Ahhoz, hogy be lehessen csukni, meg kell emelni. Mikolt elleste Hannától az emelgetés művészetét, és addig gyakorolta, míg egyedül is meg tudta csinálni.
Mimi nem a végtelen nőiességéről híres, (illetve fene tudja, iszonyú báj is van benne, de a hangja, és az újhoz való viszonyulása inkább hogyismondjam... bekebelező, mint szemlélődő) így az emelés sem csak úgy miniben történt, hanem lendülettel, jóóó magasra.
A rács, ahogy volt, kijött a helyéről és a mélybe vetette magát. Mikolt pedig fogta. Így ketten zuhantak, a korlátot egy csavar még tartotta a falban, így szerencsére hamar megállt, Mikolt átcsúszott rajta, majd gurult még három foknyit. Végül a fordulóban megfogta a fal.
Nagyon kiabált... én pedig miután meggyőződtem róla, hogy nincs baja, jobbnak láttam leszerelni a maradék egy csavarral együtt az egészet.
Így most rács nélküli életet élünk, és remélem, hogy azon kívül, hogy érdekes az új arca a feljárónak, és nincs mire pakolni a ruhákat, több attrakció nem lesz odafönt.
Mikolt délutáni arcai, a jobb szeme körül látható némi nyom, de tényleg nem vészes...

















3 megjegyzés:
jujj az az utolsó... No ott az az iszonyú báj, amit írtál. :) Tündér! :)
A balesetet sajnálom, de tényleg viszonylag könnyedén megúszta! Szerencse.
Nekem tetszik az összes arca! Mindegyik nagyon mikoltos!!!
Puszi,
Szilvi
Olyan édes ez a kislány!!!
És szerencsés is, hálistennek...
Kedves Kinga, mindig kíváncsian olvasom az újabb kalandjaitokat, és valahogy könnyen át tudom érezni minden sorodat... :)
Bori és a három gyerek (nem kettő:))
Megjegyzés küldése