2011. augusztus 15., hétfő

Lelle 5 hetes

Tegnap Dani azt mondta, hogy teljesen kék a szeme. Még változhat, nekem nagyon zöldnek tűnt az első napokban, de valóban, tagadhatatlanul gyönyörű kék lett belőle. Sosem gondoltam volna, hogy négyből háromnak lesz kék szeme... :)

Mikolt új nevekkel illeti mostanában, úgymint Jejjemejje, és Jejjike. A Jejjejóza elmaradt, pedig azt is úgy szerettem. Mi nem becézzük, hacsak az nem számít, hogy néha Áronnak, vagy Miminek, megint mások Hannának szólítom...
Kerekedik, simul, pöttyös állandóan, és napról napra több a szempillája, no meg hullik a babahaja.
Rettenetesen sokat sír esténként, volt egy időszak, amikor úgy tűnt, lecsengőben ez, mostanra ez úgy változott, hogy a fürdés után egy órát szendereg, aztán felsír, és onnantól fél egyig megállás nélkül kiabál. Egy alkalommal sikerült megtalálni a megoldást, bebugyolálva betettük a pihenőszékbe, az oldalára (ezek egytől egyig lényeges apróságok ám), cumival... és miután még mindig sírt, betettem az arca elé az egyik melltartóbetétemet. Dani szkeptikus volt, de Lelle elhallgatott. És aludt egy sorozatrésznyit, hogy aztán előlről kezdjük a ringatást...

Növöget ő is, mit növöget, ő a leggyorsabb mind közül :). Hurkákról azért még mindig nem beszélhetünk, van már két kisebb combtájékon... amúgy pedig balerina alkatú, hosszú, formás. A hurkákat a szimmetriájuk miatt szeretem leginkább, mióta Angéla megmutatta, hogy ez lényeges diagnosztikai szempont, minden ilyesmit árgus szemekkel kutatok. Jelentem rendben, mint ahogy a fejecskéjét is mindkét irányba fordítja, és középen megtartja. Azért ha egyszer hazaérünk mindenképpen megmutatom Kornélnak, remélem ő is így látja majd. :)

Még mindig ő a legjobb modellem, kivéve, hogy rákapott a cumizásra, ha pedig kiveszem, hamarosan sírni kezd... plusz cumi nélkül ezt a csíkszájat produkálja :) pedig esküszöm nagyon szép szája van :).
A mai kedvencem pedig ez...


Áron 20 hónapos

Hatalmasat nőtt az elmúlt hónapban a második számú ezerarcú. Bébiből óriásbébi lett. A legtöbb változás Lelle születése okán történt, némileg muszájból, de tudtam én előre, hogy ez így lesz...
Itt van mindjárt a szopikérdés. Augusztus elseje óta csak akkor adok neki cicit, ha éjjel átjön és kér. Amíg annyi tejem volt, hogy fejnem kellett (volna), Áronnak adtam a felesleget. Kettőt szoptatni elég fárasztó. Nincs ellenemre, de sok volt... Mióta nem ömlik már, nem bánom, hogy Áron képes meglenni nélküle.
Az alvása is változott, elalváshoz már nem fekszem mellé, csak a kezemet simogatja, és cumizik, ami viszont új. Éjjel egyszer ébred, másodjára hozzánk jön. Reggel pedig mosolyogva ébred, ami nekem hihetetlen jó érzés... főleg a sokhónapnyi sírós, rángatós karrierünkre visszagondolva.

Mindent ért, a legösszetettebb utasításokat is simán, de csinálni csak ha kedve van. Mindent megértet, elképesztő mimikája van, és bármit elmutogat. Angol szavakat is ért, Devinek köszönhetően. Imádom az arcait, bármit leutánoz, és tudja jól, mennyire szeretem a szemráncolóst :)

Már nem csak rombol (bár még mindig ez a fő tevékenység, a száétszedés, széttépés, kipakolás, ő a legnagyobb kupikészítő még mindig... mentségére legyen mondva, ő segít a legkészségesebben, ha kérem, tegyünk rendet), épít is, a legújabb, hogy a duploból csinál magas tornyot, házat.

A legkedvesebb játéka a vizezés, kint és bent is. A kertben sokszor estig folydogál a slagból a víz, mert délelőtt hosszan eljátszik azzal a minimális csordogálással, amit a popsimosás után engedélyezek neki.
Sokkal nagyobb térre lenne szüksége, és sokkal több mozgásra. Gymboreen elemében van, ez az egyik legjobb alkalom a héten arra, hogy picit elfáradjon. A másik a medence. Teljesen lelazul, ha vízbe visszük, háton is úszkál már, és még mindig egy szemernyi kétsége sincs affelől, hogy a víz éppolyan biztonságos, mint a szárazföld.

Egyre több szót mond utánunk, és egyre többet használ is. A lányokkal ellentétben az ő elsői között előkelő helyen szerepel az autó, a motor, a traktor, a hajó, a busz és a repülő (remélem semmit sem hagytam ki :)).



Egy hatalmas, ártatlan kiselefánt még mindig, angyali arccal képes átgázolni a lányokon, megijed a gyíktól, lázba jön a hangyáktól, és lebeszélhetetlen arról, hogy szétrugdossa kint a leveleket, amit a takarítók gondosan összesöpörtek előttünk.
88 centi, majdnem 13 kiló, és ebben a hónapban sem nőtt foga (11nél tartunk, alul még csak három bújt ki, bár gyanakszom, mert egyfolytában a szájában matat, ahol fehérlik legalább három). Tejfölszőke, egy ideje nem vágattuk a haját, és így is jó simogatni a buksiját :).
Amikor éjjel Lelle után átmegyek, és megfogdosom, olyan nagynak tűnik... és tényleg az. 23as a lába, majdnem akkora, mint Miminek...
Mindenhol csupa izom, húsgolyónak hívjuk, meg kerekgyereknek, meg vasgyúrónak, meg dömpernek, meg kiselefántnak.

És még mindig baba, bújós, nagyon apás, cipeltetős, de már már szerves része a négyből a hármas egységnek.

2011. augusztus 14., vasárnap

24 óra a gyémántberakásos mókuskerékben

Avagy az így telik egy nap minálunk írás következik.
Tegnap este elalvás helyett agyban posztoltam. Ez lett volna az egyik muszáj, rögzítettem is fejben, nehogy elfelejtsem mire a nap is felkel. Aztán ma hogy, hogynem Cuckához keveredve már csak mosolyogtam a véletlenek összhangján, és úgy éreztem, hogy akkor tényleg itt az idő hogy ez is dokumentálódjon. Leginkább azárt, hogy majd annak idején, amikor majd azzal a bizonyos könnyvel a kezemben ücsörgök békésen, mármár unatkozva, és feldereng ennek az időszaknak a hiánya, visszakeresve rácsodálkozhassak, hogy ilyen is volt...
És persze minden nap más, azért próbálkozom :)

0-1
Általában ez a legcsendesebb időszak, amikor mindenki alszik, és nyugodtan hátra lehet dőlni, elgondolkodni azokon a dolgokon, amikre nap közben nem jutott időm. Ilyenkor szoktam Danival filmet nézni, utoljára beugrani a leveleim közé, vagy a blogba, rápillantani, jött-e új hozzászólás. De olyan is van, hogy ebben az időintervallumban születnek az új posztok. Egy körül még eszem valamit, aztán fogmosás, és sokszor ilyenkor döbbenek rá, hogy még ki kell teregetni... és akkor nekiállok...
1-2
Áron valamikor ébred. A legtöbb esetben még ébren talál, kóvályog ki a szobájukból, cumival a szájában, és keres. Mire felérek hozzá, már az előtérben ténfereg, nyújtja a kezét, és fordul is vissza, ahogy meglát. Bekísérem, lefekszik, én pedig ülök mellette, és várom, hogy elaludjon. Aztán én is lefekszem végre. Dani ilyenkor már alszik, Lellével egyetemben, aki amint megérzi, hogy mellékerültem, sóhajt egyet, és a legtöbbször alszik is tovább.
2-5
Lelle eszik egyszer, ezekre én rendszerint nem emlékszem, csak onnan tudom, hogy az egyik cicim oldalára simán rá tudok feküdni... vagyis ürült valamikor.
5-7
Áron érkezik hozzánk, befészkeli magát, és Danit kapargatja... régebben én feküdtem azon az oldalon. :) Ha magamhoz térek (5-7 perc kell hozzá), megszoptatom, erre általában Lelle is megébred, így aztán fordulok egyet és őt is megetetem, közben reménykedem, hogy Áron csendben tűri, hogy a hátamat mutatom neki... Ők visszaalszanak, én félálomban őrzöm a csendet. Dani hét körül lemegy.
8-9
Héttől nyolcig nem történik lényeges változás, maximum én is elalszom. A cseppek belém fúródva szuszognak ilyenkor... csak ébredés után tűnik fel, mennyire kényelmetlenül beékelődtem közéjük, általában valamim fáj, de ki bánja ilyen hálótársak mellett. :)
A lányok fél kilenc körül kelnek, Dani ad nekik reggelit, esetleg mesenézés közben. Aztán felöltöznek, és kilenckor elindulnak az oviba. Ha Áron is felkel eddig, akkor ő is elmegy velük. Hétfőn és csütörtökön Devi jön nyolcra, ilyenkor ő is segít elindítani a lányokat.
Lelle nagyjából nyolc körül már csak félálomban van, eszik, cumizik, és ha megfordítom, kilenc körül visszaalszik.
Áron legkésőbb kilenckor felkel, ha eddig aludt, akkor velem együtt.
Csütörtökönként annyi a változás, hogy a lányok is itthon vannak, így velük kelek, reggelizetetek hármat, hajat fésülök, öltöztetek...
9-10
A reggeli előkészületek után (fogmosás, fésülködés, öltözködés... ezeket Áron mind végigasszisztálja) reggelizünk. Jó esetben kettesben Áronnal, aki vagy eszik, vagy nem. Ha Lelle eddig nem kelt, akkor ez az óra a miénk. Ilyenkor nekem is jut időm az evésre, de sokszor már csak ebéd alatt veszem észre, hogy még nem ettem semmit.
Áron a reggeli után nekilát szétpakolni a nappalit, vagy engem nyúz, hogy induljunk valamerre. Jobb napjain játszunk, építünk, vagy adok neki valamit a konyhában, amivel elvan egy darabig, míg én (kétnaponta) ebédet főzök. Az esetek nagy többségében pár perc után megunja, és rángat, kiabál... Ilyenkor vetem be a legnagyobb ágyút, a mosogatóban vizezést.
Ha picit is csendben tud játszani, akkor ezek után megnézem a leveleimet, esetleg írok is egy keveset.
Ha csütörtök van, akkor 10re A, a lakás már romokban, B, csend van és könyvolvasás, vagy közös játék, C, is.
10-11
Ebédfőzés, Áronnal foglalkozás, Lelle ébred.
A legsűrűbb óra a következővel karöltve. Jó esetben már csak néha meg kell kavargatni a tűzön az ebédet, így megoldható, hogy Lellét öltöztessem (akár meg is fürdethetném, mert olyan szaga van reggelre, mint egy öregasszonynak... de erre sosem kerül sor), megetessem, miközben Áron segít, vagy rombol... vagy a teraszon vizez. Ez a legjobb program, a homokozás mellett, ami viszont kicsit illúzióromboló nekem, ugyanis egy macska ideszokott, és minden nap lehet utána takarítani... a gyerekek már tudják, jönnek és szólnak, hogy szedjük ki a kakit... brrr.
11-12
Lelle nyűgösködik, ha kézben van nem, vagy/és ha cumizik. Van, hogy elalszik, olyankor le tudom tenni a kiságyban a nappaliban, és míg a lányokért el nem indulunk, alszik is. Pár napja a pihenőszék kockás huzatát nézegeti, ezzel húsz percig is elvan, így lehet Áron után szaladgálni, aki ilyenkorra időzíti a nagydolgát. A kertben van egy lefolyó, amin egy nagy kő akadályozza, hogy a kisebb kavicsok beleessenek, ez Áron helye, ahol a popsiját szoktuk lemosni. Miután végez, szól, és rohan a kőhöz, imádom :)
Kész az ebéd, és mielőtt elindulunk a lányokért, előkészítem a tányérjaikat, és minden egyebet is, hogy mikor hazaérünk, ezzel már ne kelljen bajlódni...
Lelle felébred, vagy már nagyon sírós (olyankor zsebben van...), összekapom Áronnal együtt, aki végtelenül boldog, hogy kiszabadul... ennek megfelelően rohan is, én meg utána a kezemben a hordozóval vagy rajtam Lellével (és kezemben a hordozóval)...
12-13
Autóba ülünk, és felvesszük a lányokat az oviban. Áron is kiszáll persze, berohan, vagy el... a lányok pedig a saját cipőjük helyett valaki másét veszik, leginkább magassarkút (kisgyereknek magassarkút?... ázsia...), kopogósat. Könyörgök, hogy induljunk, Lelle az autóban, vagy sír, vagy nem, Áron a játszórészen, vagy sikerül elsőre kihozni, vagy nem, Hanna valaki más bringáján kőröz a bejárat előtt, ezen Mikolttal rendszerint összevesznek...
Negyed órácska, és már indulunk is haza.
Ebédet köszönik nem kérnek... kevés kivétellel.
Lellét szoptatom, közben Áront etetem és van, hogy Mimit is. A lányok játszanak, és veszekednek, hulla fáradtak már ilyenkor. Túl vagyunk pár kiabáláson, ezer kérlek ezt így, vagy ne így-en, és elengedem a reményt, hogy esznek valamit.
13-14
Lelle elpilled, letehető. Áron jóllakott, és macerálja a lányokat. Durván, vagy kevésbé durván. Mesét néznek, Áron a képernyő elé áll, a lányok kiabálnak, csitítok... már nekem sincs túl sok türelmem...
Ebédelek, egy gyerek sincs a kezemben, vagy karnyújtásnyira. Kivéve, ha rájön valamelyik, hogy mégis éhes, és akkor abbahagyom, és adok, vagy odaadom az enyémet...
A délutáni alvás előtt még elpakolunk, én a konyhában is rendet teszek, Lellét a miágyunkba viszem, ha minden jól alakul, akkor ott elalszik, ha nem, akkor sír... Ha sír, akkor viszem magammal, míg a többiek lefekszenek (több kör ez is, mert a lányok pisilnek, Áront pelenkázni kell, de nagyjából negyed óra alatt ezzel is megvagyunk jóesetben... ha Mikolt is, Áron is kapható r, hogy ágyba masírozzon), aztán viszem át a nagyágyba, és szépen megkérem, legyen el tíz percig.
14-16
Mostanában Lelle olyannyira megértő, hogy miután betakargatom, elalszik. Áron mellé ülök, aki fogja a kezem, közben simogatja a karom, a csípkedésről sikerült leszoktatni... Már nem szoptatom (augusztus elseje óta... olyan ügyesen elfogadta ezt, cumizik, paplanja van, amit magára húz, és elég a kezem)... és így is kb. tíz perc és alszik.
Nem úgy Mikolt. Lelóg a szivacsról, mocorog, provokál... Ha Áron elaludt és Lelle sem sír, akkor melléfekszem, Hannát megsimogatom (ő is ébren még, de csendben, és nyugodtan...), aztán szép lassan elalszunk mind.
Három körül átmegyek Lelléhez, aki eszik, aztán vagy visszalaszik, vagy ébren nézelődik... majd felkel.
Van olyan is, hogy Lelle lent marad valami miatt, Áron pedig felébred korábban, mint szokott, olyankor átviszem a nagyágyba, hogy a többieket ne ébressze, és ebben az esetben meg is szoptatom, mert azzal visszaalszik.
16-17
Szép sorban ébred mindenki.
Uzsonnázunk, én ekkorra fáradok el, rendszerint a kanapé zugába húzódom, míg a három (Lelle még alszik általában... ha nem, akkor még fáradtabb vagyok :)) elolvasgat, vagy babázik, kirakózik, és olvasok, írok, levegőt veszek. Várjuk Danit, de ez még nagyon korai.
Ilyenkor szoktunk beszélni a hazaiakkal, ilyenkor alkotunk, ha van ötletem, és ilyenkor mesélek, bábozunk, társasozunk...
17-18
Lassan halad a délután, Lelle születése előtt ilyenkor már elindultunk a játszóra (a közeli most épp bezárva augusztus 31-ig), vagy a medencéhez, és egyre többször kérdezik, hogy mikor jön a papa. Lelle ébred, szopizik, nézelődik, aztán nyűgösködik. Én ekkorra összeszedem magam, és sütit csinálok, vagy palacsintát sütök, vagy gyerekezek kitartóan, mert mindnek szüksége van rám... vagy a palacsintára, és akkor képesek várni, és magukban lenni. Sütés közben úgy teszek, mint aki észre sem veszi, hogy egyre nagyobb a kupi... este úgyis elpakolnak. Vagy elpakolunk...
18-20
Valamikor Dani hazaér, összeszedjük magunkat, és a gyerekeket (fél óra) és elindulunk valamerre, ahol futhatnak, játszhatnak... Ha nagyon későn ér haza, akkor csak a helyi egységbe megyünk fagyizni, bringázni, halakat etetni, vásárolni, vacsorázni. Ha korábban, akkor messzebbre is eljutunk, pl. a tavas játszóra, vagy a tescoba... :) Ha van erőnk, akkor itthon vacsorázunk nyolctól, ha nincs, akkor inkább kint eszünk (ez jó itt, hogy sok olcsó hely van, ahol lehet enni, itthon pedig sokszor pont ugyanannyiból jövünk ki, és nem is esznek...).
20-21
Vacsora, fél kilenckor pedig szétválunk. Én igyekszem minél gyorsabban eltakarítani a romokat, felmosok ha kell... általában kell és mindezt a hangyák miatt... Dani pedig felviszi a kis hadsereget, a három állni tudót a kiskádba teszi, a mégkisebbet pedig nekilát megfürdetni. Lelle javában lubickol, mire felérek, lefürdetem a nagyokat, illetve csak Áront, a többiekre már csak felügyelni és picit utánmosni kell. Lefürdök én is, közben Hanna megtörölközik, Dani Lellét készíti az estére, a többieket pedig én terelem ki a kádból.
21-22
Fél tíz körülre mindenkin pizsama van, hármon még pelus is, itatók feltöltve, kellékek bekészítve, és mesélek. Rendszerint egy hosszabbat Hannának előbb, közben Mimi és Áron a legmorcosabb nézésünkre sem hederítve rohangál és ugrál a szivacson, aztán Mikoltnak egy Anna és Petit, Áronnak pedig egy böngésző oldalt.
Lelle alszik, vagy sír. Mindenesetre ezt Danival teszi, én pedig szívem szerint kettészakadnék...
Áron csak velem tud elaludni, ha Dani megy, ordít.
22-23
Fél tizenegyre általában már kihullott az összes hajam, Lelle alszik, Áron végre elpilled, Mikolt és Hanna még ficereg... de kijövök, mert ők már megoldják az álommanókkal... És amint kilépek, Lelle általában felsír, hasa fáj, vagy passz... Dani megy először, általában hiába... aztán én következem, és ha semmi sem használ, akkor lehozom, és ringatjuk felváltva... Lassan, nagyon lassan elalszik, és a kanapéra kerül, vagy az ágyba...
Kis filmezés, vagy világhírek begyűjtése következik, és várjuk az éjfelet, amikorra biztosan mind alszik már.
24
Ülök a kanapén, és nézegetem az aktuális képeket, természetesen a gyerekekről, és olvadozom, milyen szépek, édesek... Mert ilyenkor jut erre is. Időm, szemem... és felesleges fogadalmakat teszek olyanokról, hogy nem fogok kiabálni, amikor harmadszor is magára önti a levest, sőt, nem is fog érdekelni egyáltalán... hogy türelmesebb leszek, ha tépik egymás haját, vagy felébresztik egymást, neadjisten Lellét... hogy hagyom, hogy gyurmázzanak, mert mit nekem morzsahegyek az asztal alatt, és nem törődöm azzal sem, hogy behozzák a homokot, mert muszáj megkóstolnom a sütit. Feltétlenül idebenn.

2011. augusztus 13., szombat

Kisgyerek kis gond

Hanna rágja a körmét.
Nem esett igazán messze a fától, van a családban körömrágó, és anyukám tanusága szerint mikor leszoktam a cumiról, én is a körmömet rágtam, aztán a bőrt a körömágyam mellett, később a fejemet kapartam, meg a hajamat tépkedtem... aztán visszatértem a bőrtépkedésre. Szép karrier, és nem is nagyon vagyok rá büszke. Mióta gyerekeim vannak, úgy tűnik egészen elfoglalt vagyok, mert a kezem azóta rendben van. Viszont abban a pillanatban, ahogy kettesben maradunk Danival, vagy messzebbre megyünk autóval, előkerül ez a rossz szokás.

Hanna a legérzékenyebb gyerekünk. Amikor eljöttünk otthonról, abban a hitben tettük ezt, hogy a gyerekek nem sérülnek majd itt, hanem kapnak a nagy kaland által. Tudtam azt is, hogy nagyon nagy lesz a változás, amit nyilván valahogyan fel kell tudniuk dolgozni. A legtöbbet pedig Hanna veszített. Annak ellenére, hogy a legfontosabbakat, minket és a testvéreit maga mellett tudhatta, neki már otthon is voltak kapcsolatai, bejáratott foglalkozások, és a nagycsalád is az élete része volt már. Ezeket pedig mind hátrahagytuk. Egy egy skype beszélgetés nem pótolhatja az öleléseket, a dícséretet, akkor sem, ha sok szeretetet kap ezen keresztül akkor, amikor épp van. De ez nem ugyanaz.

Az első időkben félt az itteni gyerekektől, iszonyú volt látni, hogy az a Hanna, aki a Mikulás mellé állt alig kétévesen, hogy segítsen ajándékot osztani, és mindig, mindenkivel szemben nyitott volt, most behúzódik a lábam közé, onnan pislog csak, és ha valaki megszólítja, menekülőre fogja. Az óvodába való beilleszkedése sem volt zökkenőmentes, akkor enyhült csak a félelme, amikor Mikolt is csatlakozott hozzá.
És amikor már sokmindent értett, és barátokat is talált, született egy kistestvére...

Hanna olyan, mint egy kis felnőtt. És amikor ezt leírom, nagyon nehéz lesz a szívem. Szeretném, ha gyerek volna, ha önfeledten élvezné ezt a kort, ha kevésbé venne magára terheket, ha nem akarna folyamatosan megfelelni, ha nem szeretné ő felnevelni a testvéreit. És nem tudom, mennyi ebből az, amit mi tettünk rá, és mennyire az ő belső sajátja ez a felelősségvállalás. Valószínűleg egymásra hatásokról van szó, hiszen nekem könnyű rábíznom dolgokat, ő pedig szívesen segít. Ebből pedig az következik, hogy amit már egyszer megcsinált, arról úgy gondolja, az már mindig az ő dolga... Lellét megvígasztalni, Áront felöltöztetni este, Mikolnak szólni, hogy tegyen vagy ne tegyen dolgokat...

Tudom, hogy van benne egy csomó feszültség, aminek nincs megadva a módja, hogy jól levezetődjék, mert sem az ovi nem ad eszközt a játékra, se egy normálisan használható játszótér a közelben, ahol legalább kirohangálhatné, kilóghatná magát. És mostanában nem nagyon medencézünk (főképpen miattam) és a falmászás is el-elmaradt. Pedig biztosan szüksége volna ezekre a programokra...
Küzd a többiekkel is, mindegyikük elveszi tőle a játékot, amivel épp játszik, Áron pedig ráadásul még durva is. Hanna ilyenkor rájuk kiabál, és nagyon ritka, hogy visszaüt... inkább magába fordulva sír, vagy elszalad a játékával.
Tegnap este egy pizzázóban vacsoráztunk, Dani elvitte a két középsőt egy kört futkározni, Hannával kettesben maradtunk, Lelle aludt a babakocsiban mellettünk. Hanna ölében egy baba ült, róla mesélt nekem. A baba egyedül játszott a saját szobájában, és nem mentek utána a testvérei... Na igen...

Egy pár hete kezdődött a körömrágás. Nem tudom semmihez sem kötni, nem Lelle érkezése volt az, ami kiváltotta, de mondjuk, hogy akkörülre datálható. Az összes körmét rágja, és természetesen hiába minden... Amikor megkérdeztem tőle, miért rágja, azt felelte, hogy azért, mert nem adom neki oda a cumiját, pedig ha mindig cumizhatna, akkor nem rágna körmöt. Lehet, hogy megoldaná, de cseberből vederbe ugyebár (bár egy időre, míg a Lellevarázs tart és effajta regresszióval jár akár cumizhatna is felőlem...de sosem kérte még nappal, csak alváshoz cumizik).

A lehetséges okok után kutatva a szakirodalomban, meglehetősen sok ránk illő passzust találtam. Például azt, hogy a körömrágás általában szorongásra utaló jel, ami felléphet átmenetei jelenségként az ujjszopás elhagyásakor, vagy amikor a kicsi új környezetbe kerül, nagyobb kihívásokkal találja magát szemben, esetleg kórházba kerül, vagy testvére születik. Egy másik elmélet szerint a körömrágás a szeretteinktől való elszakadás fájdalmát is kifejezheti szimbolikusan, a tépés, szakítás, sebzettség a szeretett személy hiányából adódó bánatot fejezi ki. A gyermek tünetével (mint oly sok más betegség esetében is), a passzívan elszenvedett traumát fordítja aktívba, vagyis saját akaratából újra megéli, miközben környezetének is megmutatja azt.

Persze egyáltalán nem csodálkozom, hiszen tudtam amikor először láttam Hannut a szájában a kezével, hogy mi a bibi, és sokkal jobb ez, mintha olyan tüneteket hozna, amik kevésbé egyértelműek, és sokkal fájdalmasabbak, mint hasfájás, fejfájás... de örülni azért nem nagyon örülök... Rossz látni, hogy csak akkor nincs a szájában van a keze, ha valamiben nagyon elmélyül. Hetek óta nem tudom levágni a körmét, és minden alkalommal, mikor a többiekét vágom, sóhajtozom is ezen... pedig milyen szép keze van. Tudom, a feszültség forrását kellene megszüntetni, de azt is érzem, hogy talán már szokássá vált a rágcsa. Tudom, mit sem ér, ha szólok, ennek ellenére szólok, mert akkor legalább kizökken és egy időre befejezi.
Teljesen tehetetlennek érzem magam, és sokszor gondolok arra, hogy mennyire elveszett voltam, amikor babaként sírt, pedig mennyivel könnyebb volt az, mint most ez (mai fejemmel ugye...). Arról nem is beszélve, hogy neki mennyire rossz ez...

És lehet, hogy abszolút nem megoldás, de tegnap előtt arra vetemedtem, hogy egyezséget ajánlottam neki. Kijelöltünk egy ujjat, amit rághat, a többivel kapcsolatban pedig abban maradtunk, hogy ha le fogom tudni vágni a körmét, akkor kap valamit. Buborékfújót kért, én pedig reménykedem, hogy nem túl hosszú az az idő, ami egy körmöcskének kell ahhoz, hogy vágható nagyságúra növekedjék. Hanna egyelőre minden nap mondogatja, hogy csak azt az egyet rágta, és lám, már milyen szépen nőnek a többiek. Én pedig dícsérem. És amikor dícsérem, ragyognak a szemei.
Lehet, hogy még ennél is sokkal többet kellene dícsérni?...

2011. augusztus 12., péntek

Szórakoztatnak

Főképpen Áron.
Tegnap óta három szótagú szavakat mond utánunk, az imént például azt gyakorolta, hogy felveszem... A repertoárban új a hepü (repülő), a csiga, a traktor, a nem, az ezt, a hajó, a tipő... és már nem is írom, mert nem tudom követni.
Kicsit sejpítősek az sz-ek, c-k, egyébként pedig határozottan tiszta, érthető amiket mond.

Ma a kiskonyha mosogatójánál állt, amibe előbb beleszórta a lányok papírból készített öltöztetős tündéreit.
Összeráncolt szemöldökkel mondogatta... Ájóóó, Ájóóó (Áron, azzal a hangsúllyal, ahogy én szokmtam, ha csibészkedik), miközben minden egyes darabot kettétépett...
Legalább tudja, hogy ezt nem kellene...

2011. augusztus 11., csütörtök

Méretek

Az igazságosság jegyében tegnap mind a négyet megmértem.
Még mindig van némi előnye Mikoltnak súlyban Áronnal szemben, de ezt már csak a mérleg mutatja... Viszont némiképp meg is nyugodtam, mert úgy tűnik, Mikolt mégiscsak nőddögél, mégha ezt nem is vettem észre mostanában. :) Áron buksija... nos nem lett kisebb :) viszont imádom.

Hanna 111cm, 17.1kg, 51cm a buksija, és 57cm a mellkasa.
Mikolt 96cm, 13.3kg, 49cm a buksi és 50cm a mellkas.
Áron 88cm, 12.9kg, 50cm a buksi és 51 a mellkas.
Lelle 56cm, 4.8kg, 36cm a buksija és 39cm a mellkasa.

Már nem bírnék el kettőt :):), semmilyen kombinációban :).

Lelle Róza egy hónapos

Muszáj legalább csak említés szintjén elámulnom azon, hogy akkor mostantól hónapokban számoljuk a Lelleidőt? Ha tehetném, lelassítanám ezt a rohamhomokórát... Nézegetem az első hónap képeit, és alig hiszem, hogy abból a csíkszemű kis csomagból több mint egy kilóval több, gombtekintetű, fehérbőrű, formás kis palánta nőtt.
A puszta tények: 4800 gramm és 56 centi.

Tegnap először erősebbnek hallottam a sírását... már nem kismacska. Pedig még két hétig hivatalosan is újszülött, már most látszik, hogy ez az apró tojáshéj, a sok sírással, a pocakfájással, a nagyon hosszú alvásokkal lassan búcsút int nekünk. Annyira szeretem ezt az időszakot, még akkor is, ha kevesebb az alvás, nagyobb a hangzavar, több a mosnivaló, mert ezzel együtt több az ölelés, a mosoly, babaillat van, és szerelem. Negyedszer is.


Kirakó

Csütörtökönként a gyerekeim megtáltosodnak... Nem mindegyiken, de többnyire.
Nem mennek oviba, talán ez az ok, bár ugyanolyan korán kelnek, mintha mennének, és nyilván fáradtak is... és mégis.
Ma pl. leszámítva pár összetűzést hihetetlen összhangban játszottak, Hanna Áronnal a kertben vizezett egy csomót (új dimenziót nyitottak kismedencézés terén, a falhoz állítottba vizet engedtek, és a felfújható gyűrűkön fetrengtek, szorosan egymás mellett), Mikolt pedig egyedül játszott majdnem egész délelőtt.
Az emeleten babázott, gondosan kiszedve majd minden plüsst is a nagykosárból, az ágyába fektette őket, és betakargatta mind a harmincat.
Aztán négy babával és a hordozóval (ami a sok gyerek mellett csálén lógott a karján) jött ebédelni, a hatodik felszólításra... ma mégsem sikerült neheztelnem rá emiatt. :)

A legnagyobb meglepetést viszont ma a címben említett kirakózás okozta nekem.
Mikolt sem nem az az egyhelyben ülő, sem pedig az az igazi szüszmötülő típus. Mondhatnám ezt úgy is, hogy nem igazán kitartó, de ez nem igaz... csak nem érdekli egy sor dolog. Mert mondjuk könyvet nézegetni nagyon hosszan képes, sőt kipakolni is módszeresen pakol... viszont az esti mese egy jóideje kikopott Mimi életéből, egyszerűen nem hajlandóm kivárni, míg végigolvasom. Lehet, hogy fejből kellene... most viszont nem vagyok erre alkalmas.

A kirakózás Hanna privilégiuma volt eddig. Mikolt mégcsak a közelébe sem ment, leszámítva azt a kevés alkalmat, amikor kedvet kapott, és Hanna mellé kuporodva elnézegette egy darabig, hogyan készül a kép.
Szülinapjára kapott egy bárányos, nagyméretű, katicásat, hátha kedvet kap...
És lőn.
Tegnap először csak arra lettem figyelmes, hogy fent teljes a csend, és Mikoltot jóideje nem láttam. Este, amikor végre feljutottam, a játszórészen három teljes szett kirakó várt, hibátlanul összerakva a szőnyegen. Két kilenc darabos, és egy hatos. Nem volt szívem szétszedni. :)

Ma pedig nekilátott egy komoly 40 darabosnak, leült a kisasztal mellé, és míg a többiek a teraszon pancsoltak, ő kitartóan küzdött a részekkel. Teljesen más technikával, mint Hanna, de tökéletesen illesztette egymás mellé a darabokat. Soha még ennyit egyhelyben ülni és egy dologra figyelni nem láttam, repesett a szívem, ahogy oda-odapislogtam, nehogy elvesszen a varázs.
Végül Hanna bejött és a segített befejezni a képet, de a nagyját Mimi csinálta.

2011. augusztus 10., szerda

A gonoszak, meg Hófehérke

A minap ültünk az autóban... jó hely, mondtam már talán, itt derülnek ki a nagy dolgok mostanában.
Nos Hanna Áron székében, mellette Lelle, mögötte Áron. Murisan néz ki abban az ülésben, de ő szeret néha cserélni, mert akkor nem kell olyan messzire dobnom neki a kekszet... mondja. :)

Filozofál. Előbb egy kellemesen könnyed miért nem illik felállni a teherautóval a járdára a téma, aztán huszárvágással horror következik. Úgyis mint:
- Mama, ha levesszük az emberek bőrét, akkor meg lehet sütni a húsukat és meg lehet enni.
Mellbevág a kijelentés, közben meg vicces is, meg érezhetően sokat gondolkodott már ezen, úgyhogy ahelyett, hogy elütném egy humorral nyelek egyet, hogy időt nyerjek, aztán nagyon okosan magyarázni kezdem neki... hogy az bizony elég fájdalmas volna, és a magam részéről nem szívesen ennék emberhúst.
Nem tágít, Dani közben rám-rám néz, vigyorog...
- De a gonoszoknak, akiket a rendőrök a börtönbe csuknak, azoknak meg lehet enni a húsát.
Hűűűha :) Erre már Dani is bekapcsolódik, ő is a nemeszünkembert állásponton van, és igyekszik meggyőzni Hannát, hogy még akik börtönben vannak, mert gonoszak, azokat se lenne jó megennünk...
Hanna tűnődik pár másodpercig, aztán folytatja.
- De Papa, a vadász is ki akarta gyömöszölni Hófehérke szívét.
Ekkor már nem bírjuk, és elnevtejük magunkat... Hanna közben nagyon komoly arccal bámul kifelé, és okfejt.
- Mert a gonosz mostoha azt mondta neki.
Végül megállapodunk abban, hogy a vadász se gyömöszölte ki azt a szívet, mert ő jó ember és a gonosz mostoha is megpukkadt irigységében, mert ő meg tényleg nem túl jó arc.
Hanna hümmög... és néz kifelé továbbra is. Téma lezárva.
Azt hiszem előkapom újra azt a Bettelheimet.

Nem a gyerekekről...

Vajon a folytonos bizonytalanságot csinálja, vagy választja az ember?
A miember...
Engem ez a mostani megbénít, türelmetlenné tesz, és feszültté.
Nincs erőm, így aztán nincs is mit összeszednem.
Harmadik napja vagyok egyedül a néggyel, új ez, és működik, legalábbis úgy tűnik.
A jelennel nincs is bajom, a jövő az, amitől nem tudok igazán laza lenni, meg súlytalanul beleereszkedni ebbe a jóba.
Mondogatom magamnak, hogy minden rendben, és csak az számít, ami most van. De nem hiszem...
Folyamatosan hányingerem van, és szorongok...
Nem lehetne, hogy három hónappal később legyen? Mondjuk úgy, hogy közben meg lelassul az idő?
És nem lehetne, hogy ne kelljen ilyesmit akarnom?

2011. augusztus 8., hétfő

Egy óra

Rengeteg dolog történhet egy óra alatt.
Akkor is, ha én épp alszom...
Gyanús volt mondjuk hogy sikerült.

Lelle épp elaludt, amikor a nagyobbacskákat elvittem sziesztázni. Áron mellé ültem a földre, fogta a kezem, hamar elaludt. Mikolt, bár már nem volt éhes... viszont valószínűleg nagyon fáradt meg igen, nem akart egyedül maradni, azzal provokált, hogy bújócskázott a szivacs csücskénél. Melléfeküdtem, úgy könnyebben megmarad egyhelyben, és általában tíz percen belül elalszik.

Hanna fordult egyet, és suttogva jelentette: Lelle sír.
Hű de jó füle van... gondoltam, miközben leszaladtam a földszintre, ahol Lelle valóban nyekergett. Tisztába tettem (őt nagyon zavarja, ha tele van a pelusa), megetettem, visszaaludt. Ültem vele egy darabig, aztán letettem újra. Hamarosan hallom, hogy odafenn csattognak a kis tappancsok.
Áron jött, nyomában Hanna, aki akkor alig háromnegyed órája alhatott.
Áront felemeltem, Hannát visszaküldtem aludni, aztán a miágyunkban egészen gyorsan álomba zuhantunk.
Negyed négy volt.

Fél ötkor ébredtünk, én egy kicsit előbb, figyeltem, ahogy az óriásbébim szuszog, meg hogy lent csend van... Lelle még mindig alszik. Áron mosolygott mikor elindultunk lefelé (deszépen indul ez a délután), és ahogy a lépcsőfordulóba értünk, Hanna szaladt elénk.
Csokis volt a szája körben, lent pedig a kisszéke oda volt tolva Lelle ágya mellé.

Picit lefagytam, és igyekeztem mielőbb kideríteni, mi történt, Hanna pedig az arcomat látva megijedt, hogy megint visszaküldöm a szobájukba, először nem nagyon nyilatkozott konkrétumokról... Pedig csak aggódtam, hogy egyedül volt kitudja mióta idelenn... Mikor biztosítottam róla, hogy nem kell már aludnia, mesélni kezdett...

Arról, hogy miután visszaküldtem, nem tudott elaludni, és mert Lelle sírt, lejött hozzá, adott neki egy cumit, mitől Lelle megnyugodott, és visszaaludt. Könyveket nézegetett, majd megéhezett, megette a tegnapi maradék waffelt, egy jóadag kölesgolyót amit a pulton talált, aztán pedig egy csokis pudingot a hűtőből (amire aztán ügyesen visszatette a gyerekzárat is).
Ekközben még Yohanáék is átnéztek, visszahozták a tálunkat, amiben kóstolót vittünk nekik a múltkor Mikolt szülinapi kréméből, Hanna pedig suttogva elmesélte nekik, hogy mindenki alszik... Kérdeztem tőle, mit mondott pontosan: Mami is sleeping. (állam leesett természetesen...)
Láthatóan jól érezte magát ebben a nagy szabadságban, meg egymagában...

Csak azt nem tudom, hogy merjek-e legközelebb elaludni délután, vagy sem.

Tömören

Ha Mikolt éhes, süket is.
Két dolog van, amitől nagyon hamar kihoznak a béketűrésemből... az egyik, ha nem válaszolnak, a másikat elfelejtettem. Általában háromszor kérdezek, kérek, vagy mondok, utána brrr...

Az alábbi kétmondatos azután hangzott el, hogy hazajöttünk az oviból, Mikolt nem akart kiszállni az autóból, aztán nem akart bejönni, majd nem válaszolt, hogy kér-e még ebédet, aztán kiabálni kezdett, aztán én is, miközben Áront etettem, Lellét szoptattam.
Végül felült a helyére, és ott zokogott azon, hogy éhes... Kértem, legalább ne üvöltsön, és ha elhallgat és kér, melegítek neki is ebédet.
Befejezte, kért, megetettem (mert mostanában etetni kell...), és mikor végre lejutott a dolog a hasába, kicsit értelmesebben is lehetett vele kommunikálni.

Én még mindig morcos voltam rá, kérdezem hát tőle:
- Mikolt, miért vagy ilyen zsivány.
Rámpillantott a hatalmas szemeivel, alulról, nagyon tudálékosan, felemelte hozzá az egyik kezét, és elmagyarázta...
- Mama... őőőő... szerintem azééért, mert nem akartam szót fogadni.

Hát ezaz...

Négy hetes apróságok

Este megmérem :) Dani szokott néha ráállni vele a mérlegre, olyankor nagyjából tudjuk, hogy mennyit hízhatott.
Hosszú és vékony, bár vannak már kis hurkák a combjain, és elkezdett tokásodni is. Éjszakára már M-es pelust adunk rá, és úgy látom, hogy az 54es kisruhákat is le kellene cserélnünk 60asokra. Igy megy ez, ha nem figyelek, maholnap szaladni fog. A kerekedésről jutott eszembe, hogy miért nem Mikolt vagy Áron vonásait látom az arcában... nekik kerekebb buksijuk volt, Hannának és Lellének viszont épp olyan, mint Danié. Hosszúkás arc, kézbesimuló buksi. Kontyosgyerek, mondta egyszer valaki.
Az eddig eldönthetetlen szemszín határozottan szürkéskék, bár nem olyan, mint a két kékszeműé volt anno, így simán lehet még belőle bármilyen.
Igazi trópusi gyerek, a nagyon meleget szereti, pöttyök ide vagy oda...

Négy hét kellett hozzá, hogy azt mondhassam, vannak már jelzések, amiket felismerek, preferenciák, amikről tudok, apró szokásféleségek, amik megkönnyítik a napjainkat.
Ilyen pl., hogy zömmel az oldalán szeret aludni. Háton fekve egy idő után hangosan kiabél, de amint elfordítom, megbékél. És ha sokáig feküdt az egyik oldalán, kéri, hogy fordítsam át. Pl. reggelente... hét körül elkezd tekeregni, megetetem, megforgatom, és alszik tovább. :)
A hasonalvással kétszer próbálkoztunk eddig, mindkétszer heves ellenállásba ütközött a dolog. Két hete még a mellkasomon sem volt jó hason, mostanra megszerette ezt a formát, hallgatja a szívverésemet, és megnyugszik tőle.

Még mindig sokat sír, aminek két oka van általában, az első, hogy nagyon érzékeny, ha egy picit is megnyomjuk valahol, már jelzi, hogy nem volt jó... a másik pedig a pocak. Pár napja adunk neki este gripe watert, amitől (legalábbis szoros az összefüggés...) a nagyon hosszú esti sétálgatások mintha rövidültek volna.
Tegnap este fürdés után letettem Mikolt paplanjára, bebugyoláltam, és azonnal elaludt. Előtte mondjuk volt pár kör séta és hangoskodás, és egy óra múlva ismét köztünk volt, de ez volt az első alkalom, amikor viszonylag hamar elcsendesedett.
Fogdosós, szereti, ha valami van a kezében, a leginkább pedig a kezünket szereti fogni. Szopi közben is, elalváskor is.
A sírás mellett pedig mosolyog is, és már nemcsak alvás, vagy szopi közben, hanem ránk is. Hannára (aki egyébként naponta többször veszi kézbe, és rengeteget babusgatja), és rám...

Volt már körömvágás (nagyon szép keze van, hosszú ujjai, keskeny kis tenyere...), és hajmosás is, ami után minden alkalommal kicsit ritkábbnak tűnik az, ami volt, és világosabb is. A kis szederfolt teljesen eltűnt a könyökéről, a bcg helye viszont látszik. Elvileg a jövő héten mennénk orvoshoz ismét, de lehet, hogy ez elmarad... ketten négy gyerekkel nem szívesen. :)

Ime a majdnem kész nyúllal (a karjai még hiányoznak) a méretek kedvéért. :). Ez a nagyobbik, megmértem :) 38 cm.

Rólam. Jól vagyok, viszonylag rendeződtek a testi kilengések, egyre több az erőm is, és ezt jó megélni. Pici bizalmatlanság azért maradt még bennem, amitől remélem a hatodik hét elteltével majd ügyesen elbúcsúzhatok. Hogy erősítsem a hitemet, elkezdtem egy nagyon minimálkivitelű tornát (nem is nevezném ezt annak, inkább tudatos mocorgásnak), és roppant mód jólesik, hogy érzem, hogy a kölyökkutya bőr alatt van még izom is... vagy lesz :)
A bőrömet csodálom egyébként, mert ugyan nagy még rám, de ígéretes, főképp azért, mert nem gondoltam volna, hogy négy gyerek után maradhat még ennyire rugalmas...
-11 kilónál járok, egyáltalán nem tudatos ez a tempó, épp csak utamba került a mérleg. (16ot híztam)
Lelkileg pedig... próbálok minden pillanatot magamba szívni, elraktározni, és nem utolsó sorban türelemmel lenni mindegyikük felé, akkor is, amikor Lelle sír, ők pedig szertelenek. Tartalommal megtölteni az időt, amibe bele kell hogy férjen négy gyerek négyféle igénye, és közben folyamatosan emlékeztetni magam arra, hogy nem lesz mindig ilyen idilli meg nehéz sem. Örülni a jelennek, és minél inkább benne lenni.
Nagy kihívás...

2011. augusztus 6., szombat

A Szürreálison

Varrogatom Lelle nyulát. Épp a fülénél tartok, ami kihívás volt eddig is, meg most is az, eddig azért, mert nem találtam fehér anyagot a belső oldalához, pedig már majdnem belenyírtam egy párnahuzatba is... most meg azért, mert az egészet kézzel kell varrnom, és ezen a fül részen van egy hely, ahol már csak kívülről lehet ügyeskedni, és sehogy sem tudom kitalálni (pedig ez már az ötödik nyúlelvtárs lesz), hogy hogyan lehetne nyom nélkül megoldani.

És miközben kattog az agyam a megoldáson, haladunk szépen az autóval (mert nyulat varrni az autóban szoktam), Dani vezet, közben még beszélgetünk is, jólesik, hogy azt mondja, jól áll nekem ez a nyúldolog...
És akkor megint hazagondolok, hogy otthon vajon varrnék-e ennyi nyulat, vagy lenne más terápiás tevékenység, ami hasonlóan kikapcsol a mókuskerékből... nemistudom... jó nyulat varrni.
Otthon, itthon... My, Mo...

Gyakorlatilag semmi különbség most, hogy Lelle miatt hatványozottan bezárattunk. Nem mintha nem lenne jó menni, csak 1. nem nagyon van hová, 2. négy gyerekkel... még szokni kell a hogyanját.
Hogy mégis érezzem, hogy "angolországban" lakunk, (meg mert szeretem őket) Ákos-Szilvit szoktam olvasni, tőle értesülök az itteni hírekről, eseményekről, nagyjából olyan ő, mint az index... ahonnan meg a hazai viszonyokról szoktam néha képet kapni, ha nem éppen Viki linkjeiből.
Szeretnék én írni arról, hogy milyen az itteni élet, de ez kimerül abban, hogy miújság az Adorában. Kellemes nekem ez a futrinkautca, nincs vele baj, csak kevés az igazán izgalmas dítél... hacsak a gyerekekről szóló híreket nem veszem annak.

Nos ilyeneken morfondírozva majdnem befejeztem a nyúl fülét, Dani pedig bekanyarodott a lajoskához, és elszaladt hogy megnézze, fél hétkor megy-e még fel a kínai templomba. Az ajtót nyitva hagyta, kintről pedig mellbevágóan hűvös szél fújt be. A mellettünk álló autó esőcseppes volt, nemrég eshetett, még a föld szagát is érezni lehetett.
Önkéntelenül becsuktam a szemem, mert ez az illat nem az a trópusi esőerdős kipárolgós volt, hanem amolyan nagyon hazai, tavasz végi, még nem meleg, de már jóleső eső utáni illat.

Dítélz. Hogy mennyi apróságot elfelejtek otthonról, és egy ilyen bagatell micsoda tiszta képet villant... Szellőztetés.
Mióta itt élünk ennek a fogalomnak és főleg a ténynek semmi értelme. Az elején, ha esett az eső, azt hittük, egy ablaknyitás jólesne... de hamar megtanuluk, hogy nem...
Pedig otthon hogy szerettem télen a fürdetés után beszaladni a lányok szobájába, és borzongva becsukni az ablakokat.
Minden alvás előtt és után kinyitottam, hogy legyen bent friss. Nyárra egy komplett rendszert dolgoztam ki, hogy az esténkénti harminc fokot pár fokkal alacsonyabbra tornásszam.

Lajoska nem járt már. Felkanyargóztunk a hegy tetejére, ahonnan még lifteztünk 13!!! emeletet egy üvegfalú liftaknában, szédületes volt a hatalmas fák koronái fölé reppenni... (innen még sosem érkeztünk)
És mikor kiszálltunk, ismét megcsapott az illat. Nem lehetett több 23 foknál, de nekünk ez már pulcsis idő. Mindenhol ködfelhők, a nap épp lement már a hegy mögé, csepergett az eső is, és hirtelen az összes másfél évnél idősebb gyerekünk tele lett élettel. Találtak egy kis kutat, amiből igyekeztek kifogni az aranyhalakat, anélkül, hogy a pulóverük ujját felhúzták volna... mire eszméltünk, már mind könyékig, meg hasig vizes volt... hiába, ha egyszer ezek hárman azt sem tudják, mifán terem a hűvös...
A maradék pedig azonnal mély álomba zuhant...

Cseppet sem csoda, hogy szeretjük ezt a helyet. Itt mindig megélem, milyen nagyon megterhelő a lenti nagymeleg (és mennyire az volt pocakkal...) és azt kívánom, költözzünk fel ide pár hétre :). És nem mellesleg csodásak a fények... Mindig.

Igy aztán ide járunk... jobb híjján... meg amúgy is. (Családi képeket készíteni pl...):)
És olvasom Ákos-Szilvit, hogy tudjam, miújság a nagyvilágban. :)

Úúúgy szeretem látni őket hosszúujjúban...
A zárt cipő mindnek feltörte a sarkát... mileszvelünk ha egyszer hazamegyünk?...
A teljes sorozat képanyagot ma nem volt merszem feltenni ide, de a szokásos helyen már megnézhető.

2011. augusztus 5., péntek

Pici, de annál hangosabb szirénánk

A képek délelőtt készültek, de igazából bármikor is készülhettek volna, a menet minden esetben így fest. :) Evés után általában picike nézelődés következik, aztán pocakfájlalós sírdogálás, és amikor ez rendeződik, akkor egy darabig ismét csend van.
Azután újra sírás jön, egészen addig, míg valaki fel nem veszi. Kézben jó. Igazából csak kézben jó. Még az alvásokhoz is egészen közel kell lennem hozzá, éreznie kell az illatomat, belefúrnia a fejét a bőrömbe bárhová. Máskülönben sír. Nagyon...
Esténként szokott csúcsosodni a hullám, ilyenkor semmi sem az igazi, sajnálom szegényt, mert látom, hogy kezdetben a pocakja fáj, aztán már csak képtelen megnyugodni... volt már ilyen babánk...

A kórházban bebugyolálták, ettől mindig megnyugodott, és hamar el is aludt. Itthon nem sikerült profin utánozni a technikát, így mostanában ez elmaradt. Pedig milyen nagyon szerette...
Tegnap előtt maratoni esténk volt. Próbáltunk mindent, semmi sem vált be. Annyira sajnálom ilyenkor, és annyira tehetetlennek érzem magam... és csak várom, hogy egyszercsak elmúljon, megnyugodjon, elpilledjen, érezzem, kienged és elalszik.
A bugyola nem jutott az eszembe.
De már nem bírtam, és azt gondolván, hátha, betettem a kiságyába a paplanjára. Ettől sem lett jobb... Végül megfogtam paplanostul, és kivittem a teraszra.
Odakinnt kellemes szellő fújdogált, monoton városzaj, és békakuruttyolás, a paplan pedig körbevette. Akkor esett le, hogy most épp olyan, mintha be lenne pólyázva.

Azonnal elhallgatott, becsukta a szemét, és pár perc múlva mélyen aludt.
És én még azt hittem, a pólya amolyan Dédiféle kitudjamirejó.

Párbeszédek

Autóban ülni szórakoztató.
Legalábbis egy ideje, mióta ismét nyúlvarrásra adtam a fejem, és pláne mióta Áront leköti a külső dolgok szemlélése, és nem üvölti végig a bármilyen hosszú utat.
A lányok hátul megtárgyalják az élet nagy dolgait, csicsergi cérnahangon képesek nagyon komoly témákról diskurálni, minden mondatuk végén hümmögve azon, milyen igazat szóltak. Zseniális.

Legutóbb a nyulakhoz mentünkben (nem ereszt ez a állat az idén...) vigyorogtuk végig Danival némán a következő eszmefuttatásukat.

M: - Mama, a nyuszik nem harapnak?
K: - A kezedet nem fogják megharapni, amikor eteted őket...
H: - Mikolt a nyuszik nem ragadozó állatok. A ragadozó állatok harapnak.
M: - Ühüm, a tigris is ragadozó állat.
H: - Igen, és a farkas is, aki a sötét erdőben lakik és megeszi azt, aki odamegy.
M: - Ühüm... de a nyuszi nem eszi meg... mert nem ragadozó állat.
Kis szünet.
M: - De a gyík... az szerintem ragadozó állat.
Hanna bőszen hümmög, bólogat. Ebben maradnak. :)

És egy mai... Délután még csak Hanna van ébren, eszi az uzsonnáját, közben beszélgetünk.
Hanna suttogva magyarázza, hogy fája keze...
- Mert Mama tudod, délelőtt szerintem megrúgtam véletlenül a lábammal... És miközben aludtunk, odamentem a függönyhöz, hogy megnézzem, mennyire sérült meg.... (látva a rosszalló tekintetetmet, folytatja...) a Mikolt is odajött velem.
- Hannuska, alvás alatt legközelebb inkább ne mászkáljatok...
- De Mama, nagyon csendben másztunk, nehogy az Áron felébredjen.
Nem ébredt... :)

És még két monológ Mikolttól, bizonyítandó, hogy ő is jár oviba, ahol vele is angolul beszélnek.
Tegnap aszongyahogy:
- Áron, don't touch anything!
Leesett az állam, ilyen hosszú mondatot még Hannától nem hallottam. Kérdezem tőle, mit jelent amit mondott... Rámpillog, és magyarázni kezdi... hogy amikor a Jasian valamit megfog, akkor az óvónénik mondják neki, hogy nem szabad. Jasian egy hurrikán... amúgy.
Ma meg énekel:
- Hinta, palinta, hinta, hinta, everybody hinta.
:)

Update... Hanna mellettem babázik, közben beszél...
- Do you want something? Yes? Which one? This is mine. Watch, see it in the mirror...
Közben halandzsázik is, de a hangok már egyértelműen angol nyelvre hajaznak, és vannak néha értelmes angol szavak is a láncon.

Áronról

Áron nélkül sokkal nyugisabbak lennének a napjaink. Nekem az éjszakáim is.
Sértődékeny kis hisztigombóc, azonnal kiakad, ha valami nam úgy és akkor történik, amikor ő akarja. Semmi sem használ, földhöz vágja magát, és krokodilkönnyeket hullatva torkaszakadtából üvölt.
Ha nem veszem fel azért, ha felébredt azért, ha nem megyek vele azonnal, akkor azért.
Verekszik, bármivel, ami a kezében van üt. A lányoknak kitépi a haját, püföli őket, a játékaikat elveszi tőlük.
Rombol, a könyveket széttépi, dobál. Soha még ennyi megragasztani valónk nem volt...
A hűtőben matat, egy mozdulattal kinyitja már, és a legrosszabb dolgokat akarná megszerezni. Üveges orvosságot, tojást...
Ha egyedül eszik, akkor a harmadik falat már játék, összepréseli ami a kezében van, szétkeni az asztalon, vagy lehajigálja a földre.
Feláll a fellépőre, leveszi a vizeskancsót és szétlocsolja a konyhában, majd kifelé menet elcsúszik rajta, koppan a feje, ettől pedig vígasztalhatatlan.
Rámvágja a mosógép ajtaját, ha éppen kipakolok belőle, és simán képes átprogramozni az összes elérhető elektromos berendezést, pl. mosogatógép, mosógép, szárító...
Leráncigálja a vizes ruhát a teregetőről, szétszedi a csipeszeket, és szétdobálja őket.
A fürdőkádban azzal szórakoztatja magát, hogy locsolja a lányok fejét.
Elrohan, ha pelenkázni akarom, kiszalad az úttestre (miközben hangosan kiabálja felemelt kézzel (nyilván az autósoknak), hogy ájj), átbucskázik a motorral a csatornarácsokon, ezredszer is felmászik az asztal tetejére, földhöz vágja a telefonomat, ha sikerül megkaparintania, beleszórja a homokot a medencébe.
Nem érti, hogy nem.
Lett egy csokornyi ősz hajszálam az elmúlt néhány hónap során... és meghízni sincs lehetőségem mellette...
Igazi kis dömper, olyan méretekkel, amitől egészen biztos, hogy a lányok megfutamodnak, és olyan erővel, amivel sokszor nehéz mit kezdenünk. Nekem is, neki is.
Húsgolyó, kiselefánt... igazi kis vasgyúró, igazi fiú.

Áron nélkül egy színnel kevesebb lenne.
Lassan leszokik a szopizásról, de a kezemet fognia kell, miközben elalszik. Ha lehet két kézzel, és ha lehet még a lábával is átkarolva.
Egyébként is nagyon bújós, kézben szeret lenni, ölben, vagy csak fogni a kezemet. Ha nyújtom, kivétel nélkül adja.
Bármit odaad a többieknek. Csak kérni kell.
Ha meglát egy madarat, vagy mókust, ha jön a kukásautó, vagy elmegy egy motor, felhúzott szemöldökkel mutat kifelé, és toporog örömében.
Halandzsázik, telefonál, egyre több szót mond, utánoz. A kedvencem, az ő találmánya, a hammnyamm. Ma már készen van a traktor, a nem, a hinta is.
Énekelget, a tikktakkos nótát végigmutatja. Ezerszer akár... Táncol, forog, két lábbal ugrál, és elképesztően ügyes mozgású lett.
Nagyon koncentráltan matat a játékos dobozban, a homokozóban, a kismedencében, tudományos igényességgel szemléli a hangyák vándorútját, és aggódik a mókusért, le ne essen a falról. Megijed a gyíktól, örömmámorban úszik, ha egy kutya közeledik.
Imádom a humorát, ahogy settenkedik, összezárva a térdeit és kissé berogyasztva a a lábait. Ezerarcú, minden mimikánkat levesz, a legviccesebb a mérges összevont szemöldök az erőszakkal elnyomott mosolya felett.
Ha babázik ellágyul, Lelle mellett lelassul, finom lesz és óvatos.

Néha elcserélném egy zsák krumplira... de asszem inkább csak hagyom, hogy kihulljon a hajam.
Ilyen ez a szerelem :)

2011. augusztus 4., csütörtök

Megihletődve

Mostanában a saját blogom kommentejeinek megválaszolása a sikertelenség tengerébe vész... Nem mintha egyébként nagyon jó volnék ebben, amiért most, itt mindenkitől elnéztést is szeretnék kérni, tudom, milyen jólesik, amikor reagálnak az emberre.
Pedig vannak ám olyanok is, akik kérdeznek, én pedig olyan szívesen válaszolok... nék. De az élet pillanatnyilag a peluscseréről, verekedések kezeléséről, és főképpen a ringatásról, babusgatásról szól. Mind igényli... szerencsére.

Tegnap az ötös bejegyzés kapcsán érkezett egy pár jó kis kérdés Adibabától, amin elgondolkodtam, leginkább a hogyleheteztbírni részén... aztán csak mosolyogtam magamon, meg a képtelen helyzeteken, amik az elmúlt pár hét során némileg sűrűsödtek, és arra jutottam, muszáj írnom erről egy kicsit.

Aztán olvastam a facebookon egy kis szösszenetet, ami sarkos is, meg nem is passzol teljesen a mi valóságunkhoz (én egy rendmániás, kényszeres, egyfolytában multitaszkoló csaj vagyok, Dani meg aztán sosem kérdezne ilyet... még akkor sem, ha esetenként egy kisebb földrengés okozta káoszra jönne haza... sőt, talán örülne, ha végre a nap közepén egy könyvvel a kezemben találna...), összességében benne van az, amitől egy idő után megőrül egy htb... mondjuk én éppen egyre jobban viselem a gyerekekkel járó energiaszint csökkenést az évek múlásával, és lassan már elképzelni sem tudom, mit jelent pl. két szabad kéz, vagy ha nem csüng egy legalább az oldalmon, vagy hogy mit jelent anélkül megkenni egy szelet kenyeret, hogy valaki a nadrágomat huzigálja... nem is beszélve arról, hogy mennyire képtelen gondolat volna egy teljes nap rendben, tisztaságban... csak úgy.
Erre vonatkozó szakirodalom Lepkevárnál olvasható roppant találó formában. :)

Vissza az alapkérdéshez... Hogy bírom? Jól :) Egészen jól...
De őszintén szólva ez a kérdés sosem merült még fel bennem.
És őszintén szólva fogalmam sincs, milyen volt azelőtt, hogy Hanna megszületett volna. Halványan dereng, hogy valaha fontos volt kávézóról kávézóra járni, finnyogni a moziműsoron (vagy azon, hogy már nincs mit megnézni), elkeseredni egy rosszul festett árnyalaton a tincseim ügyében, másoknak dolgozni napi 16 órát, vagy éjjeli lámpa fényénél egy fejezetnyi jóféle olvasmány végeztével jóéjtcsókot váltani a szerelmemmel. Ez utóbbi néha hiányzik...
Azért jó esetben nem négyesikreket szül az ember elsőre, úgy pedig van ideje alkalmazkodni a helyzethez, először az egyhez, aztán a kettőhöz... amíg el nem éri a dolog a lelki és fizikai határait, és már nem szül többet... Esetemben ez négy. (Dani lehet hogy beérte volna kettővel... esetleg hárommal...)

Visszaemlékezve Hannakori önmagamra, arra, aki kétségbe volt esve, ha sírt a gyereke, és szinte lehetetlennek érezte, hogy megfőzzön egy teát (ha mégis, akkor is citrom és méz nélkül, mert az még plusz 15 másodperc...), mert folyamatosan azzal volt elfoglalva, hogy vajon mikor ébred a picije... és ugyanennél az oknál fogva sosem tudott aludni nap közben... meg éjjel sem, még akkor se, ha az a kis gombóc a legmélyebb álmát aludta... nos ehhez képest ma úgy fest a dolog, hogy egyszerre főzök és mosok, és olvasok mesét, meg szoptatok és kirakózom paralell, és ha kell, leteszem a fejem, és már alszom is. Pl. úgy, hogy már csak azt veszem észre, hogy Áron mellettem fekszik és szoptatom... holott az ágyában láttam utoljára.
Apropó alvás... mindig, minden alkalmat kihasználok, hogy meglegyen az a mennyiség, amitől nem válok zombivá, képes vagyok ködök nélkül látni, nem fáj a fejem... egyszóval életképes tudok maradni. Nekem ez a mennyiség legalább hét óra éjjel, és másfél nap közben (az egyhuzamban már nem feltétel :)). Hosszú távon másképp nem megy.
Ha nem alszom és elfelejtek enni, akkor türelmetlen és nyűgös és elviselhetetlen vagyok...

Amitől más egy sokadik gyerek érkezése, azok a már korábban kialakított rutinok, amiktől sokkal gördülékenyebb az élet. Elsőre nagyon sokmindenre kell egyszerre odafigyelni, teszteni mindent, szelektálni, és ez fárasztó, kimerítő, sok időt vesz el a lényeges dolgoktól.
Nekem pl. nagy felismerés volt, hogy lehet lefagyasztani ételt, és akkor pl. a szombati főzést kiiktathatjuk. De ilyenek a minek hol a helye, mikor van itt az ideje, vagy pl. hogy soha nem üres a kezem, mindig van valami, amit épp elteszek, felviszek, lehozok, kidobok.

Sokmindenben segítséget kérek (korábban ezzel is voltak fenntartásaim, de beláttam, mindent nem tudok... és ma már nem is akarok...), ilyen pl. Devi, és persze Dani az első számú.
Sőt ahogy a gyerekek nőnek, nekik is vannak feladataik, pillanatnyilag kezdő fázisban, de a rendcsinálásban pl. segítenek. Hanna sokszor egyedül fürdik, ami bagatellnek tűnik, de hatalmas dolog... Próbálok következetes lenni, sokszor nem sikerül, de ha a gyerekek tudják, mik a szabályok, hogyan következnek a dolgaink egymás után, sokkal könnyebb nekik is, nekem is.

Hanna érkezése után minden nap sírtam. Mindenért... Az első hat hónapunk arról szólt, hogy kerestem a helyem, az új szerepemben, az új életemben.
Mikolt visszaadta a hitemet magamban, Áron megmutatta, mennyire más egy fiúval, és mennyire nem működnek a sablonok, a rutinokkal ellentétben, Lelle pedig megtanít arra, hogy semmi sem fontos, csak az, hogy jól legyünk. Hatan...
Ma már nem sírok minden nap, de pl. meglehetősen elfáradok, és olyankor kiabálok, és türelmetlen vagyok, és legszívesebben elrohannék...

Már háromnál is, és most négygyerekesként méginkább úgy érzem, többször kell levegőhöz jutnom, ha nem is hosszú időkre, de többször egy kevésre gyerekek nélkül is ahhoz, hogy legalábbis valamennyire megmaradjak önmagam. (újabb kérdés, hogy ki is vagyok én gyerekek nélkül... bár ez most a duálúnió édes szakaszában nem igazán aktuális kérdés... (viszont jó kérdés, hogy azért van-e ennyi gyerekem, hogy ne kelljen ezzel a kérdéssel foglalkoznom... (ezen már gondolkoztam és nem...)))
Ez praktiuksan jelenti mondjuk azt, hogy szükségem van arra, hogy írhassak, hogy fotózzak, hogy nyulat varrjak (Lelle nyula akkor készül, ha autózunk valahova... :)), (Viki kedves... íme egy válasz arra, hogy miért ír annyi kisgyerekes anyuka blogot, fotóz és varr... mert ezek megmaradnak, kézzel foghatóak, mindahhoz a sokmindenhez képet, ami azonnal nyomtalanul eltűnik, mint mondjuk hatvan darab palacsinta, vagy egy homoksüti... de lehet, hogy nem is ez a kérdés, hanem, hogy miért pont ezeket?... mert ezek a leginkább hozzáférhetőek, valamilyen módon kapcsolódnak a főtevékenységhez, vagyis a gyerekekhez, és mert nem kell hozzájuk túl sok tehetség, tapasztalat, idő, pénz... a fotózást leszámítva)
Most ez a kihívás. Négygyerekesként is megtalálni az időt magamra, azokra a dolgokra, amik töltenek.

Míg Lellét altattam az jutott az eszembe, hogy olyan ez a sok gyerek, mint egy festő palettája. Mindegyikük érkezésével egy egy újabb szín került rá, és a találkozásainkkor kettő, három, négy, öt vagy akár hat is keveredik, és újabb és újabb színeket hoz létre. És ezt nagyon szeretem megélni. Főképpen a testvérek egymáshoz való viszonyaiban.
Szülőként pedig nagyon jólesik látni, hogy ezek a keveredések tőlem függetlenül hoznak létre tökéletes harmóniát.
Azt hiszem, ezért van ennyi gyerekem. Mégha lelkileg is és fizikailag is elértem a plafont.
Puha ágyban könyvet olvasni éjjeli lámpa fényénél... ráérek majd negyven évesen is.

2011. augusztus 3., szerda

Pöttyösben a csíkos

Eredetileg ezt az egy képet terveztem feltenni ide... Ma délelőtt így aludt a csöpp Danin. :)
Aztán nem bírtam megállni, hogy ne tegyem fel ezt a sokat is... Mert egyszerűen nem tudok betelni vele.
A sling bevált, Lelle pedig befészkelte magát a szívembe...

Az igazságosság jegyében pedig lett Lellének is saját albuma. A link oldalt.

2011. augusztus 2., kedd

Először ötösben... meg az esti menetről

Úgy volt, hogy Dani a héten nem megy be, hanem itthonról dolgozik.
Általában ha valami úgy van, az nálunk csak olyan, mint a tanmenet... ami arra jó, hogy lehessen mitől eltérni...
Sőt, általában ha azt mondja, hogy korán jön, az csak azt jelenti, hogy megpróbál, vagy igyekszik, és általában közbe is jön valami... és egyáltalán nem jön korán, sőt.
De csak általában... nem mindig.
Most épp általában napunk volt, és bár arra számítottam, hogy öt kötül már itthon lesz, csak fél hét után sikerült hazaérnie.
Vagyis reggeltől estig magunk voltunk.

Mikor Áron született, egyetlen ovis gyerekem sem volt, vagyis minden Dani nélküli napon hárommal voltam odahaza, és a legnagyobb is épp csak hogy elmúlt három, a kisebbik pedig még alig volt másfél.
Ma viszont a két kislányt reggel elvitte Dani oviba, így nekem csak kettő maradt délelőttre.
Áron korábban ébredt, mint Lelle, így vele közösen megreggeliztünk, közben nevetgélt, és rengeteget evett.
Gymobrees nap a kedd, és mert arra számítottam, hogy Dani korán jön :), elvittem Áront, meg az ágyából kikapott kis csomagot, a legjobbakban bízva. Otthon volt olyan is, hogy hármat vittem csiribirire, pedig overálos idő volt... (mondogattam magamnek ezeket, hátha attól könnyebbnek tűnik a feladvány... és tényleg... kivéve, hogy most azért óvatosabb vagyok, és a hátam közepére sem kívánom az effajta kihívásokat... viszont Áronnak is, nekem is jólesik a kikapcsolódás)

Lellikénk nem aludt az úton, és amikor odaértünk enni is kért. Megszoptattam a kocsiban, Áron tőle egészen szokatlan türelemmel viselte, aztán babakocsiba tettem, Áront kézen fogtam, és fellifteztünk.
A babakocsit a sarokba toltam, May férje ült mellette, és amikor Lelle kinézelődte magát és sírdogálni kezdett, tologatta... mire odaértem hozzá, már megnyugodott. Pár percre... Viszont zsebbe téve azonnal elaludt, így végigcsináltuk a foglalkozást, Áron hozta a pörgős formát, a végén pedig engedett beszélgetni is.

Elfáradtunk, de megérte.
Hazafelé beugrottunk a lányokért, itthon kicsit szétesett mind. Az ebéd és az azt követő altatás húzós egyedül, no meg az este, de azt egy kivétellel nem kellett még egyedül csinálnom. Ebéd alatt még valahogy elevickélek, Lelle a kezemben, vagy a zsebben, vagy a kiságyban, épp milyen a kedve... de kettőt etetnem kell. A nagyobb fejtörést a délutáni alvásig való eljutás jelenti, ilyenkor Áron még szopizna, Lelle pedig nem alszik. Lent szoktam hagyni a kiságyban, míg Áron el nem alszik, aztán tudok lejönni hozzá.
Ma csak reménykedtem, hogy kibírja nélkülem ezt a negyed órát. Kibírta. Engesztelésképpen másfél órát ringattam... Végül ő is elaludt, és én is. :)

A nagyok sokára ébredtek, először Áron jött, aztán a lányok, Lelle pedig majdnem hatig meg sem rezzent.
Uzsonnáztunk, és vártuk a papát, aki ma korán jött... volna.
Yohanáék voltak nálunk, felköszöntötték Mimit, végül a papa is befutott, és hétkor elindultunk biciklizni egyet, csak hogy kint is legyenek legalább egyszer egy nap.
A nap abszolválva, kisebb összezördülésekkel, de sérülésmentesen...

Nyolcra már eléggé elfáradok, pedig ilyenkor kezdődik az esti nagyüzem. Még úgy is sokszor kihívás ez, hogy ketten vagyunk rá...
Rendszerint nem esznek semmit szívesen, és Hanna fél kilenckor egy másik dimenzióba kerül, rohangál, hangoskodik, ugrabugrál. Magával rántva a többieket is...
Valamit változtatni kellene az eddigi rutinon, mert nem fér bele, hogy még rendet is tegyek a konyhában és az asztalon fürdés előtt, anélkül, hogy végképp elszabadulnának a kiscsikóink (altatás után már sem erőm, sem kedvem nincs hogy nekiálljak a pakolásnak, suvickolásnak...)... ha pedig Dani egyedül viszi fel mind a négyet, akkor vagy ő nem bír velük, vagy én nem érem őket utól... vagy mindkettő.
És ha végre mind lefürösztve, akkor még el kell jutnunk az alvásig...
Valószínűleg rá kellene vennem Áront, hogy mondjon le a szopizásról és aludjon el egyedül (nulla érdeklődést mutat a téma iránt), és akkor azonnal mehetnék a sírósbabámhoz, aki szintén kemény dió... és 11ig levegővétel nélkül képes kiabálni.

... de mint tudjuk, minden gyerek elalszik egyszer, ez nálunk nagyjából 11+... és akkor olyan szépek, hogy én is kisimulok... pláne, ha még egy rész grészklinikát is sikerül megnéznünk kettesben, anélkül, hogy bármelyikükhöz szaladni kellene. És aztán kettő körül kezdődik a nulladik műszak...

Itthon, otthon... kilenc hónapja itt

Egy újabb negyed év telt el... és most ismét egészen bizonytalan a hogyantovább.
Egyelőre nem foglalkozom vele, élem a négygyerekes életünket, napról napra igyekszem jól csinálni, és csak a jelenre koncentrálni. Részben mert nem bírom a bizonytalanságot és ez megfelelő módszernek tűnik arra, hogy ki tudjam zárni a tőlem független tényezők nyomását, részben pedig mert így is van mivel foglalkoznom, és ez most jóval fontosabb annál, hogy hol leszünk majd a elkövetkező negyed év végén.
Amikor eljöttünk, volt egy álmunk, hogy Ausztráliába megyünk majd tovább, most úgy tűnik, hogy az itt nem ad annyi muníciót, hogy ugródeszka lehessen, így inkább visszafelé vezet az utunk.

Persze mindezek tudatában másképp értékelek, máshová kerülnek a hangsúlyok is, mintha annak a biztos tudatában kellene most írnom, hogy még két évig biztos a helyünk. Mindenkinek, aki külföldre költözik megvan a saját története, nincs két egyforma, kár is lenne összehasonlítani, hogy kinek miért jó, vagy nem jó távol élni az otthonától, a gyökereitől. A magunk esetében mostanában erős késztetést érzek az itt és az ott összevetésére, próbálom beleélni magam abba is, meg ebbe is. Annyira különböző ez a két világ, hogy szinte lehetetelen közös metszetet találni a jó és nem jó halmazok között.

Ami billenti a mérleget, az a család, a barátok, a megszokott közegünk, a házunk, az ovi, a programok sokszínűsége, a lehetőségeink szélesebb skálája, Dani munkájának kiszámíthatóbb volta... lehet, hogy tudnék még sorolni... Ennél persze racionálisabb okok is vannak, például az, hogy nekünk nem valódi expat szerződésünk van (vagyis Daninak), ami azzal is jár pl., hogy komoly fejtörést okozna, ha valamelyik gyereket kórházban kellene ellátni... mondjuk egy vakbélműtét miatt. És ez nem jó érzés. Ennek a bizonytalanságával kelni, feküdni nem megnyugtató.

Amit tudtunk, megtettünk, amiről álmodtunk, megvalósítottuk. Rengeteget tanultunk, rengeteget erősödtünk, és ezt már semmi sem tudja megváltoztatni. Nem tenne ehhez hozzá még két év annyival többet, hogy az maradásra késztessen.
Sem a gyerekek esetében, sem a magunkéban. Négy aprósággal a legfontosabb, hogy biztonság legyen. Lelkileg én vagyok a felelős ezért, anyagilag pedig Dani. Pillanatnyilag anyagi szempontból pengeélen táncolunk, lelkileg pedig sok sok hiányt pótolok. A nagyszülőkét, a tágabb családét, a barátokét, a kultúráét, a gyökerekét.
Van, amikor ez megéri, és van, amikor nem.
Itt, most, inkább nem.

Sokat tűnődtem azon, hogy más lenne-e mondjuk egy vegyes házasság miatt kölföldön élni, vagy párként nekiindulni és már ott vállalni gyerekeket, amikor kialakult valami, megállapodott valami... Más lenne-e Európában máshol, más lenne-e olyan helyen, ahol négy az évszak, vagy legalább a kultúra alapja azonos a miénkkel.
Más lenne, valószínűleg nem jobb, vagy könnyebb, csak más... bár míg Ausztráliát és Mexikót nagyon szerettem, Malajziát, Tájföldet, és Egyiptomot pl. nem...
És nagyon más lenne itt is, ha az a szerződés pl. támogatná a gyerekek iskoláztatását, vagy tiszta lett volna a hogyanadózik kérdés... vagy mondjuk kétszer ennyi lenne az, amit Dani hazahoz. Mert akkor pl. megengedhetnénk magunknak, hogy legyen egy maidünk. Mondjuk...

Nade ne legyünk ennyire borongósak... :) Mert bár egészen eddig arról írtam, miért is kellene elmenekülnünk innen, nekem azért sokkal jobb itt, mint Daninak. Mióta megérkeztünk, egészen három héttel ezelőttig várandós voltam. Fizikailag és lelkileg is sokkal sérülékenyebb, mint általában. Most, hogy Lelle is már a kintlévőségeink sorait erősíti, sokminden változott. Úgy érzem most magam, mint aki feltolta a szekerét egy meredek domboldalra, és most olyan jólesne leülni az árnyékába és csak élvezni a kilátást.
Megteremtettem az itthont, ahol jó lennem. Szeretem azt a kevés embert, akik körülöttünk vannak, Yohannáékat, akikhez bármikor át lehet menni (és akik még az idén valószínűleg továbbállnak...), Kristenéket a négy gyerekkel, (akik szeptember elsején hazamennek), Viviennet és Mayt, akik Gymboreetársak...
A picikkel szinte mindegy, hogy hol vagyunk, hiszen korlátozottak a mozdulási lehetőségek. Viszont itt mindig meleg van (sokszor emiatt sem tudunk kimenni :)), nem kell öltöztetnem őket, csak ha úgy tartja kedvünk, és bár most épp nincs segítségem, és hiányzik a család is, amikor itt van anyukám, vagy Peti, akkor sokkal intenzívebb a kapcsolat, mint eddig bármikor lehetett.
Prok és kontrák...
Nem én döntök.
Ami belefér, az benne lesz a zsákunkban, és ha most azonnal kellene indulnunk, akkor is úgy érzem, így volt kerek ez a kilenc hónap. Ilyen nagyon szélsőségesen, nagyon intenzíven.

2011. augusztus 1., hétfő

Háromhetes a legkisebb

Gondolkoztam, mit is írhatnék, és míg gondolkoztam, rádöbbentem, milyen gyorsan változik Lelle, mennyire hamar múlnak a napok, és a hárommal ezelőttire már nem is emlékszem, így inkább gyorsan mindent dokumentálok, míg tudom...

4200 gramm. Kerekedik, én pedig minden este azzal fekszem, hogy ilyen picike már sosem lesz. Öröm is, hogy gyarapszik szépen, meg egyben fájdogál a szívem is miatta. Egy utolsó kis csomagocska...
Szopizik, hogy hányszor, arról halvány elképzeléseim vannak csak, ha kér, megetetem. Nappal sokszor úgy érzem, hogy csak szomjas, igazán sokat nem eszik minden alkalommal. Éjjel fel sem ébredek rá, bár gyanítom, eszik, de hogy hányszor... Nyekereg, vagy inkább csak morog, én pedig fordulok... és alszunk is tovább. Reggelre a textilpelus a feje alatt csupa tej, a pelenkázólap (praktikusan ez van alatta, különben moshatnám minden nap a lepedőnket) pedig általában csupa pisi... éjjel nem cserélek pelenkát...
Pelus... Még sosem volt olyan gyerekem, aki sugárban kakilt volna (olyan már igen, aki mindig nyakig kakis volt... és most is folyton mosom a sárga foltokat a kisruhákból)... Lelle tud ilyet is. Anyukámé volt az első megtiszteltetés, aztán a szőnyeg is kapott egy szép sárga foltot...
Még mindig több a tejem, mint amennyi Lellének kell, de ez már inkább csak Áron miatt van így, aki random módon kér vagy sem éjjel. Nem bánom, hogy sok van, fejni egyre kevesebbet kell, és bízom benne, hogy marad annyi, amennyi majd Lellének elég lesz.

Cumis, ezúttal nem volt lelkiismeret furdalásom, Hannához hasonlóan nagyon lelkes, én pedig tudom, hogy nem győzném folyton cicin tartani, sőt ő sem igényli a folyamatos cicizést, pláne, mikor rengeteg a tejem, ő pedig csak cumizna... Ilyenkor, ha mellre teszem rázza a fejét, de nem szív, és idővel kiabál is. A cumit viszont elfogadja helyette.
Fájdogál a pocakja, de csak addig, míg ki nem jön aminek ki kell. Sír miatta, és ha szopi közben a fejét forgatja, tudom, hogy büfizni akar.

Apropó sírás... Sokat sír. Legalábbis a két kisebb nagy egykori sírósságához képest (vagy csak én nem emlékszem már :)). Nappal is csak kézben jó, nagyon minimális az az idő, amit nézelődéssel tölt magában. Nem mintha elvárás lenne, de mindenesetre sokszor jelent kihívást a többiek mellett, ha csak egy kezem van... Tegnap aztán megoldás született, vettem egy slinget. Van már egy, sőt van kendőm is, és van egyéb hordozós cuccunk is, de ezek vagy még koraiak, vagy olyan vastagok (a rugalmas kendőm egy télikabáttal vetekszik...), hogy lehetetlenség használni őket itt.
Mindenképpen olyat szerettem volna, amiben fekve lehet Lelle, és egy szál anyag csak, vagyis nem izzadunk bele, sem ő, sem én.
Itt egyébként leginkább a gyűrűs kendőt használják, a piciket fektetve hordozzák, a csípőn ülni tudókat pedig ültetve, az oldalukon.
Nos a miénk egy ilyen:

Az esti sírás változatlanul jelen van, mennyiségre kicsit kevesebb talán, és lassan úgy tűnik, kiszámíthatóan 11 körülig tart. Mióta egyedül maradtunk, és nincs még egy kéz, aki ringassa, míg a többieknek mesélünk, köztünk van. Tegnap előtt Mimi papaljában a szivacson elaludt mellettünk.
Miután végül elalszik, már csak a félálomban szopik vannak reggelig. Az ébredés időpontja is változóban, sokáig majdnem dél volt, mire ő is csatlakozott, mostanában inkább 10, vagy egy picit előbb.

Látni már a szemöldökét, és egyre több a szempillája is. A sárgasága teljesen elmúlt, cserébe viszont a nap nagy részében piros, és melegpöttyös. 54es bodykat hord, és néha kiöltözik, főleg ha valahová megyünk (nem gyakran... ), de annyi szép kisruhája van, hogy sajnálom csak a szekrényben tárolni őket.
Az autóban azonnal elalszik, ahogy a zsebben is.

A nagyok lelkesedése változatlan, Hanna folyton ölbe szeretné venni, Áron pedig általában kedves és gyengéd. Mikolt pedig sokszor csak személi, tologatja a babakocsiban, és néha ő is ölbekéri.
... olyan jó, hogy köztünk van...

2011. július 31., vasárnap

Táviratilag

Hanna gyógyulóban, láza nincs, a hasa is csak akkor fáj, ha elkeseredik valamin... koppkopp
Anyukám hazaért, nem volt kalandja ezúttal... igazi világutazó! :)
Dani a jövő héten itthonról dolgozik.
Nyulaztunk ma, hűvös volt, elkelt volna egy pulcsi rám... hazagondoltam. :)