2010. február 12., péntek

9

Tavaly született egy bejegyzés. Akkor egy számmal kisebb volt a címben.
Ma sem írnék mást, ma is éppen így érzek...
Azóta kaptunk egy kisfiút, készen van a házunk, nőttek a lányaink, valószínűleg több a karika a szemünk alatt és több az ősz hajszálunk.
Sosem becézett, de mostanában édesnek hív ha felveszi a telefonját.
Nézem magunkat kívülről és csodálom amink van. Jó, hogy vannak ünnepeink, hogy néha meg lehessen állni a teendők sodrásában és örülni magunknak.
Nyugodt, csendes öröm ez a mai nekem, suttogós.

Köszönöm... Mindet.

Szösz

Mikolt legfrissebb szava.

Az ö-t kissé "á"san, az sz-eket csücsörítve ejti. Imádom...
Ő pedig nagyon örül, hogy már ez is megy és vagánykodik vele. Minden szösz, ami pici és sötét, vagyis a hangya és a mákszem is.

Tegnap este a fürdőszobából kifele jövet cipeltem a kis hálózsákos csomagot. Vizsgálgatja a mellkasomon a bőrömet, majd megakad a tekintete egy apró anyajegyen. És már mondja is nagyon okos arckifejezéssel, szemöldökráncolva, azon az elképesztő alt, jelenleg kissé rekedtes babahangján:
- Szász.
Mondom neki, hogy édes az egy anyajegy.
Ő pedig egyetértéséről biztosítva bólogat és mondja:
-Szász.

Írjak, vagy ne írjak?

Sokáig ücsörögtem ma este a billentyűzetet bámulva, mert nem volt kedvem írni. Amikor ezt a blogot elkezdtem, megkönnyebbülés volt, hogy nem írok minden nap. Mert nem kell.
Ezzel a hosszú téllel sok bajom van.
A legrosszabb három a betegségek, a bezártság és a hideg-sötét. És újra írnom kell.
Amikor írok és újraélem a nap eseményeit, sokszor jókedvűen állok fel, és már nem is tűnik olyan nehéznek az élet, mint mikor leülök ide.
De a kell akkor sem tesz jót nekem. Nem mintha nem történnének olyasmik velünk, amit érdemes dokumentálni, de elgondolkodtam azon, hogy miért is írok naponta több bejegyzést.
A blogom lett a terapeutám... és nagyon várom a tavaszt, hogy újra csak akkor írjak majd, amikor kedvem lesz, vagy amikor olyasmi történik, amiről érdemes itt is megemlékeznem. Vagyis nemsokára...

2010. február 11., csütörtök

Egészen kerek nap

Sok kis apróságtól...

- Mikolt gyógyul. Határozottan. A tegnap esti hercehurca után végigaludta az éjszakát, nyugodtan, és reggel sírás nélkül ébredt. Annyira vártam már, hogy újra hallhassam hogy hív, és fülig szaladjon a szája, amikor meglát...

- Délelőtt Hannával és Áronnal csiribirin voltunk. Eredetileg Mari vitte volna Hannát, de rájöttem, nekem is kell a kimozdulás, így végül Mikolttal maradt itthon. Jó volt látni Hannát, ahogy örül Katinak, a gyerekeknek, és valószínűleg annak is, hogy egyedül neki vagyok.

- Áron hazafelé (is) elaludt és az előszobában (amit nem fűtünk) hagytam. Evés nélkül aludt négy órát. Közben a lányokkal megebédeltünk. Ma hosszú hetek óta először mind a ketten csak ettek és ettek és ettek. Mintha ez volna a legtermészetesebb minálunk, én pedig ültem velük az asztalnál mozdulatlanul és szótlanul, nehogy rádöbbenjenek, nem így szokták.

- Aztán aludtunk egy nagyot, Hanna ma is (vagy mondjam, hogy ahogy szokott :)) pelus nélkül, Mikolt pedig sírás nélkül...

- Délután, mikor Áron felébredt és rájött, hogy még ma nem is evett úgy igazán. Feltöltötte a készleteit, majd elkeseredett. Egész este sírdogált, kivéve, amikor a két lány közül valamelyik vele foglalkozott. Édesek voltak, ahogy igyekeztek megvigasztalni a picikét. Mikolt is bevetett mindent, simogatta, puszilgatta és végül ráfeküdt... hátha. Sikerült.

- Hanna a kisszékeket, a babáit és a kockákat is sorba rendezte, a babákkal mászóversenyt rendezett, társasozott Mikolttal, ezeket eddig még nem láttam tőle. Úgy szeretem, hogy kitalál újabb és újabb dolgokat, nem unatkozik, legalábbis jobb napjain. A mai úgy tűnik ilyen volt.

- És amikor kifogyott minden ötletből, megkért, tegyem be Áront a babakocsiba, hogy tologathassa. Betettem. Mikolt is hamar bekapcsolódott a játékba, és nagy egyetértésben tolták körbe körbe. Áron nézelődött, aztán megkért, vegyem ki. Kivettem. :)

Szerepcsere

Annyira megdöbbentő, hogy alig győzök csodálkozni. Most komolyan? Tényleg így lesz eztán, vagy csak viccelődnek velünk? Pedig nem is ikrek, hogy összekeverjük őket....
Hanna, aki olyan amilyen, napok óta teljes nyugalomban, a legkisebb hangoskodás nélkül megy az ágyába és alszik.
Mikolt, aki pedig olyan, amilyen, napok óta a leghangosabb oroszlánformáját hozza az esti ágyba(próba)tételkor, zeng tőle a ház, maga sem tudja mit akar, de mindig mást, és csak iszonyú hosszú idő után békél meg, mikor leteszi a fejét, még akkor is duzzog, puffog, ellenkezik, de azért becsukja a szemét és alszik. És még álmában is berzenkedik...

Sosem hittem, hogy az alvásról ennyi és ennyiféle posztot lehet írni...

2010. február 10., szerda

És akkor a farsangról

Vikinek hatalmas köszönet a mai délutánért. Visszanyertem némi életerőt, kaptam egy csomó kedves szót, találkoztam egy rakás jófej, kedves emberrel, akikkel már nagyon régen nem, édesek voltak a gyerekeket, és hihetetlenül jól éreztem magam. Nem beszélve a roskadozó asztalról, amire Viki csak úgy készült, hogy "lesz egy kis kakaóparti...".

Négykor ébresztettem Hannát, Pali Mikolttal maradt, aki még aludt, mikor mi elindultunk. Áront vittem magammal, éhes volt, de gondoltam majd ott megetetem. Elaludt az autóban és két órán át hangját sem lehetett hallani. Az előszobában hagytam a hordozóban, volt aki odébb is rugdosta, üresnek gondolván, akkor meg minek foglalja a helyet :).

Hanna igazi tavasztündérhez illően valóban egy tündér volt. Mostanában nem ismerek rá. Az állandó mozgásban lévő kiscsikóból egy csendes, kedves, jószívű, folyton könyvet nézegető angyal lett. Talán a folyamatos otthonlét, vagy Mikolt érzelmi hullámzása az ok, vagy csak egyszerűen nagyobb lett.

Mindenesetre már tegnap emlegette a sárga Anna és Petit, amit a megérkezésünk pillanatában elkért, és végiglapozgatta. Majd amikor végzett, egyesével levette a polcról az összes könyvet, mindet megnézte, és vissza is pakolta a helyére. Olvasott annak, aki kérte, játszott mindenkivel, evett is, ellenkezés nélkül... tényleg nem ismertem rá. Amikor pedig megkapta a ropit, amit kért, körbevitte és mindenkit megkínált.

Hiányzott Mikolt, volt is nagy öröm, mikor hazaértünk, de olyan jó lett volna maradni még. Remélem hamar meggyógyul mindenki aki ma betegeskedett, és legközelebb nálunk találkozunk.

És akkor stílszerűen képek és képaláírások... B.E. után:
Volt aki királylánynak öltözött, és volt aki oroszlánnak. A jelmezesek között volt autóversenyző és méhecske, de az este folyamán érkezett egy bohóc is.

A gyerekek könyveket nézegettek, és volt, aki farsangi álarcot készített.

Majd az emeleten a sötétben ugráltak, a felnőttek eközben ettek, ittak, jól mulattak.
Az új könyv haza is jött velünk. :)

Mozgóképek Áronról

Még csak most született, és tessék...
Próbaképpen feltettem neki a rudat, hátha leköti. Szemlátomást örült neki, lelkesen csapkodta a kék emberkét, aki visszacsörgött neki, és még el is beszélgettek. Természetesen a varázslatból nehezen szakadtam ki, ez már a lankadó lelkesedés, de a mesélés egy apró darabkáját így is hallani, bár nagyon kell fülelni.



Hogy mennyire gyorsan telnek a napok azt azon is érzem, hogy elkezdett foglalkoztatni a kiságy téma. A lányok mindketten három hónapos korukban kerültek be éjszakára is. Nagyon messzire nem menne Áron, az ágya közvetlenül a miágyunk mellé van állítva. Azért egyelőre még csak a merengés fázisánál tartok...

Itt a farsang

Hanna annyira készül... Tegnap este még elképzelésem sem volt, hogyan fogom tudni ma elvinni Vikiékhez a "virgalomba". Aztán csak összehoztuk családilag, hiszen Mikolt még nem társaságkész, de a többiek igen.
A következő kérdés az volt, minek öltözzön. Farkas szeretett volna lenni, (azt hiszem elég nagy hatással volt rá az almáék farkasos nótája, és a farkas és a hét kecskegida című mese) de ehhez elég sokat kellett volna készülnöm, időben, és energiában egyaránt. Végül tavasztündér lesz, előkaptam egy ciklámen habos ruhát és a varázspálcáját, egészen meggyőző. Hanna pedig boldog, tegnap egész este a "jelmezében" jött-ment. Alig várja a délutánt, már reggel azzal kelt, hogy menjünk.

Délelőtt is farangosat játszott, akváriumnak öltözött. Szerintem szellemes. :):) Legközelebb rábízom a kitalálást, készítést.

Gyógyulgat

Mikolt egyre jobban van. Tegnap este már ő is elindult felfedezni újra a játékokat...
Az éjjel egyszer ébredt csak, mondjuk akkor fent voltunk egy órát, végigjártuk a lakást, de aztán zokszó nélkül visszaaludt. Eszik is, iszik is, és bár a sinupretet elég nehezen tudom beadni neki, ez volt ma a legnagyobb bajom.

Végre előkerült a csibészes mosolya is, és játszott. Annyira jó látni, hogy lassan megérkezik újra!!!

Hogyan bírjam ki (jókedvűen) tél végéig

Néhány napja beszélgetést folytatok magammal és komolyan számba vettem azokat a lehetőségeket, amelyek elérhetők számomra könnyedén és javítanak a tél végi depis hangulatomon. Nem volt hosszú a lista, de egy dolog egészen világossá vált. Mozognom kell, bárhogyan, leginkább ahogy sikerül, mert nálam ez az egyik kulcsa a túlélésnek.

Világ életemben sportoltam. Édesanyám, aki sem úszni nem tud, se hangszeren nem játszik, és nyelvet sem beszél, ezt a három dolgot alapvetően fontosnak tartotta a nevelésemben, és sokkal kitartóbb volt mindebben, mint ahogy én gyerekként szerettem volna. Ma már hálás vagyok a következetességéért, mert végül zenélek, beszélek két nyelvet és a víz alapelemem. Kamaszkoromban a szerelmek mellett a víz volt a legfontosabb, versenyeztem, rengeteget edzettem, és elképesztően szerettem.

Aki pedig úgy nő, hogy minden nap sportol valamit, annak hat év kihagyás az nagyon nagyon sok. Az esküvőnkkel kezdődött, a nászúttal folytatódott, aztán a terhességek, szoptatás, mind mind olyan nehezítő körülménynek tűnt, amiben nem volt helye, ideje a mozgásnak. És lássam be, megtaláltam a megfelelő magyarázatot is. Elég fáradt vagyok, nem strapálom magam még izomlázzal is. Vagy. Szoptatok, a tej fontosabb, mint a lapos has.

Pedig nem igaz. Én tudom a legjobban, hogy bár elkezdeni nehéz, ha már egyszer beáll a rendszer, akkor nemhogy nehezebb sporttal élni, hanem sokkal könnyebb. Beleráz az életembe. Formát, tartást ad.

Nos négy napja a gyerekek ébredése után, délután alma zenére tornázunk. Hanna ma már kifejezetten kérte, hogy csináljuk. Vicces, ahogy igyekszik leutánozni a mozdulatokat, az pedig még viccesebb, amikor kis Mikolt is beáll a csapatba. Nevetünk, ők bohóckodnak, én pedig egyre többet bírok, és egyre jobban is esik. Az egyik kedvenc a szülinapos nóta, amire (néhai) hasizmot erősítünk. Mondanom sem kell, hogy erős a koncentráció, az ő részükről, hogy csinálják, az enyémről pedig hogy bírjam nevetéssel együtt. :) És valóban remek a hangulat.

2010. február 9., kedd

Pelus nélkül 2.0

Három és fél óra alvás után nagyon kellett pisilnie. A bugyija és a harisnyája út közben pisis lett. Nem csodálkozom. Az ágya tiszta. Hurrá! :)

Dani ma életeket mentett

Csak azért írok újra komorabb hangvételű bejegyzést, mert hiszem, ma volt a holtpont. Ezután már csak jobb, könnyebb jöhet. Biztosan...

Mikolt nem könnyű eset mostanában, és amikor beteg, akkor súrolja a türelmem határait. Az a fajta betegség vislekedés, amivel ő működik, számomra megfejthetetlen, gyakran kapom magam azon, hogy azt gondolom, maga ellen küzd. A saját gyógyulása ellen. Sem játék, sem mese, sem meggyőzés nem hat, sem a szeretés, sem az engedés nem vezet el ahhoz a kis Mimihez, aki beveszi, lefekszik, megeszi, megissza. Le kell fogni, hogy bevegye azt, aminek nincs is rossz íze. Szélmalom harcot vívok vele öt napja, és elfogytak a készleteim. Mindenből.

Látom, ahogy szenved és nem tudok segíteni rajta...

Láztalan napok óta, ezért tegnap kivittük bebugyolálva babakocsiba ültetve, mert egy ideje sem én, sem Hanna nem voltunk a ház falain kívül és úgy éreztem, kezdek beszűkülni, valamiféle módosult tudatállapotba kerülni és ez nem esett jól. Emberek közé még nem merném vinni, nem is tudom, mikor fog elkövetkezni, hogy legközelebb gyerektársaságba mehetünk.

Hogy jó ötlet volt-e nem tudom, lázas nem lett, rosszabbul sem lett de jobban sem.
Az elalvások körüli hercehurca egyre rémesebbé vált, nyilvánvalóan akarna ő, de az eldugult orra miatt nem tud. Hiába szívom, hiába adom neki a kétféle hurutoldót, köptetőt, semmi. Egyelőre. Tudom, hogy nemsokára elindul kifelé az anyag, de pillanatnyilag csak azt látom, hogy csurog a nyála, mert nem tudja becsukni a száját, hiszen nem kap levegőt és úgy cumizik, hogy a kezében tartja a cumit, szív kettőt, kiveszi, levegőt vesz, vissza. Rossz látni...

Aztán végre elalszik, majd felébred arra, hogy nem kap levegőt, és kezdődik az egész elölről. Az ördögi kör beindul, mert ahányszor felébred, annyiszor próbálkozunk, ő nyilván egyre éhesebb, enni nem eszik, ettől még nyomorultabbul van, fáradt de az éhségtől nem tud elaludni... És küzd. A lét ellen is, sápadt, a szeme karikás, alig áll a lábán.

Miután tegnap majdnem éjfél volt mire elaludtak, hajnal 4-kor már ébredt, és nem is aludt vissza. Dühösen kiabált, semmi nem volt jó, kezdődött ugyanaz, aminek már napok óta tanui, viselői, és néha, amikor valami csoda folytán sikerül segítői vagyunk. Én egykor kerültem ágyba, három óra alvás után azt sem tudtam, hol vagyok.

Hanna hét körül kóválygott le az emeletről, elég álmosan-sápadtan... Dani nyolc körül szokott elmenni, de ma kivételesen nem tette. Nagyon hálás vagyok ezért, hogy megoldotta, hogy csak délben kelljen elindulnia, mert nem tudom, mi lett volna nélküle. Nekem minden porcikám fájt már a fáradtságtól, és nem hittem, hogy képes vagyok Mikolttal szót váltani, nemhogy megértő, elfogadó, szerető mamája lenni. Pedig szüksége van rá.

Főztem, elrendeztem lent mindent, Áron kilenckor felsírt, megetettem és mert visszaaludt, beájultam mellette. 11kor ébredtünk, addig Dani tartotta odalenn a frontot, sírás és hangoskodás mentesen.

Nem mintha Mikolt ebédre bármiből, amit elé tettem evett volna két falatnál többet, de már képes voltam elfogadni. Az elalvás könnyebben ment, mint amire számítottam, vagy mert nagyon nagyon elfáradt, vagy mert sikerült végre egy keveset kiszívni abból a masszív anyagból, ami még mindig nem akar rendesen felszakadni. De legalább már hallottam, hogy az orrán veszi a levegőt.

Egy óta alszanak, most négy óra lesz hamarosan. Közben Áron evett, aludt, így nekem is sikerült egy újabb adag hátralékot ledolgoznom. Szeretném ha ezeknek a rémséges napoknak lassan már csak az emléke maradna... elég volt.

Zárójelben: Tudom, hogy kistestvére született, látom, ahogy keresi a helyét az ötösben, de van, amin nem tudok könnyíteni, bármennyire is szeretnék. Ettől még meg kell hogy gyógyuljon és ettől függetlenül és ezzel együtt is nagyon nagyon szeretem. Bár minden pillanatban képes lennék rá, hogy jól szeressem...

Nyolc hetes kerek kis vigyori

Az első képen a napközben általános kedélyállapot látható, mosolyszórás, hangtalan vagy kurjantgatós kacagással vegyítve.
A másodikon pedig a Mikoltra (és állítólag rám is) oly jellemző nagyra nyitott szem...
Ez a harmadik egy kakukktojás, szülőtárssal karöltve úgy véljük, ezt az arcot sose láttuk még. A gömbölyödés iramát hivatott szemléltetni, igazi kis tejbetököcske :)

Van némi rendszer az evésekben, bár órával nem követem, a mellem viszont annál inkább tudja, mikor jött el az idő. Éjjel zömmel három óránként kér (ez az egyetlen helyzet, amikor lehetőségem van megállapítani az időt), de már többször előfordult, hogy kimaradt az éjjeli és hajnalizással kezdtünk a vacsora után.

A három közül ő a legnagyobb, hosszra is, súlyra is. Fiú, mondogatjuk ilyenkor, és tényleg van benne valami. A lányok kecses alkatát látom benne is (Hannára nagyon hasonlít, még abban is, ahogy képes nyakig összekakilni magát úgy, hogy közben a pelenkája majdnem tiszta marad...), de a buksija is nagyobbnak tűnik, mint amit eddig megszoktam, és Áron egészen masszív, sűrű anyagból van.

A nappali alvások száma és hossza változó, ugyanúgy, mint a helyük. Az első gyerekemnél oly precíz ágyikóban alvás mostanra teljesen ad hoc jelleget öltött, vagyis ahol épp elszundít, ott hagyom. tegnap délután például a nagy fotelban. Ha beleférnék én is ott aludnék egyébként...
Este mellettem, kicsit hosszabb átmenet után nagyjából 10 és 11 között. Éjjel, ha odébb mennék, már követ, nem tudom hogyan csinálja, de sokszor arra ébredek, hogy az egész kis teste hosszában hozzám simul. De szeretem...

Buksikérdésben pillanatnyilag változatlan a helyzet, szép formás, de még mindig egyoldalú a preferencia. Pár napja, mikor lefekszem átforgatom, ma először magától is a nemkedvelt oldalra fordította. A hason alvást nem erőltetem, nem szereti, de nap közben, ha épp úgy nyomja el az álom, örülök és hagyom.

Hason szépen tartja a fejét alkarra támaszkodva, idővel persze elfárad.
Szereti ha a lányok körülötte hangoskodnak, jó ha zene szól, de ha énekelek az nem. A fürdés kedves dolog, masszírozom utána, ha jut rá idő. Fogdosós, a kiskendőjét már megkapta, ha éjjel elengedi, akkor keres mást, a paplan is megteszi.

Nappal figyelős, játszik a kezével, a hangjával, élvezi, ha a lányok húzzák vonják, még Mikolt vadságát is mosollyal illeti.

A feje tetején és a halántékoknál kipotyogott bébihaja kezd visszanőni, szőke, sűrű és még mindig selymes. A szeme kék, és sűrűsödik a szempillája is. Migyerekünk. :) A szemöldökének csak az ívét látom egyelőre, amikor felhúzza, az tőlem való.

Nyugodt, érzékeny, édes, babaillatú kisfiú. Szeretem nagyon.

2010. február 8., hétfő

Pelusmentesedés

Úgy gondolom, nagy dolog, ezért külön bejegyzésben is megemlékezem arról, hogy Hanna ma először nem kapott pelenkát a délutáni alváshoz.

Kapott volna, de Áron kint sírt, Mikolt bent, én pedig sokadszorra kértem, maradjon egy helyben, mert nem tudom ráadni. Nem maradt. Kis morgolódás után fogtam a pelust és eltettem, mondván, ha nem kell, hát nem kell. Megszeppent, elsírta magát, nyilván megijedt a "feladattól". Anyukám és Csilla, a család két óvónénije ugyanis már régóta mondogatják, ideje lenne kipróbálni a teljes szobatisztaságot, de nekem eddig nem volt erre energiám. Hozzáteszem, minden ébredéskor pisis a pelusa, pedig minden alvás előtt elmegyünk és pisil is. Tudta Hanna, hogy az oviban már pelenka nélkül kell majd aludnia, biztos vagyok benne, hogy sokat van a fejében a dolog.

Nos, hogy megnyugtassam, előbb pisiltünk újra, (közben mindkét apróbb méltatlankodott, egy élmény így koncentrálni) aztán tettem egy pelenkázólapot az ágyába, arra egy törölközőt, hogy ne zizegjen alatta, és lefeküdt. Ekkor már nem volt ellenvetése, sőt, mintha némi büszkeségmorzsát is láttam volna az arcán.

Két órát aludt, szárazan ébredt, azonnal pisilt is, és természetesen nagyon örült, mint ahogy én is.
Nem gondolom, hogy nem lesznek balesetek, de az első alkalom nagyon jól sikerült, és bízom benne, hogy ez Hannának is elég ahhoz, hogy megalapozza az önbizalmát a kérdésben.

Álompor

Az elmúlt pár napos állandó éjszakai készenlét után ma reggel hatkor rácsodálkoztam az órára. Még Áron sem ébredt eddig az időpontig, és szerintem ha Mikolt nem kiabál, akkor reggelig meg sem fordul a fejében, hogy enne.
Mikoltnak inni adtam, Áront megetettem, majd aludtunk tovább.
A következő ébredésem fél 12-kor következett, egy jódarabig csak bambán bámultam a kijelzőre, de hosszú másodpercek után is ezt láttam rajta. Azt nem értem, hogy a gyerekek mitől húzták ki eddig az éjszakát...

Mindenesetre kissé szürreális módon délben megreggeliztünk, játszottunk, aztán fél háromkor megebédeltünk, és háromkor felvonultunk az emeletre sziesztázni. Áron a kettő között is hunyt egyet, így ő volt a legéberebb a három közül. Kalandosan, de végül mindenki elaludt, Áron az előtér foteljében, a többiek a szokásos helyeken. Mikolt most is csak sok kör után tudott csak megnyugodni (pedig ő kérte, hogy menjünk aludni), Hanna pedig ma életében először aludt pelenka nélkül.

Ötkor ébredtünk, és ennek meg is lett az eredménye este. Fél éjfélkor még mindkét kicsi lány a nappaliban játszott pizsiben, mintha délután volna.
Nem ártana gatyába rázni a napirendünket, de jelenleg az összes energiámmal Mikolt revitalizálására koncentrálok, eztán következnek a többiek, akik eddig derekasan állják a hiányt, amit minden adandó alkalommal igyekszem csökkenteni és ezzel lényegében be is fejeződik minden elvárásom magunk felé.

Torony

A mesélés, könyvnézegetés és a babázás után a kedvenc játékok közül az építés a leggyakoribb minálunk. Van a lányoknak duplójuk is, és a nyár végén a mamám hozott nekik az óvodából egy vagonnyi színes fahasábot. Egyforma méretűek, kivéve egy párat, ami megtöri az egyhangúságot... mert így igazából csak hosszú kígyót lehet csinálni, meg ledönthetős játékot játszani.
Ezeket hamar megunták, a kockák dobozba kerültek és a polcon várták jobb sorukat. Máig...
Hanna templomot akart építeni, nagy toronnyal, és azt kérte, a fakockákból építsünk. Levettük a nagy dobozt, Mikolt izgatottan toporgott a polc előtt, és mindketten lelkesen segédkeztek az építkezésben. A végeredmény pedig egy valóban magas, mutatós darab lett.

A legjobb a egészben a csapatmunka volt, csillogó szemmel keresgéltek, rakosgattak, óvatosan, nehogy megbillenjen az amúgy is labilis szőnyegalapon álló tornyuk. Ritka, hogy ennyi ideig képesek együtt játszani, persze segített, hogy Mikolt igazi toronyfan.

Végül, miután kigyönyörködték magukat a kész műben, Hanna elérkezettnek látta az időt, hogy a mai napon eddig elhanyagolt babáját megetesse, átöltöztesse, bepelenkázza. Szaladt és hozta is, lehuppant vele a toron tövébe, és véletlenül megrúgta... (a képen látszik, ahogy az egyik tartóoszlop már nincs a helyén...)

A torony sajnos ledőlt, Hanna nyugtázta, Mikolt pedig kesergett rajta egy darabig. Megígértem neki, hogy délután újat csinálunk.

2010. február 7., vasárnap

Kilók

Mert azt ígértem, csak a jókról egy darabig.
Nos Dani nézegette egyszem fiacskáját a pelenkázón, (ahol minden este megdicséri az anyaszült mezítelen dedet, hogy mennyire tökéletes) majd arra jutott, hogy megméri. Mert szemre is kerekecske.
5300... és még nincs két hónapos. Egyfelől azzal viccelődött, hogy lassan ugyanakkora lesz, mint kis Mikolt, másrészt kifejezte hódolatát a tejecske minőségét és mennyiségét illetően.
Ráálltam.
Gondoltam én, hogy az elmúlt hetek, ha másra nem is, de a fogyásra kiválóan alkalmasak voltak, és nem csalódtam... A kórházba vonuláshoz képest -13kg, vagyis még egy mínusz és elérem az Áron előtti eredetit. Mondjuk onnan még vagy öt az ideális, de az még ráér.
Arról nem írok, milyen jó volna, ha tornázni is tudnék, és nem egy kinőtt, lazára szabott szervtakarót viselnék az ideális felett...

Hanna az igazán jófej

Aki követ bennünket, annak nem kell bemutatnom Hanna elalvási szokásait, az azzal kapcsolatos nagyjából Hannával egyidős állandó dilemmámat, kínlódásainkat, jobb és nehezebb korszakainkat. Mostanra tudtunk közösen kialakítani egy olyan rendszert, ami nagyjából mindenkinek megfelel. Eddig is, és ezután is igyekszünk rugalmasak maradni a kérdésben, bár ez egyáltalán nem egyszerű. Amikor fáradtak és tanácstalanok és elkeseredettek vagyunk, akkor nagyon nem.

Volt idő, amikor azt gondoltam, hiány. Aztán azt, hogy mások az igényeink. Hol többet, hol még többet engedtünk, hol pedig megpróbáltuk a lehetetlent is. Embert próbáló estéink voltak, holtfáradtan igyekeztünk megoldást találni, sokszor hiába. Sajnáltam mindünket, leginkább Hannát, főleg akkor, amikor már aludt.

A mostani felállásban nekem van a legkevesebb teendőm. Hálás feladat a jobbik szülőnek lenni, csak simogatni, puszilgatni, beszélgetni és elengedni. Tudom, hogy fél. Sokszor kell hozzá visszamenni, megfogni a kezét, de mára talán már tudja, hogy tényleg nem megyünk el. Ha szól, mindig mellette vagyunk. Szerencsére szól. És az esetek majdnem száz százalékában már elalszik "egyedül". (azt hiszem illene írnom majd egyszer egy posztot a kötődő nevelésről, leginkább a számomra is mérvadó részéről, és arról, hogy miért nem alszik Hanna velünk egy ágyban)

Egy hete, hogy Mikolt teljesen felborogatta a jól megszokott menetet. Mindig is ő volt a jó alvó. A legeslegjobb, amilyet szülő kívánhat. Ezt sem részletezem, ismeritek. Egyik napról a másikra Mikolt, aki mindig tudta mit akar, jelezte és ha megkapta megbékélt, mára teljesen elhagyta ezt a jó szokását. Leginkább az esti lefekvésnél érzem hiányát ennek. Kiabál, inni, almát, huvva (vagyis menjünk az oda...). De ha adjuk, ellöki, ha visszük úgy sem jó és kiabál tovább. Most kivételes az állapot, tennék én bármit, hogy neki jobb legyen, hasztalan. Ettől még nem szeretném, ha a másik kettőt nem hagyná elaludni. Kiviszem, leviszem, megpróbálom megetetni, megitatni, semmi. Mama, papa, de senki sem jó.

Ma este az összes próbálkozás sikertelensége után, végül letettem a kanapéra és visszamentem Hannához. Előtte mondtam Mikoltnak, ha valamiben tudok segíteni szóljon, csinálom... különben pedig csak akkor fogunk visszamenni a szobájukba, ha csendben tud maradni, mert ez így nem megy. Idővel elhallgatott... És itt következhetne egy hosszabb írás arról, mennyire rossz látnom a vergődését, érezni, hogy maga sem tudja, mi lenne a jó, milyen, amikor nem tudom megölelni, mert nem hagy, apró lépésenként közelíteni erős koncentráció mellett, hogy végül mégis eljussunk odáig, hogy enged... Vacak...nehéz...idegőrlő. És közben megszakad a szívem miatta...

Amiről szeretnék nagybetűkkel megemlékezni, az Hanna. Egyfelől olyan mérhetetlenül rugalmasan és minden zokszó nélkül vette, hogy most nem tudok mesélni, mellette lenni, fogni a kezét, ami már önmagában is zseniális, de amikor végre eljutottam hozzá is, az első kérdése az volt, hol van Mimi. És hozzam fel, mert lent fél egyedül. Nem baj ha kiabál, majd abbahagyja.
És amikor végre Mikolt is az ágyában volt, és még mindig vele foglalkoztunk, Hanna csendben várt. Aztán sok idő múlva egy csendes "mama" volt csak a hívószó, és csak azt szerette volna, ha megpuszilom.

Mielőtt kijöttem tőle, eszébe jutott, hogy ma nem nézett Anna és Petit. Amikor megígértem neki, hogy holnap a mait is bepótoljuk, fülig ért a szája. Ekkor már nekem is...

Úgy sajnálom

Még akkor is, ha az idegeimet cincálja lassan három napja.
Mikolt az a típusú beteg, aki vergődik az ágyban, és közben hangosan kiabálja: jajjdebetegvagyok...
És nem lehet rajta segíteni. Nem használ, ha kézbe vesszük, és az végképp nem, ha békén hagyjuk. Gyógyszert egyáltalán nem hajlandó bevenni, az egyetlen kivétel a kisbogyós homeopátiás szerek, amikből viszont bármennyit képes volna. Inni is csak hosszas rábeszélés után, pár kortyot szokott. Óránként... Kevés.

És csak vergődik, éjjel legalább óránként kétszer voltunk nála felváltva, hajnalban megetettem, mert már éhes is volt szegénykém, de enni sem jó, plusz a fáradtságtól még nyűgösebb lett reggelre.

Itt tartunk ma, holnap elviszem orvoshoz, nézzen bele a torkába. A szája fehér, olyan, mintha egy filmréteg lenne rajta, mint amikor sokat cumizik... de ez nem az. Kicsit zavar.
Mind jól elfáradtunk, és holnap új hét kezdődik...
Azt hiszem nem panaszkodom tovább, majd írok akkor, ha lesz jó hírem is.

2010. február 6., szombat

10 után

Hű de nagyon fura nekem ez a tegnapi meg mai hosszú este. Mármint a gyerekmentes része. Kicsivel tíz után megint aludt mind a három, pedig ma még levegőn sem voltak, a házból sem tettük ki a lábunkat. Mikolt betegsége és az én fáradtságom miatt főképp.
Így könnyű korán vacsoráztatni, meg fektetni, de hogy ebben mind partnerek is, azt nem hittem volna.
És csak remélem, hogy mindez nem egy újabb körös betegség kezdete...

Most már csak valami apró, színes programra vágyom, amitől feltöltődnek az elemek a jövő hétre. Pedig Mikoltot még holnap sem lehet kivinni... de legalább lesz egy Danink itthon.

Tárlatvezetés, egy képpel

Nem egy jól sikerült kép ez, nekem mégis nagyon kedves.
Rajta van a hinta, amivel Hanna a minap megütötte magát, és ami amúgy az életünk részévé vált. Rengeteget játszik, tornázik rajta, és ha ő nem, akkor Mikolt biztosan.
Rajta van az ugráló, amit nemcsak ugrálónak lehet használni, egy baldahinnal sátrat szoktam belőle csinálni a gyerekeknek, és sokszor csak úgy felmásznak rá és ücsörögnek rajta.
A háttérben a lányok karjai mögött a babhordozó részlete, amin sok a vita, mert csak egy van belőle, de mióta újra van egy apróság idehaza, szinte mindig ott van, ahol a lányok. Benne egy vagy két baba, bepelenkázva, felöltöztetve, többnyire Áron ruháiba, pelenkájával. :)
Még hátrébb a dolgozórész a székkel, amin ücsörögve ezek a bejegyzések készülnek.
Aztán van rajta mutatóba egy kis csemperészlet a konyhánkból, amit úgy megszerettem. A burkolók mennyit nyafogtak miatta, és hányszor kaptam meg tőlük, hogy mennyire csúnya. Pedig dehogy!
És itt vannak a lányok... Akiknek csak annyit mondtam, hogy hagyják Áront magára, hátha elalszik a földön. Kimasíroztak, felkucorodtak, Hanna elővett egy újabb könyvet, és mesélt tovább.
Mikolt fogja a kezét és nagyon figyel...
Rendesen meghatódtam tőlük...
Hanna talpán matricamaradék, annak nyomaként, hogy ma is ő tartotta az itthoni csiribiri foglalkozást, aminek a vége a kincsosztás.
Csíkos napjuk van. A felsőjük egyforma, reggel nem is vettem észre. :)
Kócosak, édesek.

Aluszékony?

Kérdezte a bőrgyógyászunk majdnem két hete.
Mert sárgának látta.
Mittudomén? Sokat alszik, de melyik újszülött nem? Mondjuk Hanna... de ő kivétel, remélem.
Nézegettem a szeme fehérjét, hogy tisztul-e és örömmel konstatáltam minden nap, hogy egyre fehérebb.
A sok alvás pedig egyre kevesebb. Emlékeztet Hannára, de azért enyhébb a forma.
Ma délelőtt például egyáltalán nem aludt. A lányok játszottak körülötte, volt mit nézni. :) Aztán hallgatni... Pedig még gondosan be is takargatták.

Végül ebéd után, a lányokkal egyszerre aludt el.
Visszagondolva Mikolt egészen hamar (úgy négy hónapos korától) egyet aludt csak nap közben...

Nem eszik olyan forrón...

Mikolt éjfélkor felsírt, már épp lefeküdtünk volna... Melegnek éreztem, 38. Nehezen és persze nem szívesen nyelt, gyanítom valami toroknyavajaság. Adtam neki homeós dolgokat és nurophent is a gyulladáscsökkentés miatt.
Reggelre semmi melegség, de Hannánál ugyanez volt, várom a délutánt.
Orvost természetesen nem érek el, Dani pedig a hatodik munkanapját tölti ma.
Kicsit rossz a kedvem a bezártságtól, a sorozatos betegeskedéstől, a Danihiánytól, a múlni nem akaró téltől.
Úúúgy szeretnék tavaszt. Most. Meg huzamosabb ideig tartó betegségmentességet. Mondjuk jövő télig.

2010. február 5., péntek

Gyorsan elkiabálom...

22:03
És MIND alszik!!!!

Nem, nem fogok találgatni, hanem fél óra múlva felmegyek, és alszom én is.



Na jó... ma délután egy órával korábban tettem le őket. Hanna háromkor már fent volt, Mikoltot pedig ébresztenem kellett, mert néptáncra mentünk. Neki a mese sem kellett este, bekérte magát az ágyába és folytatta amit délután megzavartam. Hanna kidőlt az egy órás intenzív figyelés-tánc hatására. (tényleg nagyon koncentrált és nagyon ügyes is volt) Áron pedig hat körül ébredt és azóta fent volt, gyanítom ő is várta már, mikor kerülhet ágyba.

Ha nem volnék ennyire fáradt, még egy filmet is megnéznék...

Cím nélkül

Vacsorázunk.
Dani a vállamra teszi a fejét, gondolom elfáradt. :)
Hanna szemben vele somolyog:
- Papa, miért szereted a mamát?
- Jól néznénk ki, ha nem szeretném...
- Nem, úgy nézünk ki, mint a család!

Buksikérdés

A lányokat igyekeztem minél előbb és minél többet hasra tenni. Hanna három hetes korától, Mikolt két naposan hason aludt. Forgattam is őket, míg rajtam múlt, hogy minden irányban érje a fejecskéjüket a gravitáció, az a kényszerképzetem, hogy ettől lesz szép formás.
Hogy mennyiben múlt ezen, nem tudom, de végülis mindkettőnek csudaszép a buktája.

Áron nem akar hason aludni. A kórházban eleve az oldalukra fektetik a babákat, és mert Áron így jól érezte magát, hát itthon is így tettem le. Őt viszont nem lehetett fogatni, az egyik oldalát sokkal jobban szerette, mint a másikat. Egy darabig.
A napokban jöttem rá arra, hogy háton a legjobb az alvás. Az oldalán fekve mocorgott, tekergett, de ahogy a hátára fordítottam, ellazult, és elszenderedett. Nesze nekem, meg az elképzeléseimnek. Gondoltam majd álmában hasra fordítom, de nem hagyta...

Ma reggel aztán mégiscsak hasra tettem, kell hogy ezt is megszokja, gondoltam, és láss csodát, nem ellenkezett. Támaszkodik, emeli a fejét, nézelődik. Én meg örömködöm. :):) Olyan más ebből a szögből az arca :):) A lányok is mellékucorodtak, figyelték, ahogy dolgozik.

Külön köszönet a szép ruhácskáért ;)

2010. február 4., csütörtök

Duálúnió meg szimbiózis

106 darab képet sikerült készítenem a mai nap során. A téma nagyjából állandó. A csíkos rugija is vagány, a hurkáit meg a szemeit is imádom, de ez ennél több kell legyen...
Juditok van erre szakszó? :)

Van egy hintánk

Illetve kettő.
Az egyik Mikoltté, babahinta, dudával, a másik Hannáé, amolyan tündéres, nagylányos.
Hannának volt egy ikeás fa, nagyon mutatós darab, de miután a földszinten körbe-körbe lehet rohangálni és ez az egyik legjobb játékuk, és mert a hinta útban volt, és Hanna rendszerint lökött rajta egyet, mikor elszaladt mellette, és mert Mikolt lassabb és azért ütötte fejen a szép hinta csak egyszer, mert résen voltam, gondoltam lecserélem.
És vettem egy olyat, aminek babzsákos az ülése.
Gondoltam ezzel kivédtem a baleseteket.
Csakhogy Hanna nemcsak rendeltetésszerűen lengedezik rajta, hanem bepörgeti magát.
Én is szerettem, emlékszem még és tényleg szuper egyre gyorsabban forogni.
A fal viszont közel van. És ha ovális az ív, amin Hanna pörög, akkor az történik, ami ma.
A szemem láttára csapódott arccal a falnak...
Nem tudtam elkapni, pedig láttam, hogy ez lesz a vége.
Most van egy nagy kerek folt a homlokán, egy kisebb az orrán és egy még kisebb a szája fölött.

2010. február 3., szerda

A türelemről meg a nyugodtságomról, vagy leginkább arról, ahogy élünk

Nem mindig vagyok türelmes. Sőt. És nem mindig tudok nyugodt maradni, sőt. Van bennem némi olaszos temperamentum, és nem fojtom magamba sem az örömöt, sem a bánatot.
És ráadásul van bennem némi kényszeresség is. Hogy ne legyen körülöttünk kezelhetetlen rendetlenség, és kosz. Az igényeimet a gyerekek sorozatos érkezésével egyre lejjebb adtam, ennek ellenére maradt még épp elég. Azt hiszem ennél lejjebb már nem vagyok képes, így aztán van tennivaló bőven.

Dani reggel elmegy és este jön, ahogy az apák zöme teszi. Neki három műszak a velünk való lét, mert reggel reggelit készít, és befűti a kemencét, este pedig játszik, vacsoráztat, fürdet, altat. És ha kell, éjjel is kel a gyerekekhez. Nekem mindez 24 órás műszak, három gyerek mellett mindkettőnknek van feladata bőven.

Enni kell, ezt a nagyszülők hihetetlenül megkönnyítik az elmúlt hetekben. Azért jólesik főzni, a saját ízeinket enni is. Ruhát kell mosni, teregetni is, és havat is kell lapátolni, amikor van. Nincs se kertészünk, se takarítónőnk, de erről már írtam egyszer... Amúgy pedig olyanba nem is érdemes belefognom, ami több mint tíz perc folyamatos elfoglaltságot jelent, mert nem tudom befejezni. Vagyis vagy sok részletben csinálok meg bármit, vagy nem tudom megcsinálni. Eleinte bosszankodtam emiatt, mára már megszoktam.

A kialakított rutinok megkönnyítik a hétköznapokat, de ettől, ha nem szakadhatok ki belőle olykor, mókuskerékben érzem magam. Emellett pedig örök a lelkiismeret furdalás is, hogy nem játszom eleget, nem fejlesztem őket eleget, nem babusgatom őket eleget. Csak nekem nem fér bele az ébren töltött 12-14 órába minden? A nap elég jelentős része megy el evéssel, öltözködéssel, egyezkedéssel. És bármennyire is szeretem őket, ha objektíven nézem, egyáltalán nem egyszerű három különböző korú gyerek igényeit egyszerre kielégíteni, mégha nagyon ügyesen is szoptatok mesélés közben. Vagy fordítva.

Mikolt a dackorszak elején tart éppen. Elképesztően hangos és egyáltalán nem képes még kompromisszumot kötni. Ha kérek, vagy nem hallgatja meg, vagy nem érdekli, vagy nem érti. Hanna igazi kóstolgatós, befeszülős, harcolós fából van. Addig küzd, míg nyer... mégha közben bele is hal. Meg kell találnom a hozzá vezető utat, ha azt szeretném, békében legyünk. Hasonlít rám, emiatt még nehezebb. Ami nekem magamban is gondot okoz, azt sokszor benne sem tudom jól kezelni. Ha megvan az eszköz, már könnyű. Csak legyen elég figyelmem hozzá, rá.
Áron pedig nagyon csöpp még. Ha baja van, akkor az egész lényével jelez, legjobb ha ilyenkor csak neki vagyok. Hogyan?...
A háromból kettő még nem beszél, az egyikkel pedig épp ismerkedős fázisban vagyunk. Ha egyáltalán megengedhetem magamnak azt a nagyvonalú gondolatot, hogy a többieket valamennyire ismerem...

És persze abban a pillanatban, ha én nem vagyok rendben, ha nekem kell sietnem, ha dolgom lenne, veszik a kis antennák, és megkóstolnak. Csak úgy tudok elég kreatív, elég türelmes és elég humoros maradni, ha valamennyire kipihent vagyok. Kivédendő az ürességet, ami a fáradtságból fakad, lefekszem velük aludni délutánonként. Akkor viszont nincs főzés, rendcsinálás, és magamra fordított idő, amivel kiszakadnék a mókuskerékből. Mindezeket a játékidőből veszem el... Ördögi kör...

Visszatérve az elejéhez... A türelem elfogy. Hogy mit kezdek ezzel, változó. A leghatékonyabb, ha a figyelmem egy részét arra fordítom, hogy kontrollt gyakoroljon. Nagyon érdekes ezt belülről megélni. Egy részem forrong, a másik pedig folyamatosan instruál. "Nem kiabál, nem morog, nem forrong. Kicsi, és kiszolgáltatott és baja van." Nehéz... El is fáradok benne. És ha nem sikerül, akkor sajnos kiabálok és undok vagyok és csúnyákat gondolok.

Próba ez, lelkileg, fizikailag és szellemileg is. A legszebb munka, a legnehezebb kihívás, amit eddigi életem során kaptam.
Mindez pedig nem panasz, csak egy kicsit elgondolkoztam, hogy ne csak a szépeket írjam ide, amikor van annyi színe a gyerekekkel töltött életemnek...

2010. február 2., kedd

Hogyvanaz hogy

Nappal még álmában is méltatlankodik, ha a szemébe csúszik a sapka, este pedig akkor alszik el legkönnyebben, ha letakarjuk?
Azt pedig végképp nem akarom tudomásul venni, hogy amennyiben Áron messze a szintidő előtt elalszik, és Hanna is szépen elenged és 11kor már mindenki alhatna, akkor a legeslegjobb alvó Mikolt kiabál torkaszakadtából... Értem én, hogy délután eltűntem három órára és még a papa sem volt idehaza közben, nade akkor is...

Ma hét hetes

És nem készült róla kép :):)
Viszont megvolt élete első villamosozása.
Buszoztunk is, de ebben már volt része korábban.
A hat hetes kontrollra mentünk be a városba, autóval indultam, tömegközlekedés lett belőle. Mert késésben voltunk, a Margit hídon amúgy sem tudtam volna átmenni, és mert Dani az orvosnál csatlakozott hozzánk (ő is autóval ment), és szerettem volna hazafelé váltani vele pár értelmes és egész mondatot. Az első busz, amit megelőztem olyan vonzerővel hívott, hogy bár kalandosan, hatalmasat sprintelve, de végül elértük. Az ölemben a hordozóval, a semmittevés mámorában, fél óra alatt beértünk a Nyugati térre.

A vizsgálat után könnyebbek lettünk egy zsák pénzzel, és a jóhírrel, miszerint lehet még gyerekünk... Nem mintha másra számítottam volna, azért jó tudni, hogy minden rendben odabenn.

Áronunk végig aludt, a rendelőben elgagyarászott, szopizott, hazafelé pedig pihengetett. Változatlan a gömbölyödés üteme, elhagyta az 5 kilót, mosolyog és dumálgat.

Képek a kékről



Jobb szeretem az életképeket, de Hannáról tényleg nem lehet. Legalábbis lakásban nem. Mire lencsevégre kapnám, már nincs is. Úgyhogy még jókedvében megkértem, üljön le, megtette... :)
Azért az is sokat számít, hogy mindez még a hajának szétzilálása előtt sikerült. :):)

... meg a felemásról

Persze Mikolt sem maradhatott ki, bár neki kevésbé volt jó kedve.

Mert elkiabáltam...

Hasra téve majdnem átfordult... na ez az, aminek nem örülök olyan nagyon. Látványosan ő sem lelkesedett a produkcióért...

Viszont annak ellenére, hogy csak az imént sikerült álomba sírnia magát (pedig mellette voltam és mindent megpróbáltam, épp csak fejjel lefelé nem tartottam, de semmi sem vált be ezúttal... végül az édösapja ment be, és elaludt...nem találgatom miért), még megosztom ezeket, mert annyira édes :):) persze én vagyok a végtelenül elfogult.

Holnap kizárólag Hannáról fogok képeket készíteni, mert róla készül a legkevesebb. Nem hagyja, hihetetlen arcokat vág, vagy egyszerűen csak állandóan mozog...

2010. február 1., hétfő

Áron egészség

... mert kimaradnak a délutáni alvások, mert az egyik épp elalszik, mire a másik ébred, van időm gondolkodni, és elég fáradt vagyok ahhoz, hogy minden más teendő helyett írjak...

Áron bőre száradásra hajlamos. Főleg az arcán. Pedig párásítunk. Meg fürdetőkrémmel mossuk. A homlokán annyira, hogy kipikkelyesedett. Aztán lettek rajta piros pöttyök, amit bekentem egy gyógyszertári semmikrémmel, mire sárgássá változott és jó csúnya lett. Úgyhogy elzarándokoltunk a bőrgyógyász doktronénihez, aki egy szintén semmitsem tartalmazó krémmel küldött haza, mondván, ez egy csecsemőkori bőrgyulladás, semmi komoly, minden második gyereknek van ilyenje. Este kell bekenni jól, hagyni picit, majd gézlappal letörölni.
Úgy lett. És a homloka szebb. Sokkal. A bőre száraz változatlanul, de nem vészes.
Szeretjük a doktornénit.

Sárga. Még mindig egy kicsit. A szemén látni a leginkább. És talán azon, hogy sokat alszik. Bár én is sokat aludnék, ha tehetném... Ha két hét múlva is ilyen marad, azt kérte a bőrgyógyász, vigyük vissza, megnézi. Remélem nem lesz rá szükség. Azt is mondta, szopizzon sokat. Ennél többet már nem tud szerintem... :) Látszik is. :)

Mikolt óta várom, hogy az újabb gyermek mivel fog küzdeni mozgásilag. És eddig olyan szépen fejlődik, ahogy kell, a kis kezeit is nyitogatja, amit nagy örömmel figyelünk. A fejecskéjét is tartja ügyesen, és már nem is feszít. Azért ha eljutok odáig, akkor felhívom Kornélt egy időpont egyeztetésre.

Pénteken csípőszűrésre megyünk, 15-én pedig oltást kap. Kettőt.

Fürdés után

Kialakítottunk egy mindenkinek nagyjából optimális rendet az esti vacsora-fürdés-lefekvés rituáléra.
Mióta a lányok betegek lettek (már gyógyultnak minősítettem őket), mindenki a kiskádban fürdik, egymaga, a legfiatalabb kezdi és a legidősebb az utolsó. Aki épp nem a kádban csücsül, az a korának megfelelő elfoglaltságok közül választhat.
Áron például szopizni szokott, míg Mikolt pancsol, Hanna pedig könyvet nézeget.
Ha több a pakolni való lent, és nem végzek vele mire Áron elkészül, azt hallani.
Tegnap annyira sok volt a minden, hogy már majdnem mind készen voltak, mire végre feljutottam én is. Áron pedig végig csendben volt. Elképzelni sem tudtam, hogy lehetséges.
A fürdőben aztán a következő látvány fogadott:
Hanna, a "nekem való játékok" kategóriába sorolta Áronbébit is, aki a babzsákban feküdt és iszonyúan koncentrált a feladatára. Vagyis arra, hogy Hanna kezét meg kellett fognia, mert a kertben sátoroztak épp, és jöttek a farkasok is, meg hideg lett, így Hanna kerített törölközőtakarókat is, amivel gondosan betakargatta magukat.
Legalább negyed órán át játszották ezt, Áron Hanna bűvkörében, amerre a nagy indult, arra fordítva a fejét.
Aztán rádöbbent, hogy még nem evett és véget vetett a mókának... Hanna pedig becsobbant a kádba.

Január, február itt a nyár...

Ígértek a hétre nagyon hideget meg nagyon sok havat. Ebből ma napsütés és nulla körüli csúcs volt igaz délelőtt, úgyhogy miután mindenkit megreggeliztettem (három felvonásban, így hosszú, de kevésbé erőpróbáló volt a dolog, amit hétfő lévén nem is bántam) és a legszükségesebbeket elvégeztem (pl. gondosan bepakoltam a hátihogyishívjákba almát, kekszet, innit és szendvicset), felöltöztünk (ebbe is kezd mindenki belejönni, Hanna például egész készségesen öltözik egyedül, ha kellő kedvet csinálok az utánakövetkezőkhöz, én pedig a háromnegyed órás készülődést (pedig akkor se vakaróztam...) sikerrel leszorítottam húsz percre) és kikocsikáztunk az erdőbe, Lujzanézőbe.

A Vadaspark gyönyörű. Hó és hó és hó. És napsütés. (ettől a kedvem is olyan jóóó ) És az út letakarítva, de fehér. Csak a parkolóban, meg a fák között ér derékig, az út mentén viszont nem lehet megállni. Arra készülnek tán, hogy emberfia nem teszi be a kerekeit ide, míg tart a tél? Igyekeztem úgy megállni, hogy valamennyi esélyünk legyen haza is jutni, és mellettünk is elférjenek.

A kiszállás után nem sokkal Mikolt a kezembe kéreckedett, pedig hoztam neki játékbabakocsit, amivel úgy hittem, jól elsétálgat majd és elfelejti, hogy hideg van és lábon kell megtenni a csacsikhoz vezető, legalább száz métert. Tévedtem. Viszont Hanna annál lelkesebben jött mellettünk, a nagy hóban még fel is emelte a babakocsiját. Áront egy kézzel toltam, vele a legegyszerűbb (most még), mert ahogy levegő éri, alszik. (kár, hogy mindezen sportok egyike sem a hasizmokat fejleszti...)

Megnéztük a háziállatokat, aztán elsétáltunk a gombaházig, itt Mikolt is a lábára állt, almáztunk, Hanna rohangált egy nagyot, aztán elindultunk vissza. Ahogy kiértünk a szélvédett, hómentes övezetből, Mikolt rázendített. Mostmár biztos, hogy a hideg-havas kombinációt nem bírja... Kértem, hogy legalább ne kiabáljon, hamár cipelem, édes volt, ahogy igyekezett összeszorítani a száját, ami időről időre csak nem engedelmeskedett az akaratának.

De legalább megértettük egymást. Ő fél órára jó hidegben, én pedig nem viselem jól, ha üvölt a kezemben. Lassan itt a nyár, de legalábbis a tavasz, és könnyebb lesz. Mindenkinek. Azért ezt a mai napsütést bespejzolnám.