2012. május 20., vasárnap

A dédi üvegei

Van bennem a dédiből elég sok :)
Erre a mai párbeszéd is elég jó példa, bár ezt a vonalat tudatosan építgetem le magamban.

Úgy esett, hogy már a második adag bodzaszörp (ígérem ez az utolsó poszt ebben a témában) ázik a főzésre várva, nekem pedig elfogytak az üvegeim.
Törtem a fejem, mivel pótoljam, és már ott tartottam, hogy veszek egy párat, de egy kicsit lelombozta a szörpgyártási lelkesedésemet, hogy újabb kiadásokkal jár majd az amúgy ingyen alapanyagból készülő háziszörp. Meg ha már házi, akkor ne kelljen boltba menni semmiért...
Még a vasárnapi ebédet is körbetrilláztam a gumicsontommal, mire anyukám nemes egyszerűséggel annyit mondott, kérjek a déditől üveget, ő az idén biztosan nem fog annyit befőzni, mint eddig.

Este a cirkusz után még beugrottam hozzá, a kertben locsolta az epret. (egyébként egészen nehezen mozog már, de ha ásni kell, vagy locsolni, visszafiatalodik hozzám... egészen elképesztő) Mondtam neki a gondomat, de nem hallotta, álltam hát egy darabig a meggyfa alatt, ami mögé bújt a vízért, megvártam, míg kijön onnan, aztán elmondtam neki megint.
- Dédi, van neked félliteres csavaros üveged?
Megbeszéltük, hogy érik már a bodza és tényleg, és tényleg én csinálom a szörpöt és hogy a szalicil feltétlen kell bele, mert anélkül felrobban majd meglátom...
Nade a lényeg:
- Van.
- És elvihetem?
- El.
- De mennyit?
- Hát valamennyit.
- És mindet odaadod?
Megrökönyödve rámnézett:
- Mindent azért nem, de vihetsz belőle.

Megbeszéltük, hogy jön és megmutatja honnan. Aztán az előszobában le kellett ülnie, és a mamát küldte, menjen a spejzba és keresse meg velem az üvegeket. De előtte mégegyszer tisztázta a feltételeket:
- Mennyi kell?
Picit zavarba jöttem, nem akarok én nagyot kérni, hátha mégis befőz az idén is (eddig sem tudtam persze, hogy az mennyi is...), és félve nyögtem ki:
- ... hatot...
Mire elnevette magát :)
- Adok neked tizet is :):).

A mamám után lódultam, aki már a sötét és jó hűvös spejzban állt, és ahogy beléptem, nekem is szétszaladt a mosoly az arcomon.
A spejzban egy dexion salgó polc két méter hosszában és vagy hetven centi szélességében tele volt az egyen félliteresekkel. Ránézésre mondjuk nyolcvan darab...
Miközben bepakoltuk a nagyvonalú nyolcat, azon vigyorogtam, hogy a dédi egy kis gyűjtögető. Milyen szerencse :):)
Kifelé megkérdeztem, honnan ez a sok egyenüveg?
A sógornője a szörpüzemben dolgozott és mindig hozott egy két üveg szörpöt nekik.
Azaz az üvegek legalább velem egyidősek...
A dédi meg nehezen enged el dolgokat.
Most akkor engedjek, vagy ne engedjek? És az üvegek melyik stádium vajon?

Patyolat


A múlt héten Hanna nem volt oviban. Valahonnan összeszedtünk egy kis köhögést, orrfolyást, és emellett a hideg ház, meg a kinti hűvös, no meg a pénteki balett előadás arra a döntésre késztetett, hogy itthon tartsam.
Mindig azt gondolom, hogy sokkal könnyebb, ha mindenki itthon van. Szeretem is, meg kicsit azért becsapós is a dolog, mert sokszor az ottani élményeket itthon torolja, ettől néha az az érzésem, hogy vele van a legtöbb tennivalóm, a másik hárommal meg végülis nincs is, ők szokva vannak a házirutinokhoz. Valamiért hétvégén ezt soha nem látom, de lehet, hogy az is az ok, hogy akkor többnyire Dani is velünk van.

A lakásban két hinta működik nonstop, de ha Hanna idehaza van, akkor mindig vita tárgya. Nem is annyira a kié legyen, hanem, hogy ne lökd, menj arrébb, ne feküdj rááám... és visít. Hogy Mimííííííííííí, meg Ááááááááron. És bevallom, délutánra már annyira belefáradok a folyamatos küzdelembe, hogy elmondjam, megkérjem, arra, amit amúgy tud, és amúgy is felesleges, hogy van olyan, hogy egyszerűen elveszem a hintát.

Hanna a legnagyobb hintapalinta mind közül, ha nincs itthon, sosincs gond, mert a kisebbek hamar megunják, de ha ne, hát akkor meg ketten játszanak vele. (kiszárójel... mostanában már igazán hálés vagyok ennek az egy évnek, amit Mikolt még itthon töltött, mert Áronnal nagyon jó kis kompániát hoztak létre, és bizony előfordul, hogy Hanna, még ha szeretne sem tud egyszerűen kapcsolódni hozzájuk...)

Tegnap délután a nagy hurrá itt a nyár optimizmusomban előkaptam Dani születésnapi ajándékát, és kitettem a verandára. Míg ők aludtak, én bodzaszörpöztem, és bambultam benne egy húsz percet, amolyan jólmegérdemelt wellnessprogram gyanánt, elmondhatatlanul jólesett.
Aztán egymás után keltek, ami azért volt nagyszerű, mert mindenkinek jutott egy csepp magány a függőszékben, amin aztán előre várható módon jól összevesztek. :)
A hinta pihent egy órát, aztán mikor visszakerült hárman bohóckodtak benne, néha ketten lógtak a szélén és pörgették a harmadikat, nagy kacarászás közepette :). Olyan volt, mint egy jóféle filmben a teregetett nagy fehér lepedők, mikor fújja őket a széles mező szélén a szél és köztük bújócskáznak a gyerekek.


Szerintem estig ment volna a nagy mókázás, ha meg nem unom a hatalmas hangzavart, és fel nem ajánlom, menjünk a papa elé. Aki gyaníthatóan ma délután, míg ők alszanak, én meg felnőttcirkuszba megyek (majd elmesélem milyen volt), kiül egy könyvvel, és húsz percet wellnessezik :)

2012. május 19., szombat

A harmadik bőr

Ezzel vagyok elfoglalva. :)


Fantasztikus, már most szeretek nagymama lenni...
Mert mindig azt gondoltam, hogy a kötés veteményezés, befőzés olyan nagymamás dolog. Aztán szép lassan rájövök, hogy harmincon felül is csuda dolgokat lehet találni a világban (és könnyen lehet, hogy öregszem is), amik legalább akkora örömöt okoznak, mint egy zsengekori, péntek esti hovamegyünk, mitnézzünkmeg dilemmázás.

A nap kisütött, aminek egyik igazi jele, hogy ismét birtokba vettük a kinti birodalmat, amit magamban csak ezzel a címbeli jelzővel illetek, a második után szabadon (ami a ház).
Odakinn pedig lassan kibújtak a reteklevelecskék, és még a végén cukkini is lesz, meg virágzik a málna, és tele a meggyfa és a cseresznye is apró pici, de annál izgalmasabb zöld bogyókkal.

Valaha Malajziában a nap fénypontja volt, amikor egy pohár ikeás bodzaszörppel leültem a kanapéra, tele volt jéggel a poharam, amit a szörpszürcsölés végén mindig egyesével elrágcsáltam (senki nem értette, mi a jó a jégrágásban, aztán miután Lelle megszületett, rájöttem, hogy olyan melegem volt pocakkal, hogy belülről kellett hűteni magam... és a szüléssel el is múlt a rágcsálás vágya), közben megfogadtam, ha én egyszer hazajutok, és érik majd a bodza, csinálok belőle szörpöt.

És érik. :) Az utcánkban is, meg a kis úton is a ház mögött, de erre csak az első adag főzése után jöttem rá, a második már sajátból készül.
A recept lehetne egészségesebb mondjuk nyírfacukorral, de ezt találtam elsőre, és még másodikra is ez volt a legszimpatikusabb, így ez készült. Szalicil nélkül.
Három liter várja a sorát, még három készülőben, de ahogy magamat és ezt a nyarat elnézem, hamarabb elfogy, mint szeretném.

2012. május 18., péntek

Apróságok

Nem az a baj, hogy rossz a kazán, és másfél hónapja melegvizünk van csak, fűtésünk nincs... hanem az, hogy fent 16 fok van, lent meg 18 de az sem baj, mert fel lehet öltözni, meg ki is lehet menni, mert néha kint melegebb van, mint bent, ami szintén nem baj, mert nyáron ez a legjobb dolog a világon, ez a 20 fok idebennt, de az, hogy fent ennyi, az azzal jár, hogy hiába takargatom be a gyerekeket, meg öltöztetem fel őket az alváshoz, már hárman a hatból köhögünk, meg orrfolyunk.
Azt nem mondom, hogy betegek vagyunk, mert az vicc lenne, így május vége felé, de néha ellágyulnék szívesen és tekernék egyet a termosztáton...

És hamár a gépparknál tartunk... a varrógépem működik, mert kiszöszölte Ildikó, azóta remekül teszi a dolgát, a vincseszterem viszont még mindig kórházban, előreláthatóan beláthatatlan a szanatóriumi elvonulás hossza, de legalább még próbálkozik vele a menő szakértő, és a félretett pénz is nálam kamatozik. Csak múltbéli képeim nincsenek...

Újabb szófordulat

A minap a játszón egy kedves kislány a csúszdáért folytatott küzdelemben a dobogóra (csúszda tetejére) érve hangos kántálásba kezdett:
- Én lettem az első, kukorica belső...

Aladár, Hanna szerelme (róla még nem is írtam, pedig megérdemelnék, annyira aranyosak), ehhez csak ennyit fűzött:
- A mi ovinkban is megy egy a hülyeség...

Nos az én kisebbik, legnagyobb oroszlánom menten össze is kapcsolt három, egymástól teljesen független (csak modalitásában egyező) viszont érzelmileg számára nagyon is fontos pillanatot, és jól bevéste. (A hülye szó mostanában az ízlelgetés tárgya, az elsőség a legfontosabb motiváló tényező, és Hanna szerelembe esése valami új...)

Azóta mindenre ezt a kis mondókát használja, ha második lesz akkor is, kit érdekel, hogy nem rímel.
Ma ezt hallottam a kiskonyhából:
- Mindet megettem, kukorica belső!

:) Lassan azért kitalálhatna valamelyik valami újat...

2012. május 15., kedd

Anyák napja




Már öt éves a legnagyobb, nekünk mégis ez volt az első szervezett, ezért mégha utólag is, de mindenképpen megemlékeznivaló.
Nem bánom, ha konformistának tűnök, nekem jólesnek ezek az alkalmak. Nem kifejezetten emiatt az ünnep miatt, lehetne bármelyik, és nevezhetnénk akárhogy, hanem mert fontosnak tartom, hogy néhanapján ünneplőbe öltözzünk, megálljunk egy fél órára, elgondolkodjunk az ünnep jelentésén, azon, amit mi (én, a gyerekek és a család) gondolunk arról, hogyan kell, lehet, érdemes ünnepelni.

És mint mostanában olyan sokszor, Malajzia jutott az eszembe, ahol számtalanszor volt munkaszünet, a különböző felekezeti vagy állami ünnepségek miatt. Szerettem, hogy megadják a módját, ahogy megállt az élet, és méginkább azt szerettem, amit mindezen alkalmak mögé gondolhattam azokból az impulzusokból, amik nekünk jutottak. Legintenzívebben annak az üzenete, hogy ezek az ünnepek megerősítik a közösséghez tartozás érzését. Nekem ma is hiányzik, hogy igazán sehová sem tartozunk, vagy mindenhová csak egy kicsit.

Mióta gyerekeink vannak, ők és az ő valahová tartozásuk határozza meg a mi csoportjaink nagy részét is. Ezért rettentően fontosak az óvodai mindenféle alkalmak, még akkor is, ha kevés az idő arra, hogy mi szülők valódi kapcsolatokat alakítsunk ki egymással. Mégis van egy együtt rezgés, hiszen mindünk gyereke része ugyanannak a csoportnak.

Azt pedig kifejezetten szeretem, ahogy formálódik a készülődésben a gondolat, alkotnak, verset, énekeket tanulnak, miközben szép lassan megérik bennük a tudás arról, ami a leképezett lényeg. Karácsony, húsvét, anyák napja.
Míg Malajziában sok ünnep volt, az óvodában semmi sem szólt kifejezetten a megünneplésről. Nálunk jóval kevesebb a megülni való, de azt bensőségesebben, tartalmasabban éljük szervezett szinten.

Ez a tavasz nekem márcsak olyan gondolkodós.
Persze az, hogy a gyerekekkel együtt én is adhattam a többi anyukának az elkészült tabló formájában, sokat segített, mint ahogy az is, ahogy Hanna megőrizte a titkokat, de mindig elmesélte, hogyha épp készült valami meglepetés, fenntartva ezzel mindkettőnkben a készülődés izgalmát, örömét.

Az anyák napja minden évben kicsit váratlanul ér és zavarba is ejt. Olyan kicsik a gyerekeim, hogy minden napra jut valamennyi minden ünneplendőből, és mikor eljön ez az egyévben egyetlen, nem értem, miért kellene külön megemlékezni rólam.
Nekem az ünnepelés azt a lehetőséget jelenti, hogy kicsit elrugaszkodva a hétköznapok körforgásából ránézhetek a státuszomra (ami legalább annyira érdeme a gyerekeimnek, mint az édesapjuknak, vagy a nagyszüleiknek), és jó esetben észreveszem azt is amiben elég jó vagyok, és azt is, amiben kevésbé.

Nos ez az anyák napja azt hozta ajándékul, hogy explicitté tettem azt a régóta dédelgetett, egészen sarkos gondolatot, hogy a legnagyobb feladatom az, hogy a gyerekeimben a lehető legkevesebb kárt tegyem. Hogy ezt finomítsam, kicsit átkereteztem, amitől hosszabb lett a mondat, de a lényeg ugyanez.
Azokat az adottságokat, amivel rámbízták őket a születésük előtt kilenc hónappal, úgy szeressem, hogy abból a lehető legszebb, legjobb, legszabadabb élet bontakozhassék.
Lássam, mik azok a korlátok, amiket magamban le kell rombolnom, hogy az elvárásaimmal a legkisebb mértékben terheljem őket, éljem eléjük azt az életet, amire jó ránéznem kívülről is, adjak nekik olyan példát, amit érdemes követni, és ne éljek vissza soha a státuszomból fakadó erővel.
Lássam bennük mindig a jót, a formálódó önazonosságot, legyen elég türelmem a szárnypróbálgatásaikhoz.

Az ovis ünnepség alatt értettem meg, hogy azért sírok, mert nem vagyok méltó.
Mert az a feltétel nélküli szeretet, amivel a gyerekeim szeretnek, akkora, hogy csak egy olyan tökéletes anya érdemelheti meg igazán, akihez én sosem fogok felérni.
A könnyeim ennek a felismerésnek a fájdalma, keveredve azzal a kielégíthetetlen vággyal, hogy minél jobb legyek. De legalább elég jó. Mert ha van a világon, aki megérdemli, azok biztosan a gyerekeim. Akik viszont éppen annyira tökéletesek, mint amennyire én tökéletlen vagyok. Majdnem :)


2012. május 13., vasárnap

Addig addig pakolgatott...

míg egyszercsak...


De annyira, hogy mikor megfogtam, hogy betegyem az ágyába, felemelte a fejét, majd azzal a lendülettel vissza is tette a zsákra, és aludt még egy órát. :):)

Mutatom

Tegnap délben Mikolt elment Danival vásárolni.
Nem mintha szeretné ezt a programot, de abban a percben semmi sem volt jó neki, így inkább az apja hóna alá csapódott, egy kis egykeség meg némi kilátásba helyezett finomság reményében.
Ezalatt a maradék hárommal (Áron sem volt túl lelkes, de egy hisztike mégiscsak kevesebb, mint kettő) felcammogtunk anyukámékhoz.
Mire felértünk, Lelle elaludt, Áron pedig a két vendégkislányt meglátva el is felejtette, milyen rettenetes az élet, pláne, mikor Feri magasra emelte és még a padlásra is felvitte magával.
Hannának se kellett kétszer mondani, rohant utánuk a bűvös, meleg és poros padlásra, ahonnan csillogó szemmel és egy majdnem húsz éves kétkerekű biciklivel jöttek vissza. A bringa rózsaszín és lila, emlékeim szerint Matyié volt, hogy mitől ez a csajos külső... gondolom valakitől örököltük anno.
Sokkal kisebb, mint Hanna bringája, ránézésre Mikolt méretű, és mert roppant csoffadt állapotban volt külsejét tekintve mindenkinek megtiltatott a behatóbb tanulmányozás, beleértve a kipróbálást is.
Az ígéretet viszont megkapták a gyerekek, mire holnap megérkeznek, tiszta lesz és kipróbálhatják.
Mikoltot izgatta legkevésbé az akció.

Ma délelőtt lovagolni voltak a gyerekek, rekord idő alatt (fél óra/háromgyerek) öltöztettük, reggeliztettük meg őket, pedig ma még bundabugyit is kellett adni rájuk, úgy lehűlt az idő. Hanna és Mimi kijelentették, ők ugyan nem lovagolnak... azért elindulni sikerült velük, bár Mikolt a paplanját és a cumiját is magával vitte. (Ott állítólag kis sem szállt, majdnem végig a kocsiban ült és paplanozott (gyűrögette, simogatta a paplant, közben cumizott is...)) Hanna viszont ma először kézbe vehette az irányítást és futószár nélkül lovagolt. :)

A nagymamáékhoz érve Mimi észrevette a kisbiciklit, és annyira megtetszett neki, hogy fel is ült rá. Előbb egy kis segítséggel, aztán egyedül tekerte. Mire mi megérkeztünk, már ebédeltek, de amint megette a magáét, Mikolt felpattant az asztaltól, egyedül felöltözött, és rohant ki, hogy gyakorolhasson tovább.

Annyira jó látni a kitartását, ahogy fáradhatatlanul igyekezett megtartani az indulásnál is az egyensúlyát, figyelni a tekerésre, a megállásra.
Zokszó nélkül, egyre ügyesebben tekerte, mikor eljöttünk, már csak egy egészen picike hiányzott az önálló elinduláshoz.
Haza akarta hozni az új kincsét, de végül otthagytuk... azt hiszem hiányolni fogja, amikor felébred. :)




2012. május 11., péntek

10 hónapos a negyedik Kiscsillag

Lelle ma tíz hónapos.
Az első kétszámjegyű, és az utolsó, amit két kéz ujjaival még meg lehet mutatni, ha kérdik.
Mindjárt egy éves lesz... ma megérkezett Mikolt szülinapi ruhája, ami elgondolkodtató is volt egyben, meg emelkedetté is tette a lefekvés előtti pár percet. Mikolt forgott benne, Lelle pedig ritmusra rugózott mellette. A két júliusi... nemsokára málnás torta kerül a kerti asztalra.
Meg egy barackos túrós is.

Lelle rohamosan száguld a kisgyerekkor felé.
Igazi kis huncut lett, csillogó szemű, mindent felfedezni vágyó kis gombóc, akivel már egyáltalán nem nehéz, sokkal inkább szórakoztató az együttlét.
Amikor picikét látok, akkor tűnik fel igazán, mekkora lett a mibabánk, és néha magamban sóhajtok is, hogy mennyire hiányzik az a kis csomag, akit először a kezembe foghattam.
Sokszor lejátszódott bennem a születése, és ezerszer át is íródott az elmúlt hét során. Soha nem foglalkoztatott ez a téma ennyire, és magam sem értem, miért most került elő... Valószínűleg a meleg idő hozza a kontextust, és szakadnak fel az emlékek, vegyesen.
Lelle születése volt a legnehezebben befogadható számomra, vele éltem meg a legmélyebben az elveszés félelmét, annak a biztos tudatát, hogy meghalhatok.
Ő tanított meg arra is akkor, hogy egészen mindegy, hogy mi történik, és hogyan, a legfontosabb, hogy az adott pillanatot úgy éljem, hogy az a következőben is vállalható legyen.

Kitartóan gyakorlom.

A botladozásaim ellenére (szerintem ő sír a legtöbbet, és ő az, akire ekkorka korában a legkevesebb megkülönböztetett figyelem jutott...) úgy tűnik, hogy egy újabb napocska ő, mosolygós, ragyogó, és még mindig a legérzékenyebb valamennyiük közül.
Szeretem a teli szájas hangtalan kacagását, azt, ahogy odadugja a fejecskéjét a vállunkhoz, ahogy finoman nyúl az arcunkhoz, és még finomabban a szánkba. :)


De vesszünk el gyorsan a részletekben, mert úgy szeretem visszaolvasni évek múltával ezeket az apróságokat. :)

Darabosat eszik. Ha pépest adok, fintorogva elfordul pár kanál után, de bármi, amivel dolgozhat, tetszik neki. Lassan nem is adok neki mást, mint amit mi eszünk, kicsit odafigyelve arra, hogy az ő igényeinek is megfeleljen az étel. Amit nem kaphat még, azt kihagyom az övéből, de ez mára már nagyon kis körre szűkült.
Evett már rakott krumplit és töltött tököt is, villával, még csak össze sem nyomkodtam.
Éjjel majdnem hét deci rizstejes tápszerrel megbolondított löttyöt iszik meg, most a fognövesztés miatt gyakrabban jelez, de volt már olyan éjszakánk is, amikor csak kétszer kért.
Hogy miért etetem még mindig éjjel is? Mert nem hiszem, hogy bármi értelme lenne ezt megvonni tőle. Ha szoptatnám (bárcsak...), akkor most szopizna.
Felkelni nem kelek, előre bekészítve várják az üvegek az adott pillanatot. Reggelig eláll a tápszer is. És mint ahogy a szopikba, az ivászatba is sokszor belealszunk, aminek tápszeres, rizstejes lucsok lesz a vége :), de a takarítás megvárja a reggelt szerencsére.

Az alvása olyan nagyon más, mint pár hónappal ezelőtt, és ugyanolyan, mint egy hónapja. :) Éjjel mellettem, sokat és édesen, nappal a kiságyában a nappaliban, egyszer egy mondjuk hosszabbat alszik. Nem altatom, sosem gondoltam volna, hogy Lelle egyszer majd egyedül leteszi a fejecskéjét, de a délutáni alvások is csak a zenélő bárányt és a paplant igénylik, még úgy is, ha nem azonnal alszik el, hanem még nézelődik, játszik egy darabig, akár úgy, hogy ott vagyok a közelben, akár úgy, hogy nem.
Este pedig, ahogy megitta a magáét, befordul és már alszik is, kevesebbszer keresi a helyet, aztán elalszik. :)
Nagyon nagyon hálás vagyok ezért.

Ebben a hónapban lett mindennapos az ácsorgás. Ha mindezt anélkül tenné, hogy kapaszkodik, vagy hogy beül a lába közé, akkor őszinte volna az örömöm, így örülök, és közben drukkolok, és teszem, amit Kornél mondd ilyenkor, vagyis amint feláll, lehuppantom a popsijára, azzal, hogy csüccs.
Már érti. :)
Kornélnál jó másfél hónapja jártunk utoljára, lassan érik egy újabb találkozás.
Villámgyorsan mászik, és nagyon ügyesen támaszt, akárhogy is esik, vagy dől, azonnal ott a keze, és ez olyan jó. A kobak, ami Áron fejét védte, elő sem került, azért megnéztem, megvan-e, megvan.


Tapsol, tép, és kiüti a kezemből a kanalat. :)

Végre elkezdődött a gagyogás is, aminek mindenki nagyon örül, leginkább a többi gyerek. Körülállják, és beszéltetik. Lelle pedig egyelőre válaszol is. Néha összerakja a berregést és ezt a sajátos Lellemondókát, olyankor a legviccesebb. :)


Játék is a kommunikáció, olyan szép látni, ahogyan kapcsolódik, Palival rendszeresen azt játsza, hogy ránéz, elfordul, visszanéz és nevet ezen. :)
A legkedvesebb játékok közé tartozik a pakolás, azt ajtók ki és becsukása, a papírtépkedés, néha az az érzésem, hogy igazi gyerekeknek kitalált játékkal nem is játszik...

Mindent a szájába vesz, szereti a vizet, pohárból iszik, szétszedi a csipeszeket, leveszi a cipőjét és a zoknit csakúgy, mint bármelyik sapkát. Nem kedveli az idegeneket, de a kategóriatagságot ő dönti el.
Két foga van, 7600 gramm és 74 cm.

2012. május 10., csütörtök

Májusban az áprilisról

Még épp időben :)
Azóta nyár is lett, meg május is, azaz adós vagyok egy anyák napi bejegyzéssel és némi mosolygásra adhat okot a kezdetben sapkás, kardigános eszkimók kivetkőzése a végére, bár meglepetést az a sorozat is tartogat.
Gondolkodtam rajta, hogy egyesével tegyem fel a képeket, mert akkor több az élvezet, de végül úgy döntöttem, egy egy téma egy montázst kap, hogy még az írásnak is maradjon hely... Majd ideje korán az albumban megtalálhatóak lesznek úgyis egyenként is.

Az áprilist három meghatározó hely látogatása töltötte ki, a házunk köré nagyjából egy 5 kilométer sugarú kört lehetne rajzolni, és ezen belül fellelhető mindegyik. Mert jó helyek, és mert ennyi gyerekkel már nem kényelmes nagyobb távolságokat megtenni, mert vagy elfáradnak mire odaérünk, vagy mire odaérünk, már indulhatnánk is vissza, hogy elérjük az ebédet és a jól megérdemelt délutáni sziesztát.

Az első a budaörsi sziklakápolna, amit leegyszerűsítve csak kőkeresztként emlegetünk. Még gyermekmentes időnkben fedeztük fel, amikor még arra is futotta, hogy egy kétszerkétméteres pokróccal másszunk fel a dombtetőre, majd leheveredve nézzük hosszan a felhővonulást. A pokrócot elhagytuk... szerintem pont ott. A gyerekekkel pedig pici kihívás feljutni, de igencsak hősiesen gyalogolt a többség, talán emiatt is kockáztattuk meg kétszer a múlt hónapban ezt a minitúrát.
A kis templom valamikor zenélt, ma már nem teszi, és egy hálóval körbe is van tekerve, amitől nem annyira impozáns, mint hajdanán, a kilátás és a távoli dombok sokasága viszont csodás, mint ahogy a kis sziklák is, amiken a gyerekek le-föl rohangáltak, alig tudtak betelni a nagy szabadsággal. Mi meg frászt kaptunk... nemegyszer.

Az első kirándulás alkalmával még lazaoverálos idő volt, de szélcsend és napsütés, épp nyílni kezdtek az orgonák, beborítva a kis fennsíkot is illattal, ahol a csúcskekszet fogyasztották a kisfiókáink, közben az M-valahanyas forgalmát szemlélték. :) Azért is marad emlékezetes nekem ez a nap, mert akkor láttam először, hogy igazi testvérek lettek ők négyen.
Hosszú ideig az aktuális legkisebb kilóg még a sorból, és mindig van egy pillanat, amikor ebből a megosztottságból megszületik az egység. Az a kekszevős ücsörgős kép lett nekem az a pillanat.


Április volt az a hónap is, amikor Lelle rendszeresítette a fürdőkád melletti felállás attrakciót, lelkes szurkolótábort kerítve ezen mutatványával magának. Lassan ő is bekerülhetne a belső körbe, de sajnos a kádunk nem lett nagyobb, a gyerekeink viszont mind... Már gondolkodom a mikénten, azt hiszem kettes turnusokra kell majd osztani őket. :) Áron a megoldóemberem, ő általában bent marad még egy kör lubickolásra Lelle mellett. (Nem igazán szeretek feltenni ruhátlan képeket a gyerekekről, de ez Mimiről az utóbbi idők legjobb képe szerintem, így hosszas hezitálás után úgy döntöttem, maradjon.)


A sorban, dátum szerint a második, gyakoriságát tekintve viszont mindenképpen az első helyezett célállomás Csobánka és a Szent László király Lovas Egyesület.
Már mielőtt megjártuk Malajziát is ide jártak a gyerekek Ferivel, akkor ugyan még csak ketten lovagoltak, és Mimit egy virsli csábereje tartotta csak fenn, mára a létszám három főre duzzadt, mert bizony Áron is lelkesen ül fel bármelyik lóra. Nem hosszan, de nem is ez a lényeg. Mikolt egyébként megtartotta a lassan melegedő attitűdjét, és néha mindenféle kifogással élve nem hajlik senki kegyeiért sem nyeregbe szállni, inkább komótosan körbesétálja az udvart, cicákat keres... vagy homokozik :), de a lovaglás nem erőszak mifelénk, így örülünk, ha lovagol, és akkor is, ha csak levegőn van és ismerkedik. Itt épp Szofi volt a választott, Mimi látványosan ás kitartóan lazázott rajta, majd bevezette, megetette, elköszönt.

A lovardában nemrég született egy kiscsikó, mi egy hetes korában láttuk először, nagyon kajla volt még és nagyon szép már akkor is.


Hosszú szünet következne itt a képes krónikában, ami a családunkat illeti, de annál izgalmasabb és sűrűbb időszak volt ez az én képes életemben, aminek néhány darabja a fotós oldalon árulkodik. Ekkor készültek az első újszülött képek Lehelről, és a ovisok képei is. Nagyon szerettem mindet, mindegyiküket, ha gyerekeket fotózhatok, megszűnik körülöttem az idő és teljesen elfelejtem azt, ami azon kívül van. Nagyszerű dolog, és leginkább akkor az, ha az eredmény tetszik azoknak is, akikről, vagy akiknek készültek.

A mi történetünkben a harmadik hely következik, a Millenáris.
Szeretem, mert nemcsak két játszótere van, hanem még halakat is lehet etetni. Ráadásul a két évvel ezelőtti méretekhez képest ezek a halak bizony jó sokat nőttek, amitől egyfelől roppant izgalmas a velük való találkozás, másfelől pedig nincs az a mennyiségű táp, ami nem tűnik el pillanatok alatt. :)
Hanna ezen a szezonnyitó elsőn nem volt velünk, mert Juli barátnőjénél vendégeskedett (ezt bevehetném negyedik helynek :)). Érdekes, hogy bár vele a legkönnyebb, ha idegenben vagyunk, mert már olyan nagy... mégis sokkal egyszerűbb csak háromfelé figyelni nekem, és ezt aznap is éreztem.
Főképpen azért, mert Lelle is belevetette magát a homokozó nyújtotta élvezetbe, már nem a partvonalról figyel, vagy alszik, hanem teljes jogú tagja a játszótér közösségének. Egyelőre képes akár egy fél órát is eltölteni egy fél négyzetméteren és lelkesen túr, simogat, pakol.


Április végén van a kistestvérem születésnapja. Mindig tulipánt kap, mert azt szereti a legjobban. Idén rengeteg gyertyája volt, és rengeteg pici gyerek fújta el vele. Mikolt azonnal az ölébe telepedett, aztán sorra jöttek a többiek is. Az jutott az eszembe, amikor először indult el két lábon, picit odébb, mint ahol most ült, időben pedig nem sokkal ezelőtt a gyertyafújás előtt... és most ő a nagy.


Belecsúszva a munka ünneplésébe, a májusba meg a nyárba, kiszabadultunk a kis körből, és nagyobbat utaztunk. Igazi délután ottalvós, barátozós, medencézős, locsolós napot tarva leruccantunk Dunaalmásra.
Kertes házban élünk, aminek az egyik legnagyobb előnye a lakásban lakóssal szemben, hogy tavasztól őszig megsokszorozódik a tér, amiben szabadon létezhetünk, és kitágul a világ is a sok tenni és látnivaló közepette. Mégis más, amikor valaki más kertjében lehetünk otthon, akármennyire is magától értetődően mozgunk mi falusiak ebben a mezítlábas, fűves, kicsit koszolósabb világban.
A kert, ahol voltunk a világ tetején van, kilátással a Dunára. Barátok között lenni, engedni, hogy hömpölyögjön az idő... igazi kikapcsolódás nekem. Köszönet érte :)

És a vége sztori...
Áron nem szereti, ha fújja a haját a szél. Tavasszal elég sokáig sapiban járt, a nagyon vastagot sikerült lecserélnem egy vékonyabb kötöttre, aztán azt is elhagyhattuk idővel, meg szélcsenddel.
Aztán elérkezett a nap, amikor már annyira sütött ránk, hogy előkerestem a nyári kalapokat. Osztatlan sikert nem arattam velük, Lelle letépi, bár kötőset még nem adtam rá, de nem is mernék, mert félek, hogy dührohamot kap... Mikolt hallani sem akar kalapról, Hanna a legjobb fej, ő legalább csak a száját húzza. Nem értem én ezt, a nagymelegben simán elfogadták eddig, ahogy a nagyon hidegben is, mintha megérezték volna, hogy jó dolog a sapka, mikor melyik.
Mire Áronra került a sor, már picit mérgesebb hangulatban voltam, és azt találtam mondani neki, hogy márpedig sapka kell és kész, ha nincs sapka, akkor nem megyünk játszótérre sem.
Hatott, mert végre felvette a sildes sapit, ami amellett, hogy a fülét nem védi, a szemébe tűző nap ellen hatásos.

Annyira jól sikerült a rábeszélés, hogy pár napig, ha az autóban le is vette, mindig akkurátusan a fejére húzta kiszállásnál, sőt, még rám is rámszólt, ha legyinteni mertem egy felhősebb délelőttön, hogy de sapka kell mert kell.

A pár nap után egyszer csak véget vetett a barátságnak a silddel, de mert tudta, sapka nélkül nincs játszó, beletúrt a kosárba, és rálelt erre a piros darabra.
Méghogy meleg? Méghogy őszi?
Sapka és ennyi...
Így aztán sapkában és póló nélkül fagyizott, mert sapka kell. Pont.

2012. május 9., szerda

A pici meg a kicsik

A két középsőt egyszerűen csak "a kicsik"-nek szoktuk hívni. Hanna a szerző, én csak plagizálom, miközben sokszor eszembe jut, hogy anyukám, míg Áront vártam, időről időre megkérdezte, hogy ha kibújt, ki lesz az, akit "a kicsi"-nek fogunk szólítani.
Én betartottam a szavam, Mikolt is, Áron is kicsi itthon. :)
Él még a lányok megnevezés is, ami a két nagyobbikra vonatkozik.
Lelle ezekből a gyűjtőnevekből valahogy kiszorult eddig, vagy mert megkülönböztetetten a picike néven fut, vagy mert még egyik bandába sem tartozik. Egyre inkább érik, mert mostanában már ő is kezet mos, vagy fogat akár.

Mindenesetre a sok csapat sok gyereket is feltételez, erre csak olyankor döbbenek rá, amikor valakivel telefonon kellene beszélnem, és közben háromfelé mondom a magamét, miközben az illető vár. Néha elképzelem a még nagyobb családokat, ahol még több a zsivaj, még többfelé kell figyelmet osztani, és elképzelem magunkat is, ahogy mások látnak bennünket.

A napokban egyre fáradtabban fekszem. Azt gondoltam, tavaszi fáradtság, aztán rájöttem, hogy Lelle ugrott egy nagyot ismét (pénteken írok róla részletesen), ami azzal jár, hogy immár két gyerekem pakol. Ki. Be meg csak egy. Vagy egy se... Vagyis a rendetlenség, és a figyelnivaló meghatványozódott, és akárhogyan próbálom, nem sikerül utolérnem őket. Leginkább a konyha szükségállapotra emlékeztető rendetlensége zavar, meg alatta a ragacs...

És mégis, ha sikerül magam mögé utasítanom az elváráshegyeket, és leülök a nappaliban közéjük, azt látom, hogy nekik nagyon jó.
Nagycsaládban, soktestvérrel az esetek nagy részében lenni jó.
És jók a reggelek, amikor mindig valaki más ébred elsőként, és egy picit csak egyedül birtokolhat, engem, játékot, helyet az asztalnál. És mire épp megunja az egykeséget, jönnek is a többiek. Mára már akár hárman is együtt tudnak játszani, sőt, ha Hanna oviban van, a legkisebbet is beveszik... mégha rombol is.
Tegnap az volt a játék, hogy egy tizes papírzsebkendőt szaggattak miszlikbe, mert azon Lelle hangosan kacagott. Hárman tépték, a picike pedig gurgulázott. :) Ez már a játék vége, mikor már mind elfáradt, körülöttük a délután romjai...



Ha pedig Lellének sok, azt is a tudtukra adja. Néha persze felmerül bennem, meg kell-e menteni őt, de Lelli testvérbiztos, szereti, ha körülötte hemzsegnek a nagyok, de amikor elege lesz, kiabál, vagy ellöki őket. Amilyen kicsi, olyan öntudatos. Kíváncsian várom, hogyan alakul még ez a négyes. :)

2012. május 8., kedd

Kettővel lejjebb

Van egy néptáncos bejegyzés :)
A video házi fogyasztásra alkalmas csak, kis segítséggel szolgál a kép a gyerekek felismeréséhez. :) A három kék-fehér a miénk :):)

... és ami kimaradt az áprilisi krónikákból

Tegnap az egyik legkedvesebb, igen intenzív kritikai érzékkel rendelkező barátnőm azt kérdezte, szét vagyok-e csúszva. :)
Kicsit :):)
Legalábbis a rengeteg tennivaló között lavírozom, hogy jusson is, maradjon is, közben pedig olyan gyorsan pörögnek az események, hogy van, amit egyszerűen egy legyintéssel elintézek. Közben pedig azon kuncogok, hogy a hajdani Hannavilágos énem vajon mikor kapna gutaütést látva a ma hanyagságát, például amikor a mosólyukban találomra szortírozott ruhakupacok egyre növekvő káoszára rácsukom az ajtót azzal, hogy ráér... miközben rendesen tizedelve vannak a gyerek szekrényekben a ruhák, és sokszor elgondolkodom, vajon mikor láttam utoljára ezt vagy azt a darabot.

Ennek ellenére van mit felvegyenek, és ez elég is. :) Azért lista nélkül manapság elég kétséges volna, hogy a főzés eszembe jutna-e... hogy az összetettebb, nem mindennapos akciókról el ne felejtkezzem.
Kéne egy kis szabadság... de legalábbis jólesne, bár gyaníthatóan nem az elmaradások ledolgozására használnám.

Itt van mindjárt az április, egy csomó élménnyel, képpel, ami a maga idejében nem került fel sem ide, sem az albumba.
Az első két dolog, ami eszembe jut, hogy elromlott a fűtésünk, meg hogy kipakoltuk a pici házat az udvaron.
Kép egyikről sincs :), viszont meghatározó emlék mindkettő.
A fűtésünk valamikor április elején adta be a kulcsot (három éves a kazánunk...), akkor, amikor még jólesett volna egy kis meleg. Egy ideig fel se tűnt, mert a földszinten a főzés miatt (meg mert sokan leheljük gondolom :)) nem volt vészes a helyzet, csak az lett gyanús, hogy minden este egy kicsivel jobban fáztam fent. Mire a termosztátig eljutottam, már csak 18 fokot mutatott, pedig a kis nyíl nagyon megbízhatóan azt jelezte, megy a fűtés.

Egy hét kellett, mire valaki eljött, hogy szemrevételezze, kiderítse, mi a baja a kondenzációs csodánknak, majd még kettő, hogy telefonon utolérjük az amúgy teljesen megbízható mestert, aki sajnálkozott, hogy nem tudja mikorra lesz alkatrész.
Egyszer begyújtottunk a kemencébe, a gyerekekre meg még egy takaró került.
Jobban aludtak éjjel.
Aztán eljött a kánikula, és okafogyottá vált (valamelyest) a szerelés... Melegvizünk van, a többit meg betudtam környezet és pénztárcakímélő akciónak.
Egészen máig, amikor megint jólesett volna picit befűteni.

A kisház...
Amikor elköltöztünk, ide halmoztuk fel az összes olyan holmit (az addig már felhalmozottak mellé), amikről úgy gondoltuk nem lesz rá szükség az elkövetkező 50 évben. Már akkor hüledeztem, hogy sikerült alig 10 évnyi közös, és picit több, mint 30 év egyéni életünk során összeszednünk ennyi kacatot.
A tavaszi lendületben azt gondoltam, jobb sora is lehetne a kis házikónak a kacattárolásnál. Például ha láthatnám egyszer üresen, biztosan jól kitalálnám, mi legyen belőle. Voltak dédelgetett álmok is, meg azt is gondoltam, jót fog tenni nekünk egy kis fizikai munka.
Annak ellenére, hogy voltak kérdések (hova tesszük a gyerekeket, míg mi a porban munkálkodunk...), egy szombaton nekiálltunk. Délre a fele megvolt, a nehezebb része (építőanyagok, régi rossz polcok...) délutánra maradt.
Az alvás után, némi izomláz ellenére nekiálltunk a második körnek, közben szép lassan megjelentek a családunk tagjai. Egymás után megérkezett majdnem mindenki, jutott mindegyik gyerekre egy felnőtt, meg pár hatalmas férfikéz is, és olyan tempósan tették a dolgukat, hogy csak kapkodtam a fejem.
Hogy a kisház üres lett, sőt az udvarról is eltűnt minden, ezért is hálás vagyok, de leginkább az volt ebben a napban nagyon jó, ahogy egy nagy családként működtünk... gyakorlatilag kérés nélkül.

A ház azóta is üresen áll, de mindenféle terveket szövök a jövőjéről. Közben pedig azon gondolkodom, mi legyen a következő egész családot megmozgató akció. :) Azt hiszem, ha sok meggy terem az idén, akkor befőzünk :):)

És hogy ne legyen képtelen a blog, a gyerekekről írok nemsokára egy képeset is külön.

2012. május 6., vasárnap

Áronmondja

Áron időről időre elkápráztat a beszélőkéjével. (A többiekről is illene írnom lassacskán...)
Nézegetem, és alig látom, hogy nem sokkal múlt kétéves. Biztosan sokat számít a lányok jelenléte, de tény, hogy mind fizikailag, mint beszédben bőven többnek tűnik, mint amennyi. Aztán egy egy hiszti előkerül, és tagadhatatlanul bébi lesz belőle... hát még amikor alszik. :)

De mert nem vagyok jó a szószedet gyártásban, most mielőtt elfelejteném őket, gyorsan leírom inkább. :)
Régóta egyedül eszik, mondhatom, hogy szépen, de többnyire védőfelszerelés alkalmazása szükséges, mert azért még kicsi a maradéktalan tisztaság megőrzéséhez. Mindenesetre megható, ahogyan fiú létére bánik a kanállal, villával. Ennek ellenére sokszor mondhatom, hogy hajoljon a tányérja fölé, mert mostanában új igét gyártott arra a nézésre, amivel ezt a közlésemet indítani szoktam, megelőzve engem :):
- Mama, hajoj föjöjök. Játod?

Anyák napja alkalmából fagyizást ígértünk a gyerekeknek, ami addig addig csúszott, míg már ebédidő nem lett. Az ígéret betartandó, az ebéd pedig elfogyasztandó, vagyis nem mentünk előtte cukrászdába, jogos zúgolódát kiváltva a kis népből, annak ellenére, hogy újabb ígéretet kaptak, ha mindent rendesen megettek, már indulunk is.
Egészen gyorsan ettek is, és hogy a délutáni alvás se maradjon el, autóval érkeztünk a fagyishoz. Az épületet meg kellett kerülnünk, mögötte tudtunk csak parkolni, a cukrászda pedig a széles főút járdája felől nyílik. Áron persze előre szaladt, ami nekem cseppet sem volt megnyugtató, futottunk utána, de mire utolértük, már a lépcsőket szedte, hogy mielőbb beérjen a szentéjbe.
Dani kérdezte is tőle, mire ez a nagy sietség, mire Áronunk így válaszolt:
- Papa, úgy szajadtam, ahogy csak a jábam bíjta.

2012. május 5., szombat

A Táncház napja

Szombaton volt a táncház napja.
Valamikor több tíz évvel ezelőtt ezen a napon rendezték az első táncházat Magyarországon, amiből aztán hagyomány is lett, én idén szembesültem először azzal, hogy a napját is megünneplik.
Sokat táncoltam, de a néptánc valamiért, valahogyan kimaradt az életemből.
Pedig gyerekkoromban a Petőfi Csarnokba jártunk anyukámmal, Csilláékkal, akinek az egyik óvodásának a szülei rendszeresen muzsikáltak ott. Elvarázsolt a forgatag, a muzsika, a népi játékok, amiket játszani lehetett, a kézműveskedés.
Aztán már zsenge koromban néhányszor nekiindultam egy egy hasonló rendezvényt végigmulatni, de valamiért nem fogadott be egyik hely sem igazán...
Azért mindig megmaradt a csillogás a szememben, ha igazán jó népzenét hallottam.

Ma délután Danival elszöktünk egy mozi hosszáig a városba, és amikor rengeteg felkavarodott gondolattal a fejemben kiléptünk a Liszt Ferenc térre, megcsapott a zene hömpölygése, valami elképesztő utópiaérzésem lett, de nem engedett a filmélmény sem, meg a népzene lüktetése sem.

Közben Viki telefonált, hogy Zoli, aki gyerekként ott a Pecsában húzta, most minálunk fogja, és héttől a gyerekeké a porond.
Soha jobbkor :), Hanna hetek óta néptáncra vágyik, még a balettot is abbahagyná Ildikó néni kedvéért. Abban maradtunk, ha vége a balettnak erre az évre és még tart a néptánc, mehet.

Hazaérve elújságoltam a gyerekeknek, mi az esti program, Hanna rohant be a házba a pörgős szoknyáért, és olyan gyorsan öltözött, hogy mire beértem, már majdnem csak a virág volt hátra, amit a hajába akart tűzni erre az alkalomra.
Mikolt is kékfestőt kért, Áron is ünneplőbe öltözött, egyedül Lelle nem jött lázba :)


A művházban nem volt még tömeg mikor megérkeztünk, a gyerekeink meg is szeppentek, alig akartak beállni a játékba.Végül Lellét a hátamra vettem és beálltam velük, meg Dani is... aztán ismerősök is jöttek és végül a zenekar is megérkezett (Zoli két gyereke, és egyikük kedvese húzta a talpalávalót... micsoda élmény lehet ez egy szülőnek!!!), a mieink pedig egyre felszabadultabban ropták. :)

 

Mire összegyűlt a felnőttsereg, már alig lehetett őket megállítani egy pár percre, hogy egyenek, igyanak. Egészen kilencig pörögtek, táncoltak, szaladgáltak, míg mi kívülről (nagy bánatomra...) élveztük a tánctanítást, zenét, forgatagot.
Hanna azóta mégjobban szeretne néptáncra járni. Megértem... :)

2012. május 3., csütörtök

Arról, amikor jó a vége

Áron abban a korban van, amikor egy másodpercre szem elől téveszteni felér egy halálos ítélettel. Az elmúlt idők legelképesztőbb felismerése volt ez, és mert lassan tanulok, néhány igen emlékezetes félóra van mögöttünk.
Kétszer tűnt el az elmúlt hónapban, mentségemre legyen mondva, egyszer sem az én felügyeletem alatt, bár abban mindenképpen fejlődnöm kell, ahogyan átadom a knowhow-t az éppen aktuális felvigyázóknak. (Mindkét eset jól végződött, bár egyik sem volt szívdobogás mentes, először az ikea forgóajtójából hozta vissza az őr, akinek a társa mellett álltam remegő lábbal, sokadszorra pergetve le a magammozijában az eddigi és ezt követő életemet, másodszor pedig az Anna réti játszótéren kóborolt el, gyakorlatilag a seperc töredéke alatt, és mire Dani megtalálta, már majdnem a parkolónál volt... hogy meglett, az annak a zseniális összefogásnak is köszönhető azt hiszem, ahogy a rohanó apának minden szembejövő mutatta az irányt, merre keressen tovább. A láncreakció eleje Áron a vége Dani, a közepe az összes arrajáró volt... hálám örökké... végül egy pár karjaiban találta meg az akkor már zokogó tekergőt...)

Múlt héten a kamrában fújta szét három perc alatt a cif ablaktisztítót, meg a biot, amiben Lelle meg is fürdött (ezért magamra legalább annyira mérges voltam mint rá), este a fürdőkádba nyomta bele a fürdetőkrém hiánya miatt szolgálatba állított gyerektusfürdőt, míg elfordultam a fogkefékre fogkrémet tenni.
A legbosszantóbb, hogy NEM lehet mindent elpakolni előle. Vagy legalábbis én képtelen vagyok a ház minden szegletét Áronbiztossá tenni, meg az, hogy bármit is csinál, azt rettentő hatékonyan teszi, viszont legalább ezerszer annyi idő alatt tudom visszaállítani az eredeti állapotokat, mint amennyi neki kell az ismerkedéshez.

Vannak persze egészen édes pillanatai is ezeknek a megunhatatlan felfedezésrohamoknak.
A minap az előszobában ruhatárolásra degradálódott csinos kis padra mászott fel (egészen biztosan elhangzott már a számból vagy százezerszer, hogy ezt ne tegye (egyikük sem), mert letúrják a cuccokat, és mert abból a magasságból már elérnek olyasmiket is, amiket nem nekik szántam), és bár már sokkal jobb vagyok a párperccsend hívószó meghallásában, most megint késve érkeztem.
Áron állt a kiskosár előtt, amiben csupa haszontalan (ez az a sarok, ami vonzza a kacatokat, de legalább pofás outfitben teszi) dolgot tárolunk, és kenegette épp a pocakját a pólóján keresztül a hogyishívják deostiftemmel.
Kérdem tőle a kacagást visszafojtva:
- Hát Te komám mit csinálsz?
Jól megrémült, a kis beste tudta jól, hogy a tilosban kóricál...
- Csak beillatozom a szívemet.

2012. május 2., szerda

Kicsike

Annyi minden gyűlt össze bennem, meg képek formájában a gépen is, hogy lassan lehetetlen lesz majd utánkövetni az eseményeket.
Most meg sem próbálom, de itt egy papírlista az asztalon, amin az utolsó tétel a blog írása. Van még előtte pár, már nem halogatható apróság, remélem holnapra a végére érek.
Így most csak egy hangulatkép, szavakban.

Hogy így utolért bennünket a mármár nem is várt nyár, elemi erővel tolulnak fel a tavalyi évből való emlékek, mintegy két dimenzióssá téve a gondolatfonalat odabenn. Szokott ilyen fordulatot venni az életem, ismerős és jóleső ez a zsongás a fejemben, kavarognak a képek, fények, hangulatok, ízek, szagok egymással, most valami karneváli a hangulat.
Ma este a mamáméknál vacsoráztunk, mert Dani nagyon későn végzett (dejó, hogy ilyen közel vannak), aminek az lett a vége, hogy a gyerekek autóval, én pedig babakocsit tolva egyedül jöttem haza. Az utcánkba fordulva egy kicsit mindig úgy érzem, egy évszázaddal visszaugrottam az időben, az úttest ugyan leaszfaltozódott, de ennek pozitív hatása rég elmúlt már, gidres gödrös az út, poros is, ha elmegy egy autó fehér porfelhőben úszik a táj.
Igazi vidéki hangulata van a kétoldalt fákkal és bokrokkal övezett hosszú szakasznak, ami végül az olajfába, és a mi épített kerítésünkbe torkollik.
Most még a szél is fújdogált, ahogy bekanyarodtam, ettől nemcsak sötétebb és homályosabb lett minden, mint egy lépéssel előbb, de hűvösebb is.
Megborzongtam, miközben körüllengett az orgonaillat, amiről sokszor nem tudom eldönteni, hogy kellemes-e vagy sem, most mindenképpen elérzékenyültem rajta.
Malajziában sosem fújt hűvös szél, és minden reggel az orgonaillatra gondoltam, ami egyre reménytelenebbül felidézhetetlenné fakult.
Most pedig, ha a vályogfalú, hűvös házból kinézek, a maláj forróságot érzem, látom, és meglep, mennyire jóleső az a meleg, amiben a körülöttem élők megsülni készülnek.
Annyira nagy a kontraszt, és olyan leírhatatlanul más az a más, hogy meg sem próbálom igazi szavakba tölteni, amikor kérdezik, ugye meleg van?...

Csak toltam a babakocsit, picit összehúztam a szemem is, és nosztalgiával gondoltam a nagypocakos énre, ahogy az első emeleten kihúzza a dupla függönyt reggel, és beleszagol a légkondi hűvös leheletébe, hátha az ablakon túl azokból a ciklámen virágfüzérekből egy kicsike orgonaillat belopja magát a szobába...

2012. április 27., péntek

Egy jó ügyért

Március óta (akkor volt a szülinapom, és ez a mostani amolyan nagy változásokat vizionálóvá sikeredett, amiből néhány már megvalósult, sok még csak dédelgetős állapotban van, többek között van egy amolyan folyamatos vállalásszerű is, aminek a munkaneve (majdnem)mindennap segítség) kicsit nyitottabb szemmel próbálok járni a minivilágomban.
Az alapot az adta, hogy szerettem volna megőrizni valamit abból a maláj szépségből, amit ott kaptam, nevesül, hogy mindig, mindenki mosolygott. Persze, nekik könnyebb, mondhatnánk, pedig ez nem hiszem, hogy igaz.
Mentalitás kérdése szerintem, és sokszor szíven üt, ha azzal találkozom, hogy mennyire fáradtak, fakók az emberek.
Megfogadtam, hogy ha lehet, minden nap teszek valami olyat, ami másnak örömöt okoz. Bízva az energiaáralmásban, abban, hogy a jó dolgok körbejárnak, akik kapnak, azok abból az energiából továbbadnak majd.
Volt már olyan, hogy egy mellettem parkoló autóst megbüntettek, én pedig vettem egy százasért egy parkolójegyet és betettem egy cetlivel együtt a mikuláscsomagba, vagy a múltkori kuponozós hétvégén egy nagymamának adtam ajándékba húsz százalékot.
De vannak ennél kisebb dolgok is, mondjuk a mai épp egy babakocsitologatás 2 perce volt a játszón, amikor a bennfekvő nyolchetest sikerült megnyugtatnom a mozgatással, míg a mamája a nagyobbikkal a homokozóban végre építhetett egy akármit.
Azt hiszem, ha mindenki csak egy figyelmességet tenne minden nap, sokkal boldogabb, kiegyensúlyozottabb nép lennénk, nem is beszélve arról, mekkora örömöt jelent adni...

Most ezt a fórumot felhasználva szeretnék kérni és egyben adni is.
A blogrollban szerepel egy baráti család, akik két kisfiút nevelnek, a nagyobbikuk Hannával majdnem egyidős, Miskonak hívják. Egy ritka betegséggel él, aminek a rövid neve DMD, röviden itt olvashattok róla. A betegség a tudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan.

Misko szülei egy alapítványt hívtak életre, amivel a hasonló ritka betegségekkel küzdő családokat, beleértve természetesen saját családjukat is támogatják. Az alapítvány munkája kiemelkedő fontosságú, hiszen nemcsak reményt ad, hanem közösséget épít, szemléletet formál.

Az elmúlt hetekben jelent meg a facebookon a Mosoly Játék, és jelenleg is elérhető néhány reklámspot.
Mindezek mögött rengeteg munka van, abban a hitben, hogy a Misko körül élők felismerik az ügy fontosságát, és minél több támogatót tudnak toborozni.
Hogy olvassátok, megosztjátok ezeket az oldalakat, nagy segítség, de a mivilágunkban anyagi javak nélkül pusztán a törekvés nem elég.
Amit kért tőlem Andi, Misko mamája, az az adónk egy százaléka.

Azt gondolom, aki még nem tette jó helyre, az most megteheti. Legyen ez a mai napi jótett. :)

Egy újabb első

Immár egy fogatlan sincs a családban :)
Tegnap este, mikor a kiabáló Lelle mellé kerültem, egy kis fehér csík jelezte, hogy valami készülődik a csepp szájban, ma reggel pedig koccant a kanál.
Egyikük sem siette el a fogzást, és most napra pontosan meg is emlékezem erről. Lelle kilenc hónapos és tizenhat napos korára növesztette az elsőt.
Hogy volt-e előzmény, nem tudom, Lellike nem spórol a sírással, de különösebben nem viselte meg a dolog, hacsak a piros popsi nem árulkodott már tegnap is. Végülis a bőrgyógyász megmondta legutóbb, lesz még ilyen, amikor majd fogat növeszt.
Lett.
A fognövesztéssel párhuzamosan pedig nagylányos tempóra váltott az evésben is, a pépes alma-banán-krumpli ebédet lazán kiköpte, helyette a tonhalas-paradicsomos-olivás ragut választotta és nagyon elégedetten bekebelezett belőle egy felnőtt adagnyit.

2012. április 23., hétfő

Az új gyerek

Nehezen engedem útjára, ritka az ilyen torkomban dobogós érzés, most mégis elérkezett a pillanat, hogy elmeséljem, mivel telt az elmúlt három hónap.
És fogalmam sincs, honnan kezdjem, és biztosan ha más mesélne, akkor csak mosolyognék, hogy nem kell ennek ekkora körítés, de mégiscsak valami újat hoztam létre, ami nekem nagyon kedves és éppezért nagyon fontos is, és mint minden új gyereket az ember sokáig kísérget, nevelget, terelget...
Mondom, hogy izgulok...

Mikor Hanna megszületett, volt egy egészen jó kis fényképezőgépem. Addig Dani fotózott. Ha utaztunk, mindig egy zsák filmet vittünk, aztán mire lekopott rólunk a por, készen is lettek a papírélményeink. Végül minket is bedarált a digitális világa, amit én egy cseppet sem bántam, mert a filmes gépek végtelenül bonyolultnak tűntek, sosem sikerült élvezhető képet készítenem eggyel sem.

És akkor megszületett Hanna :), és lett téma is a géphez, meg sikerélmény is... egy darabig. Mert idővel rájöttem, hogy a géphez nem adják a tudást, és bár meglehetősen egyszerű elfogadhatót készíteni, az alkotás szabadsága még úgy is korlátos maradt. Legalábbis számomra.

Aztán születtek sorban a gyerekek, rohant az idő, százával születtek a képek, amikre sokan mondták, hogy jók, én mégsem voltam elégedett. A szemem rátalált a témára, és tudtam, hogy megtaláltam azt a hobbit, amit egyre szenvedélyesebben szerettem (az írás a másik :)), meg azt is, hogy egyszer, ha lesz hozzá bátorságom, akkor megnövesztem a gyökereket, és talán még szakmát is váltok.

Keresetem az igazán jókat, azoknak a munkáit, akik olyat alkottak, amin jó megpihenni, akiktől tanulhatok, és érdekes párhuzam, akik emberileg is közel tudtak kerülni hozzám.
Végtelenül hálás vagyok Biró Virágnak, aki valószínűleg nem is tudja, hogy mekkora ajándékot adott nekem, amikor először jártunk nála. Azon a napon, Áronnal a pocakomban úgy éreztem, megérkeztem. Valami nagyon misztikus a helyére került, biztosan tudtam, hogy amint lesz rá lehetőségem, elindulok majd.

Eltelt még két év, még egy babánk született, és Malajziában élve érett meg a terv, a kivitelezésé, annak a nagyon intenzív belső munkának az eredményeként, míg Lellével a pocakomban a hegyre felfelé menetben a kardinális kérdéseket sorra meg kellett válaszolnom magamnak.
Tanulni akartam, hogy amit a szemem lát, amit elképzelek, azt úgy tudjam láttatni, ahogyan én akarom.
Végül hazajöttünk, én pedig nekivágtam.
Eredetileg úgy terveztem, hogy majd ősszel, de Dani nem hagyott ellebegni a négygyerekes semmittevésben, mégha az elmúlt, akkor még előttünk álló időszak bővelkedett is a logisztikai feladványokban.

Így történt, hogy hosszú idő után kirepülve a majdnem kinőtt fészekből elkezdtem próbálgatni a szárnyaimat, belekóstolva sokfélébe, és egyre biztosabban tudva, melyik az a rész, ami melegséggel és hihetetlen lelkesedéssel tölt el.
A legszebb párhuzam, hogy míg én készültem, egy kisfiú is útnak indult, hogy a lehető legjobb pillanatban keresztezzük egymás ösvényeit.
Lehel születése volt a határidő ebben a magamalkotta folyamatban. Kicsit a vége, és nagyon az eleje valaminek, ami remélem, hogy az én utam.

Ma először fotóztam olyan valakit, aki nem az enyém, és ma már egészen konkrétan mondhatom, hogy ezt szeretném. Fotózni babákat, piciket és kicsiket és tanulni még még és még. És fotózni még és még.

Valamikor márciusban elindítottam egy fotós blogot, amit mostantól bárki elér.
Ez az új gyerek, és most megint a torkomban dobog a szívem, mert ezennel elengedem a kezet, hadd járja a saját útját.
És akinek (bébi)fotósra lenne szüksége, az írjon arra a címre odaát. :) Mától dolgozom. :)
... Lehelt pedig fogadjátok szeretettel, igazán megérdemli. :)

2012. április 19., csütörtök

Hétköznapi csodák

Lelle tapsol.
Meg álldigál...
Ez utóbbit nem láttam, mert a nagypapának tartogatta, aki ma este gyermekfelügyeletet látott el nálunk, míg én máshol hédereltem.
Majd holnap megmutatom, ha a kisasszony engem is szándékol majd elkápráztatni.
Úgy meghatódtunk az édösapjával, mintha először történt volna gyermekes életünk történetében ilyesmi, pedig egyrészt semmi meglepő nincs abban, hogy a profi mászó a következő gyakorlaton ügyködik, másrészt meg igenis megható minden ilyen első dolog.


Éppúgy, mint Áron új attrakciója.
Van abban valami, hogy a nagycsaládban a nagyobb húzza a kisebbet, ezt Áron beszélőkéjén szépen le is lehet mérni, mert olyan szavakat használ, amit Hanna valószínűleg először egy hete hallott... de az is igaz, hogy a mi Hannánk az anyasági versenyen az élen végezne, olyan profizmussal teszi amiről úgy gondolja, kell, hogy lassan nyugdíjba is vonulhatok, mert nem lesz semmi tennivalóm. Ráadásul mindezeket meghökkentő türelemmel és leleménnyel, sokszor pironkodva a magam bénaságán hallgatom, ahogy a legkreatívabb ötletekkel áll elő, aminek következtében megtörténik mindaz, ami ha én kérem teljesen reménytelen. Öltözés, pelenkacsere...

Tegnap délben, a gyerekek már az emeleten randalíroztak, míg én romtakarítottam odalenn, hallom ám, ahogy Hanna kis nyomást gyakorol az öccsére, akinek egyébként az a kényszerképzete, hogy a wc megeszi...
- Ugye kis Áronka, hogy szeretnél a wc-be pisilni? Ugye, hogy felülsz a wcre? Milyen ügyes vagy!
Szuggesztív kommunikáció című tantárgy, pszichológia szak ötödév.
Mondja tovább:?
- Jól van, nagyon bátor vagy!!!
Aztán csend, csak hallom, hogy a lányok megunták a várakozást, és kimasíroztak a fürdőből.
Pár perc elteltével Áron kikiabál:
- Kéééész vagyok.
Alig hittem a fülemnek, futottam fel, hogy a saját szememmel lássam a tényt is. Hanna gyorsabb volt nálam persze, agyondicsérte a kicsit és közben mondogatta neki:
- Megmondjuk a mamának is, milyen nagyfiú vagy már!

És aztán persze mind nagyon boldogok és büszkék voltunk Áronra, mert valóban belepisilt a wc-be, de ez még semmi, mert a szűkítőt is feltettem neki örömömben, ő meg annyira örült annak, hogy én örülök, hogy újra pisilt.
Meg délután is, meg este is.

Aztán reggel levettem a pelusát, és akkor is sikerült, ezen felbuzdulva elővettük a "bugyikat" csak mert az alsógatya szót még nem ismeri, és délelőtt kétszer cseréltük újabbra és újabbra, úgyhogy végülis nem teljes a siker, de alakul.
Elvárás nincs, Áron kérte a gatyát, a pelusra délben nekem kellett rábeszélnem. Picit.
Időnk és pelenkánk mint a tenger, holnap azért megint megkérdem, bugyi, illetve gatya, vagy pelus.

Hanna 3d-ben rajzol, Mikolt pedig azt kérte, tegyük Hanna ágyát az övé mellé. Most van egy 16nm-nyi gyerekszobánk, amiben 4nm-en zsúfolódik minden, a maradék a tánctér. Viszont kuckós, és jó őket egy kupacban látni.

2012. április 17., kedd

Harcolunk meg szeretünk

Áron egy hullámzó jelenség.
Az esetek majdnem száz százalékában egy napocska, sugárzó, tiszta, őszinte kis energiabomba, és van néhány tizedesnyi, amikor a bomba marad a jelzőkből.
És amikor olyan, akkor annyira próbára teszi az elégjóanyaságomat, hogy inkább volnék a kakis pelenka a fenekén, mint az jóanyja. Ez az egyik legjellemzőbb ok bájdövéj, a másik, amikor megzöldül a bezártságtól.
És ha ez a kettő együtt van éppen, akkor meg menten meg bennünket közösen valaki egymástól, de sajnos be kell látnom, hogy a felnőtt én vagyok, és bár nehezemre esik megtalálni a hangot, amikor belecsíp az elmerülten felfedező legkisebbe, vagy kupán vágja a furulyával a középsőt, mégis úgy illik... ene.
Drága Apósom persze erre csak legyint (már nem is mindig amúgy), hogy pont úgy viselkedik, mint egy gyerek... és vér sem folyik (épphogy), szó meg nem használ. Vagyis de... mert van, hogy odamegy és megsimogatja, aztán meglátja a furulyát és már emeli is újra.
Csodajó volna minden esetben azzal felmenteni, hogy érdeklődő, nagy helyigénnyel és energiatartalékkal bíró, erős fizikumú és akaratú fiúgyermekről beszélünk, sokszor nem is akarom.
Mert milyen jó neki, hogy csupa lányok közé született, és milyen szerencséje van, hogy nem agyabugyálják el a nagyobb fiútestvérei naponta. Becsülje meg, és tanulja meg a határokat is betartani. Kisebbet, gyengébbet nem bántunk, nem rajzolunk asztalra, és nem üvöltünk torokszakadtan öt perccel ébredés után, csak azért, mert mégis inkább vizet tej helyett.
Dehát nem...
Kétésfél éves sincs, jön a foga és hát nagy energiatartalékkal és helyigénnyel bír.
A kis puhafülű, bújós, sértődékeny, okos, szépbeszédű.
Úgyhogy hullámzunk.
Hol azt érzem, hogy megenném, hol meg egy zsák krumplit szeretnék helyette. Közbülső állapot nem nagyon van. Mert amikor rendben van a világgal, akkor ilyen, amikor meg nincs, akkor pedig olyan.
Ez van.

A szerelem meg csak nem múlik, pedig a zsák krumplit is komolyan szoktam gondolni...

2012. április 12., csütörtök

Kilenc hónap


Már majdnem feladtam, hogy írás is szülessen a képek mellé...
De ma addig nem fekszem le, míg meg nem örökül Lelle kilenc hónapos kicsi lénye, ami legalább annyira ezerszínű, mint az össze többi gyerek idehaza, és mégis olyan nagyon más.

Egészen meghatódtam most ezen a számon, a kinti-benti idő együttállásán, és elmerengtem magamban többször, milyen messze van már Malajzia, a sok küzdelem az időjárással, kórházzal, szüléssel, költözéssel, ugyanakkor annyira elevenen él bennem ezernyi apróság, ahogy Peti fogja ezt a cseppet, mert nekem nehéz, és mindig látom a kis kezeit, lábát, mert elég rá az egyszál. Ahogy azon gondolkodom, milyen lesz a hideg, a légkondi zaja nélkül (most a párásító megy állandóan, ezt kipipálhattam :)) az altatás, el sem tudom képzelni, hogy lesznek körülöttünk nagyszülők, barátok.

És most itt vagyunk, egészen hihetetlenül nehéz időszakot élünk (ahogy az már lenni szokott :)), és ha arra gondolok, akkor, ott azt hittem, az nehéz, hát csak legyintek...
De most róla, aki a legérzékenyebb, legbújósabb, leginkább kiismerhetetlen, legsírósabb, és egyben a legutolsó, legkisebb kerekbuksi.
Lemértem, és meglepődtem, milyen picike. Vagyis hosszú, de a súlya mintha nem változna. Hanna ekkorkának már egy kilóval több volt, centire azonosan... Lelle 7400 gramm mindössze (pedig van husi rajta, de tény, hogy nem egy zömök alkatú gyerek :)), és 72 cm. Fogakat nem növeszt, ahogy hajat se nagyon, a szeme kék, a kis gödrök az arcocskáján változatlanok. Gondoltam ideje lenne oltatni, de miután lebeszéltük a védőnővel az időpontot, Lellike lázas lett, majd három napra rá pöttyös is...
Ezt a három napot nem fogom visszasírni, ahogy szerintem ő sem, csapnivaló kedvvel, és még rosszabb éjszakákkal gazdagodtunk, én pedig a biztos tudattal, Lelle hiperérzékeny. Mióta a pöttyök elmúltak, egyszer ébred éjszakánként, én ezzel párhuzamosan hajnalban már fent vagyok, mert kialszom magam. Sosem gondoltam volna, hogy hat óra alvás bőven elég, ha egyben lehet abszolválni.

Résztelekben...
Egyszer alszik nappal, kevesebbszer fordul elő, hogy kétszer, leginkább olyankor, ha az egy nagyot megzavarja valami (ami elég könnyen megy, ezért ha elalszik, nagyon vigyázok rá, nehogy felébressze bármi), leginkább kint a babakocsiban. Ha bent éri a fáradtság, akkor a nappali kiságyában a felhúzós bárányt ölelgeti, és mire az eldalolja a hat egyforma nótát, Lelle már alszik is. Sosem gondoltam, hogy lesz ilyen könnyű álombamerülés, mindig meglepődöm, hogy megint és újra és egyedül alszik el...
Este mellettem, a cumisüveget kiürítvén, befordul a paplanba, és alszik.
Jajj de nem várom a fogacskákat, olyan jó ez most :)

Kanállal hajlandó csak enni, és bármit megkóstol. Ha mi eszünk, csattog a nyelvével, de ugyanezt csinálja akkor is, ha éhes. Cumisüveget nappal már nem is fogad el, ha kínálom ellöki, és fordítja a fejét. A nagy gourmet viszonylag türelmetlen, Hanna jut róla mindig az eszembe, mert őt sem lehet egyfolytában etetni, ha valamivel nem kötöm le, akkor forog, kiveri az ételt a kezemből a hadonászással. :)
Pohárból iszik, a schüssler sót simán elszopogatja, a csőrös itatóból akár egyedül is kiszolgálja magát.

Dumál, utánoz, grimaszol. A hangtalan kacagása ismerős, nagyon édes, ahogy teli szájjal ránkragyog. :) A papírt, könyvet eltépi, tárgyakat összeütöget, mindent megrág, megráz.

Mászik. A kúszásból és a négykézláb hintázásból egyszercsak mászás lett, attól kezdve pedig csak így közlekedik. Eleinte nagyon lassan, de gyönyörűségesen szabályosan tette az egyik kezét-lábát a másik elé, mára már gyors tempóban jön, igazi kis felhúzós kutya stílusban. Imádjuk :).

Lassan ő is beáll a csapatba, sokszor látom, hogy már nem 3+1 a gyerekek száma, hanem 4.
Simogat, megy a nagyok után, kíváncsi, ha jön valamelyik a lépcsőn, vagy meghallja a hangjukat. A nagyok pedig nyúzzák, ha nincs ott, akkor azért reklamálnak, ha meg megjelenik, akkor azért, bár kétségtelen, hogy Lelle még csak szétszedni tud, bár remek kisbaba, ha épp az a játék. :)

Várom az igazi, meleg tavaszt, amikor majd ki lehet őt is tenni a szabadba, kíváncsi vagyok, mit fog szólni a fűhöz, a homokhoz, a betonhoz.
Lellibelli... lassan egy éves. Őrület.

Nyuszi

Mikolt péntek reggel, miután nagyjából százszor mondtam neki, hogy öltözzön, mert hideg van és megfázik, majd lerobogtam a szobájukból, mert a Kicsi idelenn panaszkodott, szófogadóan engedve az unszolásnak, magára vette a ruháit.
Amolyan sajátos Mimi módon, a lényegre törekedve, ami akkor reggel úgy hangzott, már nagyon várjuk a húsvéti nyuszit.


Rettenetesen imádom a humorát. :)

Volt egyszer egy Húsvét

Hosszú volt és rövid is egyben, küzdelmes belül, néhány meghitt pillanattal.
Nagyszerű érezni a család összefogó támogatását, látni az gyerekek sosem múló lelkesedésért, legyen az egy fogkefe, vagy a vendégeskedés, vagy az együtt éneklés.
Idén is elmaradt az igazi emelkedettség, amit nagyon sajnálok, bár hosszú ideje először eljött hozzám a Húsvét misztériuma... pedig nem is mentem utána.
Hétfőre lett piros tojás és locsolás is, majdnem helyre állt a világ rendje, de megszenvedtük ezt most. Valahonnan mindig kapunk, ha nem is kérünk akkor is, és ez erősít, mert tudom, ha együtt vagyunk, akkor lesz minden, amire szükségünk van.
Az egyik legszebb pillanat hétfőn este volt, amikor heten a Normafánál sétáltunk. Szélcsend volt és naplemente, küzdöttem egy kielégíthetetlen kéréssel, miközben a cseppek rohangáltak, kerekes ostort csodáltak, körülöttünk pedig elnyúltak az árnyékok, csodafényt vetve a réten lejtő padokra és virágzó fákra.
Hanna visszafelé megállt a kürtős kalácsosnál, de nem volt nálunk pénz, és amúgy sem szeretem ezeket a meghitt perceket semmi földi dologgal megbéklyózni, továbbmentem. Hanna csak állt és nézte, ahogy forognak a vasak. Senki sem járt már arra, egy megmaradt kalács még árválkodott a rúdon. Mire visszafordultam, hogy lássam elindult-e már, szaladt széles mosollyal, a kezében a kincs. A kalács.
Még visszakiabáltunk Nelli néninek egy köszönömöt, én pedig arra gondoltam, mindig így kellene lennie.
Adni azt, amink épp van.
Most nem sok maradt, de ebből a maradékból is adni szeretnék, mert úgy érzem, így helyes. Weöres jár a fejemben Húsvét óta, és bár régóta van értelme ennek a tíz sornak, most újabb színeket kapott. Mennyi mindent kellene újratanulnom... Hálás vagyok a gyerekeknek, akik a legjobban értik ezt a tíz sort...

Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid - az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Üzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.

2012. április 7., szombat

Nemtúlrózsás

A Húsvéti készülődés örömébe bele-bele lopja magát az aggódás is.
Nem szeretek ilyesmiről írni, minden helyzetben arra törekszem, hogy megtaláljam a kapaszkodót, ami reményt ad legalább, ha a megoldást nem is, vagy nem azonnal. Mint ahogyan a sziklamászó keresi a következő fogást, miközben táncol a szélen, láthatóan fittyet hányva a mélység vonzására, koncentrálva arra, ami a következő mozdulat.
Nem mindig egyszerű, leginkább a fittyhányás része.

Miközben figyelem a gyerekek életigenlését, a beleereszkedésüket a belénk vetett bizalmukba, sokszor össze is szorul a szívem, hogy sikerül-e, tényleg sikerül-e megadnunk nekik azt, ami a legfontosabb. Ezt a végtelenül gondnélküli gyerekkort, a szeretetünk örömteli, aggódásmentes jelenlétét, és a minőségi időt.
Úgy, hogy eközben a külvilág sem nem türelmes, sem nem elfogadó, sem pedig nem a fejlődésre törekszik. Tartalékok képzése?... A mai kor magyar embere nemhogy nem könnyed, de abban sem lehet biztos, hogy holnap még lesz hova elmennie, hogy megkeresse a legszükségesebbet. Keveseknek adatik meg, hogy megtartsák a megszokott életszínvonalat, és ha nem is valljuk be, mert nem illik, de ha van, arra vigyázunk, ha meg nincs, akkor pedig folyamatos a félelem, mikor lesz még annál is kevesebb.

A hanyatló Róma jut eszembe mostanában, és kicsinek érzem magam ahhoz, hogy jósolni merjek, meddig tart még, mikor és melyik nemzedéknek lesz majd könnyebb. Szerencsések, akiknek megadatik, hogy fedél legyen a fejük felett, saját, hitel nélküli, és ha ez megvan, akkor a számlák kifizetése után még marad zsebpénz... arról már nem is beszélve, hogy mennyire mellbevágó, ahogy egyre több, korábban magától értetődő, mára luxussá vált apróságról kell lemondania egyre többünknek.

Minket általában csodabogárnak tartanak, a négy gyerekünkkel, a házzal, amiben élünk, az egy évvel a hátunk mögött, amit Ázsiában töltöttünk. És valóban azok vagyunk. Nem ismerek senkit a környezetünkben, aki ennyi kockázatot vállalt volna az elmúlt öt évben, mindent a hitre építve. Pedig ezek között a körülmények között ez inkább vakmerőség, aminek a súlyát cipelni kell, törekedni arra, hogy a tudásunk és a képességeink legjavát adva jusson is, maradjon is, folyamatosan balanszírozva a vélt egyensúly libikókáján.
Nem lehet legyinteni, sem arra, hogy négy gyerek, sem arra, hogy megdöbbentően elszállt hitel. Mi vagyunk azok, akik a társadalom szemében jól élünk, túl jól ahhoz, hogy ne érdemeljünk hatékony segítséget.
Mi vállaltuk a gyerekeinket, soha nem volt kérdés, hogy lesz-e majd saját autójuk, lakásuk, magániskolába fognak-e majd járni, mert hittük, a legnagyobb dolog, amit kaphatnak, az a szövetség, ami egy nagycsaládban jelen lesz. Mi vállaltuk a ház terheit is, álmunkban sem gondolva, hogy a világ arra halad majd idő közben, amerre haladt, ezzel gyakorlatilag olyan mázsás terhekké téve a létezést, aminek a súlyát sokszor összeroppantónak éljük meg.

A jelen nem túl rózsás.
Ha megengedném magamnak, akkor álmatlanul forgolódnék a megoldást keresve, de akkor felemésztene az aggódás, kiölné belőlem a hitet, és a hullámlovaglás örömét... bár ezen már lassan túl is vagyok, mintha a könnyed belefelejtkezés nem lenne kompatibilis a felnőttkorral.
De hiszek, talán én egyedül a családban. Talán mert én még mindig burokban élek, habár a szélek repedezni látszanak. Ha segíteni akarok magunknak, akkor el kell indulnom. Nekem is be kell állnom a csatasorba, és fel kell vállalnom olyan döntéseket, amik talán rövid és középhosszú távon sem az eredeti elképzeléseinket elégítik ki, többek között például az anyaságom tűzmelegítő szerepét fel kell áldoznom azért, hogy a gyerekeink abban a házban lehessenek otthon, ahol most a leginkább otthon érzik magukat. Ha egyáltalán sikerül még megmentenünk az otthonunkat...
Vannak terveim, és szorongat az idő, Dani realista énje, a kiadásaink tovább nem racionalizálható mértéke, és kell, hogy legyen hitem abban, hogy menni fog, hogy érünk annyit, amennyit az az élet feltételez, amiben van egy ház egy kerttel, és fűtés, meg ennivaló.
Nem vágyom semmi másra.
És persze cseppet sem számít, hogy mire vágyom... csak az, hogy a gyerekeink biztonságban, szeretetben, örömben nőhessenek.

Elindultam egy úton, hiszek, bízom, hogy teremteni tudok és megtalál a teremtenivaló. Dacolva a körülményekkel, az idővel, az energiáimmal... mert hiszem, hogy az idő is, és az energia is megsokszorozható. Ahogy a szeretet is.

2012. április 5., csütörtök

Egy újabb korszak vége

Tobzódunk ebben a műfajban mostanság... már alig várom, hogy a legjobbikat publikálhassam, de ehhez még tizenpár napnyi haladékot kell kérnem mindenkitől.

Ami viszont mindenképpen kikívánkozik most, az sem ropogós hír, már négy teljes napja tart, ami azt is jelenti, hogy vélhetőleg ténylegesen bezárhatjuk azt a dobozt, ami eddigi életünk szerves részét képező tárgyának szentelve eleddig csak vágyakozott, hogy megszerezze. Emlékbe.

A történet pedig úgy szól, hogy...
Sosem voltam híve az elválasztásnak.
Talán van bennem egy kis trauma ezzel kapcsolatban, mint ahogy tudjuk, hogy az elengedés az egyik olyasmi, amivel birkózom napi szinten. De az is biztos, hogy nemcsak a megszokás kényelme, hanem a józan paraszti agyam és a lelkem is egyben háborog minden olyasmitől, amit kényszeríteni kell/ene, csak mert már mások szerint itt lenne az ideje, meg már mekkora, és különben is, mások jócskán túl vannak az ilyesmin.
Legyen szó szoptatásról, egyedül alvásról, hozzátáplálásról, mozgásról, beszédről, cumizásról.

A nagypapám, aki nem is valódi, de annál sokkal valódibb volt, és gyerekorvos is, azt mondta (a nagymamámtól tudom, akkoriban még nem érdekelt a téma) hogy sose vegyünk el kisgyerektől olyat, ami számára nagyon fontos, csak akkor, ha pótolni tudjuk.
Nos fogalmam sincs, mivel lehetne pótolni egy cicit, vagy egy együtt alvást, és míg nem jövök rá, eszem ágában sincs megvonni azoktól, akik ezt igénylik.
És van benne hitem, hogy egyszercsak megtörténik, mert megérik rá az akinek dolga, például én is... ha majd kiszállnak mellőlem, meg hátat fordítanak a cicinek (ahogy azt Lelle tette...).

De a mai poszt a cumiról szól.
Ami egyfelől mumus, másfelől meg az egyik legfontosabb tárgya majdnem mindegyiküknek, még azoknak is, akik együtt alszanak velünk. Hogy ez így alakult, arról már írtam sokat, vannak jó és árnyasabb oldalai is a gondolataimnak ezügyben. Ami most lényeges, az annyi, hogy cumikérdésben sem tudtam az okosságot a csereszavatról, ezért aztán (leszámítva azt a nagyon halovány majdamikulásmegoldja próbálkozásunkat, ami aznap dugába is dőlt) legfeljebb pedzegettem Hannának, hogy kik és meddig szoktak úúúgy általában cumizni, természetesen esetenként rákérdezve, hogy ő mikor óhajtja átadni magát a nagylányságnak.
Nem nagyon óhajtotta.
Egy darabig az oviba nem vitte, de végül győzött a ragaszkodás.

Jópár éve már, hogy az autóból száműztük, mivel már nem aludt el ott sosem, nem is volt kérdés sosem, a többiek miért kaphatnak, ha ő nem. (Jobban belegondolva Lellén kívül már senki sem cumis autózós.)

Mígnem a Papa egyik fáradtabb estén kiborul.
Mert Hanna nem tudta elharapni a kenyeret az elülső fogacskákkal. És az egyik fogára panaszkodott is már napom óta: Fáj, ha rágnom kell...
Boldog nem voltam, és persze jogos volt Dani háborgása, mert a fogszabályozásnak csak akkor van értelme, ha többet hordja azt, mint ezt, mindenesetre megkaptuk csapatostul, hogy ennek a cumidolognak nem kellene már a körünkben lennie, és nagyon nem jó, hogy... itt jöttek az igaz ámbár kicsit erős kifejezések a rongálást illetően.
Akkor Hanna oldalára álltam, tompítandó a sok negatív kritikát, de annak ellenére, hogy tompítottam, el is ismertem, hogy régóta érik már a búcsú, még ha az olyan nagyon nehéznek tűnik is.

Hanna csak figyelt, ahogyan szokott, okosan mérlegre helyezve mindünk álláspontját, és aznap este nem történt semmi.
Másnap később értem haza a szokásosnál, mindenki ágyban volt már. Hannánál kezdtem a jóéjtrítust, aki a kezében tartotta a cumiját, majd letette a kicsi polcra az ágya mellé, és annyit mondott:
- Majd mondd el a Papának.
És a cumi felé bökött a szemével.

Azóta eltelt négy nap, és nyolc alvás, amiből az egyik alkalommal Áronnal közösen feküdtek Hannánál, Áronnak pedig nem volt cumija. Hanna a saját "régi" cumiját adta oda neki, mire odaértem hozzájuk, már be is voltak takarózva... Áron Hanna cumijával... Meghatott.
Ma a nagymamáéknál aludtak délután, az első házon kívüli alkalom, mivel tavaszi szünet van az oviban, és rákérdezett:
- Mama, eltetted a cumimat? Tudod, én már nem használom, úgyhogy nyugodtan itthon is maradhat.

Látom az elválás fokozatosságát, azokat a pillanatokat, amikor megbicsaklik az akarata, de mégis sőt ezzel együtt annyira szép hogy így történt ez az elengedés, hogy ismét csak megerősödött a hitem. Mindegyik megérik majd arra, amire kell.

Nos akkor... Isten veled narancssárga cumi.