2013. május 16., csütörtök

Egy nap a világ

Igazolt elmaradásom egyik kardinális oka, hogy elég sok munka halmozódott egymásra ebben a hónapban, így ha van egy nyúlfarknyi időm magamra, akkor azt retusálással töltöm.
Időből van a legkevesebb, momentán versenyt futok érte magammal, tudom, hogy sikerülni fog, és a végén minden meglesz, de nem szeretek csúszni, ha meg mégis, akkor ledolgozhatatlan lelkiismeretfurdalás a vége.

A többi sorjában.
Volt ovis ünnepség, amire minden gyerekről csináltam egy képet, ezek pedig felkerültek a faliújságra, mellettük az anyukák képe a gyerekek ceruzájából. Mitagadás meghatódtam, pedig a felét tudtam ennek a titoknak.
Aztán volt még fotózás, mind emlékezetes, és mind olyan élményekkel teli, amik töltik az embert az esős napokra. :) Ezekről majd a másik blogban képes beszámoló is lesz valamikor.
Volt Áronbetegség, amiből két nap alatt gyógyult ki a gyermek, és senki más nem kapta el tőle, kivéve engem.
Mondjuk nekem lázam nem volt, lett viszont elragadó jazzénekesnő hangom, némi torokfájással és minimális orrfolyással.
Az egésznek nem kerítettem volna nagy feneket, ha nem szombaton lett volna az a nap, amit meglehetősen régóta, centivágással egybekötve nagy nagy izgalommal vártam.

Valamikor az év elején, egy munkás éjszakán egymásba botlottunk az FBn pár nagyon régi táncos baráttal, aminek az lett a vége, hogy a sírva röhögős beszélgetésen kívül összehoztunk gondolatban egy amolyan ősharmóniás tánctábort is. Ráadásul a Tánctanárúr is jelen volt az eseményen, úgyhogy nagyon nem is kellett győzködnünk, maga ígérte, ha lesznek legalább 20an, akkor megszervezi.
És lettek, sőt.

Szombatra még összeszedtem magam, bár volt azon az éjjelen minden, ami megkérdőjelezte, hogy képes leszek reggelre lábra állni, de az izgatottság és a mehetnék messze felülírt minden kifogást.
Így aztán kaptam egy egész napot reggeltől éjjelig, hét órányi táncolással, egy csomó régenlátott baráttal, meg olyan élményekkel, amiket nem is tudok szavakba önteni.

Egy időutazás volt az egész, olyan, mint egy osztálytalálkozó, csupa olyan szívemnek kedves ember társaságában, akik valamikor az életem részét jelentették. Azt hiszem mindannyian visszakerültünk abba a pörgős állapotba, amiben valamikor 2000 környékén lehettünk, amikor a többség befejezte a táncos pályafutását. Mondanám, hogy visszafiatalodtunk, de egyrészt most sem vagyunk öregek ;), másrészt pedig fizikailag azért na... szóval bírtam, de a hetedik óra után már nem volt hiányérzetem. :))))

Előkerült egy tonnányi régi fotó, és míg mi nem láttunk különbséget mostani, és 15 évvel ezelőtti önmagunk között, néhányunk gyereke nem ismerte fel a saját szülejét a képeken, vagyis nyilván eltelt az a 15 év nyomokat is hagyva, de ez bennünket cseppet sem zavart. Mindenki hozta a formáját, humorban mindenképpen, no meg sármban, és táncolni vágyásban főképp, és olyan nagyon jólesett menzán ebédelni, és szocreál épületben a koszlott kanapén csacsogni, majd elkésni a kezdésről.

A gyerekek nyomokban hiányoztak, este 9 felé már kezdtem üresnek érezni a kezeimet, de egy cseppet sem bánnám, ha egy év múlva meg lehetne ismételni ezt az egy napos kiruccanást ezekkel az emberekkel.
Mondjuk épp három évet kell várnom erre, csak hogy nem vesszen el a varázs, mondta a fővezér.
Mindegy is, én annyi mindent kaptam, hogy elképzelhető, hogy kitart három évig.
Most mindenesetre van egy részem, aki még mindig Agárdon ropja, miközben igyekszik a szürke hétköznapokra koncentrálni. És ahogy az FBn olvasom, sokan vagyunk ezzel hasonlóképpen. :)

Képek a gépemből, meg másokéból. :)  









2013. május 15., szerda

Pirítós

Délutáni uzsonna.
Kérdezem Mikoltot, mit kér.
Gondolkodik, fejvakargatva, közben balettozik a lábain, spicc, pipa, és arcokat vág.
Mondom neki, igyekezzen, mert indulnánk, a többiek már rég megették a magukét. Kikérdez sorra, ki mit rendelt, de semmi fogára valót nem hall a felsorolásban.
Ránézek, mintegy sürgetésből:
- Jójó, mondom már. Roppantós kenyeret kérek, emeletest, nutellával.

Azaz gépi kenyeret pirítósnak elkészítve, nutellás szendvics formájában tálalva.
Imádom a Miminyelvet. :)

2013. május 14., kedd

Éljen május elseje

Megünnepeltük. Mégiscsak a munka ünnepe ez, méltó rá, hogy megadjuk a módját.
Én beértem volna egy sima lazulós nappal, a csodaidő persze kirángatott bennünket a kerten túlra is, és gyors konszenzussal Solymárra esett a választás.
Van ott egy völgy, ahová ilyenkor kivonul a város, meg a mi Ibolykánk is mondjuk lovak nélkül, de egy halom fajátékkal, és legutóbb három éve három gyerekkel is szuper kis program volt, sőt, már azt is tudtuk, hogy ha nem akarunk nagyon sokat gyalogolni az amúgy festői erdőben a patak mentén, akkor a másik irányból néhány lépést kell csak tenni, és már ott is vagyunk.

Gyorsan kerestünk még vállalkozókat, Mari és Peti kaptak is az alkalmon, és csatlakoztak hozzánk.
Idén sem volt csalódás. Az erdő pompás, a patak mégpompásabb, a tisztás elég helyet ad a nem túl nagy tömegnek, és van minden, amire ilyenkor vágyhat a nép. Kézműveskedés a gyerekeknek, kirakodó igényesen, főzőverseny, aminek az eredménye fogyasztható a publikum számára is jelképes összegért, és gyönyörű környezet.

Ennyit a majálisról, ajánlom mindenkinek, aki érintett lehet a környéken és nincs jobb ötlete, mert tényleg.
De igazán emlékezetessé Lelle tette ezt a napot.
Először azzal, hogy eltűnt.
Van egy pszichológiai jelenség, aminek a lényege, hogy tömegben megoszlik a felelősség, mindenki azt hiszi, elengedheti, mert vannak elegen, akik majd magukra veszik.
Hogy ez mennyire nem tudatos, saját tapasztalás. Mondjuk ilyenből köszönöm épp elég volt erre az évre, tanulság van, megszívleltem. Sokadszorra.
Az történt ugyanis, hogy abban a kellemes állapotban, hogy négyen vagyunk négy gyerekre, Lelle az egyik pillanatban még megvolt, a másikban már nem.
Szerintem nagyon rég futottam ennyire gyorsan, és abban is biztos vagyok, hogy legutóbb Mikolt eltűnése adott okot az életem filmjének lepergetésére, de ez akkor sem, most sem esett jól.
Dani kezében érkezett végül vissza, mikor az apja rátalált, a patakparton állt, és nézte teljes lelki békével a gyerekeket, akik odabenn játszottak.
Én úgy harminc évet öregedhettem tíz perc alatt, de a lényeg, hogy megkerült...

A másik, ennél örömtelibb pillanata a napnak az alvás utáni peluscsere után ért.
Lelle nem akarta felvenni a tiszta pelust a csere végeztével, nevetett rám, és elszaladt.
Egy ideje szól, miután pisilt, kivenni nem hagyja, de az irány mindenesetre biztató volt eddig is. A szűkítőt már rég lehoztuk, mert fel is kéri magát a pulpitusra, ül három másodpercig, majd papírt kér, végül távozik.
Most csak simán elszaladt pucér popsival, a szemem sarkából figyeltem miközben az uzsonnát készítettem. Idővel odasomfordált mellém, és koncentrálni kezdett, ami jel.
Mondtam is neki, hogy látom, hogy készül valamire, mi lenne, ha a wcben próbálná meg befejezni. Adta a kezét, felültettem, dolgozott, és lőn.
Diadalmas mosolygás, örömkönnyek.

Azóta reggelenként nagyon figyelem, és ha úgy alakul akkor sikerrel végződik az akció.
Még messze a szobatisztaság (amit én sosem sürgettem eddig sem), de ha arra gondolok, hogy kicsit több hely marad nemsokára a kamrában, akkor mosolyoghatnékom van. Meg persze büszkeség is, öröm is, nagy dolog ez. :)


2013. május 9., csütörtök

Lovak régi és új helyeken

Régóta érik már Csobánka cseréje.
Nem mintha nem lenne jó program kiruccanni oda, gyönyörű a táj minden évszakban, és megesik, hogy nem megyünk a gyerekekkel, amiért cserébe kapunk egy intézkedős délelőttöt.
Viszont messze is van, és nem is vagyok egészen meggyőzve arról, hogy igazán, alaposan foglalkoznának ezekkel a kicsikkel.
Persze nem elvárás, hogy egy év alatt díjugratókat neveljenek belőlük, de valahogy mégis azt érzem, hogy juthattak volna előrébb is, és ami még fontosabb, hogy mélyülhetett volna ezidő alatt a tudásuk.
Vagy ha komolytalankodnak, akkor azt tegyék úgy, hogy közben mégis valamilyen kapcsolatot alakítanak, alakíttatnak ki az állatok, és a gyerekeink között.
Csobánka mindig telve van, percre pontosan jön a következő, sok ember foglalkozik az enyémekkel, így aztán hétről hétre fogalma sincs az épp aktuális oktatónak, hol tartott az épp aktuális a múlt héten.

Kaptam már egy, sőt két helyről is ajánlást, menjünk Piliscsabára, ott van az egyik legjobb, legkedvesebb, leggyerekbarátabb lovas hely közel s távol. Valószínűleg így is van, amit olvastam, no és amit hallottam ezt erősíti. Piliscsaba ellenben szintén nem a szomszéd innen.
Pláne, ha összeszámolom, hány lovarda működik kisfalunk tőszomszédságában, minden alkalommal arra jutok, hogy kell legyen egy éppenjó hely itt a közelben is.

Tudom is, hogy van, és jártunk már itt is néhányszor, és máig nem tudom, mi volt az pontosan, ami miatt mégis abbahagytuk. Talán mert Feri mindig megszervezte, szervezi Csobánkát, nekünk meg csak annyi a dolgunk, hogy összeszedjük a csapatot, és döntsünk, megyünk vagy maradunk.
Egészen három héttel ezelőttig csak néha dilemmáztam.
Aztán kirándulni mentünk Nagyszénás felé, ahol az erdőszélen lakik Ibolyka, meg a lovai.
Nem egy hatalmas terület, ahol a gyerekek lovazhatnak, viszont pont az a tempó és stílus amit Ibolyka képvisel az, ami számomra a kapcsolat kialakításában, és az alapok elsajátításában a legfontosabb.
Épp kint volt harmadmagával a kerítés mellett tereplovagolni (:)), kértünk is egy időpontot, és egy hét múlva a lányok már nála csutakoltak, futószáraztak.

Ibolyka lassan halad velük, annak érdekében, hogy biztonságban, és alaposan beléjük plántálja az alapokat. Közben a többiek kutyázhatnak, fára mászhatnak, gyapjút fésülhetnek, mert Ibolyka udvara olyan, mint egy mesebeli mézeskalácsház, csupa érdekes, és az enyémek számára új tárgyakkal, tennivalóval. Nagyon szeretem ezt a természetközeliséget, és bár nem tudnék ennyire nomád módon élni azt hiszem, végtelenül jólesik látni, mennyire felszabadulnak itt a gyerekeim, mennyi olyan tudást kapnak észrevétlenül, amit én nem tudok megtanítani, testközelből megmutatni nekik.

A lovakkal is egyre ügyesebben bánnak, öröm részese lenni az örömüknek, a fejlődésüknek. Hanna a maga megfelelős módján ügyesedik, bár Ibolyka mindent megtesz a lazításáért, Mikolt pedig ragyog itt, és csacsog, és ha lóra kerül azonnal ki akar próbálni mindent, amit csak tud.

Hogy mennyire volt sikeres a döntés... Nos a múlt hétvégén szombaton egy szülinapi zsúrban voltunk, ahová Ibolyka lehozta a lovakat, vasárnap délelőtt Csobánkán iskoláztak, délután pedig Nagyszénásban.
Úgy tűnik a lovakból sosem elég. :)
Lellének egyelőre csak messziről nem, bár a múlt vasárnap délután a nagyok közé felült ő is, és a végén nem akart leszállni. 
És hamár megemlítésre került a kis negyedik is, épp ma jöttem rá, hogy Lelle szerint a ló Ná. Énekelve természetesen. Pedig tudja mondani azt is, hogy ló...










2013. május 8., szerda

Rend és rendetlenség

Tegnap, mikor Hanna belépett a házba, ámulva nézett szét a nappaliban.
- Milyen szép rend van.
Áron levertsége okán Lellének sem volt kedve mindent kipakolni, gyakorlatilag mesével töltöttük a délelőttöt.
Annak, hogy Áron jól van (betyárkodik tegnap este óta), biztos jele a rendetlenség. Meg a kard a kezében. :))) A kép negyed órával az ébredése után készült, még pizsiben "alkot".
Azt még nem tudom eldönteni, hogy Áji a kétnapos semmittevést igyekszik bepótolni turbó fokozatra kapcsolva, vagy csak én szoktam hozzám a lassabb tempóhoz meglehetősen gyorsan.

2013. május 7., kedd

Beteg a kiskirályfi


Ő, aki sosem fázik, tegnap délelőtt azzal jött be az udvarról, hogy hideg van odakint. Nyugodtan ült az autóban is, mikor beszaladtam valamiért és a bónusz játszóterezéstől sem jött igazán lázba. Semmi nem látszott rajta, csak utólag értem már, hogy bujkált benne valami.

Mire a lányokat hazahoztuk az oviból, már meleg volt, ebédelni sem akart, azt mondta, menjünk azonnal aludni.
Délután a nagyszülők voltak itt, hogy a lányokat el tudjam vinni úszni. Mari aggódott miatta, mert míg nem voltam, a láza felment harminckilenc és fél fokig.
Egész este az ölünkben pihent, épp olyan jó beteg, mint Hanna. Fekszik, alszik, iszik. Még éjjel is.

Vacsorára sima bolognai spagettit kért, miután a tejfölöst kihányta, valószínűleg a rengeteg folyadék mellett nem fért már el a pocakjában. A simát aztán mind megette, és mire lefektettük, a láza is lement.

Éjjel kicsit meleg volt, reggel nyolckor pedig meleg homlokkal ugyan, de farkaséhesen ébredt. Evett vagy három adag reggelit, aztán lefeküdt a kanapéra.
Furcsa az egész, részben mert egész télen nem volt beteg, pláne nem lázas. Ráadásul sem a torka nem piros, sem nem köhög, de még az orra is csak annyira folyik, hogy azt észre sem veszem igazán. Háromnapos láza már volt...

A legszívesebben az ölemben van, ha pedig teszem a dolgom, jön velem, ül mellettem. Lelle szolidarít, mellékucorodott a kanapén, és fél tizenkettőkor mind a ketten aludtak egy fél órát. :)


Négyből három

Nagyon régóta érik egy vicces bejegyzés, ezzel a címmel.
Majd össze is szedem alkalomadtán, aztán lehet találgatni, melyik három. :)

Ma Áronnal megjártuk a doktornéni rendelőjét egy orvosi igazolásért, ami a beiratkozáshoz kellett. Aztán a papír birtokában ellátogattunk az oviba, és kitöltöttük a papírokat, aztán pedig katicát választottunk, és a pillangó csoportba, Mikolthoz kértük Áront.

Szeptembertől négyből három intézményi gondoskodásban is részesül majd a házi mellett.
Alig tudom elképzelni az őszt, és szívem szerint most ismét megállítanám egy pillanatra az időt, hogy minden apróságot magamban jó alaposan elraktározva fussunk tovább.

(Mondjuk nem épp ezt a napot választanám... Áron délutánra belázasodott, egyet hányt is, most alszik, és láztalan.)

2013. május 6., hétfő

Anyák napja az óvodában





Csilla nyugdíjba megy. Hogy ez mekkora szorongással tölt el, nem is mondom...
Ez volt vele az utolsó anyáknapi ünnepség, és hamarosan ballagnak a nagyok. Vele együtt.
Áron szeptembertől óvodás lesz, van még egy éjszakám kitalálni, mit mondjak, ha megkérdezik, kihez szeretném adni.

Az első kép bizonysága mindannak a hatalmas szeretetnek, amivel a gyerekeimet körülveszi, és bár biztos vagyok benne, hogy van nekik egy külön kis zug a szívében, abban épp ennyire, hogy mindegyikükkel ugyanilyen szeretetteljes, nyugodt, odaadó.

Csilla a keresztanyám. Hanna gyakran kérdezi, hogy akkor az övé is ugye, és mindenkinek úgy is mesél róla, mint a keresztanyukájáról. Ez az ünnepség most igazán meghatott, s egyfolytában arra gondoltam, Csilla az óvóanyukájuk, és én ezért nagyon, nagyon hálás vagyok.

2013. május 4., szombat

A párosak

Egy újabb tesós kép következik.
Majdnem napra pontosan három év különbséggel készült a két fotó, azokról, akiknek a születésnapja között pár nap van csupán. Meg néhány év.
Sokszor nézünk egymásra Danival, konstatálva, hogy ezek ketten sokmindenben hasonlóak "bevül".

 
Mimiről már tudjuk milyen, Lelléről egyelőre csak sejteni lehet. :) Mindenesetre akaratért, és hangerőért egyiküknek sem kell a szomszédba menni.

2013. május 3., péntek

Iskola

Egyszer régen, úgy hat és fél évvel ezelőtt, mikor elkezdtem dokumentálni, folyamatosan foglalkoztatott, hogy meddig fog tartani ez a szenvedélyes ventillálás, mikor, mitől fog változni, és hogyan.
Formálódott az idők során, ma már messze nem a ventilláló funkció az elsődleges.
Mindenesetre jó visszaolvasni a történelmet, sokszor, ha valamire nem emlékszem, csak keresgélek a címkék között, és hitetlenkedek, hogy jé.

Mikor elkezdtem blogot írni, még nem tudtam, hogy ennek a műfajnak ez a neve.
Pl.
Azt pedig végképp nem tudtam elképzelni, hogy egyszer másról is fog szólni, mint alvásról, meg kialvatlanságról.
Azt hogy eljön az idő, mikor majd arról értekezem, hogy Hanna iskolás, arról azt gondoltam, hogy nagyon, nagyon, nagyon sokára lesz majd.
Pali mondta egyszer, hogy minden sokkal gyorsabban történik meg, mint gondolnánk. Mindig eszembe jut, mikor azon sóhajtozom, hogy hova rohanunk.

Hanna szeptembertől az 1.f osztályt fogja színesíteni.
Dóri néni osztályába került, a csoportjából ötödmagával, és Korival, aminek szívből örülök. Egyelőre irányultság nélküli osztály ez, de mint oly sokszor már, most is a személy volt elsősorban fontos, a többit megoldom majd. Csendben írom, hogy elkezdődött egy miniszervezkedés a német tanulása érdekében, így semmi sincs még le vagy kizárva.

Hanna már kedden tudta, Juli mondta neki, hogy osztálytársak lesznek, de Hanna nem tartotta annyira fontosnak, hogy velem is megossza a hírt. :) Én csütörtökön értesültem csak az egyik anyukától, aki azt gondolva, hogy olvastam már a névsort, tökéletes nyugodtsággal mondta, hogy peeersze, a Dóri nénihez kerül. :)))

Örülök, és jó érzés van bennem, nem mintha túlaggódtam volna ezt a kérdést, de mégiscsak nagyszerű dolog, hogy lesz egy jó tanítónk, és Hanna legjobb barátai a következő négy évben ugyanott töltik majd a napjuk felét, ahol ő.

Bátorságpróba

A viszonylag hosszú nyárbevezető, és meglehetősen hosszas riogatás után ma tényleg esett.
Nagyon.
Előtte, meg közben pedig dörgött és villámlott. Nagyon.

Ma este hajat mostam a lányoknak (immár három leányzót takar a lányok titulus), és miközben a hajszárítással foglalatoskodtam, látom, hogy Áronunk a zuhanyzó melletti apró helyre ledobott törölközőkön gubbaszt, a popsija az égbe emelve, a karjait maga alá húzva, a feje meg befúrva a kupacba.
Eltartott egy ideig, mire megértettem, Áron fél. Nagyon.
Dani megpróbálta kivinni (sikertelenül próbálkozott mindenfélével), de olyan páni félelem volt az arcán, hogy végül nem nyúzta tovább.
Áron a riadt őzikét is messze felülmúlva pillogott körbe, keresve a legbiztonságosabb helyet, majd szorosan mellém húzódva kivárta a szárítás végét.
Mimi, a második főbátor biztatta, hiszen a hajszárító majdnem hangosabb, mint a dörgés.
Ettől kissé megnyugodott, mert kérdezősködni kezdett, pláne miután néhányszor pislogott a lámpa is, Hanna pedig izgatottan nyitott be, tudniillik a Papa elővette Áron zseblámpáját, mert mindjárt elmegy az áram.

A hajszárítás végeztével mind felvonultunk, és míg a másnapi ruhákat (plusz ünneplő...) kerestem, Hanna Miminek mesélt. Áron felvette a pózt, ezúttal az ágyvégében kucorgott a fal felé fordulva arccal, a popsiját a magasba emelve.

Nehezen lehetett meggyőzni, hogy az égzengés nem képes testet ölteni, így be sem tud jönni, csak halljuk, a nyitott ablak miatt még hangosabb volt a dörgés, mint valaha, de miután becsuktam, sikerült kiimádkozni a sarokból.
Szedte a lábait a miágyunkba, Dani óvó karjai közé.
Mire az ágyba értem, Áron egy csíkká változott a kettőnk közötti részen, mindkét fülét szorosan bedugaszolva az ujjaival. Nagyon sokára, mikor már rég elvonult a vihar tudtam csak rábeszélni némi lazulásra.
Nagyot sóhajtott, és kivette a füléből az ujjakat.
Elég gyorsan elaludt ezután.

2013. május 1., szerda

Magányóvoda

Hanna az autóban csacsog:
- Képzeld Mama, amikor a múltkor mentünk Paliékkal hazafelé a játszótérről, épp elmentünk amellett, ahol az EmmaFlóráék szülinapja volt.
Az aaaa, a magányóvoda mellett.
Somolygok magamban.
- Hanna, mi az a magányóvoda?
- Hát tudod, az egy olyan ovi, ahová már nem jár egy gyerek sem.
:)))
Valóban nem, mert egy családi házból kialakított játszóházról van szó.

2013. április 30., kedd

Fogmanókról és álomtündérekről

Természetesen én vagyok a ludas...

Áronnal ma fogorvosnál jártunk. Mióta Hanna foga betemetődött, érzékenyebb vagyok a mindenféle apróságokra, és tegnap előtt Áron bal felső kettesén, de nem ám hátul, hanem elől észrevettem egy apró barna foltot. Megijedtem, elsősorban azért, hogy vajon hogyan fogom beadni Áronnak, hogy fogorvosnál lenni jó.
Hanna segített, miután kiderült, hogy Anna ma délben tud minket fogadni, töviről hegyire elmesélt mindent a legapróbb részletekig, hogy mi történik ezen a misztikus helyen. Legalább négyszer.

Mire Áronnal ma felvonultunk, Áron már kívülről fújta, hogy szélbarát, meg liftező szék, és tökéletes nyugalommal bólogatott a buta kicsinyes kérdéseimre, hogy ugye. Mert mi ijesztő lehet egy kütyükkel felszerelt helyen?

Lellét Marira bíztam, nem nagyon szerette volna, de azt gondoltam, ez egy olyan program, amit kettesben a legjobb abszolválnunk (azt hiszem, leszámítva azt a három napot, illetve kettőt, amit a kórházban töltöttünk mikor megszületett, és azt a párat, amit szintén kórházban töltöttünk, még nem voltam Áronnal kettesben).
Áron hős volt, nyitotta, figyelt és egy cseppet sem félt (bezzeg a fodrásztól...).
A diagnózis egy zománcelváltozás, ami egyelőre nem ad otthont a fogmanóknak, de háromhavonta jó ha ellenőrizzük. Ellenben Áron fogain is van némi fehérség, ami fluoridmérgezéstől nem igen lehet, és még az is előfordulhat, hogy Hannának is ilyenje van. Ami ebben a lelkiismeretem megnyugtatása mellett a rosszabb hír, hogy ez hajlamosabb a szuvasodásra.

Hamár ott jártunk, Anna megnézte az én fogaimat is. Lesz vele egy kis munka. Azzal bíztatott, hogy kicsi. :) Legalább tudjuk.
Hazafelé megígértem Áronnak, hogy a bátorságáért kap valamit, beugrottunk egy turiba, ahol tudtam, hogy vannak játékok is, ő pedig egy ultravagány napszemüveget választott. Kicsit nehezményezte, hogy kard nem volt, de nem lehet mindent.

Lelle már a hazafelé úton elég fáradt volt, de bírta az ovijáratot, meg az ebédet is, meg az azt követő totális szétesést is, amit a nagyobbak produkáltak. Áron rettentően elfáradt, a lányok meg csak hozták a koradélutáni pörgős formájukat.
Elég későn sikerült felvezényelnem őket az emeletre, még ennek az, amannak meg ez kellett, hallom, hogy Lellét nem hallom. Pedig ilyenkor jó hangos szokott lenni.
Kerestem fent, nem találtam.

Végül a földszinten, a dolgozórészen a hinta és a méhecske között a paplanján fekve aludt.
Édes kis bogarat elnyomta az álom. Persze csak miután kényelmesen elhelyezkedett. :)


2013. április 29., hétfő

Hat és fél éves Hanna





Nagy lett. Csak közhelyek jutnak eszembe, meg érzések.
Hogy milyen, amikor a hosszú karjaival átölel, megpróbálom felemelni, de a lábai majdnem a földig érnek. Ha a kezembe veszem a kezét, már nem egy csepp kis tenyér simul a tenyerembe. Akkor is kislány már, amikor alszik, a leggyönyörűbb tündér, akit valaha aludni láttam.

Nem hiszem, hogy képes vagyok objektíven írni róla, azért megpróbálom. :)
Anyukám mindig azt mondja, a képeken olyan szomorú. Van benne igazság, bár ismerem ezt a fotóarcot, és az igazit is, amikor huncut, szívből nevet, felszabadult.
Mégis, a legnagyobb fejtörést tényleg az okozza nekem, hogy Hanna mennyire felelősségteljes, mennyire ösztönösen veszi fel a felnőttszerepet, ha mi épp nem vagyunk kéznél. Nem tudom eldönteni, hogy mi adjuk neki a feladatokat, főképp a lelkieket, vagy maga veszi magára magától.
Mert bármennyire is szép ahogy a kisebbekkel van, ahogy nyitott mindenki felé, és amilyen türelme van bárkihez, néha úgy szeretném kiemelni ebből a szerepből, és csak játszani látni őt, önfeledten, korlátok nélkül.
Hanna a jógyerekünk.
Olyan sokszor kell figyelmeztetnem magam erre, és csak remélem, hogy legalább annyiszor észre is veszem, ha meg kell menteni a jóságától, mint ahányszor megköszönöm neki, hogy könnyű vele.

Nagy lett.
Lovagol, balettozik, mától pedig úszni is jár. Elképesztő, ahogy rajzol, ahogy mesél, ahogy babázik. Finom, törékeny, érzékeny.
Figyelmes, érdeklődő, tele érzelmekkel.
Nyitott mindenre, ami zene, mese, kép.

Fél a sötétben, a sötéttől, és mostanában mintha felismerné a világ fizikai korlátait, az eddigi nagy bátorsága alábbhagyott. Nem mintha nem mászna fára, jómagasra, vagy visszafogná magát, ha gyűrűt lát, amin lógni lehet, de van, amit nem próbál megcsinálni, és ez új.
Továbbra is nagyon jó mozgású, és kitartóan próbálkozik minden új dologgal. Most épp egy korcsolyapályát építettek a városban, Hanna addig ügyeskedett, míg az a fránya kori nem engedelmeskedett neki.
Vízben halacska, szárazon kiscsikó.
Nem lesz balerina, a hajlékonyságát valahol elhagyta, de egyre szebben táncol, a többi pedig kitartás kérdése.

Nyugodt, de nem csendes, bújós, és szeretnivaló, csupaszív kisember.
Ha fáradt, no akkor kifordul önmagából, ilyenkor kerülnek legtávolabbra az önfegyelem korlátai, kiabál, hisztizik, zokog vigasztalhatatlanul.

Rettentő lassú. Vagy azért, mert annyira precízen akar mindent megcsinálni, hogy abban elfárad, és emiatt nem tudja befejezni, amit elkezdett, vagy azért, mert bármi a környezetében képes elterelni a figyelmét. Ő az utolsó, ha az udvarra megyünk, itthon is, az óvodában is. Ott azért, mert minden kicsinek segít öltözködni. Ha pedig dolgozik, semmi értelme sürgetni, mert az aprólékosság az idő ellensége. Igyekszem motiválni, és drukkolok neki, hogy mire iskolába megy, legalább azt megértse, hogy bizonyos idő jut bizonyos dolgokra, több nem.

Egyre több dologról lehet vele beszélgetni, és ez olyan nagyon jó. Igényli is ezeket a beszélgetéseket, főképp a kettesben, vagy hármasban töltött időt. A legtöbbet a kisbabák érkezéséről kérdez, gyerekekkel pedig főképp a tündérekről értekezik. :)

Közösségi ember, jó barát, és nagyon jó testvér. 
123cm, 23kg, fogat vált éppen, és már van egy "betemetett" foga is (Anna azt mondta, ha minden felnőtt így viseltetne a fogorvosi székben, akkor sokkal szebb lenne a fogorvosok élete :)).
Szeretjük nagyon. :)

2013. április 23., kedd

Vers mindenkinek

Tegnap este itt volt Peti.
Nagy az öröm ilyenkor mindenki részéről, és persze egymás szavába vágva szörfözünk a témák között, hogy mindenkiről kiderüljön merre járt, mit csinált, hogy van.
A múlt heti szenzáció részünkről az volt, hogy Mikolt egy meglehetősen hosszú verset mondott végig egy fürdés utáni törölközés alkalmával.
Azt mondjuk úgy, hogy kb a felénél néztünk egymásra Danival, aztán lassan leesett az állunk, majd nevetni kezdtünk, aztán majdnem elpityeredtem, no és akkor lett vége.
Nem mintha nem feltételezném Mikoltról, hogy képes egy efféle hosszúságú verset memorizálni, sőt. De hallani, hogy önszántából mondja, mondja és mondja, ráadásul egy olyan verset, amit nem tőlem tanult, nem együtt énekeltünk... ilyesmire nem emlékszem.

Ültünk a teraszon, épp lemenőben volt a nap, néztük a cseresznyefavirágzást, és meséltem Petinek. A lányok felszaladtak a fűből, és csillogó szemmel figyelték, hogy dícsérjük őket egyfolytában. :) Aztán kórusban előadták a produkciót, majd elszaladtak a dolgukra.
Vagyis csak szaladtak volna, de Áron épp odasomfordált, és mikor a lányok befejezték az utolsó sort, nekikezdett ő is.

És végigmondta, hibátlanul azt a verset, amit szerintem legfeljebb ötször hallhatott életében, akkor is csak a testvéreitől, felnőttől soha. Elkerekedett szemmel hallgattuk, aztán végigzongorázódott ugyanaz az érzéshullám ami Mikolt előadása közben ellepett bennünket, végül azt hiszem nagyon nagyon meghatódtam.

Ma reggel megkérdezte, elmondja-e újra. :) Egy sor ugyan hiányzik belőle, de mit nekünk az az egy sorocska.
Íme Nemes Nagy Ágnes, Névnapodra című verse, Áron interpretálásában:



Azt hiszem ma az oviban felköszöntjük vele Csillát.

2013. április 18., csütörtök

Ágyjelenetek

Az izgalmas dolgok mostanában itt történnek ugyanis. Meg a legviccesebbek. És a legszívmelengetőbbek is. A többit nem árulhatom el hivatalból, de ahogy a dolgok állnak, még az is lehet, hogy egyszercsak lesz egy felnőtt és egy gyerekszoba nálunk.
Azt pedig csak nagyon halkan írom, hogy ezügyben az egyik szemem nevet, a másik meg sóhajtozik.
Nos a velő.

Ha itthon vagyok, Lelle senki mással nem hajlandó elaludni. Ha más dolgom van, akkor inkább jön velem, és segít bármiben (leginkább lassítja a folyamatot persze), csak ne kelljen lefeküdnie nélkülem. Gyenge próbálkozásként tegnap Dani felvitte míg kiteregettem két adag vizes ruhát, Lelle pedig végigzokogta azt a negyed órát, míg felértem.
Mikor meglátott abbahagyta, és szüttyögve a helyére mászott, majd alig három perc múlva már mélyen aludt.
Még álmában is hüppögött, Áron pedig kérdezgette, mit csinál Lelle. Azt hiszem tanult egy új szót. Vagy kettőt. Idejében ki fog derülni, ahogy ismerem.

Áron az ágyában térdelt, és kifejtette, hogy igazából mellettem szeretne lenni. Elfáradtunk, engedtem, azzal a feltétellel, hogy egy kicsit maradhat, aztán menjen vissza a saját kuckójába.
Odakúszott, majd pár perc bújás után feltérdelt:
- Mama, sajnos mennem kell a saját helyemre.
Adtam neki egy puszit, biztosítottuk egymást a kölcsönös szeretetünkről, majd visszament.
Miután befészkelte magát, az apjához fordult:
- Papa, úgy döntöttem, hozzád bújok.
:)

Forgolódtunk egy keveset, sehogy nem fértem el (egészen máig fel sem tűnt, hogy kevés az a harminc centi), így aztán fogtam Lellét paplanostul, és áttettem a kiságyába azzal a képzettel, hogy két óra múlva már a fejemen fog szuszogni.
Tévedtem.
Lelle háromszor kért az éjjel enni, mindannyiszor békésen elfogyasztotta a jussát, majd aludt tovább.
Reggel Áronnal együtt ébresztettük fél tízkor.
Felállt az ágyában, és a kérdésemre, hol aludt, a mellettem lévő üres zugra mutatott. :)

Három és fél éve ma először aludtunk ketten a miágyunkban Danival. Azt hiszem kicsit nagy nekünk. :)








2013. április 16., kedd

Kicsi kertész

:)))) Ma már talán elhisszük, hogy tavasz van.
Tegnap füvesítettünk a gyerekekkel, ma meg már locsolni is kellett. Ki hinné, hogy két hete még overálban havaztunk...
A biztonság kedvéért még elvittem reggel a sapikat az oviba, hogy aztán haza is hozzam őket. Lelle egy pulcsit kért magára, ő a leghitetlenebb. Áron a vicces sapkájában (kitudja honnan a neve, de kitartóan így hívja ezt a típust :)) öntözgette a levendulát, hozzá pedig nótázgatott. :)))


A petrezselyem és a sóska felismerhető már, és a tavaly elsiratott ribizlibokron is megindultak az új hajtások.
Hanna szerint a tél az idén annyira megöregedett, hogy alig bírt elvánszorogni tőlünk. Azért végre megérkezett a gyönyörű fiatal tavasz is, szembesütős nappal. :)

2013. április 12., péntek

Hajas képek :)



S ha még mindig nem tudnám merre van az arra...

Altatunk.
Dani mellett Áron ficánkol, tekintet nélkül térre, időre. Egy ideig hagyja az apja, aztán kéri, legyen lassan vége. Semmi reakció, Áron zsizseg tovább. Én is kérem, kilátásba helyezve a morgolódást, amin az érzékeny lelke megsértődik:

- Egyikőtők butább, mint a másik! - kapjuk, amin természetesen elnevetem maga.

- Mama, ez rád is vonatkozik! - duzzogja, én pedig igyekszem nem nevetni ezen, az álmélkodásomba pedig vegyül némi megszeppenés is. Abban azért bízom, hogy a buta szimplán behelyettesítés.

2013. április 11., csütörtök

Kislibáim

Ismét hajakról fogok írni.
És előrebocsátom, az eredményhez semmi közöm.
Az egész úgy kezdődött, hogy Hanna haja kifésülhetetlenné boglyosodott, én pedig hetek óta emlegettem minden fésülködés alkalmával, hogy vágjunk le a végéből, mert ráfér.
Hanna pedig hónapok óta azt emlegeti, hogy olyan hajat szeretne, mint Julié, állig érőt.
Emlékeim szerint én vágtam a végét valamikor, de már annak is jóideje, legutóbb pedig Malajziában vágattuk, a meleg miatt, akkor a háta közepéig ért.
Azóta nő, majdnem a derekáig ért már, azon viccelődtek Mimivel, hogy olyan hosszú lesz a hajuk, mint Aranyhajnak.

Igen, levágatták.
Igen, Mimi is.
Nem, nem akartam. Sőt.

Viki ráért, a kicsik a nagyszülőknél voltak, ebéd után az oviból a fodrászatba mentünk.
Mikolt már az öltözőben rettentő lelkes lett, hogy ő akkor olyan hajat szeretne, mint Kiaráé, és nem is tágított, épp csak egy pillanatnyi elbizonytalanodás volt benne, mikor szóba került, meg is kellene mosni vágás előtt.
Végül az ebbéli ellenérzésén is túltette magát, büszkén beült a székbe, és rövid hajat rendelt magának.
Jó sokáig tartott, mire elengedett a gyomorszorító érzés bennem, végül pedig úgy éreztem, Mimi épp ilyen. A kócos tincsei a helyükre kerültek, a hatalmas gombszemei még jobban villognak ettől a frizurától.
Már csak a csattal kellene jóban lennie, és tökéletes a végeredmény.

Mikor Hannára került a sor, úgy éreztem, elég egy nap egy ekkora változás, és lobbiztam a hosszú haja mellett, hogy legalább akkora maradjon, hogy össze lehessen fogni. Hanna pedig, amilyen jógyerek, beleegyezett.
Borzasztó rossz volt hallani, hogy azt mondja jó, mikor láttam rajta, hogy ő is olyat szeretne, mint Mikolté. Olyan régóta mondogatta már, és annyira igazságtalannak, egyenlőtlennek éreztem, hogy Miminek lehet, neki pedig nem, hogy végül bocsánatot kértem tőle, és rábíztam, legyen az ő döntése.
Rövidet akart.
Hanna is gyönyörű, de nekem ő mindig hosszú hajú marad, most pedig barátkoznom kell egy kicsit ezzel az új arcocskával.
Szerencsére megnő majd, ha Hanna is úgy akarja, a hosszú copfot pedig elhoztuk emlékbe.

Itt vannak a kislibák, telefonos kép, majd lesz tisztességes is. :)

Hit the road

Tegnap előtt, hat év után először indultunk el babakocsi nélkül úgy, hogy egy gyerek sem volt ránkkötve sem.
Hanna megkapta Matyi gyerekkori bringáját, ezzel pedig kezdetét vette az öröklés sorozat, mert így Mikolt Hanna régi kék biciklijével jöhetett, Áron kipróbálhatta végre Mimi régi kisbringáját (szintén egy huszonéves darab), Lelle pedig a magától értetődőnek vette, hogy beálljon a sorba a kapunál egy kismotorral.

A nagylányok zökkenőmentesen szoktak hozzá az új járgányokhoz, és Lelle is hihetetlen rutinnal motorozott, leszámítva, hogy minden csatornafedőnél leszállt, és kért, segítsek átemelni a járművét, aztán fogjam meg a kezét, hogy át tudja lépni a nagyobbnál nagyobb rácsokat. :)

Áron némi segítség után egyes szakaszokat teljesen önállóan tett meg, hogy nem tekert végig, annak egyetlen oka van, nézelődés közben elfelejt pedálozni, amitől aztán jól el is dől. Ha marad a tavasz, akkor egy héten belül zsebre tett kézzel sétálhatunk mellettük. Illetve futhatunk utánuk.

2013. április 10., szerda

A kicsi, csendes, szende lányunkról

Lelle az elolvadás reakcióját váltja ki mindenkiből, aki csak futva találkozik vele. Teljesen érthető, mert futólag (meg természetesen hosszútávon is) tényleg olvadoznivaló.
Mikor aztán nekiállok rombolni a kis szöszi imidzsét, olyan kifejezéseket használva rá, mint hangos, erős akaratú, pláne, mikor azt boncolgatom, mennyire Mimi (Mimi duplán) akkor aztán nagy szemekkel, hitetlenkedve néznek. Mert Lellike mindenhol máshol szempillarebesgető, idehaza pedig itthon van. Így van ez jól. :)

Nem romboló szándékkal, hanem mert annyira jellemző rá ez a három kisfilm, és mert annyira eredeti, hogy nem tehetem meg, hogy nem osztom meg magunk között. Hamár tegnap úgy bemószeroltam. :)
Az elsőn egy kutyát hallott ugatni az utcán, meséli finom bájjal. :) A második kettő egyértelmű azt hiszem. 




2013. április 9., kedd

Ma van az a nap


Lelle ma épp annyi idős lett, mint Hanna volt akkor, mikor Mikolt született.
Nem tudok elmenni emellett a tény mellett, és egész nap az zakatol a fejemben, hogy új időszámítás kezdődik.
Nehezen engedem el, hogy itt befejeződött egy hosszú út, és mégis ezer apró jel utal arra, hogy jó ez nekem így.
A minap két pocakkal is találkoztam, és fel sem tűnt, hogy kisbaba gömbölyödik egy édesanya hasában. Meglepett. Meg természetes is volt.
Érezni vélem a mocorgásukat odabent, a belémégett pillanatok azonnal láthatóvá válnak, ha a születésükre gondolok, és minden alkalommal, ha a babakori képeiket nézegetjük, elönt valami igazán puha, semmihez sem fogható nosztalgia, azzal a biztos tudattal, hogy akármikor újra képes lennék szoptatni bárki csecsemőjét.

Aztán végignézek ezen a gyönyörű kis csapaton, és elégedett vagyok. Pont így, pont most, pont jó. Nem menne már nekem ennél több. Ennél több már csak kevesebb volna, ennél kevesebbet pedig nem adhatok.

Helyemre kerülvén

Mondom a magamét reggeli közben.
Lellének, aki épp alkot. A joghurtot kanalazza az asztalra, komótosan, megfontoltan, hogy mind az öt kiskanál egy kupacban maradjon. Elengedi a füle mellett a hegyibeszédet arról, hogy mennyivel jobb helyen volna a pocakjában az a finomság, aztán azon sem hatódik meg, mikor könyörgőre fogom, hogy ne tegye már ezt velem, csak a teámat szeretném meginni, és ha így folytatja, akkor teaivás helyett moshatok, mosogathatok, törölgethetek.
Semmi.
Épp belekezdenék a következő futamba, mikor megáll a kiskanál a levegőben, Lelle rámemeli a kékszemeit, a bal kezét lassan, jelentőségteljesen a szája elé emeli. A mozdulat közben formálni próbálja az ujjait, hogy mire a szájához érnek, már csak a mutatója maradjon nyújta az öklébe rejtett másiknégy mellett, és ezt mondja:
- Ssssss.
Majd dolgavégeztével a joghurtkupacot festékként használva kenegetni kezdi a rózsaszín masszát az asztalon.
Ja kérem, ha így. :)
Hátradőlök a széken, érzem, ahogy leereszkednek a vállaim, fogom a bögrémet, és figyelem, ahogy elmerül az alkotásban.

2013. április 8., hétfő

Személyi igazolvány

A nagy jó tavaszi szünet közepén Orsit olvasva rádöbbentem, hogy Hannának nincs személyije.
Bár komolyan fogalmam sincs, hogy minek egy hatévesnek ilyen holmi (mikor van születési anyakönyvi kivonata, meg lakcímkártyája is, és a többség valamelyik szülőjével érkezik az effajta helyekre), felsejlett az óvoda ajtajára kiragasztott papír, és egészen őszintén megrettentem, hogy mi lesz, ha mégiscsak kell majd az a plasztikkártya.

Végül szerda este lett, és azon kaptam magam, hogy az okmányirodák nyitvatartását böngészem, miközben azt mérlegeltem, vajon hogyan jobb. Itt helyben az utolsó pillanatban, vagy messzebb, vagyis hosszabb időt elpazarolva, egy, kettő, vagy négy gyerekkel...
Csütörtökön reggel még futottam pár kört (kiderült az is, hogy a 11. kerületben majdnem két órát kell várni), és végül mégis a mindengyerek, messzebb, de a biztos mellett voksoltam.

Dugó is volt, meg rossz helyen is parkoltam első körben, aztán a másodikban is, de akkor már a kezemben volt egy sorszám, a négygyerek meg az autóban, majd harmadik nekifutásra találtunk egy olyan parkolóhelyet, ahonnan egy belső udvaron ár vezetett az utunk. Az udvarban egy almafa tele (!!!) tavalyi almákkal, meg gerlékkel, akik épp reggeliztek a tavalyi almákból, meg nagykavicsos murvakupaccal, és ibolyával. Nem siettünk nagyon, ellenben így is másfél órát vártunk odabenn.

Nagyon nagyon büszke vagyok a gyerekekre, és végtelenül hálás a gyerekbarát okmányirodának, ahol a vizezős dolog egy szekrény takarásában bújt meg, így Lelle csak az utolsó negyed órában vette észre, ahol a játéksarokban kisasztal volt, dobozban építőkocka, csakúgy egy csúszda, mindez szőnyeggel puhán aládolgozva, és ráadásul olyan megoldással, hogy csak egy ajtónyi nyíláson lehetett ki meg bemenni (vagyis nem tudtak ezerfelé szaladni) és ahol még pelenkázó is lett volna, ha viszek magammal pelust.
Lelle valószínűleg örült volna, ha nem kellett volna egész délelőtt kakis pelenkában lennie, én meg annak örültem, hogy sikerült elterelni a figyelmét, és csak akkor akadt ki, mikor már elindultunk kifelé, és szerettem volna felöltöztetni.
Az egész ügymenet egyébként három percnél nem volt hosszabb, csak sokat kellett várni.

Hogy aztán ma, a beiratkozáskor egyáltalán ne hiányozzon senkinek ez a dokumentum, annál inkább Hanna tajkártyája, amiről viszont fogalmam sincs, hol lehet.

Tanulság nincs, a lényeg viszont, hogy Hanna ma az iskolában járt, és szeptembertől új időszámítás kezdődik a családunkban.
Néztem, néztem, ahogy a folyosón sétálgat míg vártunk, elképzeltem, hogy mennyivel lesz majd magasabb ősszel, hogyan fogadja majd a korábban kelést, a nehéz táskát, mit fogok majd csomagolni neki uzsonnára.
Hirtelen olyan nagynak tűnt, mintha egyszerre kinőtte volna az óvodát.
Aztán az jutott eszembe, hogy épp ennyi idős voltam, mint most Hanna, mikor elsőbe mentem. Neki van még majdnem fél éve. Azt hiszem nekem kell megérnem erre, ő már készen van.

2013. április 7., vasárnap

Beszélgetünk

Lellével.
Szomszédoltak ebéd után, az autóval elé mentünk, az ölembe vettem, és ahogy szoktunk, elbeszélgettünk.
- Jó volt sétálni?
Bólogat.
- Láttál valami érdekeset?
Bólogat.
- A bácsit?
- Nem. -mondja, és elgondolkodva rám néz. Tovább faggatom.
- Valami mást?
Bólogat, még mindig nagyon koncentrál.
- Cica.
Mondja végül. :)
Életünk első igazi komoly beszélgetése volt ez kérem.
A szieszta előtti másodpercekben az ágy sötétjében még visszaidézte többször, monológ formájában :). Cica, nem, cica, ühüm. Ezerszer. :)
Menthetetlenül zakatol a szóformálás felé, pénteken csak úgy azt mondta Emma, majd Anna, azóta pedig van már Hanna is.
Ma pedig Aladár, ami Aladada. Aztán tea, és kapka, és köszi.

2013. április 2., kedd

Áron névnapja

Délben jutott eszembe, mondtam is azon melegében a gyerekeknek, miközben az autóban ültünk, hogy ma van Áron neve napja.
Erre kórusban köszöntötték, és már szőtték is a terveket, hogy mit adjanak, hova menjünk. Azt már jól tudják, hogy névnapon az ünnepelt választhat, milyen programra menjünk, így egyértelmű volt, hogy ez lesz az ajándék, és ha Áron bizonytalan lett volna, a lányok hathatós segítségével azért gyorsan kitalálta, hogy játszóházba szeretne menni.
Teljesen magától pedig egy sünitortára voksolt.
Meg marcipánra. Meg tüzijátékra.
Mindegy, hogy nem születésnap, tüzijáték legyen, mert legyen.

Ebéd után gyorsan összedobtam a torta két fő összetevőjét, a piskótát meg a csokikrémet, aztán aludtunk egy hatalmasat. A játszóházba nem jutottunk el, mert bezárt volna, mire odaérünk (a nyári időszámítást nem sikerült eddig lekövetnünk), inkább megvártuk a papát, a nagy várakozás közben pedig csináltam egy kis csokimázat is a sünire (olyan meztelennek tűnt nélküle, így meg egy csokinyúllal kevesebb), és kitessékeltem a teraszra hűlni.

Vacsora után asztalra került, a zöldségmarcipánok meg a tetejére, meggyújtottuk a tüzijátékot (azt hiszem ez volt az igazi ajándék), aztán megettük a fél sünit.
Játszóházba meg elmegyünk a hétvégén. :)
Hanna szerint a legszebb fiúnév az Áron.
Mit is mondhatnék? :)