Hét év óta először nem írok.
Nemrég egy barát azt mondta, szívesen olvasná a blogomat. Olvassa egyébként. Értettem.
Egy elképzelhetetlenül rohanó időszakban mentegetem magam itt is, hogy nincs időm.
Pedig nem igaz.
Amire akarok, arra van. Ezt már régen beépítettem a felnőtt skilljeim közé. Mégcsak nem is érzem magam rosszul tőle, és ez nagyobb szó, mint beépíteni. Szerintem.
Egyszerűen csak többet beszélgetek, többször fekszem le három után, kevesebbel is beérik belőlem a gyerekeim (talán nem csontig rágnak már, de ebben hirtelen nem is vagyok olyan biztos...), és rengeteg az olyasmi, amiről nem írhatok, mert nem csak rólam szól.
Ez így együtt pedig sok.
Ez a blog attól az enyém, hogy őszintén, csupaszon itt vagyok benne.
Minden botlásommal, kétségemmel, kérdésemmel, önazonosan.
Most pedig ismét új utat járok, mögöttem két és fél év történéseivel, amibe néha belehaltam, néha erőt merítettem, néha megpróbáltam rálegyintve fittyet hányni, néha pedig önkívületben kiabáltam miatta.
Sokminden változott, bennem is, körülöttem is, sokszor csodálkozom rá önmagamra, és figyelek értetlenül, de alapvetően nyitottan szemlélem a minimetamorfózist, és megmosolygom magam, mert ami állandó maradt, az ismét csak az, hogy nem a könnyebb utat választom.
Akarok írni, szeretném, ha kidobálva minden lapot engedhetném, hogy bárki lásson lemeztelenítve, ebben a tekintetben minden a régi.
Kifésülgetem a kócokat, leporolom az emlékeket, és írok a gyerekekről is.
Aztán majd drága Tite, beszélgetünk a teraszon.
2013. október 31., csütörtök
Hanna olvas, Lelle beszél
A múlt héten négy betűs szavakkal indult. Azóta Hannának betűéhsége van, mindenre kíváncsi.
Ma délután a tejesdobozon olvasta el a feliratot, fordítva. Mivel így is, úgy is értelmetlen volt számára, nem foglalkozott vele. Csak hallgattam, aztán leesett, mit hallok. Megforítottam a dobozt, Hanna fáradhatatlanul betűzött tovább. Hibátlanul, egy betűt kérdezett.
A szó ez volt:
Laktózmentes.
Karácsonykor mesekönyvet fog olvasni?...
Lelle beszédfejlődése ismét ugrásszerűen lendült egyet. Egyes szám első személyben kezd beszélni magáról, kivéve, ha beleilleszti azt is, hogy Lelle.
Ma, míg Hanna betűzgetett, Lelle ezekkel a mondatokkal kápráztatott, persze könnyen lehet, hogy elfogult vagyok, nade mégiscsak egy huszonhét hónaposról van szó, aki három hónapja beszél:
- Mama, én is kérhetek nutellás kenyeret?
- Mama, pillanat, máris jövök.
- Mama, nézni akarom... Hol a szája, hol a pólója?
Ma délután a tejesdobozon olvasta el a feliratot, fordítva. Mivel így is, úgy is értelmetlen volt számára, nem foglalkozott vele. Csak hallgattam, aztán leesett, mit hallok. Megforítottam a dobozt, Hanna fáradhatatlanul betűzött tovább. Hibátlanul, egy betűt kérdezett.
A szó ez volt:
Laktózmentes.
Karácsonykor mesekönyvet fog olvasni?...
Lelle beszédfejlődése ismét ugrásszerűen lendült egyet. Egyes szám első személyben kezd beszélni magáról, kivéve, ha beleilleszti azt is, hogy Lelle.
Ma, míg Hanna betűzgetett, Lelle ezekkel a mondatokkal kápráztatott, persze könnyen lehet, hogy elfogult vagyok, nade mégiscsak egy huszonhét hónaposról van szó, aki három hónapja beszél:
- Mama, én is kérhetek nutellás kenyeret?
- Mama, pillanat, máris jövök.
- Mama, nézni akarom... Hol a szája, hol a pólója?
Addikt
Megünnepeltük.
A krónika később, most Áronról.
A múlt héten megtanulta pergetni az r betűt. Nem hittem, hogy ilyen gyorsan fog menni, de két perc alatt érzett rá. Azóta a szavak elején, ha figyel, berreg.
Hogy honnan tudja a répa, retek, mogyorót, nem tudom, de ezt gyakorolja lelkesen, így:
- Brrrrépa, brrrretek, brrrrmogyojó. :)
Tegnap este a fürdés után törölgettem, a legigézőbb arcát kapta magára, és körbeduruzsolt:
- Mama, simogathatom a karod felső részét?
Csak hogy teljesen egyértelmű legyen...
:)
2013. október 26., szombat
Kicsi Hanna
Édes Hannám.
Máskor olyan egyszerűen folynak ki a szavak az ujjaimból, szinte rá sem kell néznem, és az üres lap megtelik velük.
Hatodszor törlök ki mindent, és csak nézem hosszan ezt a két szót. Talán mert arról, ami igazán fontos, most nehezen beszélek, vagy írok.
Édes Hannám.
Ebben a két szóban benne van minden, amit mondani tudok.
Az összes emlék, ami az elmúlt két napban észrevétlenül kitöltötte az időt, minden érzés, ami veled kapcsolatos, az illatok, amik téged jelentenek, és a rengeteg kép, ami olyan gyakran eszembe jut, ha rád gondolok.
Édes Hannám.
A legelső vagy, ennek minden bájával, és nehézségével. Látom, ahogy benned van minden botlásom, és minden odaadásom egyszerre. Úgy szeretnélek néha kivenni ebből a szerepből, betenni egy sokadik testvér helyére, hogy neked is lehessen nagytestvéred, meg kitaposott utad, és örökölt babád. Aztán csak figyellek, és úgy tűnik, nem véletlen, hogy éppen te vagy az, akire a többieket rábízták. Köztük engem is.
Olyan bölcsesség, odaadás, báj, kecsesség, jóság, mélység lakik benned, hogy néha egészen elérzékenyülök egy egy mondatodon, egy mozdulaton, vagy egy pillantásodon.
Nézlek, és nem látom a rohanó időt, nem tudom felidézni a folytonosságot, ahogy kisbabából kisgyerek lettél, aztán meg iskolás.
Pedig ha rád nézek, egyszerre látom minden arcodat, érzem még a tenyeremben az apró kezed, emlékszem milyen volt a szőke selyemhajad, és átélem újra azt is, amikor egy időre eltűnt a mosolyod, a testvéreid érkezése környékén.
Édes Hannám.
Különleges vagy nekem, a legeslegszebb ajándék, amit valaha kaptam.
Te vagy az első az életemben, aki megtanított arra, hogy lehet egyszerre két, aztán három, aztán négy, majd öt embert is teljes szívvel szeretni. Te vagy az, aki megmutatta, milyen vagyok én valójában, aki a legvégső határaimhoz lökdöstél, és akiért képes voltam messze meghaladni azt, amire előtte még gondolni sem mertem.
Édes Hannám.
Botladozom azon az úton, amit együtt kezdtünk, és bár látszólag tudom, hogy merre vezet, igazából sokszor te mutatod az irányt nekem. Nyitott szívvel, és szemmel figyellek, hogy legalábbis ne tévedjek nagyot, hogy jól szeresselek, hogy engedjem neked kibontani önmagad.
Édes Hannám.
Ha kívánhatnék, azt kívánnám neked, hogy légy önfeledt, játssz olyan sokat, amennyit csak bírsz, hogy legyen mindig olyan tiszta a tekinteted, mint most, és őrizd meg az őszinteséget, a segítőkészséget, és a bátorságot. Azt kívánnám, hogy légy mindig ennyire nyílt szívű és szabad, és ha elengedem is a kezed mindezek vigyázzanak rád.
Édes Hannám.
Hét év telt el azóta az éjszaka óta, amikor először el kellett, hogy engedjelek.
Azóta sem megy könnyebben, mint akkor. :) Elfogynak a szavak, és marad a végtelen öröm, az érzésé, hogy világra jöttél.
Isten éltessen.
Édes Hannám.
Máskor olyan egyszerűen folynak ki a szavak az ujjaimból, szinte rá sem kell néznem, és az üres lap megtelik velük.
Hatodszor törlök ki mindent, és csak nézem hosszan ezt a két szót. Talán mert arról, ami igazán fontos, most nehezen beszélek, vagy írok.
Édes Hannám.
Ebben a két szóban benne van minden, amit mondani tudok.
Az összes emlék, ami az elmúlt két napban észrevétlenül kitöltötte az időt, minden érzés, ami veled kapcsolatos, az illatok, amik téged jelentenek, és a rengeteg kép, ami olyan gyakran eszembe jut, ha rád gondolok.
Édes Hannám.
A legelső vagy, ennek minden bájával, és nehézségével. Látom, ahogy benned van minden botlásom, és minden odaadásom egyszerre. Úgy szeretnélek néha kivenni ebből a szerepből, betenni egy sokadik testvér helyére, hogy neked is lehessen nagytestvéred, meg kitaposott utad, és örökölt babád. Aztán csak figyellek, és úgy tűnik, nem véletlen, hogy éppen te vagy az, akire a többieket rábízták. Köztük engem is.
Olyan bölcsesség, odaadás, báj, kecsesség, jóság, mélység lakik benned, hogy néha egészen elérzékenyülök egy egy mondatodon, egy mozdulaton, vagy egy pillantásodon.
Nézlek, és nem látom a rohanó időt, nem tudom felidézni a folytonosságot, ahogy kisbabából kisgyerek lettél, aztán meg iskolás.
Pedig ha rád nézek, egyszerre látom minden arcodat, érzem még a tenyeremben az apró kezed, emlékszem milyen volt a szőke selyemhajad, és átélem újra azt is, amikor egy időre eltűnt a mosolyod, a testvéreid érkezése környékén.
Édes Hannám.
Különleges vagy nekem, a legeslegszebb ajándék, amit valaha kaptam.
Te vagy az első az életemben, aki megtanított arra, hogy lehet egyszerre két, aztán három, aztán négy, majd öt embert is teljes szívvel szeretni. Te vagy az, aki megmutatta, milyen vagyok én valójában, aki a legvégső határaimhoz lökdöstél, és akiért képes voltam messze meghaladni azt, amire előtte még gondolni sem mertem.
Édes Hannám.
Botladozom azon az úton, amit együtt kezdtünk, és bár látszólag tudom, hogy merre vezet, igazából sokszor te mutatod az irányt nekem. Nyitott szívvel, és szemmel figyellek, hogy legalábbis ne tévedjek nagyot, hogy jól szeresselek, hogy engedjem neked kibontani önmagad.
Édes Hannám.
Ha kívánhatnék, azt kívánnám neked, hogy légy önfeledt, játssz olyan sokat, amennyit csak bírsz, hogy legyen mindig olyan tiszta a tekinteted, mint most, és őrizd meg az őszinteséget, a segítőkészséget, és a bátorságot. Azt kívánnám, hogy légy mindig ennyire nyílt szívű és szabad, és ha elengedem is a kezed mindezek vigyázzanak rád.
Édes Hannám.
Hét év telt el azóta az éjszaka óta, amikor először el kellett, hogy engedjelek.
Azóta sem megy könnyebben, mint akkor. :) Elfogynak a szavak, és marad a végtelen öröm, az érzésé, hogy világra jöttél.
Isten éltessen.
Édes Hannám.

2013. október 15., kedd
Lelle
Kicsit sötét, kicsit homályos (fix objektívvel nehezebb a dolog, ezt tanultam ma :)), de Lelle.
- Hol van Hanna?
- Ha.
- Hol van?
- Játszótéren.
- És hol van Áron?
- Oviban.
- És Mimi?
- Oviban.
- És hol a Papa?
- Ha, dolgozni.
- És te hol vagy Lelle?
- Mamához.
- És mit csinálsz?
- Ha, ha, ha.
- Mit csinálsz Lelli?
- Ha, nem tudjuk.
- Nem tudod?
- Nem.
- Csücsülsz?
- Nem csücsülsz.
- Hát?
- Mamaa, nem Lelle csücsül, hanem leszállni.
2013. október 14., hétfő
Ruhaböngészde újra
A mai töltést holnapra, vagyis kedd (15.) este 7re napoltam.
A meglepetés:
Aki a múlt héten vásárolt (vagy teszi ezt kedd este 7ig), az holnaptól szerda este 7ig az összes régebbi album kínálatából fél áron válogathat. Igyekszem az éjjel hatékonyan kiválogatni azokat a darabokat, amik már elkeltek...
A meglepetés:
Aki a múlt héten vásárolt (vagy teszi ezt kedd este 7ig), az holnaptól szerda este 7ig az összes régebbi album kínálatából fél áron válogathat. Igyekszem az éjjel hatékonyan kiválogatni azokat a darabokat, amik már elkeltek...
2013. október 10., csütörtök
Hanna iskolás
Másfél hónapja érlelődik ez a bejegyzés.
Talán én nem álltam készen eddig arra, hogy írjak, de az is lehet, hogy fontosabb a téma annál, mintsemhogy futtában megemlékezzem róla.
De mert a részletek halványodnak, a mondandó pedig még mindig nem ülepedett le teljesen, megbirkózom vele.
Valamikor a nyár vége felé talált rám Eszter, Zsuzsi, meg az általuk megálmodott Időkapszula, amibe azonnal bele is szerettem. Játszottam a gondolattal egy darabig, aztán rádöbbentem, a lehető legjobbkor érkeztek az életünkbe, hiszen a grafomániám és a képszerelmem mellett a legszívesebben Hanna oldalán képzeltem el magam az első iskolás napon.
Így alakult, hogy aznap reggel, amikor a gondosan kikészített ünneplőbe öltöztettem a nappaliban a kis kerek asztal tetején, más kezében volt a fényképezőgép.
Danival ketten voltunk vele végig az ünnepség alatt, a gyülekezőben fogtam a kezét, simogattam a selyemhajat, és meghatódtam a gondolattól, nagy lett. A nagyok között kicsi, de határozottan ott volt a helye a sorokban ücsörgő iskolások között.
Az első nap nem vittük a táskáját, talán akartam adni neki másnapra is örülnivalót.
A tanteremben (ahova másodikosként én is jártam :)) az első sorban talált helyet magának Kori mellett, és azonnal otthon érezte magát. Talán csak nekem volt furcsa a sok ismerősen ismeretlen tárgy, kép, polc, doboz. Ahogy a szülők rakosgatták a bekötött füzeteket, a tisztasági csomagokat, a hurkapálcát, félfamentest, megálltam egy pillanatra, és csak néztem Hannát, ahogy féltérden ül a székén, forgatja a névtábláját, az ovis jelével.
Nyugodt volt, és boldog.
Három órájuk volt aznap, mielőtt magára hagytam volna, még átöltöztettem, elköszönt, és eljöttem.
Az első héten még hárommal voltunk itthon, vártuk, mikor mehetünk érte, aztán lassan, ahogy teltek a hetek, előbb Mikolt, majd Áron is óvodába ment.
A rutinok kialakítása a pörgés mellett természetes módon nem sikerült azonnal, sokszor eszembe jutott, milyen lett volna egy évvel ezelőtt, mikor még Lelle icipici volt, és örülök, hogy épp így alakult, hogy mindenkire jutott egy egy hét, és Lelle is a helyén van, testvérek nélkül is.
Az órarendet lassan megtanultam, a mai napig gondolkodnom kell ugyan, hogy melyik nap mikorra is megyek, és főképp hova először, de már nem folyamatos koncentráció a teljes délelőtt. A különórák, napközi legalább annyi fejtörést okozott, mint annak idején a tanító néni kiválasztása. Ez utóbbiért minden nap hálás vagyok...
Természetesen én vagyok a renitens anyukák egyike, mert nem akartam a gyerekemet azonnal hatféle plusz dologgal terhelni, és eszembe sem jutott, hogy napközibe menjen.
Így idén kimarad a szolfézs és a hangszer, és nem jár külön nyelvórára sem.
Hétfőn úszni viszem Mimivel (idén korábbi csoportba kerültek, emiatt a kicsiket otthon tudom hagyni, és ez azt hiszem mindannyiunknak jó), kedden balett van a suliban, Lili nénivel. Ez a harmadik év, hogy jár, a mozgásán nagyon látszik, Lili néni pedig Lili néni, így ez nem volt kérdés.
A hétvégén eddig lovagoltak, ezentúl pedig mindkét nap síelni fognak.
Szerintem ennyi is bőven sok.
A mindennapos testnevelésből egyet az úszás miatt Hanna kihagyhat (ami egyébként egy tömegsport elnevezésű valami, rengeteg gyereket mozgatnak egyszerre (kidobós, fogócska... csupa hasznos holmi) a hetedik órában lenne, úgy, hogy aznap négy órájuk van...), kedden pedig néptánc van tesi helyett.
Drámájuk van hetente egyszer, Rea néni szintén egy főnyeremény.
A mindennapos testnevelésről rengeteg szó esett mindenhol, a magam részéről híve vagyok annak, hogy a gyerekek ennyi idősen minél többet mozoghassanak, de azzal nagyon nem értek egyet, hogy ezt úgy tegyék, hogy közben két utcával arrébb kell hurcolniuk minden cuccukat, mert csak ott van tornaterem, és azzal sem, hogy ezeket a foglalkozásokat nem erre képzett szakemberek vezessék. A nem megfelelő technikával végeztetett guggolások pl. inkább ártanak, mint használnak heti ötször.
Dóri néni, és az ő kisugárzása, habitusa olyan számomra, mint Csilláé volt az oviban, azzal a különbséggel, hogy Dóri néni tanítónak született, Csilla pedig óvónéninek. Ennél többet nem is tudok mondani erről.
Hanna a mai napig örömmel megy, és örömmel jön.
Minden délután, míg a többiek megeszik a második ebédet, megcsinálja a leckéjét, gondosan ügyelve arra, hogy az rendben legyen. Látom rajta, hogy igyekszik, de azt a fajta megfelelési vágyat, amire számítottam, amit úgy gondoltam majd tompítanom kell, nem.
Szívesen csinál plusz feladatokat, és akárhányszor kérem, hogy olvassunk, szalad a könyvéért. Biztosan nem marad ez mindig így, de az az érzésem, hogy Dóri néni tudja, hogy hogyan szerettesse meg a tanulást a gyerekekkel, legalábbis az enyémmel. És ez fantasztikus érzés.
A legkedvesebb történet az első hétről, amikor Hanna az autóban (ahol mostanság a fél életemet töltöm, de szeretem, mert lehet mindenfélét csinálni közben, és a kis térbe zárva a gyerekekkel... nos az nem olyan rossz :)) arról mesélt, hogy miről beszélgettek valamelyik órán:
- Mama, és Dóri néni azt mondta, hogy ezentúl nem csak úgy bemegyünk reggel a terembe, hanem amikor megérkezünk, akkor köszönünk egymásnak, hogy Jó reggelt Dóri néni!, Jó reggelt Hanna!, és aztán megöleljük egymást.
Azt hiszem, ez sokmindent elmond arról, milyen légkört teremt Dóri néni, aki egyébként egy halkszavú, de nagyon határozott tanító. A jóértelemben vett klasszikus.
Annyira megérintett ez a mondta, hogy hirtelen azt válaszoltam Hannának, hogy a minimum, hogy minden napot megköszönjük Dóri néninek, amikor elindul hazafelé.
Másnap azzal fogadott, hogy:
- Odamentem ma Dóri nénihez, és azt mondtam neki, hogy köszönöm a mai napot.
- De drága vagy Hanna!
- Dóri néni pedig azt válaszolta, hogy ő is köszöni, mert nagyon jó kis napunk volt.
... Nnna.
Dani szerepe a reggelekben manifesztálódik, bár tegnap a mateklecke kapcsán volt egy kis közös tanulás is, nagyon szépek voltak, ahogy együtt dolgoztak (Dani valaha matek szakon kezdett az egyetemen, évek óta elő előkerül, hogy milyen lesz majd, amikor eljön az ő ideje, hát eljött, és nagyon jó látni, hallani, ahogy felépül az a minimegoldás, és Hanna rácsodálkozik, és örül :))... szóval reggel ő indítja a hármat útjára, elviszi Hannát iskolába, a másik kettőt meg az oviba. Eddig egyszer mentem velük, hááát, nagyon más ez a falu reggelente, mint ahogy én ismerem :))), egy felbolydult hangyafészek. Gyönyörű, és rémisztő is egyben. A forgataggal, a rengeteg autóval, a hömpölygő gyereksereggel, a szaladgáló felnőttekkel. De Dani szereti, a gyerekek pedig azt, hogy az apjukkal lehetnek.
Tudtam, hogy más lesz, hogy pörgős lesz, hogy fárasztó lesz, de megtapasztalni nem ugyanaz, mint tudni. Hanna elfárad, minden délután alszik egy órát. Én pedig koncentrálok, hogy amit vinni kell, az meglegyen, és amit csinálni kell, az öröm legyen.
Egyébként pedig olyan hirtelen lett természetes, hogy van egy iskolásunk. :)
Talán én nem álltam készen eddig arra, hogy írjak, de az is lehet, hogy fontosabb a téma annál, mintsemhogy futtában megemlékezzem róla.
De mert a részletek halványodnak, a mondandó pedig még mindig nem ülepedett le teljesen, megbirkózom vele.
Valamikor a nyár vége felé talált rám Eszter, Zsuzsi, meg az általuk megálmodott Időkapszula, amibe azonnal bele is szerettem. Játszottam a gondolattal egy darabig, aztán rádöbbentem, a lehető legjobbkor érkeztek az életünkbe, hiszen a grafomániám és a képszerelmem mellett a legszívesebben Hanna oldalán képzeltem el magam az első iskolás napon.
Így alakult, hogy aznap reggel, amikor a gondosan kikészített ünneplőbe öltöztettem a nappaliban a kis kerek asztal tetején, más kezében volt a fényképezőgép.
Danival ketten voltunk vele végig az ünnepség alatt, a gyülekezőben fogtam a kezét, simogattam a selyemhajat, és meghatódtam a gondolattól, nagy lett. A nagyok között kicsi, de határozottan ott volt a helye a sorokban ücsörgő iskolások között.
Az első nap nem vittük a táskáját, talán akartam adni neki másnapra is örülnivalót.
A tanteremben (ahova másodikosként én is jártam :)) az első sorban talált helyet magának Kori mellett, és azonnal otthon érezte magát. Talán csak nekem volt furcsa a sok ismerősen ismeretlen tárgy, kép, polc, doboz. Ahogy a szülők rakosgatták a bekötött füzeteket, a tisztasági csomagokat, a hurkapálcát, félfamentest, megálltam egy pillanatra, és csak néztem Hannát, ahogy féltérden ül a székén, forgatja a névtábláját, az ovis jelével.
Nyugodt volt, és boldog.
Három órájuk volt aznap, mielőtt magára hagytam volna, még átöltöztettem, elköszönt, és eljöttem.
Az első héten még hárommal voltunk itthon, vártuk, mikor mehetünk érte, aztán lassan, ahogy teltek a hetek, előbb Mikolt, majd Áron is óvodába ment.
A rutinok kialakítása a pörgés mellett természetes módon nem sikerült azonnal, sokszor eszembe jutott, milyen lett volna egy évvel ezelőtt, mikor még Lelle icipici volt, és örülök, hogy épp így alakult, hogy mindenkire jutott egy egy hét, és Lelle is a helyén van, testvérek nélkül is.
Az órarendet lassan megtanultam, a mai napig gondolkodnom kell ugyan, hogy melyik nap mikorra is megyek, és főképp hova először, de már nem folyamatos koncentráció a teljes délelőtt. A különórák, napközi legalább annyi fejtörést okozott, mint annak idején a tanító néni kiválasztása. Ez utóbbiért minden nap hálás vagyok...
Természetesen én vagyok a renitens anyukák egyike, mert nem akartam a gyerekemet azonnal hatféle plusz dologgal terhelni, és eszembe sem jutott, hogy napközibe menjen.
Így idén kimarad a szolfézs és a hangszer, és nem jár külön nyelvórára sem.
Hétfőn úszni viszem Mimivel (idén korábbi csoportba kerültek, emiatt a kicsiket otthon tudom hagyni, és ez azt hiszem mindannyiunknak jó), kedden balett van a suliban, Lili nénivel. Ez a harmadik év, hogy jár, a mozgásán nagyon látszik, Lili néni pedig Lili néni, így ez nem volt kérdés.
A hétvégén eddig lovagoltak, ezentúl pedig mindkét nap síelni fognak.
Szerintem ennyi is bőven sok.
A mindennapos testnevelésből egyet az úszás miatt Hanna kihagyhat (ami egyébként egy tömegsport elnevezésű valami, rengeteg gyereket mozgatnak egyszerre (kidobós, fogócska... csupa hasznos holmi) a hetedik órában lenne, úgy, hogy aznap négy órájuk van...), kedden pedig néptánc van tesi helyett.
Drámájuk van hetente egyszer, Rea néni szintén egy főnyeremény.
A mindennapos testnevelésről rengeteg szó esett mindenhol, a magam részéről híve vagyok annak, hogy a gyerekek ennyi idősen minél többet mozoghassanak, de azzal nagyon nem értek egyet, hogy ezt úgy tegyék, hogy közben két utcával arrébb kell hurcolniuk minden cuccukat, mert csak ott van tornaterem, és azzal sem, hogy ezeket a foglalkozásokat nem erre képzett szakemberek vezessék. A nem megfelelő technikával végeztetett guggolások pl. inkább ártanak, mint használnak heti ötször.
Dóri néni, és az ő kisugárzása, habitusa olyan számomra, mint Csilláé volt az oviban, azzal a különbséggel, hogy Dóri néni tanítónak született, Csilla pedig óvónéninek. Ennél többet nem is tudok mondani erről.
Hanna a mai napig örömmel megy, és örömmel jön.
Minden délután, míg a többiek megeszik a második ebédet, megcsinálja a leckéjét, gondosan ügyelve arra, hogy az rendben legyen. Látom rajta, hogy igyekszik, de azt a fajta megfelelési vágyat, amire számítottam, amit úgy gondoltam majd tompítanom kell, nem.
Szívesen csinál plusz feladatokat, és akárhányszor kérem, hogy olvassunk, szalad a könyvéért. Biztosan nem marad ez mindig így, de az az érzésem, hogy Dóri néni tudja, hogy hogyan szerettesse meg a tanulást a gyerekekkel, legalábbis az enyémmel. És ez fantasztikus érzés.
A legkedvesebb történet az első hétről, amikor Hanna az autóban (ahol mostanság a fél életemet töltöm, de szeretem, mert lehet mindenfélét csinálni közben, és a kis térbe zárva a gyerekekkel... nos az nem olyan rossz :)) arról mesélt, hogy miről beszélgettek valamelyik órán:
- Mama, és Dóri néni azt mondta, hogy ezentúl nem csak úgy bemegyünk reggel a terembe, hanem amikor megérkezünk, akkor köszönünk egymásnak, hogy Jó reggelt Dóri néni!, Jó reggelt Hanna!, és aztán megöleljük egymást.
Azt hiszem, ez sokmindent elmond arról, milyen légkört teremt Dóri néni, aki egyébként egy halkszavú, de nagyon határozott tanító. A jóértelemben vett klasszikus.
Annyira megérintett ez a mondta, hogy hirtelen azt válaszoltam Hannának, hogy a minimum, hogy minden napot megköszönjük Dóri néninek, amikor elindul hazafelé.
Másnap azzal fogadott, hogy:
- Odamentem ma Dóri nénihez, és azt mondtam neki, hogy köszönöm a mai napot.
- De drága vagy Hanna!
- Dóri néni pedig azt válaszolta, hogy ő is köszöni, mert nagyon jó kis napunk volt.
... Nnna.
Dani szerepe a reggelekben manifesztálódik, bár tegnap a mateklecke kapcsán volt egy kis közös tanulás is, nagyon szépek voltak, ahogy együtt dolgoztak (Dani valaha matek szakon kezdett az egyetemen, évek óta elő előkerül, hogy milyen lesz majd, amikor eljön az ő ideje, hát eljött, és nagyon jó látni, hallani, ahogy felépül az a minimegoldás, és Hanna rácsodálkozik, és örül :))... szóval reggel ő indítja a hármat útjára, elviszi Hannát iskolába, a másik kettőt meg az oviba. Eddig egyszer mentem velük, hááát, nagyon más ez a falu reggelente, mint ahogy én ismerem :))), egy felbolydult hangyafészek. Gyönyörű, és rémisztő is egyben. A forgataggal, a rengeteg autóval, a hömpölygő gyereksereggel, a szaladgáló felnőttekkel. De Dani szereti, a gyerekek pedig azt, hogy az apjukkal lehetnek.
Tudtam, hogy más lesz, hogy pörgős lesz, hogy fárasztó lesz, de megtapasztalni nem ugyanaz, mint tudni. Hanna elfárad, minden délután alszik egy órát. Én pedig koncentrálok, hogy amit vinni kell, az meglegyen, és amit csinálni kell, az öröm legyen.
Egyébként pedig olyan hirtelen lett természetes, hogy van egy iskolásunk. :)
2013. október 9., szerda
Dacolva a technikával
A ruhaböngészdés oldal elvileg feléledt. :)
Mindenkinek köszönöm a segítséget, és a foglalásokat.
Jövő hétfőn cipőket, sapkákat, és felnőtt ruhákat teszek fel, ugyancsak hétkor. Természetesen egy postával tudom mindenkinek küldeni a csomagot, aki szeretné kivárni a következő hétfőt. (Kérek mindenkit, aki élne ezzel a lehetőséggel, hogy küldjön egy emailt, hogy addig ne csomagoljam össze az eddigieket... )
Aki pedig vásárolt a gyerekruhákból (vagy a héten még rendel), annak egy kis meglepetéssel készülök. :)
Szeretettel, Kinga
Mindenkinek köszönöm a segítséget, és a foglalásokat.
Jövő hétfőn cipőket, sapkákat, és felnőtt ruhákat teszek fel, ugyancsak hétkor. Természetesen egy postával tudom mindenkinek küldeni a csomagot, aki szeretné kivárni a következő hétfőt. (Kérek mindenkit, aki élne ezzel a lehetőséggel, hogy küldjön egy emailt, hogy addig ne csomagoljam össze az eddigieket... )
Aki pedig vásárolt a gyerekruhákból (vagy a héten még rendel), annak egy kis meglepetéssel készülök. :)
Szeretettel, Kinga
2013. október 6., vasárnap
Ajánlom... magamat.
Minireklám... vannak talán olyanok, akik a múltkori bejegyzés miatt megnézték már a Böngészdés albumokat.
A hogyan működik kérdésre a válaszokat megtaláljátok ITT.
A töltés pedig holnap, vagyis hétfőn este 7 órakor lesz, a szokásos délután 5 helyett (ha addig sikerül mindent feltöltenem... ).
Szeretettel várlak Benneteket.
A hogyan működik kérdésre a válaszokat megtaláljátok ITT.
A töltés pedig holnap, vagyis hétfőn este 7 órakor lesz, a szokásos délután 5 helyett (ha addig sikerül mindent feltöltenem... ).
Szeretettel várlak Benneteket.
2013. szeptember 30., hétfő
Minihírek
Hannának kiesett a hatodik foga.
Még a múlt héten, de ez nekem még ma is hír. :) Olyan szép ezekkel a hézagokkal a szájában, minden nap meghatódom rajta.
Ma pedig, először, mióta Viki levágta a nyár elején, össze tudtuk fogni a haját. Hihetetlenül szép az arca, ha copfja van.
Elfogultság ide vagy oda...
Holnapra az iskolába 54 csíkot kell összevágnom, amolyan szókirakó lesz belőle. Délután a lányok leültek hozzám, és segítettek. Mikolt technikája a hanyag elegancia (a betűk megmaradtak, és ez a lényeg), Hannáé a precizitás.
Amellett az élmény mellett, hogy lehet a néggyel egyszerre vacsorázni már, ez egy újabb rácsodálkozás volt nekem. Hm...
Mikoltnak szerdán névnapja volt. Erről, meg Mimiről is készül egy írás. Manapság ismét ő a legtöbb figyelmet igénylő gyerekem. Igyekszem...
Áron minden nap oviban volt. Az eredeti terv szerint három napot ment volna, de olyan jól érzi magát, és annyi figyelmet kap, hogy kipróbáltuk, milyen az öt napos hét. Jó.
Minden túlzás nélkül ő az egyik legkönnyebben kezelhető a csoportban, ezt pedig az óvónénik értéknek tekintik, nem pedig természetesnek, így Áronunk minden nap matricával, papírból kivágott autóval jön haza. Egyszer pedig Rita néni rajzaival (akinek amellett, hogy van vagy öt olyan kisgyerek, akik egyesével is egy egész felnőttet lekötnek egész nap, volt ideje arra, hogy meghallgassa, és lerajzolja mindazt, amit Áron mesélt neki... pl. a házunkat belülről hibátlanul, Erzsébet kilátóstul... majd mutatom)
Lelle nem eszik, legalábbis értékelhető mennyiséget nem, a kedve töretlen, és nem is beteg. Csak nekem furcsa, hogy hogy nem éhes... Néha kiabálja, hogy husi, de ez nagyjából kétnaponta fordul elő. Akkor aztán pótol.
Hálózsákban alszik, tartottam tőle, hogy nem fogja szeretni, de semmi baja vele.
Beszél, és énekel. A kedvencem tőle a bicó, bicó, szaladjál. :) Órákig képes fújni ezt az egyet.
Ma először elindult a fűtés. A rendes. Vagyis fent 17 fok alá süllyedt a hőmérséklet. Lent ez nem érezhető, itt marad a 20 fok, akármi is történik odakint.
Azért ma, hogy legyen ürügy a kemence begyújtására, kekszet csináltam, és hát igen. Változatlanul a legjobb döntéseink egyikeként figyelem a pattogó tüzet...
A keksz készítésében pedig az összes kislány segédkezett. Lelle elképesztően ügyesen formálta a gombócot, lapította a kis kezében, tette a tepsibe. Lassan nem marad dolgom. :)
Emellett pedig a hét kétharmadát autóban töltöm.
És akármennyire unalmas néha, az autózásban nagyon sok jó dolog van.
Lehet beszélgetni, meg zenét hallgatni (ez utóbbiban a legjobb, hogy feladtam a csakgyerekzeneszólhat elvemet, és rádiót hallgatunk... Lelle pedig instruál: Mama, cáncojj. És jár a kis feje :))))).
Nem érik a málna, és maradt egy jópár apró füge is a bokron. A szeder idén gyakorlatilag ehetetlen maradt, amit nem értek... a szilva pedig várja, hogy leszedjem. Gyalázat, de valószínűleg már csak pálinkának lesz jó. Sűrű ez az idei ősz, na.
A fotós blogon vannak képek, és a jövő hét hétfőjére tervezek egy nagyobb adag ruhát is feltenni a szokásos helyre. Csak mert kérdeztétek. :)
Még a múlt héten, de ez nekem még ma is hír. :) Olyan szép ezekkel a hézagokkal a szájában, minden nap meghatódom rajta.
Ma pedig, először, mióta Viki levágta a nyár elején, össze tudtuk fogni a haját. Hihetetlenül szép az arca, ha copfja van.
Elfogultság ide vagy oda...
Holnapra az iskolába 54 csíkot kell összevágnom, amolyan szókirakó lesz belőle. Délután a lányok leültek hozzám, és segítettek. Mikolt technikája a hanyag elegancia (a betűk megmaradtak, és ez a lényeg), Hannáé a precizitás.
Amellett az élmény mellett, hogy lehet a néggyel egyszerre vacsorázni már, ez egy újabb rácsodálkozás volt nekem. Hm...
Mikoltnak szerdán névnapja volt. Erről, meg Mimiről is készül egy írás. Manapság ismét ő a legtöbb figyelmet igénylő gyerekem. Igyekszem...
Áron minden nap oviban volt. Az eredeti terv szerint három napot ment volna, de olyan jól érzi magát, és annyi figyelmet kap, hogy kipróbáltuk, milyen az öt napos hét. Jó.
Minden túlzás nélkül ő az egyik legkönnyebben kezelhető a csoportban, ezt pedig az óvónénik értéknek tekintik, nem pedig természetesnek, így Áronunk minden nap matricával, papírból kivágott autóval jön haza. Egyszer pedig Rita néni rajzaival (akinek amellett, hogy van vagy öt olyan kisgyerek, akik egyesével is egy egész felnőttet lekötnek egész nap, volt ideje arra, hogy meghallgassa, és lerajzolja mindazt, amit Áron mesélt neki... pl. a házunkat belülről hibátlanul, Erzsébet kilátóstul... majd mutatom)
Lelle nem eszik, legalábbis értékelhető mennyiséget nem, a kedve töretlen, és nem is beteg. Csak nekem furcsa, hogy hogy nem éhes... Néha kiabálja, hogy husi, de ez nagyjából kétnaponta fordul elő. Akkor aztán pótol.
Hálózsákban alszik, tartottam tőle, hogy nem fogja szeretni, de semmi baja vele.
Beszél, és énekel. A kedvencem tőle a bicó, bicó, szaladjál. :) Órákig képes fújni ezt az egyet.
Ma először elindult a fűtés. A rendes. Vagyis fent 17 fok alá süllyedt a hőmérséklet. Lent ez nem érezhető, itt marad a 20 fok, akármi is történik odakint.
Azért ma, hogy legyen ürügy a kemence begyújtására, kekszet csináltam, és hát igen. Változatlanul a legjobb döntéseink egyikeként figyelem a pattogó tüzet...
A keksz készítésében pedig az összes kislány segédkezett. Lelle elképesztően ügyesen formálta a gombócot, lapította a kis kezében, tette a tepsibe. Lassan nem marad dolgom. :)
Emellett pedig a hét kétharmadát autóban töltöm.
És akármennyire unalmas néha, az autózásban nagyon sok jó dolog van.
Lehet beszélgetni, meg zenét hallgatni (ez utóbbiban a legjobb, hogy feladtam a csakgyerekzeneszólhat elvemet, és rádiót hallgatunk... Lelle pedig instruál: Mama, cáncojj. És jár a kis feje :))))).
Nem érik a málna, és maradt egy jópár apró füge is a bokron. A szeder idén gyakorlatilag ehetetlen maradt, amit nem értek... a szilva pedig várja, hogy leszedjem. Gyalázat, de valószínűleg már csak pálinkának lesz jó. Sűrű ez az idei ősz, na.
A fotós blogon vannak képek, és a jövő hét hétfőjére tervezek egy nagyobb adag ruhát is feltenni a szokásos helyre. Csak mert kérdeztétek. :)
2013. szeptember 28., szombat
Csuri
Lelle haja... a raszta korszak után elérkezettnek láttam az időt, hogy megpróbálkozzam valami igazán lányossal. Míg a reggeli joghurtját ette (epejest), befontam.
A kép torzít. A gumi alig három cm átmérőjű, és négyszer tekerve a picike tincs köré is majdnem kicsúszott.
Régen írtam már Lelléről, pedig lenne mit bőven.
Például beszél. Olyasmiket is, hogy hadd lám, meg a múltkor az autóban azt, hogy Mama, vauvau ejője mászott. Meg pl., hogy játszótéjje, nem majd, nost. Meg este a könyvvel a kezében, hogy Mimi itt tajtottunk.
Naponta döbbent meg azzal, hogy egy éjszaka leforgása alatt mennyit változik.
Kisgyerek lett, okos, bájos, talán a legcsajosabb a három közül.
Magunknak maradtunk, miután két hete Áron is ovis lett.
Őszintén tartottam ettől, annak ellenére is, hogy minden vágyam volt, hogy újra megéljem azt a korszakot, amikor csak egyfelé lehet figyelni, és lehet lassabban élni, mesélni, felfedezni. De Lelle alapvetően nagycsaládba született, negyedik gyerek, akinek a csodákat négyen mutattuk eddig, és tartottam tőle, hogy nehezen fogja megélni, hogy átmenetileg egyke lesz.
Az első nap azzal telt, hogy figyeltem őt, meg magamat, és minden pillanatban megláttam valami olyat, amiről addig nem is tudtam.
Meg kellett tanulnom Lellét.
Mert bármennyire is az enyém, addig a napig, míg negyedik volt a sorban, nem ismertem a világot az ő szemével. Aznap folyamatos lelkiismeret furdalással konstatáltam, hogy vele még nem mondtuk el soha azt a mondókát, nem magyaráztam neki arról a fáról, nem kérdeztem meg tőle azt a kérdést.
Mára azt hiszem összecsiszolódtunk, és nagyon hálás vagyok, hogy van időm csak rá. Hogy fogom a kicsi kezét, és látom, ahogy rezdül. Kiváltságos az ő helye, ahogy Hannáé volt huszonegy hónapig. Mostanra a lelkiismeret furdalásom Mimi és Áron felé erősebb, mint Lelle felé. :) De ez márcsak ilyen.
Lellike pedig éli a kétévesek fölhözverősen, bújósan, ritkán kézfogósan, hasamonelalvósan kerek életét, és egyre szebb, okosabb, meg önálóbb. Ja, és nem viseli el, hogy fotózni akarom. Ezért a copfos sorozat. :)
A kép torzít. A gumi alig három cm átmérőjű, és négyszer tekerve a picike tincs köré is majdnem kicsúszott.
Régen írtam már Lelléről, pedig lenne mit bőven.
Például beszél. Olyasmiket is, hogy hadd lám, meg a múltkor az autóban azt, hogy Mama, vauvau ejője mászott. Meg pl., hogy játszótéjje, nem majd, nost. Meg este a könyvvel a kezében, hogy Mimi itt tajtottunk.
Naponta döbbent meg azzal, hogy egy éjszaka leforgása alatt mennyit változik.
Kisgyerek lett, okos, bájos, talán a legcsajosabb a három közül.
Magunknak maradtunk, miután két hete Áron is ovis lett.
Őszintén tartottam ettől, annak ellenére is, hogy minden vágyam volt, hogy újra megéljem azt a korszakot, amikor csak egyfelé lehet figyelni, és lehet lassabban élni, mesélni, felfedezni. De Lelle alapvetően nagycsaládba született, negyedik gyerek, akinek a csodákat négyen mutattuk eddig, és tartottam tőle, hogy nehezen fogja megélni, hogy átmenetileg egyke lesz.
Az első nap azzal telt, hogy figyeltem őt, meg magamat, és minden pillanatban megláttam valami olyat, amiről addig nem is tudtam.
Meg kellett tanulnom Lellét.
Mert bármennyire is az enyém, addig a napig, míg negyedik volt a sorban, nem ismertem a világot az ő szemével. Aznap folyamatos lelkiismeret furdalással konstatáltam, hogy vele még nem mondtuk el soha azt a mondókát, nem magyaráztam neki arról a fáról, nem kérdeztem meg tőle azt a kérdést.
Mára azt hiszem összecsiszolódtunk, és nagyon hálás vagyok, hogy van időm csak rá. Hogy fogom a kicsi kezét, és látom, ahogy rezdül. Kiváltságos az ő helye, ahogy Hannáé volt huszonegy hónapig. Mostanra a lelkiismeret furdalásom Mimi és Áron felé erősebb, mint Lelle felé. :) De ez márcsak ilyen.
Lellike pedig éli a kétévesek fölhözverősen, bújósan, ritkán kézfogósan, hasamonelalvósan kerek életét, és egyre szebb, okosabb, meg önálóbb. Ja, és nem viseli el, hogy fotózni akarom. Ezért a copfos sorozat. :)
Címkék:
Lelle,
Lelle beszél,
Lelle első szavai,
Lelle elsők,
Lelle haja
2013. szeptember 20., péntek
Sam was in da house
Múlt héten, kedden este a semmiből jött egy üzenet...
"Srácok, a Király utcában mosom a ruháimat egy hostelben, holnap reggel beszéljünk."
Sam a gyerekek harmad unokatesója. Akkor láttam őt utoljára, amikor kétezernégyben az esküvőnk után meglátogattuk a családot Ausztráliában. Tizenhárom éves volt, az iskolából hazaérve lógott rajta uniformjának ingje, izzó, mindig csillogó szemében a kíváncsiság keveredett a korát meghazudtoló, komoly titkok tudásával. Nem sokat beszéltünk, de akkor is tudtam, Sam a maga útját járja, és ez mindig így volt, és így is lesz.
Mandyre pedig, mint a titoktudó kiskamasz édesanyjára mélységes alázattal néztem, ahogy terelgeti, humorral, bölcsességgel, szeretettel. Olyan anya szerettem volna lenni, mint Ő.
Sam azóta némileg megnőtt, de a szeme csillogása, és az érettsége semmit nem változott. Huszonegy évesen volt már séf, három évet dolgozott egy étteremben napi 16 órában három műszakban, aztán tavaly egyszercsak elege lett, és Londonba költözött.
A nyáron bukkantunk egymásra egy közösségi oldalon, hívtam, járjon felénk ha úgy alakul. És miután bejárta Görögországot, Macedóniát, Horvátországot, megérkezett. Nagyjából a semmiből.
Hiába próbáltam követni merre jár, Sam márcsak Polar marad.
Követhetetlen. :)
Az édesapja nagyjából egy héttel Sam érkezése előtt küldött egy üzenetet, hogy a fia valamikor jön, és fogadjuk be (mintha ez kérdés lehetne). Mikor, meddig, ez náluk azon múlik, merről fúj a déli szél.
Dani azért rákérdezett, nem mintha számított volna bármennyit is, a válasz annyi volt, hogy 23-ára van egy repülőjegye Stockholmba, ahonnan majd NYba repül.
Sam jött, és mint kiderült a 23 valójában 17. :)
Az alig egy hét, amit nálunk töltött pont elég volt arra, hogy kizökkenjünk a rutinosnak semmiképpen nem mondható hátköznapokból, és megszeressük a pörgés netovábbját.
A gyerekek rajongásig szerették, hogy itt lakott, hogy néha velünk evett, hogy ki-be járkált az életükbe, játszott, mesélt és megmutatta a pizsamáját is, ha arra kérték. :)
És bár ő nem beszélt magyarul, az enyémek pedig (Hanna kivételével, aki megdöbbentően sok szót tud még mindig) angolul, egyáltalán nem voltak ettől zavarban.
Danival nem sokat találkoztak, de még így is belefért egy közös út Esztergomba (Dani dolgozott, Sam várost nézett), egy csomó barátunk megismerése, egy szentendrei kirándulás, és egy 10 kilométeres futás is, az utolsó hajnalban.
Nekem pedig...
Nagyon várom, hogy a gyerekeim fiatal felnőttek legyenek. Olyan színt hozott, amitől alvás nélkül is simán feltöltődtem.
Voltunk romkocsmázni, sétáltunk a várban, elmentünk fodrászhoz (Viki, ezer hála), aggódva kérdeztem, hogy a póló-rövidnadrág elég lesz-e éjjelre. :) Kapott egy kulcsot, hogy szabadon járkálhasson, meg egy telefont, just in case... Egyszer sikerült kizárnom, hajnali egykor egy fél órát állt az ajtó előtt mire észrevettem, hogy írt, és a telefonját egy éjjel letiltatta, mert nem tudta a pin kódot, így végül valahol máshol töltötte az éjszakát. :)
Volt egy kis nosztalgia is ebben a pár napban, egyfelől a mi nászutunk, és a kinti családdal töltött idők felelevenedése, másfelől Malajzia, és Peti számomra hasonlóan megnyugtató életünkbefonódása.
Egyébként pedig...
Sam pizzát sütött, és mire elfordultam a konyhában, elmosogatott, és a helyére tett mindent.
Ezt a konyhában elpakolós rutint mindenhol, ahová csak elvittük ugyanígy végigfuttatta (két baráti családnál is jártunk, mindenki magyaros ételeket csinált neki, ő pedig tényleg mindenhol azzal fejezte be az evést, hogy rendet csinált :)). Igazi élvezet figyelni egy "tanult" férfit a konyhában, mégha gyerekember is. Szerintem én sosem leszek ilyen gyors és precíz egyben.
Kedden délelőtt Lellével kivittük a repülőtérre.
Kapott egy meghívást karácsonyra. A gyerekek visszaszámolnak.
"Srácok, a Király utcában mosom a ruháimat egy hostelben, holnap reggel beszéljünk."
Sam a gyerekek harmad unokatesója. Akkor láttam őt utoljára, amikor kétezernégyben az esküvőnk után meglátogattuk a családot Ausztráliában. Tizenhárom éves volt, az iskolából hazaérve lógott rajta uniformjának ingje, izzó, mindig csillogó szemében a kíváncsiság keveredett a korát meghazudtoló, komoly titkok tudásával. Nem sokat beszéltünk, de akkor is tudtam, Sam a maga útját járja, és ez mindig így volt, és így is lesz.
Mandyre pedig, mint a titoktudó kiskamasz édesanyjára mélységes alázattal néztem, ahogy terelgeti, humorral, bölcsességgel, szeretettel. Olyan anya szerettem volna lenni, mint Ő.
Sam azóta némileg megnőtt, de a szeme csillogása, és az érettsége semmit nem változott. Huszonegy évesen volt már séf, három évet dolgozott egy étteremben napi 16 órában három műszakban, aztán tavaly egyszercsak elege lett, és Londonba költözött.
A nyáron bukkantunk egymásra egy közösségi oldalon, hívtam, járjon felénk ha úgy alakul. És miután bejárta Görögországot, Macedóniát, Horvátországot, megérkezett. Nagyjából a semmiből.
Hiába próbáltam követni merre jár, Sam márcsak Polar marad.
Követhetetlen. :)
Az édesapja nagyjából egy héttel Sam érkezése előtt küldött egy üzenetet, hogy a fia valamikor jön, és fogadjuk be (mintha ez kérdés lehetne). Mikor, meddig, ez náluk azon múlik, merről fúj a déli szél.
Dani azért rákérdezett, nem mintha számított volna bármennyit is, a válasz annyi volt, hogy 23-ára van egy repülőjegye Stockholmba, ahonnan majd NYba repül.
Sam jött, és mint kiderült a 23 valójában 17. :)
Az alig egy hét, amit nálunk töltött pont elég volt arra, hogy kizökkenjünk a rutinosnak semmiképpen nem mondható hátköznapokból, és megszeressük a pörgés netovábbját.
A gyerekek rajongásig szerették, hogy itt lakott, hogy néha velünk evett, hogy ki-be járkált az életükbe, játszott, mesélt és megmutatta a pizsamáját is, ha arra kérték. :)
És bár ő nem beszélt magyarul, az enyémek pedig (Hanna kivételével, aki megdöbbentően sok szót tud még mindig) angolul, egyáltalán nem voltak ettől zavarban.
Danival nem sokat találkoztak, de még így is belefért egy közös út Esztergomba (Dani dolgozott, Sam várost nézett), egy csomó barátunk megismerése, egy szentendrei kirándulás, és egy 10 kilométeres futás is, az utolsó hajnalban.
Nekem pedig...
Nagyon várom, hogy a gyerekeim fiatal felnőttek legyenek. Olyan színt hozott, amitől alvás nélkül is simán feltöltődtem.
Voltunk romkocsmázni, sétáltunk a várban, elmentünk fodrászhoz (Viki, ezer hála), aggódva kérdeztem, hogy a póló-rövidnadrág elég lesz-e éjjelre. :) Kapott egy kulcsot, hogy szabadon járkálhasson, meg egy telefont, just in case... Egyszer sikerült kizárnom, hajnali egykor egy fél órát állt az ajtó előtt mire észrevettem, hogy írt, és a telefonját egy éjjel letiltatta, mert nem tudta a pin kódot, így végül valahol máshol töltötte az éjszakát. :)
Volt egy kis nosztalgia is ebben a pár napban, egyfelől a mi nászutunk, és a kinti családdal töltött idők felelevenedése, másfelől Malajzia, és Peti számomra hasonlóan megnyugtató életünkbefonódása.
Egyébként pedig...
Sam pizzát sütött, és mire elfordultam a konyhában, elmosogatott, és a helyére tett mindent.
Ezt a konyhában elpakolós rutint mindenhol, ahová csak elvittük ugyanígy végigfuttatta (két baráti családnál is jártunk, mindenki magyaros ételeket csinált neki, ő pedig tényleg mindenhol azzal fejezte be az evést, hogy rendet csinált :)). Igazi élvezet figyelni egy "tanult" férfit a konyhában, mégha gyerekember is. Szerintem én sosem leszek ilyen gyors és precíz egyben.
Kedden délelőtt Lellével kivittük a repülőtérre.
Kapott egy meghívást karácsonyra. A gyerekek visszaszámolnak.
2013. szeptember 16., hétfő
Lombos fa
Múlt hét szerdán végre pont került az ovikérdés végére.
Amilyen súlytalanul indult, úgy nehezedett rám végül az utolsó pár napban a felelősség mindenki felé. Hogy úgy döntsek, hogy abban az észérvek mellett a szívem diktálta irány is érvényre jusson, hogy ne bántsak senkit feleslegesen, és hogy ne okozzak kellemetlenséget, plusz feladatokat senkinek.
A megoldás hirtelen, és váratlanul született.
Áron a cica csoportba került, ahol ő majdnem a legidősebb, és gyaníthatóan a korosztályát meghazudtolva valóban ő lesz a legérettebb.
Csütörtökön délben, amikor Mikoltot elhoztuk, fel is lépcsőztünk a csoportba, hogy megmutassuk magunkat, amúgy formálisan, hiszen engem is, Áront is jól ismer mindenki.
A folyosón Sigi néni jött szembe, az egyik óvónéni, mosollyal, lendülettel, a maga huszonpár évével, és azonnal németül szólt Áronhoz, aki ettől egy cseppet sem jött zavarba.
Betessékelt bennünket az öltözőbe, ahova Rita néni is kijött, és negyed óra alatt vagy tizenötször ölelte meg, puszilgatta meg Áront.
A kis kontaktusfüggő gyerekem pedig lubickolt ebben a szeretetben.
Két jel közül választhatott, a szilva alul maradt a jombos fával szemben.
Egy picit ismerkedtünk a szobával, ahol a nagy szőrös cica lakik, aki már meghalt (plüss). Végül kezet mosott a fürdőszobában, elképesztő rutinja van a testvérek miatt... aztán elköszöntünk (apró részletekkel nem terheltük egymást, én elmondtam, hogy Áron egy napsugár, ők meg azt, hogy milyen jó, hogy ide került), és eljöttünk.
A lombos fa, ahogy azóta már szépen begyakorolva ejtetik, két napig még alvás alatt is a nyakában lógott.
Csütörtökön mindenhol, mindenkinek mesélte, hogy ovis lett, határtalan volt az öröme.
Ma reggel elérkezett az első ovis nap. Legalábbis Áron számára.
Áron a sünis hátizsákkal indult, Dani vitte. Ahogy mindegyikük elsői meghatnak, Áron esetében sem maradt el a szívdobogás, és a várva várt telefon Danitól, hogy hogyan sikerült odaadnia ezt a kisCsillagot az óvónéniknek.
Pont úgy, ahogy a lányoknál, Áron is, miután átvette a cipőjét, és elköszönt Danitól, ment a dolgára. Régen beszoktattuk már őt. Mégha nem is tudja pontosan, milyen lesz ovisnak lenni, rengeteg apróságot ismer, és azzal is tisztában van, hogy mindez az ő kizárólagos világa. Nélkülünk.
Délben Lellével mentünk érte. Ebédelt még, nem zavartuk.
Ragyogó arccal jött ki, megölelt, aztán ment kezet mosni. Sigi néni első mondta az volt, hogy szétolvadtak tőle, annyira cuki. Biztosítottam, hogy ez a továbbiakban sem lesz másként, mire arra kért, hozzak magammal néhány rongyot, mert ez kibírhatatlan olvadozás nélkül.
És hogy mennyire őszinte?
Áron, mikor végzett a fürdőszobában, odaszaladt Sigihez, megölelték, megpuszilgatták egymást, majd megkereste Rita nénit is, aki leguggolva ölelte meg, és mondta el többször, hogy mindjárt holnap és újra találkoznak.
Öltöztetni sem kellett, leült a padra, levette, elrendezte a szandálját, felvette az utcai cipőt, megfogta a mellényt, pulóvert (kérdeztem, hogy vigyem-e, lovagiasan visszautasított), és kisétált.
Délután nagyon nagyot aludt, és volt néhány nehezebb pillanatunk is, de ez így van rendjén.
Megnyugodtam, de minden saját érzésem eltörpül amellett az öröm mellett, ami Áron arcáról leolvasható. Biztosan lesznek még a mainál nehezebb napok is, de a legfontosabb ma megtörtént.
Elindult a harmadik is.
2013. szeptember 12., csütörtök
Treasury
Diskurzus arról, hogy milyen az, amikor Mikolt elvesz valamit, ami Ároné.
Áron a hátsó sorban eszmét futtat:
- Ha te elveszed ezt tőlem, akkor én nagyon dühös leszek, és megütlek.
- Áronkám, mondjuk inkább szomorú légy, akkor hátha nem ütöd meg Mimit, és mondd neki, hogy adja vissza, mert az fontos neked.
(Ez a fontos nekem nagyon megy már, Lelle is szokta mondani, és általában működik is :))
- Mama, nemcsak szomorú leszek, hanem dühös is.
Érthető...
B verzió, ugyanaznap:
- Mimi. Ez az enyém. Te pedig néha elveszed, néha pedig nem. De te kedves kislány vagy, úgyhogy csak néha veszed el.
Még mindig autóban. Tesztelem Áron tudását, hány testvére van, hány fiú testvére van, hol lakunk, kinek mi a neve. Gyakorlatilag minden megy, a címben egy kis segítség kell csak, az én nevemet megdöbbentő pontossággal tudja.
Az apjához érünk:
- Hogy hívják a Papát?
- Papa.
- És mi a neve?
- Papa.
- És a Mama hogy szokta hívni a Papát?
Mikolt lelkesen bekiabál:
- Daddy.
:)
Lelle berreg a fürdőszobában, biggyeszt. A haja copfba fogva, olyan eredeti, hogy mellette guggolva kibuggyan belőlem a kacagás.
Rosszallóan rámnéz, sértődősre húzza a száját:
- Mama! Nem vicces.
És kacag velem.
Hanna álldogál az udvaron, hátán az iskolatáska, a nagyszülőkhöz megyünk. Az üzenőjét keresem vadul, mert lenne beleírni valóm holnapra.
- Hannácska, hol van az üzenőd?
Mivel fogalma sincs mi az, mondogat mindenfélét, meg sem tudom jegyezni, annyira nem releváns, de édes, ahogy igyekszik.
- Jójó, tudod, az a füzet, aminek mosolygós van az elején. Ü betű, de ezt Hanna mosolynak dekódolta.
- Jaaa. Azt a Dóri néni BESZEDTE tegnap, és még nem KAPTUK vissza.
Állok, nézem, és nem hiszem el, hogy tényleg ilyesmiről diskurálunk, és ő ezeket a szavakat használja.
A legkisebb csendőrünk puszipárti lett. A Papa, ha jön, ha megy:
- Papa, puszi.
Énekelve, ringatva a csepp testét hozzá.
Ma este, amikor összeszedtük a gyerekeket Hűvösvölgyben, megfogta a kezem, odahúzott a nagypapához, és akkurátusan felszólalt:
- Mama, puszi.
Aztán, mikor elégedetten konstatálta, hogy az utasítás végrehajtatott, bemasírozott a konyhába, ahonnan a nagymamát hozta hozzám kézen fogva, ugyenezen akció levezénylése céljából.
Áron a hátsó sorban eszmét futtat:
- Ha te elveszed ezt tőlem, akkor én nagyon dühös leszek, és megütlek.
- Áronkám, mondjuk inkább szomorú légy, akkor hátha nem ütöd meg Mimit, és mondd neki, hogy adja vissza, mert az fontos neked.
(Ez a fontos nekem nagyon megy már, Lelle is szokta mondani, és általában működik is :))
- Mama, nemcsak szomorú leszek, hanem dühös is.
Érthető...
B verzió, ugyanaznap:
- Mimi. Ez az enyém. Te pedig néha elveszed, néha pedig nem. De te kedves kislány vagy, úgyhogy csak néha veszed el.
Még mindig autóban. Tesztelem Áron tudását, hány testvére van, hány fiú testvére van, hol lakunk, kinek mi a neve. Gyakorlatilag minden megy, a címben egy kis segítség kell csak, az én nevemet megdöbbentő pontossággal tudja.
Az apjához érünk:
- Hogy hívják a Papát?
- Papa.
- És mi a neve?
- Papa.
- És a Mama hogy szokta hívni a Papát?
Mikolt lelkesen bekiabál:
- Daddy.
:)
Lelle berreg a fürdőszobában, biggyeszt. A haja copfba fogva, olyan eredeti, hogy mellette guggolva kibuggyan belőlem a kacagás.
Rosszallóan rámnéz, sértődősre húzza a száját:
- Mama! Nem vicces.
És kacag velem.
Hanna álldogál az udvaron, hátán az iskolatáska, a nagyszülőkhöz megyünk. Az üzenőjét keresem vadul, mert lenne beleírni valóm holnapra.
- Hannácska, hol van az üzenőd?
Mivel fogalma sincs mi az, mondogat mindenfélét, meg sem tudom jegyezni, annyira nem releváns, de édes, ahogy igyekszik.
- Jójó, tudod, az a füzet, aminek mosolygós van az elején. Ü betű, de ezt Hanna mosolynak dekódolta.
- Jaaa. Azt a Dóri néni BESZEDTE tegnap, és még nem KAPTUK vissza.
Állok, nézem, és nem hiszem el, hogy tényleg ilyesmiről diskurálunk, és ő ezeket a szavakat használja.
A legkisebb csendőrünk puszipárti lett. A Papa, ha jön, ha megy:
- Papa, puszi.
Énekelve, ringatva a csepp testét hozzá.
Ma este, amikor összeszedtük a gyerekeket Hűvösvölgyben, megfogta a kezem, odahúzott a nagypapához, és akkurátusan felszólalt:
- Mama, puszi.
Aztán, mikor elégedetten konstatálta, hogy az utasítás végrehajtatott, bemasírozott a konyhába, ahonnan a nagymamát hozta hozzám kézen fogva, ugyenezen akció levezénylése céljából.
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Hanna,
Hanna beszél,
Hanna iskolás,
Lelle,
Lelle beszél,
Mikolt,
Mikolt beszél
2013. szeptember 11., szerda
Itthon
Négyen három helyről.
Hazaérnek, aki még nem ebédelt asztalhoz ül, meg az is aki amúgy igen, de még éhes. Hanna leckét ír.
Teszik a dolgukat.
Az látja csak, aki jól ismeri őket, hogy igyekeznek.
Végre befejezik a kötelezőket, és szavak nélkül vonulnak fel, a gyerekszobába. A nyitott ajtó mögül kihallatszanak a játék előkészületei, aztán szép sorban belelassulnak a közös délutánba.
Hazaérnek, aki még nem ebédelt asztalhoz ül, meg az is aki amúgy igen, de még éhes. Hanna leckét ír.
Teszik a dolgukat.
Az látja csak, aki jól ismeri őket, hogy igyekeznek.
Végre befejezik a kötelezőket, és szavak nélkül vonulnak fel, a gyerekszobába. A nyitott ajtó mögül kihallatszanak a játék előkészületei, aztán szép sorban belelassulnak a közös délutánba.
2013. szeptember 9., hétfő
Mégsem esszük azt olyan forrón
Hanna első hetéről szerettem volna írni, de azt majd holnap... Most az ovisaimról.
Mikoltot hátizsákkal ellátva tereltem ki az udvarra reggel. Ő volt az első, aki ébredt, és bár nem tűnt izgatottnak, azért kihúzta magát az almással a hátán, amit Hannától örökölt meg.
Áron kezébe nyomtam egy pár cipőt, hátha ma már egy picit be is mehet a gyerekek közé.
Gondoltam én.
Csináltunk egy képet is, mégiscsak nagy nap ez a mai, még Miminek is az első lesz, hiszen új óvónénit kap. (Lelle is beállt a kamera elé :), némileg közel, de szeretem ezt a manóarcot is :))
Mimikét letettük a szokásos helyen.
Sosem fogom megszokni a vegyes csoport őszi gyerekanyag cserélődését, ma reggel is rácsodálkoztam, mennyi új arc van bent a szobában. És mert az idén főleg nagyokkal duzzadt a létszám, olyan érzésem volt, hogy Mikolt kicsike közöttük.
Átkarolta a lábamat, amikor meglátta az új óvónénit.
Megölelgettem, nem tartott sokáig a ragaszkodása :), indult reggelizni, játszani.
A pulóvere a táskámon maradt, de mielőtt visszavittük neki, befizettük az ebédet, és beszéltünk a vezető óvónénivel is.
A tényállás szerint Áronnak még mindig nincs számomra is megnyugtatóan helye.
Hogy végülis hova fog járni majd a jövő héttől, soktényezős.
Huszonkilencediknek mehetne Mikolthoz, vagy abba a középső csoportba, ahol szerintem a legjobb helyen lenne. Az a lehetőség, amiről a múlt héten azt gondoltam több, mint lehetőség, nincs.
És lassan ott tartok, hogy feladom, és elfogadom azt a helyet, ahova papíron már felvételt nyert.
Egyelőre még nem megy.
És ezzel nehezítem a saját dolgomat, a vezetőét, és mostmár talán egy kicsit Áronét is.
Mert miután bedobtuk Miminek a pulcsit (addigra már megreggelizett, és javában játszott), Áron, a váltócipőivel a kezében kérdőn nézett rám, vajon megyünk-e a cica csoportba. Nemet kellett mondanom, ő pedig sírva fakadt.
A héten már nem vetem fel neki az ovikérdést, nem beszélünk róla többet. Amíg meg nem születik a végső megoldás, nem mondok neki semmit.
Azt tudja, hogy a héten biztosan nem megy.
Mikolt miatt egész nap pici gyomorszorítást éreztem. Hogy fogadja a sok újdonságot, beleértve a csoporttársakat, Hanna és Csilla hiányát, az új helyzetet?
Ragyogó arccal, és nagyon fáradtan kaptam vissza egykor.
Egy sünit szorongatott, amit aznap készítettek közösen.
Megnyugodtam.
Végülis minden gyerekem jó helyen van. :)
Mikoltot hátizsákkal ellátva tereltem ki az udvarra reggel. Ő volt az első, aki ébredt, és bár nem tűnt izgatottnak, azért kihúzta magát az almással a hátán, amit Hannától örökölt meg.
Áron kezébe nyomtam egy pár cipőt, hátha ma már egy picit be is mehet a gyerekek közé.
Gondoltam én.
Csináltunk egy képet is, mégiscsak nagy nap ez a mai, még Miminek is az első lesz, hiszen új óvónénit kap. (Lelle is beállt a kamera elé :), némileg közel, de szeretem ezt a manóarcot is :))
Mimikét letettük a szokásos helyen.
Sosem fogom megszokni a vegyes csoport őszi gyerekanyag cserélődését, ma reggel is rácsodálkoztam, mennyi új arc van bent a szobában. És mert az idén főleg nagyokkal duzzadt a létszám, olyan érzésem volt, hogy Mikolt kicsike közöttük.
Átkarolta a lábamat, amikor meglátta az új óvónénit.
Megölelgettem, nem tartott sokáig a ragaszkodása :), indult reggelizni, játszani.
A pulóvere a táskámon maradt, de mielőtt visszavittük neki, befizettük az ebédet, és beszéltünk a vezető óvónénivel is.
A tényállás szerint Áronnak még mindig nincs számomra is megnyugtatóan helye.
Hogy végülis hova fog járni majd a jövő héttől, soktényezős.
Huszonkilencediknek mehetne Mikolthoz, vagy abba a középső csoportba, ahol szerintem a legjobb helyen lenne. Az a lehetőség, amiről a múlt héten azt gondoltam több, mint lehetőség, nincs.
És lassan ott tartok, hogy feladom, és elfogadom azt a helyet, ahova papíron már felvételt nyert.
Egyelőre még nem megy.
És ezzel nehezítem a saját dolgomat, a vezetőét, és mostmár talán egy kicsit Áronét is.
Mert miután bedobtuk Miminek a pulcsit (addigra már megreggelizett, és javában játszott), Áron, a váltócipőivel a kezében kérdőn nézett rám, vajon megyünk-e a cica csoportba. Nemet kellett mondanom, ő pedig sírva fakadt.
A héten már nem vetem fel neki az ovikérdést, nem beszélünk róla többet. Amíg meg nem születik a végső megoldás, nem mondok neki semmit.
Azt tudja, hogy a héten biztosan nem megy.
Mikolt miatt egész nap pici gyomorszorítást éreztem. Hogy fogadja a sok újdonságot, beleértve a csoporttársakat, Hanna és Csilla hiányát, az új helyzetet?
Ragyogó arccal, és nagyon fáradtan kaptam vissza egykor.
Egy sünit szorongatott, amit aznap készítettek közösen.
Megnyugodtam.
Végülis minden gyerekem jó helyen van. :)
Címkék:
Áron,
Áron óvodás,
Mikolt,
Mikolt elsők,
Mikolt óvodás
Óvodáról
Mikolt holnap reggel újra oviba megy.
Nem gondoltam volna egy hete, hogy lesz még a lelkemben nagyobb vihar, mint akkor, de úgy tűnik, a szeptembert ennek az érzéshullámzásnak dedikálom.
Mimi új óvónénit kap (a harmadik évet kezdi a harmadik féle felállásban, és várhatóan még két felnőtt fog ki, majd bekerülni ebbe a pályafutásba... aztán iskolás lesz), én pedig voltam annyira figyelmetlen, hogy az első szülői értekezletre nem mentem el.
Mert nem néztem meg a honlapot.
Mert Hannával voltam elfoglalva.
Ami nem mentség.
Mindenesetre így csak hallottam az új óvónéniről, és igyekszem megőrizni az objektivitást, és majd holnap megengedni magamnak bármiféle érzést vele kapcsolatban. Nehéz.
Mimó várja a társait, készíti Áront, amiben elrejtve persze ott van minden alkalommal a saját aggódása is. Ő, Áronnal szemben azon kívül hogy tudja, hogy nem fognak egy csoportba járni, azzal is számol, hogy ez mit jelent.
Persze megtehetném, hogy kattogás helyett feltétlen bizalmat szavazok Mikoltunk életigenlésének, derűjének,szerethetőségének, de ez most a szeptember, még nehezen megy.
Áron segít. Úriember módjára, nagyon komolyan nyilatkozik:
- A fiúknak az a dolguk, hogy megvédjék a lányokat. Én fiú vagyok. Megvédelek.
Áron ovis pályafutása holnap még nem kezdődik el.
A vezető óvónővel kell beszélnem reggel, mert a kálvária (melyik csoportba kerüljön, kerülhet, hogyan, mikor...) a végéhez ért, úgy tűnik, hogy egy sima kiscsoportban lesz helye. Már csak meg kell erősítenem, hogy ez nekünk is megfelel.
Mert nemhogy megfelel (azzal együtt, hogy voltak fenntartásaim: Áron már beszokott, középső csoportban lenne a legjobb neki, ez az emeleten van, Mikolt a földszinten... mind elhanyagolható szempont egyébként) olyan helyre megy, ahova nyugodt szívvel viszem. Sőt.
Már csak az a kérdés, hogy mikor lesz vége a klasszikus csoportalkotásnak, mert addig Áji a legjobb helyen itt van mellettem.
Nem gondoltam volna egy hete, hogy lesz még a lelkemben nagyobb vihar, mint akkor, de úgy tűnik, a szeptembert ennek az érzéshullámzásnak dedikálom.
Mimi új óvónénit kap (a harmadik évet kezdi a harmadik féle felállásban, és várhatóan még két felnőtt fog ki, majd bekerülni ebbe a pályafutásba... aztán iskolás lesz), én pedig voltam annyira figyelmetlen, hogy az első szülői értekezletre nem mentem el.
Mert nem néztem meg a honlapot.
Mert Hannával voltam elfoglalva.
Ami nem mentség.
Mindenesetre így csak hallottam az új óvónéniről, és igyekszem megőrizni az objektivitást, és majd holnap megengedni magamnak bármiféle érzést vele kapcsolatban. Nehéz.
Mimó várja a társait, készíti Áront, amiben elrejtve persze ott van minden alkalommal a saját aggódása is. Ő, Áronnal szemben azon kívül hogy tudja, hogy nem fognak egy csoportba járni, azzal is számol, hogy ez mit jelent.
Persze megtehetném, hogy kattogás helyett feltétlen bizalmat szavazok Mikoltunk életigenlésének, derűjének,szerethetőségének, de ez most a szeptember, még nehezen megy.
Áron segít. Úriember módjára, nagyon komolyan nyilatkozik:
- A fiúknak az a dolguk, hogy megvédjék a lányokat. Én fiú vagyok. Megvédelek.
Áron ovis pályafutása holnap még nem kezdődik el.
A vezető óvónővel kell beszélnem reggel, mert a kálvária (melyik csoportba kerüljön, kerülhet, hogyan, mikor...) a végéhez ért, úgy tűnik, hogy egy sima kiscsoportban lesz helye. Már csak meg kell erősítenem, hogy ez nekünk is megfelel.
Mert nemhogy megfelel (azzal együtt, hogy voltak fenntartásaim: Áron már beszokott, középső csoportban lenne a legjobb neki, ez az emeleten van, Mikolt a földszinten... mind elhanyagolható szempont egyébként) olyan helyre megy, ahova nyugodt szívvel viszem. Sőt.
Már csak az a kérdés, hogy mikor lesz vége a klasszikus csoportalkotásnak, mert addig Áji a legjobb helyen itt van mellettem.
Címkék:
Áron,
Áron beszél,
Áron óvodás,
Kinga,
Mikolt,
Mikolt óvodás
2013. szeptember 2., hétfő
Ősz
Vasárnap reggel megérkezett az ősz. Ma már tagadhatatlanul érzem is... fúj a szél, a nappaliban pedig az imént lámpát kellett kapcsolni a meséléshez.
Nézegetem a gyerekeket, azt a hármat aki még itthon van a héten, és találgatom, vajon van-e mindnek harisnyája, kardigánja, gumicsizmája. A máskor pucér testüket ma már mindenhol ruha fedi, nézegetem a formáikat, olyan régen láttam őket ennyire felöltözve.
Jólesik meleg vízben mosogatni, és a mezítlábazás helyett zokniban jövök megyek.
Teszem a dolgom, de közben a gondolataim a legnagyobb gyerekünk köré gyűlnek. A kicsik a nappaliból a legozörgés mellől ki-ki kiabálnak:
- Mamaaaa, hol a Hannnaaaa?
Reggel óta sokadszor válaszolom nekik:
- Iskolában.
Szokjuk, ízlelgetjük mindannyian ezt az új mondatot, és alig várjuk, hogy elindulhassunk abba a csodavilágba, ahonnan Hanka mindenféle izgalmas történettel tér majd haza.
Tegnap volt az első nap.
Az egész nyarat annak tudatában örültük végig, hogy aztán egyszercsak Hanna majd iskolába megy. Végig úgy éreztem, hogy készen vagyok rá, hogy képes vagyok könnyek nélkül elindítani.
Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz elengednem.
És ma már az is világos, hogy nem is lehet könnyek nélkül, pehelykönnyen búcsút inteni neki.
Hiszen megint olyan picike lett hirtelen.
Vasárnap este, miután majdnem kipipáltuk a hosszú listát, elkészítettük a matekdobozt is, és megvarrtuk a ceruza-, és zsirkrétatartókat, ágyba tettem mindet. Életünkben először olyan korán, amilyen korán még soha. Hannát különös figyelemmel ölelgettem meg, dobogott a kis szíve.
Pár napja, hogy igazán várja a hétfő reggelt.
Nem kérdez, azt hiszem minden fontosat megbeszéltünk már.
A mindenfelől érkező várja-e már kérdésre egészen a múlt hétig csak a vállamat tudtam vonogatni, és ha nekiszegeztem, hátra sem nézve vágta rá, hogy igen, és szaladt tovább gondtalanul lebegtetve a nyárba szőkülő tincseit.
A múlt héten aztán egyszer körözött a lakásban, és közben azt kántálta, iskolás leszek, iskolás leszek. Csillogott a szeme, láttam rajta, hogy megérkezett hozzá is a jövő izgalommal és kíváncsisággal teli közelsége.
Vasárnap már egészen biztosan látszott rajta, hogy nem találja a helyét idehaza.
Éjjel lejött hozzám, pisilt, reggel fél hatkor pedig megjelent az ajtónkban, várta, hogy nyilatkozzak, indulunk-e végre.
A kettő között ömlött a könnyem.
Játszottunk-e eleget?
Szeretgettem-e eleget?
Megöleltem-e elégszer?
Válaszoltam-e minden kérdésére?
Elég jó édesanyja voltam-e?
Mindig mindenki azt mondta, hogy addig az enyém, míg óvodába nem megy. Míg ovis volt, azt éreztem, hazaviszem, hiszen Csillánál jobb helyen nem is lehetett volna. Nekem most kellett először rábíznom Őt az ismeretlenre, akkor is, ha Dóri néninél elképzelni sem tudnék jobb tanító nénit neki.
Most először éreztem meg, mennyire fájdalmas teljesen elengedni a kezét, rábízni Őt a világra. Arra az ismeretlenre, amiben még számomra is ezer kérdés megválaszolatlan.
És végül, miután elfogytak a könnyeim, felidéződött bennem egy sor emlék, attól az időtől kezdve, mikor először a kezemben tarthattam.
Hányszor, hány helyzetben éreztem már ugyanezt a kétségbeesést... amikor nem evett, amikor nem aludt, amikor a körmét rágta...
Az egyetlen út, ha ráhasalok a hullámra, és engedem, vigyen. Bíznom kell, hinnem kell.
Abban, hogy egy döntéssel bezárva egy csomó ajtót, kinyílik sok másik és mind mögött ott van a lehetőség.
Abban, hogy most nemcsak lezárult, hanem el is kezdődött egy új világ, ami legalább annyira érdekes, sokszínű, és végtelenül szerethető, mint a régi.
Abban, hogy ahogy egyre nagyobb lesz Hanna, egyre több dolgot tudunk majd megosztani egymással, és minden nap megkapom a lehetőséget, hogy szeretgessem, megöleljem, játsszunk, válaszoljak, jó édesanyja legyek.
Mire elérkezett a reggel, fordult velem a föld egy párat, és mikor megérkezett az álmos arcú, kócos, és csillogó szemű Hanna, már azt gondoltam, nincs is ennél nagyobb öröm, mint amikor láthatom nőni, okosodni.
Az asztalra állítottam, úgy öltöztünk ünneplőbe.
Először volt rajta klasszikus fehér blúz, és sötétkék szoknya.
Nézegetem a gyerekeket, azt a hármat aki még itthon van a héten, és találgatom, vajon van-e mindnek harisnyája, kardigánja, gumicsizmája. A máskor pucér testüket ma már mindenhol ruha fedi, nézegetem a formáikat, olyan régen láttam őket ennyire felöltözve.
Jólesik meleg vízben mosogatni, és a mezítlábazás helyett zokniban jövök megyek.
Teszem a dolgom, de közben a gondolataim a legnagyobb gyerekünk köré gyűlnek. A kicsik a nappaliból a legozörgés mellől ki-ki kiabálnak:
- Mamaaaa, hol a Hannnaaaa?
Reggel óta sokadszor válaszolom nekik:
- Iskolában.
Szokjuk, ízlelgetjük mindannyian ezt az új mondatot, és alig várjuk, hogy elindulhassunk abba a csodavilágba, ahonnan Hanka mindenféle izgalmas történettel tér majd haza.
Tegnap volt az első nap.
Az egész nyarat annak tudatában örültük végig, hogy aztán egyszercsak Hanna majd iskolába megy. Végig úgy éreztem, hogy készen vagyok rá, hogy képes vagyok könnyek nélkül elindítani.
Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz elengednem.
És ma már az is világos, hogy nem is lehet könnyek nélkül, pehelykönnyen búcsút inteni neki.
Hiszen megint olyan picike lett hirtelen.
Vasárnap este, miután majdnem kipipáltuk a hosszú listát, elkészítettük a matekdobozt is, és megvarrtuk a ceruza-, és zsirkrétatartókat, ágyba tettem mindet. Életünkben először olyan korán, amilyen korán még soha. Hannát különös figyelemmel ölelgettem meg, dobogott a kis szíve.
Pár napja, hogy igazán várja a hétfő reggelt.
Nem kérdez, azt hiszem minden fontosat megbeszéltünk már.
A mindenfelől érkező várja-e már kérdésre egészen a múlt hétig csak a vállamat tudtam vonogatni, és ha nekiszegeztem, hátra sem nézve vágta rá, hogy igen, és szaladt tovább gondtalanul lebegtetve a nyárba szőkülő tincseit.
A múlt héten aztán egyszer körözött a lakásban, és közben azt kántálta, iskolás leszek, iskolás leszek. Csillogott a szeme, láttam rajta, hogy megérkezett hozzá is a jövő izgalommal és kíváncsisággal teli közelsége.
Vasárnap már egészen biztosan látszott rajta, hogy nem találja a helyét idehaza.
Éjjel lejött hozzám, pisilt, reggel fél hatkor pedig megjelent az ajtónkban, várta, hogy nyilatkozzak, indulunk-e végre.
A kettő között ömlött a könnyem.
Játszottunk-e eleget?
Szeretgettem-e eleget?
Megöleltem-e elégszer?
Válaszoltam-e minden kérdésére?
Elég jó édesanyja voltam-e?
Mindig mindenki azt mondta, hogy addig az enyém, míg óvodába nem megy. Míg ovis volt, azt éreztem, hazaviszem, hiszen Csillánál jobb helyen nem is lehetett volna. Nekem most kellett először rábíznom Őt az ismeretlenre, akkor is, ha Dóri néninél elképzelni sem tudnék jobb tanító nénit neki.
Most először éreztem meg, mennyire fájdalmas teljesen elengedni a kezét, rábízni Őt a világra. Arra az ismeretlenre, amiben még számomra is ezer kérdés megválaszolatlan.
És végül, miután elfogytak a könnyeim, felidéződött bennem egy sor emlék, attól az időtől kezdve, mikor először a kezemben tarthattam.
Hányszor, hány helyzetben éreztem már ugyanezt a kétségbeesést... amikor nem evett, amikor nem aludt, amikor a körmét rágta...
Az egyetlen út, ha ráhasalok a hullámra, és engedem, vigyen. Bíznom kell, hinnem kell.
Abban, hogy egy döntéssel bezárva egy csomó ajtót, kinyílik sok másik és mind mögött ott van a lehetőség.
Abban, hogy most nemcsak lezárult, hanem el is kezdődött egy új világ, ami legalább annyira érdekes, sokszínű, és végtelenül szerethető, mint a régi.
Abban, hogy ahogy egyre nagyobb lesz Hanna, egyre több dolgot tudunk majd megosztani egymással, és minden nap megkapom a lehetőséget, hogy szeretgessem, megöleljem, játsszunk, válaszoljak, jó édesanyja legyek.
Mire elérkezett a reggel, fordult velem a föld egy párat, és mikor megérkezett az álmos arcú, kócos, és csillogó szemű Hanna, már azt gondoltam, nincs is ennél nagyobb öröm, mint amikor láthatom nőni, okosodni.
Az asztalra állítottam, úgy öltöztünk ünneplőbe.
Először volt rajta klasszikus fehér blúz, és sötétkék szoknya.
Címkék:
Befelé,
Hanna,
Hanna elsők,
Hanna iskolás,
Hanna iskolás lesz,
Kinga
2013. augusztus 29., csütörtök
2013. augusztus 24., szombat
Piros
A gyerekek azt a ruhát veszik fel, amit adok nekik.
Olyan sokszor éreztem már nagyon szerencsésnek magam emiatt...
Ha mégis meg kellene neveznem egyet, akinek a legkevésbé mindegy, akkor az Mikolt volna.
Ő sem hadakozik nagyon, neki a legfontosabb szempont, hogy szoknya legyen. A ruha is az.
Történt egy este, hogy fáradtságában már mindenen sírt, a legutolsó csepp a teljes kiboruláshoz pedig az volt, mikor a pizsamáját akartam ráadni.
Egy kedves, rózsaszín, bálnás-szivárványos darabról van szó, de nadrágos.
Mimikém pedig torok- és szívszaggatva kiabálta, hogy neki olyan hálóing kell, mint Hannáé. Aki történetesen nem ezt vette fel aznap, sőt amilyen jószívű, azonnal fel is ajánlotta, legyen egy napra Mikoltté.
Mimi annyira boldog volt ettől, hogy másnap este hatig nem volt hajlandó megválni tőle, amikor viszont elérkezettnek láttam az időt az átöltözésre. Felküldtem a szobájukba azzal, hogy nekem mindegy mi lesz rajta, de ezt vegye le magáról.
Méltóságteljesen jelent meg a lépcsőfordulóban öt perc múlva, abban az ünneplő ruhában, ami annyira ünneplős, hogy eddig még nem mertem ráadni egyszer sem.
Somolygott, tudta, hogy nem az alkalomhoz öltözött (uzsonnázni készültünk), igyekezett visszafogni a széles vigyort, majd azt mondta:
- Mama, véletlenül ezt vettem fel. De csak véletlenül.
Hát jól kitalálta. :)
És amilyen ügyes manipulátor, még azt is elérte, hogy begomboljam, bekössem, felhúzzam. :)
Olyan sokszor éreztem már nagyon szerencsésnek magam emiatt...
Ha mégis meg kellene neveznem egyet, akinek a legkevésbé mindegy, akkor az Mikolt volna.
Ő sem hadakozik nagyon, neki a legfontosabb szempont, hogy szoknya legyen. A ruha is az.
Történt egy este, hogy fáradtságában már mindenen sírt, a legutolsó csepp a teljes kiboruláshoz pedig az volt, mikor a pizsamáját akartam ráadni.
Egy kedves, rózsaszín, bálnás-szivárványos darabról van szó, de nadrágos.
Mimikém pedig torok- és szívszaggatva kiabálta, hogy neki olyan hálóing kell, mint Hannáé. Aki történetesen nem ezt vette fel aznap, sőt amilyen jószívű, azonnal fel is ajánlotta, legyen egy napra Mikoltté.
Mimi annyira boldog volt ettől, hogy másnap este hatig nem volt hajlandó megválni tőle, amikor viszont elérkezettnek láttam az időt az átöltözésre. Felküldtem a szobájukba azzal, hogy nekem mindegy mi lesz rajta, de ezt vegye le magáról.
Méltóságteljesen jelent meg a lépcsőfordulóban öt perc múlva, abban az ünneplő ruhában, ami annyira ünneplős, hogy eddig még nem mertem ráadni egyszer sem.
Somolygott, tudta, hogy nem az alkalomhoz öltözött (uzsonnázni készültünk), igyekezett visszafogni a széles vigyort, majd azt mondta:
- Mama, véletlenül ezt vettem fel. De csak véletlenül.
Hát jól kitalálta. :)
És amilyen ügyes manipulátor, még azt is elérte, hogy begomboljam, bekössem, felhúzzam. :)
2013. augusztus 22., csütörtök
Lelle
Ideszalad, pelusban, bodyban.
A nyakába tekerve a csilingelő hastáncos kendő, minden lépését ütemesen kíséri.
A haja végében a gumi alig-alig tartja a copfot, kifelé kacsintgat, nem képes uralkodni a szőke tincsek öntörvényűségén.
A szájában a cumija.
A székem háttámláján a paplanja, belecsimpaszkodik, húzza, míg szép lassan le nem folyik a földre.
Akkor megkerüli a széket, kezében a paplant, mint egy nagy, fehér uszályt húzza maga után, körbevonva vele a széket, és engem.
Ideáll elém, megfogja a kezemet, és a tenyerembe teszi a fejecskéjét.
Elolvadok.
Mosolyog a cumija alól, felnéz; az egyik, remekbe szabott, kék gombszem villan, a másikat takarja a fehér zuhatag meg a szőkeség:
- Dejó Mama!
De még mennyire...
A nyakába tekerve a csilingelő hastáncos kendő, minden lépését ütemesen kíséri.
A haja végében a gumi alig-alig tartja a copfot, kifelé kacsintgat, nem képes uralkodni a szőke tincsek öntörvényűségén.
A szájában a cumija.
A székem háttámláján a paplanja, belecsimpaszkodik, húzza, míg szép lassan le nem folyik a földre.
Akkor megkerüli a széket, kezében a paplant, mint egy nagy, fehér uszályt húzza maga után, körbevonva vele a széket, és engem.
Ideáll elém, megfogja a kezemet, és a tenyerembe teszi a fejecskéjét.
Elolvadok.
Mosolyog a cumija alól, felnéz; az egyik, remekbe szabott, kék gombszem villan, a másikat takarja a fehér zuhatag meg a szőkeség:
- Dejó Mama!
De még mennyire...
2013. augusztus 21., szerda
A nyár végéről
Elszaladt a nyár. Legalábbis tegnap eszméltem, hogy Hanna alig két hét múlva felveszi az iskolatáskát, és onnantól nem nagyon lesz megállás. Aztán egyszer csak arra fogok ébredni, hogy overált kell adnom rájuk.
Még mindig simán kimennek mezítláb reggel, az sem zavarja őket, hogy hideg van, és ha barackot kérnek, automatikusan vetkőznek pucérra. De szeretem a meleget, a szabadságát, a simogatását, a könnyedségét.
Észrevétlen rohan az idő, elfelejtek dokumentálni, pedig annyi kedves pillanat van, amit érdemes volna.
Például azt, hogy ismét voltunk a Balatonnál. Mégpedig abban a kicsike présházban, ami a családé, de eddig nem volt merszünk kipróbálni, talán a minimális nomádsága miatt, vagy mert míg volt igazán picike nálunk, addig egy egész házat kellett volna költöztetni, de ezek mind csak kifogások, mert a présház maga a csoda.
Kiderült.
Mondjuk az, hogy Peti is lejött velünk, aztán pedig Matyi és Márkus is (ami már önmagában hihetetlen, sosem volt még ilyen, hogy együtt "nyaraljunk" a nagybácsikkal, az összessel, egyszerre), nagyban segített abban, hogy tegyük a semmit. A tökéletes semmit. Ültünk a teraszon, vagy a vízben, vagy a homokozó mellett, vagy a pokrócon a strandon, és ennyi.
Szerintem hosszú évek óta nem ültünk ennyit, ebben a kegyelmi állapotban.
Az egyensúly megőrzése végett Lelle pont kétszer veszett el a két nap alatt, de végül mindig meglett. Adrenalin túladagolás...
Képeket nem nagyon csináltam, már egy jóideje csak élvezem, hogy nézegethetem őket szabadon. :) Illetve van pár, amiből még annál is kevesebb megosztható.
Hannának kiesett a negyedik foga, Lelle pedig elkezdett beszélni.
Negyedszerre döbbenek rá, hogy milyen kegyes a természet, hogy a dackorszak kellős közepén ad valamit, amitől könnyebb a kétévessel. A beszéd indulása minden alkalommal olyan csoda nekem, hogy szívem szerint megállítanám az időt. Még úgy is, ha az ámulatot időről időre a földhözverős hisztik tarkítják.
Lelle, pont úgy, mint annak idején Hanna, majdnem tökéletesen tisztán kezd beszélni. Mindent utánunk mond, mára már három, négyszavas mondatokban kommunikál. Hannát Hankának hívja, annyira szeretnivaló, ahogy mondja. :)
A kedvenceim között szerepel a nagy párna, meg a szúrós víz.
Na meg persze a hogy hívnak kérdésre adott válasz...
Íme :) ne csak én örüljek. :) Azt hiszen nem szorul narrálásra, de szóljon, aki nem érti.
Még mindig simán kimennek mezítláb reggel, az sem zavarja őket, hogy hideg van, és ha barackot kérnek, automatikusan vetkőznek pucérra. De szeretem a meleget, a szabadságát, a simogatását, a könnyedségét.
Észrevétlen rohan az idő, elfelejtek dokumentálni, pedig annyi kedves pillanat van, amit érdemes volna.
Például azt, hogy ismét voltunk a Balatonnál. Mégpedig abban a kicsike présházban, ami a családé, de eddig nem volt merszünk kipróbálni, talán a minimális nomádsága miatt, vagy mert míg volt igazán picike nálunk, addig egy egész házat kellett volna költöztetni, de ezek mind csak kifogások, mert a présház maga a csoda.
Kiderült.
Mondjuk az, hogy Peti is lejött velünk, aztán pedig Matyi és Márkus is (ami már önmagában hihetetlen, sosem volt még ilyen, hogy együtt "nyaraljunk" a nagybácsikkal, az összessel, egyszerre), nagyban segített abban, hogy tegyük a semmit. A tökéletes semmit. Ültünk a teraszon, vagy a vízben, vagy a homokozó mellett, vagy a pokrócon a strandon, és ennyi.
Szerintem hosszú évek óta nem ültünk ennyit, ebben a kegyelmi állapotban.
Az egyensúly megőrzése végett Lelle pont kétszer veszett el a két nap alatt, de végül mindig meglett. Adrenalin túladagolás...
Képeket nem nagyon csináltam, már egy jóideje csak élvezem, hogy nézegethetem őket szabadon. :) Illetve van pár, amiből még annál is kevesebb megosztható.
Hannának kiesett a negyedik foga, Lelle pedig elkezdett beszélni.
Negyedszerre döbbenek rá, hogy milyen kegyes a természet, hogy a dackorszak kellős közepén ad valamit, amitől könnyebb a kétévessel. A beszéd indulása minden alkalommal olyan csoda nekem, hogy szívem szerint megállítanám az időt. Még úgy is, ha az ámulatot időről időre a földhözverős hisztik tarkítják.
Lelle, pont úgy, mint annak idején Hanna, majdnem tökéletesen tisztán kezd beszélni. Mindent utánunk mond, mára már három, négyszavas mondatokban kommunikál. Hannát Hankának hívja, annyira szeretnivaló, ahogy mondja. :)
A kedvenceim között szerepel a nagy párna, meg a szúrós víz.
Na meg persze a hogy hívnak kérdésre adott válasz...
Íme :) ne csak én örüljek. :) Azt hiszen nem szorul narrálásra, de szóljon, aki nem érti.
Címkék:
Hanna,
Hanna fogak,
Lelle,
Lelle beszél,
Lelle első szavai,
Lelle elsők,
Nyár,
Nyaralás 2013,
Nyári szünet 2013
2013. augusztus 16., péntek
Kiskakasok
Áron és Mimi szóváltásba keverednek az udvaron egy játék kapcsán.
Áron dühösen vagdalkozik:
- Soha többet nem fogok veled játszani, csak a Hannával.
- Én meg csak a Lellével.
Milyen szerencsések, hogy négyen vannak. :)
Áron dühösen vagdalkozik:
- Soha többet nem fogok veled játszani, csak a Hannával.
- Én meg csak a Lellével.
Milyen szerencsések, hogy négyen vannak. :)
2013. augusztus 13., kedd
Hannával, ha nehéz
Régen idéztem utoljára Felmártól. Időről időre megtalál egy gondolat tőle, és általában, valamilyen misztikus oknál fogja a legjobbkor.
Ahogy most is.
Az idézet egy részlet a Feldmár András és Büky Dorka Beszélgetés a valóságról, az akaratról és az akarat rendellenességeiről c. írásából, amely hamarosan megjelenik a HVG Pszichológiában.
"FA: ....Mi a Valóság? Valaki sír. Se több, se kevesebb. Ez a helyzet, ami ott van. Az, aki nyitva van ésszel és szívvel, talán csak gyengéden megöleli és hagyja sírni, míg az a folyamat, amiben a síró ember van, magától véget nem ér, megvárja, hogy sírás után mit mond az illető. Nem faggat, nem siettet, nem nyugtatgat, nem okoskodik, nem tanácsol, nem segít, nem tud jobban, nem kritizál, nem hord le, nem, nem, nem… mindezeket nem csinálja. Csak szeret, figyel, elfogad türelmesen. ..."
Hanna az utolsó balatoni napunk záróakkordjaként egy olyan fergeteges hisztit adott elő, mikor Dani testi erőszakot alkalmazott, mielőtt sellővé lett volna a habok között és a karjaiban kihozta a vízből, amilyet tőle még soha eddig nem hallottam.
Minden kapcsolatát elveszítve a külvilággal visított, egészen a nyaralóig, és még ott is hosszasan. Semmi és senki nem tudta megnyugtatni, hiába próbálkoztunk sokféleképpen, csak az őrjöngéshez lehetett hozzáférni, Hannához nem.
Nyilvánvalóan elrontottuk sok ponton az elindulást, mert Hanna egyébként érti már az ötpercmúlva jelentését, és majdnem mindig zokszó nélkül be is tartja. Most nem tudtunk szólni, váratlanul érte, hogy Dani megjelent mellette, és őszintén szólva teljesen megértem, hogy kiborult.
Mondogatta is, hogy szólnunk kellett volna, amitől még rosszabbul éreztem magam. Olyan okos, olyan nagyon igaza volt.
Hazajöttünk, és Dani hétfőn dolgozni ment. Ahogy nekem nehezemre esett megszokni újra az itthonlétet, valószínű, hogy a gyerekeknek is bele kellett rázódniuk a régi új életünkbe.
Hanna minden nap legalább egyszer kiborult valamin. Rendszerint igaza volt minden alkalommal, csak a formával volt baj, és azzal, hogy miután behergelte magát, már nem lehetett semmivel sem kizökkenteni.
Az első alkalmakkor annyira mellbevágott, hogy nem tudtam hogyan reagáljak.
Ahogy most is.
Az idézet egy részlet a Feldmár András és Büky Dorka Beszélgetés a valóságról, az akaratról és az akarat rendellenességeiről c. írásából, amely hamarosan megjelenik a HVG Pszichológiában.
"FA: ....Mi a Valóság? Valaki sír. Se több, se kevesebb. Ez a helyzet, ami ott van. Az, aki nyitva van ésszel és szívvel, talán csak gyengéden megöleli és hagyja sírni, míg az a folyamat, amiben a síró ember van, magától véget nem ér, megvárja, hogy sírás után mit mond az illető. Nem faggat, nem siettet, nem nyugtatgat, nem okoskodik, nem tanácsol, nem segít, nem tud jobban, nem kritizál, nem hord le, nem, nem, nem… mindezeket nem csinálja. Csak szeret, figyel, elfogad türelmesen. ..."
Hanna az utolsó balatoni napunk záróakkordjaként egy olyan fergeteges hisztit adott elő, mikor Dani testi erőszakot alkalmazott, mielőtt sellővé lett volna a habok között és a karjaiban kihozta a vízből, amilyet tőle még soha eddig nem hallottam.
Minden kapcsolatát elveszítve a külvilággal visított, egészen a nyaralóig, és még ott is hosszasan. Semmi és senki nem tudta megnyugtatni, hiába próbálkoztunk sokféleképpen, csak az őrjöngéshez lehetett hozzáférni, Hannához nem.
Nyilvánvalóan elrontottuk sok ponton az elindulást, mert Hanna egyébként érti már az ötpercmúlva jelentését, és majdnem mindig zokszó nélkül be is tartja. Most nem tudtunk szólni, váratlanul érte, hogy Dani megjelent mellette, és őszintén szólva teljesen megértem, hogy kiborult.
Mondogatta is, hogy szólnunk kellett volna, amitől még rosszabbul éreztem magam. Olyan okos, olyan nagyon igaza volt.
Hazajöttünk, és Dani hétfőn dolgozni ment. Ahogy nekem nehezemre esett megszokni újra az itthonlétet, valószínű, hogy a gyerekeknek is bele kellett rázódniuk a régi új életünkbe.
Hanna minden nap legalább egyszer kiborult valamin. Rendszerint igaza volt minden alkalommal, csak a formával volt baj, és azzal, hogy miután behergelte magát, már nem lehetett semmivel sem kizökkenteni.
Az első alkalmakkor annyira mellbevágott, hogy nem tudtam hogyan reagáljak.
2013. augusztus 7., szerda
Barack
Nehezen engedem el a nyaralás életérzést.
A hőség nekem dolgozik, de a napi rutinokat újra kell tanulnom. Helyesebben utolérnek azok maguktól is, tennem sem kell érte, és minden apró bakinál rácsodálkozom, hogy nem véletlen, hogy miért épp úgy szokott az lenni itthon.
A kertben a strand kész, két gyerek mindig van benne. Vagy több. Csodásak, ahogy nem törődnek a rutintalansággal. Ahogy vagyunk, úgy jó.
Ma visszaadtuk a tetőboxot. Megsirattam, ahogy eltűnt a kanyarban, eddig volt mibe kapaszkodjon a szemem, ha Erdélyt vagy Földvárt akartam felidézni.
És míg mi Lellével és Mikolttal elintegettük, Dani megfürdette a másik kettőt, aztán ezt a kettőt is, én pedig a konyhában tettem a dolgom.
Végezetül össze akartam szedni a szennyest, de nem volt mit.
Nyaralunk. Egész nap itthon, ruhák, kötöttségek nélkül.
Mit kattogok a rutinokon vajon?
A hőség nekem dolgozik, de a napi rutinokat újra kell tanulnom. Helyesebben utolérnek azok maguktól is, tennem sem kell érte, és minden apró bakinál rácsodálkozom, hogy nem véletlen, hogy miért épp úgy szokott az lenni itthon.
A kertben a strand kész, két gyerek mindig van benne. Vagy több. Csodásak, ahogy nem törődnek a rutintalansággal. Ahogy vagyunk, úgy jó.
Ma visszaadtuk a tetőboxot. Megsirattam, ahogy eltűnt a kanyarban, eddig volt mibe kapaszkodjon a szemem, ha Erdélyt vagy Földvárt akartam felidézni.
És míg mi Lellével és Mikolttal elintegettük, Dani megfürdette a másik kettőt, aztán ezt a kettőt is, én pedig a konyhában tettem a dolgom.
Végezetül össze akartam szedni a szennyest, de nem volt mit.
Nyaralunk. Egész nap itthon, ruhák, kötöttségek nélkül.
Mit kattogok a rutinokon vajon?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)





























































