):) és perszehogy izgulok... ez már a vég...

Együtt

A nagy meleg miatt nem (sem...) jutunk ki a házon kívülre. Féltem tőle, mi lesz ebből, hiszen mindnek szüksége volna a rohangálásra (egészen biztos, hogy Áron éjszakai élete összefüggésben van azzal, mennyire fáradt el nap közben, ez pedig azzal, hogy mennyit tudtunk kint lenni...), de a mai összhang minden képzeletemet felülmúlta. Reggel volt Áron részéről egy húsz perces földönfetrengős hisztiroham, de miután kidühöngte magát, helyreállt a világ rendje. Irhatnék erről is egy külön bejegyzést. Egyikük sem csinált ilyet, Áron tényleg dühösködik, és ilyenkor jobb, ha rá sem nézek. Leülök nem túl messze tőle, és várom, hogy vége legyen. Legtöbbször húsz perc elteltével odakúszik hozzám, és ezzel vége a kiabálásnak. Ha csak ránézek, kezdődik az időmérés előlről. Kell hozzá egy adagnyi türelem... Remélem ez is csak átmeneti...

De a lényeg, éttermeset játszottak, főztek, ettek, etettek, aztán mosogattak, elpakoltak. Olyan jó látni, hogy képesek már hárman is eljátszani, teljes összhangban.



M: Az egy gyöngy...
Á: Ömmm
M: Mindjárt... Mindjárt Ájon. Áron az tej, tej, tej... az tej Ájon. Ájon megitta a tejet, Ájon megitta...

2011. május 18., szerda

Néhány pillanat

Ritkán írok a csakúgy pillanatokról, pedig ezek adják az esszenciát. Amikor megáll a világ, és hirtelen minden úgy tökéletes, ahogy van.
Kisgyerekekkel lenni számomra azért is a legértékesebb időtöltések közül való, mert tele vannak őszinteséggel, spontaneitással, eleven örömmel. És ez tanulnivaló, vagy csak egyszerűen csodálni való. :)

Ahogy Áron reggel elkéri a fogkeféjét és lelkesen sikálja a fogacskákat.
Ahogy ma először elkérte a kanalat és egyedül ette a joghurtot, minden falatnál diadalmasan rámcsillantva a kék szemeit.
Ahogy megfogta Hanna kezét, és húzta maga után a mosógéphez, hogy megmutassa neki... a kitudjamit. A lényeg, hogy megfoghassa, húzhassa. Hanna pedig hagyja.
Ahogy beáll a nagyok közé, és próbálja utánozni őket, ellesni a szabályaikat, kapcsolódni a játékaikhoz. Mostanában egyre több sikerrel.
Ahogy koncentrálva veszi szemügyre az összes elektronikai berendezésünket, és addig nem nyugszik, míg működésbe nem hozza őket.

Ahogy Hanna egyre nagyobb lány lesz, nyúlik az arca, a babavonásai mára már szinte teljesen eltűntek. Nézem a szép kis arcát, és próbálom benne látni a múltat, de már nem emlékszem milyen volt. Nekem ma is gyönyörű.
Ahogy beleereszkedik egy egy mesébe, átadja magát a verseskönyvnek, a gyöngyfűzésnek, ahogy kérdez a világról, Magyarországról, ahogy kötődik az otthoniakhoz, és meséli a másfél két évvel ezelőtt történteket. Egészen meglepő távlatokban idéz fel eseményeket, csodálatosan pontosan...
Ahogy napok óta egyfolytában kirtakózik, lassan hatvan darabosat kell vennem neki.

Felveszi a cipőmet, és egy pörgős szoknyát, beteszi a Paganini cd-t és táncol. Mikolt zoknit húz a nyakbakötős ruhájához, és ő is forog... Aztán kirándulni mennek. :) A mosókonyhában piknikeznek, és elrepülnek...

Szeretem nézni azt a végtelen gyengédséget, ahogy Hanna a kisebbekkel van. Hogy hiába tanulgatja a kiabálás művészetét tőlük, az nem belőle fakadó reakció. Sokkal inkább a gondoskodás. Mikolttal kiskirálylánynak, és nagykirálylánynak hívják egymást. :) Tegnap kalózkicsinek, és kalózmamának.

És végül ez a gombszem...

Két hete letörölhetetlen ez a mosoly az arcáról. Hol a csibészség okán (mint ezen a képen is, amikor elhatározta, hogy felmászik az asztal tetejére... :):)), hol csak úgy. De mindig nevet valamin, és ez olyan sok színt visz az életünkbe, hogy emelett az, hogy egyébként azonnal és kivétel nélkül kirángatja a testvérei kezéből azt, ami épp náluk van... elhalványul.
Ahogy Áronnal megértik egymást a kicsit vadulósabb, energikusabb játékokban. Közben meg megvédi... épp kiakadtam Áronon a minap, mire Mikolt "gívasztalt", hogy Mama, de Áron még csak egy kisbaba... :)

A szürreális világban, ahol jelenleg nem találom a fogásokat, ülve a kanapé fogságában nem is kell mást tennem, mint néznem őket... és jegyzetelnem :) Jó valamire ez az energiahiány. Ha csak vagyok, a semmittevésben, sokszor sokkal jobban vannak egyedül és együtt is, mint amikor teszem a dolgom.
A lakás csatatér, de ez csak a háttér... Kicsit zavar, aztán mindig azzal nyugtatom magam, hogy a lényeg, ami elől van, azok ők. :) Még épp lábadozóban, de már majdnem a régi formájukban.

2011. május 16., hétfő

Csak haladok

Első gyerekkel frissen hazatérve nagyon ijesztő volt a világ. Akkoriban építették a hálószobánk ablakával szemben az egyik kétszintes házat, és mire készen lettek, én is kitanultam a tetőfedő mesterséget, annyit ültem Hannával az ölemben, igyekezve elaltatni őt, és közben bámultam a léceken egyensúlyozó férfiakat.
Nagyon furcsa volt csak a babámmal lennem. Nem is tudtam, mit kellene tennem, rengetegszer éreztem egyedül és teljesen kétségbe esve magam. Amiért nincs türelmem tovább ülni, gondolatban kilóméterekre jártam, és ha sírt, pedig sokszor sírt, fogalmam sem volt, hogy mi a baja, és pláne nem tudtam, hogyan segíthetnék.
Mire megtanultam őt, már majdnem fél éves volt. Ma már tudom, hogy nem tudtam volna jobban, és kétségtelenül nem én vagyok az első, aki így érez amikor megszületik az első gyermeke.

Akkoriban havonta egyszer pszichodrámára jártam, jót tett, kicsit helyrebillent a világom odabenn, de még így sem gondoltam soha, egyszer sem, hogy mást is kellene csinálnom a Hannamamaságon kívül. Az egyetlen dolog, amit akkoriban kezdtem el, a fényképezés volt. Minden nap kellett képet csinálnom, azt hiszem ez is a feldolgozást segítette, mert visszanézve azt a sok csodás képet (amik inkább Hanna csodássága okán lettek csodásak) lepergett a nap, és a helyére tudtam tenni a teljesen ismeretlen világot.

Ahogy születtek a gyerekek, egyre jobban éreztem a szükségét annak, hogy újradefiniáljam magam, hogy megtaláljam rajtuk kívül is a helyemet, hogy tapasztaljak újat, kezdjek valamit a nemlétező szabadidőmmel.
Közben pedig mosolyogtam magamon, mert minél többen lettek, annál nagyobb volt az igényem. Pedig az időkeret egyre kevesebb...

És minthogy nincs új a nap alatt, az egyik dolog, ami foglalkoztat ma is, a fotózás. Tudom, ha otthon maradtunk volna, akkor nekiálltam volna rendesen megtanulni a technikát, és talán meg is találtam a megfelelő helyet hozzá. Folytattam volna a drámát is, és talán végre megírom a szokdolgozatomat is... Ezek most megint kicsit kiszorultak a mindennapokból, de tudom, hogy nem végleg.

Helyette maradt a vágy, és néha azért pár apróság meg is valósul. Pl. mára lett a nyúlnak testvére, aki ugyan kockás, de Mimi szerint Pöttyös, esetleg Nyúl a neve.
És ami ma történt meg először, és ehhez persze kell ez a masina is... Teljesen manuál módban fotóztam. És teljesen bele is feledkeztem. És ez jó... valami alakul, ahogy változom én is.
Lesznek még nyulak... és lesznek még fotók is. :)

BabarRuha

Volt egyszer egy Böngészde.
Az én gyerekem, szerettem csinálni, és a legeslegjobb az volt benne, hogy lett egy csomó új kapcsolat, a régebbiek pedig mélyültek. Pedig csak babaruhákról volt szó... hittem én az elején.
Ez volt az egyik dolog, amit megsirattam, mikor eljöttünk, a ruhák egy jó része pedig odahaza maradt dobozokban.

Mígnem az egyik barátom életre hívott egy kis elefántot.
A kiselefánt az oldalsó linkek között már megtalálható, és egy profi internetes honlapot és egy második kerületi gyerekruha boltot hirdet.
A néhai Böngészde készlete a boltban elérhető, nagy örömömre. :)
Fogadjátok a BabarRuhát is olyan szeretettel, mint anno a Böngészdét.

32 hetesen Lellével

A humorérzékem pár napja cserben hagyott.
Pedig ha valamikor, mostanában igazán szükségem volna rá.
Igyekszem szépen megfogalmazni a jelent, de ha röviden kellene, akkor csak annyit írnék, hogy öreg vagyok én már a várandóssághoz. :)

Valószínűleg a gyerekek számával egyenes arányban egyre nehezebb mindegyik terhességem, és nem lettem fiatalabb sem az elmúlt öt évben. Ha pedig összeszámolom, akkor abból a 66 hónapból, ami aközött telt el, hogy Hanna a pocakomba költözött és Lelle megszületik majd, 36ban voltam várandós, és az elmúlt 59ből csak 10ben nem szoptattam, akkor valószínűleg teljesen jogosan érzem, hogy jelez a testem...
Kérdezték már, hogy tényleg komolyan úgy gondolom-e, hogy Lelle az utolsó. És hogy nem fog-e hiányozni a pocak, a szoptatás, a babaillat.
Amint Lelle megszületik, biztosan fog.
A szoptatás tekintetében ha Áronon múlik, akkor jó eséllyel még gimis koráig hódolhatok ennek a szenvedélynek.
Áron után még maradt bennem hiányérzet. Tudtam, hogy még nem értem a végére valaminek. Most nincs. Most úgy érzem, kerek a világ.
És azt is érzem, hogy mégha nosztalgiával tölt is majd el, ha valakit pocakkal látok, semmilyen tekintetben nem volna reális mégegy baba.
Négyet szerettem volna, és még így is sokszor gondolom, hogy meghaladja minden képességemet terelgetni őket.

A jelenről pedig... Fizikailag három napja nem bírok a lábamon állni öt percnél tovább, ha mégis muszáj, akkor valahol meg kell támaszkodnom, kicsit előrehajolni, hogy bírjam a pocakomat. Az emeletre fel sem megyek nappal, öltözködni a szárítóról szoktam, pedig biztosan lenne még egy csomó jó kis darab a ruhatárban a másodikon...
Fáj a lábam, a derekam, a hátam, és kezd minden izületem szétcsúszni. Öröm, hogy a bőröm még képes összetartani a csontjaimat, különben egészen biztosan darabokra esnék.
A szokásos tüneteket természetesen produkálom, ebben semmi meglepő nincs, ég a gyomrom, akár eszem, akár nem, folyamatosan melegem van, és közben nem kapok levegőt, gyors a szívverésem, amitől sokszor van igazi légszomjam is, és még egy rakás apróság. :) Ezerkre mind emlékszem korábbról, de ahogy Hanna után ezeket simán elfelejtettem, most egészen biztosan nem fogom. :):)
Édességet kívánok, vagy gyümölcsöt, és ha többet eszem három falatnál, vagyis ha majdnem jóllakom, akkor rosszul vagyok.

És hogy mindezt miért írom le, miért nem arról posztolok épp, hogy milyen csodálatos dolog is várandósnak lenni... hát szimplán mert ez az igazáság. Viccelődtem már azzal, hogy számomra a 40 hétben összesen 8 olyan van, amikor minden kerek. Ma rájöttem, hogy ez nem is vicc. Sőt az is gyakorta eszembe jut, amikor egy korábbi sorstárs azt találta mondani, hogy ha valaki még egyszer azt meri neki mondani, hogy ez egy áldott állapot, akkor bokán fogja rúgni... megértem.

Pedig áldottnak áldott, és minden velejárója ellenére sem cserélném el semmire.
Többek között azért sem, mert hiszek benne, hogy csak az igazán mélyen az enyém, amivel igazán megküzdöttem.

A szép oldala pedig az, hogy Lellénk rengeteget mocorog, a lányok minden nap beszélnek hozzá, főleg amikor este mesélek nekik. Sokat kérdeznek, mostanában leginkább arról, hogy hogyan születik, és hogyan került a pocakomba. Szeretem, hogy Hanna tudja, hogy egy kisbaba világrajövetele nem tündérmese, és fáj is, és mégsincs semmi ijedség benne ha beszélünk róla. Szeretem, ahogy Mikolt is vigyáz, nehogy rákönyököljön a pocakomra, közben mondja is, hogy vigyáztam a Jejje Józája. :)
És szeretem, hogy hamarosan mégegy kislányunk lesz, hogy nemsokára elérkezik az a várva várt pillanat, amikor a kezemben tarthatom, a szemébe nézhetek, és ez a kép, ez a gondolat esténként, amikor megtalálom a megfelelő testhelyzetet (egy rennie után...), hogy legalább egy pár percre kényelmesnek gondolhassam az ágyunkat... szóval ez a gondolat feledtet minden egyebet.

2011. május 15., vasárnap

17 hónapos kiselefántunk

Erős, hangos, gyors és semmi sem riasztja vissza attól, hogy bármit kipróbáljon...
Igazi kisfiú, amit néha azért tudatosítanom kell magamban, pl. mikor teljes erőbedobással mászik fel a hasamra, cseppet sem törődve azzal, hogy az nekem fáj. Hiába is kérem. Ha észreveszi, akkor kérdőn néz. :)
Bármilyen kereket talál, azonnal kormányt csinál belőle, berreg hozzá, forgatja. Összeráncolt szemöldökkel ágaskodik az ülésében, amikor Dani tankol.
Lassan eljutunk a rombolásból a kezdeti építési szakaszba, már voltak próbálkozásai a vonathoz két alagútdarabot összeillesztve alkotni valamit.

De főként rohanni, ugrálni, és mászni, mászni, mászni szeretne. Nagyon kevés a lehetőség erre, részben miattam, részben a külső terek alkalmatlansága végett. Pedig ha nincs lekötve az energiája, akkor nagy kihívás vele lenni. Kiabál. Vagyis üvölt. Nagyon hangosan.
Fogja a kezemet és húz kifelé. Rengetegszer kell menni vele, akkor is ha éget a nap, akkor is, ha esik az eső. Ezekből viszont nagyon extrém ami errefelé van, így sokszor benntrekedünk, és akkor jajj nekem.

Etetni is nehéz, már nem viseli el, ha be van kötve az a baj, ha nincs, akkor kimászkál, egyenesen az asztal tetejére. Ha eszik, akkor viszont sokat és jól, mostanában kezdte el érdekelni az önálló fogyasztás, ennek rendje és módja szerint hatalmas maszatolást végezve. Kiönteni a tésztát a tányérból, vagy szétkenni az asztalon a lekvárt jó móka.

Az alvása katasztrofális. Dani naponta mondja, hogy változtassunk valamit ezen, de ha nincs legalább egy hetünk erre, akkor nem is érdemes nekikezdeni... Az elalvás könnyű, de egy körül ébred, és átmászik a miágyunkba. Onnantól pedig megállás nélkül forgolódik, rugdos, kapirgál, csipked, van, hogy szopizni akar, de van, hogy csak nem tud visszaaludni. És ez így megy két órán át (tegnap éjjel egytől fél hatig), ha visszateszem kiabál. Még fogalmam sincs, mi a megoldás, egyelőre az okokat sem látom, de lehet, hogy az orrom előtt van minden, csak túl közel vagyok hozzá, hogy észrevegyem.

Kommunikál, van néhány új szava is, köztük néhány angol, pl. up. :) De az első magyar szavai között lesz a tita, és a titi is, a t-k c-vel helyettesítendők. :) Mondja, hogy mama, papa, Hanna, Mimi, vo, háp, hamm, ott, baba, áppá, hoppá. Angolul reagál arra, hogy come, byebye, bird, up. :)

Autózik, labdázik, profin rugja, nagyon ügyes és biztos a nagymozgása, lassan megtanul motorozni és a bobocarral is egészen gyorsan halad már. Főz, babázik, etet. :) És vannak nagyon édes, megható pillanatok is, próbálom tanítgatni arra, hogy finomnak is kell tudnia lenni, ha azt kérem, hogy finoman, vagy óvatosan, akkor simogat. Sőt gymboreen magától megy oda gyerekekhez és simogatja őket.
Ma reggel Dani a kuckóban épített Hannával, aki még alig tért magához, cumival és kendővel a kezében ücsörgött a szőnyegen, üveges tekintettel. Áron bement hozzájuk, a két karját kitárva Hanna féle masírozott. Hanna elrendezte az ölében a dolgokat, majd odavette Áron magához. Percekig ültek egymással szemben összeölelkezve.
Szeretem.

11.4 kg, még mindig tejfölszőke, kis húsgolyó. Masszív, mindenhol csupa izom. 11 fogú, és jó magas is, majd megmérem... nagyjából úgy fest, mint egy kétéves. Ha Mikoltot felveszem, néha olyan érzésem van, mintha Mimi könnyebb volna. Pedig még egy kilóval kevesebb nála Áron.
Ez a kép pedig épp olyan, mint ő... :) Egy bújós kiselefánt...

kép innen

2011. május 14., szombat

Újabb apró reménysugár...

Hétfő óta minden nap igyekszem emlékeztetni Danit, hogy kérjen egy időpontot a kórház új igazgatónőjéhez, de minden nap elfelejtettem. Csütörtökön nap közben is beszéltünk, akkor eszembe jutott, Dani pedig telefonált is.

Nem nagyon akart konkrét lenni, annyit mondott csak, hogy európai család vagyunk, negyedik baba, szülésről volna szó... blablabla.
Erre az esszisztens annyit válaszolt, hogy a jövő hét elejére tervez az igazgatónő egy megbeszélést a vízben szülés ügye miatt, reméli, hogy 18 után sokkal többet fog majd tudni mondani, de ha mégis elutasítanák dr. Choong kérését, akkor megszervez nekünk egy találkozót.
Pedig Dani nem is mondta neki, hogy vízben szeretnék szülni...

Hát most kell nagyon ránkgondolni... azt hiszem.

Lili, a kísérleti

Munkaterápiára mentem. :)
Ő itt Lili, Hanna nyula, aki tegnap (anyaságom 10es skáláján ez a tegnapi nap egyest sem kapna egyébként, annyira nem volt türelmem hozzájuk, meg erőm sem... Petinek köszönhetően azért mind megkapta amit kellett...) készült.
Varrógép híjján teljes egészében kézzel.

Régóta dédelgetett vágyam, hogy magam csináljak valamit a lányoknak, valami maradandót, amiről ők is tudják, hogy tőlem kapták. Úgy igazán.
Egyszer aztán szembejött velem ez a Tildás nyúl, és nagyon megtetszett. Kerestem a szabásmintáját, de semerre nem találtam, míg végül Virág is varrt, én pedig naponta gondoltam rá, hogy írok neki, és elkérem tőle a mintát.
Mígnem a héten írtam neki, ő pedig küldte. :)

Tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor kisgyerekből kamasszá lettem. Annyi történt, hogy egyik napról a másikra elmúlt az összes ihletem, pedig addig folyamatosan építettem magamban, városokat legoból, házakat papírból, apró világot gyurmából, gyöngyöztem, képeket csináltam, telis tele volt egy kis szekrény mindenféle kincsekkel. Vége lett, már nem tudtam többé úgy átadni magam ezeknek a "játékoknak", mint azelőtt. Elmúlt az a mindent kizáró koncentráció, ami azelőtt annyira a részem volt, hogy sokszor azt sem vettem észre, hogy fáj a karom, a lábam, a hátam a könyökléstől, a sok görnyedéstől... mert elfedte az alkotás öröme.

Később kötöttem, meg olvastam, meg edzettem, talán ezek töltötték ki végül az űrt, de mindig éreztem, hogy nagyon hiányzik az alkotás.
Anyukám rengeteget varrt, kötött gyerekkoromban. Az egyik legkedvesebb emlékem, amikor a gépolajos illattal vegyült a varrógép kattogása, és csodák születtek. Ruhák, szoknyák, babaruha tartó. Engem sosem engedtek a gép közelébe.Egyszer, már majdnem felnőttként ültem neki, hogy varrjak magamnak egy szoknyát. A dédi egyfolytában mellettem állt, mert azon aggódott, hogy vagy az anyagot teszem tönkre, vagy a varrógépet. :) Végül elkészült a szoknyám, én pedig megnyugodtam, hogy ha akarom, tudok. Azóta sincs varrógépem, pedig ez is egy vágyam... Varrni a gyerekeknek...

Ezzel a nyúllal is valahogy úgy voltam, mint a szoknyámmal anno. Tudtam, ha elkezdem, magával ragad, nem fogom tudni abbahagyni, míg készen nem lesz.
Amint megérkezett a szabásminta, alig bírtam kivárni, hogy eljussak anyagért, és végre elaludjanak a gyerekek, és nekiláthassak szabni, varrni.
Az ikeában vettem két kenyértartó kosarat, egy rózsaszín és egy kékes tónusút, és egy nagy párnát, amiből a töltőanyag lett. Épp olyanok, amilyennek elképzeltem a nyulakat. Vidámak, színesek. :)
Hannáé lett az első, sok sebből vérzik, a lába pl. azonnal fesleni kezdett, így neki van már két stoppolt foltja is, de ettől még kedvesebb. :)
Mikolt minden fázis után megkérdezte, hogy mostmár az övé következik-e, Hanna pedig Áront faggatta, hogy ugye neki is kell majd egy. Igy aztán elsőre azonnal hármat kell varrnom, és gyanítom Lelle sem maradhat nyúl nélkül, ahogy Blanka sem... :):) De ez titok.

Mióta pedig Lili (aki volt már Ariel és Bori is, és cseppet sem lepődtem meg, hogy pl. nem Matilda, vagy Borisz...) elkészült, Hanna le sem teszi.
És ezt olyan jó látni :):)

És őszintén szólva nekem is nagyon tetszik :):) Már készül a második...
Virág, köszönöm :):)

Még mindig betegség

A múlt héten nem jutott túl sok idő az írásra... Előbb Mikolt lett lázas, aztán Áron, és végül Hanna is. Hanna tartotta a frontot, hétfőn és szerdán ment oviba, kedden csak azért nem, mert egy picit folyt az orra, de szerdán megint mintha semmi baja sem volna.
Végül csütörtök óta megint mind itthon van. Áron legszívesebben rajtam lógna, de leginkább nyűglódik, jó hangosan, Mikolt unatkozik, és mindenkivel gonoszkodik, Hanna pedig egyszerűen csak azt szeretné, ha történne valami azon kívül is, hogy én a többiekkel próbálok szót érteni.

Nincs semmi komoly bajuk, se a torkuk nem fáj, sem nem magas a láz, mégis be vagyunk zárva, és a köhögés-orrfolyás-hőemelkedés miatt a kedvük sem rózsás... Az egyik amivel igyekeztem egy kis színt vinni a napjaikba, hogy hétfőn kipakoltam a lépcső alatti kis tárolót, és csináltam nekik egy bunkert odabenntre. :) Bekerült egy kis szőnyeg és Hanna bevitte a kirakóit is, sőt találtunk két nagy doboz apró legot, amivel szerintem napokig ellennének. (kis zavaró körülmény, hogy Árondömper a rombolás nagymestere mindent szétszed...)

Ma is lett volna jó programunk, Karen hívott bennünket délutánra magukhoz. Ez most elmarad sajnos, pedig igazán nagyon jólesne egy kis társaság.
Remélem ha végre megint egészségesek lesznek, az kitart egy jódarabig.

2011. május 11., szerda

Négy

Egy játék miatt készült ez a kép...
Azóta meg csak nézem, csodálom őket, és egészen hihetetlen, hogy mind minket választottak.
Olyan ez a kép nekem, mint amikor elalszanak, és még egyszer körbejárom őket, és mindegyik mellett elidőzöm, feledve a nappali zűrzavart. Olyan békések, olyan szépek, olyan megismételhetetlenek. Egytől egyig...
Ha erre a képre nézek, kerek a világ.
Négygyerekes család vagyunk...

2011. május 10., kedd

Tükör

Nehezemre esik a hétköznapokról írni.
Olvasom a kis listámat, meg még egy pár dolgot, és olyan megnyugtató apróságokról értesülni, képeket látni pillanatokról, és aztán elakadok.
Nem megy rögzíteni a jelent. Pedig biztosan sok olyasmi történik velünk, ami mosolyognivaló, vagy egyszerűen csak megtörténik, és a részünkké lesz.
És mégsem megy.
Kamasz lettem. Útkereső. Képtelen vagyok a felszínig jutni, minduntalan a mélybe vágyom.
Formálódni, emészteni és végre letenni.
Valamit.
Azt, ami én vagyok.
Pedig már ezerszer megtörtént. És tudom, ez a folyamat igazán folyamat. Sosincsvége.

Lehet, hogy amiatt van így, mert hamarosan ismét eljön valaminek a vége. Lehet, hogy amiatt, hogy tudom, ezt szerettem volna, és most itt van, és ezzel lezárul valami. Felelősséget vállalni mindezért... Döntést hozni, lélekkel, és aggyal egyaránt.

És lehet, hogy azért is, mert nagyon messzire kerültem attól, aki otthon voltam.
Keresem a határaimat, minden nap aksziómákat ellenőrzök. Fura, hiszen ezek már megvoltak.
Abban a világban, ahol minden olyan puhán kemény csak, hogy legyen még értelme bosszankodni a külsőn és mégis biztonságos a belső világ. Abban a világban minden egyértelmű vagy legalábbis nem megkérdőjelezendő. Vagy legalábbis csak úgy, hogy közben biztosan tudom, hogyan működik.

Lesz egy kislányunk, akinek a születési anyakönyvi kivonatában a születési hely nem Bp., hanem KL.
És ez foglalkoztat.
Mit tudok majd mesélni neki erről? Mit keresek én itt? Mit keres itt ő?
Egyedül vagyunk, ettől sokkal jobban egymásra figyelünk... és magunkra. Nincs háló, nincsenek értékeink, nincs történetünk. Itt nincs.
És emiatt óhatatlanul le kell ásni, és meg kell keresni a legfontosabbakat.
Horgonypontok.
Fogalmam sincs, hogy mennyi időbe telik, és milyen lesz újra felszínre kerülni.
Tényleg olyanok vagyunk, mint a kamaszok... csak épp nem lázadunk. :)

2011. május 8., vasárnap

Anyák napja

Itt mégis ma van anyák napja... :)
Áron hajnalban fél hétkor ébredt, de ma kivételesen sikerült anélkül visszaaltatni, hogy szopizott volna (mostanában az átleg két óra, amit rajtamcumizással tölt, és ez egy kicsit fárasztó...). Ez volt az első ajándékom.
Aztán amikor felébredtem, három picike csokorral jöttek a gyerekek, amit Dani szedett az udvarban. Annyira szépek voltak... mind :):)
Nem is vágyom ma ennél többre. Csak gyönyörködni bennük....
Deszeretnék már Lelléről is készíteni képet :):) (az orvosos bejegyzésbe most sikerült beillesztenem az ígértet...)

Fazekas Anna: Köszöntő

Hajnaltájban napra vártam,
hűs harmatban térdig jártam,
szellő szárnyát bontogatta,
szöghajamat fölborzolta.
Hajnaltájban rétre mentem,
harmatcseppet szedegettem,
pohárkába gyűjtögettem,
nefelejcset beletettem.
Hazamentem, elpirultam,
édesanyám mellé bújtam,
egy szó sem jött a nyelvemre,
könnyem hullt a nefelejcsre.
Édesanyám megértette,
kicsi lányát ölbe vette,
sűrű könnyem lecsókolta,
kedves szóval, lágyan mondta:
„Be szép verset mondtál, lelkem,
be jó is vagy, kicsi szentem!"
S nyakam köré fonva karját
ünnepeltük anyák napját.

És egy kis ajándék minden édesanyának, az enyémnek is, Daniénak is :):) Biró Virágon keresztül találtam erre az oldalra... és ott is ragadtam.

2011. május 7., szombat

A csiga

Sütöttünk ma sütőtököt, ami olyan ízű, mint a gesztenye.
Amikor kipakoltam a darabokat, egy apróság maradt az alufólián... egy gyíkocska volt.
Nem nagyon vettem szemügyre, és fotózni végképp nem volt kedvem...
Szegény pára velünk élt egy ideje, a sütő zárógumija alatt érezte jól magát. Én mindig kinyitottam a sütő ajtaját, hogy kimenekülhessen, mielőtt bekapcsoltam volna, de Dani ezt nem tudta.

Mindenesetre kisikáltam, mielőtt betettem volna őket.

A héten valamikor a lányok képeket néztek, és meglátták a kakaós csigát. Egyszerre harsogták, hogy ilyet szeretnének enni.
Összeszedtem minden önbizalmamat, és ma este nekiláttam megsütni életem első kelt tésztáját. Kevés bizalmam volt a kenyérsütőgéphez ezügyben, de nagyon kellemesen csalódtam, a tészta tökéletesre kelt, dagadt, a csiga pedig ilyen lett.
Mennyei :):)

A recept innen származik, sajnos nem találtam meg azt a bizonyos bejegyzést...

Szegénykém...

Mi jöhetett volna két hét orrfolyás, majd egy hét ovi után?...
Csütörtökön nem voltak medencézni a gyerekek az oviban, mert soknak folyt az orra. Próbáltam nem tudomást venni erről, de úgy tűnik nem voltam elég sikeres.
Mimikém, a legmimózább mára beteg lett... :( Folyik az orra, köhög is csúnyán, és lázas.
És most először annyira jó beteg, hogy a szívem szakad. Meg amúgy is.
Remélem hamar gyógyul...

2011. május 6., péntek

Babó

Aki miatt Lelle az ötödik nekünk.
Hat évvel ezelőtt ezen a napon, 12 hetes pocakkal vártuk az ultrahangos vizsgálatot. Ma is emlékszem arra az izgalommal vegyes várakozásra, ahogy ültünk a rendelő várójában. Tiszta szívvel, tele örömmel, hiszen túl voltunk az első harmadon, ma már látom, gyerekek voltunk, egészen addig a pillanatig.

Az orvos azonnal kikapcsolta a monitort, és csak annyit mondott, ezen nincs mit nézni...
Nem tudtam sírni. Abban a percben nem is értettem, mi és hogy történhetett.
De abban a percben megszűnt a várandósság misztikuma, leestem a földre abból a szerelmes, rózsaszín világból, amit ez az első pocak jelentett.

Sokáig tartott feldolgozni, megérteni, hogy a miért nem releváns kérdés, sokkal inkább a nekem ez mit jelent, és hogyan tovább.
Azóta minden 12. hét és minden május 6. megdobogtatja a szívemet. Pedig egyébként valóban megszűnt a fájdalom Hanna születésével...
Ma, ahogy néztem Lelle arcocskáját, történt valami. Láttam, ahogy dobog a szív, ahogy a kis kezét felemeli, ahogy felém fordítja az arcát.
Hat év telt el... Azt hiszem, ma elengedtem az elsőnket. Azt hiszem, mostanában lettem igazán édesanya.
Itt most vasárnap lesz anyák napja. Szerintem ez szép...