2011. október 26., szerda

Előeste

Még soha nem volt ennyire ad hoc Hanna szülinapja, mint idén lesz.
Hiába a nagy terveim :), úgy tűnik a mostani valóban arról fog szólni, hogy örüljünk annak, ami végül kerekedik majd, és én ígérem (magamnak), hogy úgy lesz jó minden, ahogyan lesz.
Mert a tervek úgy szóltak, (eredetileg) hogy már a házban fogjuk tartani a kiscsaládos köszöntést, de a költözés előbb holnapra halasztódott, ma pedig kiderült, csak pénteken jönnek majd a dolgoink. Talán jobb is így.
Aztán voltak ovis tervek is, amik részben Csilla betegsége, részben Elvira tovbbképzése miatt nem fognak megvalósulni, így majd valamikor az őszi szünet után lesz tortája odabenn.
És voltak tervek a körítést illetően is, mert Hanna természetesen emeletes tortát kért, de ezt most sem én, sem a nagymama nem fogja tudni prezentálni... így arra kértem, válasszon egy marcipánfigurát helyette.
Édes volt, egy malackát kért, ami egyébként az elemetes tortán volt két évvel ezelőtt.
Abban pedig már csak reménykedem, hogy holnapra lesz csomagolópapír, mert legalább abban jó voltam, hogy Malajziából bőröndben hoztam haza az ajándékait, amik részben még Szinagpúrból, részben pedig anyukám által megutaztatva innen, de végülis onnan is utaztak egy kört (ilyenkor örülök azért, hogy hónapokkal látok előre :))... és be fogom tudni csomagolni mindezt.
De hogy kicsit elemelkedjen ez a poszt a szürke hétköznapoktól, és kapjon némi fennkölt magasságot is... emlegettük ma Danival, hogy hogyan indult el Hannánk öt évvel ezelőtt.
És nemcsak a hogyanja hatott meg, hanem a távlat is, hogy immár minden ujjacskára szükség van egy kezén ahhoz, hogy megmutassa, hány éves.
És közhely ide vagy oda, nekem felfoghatatlan, hogy már öt éve annak az éjszakának, amikor egy kényelmetlenül beállított szülőágyon azt álmodom, szülök. Talán nem is a rohanó idő végett olyan mellbevágó, hanem mert hiába nézegetem Hannu újszülött képeit, már nem látom a kis arcát bennük. Mintha levált volna arról a kisbabáról, és egy igazi nagylányos kislány született volna újra valahol út közben.
Édes kicsi Hannám... aki már érti a viccet, ma este pl azt, hogy hívjuk meg Devit a szülinapjára... amire azt válaszolt kuncogva, hogy nem is érne ide... és tényleg esélyes, hogy lekésne minket. Aki olyan érzékeny, igazi magyar gyerek, csacsogó, néha akaratos, sokszor engedő, törékeny, már nemisolyan vagány, mégis ügyes és bátor és kedves és okos és néha hisztis és undok is, amit cseppet sem bánunk...
És még sorolhatnám az ezer meg ezer színt, amivel egyben tanít és elvarázsol minket. A legnagyobb, és egyben olyan kicsike még.
Látom benne magamat is, de sokkal többször Danit. A kék szemét, a fehér bőrét, a szép kis fejét.
Öt éves lesz honap... el sem hiszem...
Isten éltessen sokáig Drága Kiscsillag!

:):) a terítő 5 éve ugyanaz :) mint ahogy Hanna tekintete is változatlan. :)

Lelleségek

Ma délelőtt legkisebb LelleRózánk megunva a plafon nézegetését, előbb a tengelye körül forgott egy felet, majd lassan, de határozottan, és meglehetősen szépen kidolgozva a hátáról a hasára fordult.
Természetesen nem rögzítettem a történelmi pillanatot, és hiába járkáltam fotómasinával felszerelkezve egész nap, Lellike nem produkálta a mutatványt ismét.
Igy aztán marad egy ujjszopizós (az első gyerekem, aki végtelen átéléssel szopogatja a hüvelykjét), meg egy kismonológos minivideo. Szerintem ez is édes :)





És hamár Lelleségek... a tegnapi éjszaka lett volna a harmadik, amit ez a kicsilány hang nélkül, szopikkal tarkítva alszik végig, szegényem hiába próbálkozott (és tette ezt meghatóan kitartóan egyébként), nem jött elég sok és elég gyorsan. Tíz perc után a nappaliban folytattuk a próbálkozást, sikerrel... és bele is aludt.
Úgy tűnik, jobb volna mindkettőnknek egy kicsivel többet aludni mostanában... :)

2011. október 25., kedd

Táviratilag a fontosakról

Hanna
Márkusszal angolul beszélgetnek. Rengeteg szót ismer és használ, és néhány többszavas mondatot is hallottam már tőle. A minap például ezt kérdezte: Where is grandma? Where is she? Tegnap este pedig simán utánam mondta ezt a nem is olyan rövidke mondatot: Aron this is not yours please don't take it away from me.
Változatlan lelkesedéssel megy oviba, és rettenetesen el is fárad. Sosem látott zabolázatlansággal viseli a délutánokat, nem kevés konfliktussal tarkítva tesóügyben.
Várja a szülinapját, ami idén úgy tűnik kissé háttérbe szorul majd, remélem csak a napján, ugyanis úgy tűnik, aznap költözünk...

Mikolt
Egyre jobb testvére Áronnak. Együtt játszanak mindenfélét, szövetséget kötöttek, sokszor még Hanna jelenlétében is inkább egymást választják. Mikolt minden reggel azt kéri, fonjam be a haját, és tényleg hagyja is. Ezzel a fonott hajjal egész nap rendezett az oroszlánsörény, és ráadásul nagyon szép tőle.
Sokat cumizik, ennek egyáltalán nem örülök, és csak reménykedem, hogy ha rendeződik az életünk, lesz egy kicsivel több energiám leszoktatni. Egyébként is jó sok konfliktusunk van, ismét felkerült a hisztigúnya, nem akar semmiben sem kompromisszumot kötni, és ha ehhez még fáradt is, akkor végképp kezelhetetlen. Figyelem és igyekszem érteni, megérteni, elfogadni, de nem mondanám, hogy mindig mosolyogva megy ez.

Áron
Fantasztikus iramban fejlődik a beszéde, minden nap számtalanszor rácsodálkozunk, miket és hogyan mond már. Teljesen abbahagyta a szopizást, gyakorlatilag mióta Magyarországon vagyunk, nem kért cicit, pedig látja Lellét enni... Ami megmaradt viszont, az a kezem simogatása elalváskor. Ha épp Lellét szoptatom, akkor rám mászik, és addig ficereg, míg nem talál rajtam egy szabad felületet, amit fogdoshat.
Sokszor a mellénk húzott kiságyban éri az álom, olyankor kinyúl, hogy elérjen. Ha van valami a kezében, akkor az egyikkel engem, a másikkal a játékát fogja, és ha fordul, akkor cserél is. Egyébként is szenzációs, hogy úgy képes aludni akár reggelig is, hogy nem ejti ki a kezéből a kincsét. :)
Tegnap este egy autóval aludt el. Mikor már éreztem, hogy kezdi elveszíteni a tónust, megfogtam az autóját, ami igazából egy mentőautó volt... Azonnal visszarántotta a kis kezét, miközben felháborodva rámmordult... autó! :) Majd javított: busz... és elaludt :):) Kezdhetem gyakorolni a járművek neveit :):)
Ma reggel pedig odajött, megölelt, és azt mondta: mama szejet. Mit is mondhatnék... :):)

Lelle
Tegnap találkoztunk az általam ismert 4. Lellével. Jól megszemlélték egymást a miénk, meg a másfél év körüli. :) Az ő anyukája is ránkcsodálkozott, meg is beszéltük, hogy nem túl gyakran találkozik az ember egy Lellével. :)
Lellike egyre több időt hajlandó hason tölteni, de a támaszai neki is elég gyengécskék. Gyakoroljuk, de még nem látványos az eredmény, inkább könyököl, meg rágcsája a kezeit, közben nézelődik. De legalább már nem kiabál az első másodperc után. :)

Este először hangosan kacagott. :) És hiába már negyedjére éljük át ezt a csodát, ezek az elsők mind varázslatosak.
Természetesen Dani volt a kiválasztott, játszottak, és Lellének annyira tetszett, hogy hosszan nevetgélt a kis gribedlis. :)

2011. október 24., hétfő

A föld pedig forog tovább

Pedig vannak pillanatok, amikor úgy érzem, kimerevedik egy egy kép, amit érdemes jól a szívembe vésve megtartani, akár kellemes, akár kevésbé... csak azért, hogy legyen miből táplálkozni.
Vagy legalábbis mert hiába is ücsörgök gondolatban azon a kis sziklán, várva a lélekdarabkámat, rá kellett döbbenjek, hogy egy részem már mindig Malajziában fog élni, és lassan fel kell hogy álljak, és tovább kell, hogy menjek anélkül, hogy megérkezne.
A kérdés csupán annyi, hogy lehet-e nélküle is teljes az itt...

Penangon boncolgattuk egy este, hogy mitől is félek én igazán a hazatéréssel kapcsolatban, és erre a kérdésre még máig is csak keresem a valódi választ. Azért érlelődni látszik, pláne, hogy már jelen az idő, az itt és most világában pedig sorra érnek az impulzusok, amik megerősítik, vagy megcáfolják a félelmeimet.
Az első talán az volt, hogy míg nekem időre lenne szükségem, meg egy kis barlangra csak magamban, ahol újrafésülhetem a gondolataimat, újradefiniálódhatnak az alapvetések, kidolgozódhatnak a stratégiák, finomhangolódhatnak a rutinok. Az idő pedig korlátos, mert egyfelől a gyerekek határozzák meg a tempót, ha mással nem is, azzal mindenképpen, hogy keretet adnak a teendőknek, amik egymásba fonódva megállás nélküli hullámzást adnak az életemnek.
A barlang is vágy egyelőre, és míg nem a saját várunkban ücsörgünk, az is marad. Nem mintha nem lenne számtalan előnye annak, hogy más várában vagyunk most otthon...
Másfelől pedig, és íme a második számú... azt gondoltam, hogy majd mindenki, aki itt szeret és ismer, azt várja majd, aki voltam... én pedig egyáltalán nem tudom, hogy ki lettem út közben, hogy mennyit változtam, és hogy ez a változás ne tűnjön nagyképűségnek, ne okozzon csalódást, ne legyen se túl visszahúzódó, se túl harsány... talán nincs is elég energiám megtartani azt, aki most vagyok úgy, hogy közben természetes, hogy a kontextus hívja azt, aki voltam, mielőtt elindultunk volna.

Pedig biztosan igaz, hogy aki olvas, az ismeri ezt az arcot is, és aki szeret, az biztosan elfogadja a négygyerekes létemet is, az összes változással együtt.
Csak annyit kell tennem, hogy figyelek magamra, és annyit engedek be és ki, amennyit bírok. Ez viszont nem is könnyű feladat. Mert nekem is hihetetlenül jólesik végre érezni, hogy kapcsolódhatok, hogy a virtuális hálóból valódi lett, hogy annyi figyelmet kapunk, amit talán meg sem érdemlünk, csupán, mert itt vagyunk...
Adni pedig nekem is jobban esik, mint kapni.
Még akkor is, ha Lelle okán jogos valamennyire, hogy ebben a duálunióban egyelőre meglehetősen kiszolgáltatott a lelkem, és még mindig vannak feldolgozásra váró mozzanatok a születéstörténetünkben is.

Talán emiatt a legigazabb a tézis, hogy az a lélekbuborék már mindig oda köt minket Lellével. Még akkor is, ha neki semmi kötődése nem lesz idővel KLhez, csupán egy lakcímkártya üvölti egyfolytában, hogy ő más mint a többiek.

Hát itt tartok éppen, félúton az emésztésben, nyitott szívvel, és szemmel, üres kézzel és kiürült fejjel, szivacsként szívva minden apróságot az ittből. Sok sok nagyszerűség és sok nehézség egyvelegében keresgélve a horgonypontokat.
De talán lassan megérkezem.

2011. október 22., szombat

Lovak minden mennyiségben

Sokszor volt már szó a gyereke állatszeretetéről, és arról is, mennyire nagy öröm nekem látni, milyen magától értetődően kapcsolódnak az állatokhoz a mieink, Hanna minden félelem nélkül, Mikolt némi tartással, de nagyobb kíváncsisággal, Áron pedig zömmel a ettő között balanszírozva, de inkább osztozva Hanna lelkesedésében őszinte rácsodálkozással.

Malajziában nem volt túl sok alkalmuk állatos élmények halmozására, a tó mellett kutyáztak, a boltban macskázta sokat, halakat etettünk gyakran, és hétvégénként nyulaztunk, őzikéztünk zömmel. A lovaglást, a lovak közelségét meglehetősen korlátos keretek között tudtuk csak elérni, pedig Hanna nagyon szeretett volna akár minden nap találkozni velük, nem is beszélve a lovaglás gyakorlásáról. De akármennyire is szerettük volna mindannyian folytatni a magyar hagyományokat, ott erre nem volt mód.

Igy aztán természetes, hogy amint Feri felvetette először, hogy lenne-e kedvük, számolták a napokat, hogy mikor mehetnek ismét Csobánkára, Szofihoz és a többiekhez.
Ma másodszor voltak, és mert Danit inkább a munka szólította, csatlakoztam hozzájuk a két kicsivel együtt.

Hanna a lovardában már otthonosan mozog, bemegy az istállókba, és figyeli, melyik lóhoz lehet közel menni, melyik engedi, hogy megetesse, megsimogassa.
Hátul vannak a pónik, hozzájuk egészen közel lehet menni, Hanna persze kihasználja a lehetőséget, és barátkozik. A lovak pedig érzik ezt a fajta nyitott, szeretetteljes közeledést, és engedik. :)


Fantasztikus látni mindezt, nagyon nagy öröm Hanna felszabadultságát élvezni, akár a földön van, akár a nyeregben.
A kicsik pedig ellesik Hanna lelkesedését, Mikolt bár óvatosabb a földön, a nyeregben magától értetődő bizonsággal ül, és csinálja amit az oktató kér tőle. Egy éve még egy virsli húzóereje kellett az önálló munkához, ma már erre távolról sincs szükség. :) Mimi ügyesen, a maga mazsola módján kőröz a karjával, ül háttal a nyeregben, és miután vége a foglalkozásnak, magától megy és köszön a lónak, simogatja meg a fejét.
Érzik, hogy a ló és a lovas közt van kapcsolat, fontos nekik is ezt kimutatni, nekem pedig mitagadás végtelenül örömteli a látvány.

Ma Áron sem maradhatott ki a sorból, amint látta a lányokat kobakban, neki is a fejére kellett tenni egyet, és ő is büszkén ült fel a nyeregbe, sőt le sem akart szállni, mikor végre egymaga lehetett odafenn. Eljön még az ő ideje is... gondolom hamarosan.

Jó levegő, szép lovak, édes gyerekek... kell ennél több?...

2011. október 21., péntek

Hanna balerina

December volt még, mikor Hanna először találkozott ezzel a műfajjal.
A DesaParkcity központjában vasárnap délelőttönként volt balettórája a zömmel kínai csapatnak. A tanárnő egy fiatal, szintén kínai, elég szigorú arcú, de látszólag igen profi lány volt, aki a hely apróságához képest nagyon magas elvárással volt a kislányok felé, akik viszont valódi balerinákként követték az utasításokat. A legidősebb talán hét éves lehetett.

Hanna is, és Mikolt is lenyűgözve állt a "kirakat" előtt, és minden alkalommal feltették a kérdést, mikor mehetnek ők is táncolni. Egyszer meg is kérdeztük odabenn, úgy tűnt akkor, hogy május elején indul majd kezdő csoport, végül azonban nem került sor a beiratkozásra, aminek részben az volt az oka, hogy óckodtam egy ilyen komoly foglalkozástól, nekem sokkal fontosabb szempont lett volna, hogy valaki megszerettesse a balettet a lányokkal, mintsem hogy kezdettől fogva a profizmusra helyezze a hangsúlyt.
A kérdést elnapoltuk.

Egészen addig, míg Szilvi pincéjéből a múlt héten előkerült két pár balettcipő, és egy balettruha. A lányok azóta minden nap felvették a cipőket, egy cseppet sem törődve azzal, hogy csónakáznak benne, és egymás után a ruhát is, akinek épp nem jutott, az volt a tanítónéni, a másikuk pedig a rózsaszínű balerina. :) Megunhatatlan, és mitagadás, egyikük csinosabb a kis muszlinszoknyásban, mint a másikuk.

A minap az oviban egy plakátra lettem figyelmes, amin balettórát hirdetett egy lány. Felhívtam Lilit, Hanna pedig szerda este óta már alig várta, hogy eljöjjön a péntek, és mehessen.
Igzatottan vártuk mindketten, vajon fog-e tetszeni neki, de amint megláttuk Lilit, kétségem sem maradt felőle, hogy a legjobb helyen vagyunk. Lili a kínai lányhoz hasonlóan nagyon profi, azzal a különbséggel, hogy egyben mosolygós, és gyerekcentrikus is.
És bár be nem mehettem az órára, Hanna úgy jött ki, hogy mikor lesz a következő alkalom, és bemutatott mindent, amit tanult. :)

Az pedig csak hab a tortán, hogy az időközben szövődött barátság Juli és közte még egy közös programmal is erősödni látszik, Julival is jár a csoportba. :)

Osztozunk

Dani a héten már a jövőre készülve dolgozott, ezért korlátozott volt a notebook hozzáférésem. Ez az oka, hogy nem született, csak egy névtelen bejegyzés, amit direkt nem töröltem, hogy emlékeztessen arra, mit is akartam írni. :)
Talán a hétvégén lesz mód rá, hogy pótoljam...

2011. október 18., kedd

2011. október 17., hétfő

Manógyerek

Ha egyszer feltöltődik az akku...

Fáradunk

Ha Lelle lenne egyedül, és mondjuk ő lenne az első, akkor se lenne könnyebb dolgom. Emlékszem még, milyen nagyon nehezen sikerült végre ráállnom akkoriban Hanna csecsemőritmusára, mennyire nem volt könnyű elaludnom akkor, amikor ő is aludt. Pedig mindenki mondogatta, aludj, amikor a babád is, de ezt hirtelen betenni a rutinok közé cseppet sem egyszerű... sőt. Ha végre elaludt, feszülten figyeltem, mikor fog újra felsírni.

Lelle hiába negyedik, nagyjából olyan kóválygósak a napjaim, mint annak idején Hannával voltak. Az ok egyszerű. Most, hogy tudnék akár állva is aludni, és akár öt perc alatt is szépeket álmodni, most itt van másik kettő, vagy három, akiknek szükségük van rám nap közben... amikor Lellénk zömmel az igazak álmát alussza.
Mióta magyarhonban élünk, Lelle látványosan felcserélte a nappalait az éjszakáival, és nap közben rengeteget alszik (ébresszem... hahaha, nem lehet ám), éjjel viszont sokat van fenn. Mondjuk kétnapos váltásban többet, mint nap közben.
Mondjuk egy kezemen bőven meg tudom számolni, hányszor volt olyan éjszakánk az elmúlt 17 napban, amikor este tíztől reggel kilencig csak szopik szakították volna meg az idillt a miágyunkban. Mert Lellike most kiabál ha megébred, ettől persze kinyílnak a szemei is, és esze ágában nincs visszaaludni...

Tegnap például éjfélkor kezdett rá, enni nem akart, csak kiabált, én pedig kínomban jobb híjján fél egykor újra megfürdettem, aztán megetettem, és háromig sétálgattam vele a konyhában. Azóta alszik... Nekem pedig mikor a fürdőben belenéztem a tükörbe, és a karikás szemeim égővörösen néztek vissza rám, zsongott a fejem, és kicsit szédültem már a fáradtságtól, sírhatnékom volt... nem túl sok mindent kívánok vissza Malajziából, de a jólalvó Lellémet nagyon...

2011. október 15., szombat

22 hónapos lett a kisdömper

Olyan nagy lett...
Nemsokára két éves, de nekünk inkább még alig két éves.
A három legnagyobb változás ebben a hónapban az új fogacskák, a beszéd, és a hosszúujjú-szárú, sok ruha.

A fogakkal, mint mindig most is együttjárt a bújósság, leginkább a letehetetlenség :), amire főképpen Danit szemelte ki magának, de ha Dani nem is lett volna kéznél, akkor is inkább férfiakat keresett magának, mondjuk Ferit, vagy Matyit. Az alsó szemfogak, és a bal kettes bújt ki, a felső szemfogacskák már áttörtek, de gyanítom, ezek is okoznak még fájdalmat néhanap, mert igen változatos a hangulata napról napra. Rosszabb periódusaiban rettenetesen hisztis lesz, sokat sír, megsértődik hamar, és cipelni kell álló nap.
A homeos kúp (végre eszembe jutott, hogy ilyen is van) sokat segít az éjszakákon, gyakorlatilag végigalussza a mellettünk álló kiságyban. Ha fel is ébred, akkor is elég, ha megsimogatjuk... igen, akár Dani is elég most.
Kíváncsian várom, hogy ha hazaköltözünk, milyen forgatókönyv szerint változik ez, egyelőre nem is tervezek, vagy ha igen, csak azért, hogy az ágyát be lehessen tenni valamelyik szobába.

Az ősz egyben a sok sok ruhát is ránkkényszerítette, Áron lelkesen öltözik, nem gondoltam volna. Persze néha előfordul azért, hogy zokniban, vagy mezítlán szökik ki az ajtón, és nem zavarja, hogy odakinn farkasordító hideg várja a benthez képest.

Ezzel együtt természetesen új szavakkal bővült a szótár, úgy, mint tapusz (kapucni), és zokki, meg sapi, sapo, és tabát. A kétszavas mondatok tára is bővül, természetesen fogalmam sincs mikkel, mert lejegyezni teljességgel lehetetlen, az egyetlen, amire emlékszem, egy autótologatásos játék kommentje volt, miszerint: autó megy. haza megy. Ellágyult a szívem tőle. :)
A kedvencek most a mezözűsz, amit énekel az autóban, mikor megállunk, és sokáig nem tudtam, mit jelent, mára kiderült :):) megjöttünk. Aztán itt a titössz (kikötsz), amit szintén énekel, a tepüt (ketchup), a nejész (nehéz), amit összeráncolt szemöldökkel préselve mondogat, a pios (piros), amit helyesen használ, viszont minden színre is :).
Egyre tisztábban szól, egyre kevésbé sejpeg, kifejezetten szépek az ó-i, például.
A leggyakrabban használt szava mostanában ez:



Nagyhangú, erős akaratú, figyelmen kívül hagyhatlan kisdömper, igazi fiú, akivel nekem talán a legnehezebb, akivel elindulni olyansmi, amit háromszor veszek fontolóra, mert hangos, erős akaratú és kisdömper. :)
A minap fiús családban voltunk vendégek, akkor azért látszott, hogy mindennek ellenére lányok között szokott, hogy ez előny-e vagy sem, majd kiderül. :) Nekem jólesett látnom mindenesetre, hogy tud ő csendesebb, lágyabb lenni, mint idehaza.

2011. október 14., péntek

Rohannak a napok

Mióta Magyarországon vagyunk újra, felpörgött az idő a mi számításunk szerint. Minden napra van tennivaló is bőséggel, hála a hűvösnek az öltöztetés procadurája legalább egy negyed napot tesz ki, aztán pedig számtalan helyre hívnak látogatóba, mi pedig örömmel indulunk mindenhová. A gyerekek lassan telítődnek is, ahogy elnézegetem őket indulni már egyre kevésbé van kedvük, még akkor is, ha az adott célponton már mindenki jól érzi magát (esetenként Lellét kivéve, aki valószínűleg hálás volna egy egy otthonülős napért).
Főleg az elmúlt egy évünk egyhelyben maradós rutinja után szokatlan ez, de valószínűleg az is közrejátszik a nagy jövés menésben, hogy még mindig nem otthon lakunk, hanem anyukáméknál, ahová korlátozottan hívok barátokat, részben az ő nyugalmuk érdekében is. Annyit kapunk tőlük, hogy úgy gondolom, elég nekik, hogy Lelle párszor azért rázendít éjjelente, no meg, hogy mindig zsizseg a ház a sokgyerekünktől. :)

Ez hát az oka annak, hogy kevesebbet írok, de remélem idővel visszaállunk a már begyakorolt kis kerékvágásba, és kicsit több időm is lesz majd jegyezni a múlót. Mert téma akadna, de a napi fél óra, amit a bekapcsolt gép előtt töltök, nem sok. :) És akkor is inkább Benneteket olvaslak, ahelyett, hogy írnék.

Még kicsivel több, mint egy hét, és újra költözünk, addigra érnek haza a dolgaink. Ez természetesen mégegy új hely, Áronnak és Lellének leginkább, nyilván ismét felfordul majd az egész eddigi élet, de remélhetőleg egy darabig aztán marad az az otthon. És onnan már csak a karácsonyra várunk majd. :)

És míg el nem felejtem... kisebb technikai problémával küzdök telefonügyileg, így akit még nem hívtam volna, annak az az oka, hogy nem tudom a számát. Aki úgy érzi, hogy szívesen hallaná a hangomat és tudja a számom, ami a régi, az ne habozzon.

2011. október 11., kedd

Igy fürdünk mi

Anyukáméknál (is) az egyik lesűrűbb napszak az este. A négy bogarat megvacsoráztatni, megfürdeti, ágyba tenni nem kevesebb, mint másfél óra alsó hangon, még úgy is, hogy ilyenkor legalább négy felnőtt jut a négy gyerekre és pörög a dolog.

A fürdést szeretem a legjobban ezen programpontok közül, azért is talán, mert itt olyan nagy a kád, hogy hárman kényelmesen elférnek benne. Sőt, mióta Manóék nekünk adták a bébipancsolásra is alkalmas fekvőkét, már négyen lubickolnak. Mondanom sem kell, hogy mind a három nagy készséggel segít megfürdetni a legkisebbet, aki egyelőre nagyokat pislog a dolog felett, de hagyja magát. :) Tegnap este már harmadszorra volt ugyanaz a forgatókönyv, úgy tűnik, megunhatatlan. :) Igy aztán nekünk pár percig nem marad más dolgunk, mint csodálni őket, meg mosolyogni a kádnyi gyerekünk csodálatos idomain. :):)

Kicsi Lelle 3 hónapos

Kék gombszemű hajasbaba.
Mikor más kezében látom, akkor tűnik csak fel, milyen hosszú lett.
Lassan átáll ő is magyar időszámításra, ma éjjel már nem kellett felkelnünk vele, kétszer szopizott is, és aludt tovább, hogy fél kilenc előtt egy kicsivel a tőle megszokott, de már régóta hiányolt mosollyal ébredjen.
Mikor megérkeztünk, teljesen össze volt zavarodva, sírósabb is lett egy ideig, és még mindig sokszor eltörik a mécses, de ennek egy jelentős hányadát annak tudom be, hogy ahogy a mi gyomrainknak is szokni kellett az itthoni ételeket, ő ezekre még érzékenyebben reagál. Volt hát még majdnem két hétnyi újszülöttkor itt is, aminek ahogy most látom, lassan a végére érünk.

Rengeteget alszik, a hűvös és a sok oxigén a pára hiánya megteszi a hatását, vannak napok, amikor csak enni ébred fel, és maximum egy fél óra múlva már ismét alszik. Mikolthoz hasonlóan Lelle is azt szereti, ha a feje le van takarva, olyankor tud igazán ellazulni. Másoknak ez ijesztő is, sokszor kérdezték már, kap-e levegőt az a szegény gyerek, de a szegény gyerek olyan édesdeden szuszog ilyenkor, hogy öröm hallgatni. Egyébként is meglehetősen fázós, jól be kell bugyolálnunk, így aztán újabb értelmet nyert a paplan, amiből immár három gyerekünknek is jutott.

Ha épp nem alszik, akkor sokat dumál, rikkant, heőzik, és mosolyog a két kis gribedlijével. Pár napja nyúl játékért, ütöget, és a hétvégén minimális rásegítéssel megfordult hátáról a hasára. Hason még mindig nem szeret lenni, pár másodperc után hangosan reklamál. Tornáztatom, amikor van rá idő, nyitogatjuk a kis öklöket is, ez általában nagyon tetszik neki.

A szopikérdés hullámzó, most már le lehet vele ülni, viszont most egy ideig (szerencsére ez már múltidő) nem lehetett álmában, fekve megetetni, megébredt éjjel, és kiabált, csak ücsörögve fogadta el a tejecskét. Változatlanul nem szeret dolgozni, ha nem ömlik, akkor kiabál, trükköznöm kell vele, hogy aztán lelkesen nyeljen, mikor végre beindul. Elfogyni nem fog, szépen gyarapodnak a hurkák, egészen husis combocskái vannak, mérni még itthon nem sikerült, majd megpróbálom, de biztosan hat kiló felett jár már jócskán.
Update: Pillelányka 5600 gramm :):) és 62 cm.

Egyébként pedig egy kis hercegnő, bájos, formás, édes, tejillatú, mosolygós kis gyöngyvirág. Kétségkívül a legkedvesebb legkisebbünk. :)

2011. október 10., hétfő

A nap kérdése

Hanna harmadik alkalommal ment oviba.
Ma reggel csacsogva, ugrabugrálva ment végig a folyósón. Talán ez leírja, mennyire szívesen van ott.
Dani jelezte, hogy ma már bent is ebédel, az egész hétvégénk azzal telt, hogy ezt emlegette: mikor ehet már az óvódában.
A következő kívánsága, hogy ott is alhasson, amiről fogalmam sincs, mennyit ért, hogy képes lesz-e egyáltalán, az végképp kérdés, mindenesetre annyira vágyik rá, hogy ma Elvirától azt kérdezte:
- Elvira néni, hol kell engem befizetni, hogy itt alhassak?
Nyilván, ha engem nem is lehet meggyőzni, akkor majd fizetünk a dologért. :)
Egyébként meg lehet, csak éppen nem rajtam múlik, és amikor ezt megemlítettem neki, szaladt Csillához, hogy vele alkudozzon.
Hát itt tartunk. :) Az én nehezen elpihenő kisbabámból komoly ovis lett, aki igényli a másholalvást. Akadály elgördítve, szerdán először bevisszük a kiskendőket, és meglátjuk, mi lesz a vége.

2011. október 9., vasárnap

Találkozások

Az elmúlt 10 nap a nagy találkozások ideje volt.
Lelkileg éppoly megmozgató, mint amennyire csodaszerű. Mert olyan régen volt már, és mert mégis olyan, mintha nem is telt volna el majdnem egy év.
Ha most nem tudnám, hogy sok ilyenünk lehet, és nem a klasszikus expat életet éljük, amikor évente pár hétbe kell besűríteni minden fontos találkozást, akkor eléggé mélyen magam alatt lennék most.
Igy viszont egyszerre nagyon jó érzés, hogy ennyi barátunk van, ugyanakkor néha alig bírom feldolgozni, hogy most egyszerre ennyi sok szeretetet, törődést, érdeklődést, beszélgetést, kapok.
Persze a fényképezés rendre elmarad, pedig olyan jó volna visszaadni most képekben is azt a sok örömöt, amit a gyerekeken is látok, minden alkalommal, amikor újabb és újabb régenlátott barátjuk kerül elő.
Áron az egyetlen (Lelle még csak a szokatlant igyekszik feldolgozni), aki minden új helyen megilletődve figyel, vajon ma este ott alszunk-e. Idővel azért ő is oldódni szokott, és lelkesen próbál ki minden új játékot, kapcsolódik az aktuális csapathoz.

A lányok pedig olyanok, mintha el sem mentünk volna, pedig az ő életükben elég hosszú idő telt el, mióta utoljára látták a barátokat, nekem pedig örül a lelkem, ahogy minden alkalommal bebizonyosodik, valódi barátságok ezek, pont olyan egyetértésben, ahogy egy éve, csak a játékok mélysége változott a korukkal együtt.
Nem is sorolom a múlt hét összes együttlétét, mind hihetetlenül fontos volt nekem, és nem győzném betűkkel, mennyire hálás vagyok ezeknek az óráknak. Mert segítenek hazaérkeznem, megerősítenek abban, hogy elhiggyem, képes leszek megküzdeni a most hegyeknek tűnő nehézségekkel (amit a sokgyerek-tél-egyedüllét-bezártság félelmteli gondolatai okoznak), és elsősorban okot adnak arra is, hogy megtapasztaljam, az igazi barátságaink nem múltak el, sőt... És még nincs is vége a sornak, előttünk van még egy jópár találkozás.

És már alig várom, hogy hazaköltözzünk, és kinyíljon az ajtó, és jöhessen akinek kedve van.
Remélem, sok ilyen lesz. :)

És hogy mégse múljon el kép nélkül ez a poszt, íme néhány a tegnapi dunaparti Leólátogatásról, és bár a vízhez nem jutottunk el, egy cseppet sem bánom. :)

Mert volt benti játék összhangban és kisebb csörtékkel, ahogy az már lenni szokott ha öt gyerek együtt játszik, és volt játszóterezés is, és legközelebb lesz kacsaetetés is... Ha Hannán múlik, mielőbb. :)

2011. október 8., szombat

Ősz

Megvárta, míg kicsit ideszokunk, ez kétségtelen.
Ma megérkezett az az ősz, ami már kihívás nekem. Szeretem a színes leveleket, rugni az avart, jólesőket szippantani az illatából, kicsit még dideregni is.
Azért most mellbevágott, mikor reggel ismét alig tudtam követni a gyerekek tempóját, akik már régen ki akartak volna menni az udvarra, míg én kerek egy órán át szedegettem elő a megfelelő mennyiségű és nagyságú ruhadarabokat, mire végre mindenkin volt kapucnis pulcsi, sapka, és meleg mellény is.

Talán azért is érezzük úgy magunkat, mint akik el sem mentek, mert majdnem egy éve épp ilyen időben hagytuk itt a házat, a családot, és lám most is a hulló levelek között talál minket Budakeszi. Eddig csak örömködtem a napsütésnek, most egy kicsit dideregve pislogtam és elképzeltem, milyen lesz majd otthon, amikor már a helyükön lesznek a dolgaink... no akkor majd jöhet a hó is akár. :)

A gyerekeknek úgy tűnik mindegy, csak kint lehessenek, Hanna az egyetlen, aki fázósabb a többieknél, ő egész délelőtt zsebre tett kézzel mászkált, bélelt cipőben, amit tegnap vettünk neki (az eladónő némileg értetlenkedett rajta, miért akarok már most melegbundás bakancsot venni, mikor még hol van a december... pedig jó választás volt :)), és még egy jókora sálat is a nyaka köré kellett tekernem. :)
Az ő kérésére felmentünk a kisállatkertbe a Vadasparkba. Igazi hazaérkezős élmény volt mindannyiunknak, a csípős hideg ellenére alig akarózott elindulni hazafelé. Minden állatot megetettek fenyőtüskékkel, csacsit simogattak, kecskéket bámultak, bocit néztek.

Lelle az egészből csak annyit látott, míg pár másodpercre kinyitotta a szemét, majd gyorsan vissza is csukta, biztos, ami biztos, bele ne menjen a hűs.

A képeket rendezgetve olyan ismerős és egyben szokatlan volt a látvány... egy hete még elég volt egy rövidnadrág... és mégiscsak ezek az igazi októberhez tartozó képek. Hiányzik is az, meg természetes is ez.
Ime egy tavalyi kép.

2011. október 6., csütörtök

Áron kétszavasai

Azt hiszem ez a kedvenc korszakom.
Amikor elkezdenek beszélni, és hirtelen egészen új perspektívát kap a velük való lét. Végre bele lehet látni kicsit a fejükbe, és néha még azt is le lehet követni, hogy egy egy gesztus mit is jelent az ő értelmezésükben. Nem mintha a szavak jobbak volnának sokszor a jól bevált egyéb kommunikációs csatornáiknál, de mégis olyan megható, ahogy formálódnak a szavak, tisztulnak, gyűlnek, hosszabbodnak.

Az első három szótagos szavaknál már majdnem könnyek szöktek a szemembe, pedig ez már a harmadik gyermek... A legédesebbek a papajom, meg a pijjangó, amit nagyon mély basszusban, hihetetlen hangosan mondogat. :) És persze, amikor ezek már megvoltak, tudtam, teljesen felesleges gyűjtenem a szavakat, mert ez itt a szótári robbanás, vagyis napi rengeteg szóval bővül a repertoár, még akkor sem tudnám követni, ha cetlivel-cerkával felszerelkezve rohannék a villámúrfi után. Hátmég Lellével a kezemben.

Azért megemlékeztem magamban csendesen, hogy lám, eljött az idő, és már nem csak utánunk mond, hanem előre is, magától is. Kész a kapcsolat a fejében szó és kép között. Majd vártam, mikor indul el az újabb csoda, a mondatgyártás.
És lőn.
Eddig összesen háromszor hallottunk tőle kétszavas mondatot, az első kettőre szégyen vagy sem, nem emlékszem, csak tudom, rettenetesen édes volt. :)

Ahogy ma is.
És olyan nagyon jellemző a mostani kapcsolatukra ez a kis szösz.
Ma reggel a nappaliban vártam, hogy kinyíljon a szemem, közben a két (kiskakas) középső a fürdőben zúzta egymást. Perszehogy sírás lett a vége (mostanában azért már nem egyértelmű, ki húzza a rövidebbet), Áron jött megbántva, azzal, hogy:
- Mimi ejvesz.
:) Még sosem örültem ennek ennyire...
Egyébként is megölelgettem volna, de ma különösen sokáig puszilgattam a kis kereket.

Megérkezős

Dani mesélte, hogy van egy nép, akik ha repülnek valahova, egy jelentős időt a reptéren ücsörögve töltenek, arra várva, hogy a lelkük is megérkezzen. Valahogy így vagyok most én is ezzel a megérkezéssel. Fizikailag már itt vagyok, a lelkem egy része viszont még kering valahol a világban. Időről időre rámtör a hiányérzet, a melegé, néhány emberé, pár ételé, és néhány helyé. Odafelé ez nem volt, tudtam, Magyarországra biztosan eljutok még :). Malajziával más a helyzet. Oda, épp oda, ahonnan jöttünk már soha nem fogunk visszatérni.
Ezt feldolgozni pedig idő.
Annyira más az itt és az ott, hogy még közös pontot sem találok, nem mondhatom, hogy nem baj, mert ez itt jobb, mert nem jobb vagy rosszabb, egyszerűen más. Nagyon más.
És persze bosszankodom, mikor rettenet sok idő a négyet elkészíteni, akkor is, ha utána nyomban normális hőmérsékletben játszhatnak odakinn, ameddig csak tetszik nekik.
Például.

Lelle úgy tűnik lelkileg megérkezett, épp olyan mosolygós-sírós, mint amilyen volt... :) Neki fizikailag kellene végre ráállnia a magyar valóságra, mert a fél ötös ébredései kicsit elveszik az erőnket. :) És ha nem hatan laknánk egymás hegyén hátán (aminek kétségtelenül vannak igen szép pillanatai is), lehet, hogy könnyebben menne a szoktatás, de egyelőre nem örülnék, ha mindenki hajnalban kukorákolna, így aztán kénytelen vagyok Lellét kihozni a szobából, amire persze teljesen fel is ébred általában. Egyébként viszont szereti a hűvöset, ellentétben az előzetes félelmeimmel. :)

A többiek lassan megérkeztek testileg, lelkileg pedig látványosan. Összeszorul értük a szívem, ezért az egy évért, amiben nyilvánvalóan több volt a munka, mint az élvezet számukra, és ez ahogy nézem őket az én lelkiállapotaimtól is részben függetlenül igaz. Itt, bár én még dolgozom, ők olyan arcaikat mutatják, amelyekről emlékeim vannak csak, és bizony majdnem mind ide köthető. Hanna teljesen felszabadult, csacsog az összes útjába kerülővel, legyen az felnőtt, vagy gyerek. Kipattan az ágyból, és rohan öltözni, és egészen kinyílt az összes vonatkozásban. Veszekszik, kiáll magáért, szeret, kedveskedik, figyel, vagy épp nem. Mint egy rendes gyerek. :)

Mikolt egyelőre néha zavart, de Hannát figyelve a legtöbb helyzetben otthonosan mozog. Ő inkább figyel, és mindent megkérdez. A póznákról lógó vezetékektől kezdve a villamos vs vonat kérdéskörig.
Áron folyamatosan az udvaron lenne, hintázna. :) Neki a játszó is újdonság, a homokkal és a mászókákkal együtt. Szereti.
Persze az új helyek azonnal beindítják nála a menekülési reakciót, Vikiéknél a minap mindenre az volt a válasza "nem". Gyaníthatóan, ha azt hallotta volna, hogy ma ott alszunk, meg sem lepődött volna. Remélem, lassacskán hazaérünk majd végképp, és mindent szépen megszoknak itt.
Ezek a képek szerintem magukért beszélnek, úgy látom, jó nekik itt. :)

Dani érzéseiről nem tudok, annyi biztos, hogy nagyon jólesik neki a fehér kenyér, az almáspite... :) de majd megkérdezem, ha végre egyszer rendesen tudunk két szónál többet váltani. Mert most épp elég hajszolt azért az élet, és ha együtt vagyunk, akkor is legalább három gyerek van körülöttünk.

Bőrönd sztori

Naszóval.
Isztambulban elvileg áttették volna a bőröndjeinket a Magyarországra tartó gépre, gyakorlatilag hiába vártuk a reptéren őket... Sebaj, gondoltuk akkor, majd a délutánival megjönnek.
Este az ikeából hazafelé (szivacsot kellett vennünk, hogy elférjünk) Dani rájuk telefonált, mert a megbeszélés alapján úgy volt, hogy valamikor kilenc körül fognak befutni a ruhák, cipők, miegymás...
A telefonzsinór túlfelén az ember sajnálkozva magyarázta, hogy a délutáni géppel sem érkeztek meg a bőröndök, de ne búsuljunk, mert ha meg is jöttek volna, akkor sem szállították volna ki ma este (vagyis moshatom a bugyimat, hogy legyen holnapra... többek között), és miután Dani picit ingerültebben ecsetelte neki, hogy most épp saját otthonunk sincs, ahol halomban állnak a dolgaink és csak válogatni kell... a fickó megígérte, hogy fut mégegy kört, hogy kiderítse, mit tudnak a bőröndök tartózkodási helyéről.

Lepergett előttem a KL reptere, annak méretei, és elképzeltem, hogy három koffer épp Costa Ricában áztatja a testét a fehérhomokos partokon, másik kettő meg mondjuk Bangladesben héderel... Azért igyekeztünk a lehető legjobb arcot vágni, és vártuk a telefont.
Szerencsére nem kellett túl sokáig, még aznap későn este hívtak, hogy a bőröndöket elfelejtették feltenni Isztambulban a gépre, de a másnapi elsővel jönnek.

Végül vasárnap este meg is érkezett majdnem minden... a babkocsi cimkéje is fel volt vezetve a hat eltűnt dolgunk közé, pedig azzal együtt már hét itemet kellett volna keresni. Újabb kör, javítás, majdmeglátjuk mi lesz. Ember el, mi pedig rettentően boldogok voltunk, hogy mindenünk megvan.

Mígnem éjjel egy szoptatás közben eszembe jutott, hogy az egyik bőröndhöz fóliáztattuk a pihenőszéket egy pelenkázós szivaccsal együtt. Ez nem volt már rajta a bőröndön.
Másnap Dani ismét telefonos segítséget kért, az info: a vámosok nem szokták szétszedni azt, ami le van fóliázva. Vagyis ezt valamikor máskor tette valaki. (kinek kell egy pihenőszék for GS? ...) És ezért ők nem tudnak semmit sem tenni.

A babakocsit azóta is keresik, mert tegnap a KLIA-ról telefonált valaki, hogy vannak-e virágok a mi eltűntünkön. Nincsenek... De legalább tudjuk, hogy foglalkoznak a dologgal. Ha 21 napon belül semmi, akkor lehet kártérítést igényelni.
Öröm a helyzetben, hogy a leggagyibb tilitolit vitték el, nem a méregdrága verziónkat. Az összkár így "csak" kb. 20ezer. Ja meg a bosszankodás. :)

2011. október 5., szerda

Csak egy tajszám

Avagy így jár az, aki külföldön születik...

Lelle nem kapta meg a két hónapos kötelező oltását odakinnt, mert arra gondoltam, hogy ha annak lesz bármilyen utózöngéje, akkor az inkább már itthon legyen, mint ott kint. Egy dologra nem gondoltam, hogy ehhez ildomos egy tajszám is.

Megnéztem egy internetes oldalt, milyen papírokra van szükség ahhoz, hogy ezt kikérhessem neki, és úgy tűnt, mindenünk megvan.
Igy aztán, hogy mielőbb megkaphassa, ma Hanna leparkolása után bekocsikáztunk a Teve utcába, ahol a sorszámosztó fiatalember egy kérdést tett fel, van-e a gyereknek lakcímkártyája, mert anélkül tajszám sincs... ezzel pedig elindult egy kisebb bürokráciajáró lavina. Mert lakcímkártyája Lellénknek nincs. Erről viszont az oldal nem tett említést... sajnos.

Megvártam míg szólítanak, hogy megkérdezzem a hivatalnokot, az ügymenet mikéntjéről, nehogy még egyszer feleslegesen álljunk sorba a két legzizibb gyerekünkkel, plusz a csecsemőnkkel, ő pedig készségesen válaszolgatott is, és átküldött a Visegrádi utcába (ami szerencsére pár perc csak autóval), a központi okmányirodába a lakcímet bejelenteni.

A Visegrádiban azt mondták, hogy ezt a lakóhelyünkön kellene intéznünk, de ha csináltatunk Lellének személyi igazolványt, akkor adnak neki lakcímkártyát is. Igy aztán újabb sorbanállás, majd egy kedves hölgy érkezett, és elirányított minket egy ablakhoz, ahol egy pár perces számítógépbe bújás után kiderült, Lelle nincs regisztrálva a rendszerben, ezt ő innen nem tudja elintézni, vagyis irány vissza Budakeszire...

Nálunk nincs minden nap ügyfélfogadás, ma szerencsére volt. Némi folyósón rohangálás, udvaron őrjöngés után végre bejutottunk, ahol az újabb nagyon kedves ügyintéző mosolyogva elküldött mindket a Budafoki útra a bevándorlási hivatalba, mert ahhoz, hogy Lelle magyar állampolgár lehessen, nekik kell regisztrálniuk. Azt hittem elsírom magam...
Mert azt még csakcsak értem, hogy attól még, mert van neki magyar születési anyakönyvi kivonata, attól még nem magyar állampolgár. Ezt a státuszt elérni pedig mindenféle vizsgálat után lehet csak (gondolom megnézik, hogy mi azok vagyunk-e... többek között), ami hatvan napig is eltarthat, majd ha ez kész, akkor lehet lakcímkártyát készíttetni, ami további harminc nap ügyintézési idő...
Amit viszont nem értek, az az, hogy két magyar állampolgárnak külföldön született gyereke az anyaországban miért nem lehet magyar állampolgár a bevándorlási hivatal kihagyásával... de ennek nyilván van oka, csak az nekünk nem épp a legkényelmesebb.

Látva a kétségbeesésemet, a kisasszony azt javasolta, írjunk egy nyilatkozatot, amiben kérjük hogy Lellét regisztrálják magyar állampolgárként, ő pedig igyekszik elintézni, hogy ez a nyilatkozat elég legyen... azzal a feltétellel, hogy Lelle elvileg bevont útlevelét (ami végül azért nem tett meg a határon a hölgy, mert hosszú idő lett volna, így szerencsére még nálunk van (és egyébként az áll benne, hogy Lelle állampolgársága MAGYAR)) lefénymásolja és csatolja.
Megtettük.

Most minden papír az ügyintéző kezében van, a telefonszámommal, én pedig várom a hogyantovábbot. És remélem, nem kell majd kilencven napig várnom.
Ha pedig nem megy másképp, majd legfeljebb fizetünk azért az oltásért. Mondjuk az roppant vicces, hogy egyébként meg jól megbünteténének, ha Lelle ilyen sokáig nem kapna oltást magyar állampolgárként.

Kis pillangóm

Nagyjából normális napirendet tudunk már tartani, bár Lelle tegnap előtt még egy hajnali zengedezéssel értésünkre adta, hogy ő még maláj idő szerint él, de ma már mindenki végigszunyókálta a neki kellő mennyiségű órácskát, és egyikük sem kelt fél hét előtt.
Én még bízom benne, hogy egyszercsak fél kilenc is lesz ebből, de egyelőre azzal is tökéletesen elégedett vagyok, hogy nincs fél ötös riasztás.

Hanna hét körül ébredt, és az első mondata az volt: menjünk oviba.
Időben szólt (bár az összekészítése ennek a kis bölcsinek majdnem háromnegyed óra... (egyszer valaki kérdezte, hogy van időm megcsinálni a lányok haját minden nap... hát úgy, hogy nem kellett őket öltöztetni :)), megreggeliztünk, és fél kilenckor már mind a néggyel el lehetett indulni. Hanna nyolctól már az ajtóban toporgott, és amikor az ovi előtt leparkoltunk, kireppent a kocsiból, odabennt pedig hátra sem fordult, átvette a benti cipőt és már szaladt is.

Egyelőre ebéd előtt érte kell mennem, és majd a jövő héttől ebédel bent. Az alvás még kérdés, hiszen én itthon vagyok három apróval, ez pedig elég ok arra, hogy hazakérjék ebéd után Hannát.
Háromnegyed 12kor még az udvaron találtam a csoportot, Hanna három kisfiú és egy kislány társaságában túrta a földet odakinn. A három fiú egyszerre pattant fel, és kérlelték Hannát, maradjon, meg engem is, hogy egyen itt, aludjon már ma bent. Hannának sem akarózott elindulni...
Nagyon jó érzés volt mindezt látni, leginkább pedig megnyugtató, ahogy Hanna ide is megérkezett. Örömmel, várakozással, csalódás nélkül, teljesen magától értetődően közéjük valóképp.

Mikoltot ma sikerült meggyőzni, hogy ő még nem ovis magyar viszonyban, de egyszercsak majd ő is mehet... hogy mikor, az még kérdés, és bár nagyon szimpatikus volt a katicás óvónéni, akit az udvaron láttam, egyelőre örülök, hogy velem marad.

Finger crossed

Ma délután és holnap délelőtt Dani négy állásinterjúra megy. Egyik helyre sem ő pályázott, mindenhonnan őt keresték, így remélem az ő döntése miatt lesz csak nehéz majd. Azért drukkolok nagyon.

2011. október 3., hétfő

Első játszóterezés

Tegnap reggel fél tízkor már úton voltunk. Egyelőre gyalog, mert az autókérdés még a levegőben, vagyis pillanatnyilag anyukám jószívéből néha egy kölcsönautóval tudunk közlekedni (ebben nem férünk be hatan, ha mind gyerekülésben utazik), és hogy mikor lesz sajátunk, azt csak találgatni tudom.

Viszont itt helyben is olyan sok az újrafelfedezésre váró hely, hogy simán belefér, hogy csak úgy gyalogosan jöjjünk menjünk. És míg ilyen gyönyörű az idő, végképp megéri csatangolni.
Az első utunk a játszóra vezetett. A bőröndök híjján (külön posztban majd erről... szép hosszú történet) a hirtelen talált ruhákba öltöztettem őket (dejó, hogy volt itt is mindenünk), Lellét pedig bundába csomagoltam.
A nagyok, ahogy kiszabadultak az udvarra, azonnal nekiláttak makkot, levelet gyűjteni, felfedezni a füvet, fákat, hintaágyat. Olyan jó látni őket ebben az idillben, mégha az én szívem egy darabja még mindig nem ért ide... És persze nézegetem az új outfitjüket is, hosszú ujjakban, farmerban. Olyan csinosak :)

A játszón mi voltunk az elsők, nekem az odaút is fantasztikus volt, ismét megállapítottam, olyan, mintha egy két hetes nyaralásból érkeztünk volna. Azonnal birtokba is vették az összes játékot, homokoztak, olyan csendben, és nyugiban, amit már egy jóideje nem láttam tőlük. Az eszkimónak öltöztetett gyerekeimről a napsütés hatására egyre több réteg került le, Hanna végül mezítláb rohangált a homokban.
Találkoztunk pár ismerőssel is, jólesett magyarul beszélgetni. :) Aztán megérkezett Manó is a kis Blankával, Hanna azonnal a szárnyai alá is vette. Végül majdnem dél lett, mire elszakadtunk, én meg azon tűnődtem, mekkora kincs ez az idő, ez a környezet.

Hogy átálltunk-e?

Azt hittem, jó úton haladunk.
Bár nekem naponta többször van filmszakadás, át kell billennem holtpontokon, és kóválygok rendesen, de majd szép lassan elmúlik... remélem. Sokat segít, ha megpóbáljuk tartani a rutinokat, legalábbis időben. Márha megy...

Első este kicsit később feküdtek itteni idő szerint, mit ahogy szoktak ott adott esetben. Nem is ébredt egyik sem reggelig, és a délutáni alvást is katonás, megszokott rendben abszolválták.
Lelle ugyan negyed hatkor kinyílt, miután az egész napot amúgy átaludta, és vígan nézelődött. Dani volt vele, egy ideig én is kint voltam velük, de úgy éreztem, nem bírok a lábamon megállni, de hiába mentem vissza a többi mellé, nem aludtam semennyit sem, csak nyitott szemmel feküdtem, és moziztam, meg kattogtam, mert annyi mindent el kell intézni, meg kell nézni, át kell alakítani...
De bíztam benne, hogy a jó kis ritmus megmarad.

Erre ma hajnalban Lelle fél ötkor kelt Áronra, Hanna meg mindkettejükre. Mikolt és Dani alszanak, mi meg várjuk, hogy kivilágosodjon... vagy hogy elfáradjunk. Vagy mindkettőt...

2011. október 2., vasárnap

Az első benyomások

Álomszerű volt megérkezni.
Rettenetesen hálás vagyok a napsütésért, és a melegért, ami fogadott minket, olyan volt délben itt, mint este szokott lenni ott. Lelle még mosolygott is, mikor a nap a szemébe sütött. :)

A kicsik természetesen nem ismerték meg a családot, csak szép lassan tudtak mit kezdeni a nagy örömmel, amit éreztek mindenfelől. Áron úgy megijedt a kinyíló ajtótól a reptéren, hogy előbb visszaszaladt, csak egy kis bíztatásra jött velünk tovább, és kint is visszafogottan barátkozott. Aztán idővel oldódott persze, sőt, itthon egy hintázás után meg is barátkozott végül Ferivel. A mamámat persze megismerték, tőle nem régen búcsúztak el utóljára és Mari is ismerős volt azonnal, hiszen őt a skypon sokszor látták. Hanna nagylány. Elképesztő emlékei vannak, olyan régről, hogy csak csodálkozunk hitetlenkedve. Ő előreszaladt, alig várta, hogy megölelhessen mindenkit, az utolsó szakaszon, a fotocellás ajtók előtt eltévedt, és csak rohangált a kijáratot keresve. Akkor úgy éreztem, hiba volt őt elvinni, neki tényleg ez az otthon, és végig ez volt...

A városon jöttünk keresztül, jó volt bringázó, meg gyalogos embereket látni.
Az egyik átszállásnál, még korábban egy férfi magyarul kérdezett valamit, Petivel hirtelen nem tudtunk reagálni, mert egyszerűen nem értettük meg... A repülőn Hannának is hasonló élménye lehetett, mert az előttünk ülő gyerekeket hallgatva nagyra kerekedett a szeme, és mikor kérdeztem, mi olyan furcsa, azt válaszolta, hogy az angol gyerekek nem tudnak magyarul. :) És nem értette, hogy ezek nem angolok... :)

Itthon, belépve a lakásba olyan volt, mintha el sem mentünk volna, mintha ez az egész 11 nónap egy villanás lett volna csupán. A legfurább pedig az volt, hogy úgy áreztem, mintha KL egy kis autózásnyira volna, és ha szeretém akármikor megölelhetném Devit, vagy kimehetünk medencézni.
A félelmem, hogy a hideggel nem tudok majd megbarátkozni, eltűnt, természetes volt az este egyre hűlő levegő, mintha ehhez a képhez ez a hőmérséklet tartozna. Az azért hiányzik egyelőre, hogy a gyerekeket ne kelljen öltöztetni, és reggel, miután felkelnek, azonnal cipőt húzni a lábukra sem egyszerű.

A jobb oldalon való közlekedés meglepően magától értetődő volt azonnal, bár a kikanyarodásnál, körforgalomban azért lennének érdekes pillanataim még. Ugyanígy a gyalogos közlekedéssel is, mindenkit balról kerülök, és először balra nézek. Újra kell tanulnom ezeket.
Az, hogy lehet sétálni, olyan fantasztikus, hogy nem tudok betelni vele. A déditől Márkusszal hazasétáltunk, fújdogált a szél, sütött a nap, volt járda, egészen beleszerelmesedtem a látványba, a fizikai érzésbe.

Az este még az ikeát is megjártuk, az első élményem az volt, hogy milyen kicsit... pedig Feri meggyőződése, hogy nagy maradt :). Hogy az emberek magyarul beszélnek szintén nagyon furcsa, megszoktuk azt is, hogy bármit beszélhetünk, nem értik, illteve nem néznek rám, vagy nem kérdeznek vissza. Most hirtelen nem tudok mit kezdeni ezzel sem, és ha valakihez szólni kell, azt rutinból angolul teszem. Közben meg feszélyez is, hogy mindez, meg rém fura is, és hiányzik is az angol szó...

Az emberek magasak, egészen másképp öltözködnek, mint Ázsiában, sehol egy kendő, vagy egy bindi. Nekem sokkal öntudatosabbnak, önérzetesebbnek tűnnek, és ez nem feltétlenül kellemes élmény. Az ázsiaiakban több az alázat, sokkal többet mosolyognak, sokkal természetesebben veszik, ha kommunikálnak egymással. Itt, mintha az emberek a saját köreiket védve nem akarnának kapcsolódni sem.

A legérdekesebb pedig az volt, ahogyan a gyerekekkel bánnak itt, összahasonlítva az ottal. Mikor kimentünk, nekem iszonyú megdöbbentő volt, hogy nem kezelik a kicsinyeket egyenrangúnak, nem beszélgentenk velül olyan intenzíven, mint itt, nem tanítgatják őket az alapvető dolgokra, nem törekszenek az önálló felfedező kíváncsiság kielégítésére, egyáltalán nem törekszenek semmiféle igény kielégítésére. Akkor ezt nem tudtam megfogalmazni, de ma, mikor egy másfél éves forma kislány mellett guggolt az anyuka, aki épp három féle színű üvegmosót pakolt, és látszólag a dackorszak küszöbén egyáltalán nem őhajtott egyetlen darabot sem otthagyni... a mamája pedig magyarázott, terelt, kompromisszumot ajánlott, közben a színeket emlegette... hát ebben a szituban döbbentem rá, hogy ilyet én Ázsiában nem láttam. Soha senki sem ereszkedett le a gyerekéhez, és soha egyetlen gyereket sem láttam kiabálva hisztizni egy üvegmosó miatt.
Az Ázsiaiak ebből a szempontból sokkal fegyelmezettebbek, a gyerekeiktől már nagyon kicsi korukban elvárják, hogy azt tegyék, amit a felnőtt mond, nincs de még csak ezt, vagy de még egy kicsit... Soha senkitől nem vesznek el ezek a gyerekek semmit, nagyon korán megtanulják, hogy ami a másé, az a másé. A szülők a gyerekek tudásának a fejlesztését kiszervezik, arra az iskola való, hogy ismereteket közvetítsen, a környezet pedig olyan kevés igazán izgalmas ingert kínál a gyerekeknek, hogy talán nem is érdemes kérdezni...
Az ázsiai gyerekek a szüleik számára nem partnerek, hanem befektetés. Nem az a fontos, hogy megéljék a gyerekkort, hanem hogy mielőbb a legjobbak legyenek. És meggyőződésük, hogy ezt minél előbb elkezdik, annál jobb eredményt fognak elérni.
Favágásban, utasítások gyors és pontos végrehajtásában verhetetlenek, a kreativitásuk viszont nagyon csekély.
Sokkal kezelhetőbb, egyszerűbb, kiszámíthatóbb, kevesebb érzelmi energiát igénylő az a világ, ez itt pedig sokkal színesebb, de egyben zajosabb, kimerítőbb is.
Nekem még szoknom kell, és ugyanakkor meg nagyon izgalmas is.

És végül... nem tudom megunni a fehér kenyeret, a túrós palacsintát, a baracklekvárt, a finom sajtokat. És hiányzik a görögdinnye, a mango lassi, az ananász. De ezekért valószínűleg nem érdemes visszaköltözni :)

Magyarország felé

Még ma délelőtt is, tegnap este pedig a klubházas medencézés alatt pedig végképp teljesen abszurdnak tűnt, hogy ez az utolsó napunk itt, és hamarosan repülőre ülünk, majd pár óra és hazaérünk. Ezen gondolkoztam, mit is jelent nekem most, haza... Olyan, mint egy légüres tér ez a mostani, mert itt lenni már nem lehet, az ott pedig egyszerre természetes, és felfoghatatlanul távoli.

Aztán elérkezett az idő, és miután Devitől háromszor is elköszöntünk (nehezen ment nagyon), és Yohanától is elbúcsúztunk, kicsit rohanva ugyan, de végül mindenünkkel felpakolva elindultunk a reptérre. Az útidő igencsak forgalomfüggő, és péntek este lévén ráadásul kifogtuk a legnagyobb csúcsot, pedig már este kilenc volt. A távolság hatvan kilóméret, ennyit kellett volna minél gyorsabban letudnunk, hogy nyugodtan hátradőlhessünk. Annyi csomagunk volt, hogy a mi nagy autónkba is csak úgy fért be, ha a hátsó üléssort kivettük belőle, így Dani hívta a nagyon megbízható, ám igencsak csekély értelmű kínai taxist, aki jó sor idegeskedést okozott út közben, kezdve azzal, hogy nem értette, mit jelent egymás után menni, majd beállt egy olyan sorba, ami a másik két lehetőséghez képest meg sem moccant, végül mikor már lehetett volna 110el repeszteni, Peti egy csendes elszólására, miszerint Dani tankolni szeretne, 60ig lasított nehogy eltévessze az öt kilométer múltán esedékes lehajtót.

Kis hajhullás után végül megérkeztünk, és a hatalmas kupac csomagunkat (hat jól megpakolt nagy bőrönd) is sikerrel feladtuk, kis rásegítéssel 124 kg-t mért a kisasszony, így nem kellett fizetünk értük semmit. Az autó átadását kellet még Daninak megoldania, míg mi Petivel és a gyerekekkel nyolc kisebb csomag és három babakocsi társaságában könyvesboltoztunk, ezt is elintézte, az ember meg sem nézte vannak-e rajta sérülések, beült és elvitte.

A gépünk fél egykor indult, Lelle már az autóban elaludt, zsebbe tettem, és meg sem ébredt. Áron is pihent egyet még az üton, így meglehetősen vidáman viselte a kényszeréjszakázást, a lányok pedig nagyon ügyesen tették a dolgukat, várták, hogy elinduljunk végre.
Egy hatalmas géppel utaztunk Isztambulig, három-öt-három ülésnyi sorokkal, mi egy ötöst foglaltunk el az egyik vészkijárat mellett, ahol nem ültek előttünk, itt nagyobb a hely a lábaknak is. Abban bíztam, hogy a lányok lefekszenek majd a földre, de a mísz maláj utaskísérő előre leszögezte, hogy gyerek a földön nem alszik, pedig meg sem kérdeztem, szadab-e. Bosszankodtam, mert kicsik még, tudom, hogy vízszintesben tudnak aludni, másképp meg kérdés. Lelle és Áron kapott egy egy mózest a falra, Mikoltot próbáltam betenni az egyikbe, miután Áron inkább Danit választotta ágynak. erre is volt megjegyzése, miszerint toddler fekhet benne, nagyobb nem... Akkor sem, ha a nagyobb mindössze 100 grammal nagyobb.

Lellét végül betettem a vályúba, ő aludt is rendesen, kétszer szopizott, de mindkétszer vissza lehetett tenni. Áron egy darabig udvarolt a hölgyeknek, majd ő is elaludt, betettük a mózesbe, és maláj idő szerint Lellével együtt a szokott időben ébredtek. Hanna a földre került, Peti és Dani is felszólalt az érdekében, és elég nyomós indok híjján végül hagyták is. Mimi egy darabig a székében görnyedezett, aztán ő is lekerült, csakúgy, mint Áron, akit végül még vissza lehetett altatni.
Nagyjából két órányi út maradt ébren, amit evéssel, és mesenézéssel töltöttek, aztán leszálltunk Törökországban.

Az alvás ellenére természetesen nagyon fáradtak voltak, és mert egy babakocsink eltűnt, és a problémát úgy oldották meg az ezzel foglalkozók, hogy azt javasolták, várjunk, az üres hodályban rendesen fel is pörögtek, rohangáltak, hangoskodtak... főleg Áronnal nehéz ilyenkor, semmi nem köti le, és utána szaladgálni sem egyszerű. Idővel teljesen kifordult magából, és dobált, ütött, közben meg vigyorgott magán... majd észrevette, hoyg feltörte a lábát a cipője, amitől teljesen kiakadt, lerángatta magáról zoknistul, és kiabálta, hogy vaaaaj, vaaaaj.

No ekkor gondoltam, talán érdemes volna futnunk egy kört azzal, hogy mégiscsak a tiz harmincas géppel induljunk tovább, mert egyébként csak délután mentünk volna, a maradék tíz órát pedig vagy egy városnézéssal lehetett volna elütni (vizumköteles az ország, Lelle útlevele egy útra szólt csak, és hetünknek nem kevés összeget kellett volna kifizetni érte), vagy a transitban sétálgatással, könynézegetéssel, de egyikhez sem volt erőm, úgy éreztem.
Csodák csodájára volt még hely a gépen, így át is foglalták nekünk, ráadásul egy sorba sikerült mindannyiunknak jegyet kiállítani, így végül babakocsi nélkül ugyan, de elindultunk a második körre.

Egy kis gépen sokkal nehezebb a gyerekekkel, mint egy nagyon, ráadásul Lellének ekkor lett teljesen elege az utazásból, fel és leszállogatásból, és úgy ordított, ahogy csak kifért a kis torkán. Nem csodálom, én is szívem szerint ezt tettem volna 18 óra utazás után... Hanna nagyon lelkesen figyelte, mikor érkezünk, felszállás után mondta is, hogy most már repültünk kettőt (két óra az út), mikor szállunk le, majd amikor meglátta a magyar földeket, kiabált Mikoltnak, hogy nézze, nézze ő is. :)

Az útlevél ellenőrzéshez rettentő hosszú sor állt, nem értem, miért nincs ez rendesen megoldva itthon, tömegesen ömlenek az emberek, nincsenek sorokba rendezve, a gép személyzetének pedig úgy kellett átverekednie magát a tömegen.
De ezt is megcsináltuk, aztán vártuk a bőröndjeinket, és mikor már mindenki elment és még mindig nem érkeztek meg, kezdtem kissé feszült lenni... nem véletlenül. Nem jöttek el a délelőtti géppel. Pedig Dani kérdzte is a töröktől, hogy ugye nem lesz gond ezzel, és megnyugtatták, hogy átteszik mind a hatot (amiben most az életükhöz szükséges összes holmink van ugye). Elfelejtették. Sebaj, majd jön a délutánival, és este kiszállítják.

Odakinnt a család már azt sem tudta, hol lehetünk, jó kis meglepetés volt nekik amúgy is, hogy jóval korábban érkeztünk az eredetileg tervezettnél. Mari, Csilla, Márkus, Matyi, Feri és a mamám jöttek ki elénk, hazafelé pedig beugrottunk a dédihez is.

Megérkeztünk.