2010. március 6., szombat

Sokcsillagos 16 óra

Péntek délután Hannával kettesben mentünk néptáncra. Mert Dani korán végzett, a kisebbik kettő pedig sokáig aludt. Hanna ma a legzsiványabb formáját hozta, édes, de nehezen viselhető...

Hat körül értünk haza, Dani azzal fogadott, hogy csomagoljak, menjünk valahová. Vagy a múltkori visegrádi kiruccanásunkról őriz szép emlékeket, vagy engem viselt meg ennyire látványosan a múlt hét, vagy neki volt sok a kettő, míg én Hanna miatt pironkodtam...
De ne gondolkozzak, mert akkor biztosan nem mozdulunk, csak az esti szükségeseket, meg a másnapi ruhákat vigyük. Igyekeztem leblokkolni a gondolataimat, mert ha hagyom, hogy előkerüljenek, biztosan nem megyek fel az emeletre és kezdek neki a pakolásnak. Így aztán lazán elhessegettem azt hogy "nooormális???? az összes gyerekünkkel???? moooost??? hova??? minek???? nem vagyunk így is eléggé kipurcanva??? ... és nekiláttam összeszedni a fogkeféket, a takarókat, a hálózsákokat..........

Fél óra múlva (ha terveztük volna, hogy a hétvégét nem töltjük idehaza, már biztosan két napja csak csomagolnék, mosnék, vasalnék...) bepakolva két nagyobb bőröndöt (legmélyebb hálám, hogy közös életünkben talán most először nem volt nézeteltérés a "legszükségesebb" definícióját illetően, pedig még a porszívó is velünk tartott...), a motorokat, egy zsák vizes játékot, egy táska úszócuccot, meg a három porontyot, elindultunk a Duna túlpartjára.

Egyszer élünk, üdülési csekkünk pedig mint a tenger (köszi cafetéria) a Ramada mellett döntöttünk. Annyira van csak messze, hogy ha valamelyik gyerekünk egyáltalán nem óhajt éjfélnél tovább kirándulni, akkor hazajöhetünk, viszont rendelkezik azon messzemenőkig pozitív tulajdonsággal, hogy van benne Aqua World.

Fél kilenckor begurultunk a szálloda elé, előtte telefonon lefoglaltunk egy háromágyas szobát, majd egy egyszobás junior suitot az előbbi helyett, majd egy kétszobás apartmant, végül egy három szobásat. A recepción örültek, hogy megérkeztünk és az elnöki lakosztályt meghagytuk másnak. A vacsorát így is jobbnak láttuk a szobánkban elfogyasztani, látva a vendégek valószínűsíthető nyitottságát a háromgyerekes pörgésre és az alkalomhoz illő ruházatunkra egyaránt. A szobapincér (Danival összenéztünk, amikor begurult, még soha nem volt ilyenben részünk, a háromévesünk meg az aligmúltmásfél meg ilyeneken nő...), ahogy kell, kiskocsin hozta az amúgy teljesen szimpla kétfogást, de ehhez volt csillivilli tányérfedő, kis virág vázában. Hanna magától értetődőnek vette, hogy "segít" a bácsinak. A bácsi meg örült... Remélem...

Tízkor fürdettünk, előtte a magunk rendjére formáltuk a szobákat, így lett a kisebbikben majdnem négy ágy, és fél tizenkettőkor már minden gyerek az igazak álmát aludta. Hanna és Áron a 200x200as franciaágyban velem, Mikolt pedig (volt kisebb huzavona az elalvás körül, körtáncot jártunk mire kialakult a végső verzió) az utazóágyban a kettes számú szobában Danival. Reggelig egyiküket sem hallottam, csak Áron szopizott békésen egyszer hajnalban, amire Hanna is felemelte a kócos kis buksiját, és közölte, hogy ő már aludt ötöt, mehetünk fürdeni. Sikerült elmagyaráznom neki nagyon tömören, hogy az uszoda hatkor még nincs nyitva, ő pedig igazából csak izgatott, én viszont nagyon álmos vagyok: Hanna alvás! Legközelebb kilenckor beszélgettünk.

Szépre fésültem a lányokat, hogy kompatibilisek legyünk a többséggel, és megreggeliztünk Az étteremben. Igazi csodabogaraknak járó tekinteteket kaptunk, pedig életkorunknak megfelelően mind nagyon szépen és kulturáltan fogyasztottuk a reggelinket... Sütött a nap, Hanna alig fért a bőrébe, úgy várta már a fő attrakciót, amiért szerinte eljöttünk hogy máshol aludjunk: a vizet. Kaptunk szép fehér fürdőköntösöket, amiben nekivágtunk a hosszú folyosóknak, hogy a végén beléphessünk a csodák birodalmába.

Hanna azonnal birtokba vette a gyerekmedencét, habzsolta az összes percet, amit itt töltött, csúszdázott, ugrált, úszott, balettozott a vízben. Mikolt a maga komótos módján csak szimplán élvezte a közeget hol egy kézzel, hol kettővel az apjába kapaszkodva, de mindezt olyan természetességgel és biztonsággal, hogy repesett szívem, ha ránéztem. Idővel Hanna odaadta neki a karúszóját, innentől még ránk sem volt szüksége. Áron végigaludta a délelőttöt, egyszer ugyan kinyitotta a szemét és körülnézett, de nem érdekelte túlságosan a vízi világ.

Ebédeltünk (a vacsora megmaradt felét), aztán összecsomagoltunk, papíroztunk és távoztunk. Hazafelé azon tűnődtem, hogy mennyire szeretem ezeket a spontán őrültségeinket. És hogy már meg se rezzenünk attól, hogy nincs a jólbevált rutinhoz szükséges bármi, elég az, ami van, megoldjuk a többit. Meg azon, hogy nagyjából két hétnyi élmény fér bele egy egy hasonló fél napba. És hogy mennyire kell ez nekem...

2010. március 4., csütörtök

Középvonal

Még nem tökéletes, de már alakul. Egyre többet tartja középen a fejecskéjét, és ez annyira megnyugtató.
Kedden voltunk ultrahangos vizsgálaton, a pocakjában, a buksijában és a csípőjében is minden rendben. Szerdán Angélával volt randevúnk, a csípőjét lazábbnak találta, de még mindig asszimetrikus a két oldal. Továbbküldött ortopéd orvoshoz, mert az uh egymagában még nem elég, bár nagyon jó, hogy negatív.
A kezecskéit pedig nem nyitogatja eléggé, (Mimieffektus) úgyhogy azzal sokat kell foglalkoznunk. Masszírozni a hüvelyk és a mutatóujja között, a tenyerét ingerelni borostával, fogkefével, különféle anyagokkal.
Angéla macerálását Áron végig mosolyogta, sőt néha gurgulázó kacagással jutalmazta. A héten egyébként is ilyen nap közben, ha épp nem alszik, akkor dumál és mosolyog.

Kicsi Blanka érkezése

Ma reggel 9:27 perckor világra jött Blanka Dorina, 2800 grammal és 50 centivel.
Isten hozott csöpp leány, nagy szeretettel várjuk az első találkozást.
Hanna első kérdése az volt, hogy megnézhetjük-e? Remélem, hamarosan.

2010. március 3., szerda

Nem bírom magamban tartani


Egy kicsi angyal van készülődőben, hogy előbújjon erre a világra.
Egy kislány, akinek a léte olyan melegséggel tölt el, és olyan örömmel, mintha a sajátom volna.
Egy édesanya készül, hogy meglássa azt a kincset, amiről egy éve még álmodni sem mert.

Azt kérte, ma már ne beszéljünk.
Tisztelem a csendjét, de mégsem bírom magamban tartani...
Hogy mennyire a szívemben vannak, hogy nem múlik el perc, hogy ne gondolnék rájuk.
Kevés és esetlen a szó, ami azt írná körül, amit érzek most. Mintha a lelkem egy része hídként kapcsolódna hozzájuk. Puha ölelés, beszédes csend, várakozó figyelem.

Ma van a dédi 82. születésnapja. Holnap már négy dédunokáért fog imádkozni.
Édes kicsi Kincs, szeretettel várunk!

2010. március 2., kedd

Mint a fonóban

33 éves lettem...

Reggel nem volt áram. Pedig a miházunkban minden árammal működik.
A gyerekek még aludtak, amikor elhatároztam, befűtök. Hadakoztam egy ideig a kemencével. Sokára, de én nyertem. És rettenetesen jó érzés volt, hogy meggyulladt, ropog és melegszik. Először csináltam ezt én, és megértettem, mi a jó benne. :)

Aztán szép sorjában mind felkeltek, megreggeliztek, és mert más dolgommal áram híján nem jutottam előrébb, leültem közéjük és varrtam. Kézzel. És olyan nyugalom és csend volt, amit mostanában ritkán tapasztalok, és úgy tűnt, hogy az aprónép is élvezte.

Zajtalan, természetes fényű, információmentes napunk volt.
Nemsietős, elmerengős.
Nem terveztem semmit, nem vártam semmit, és így kaptam a legtöbbet.
Sokan felköszöntöttek, olyanok is, akikkel nagyon rég beszéltem legutóbb. Ezektől az üzenetektől lett egyre különlegesebb a nap, egy csomó régi hely, kép, történet jutott eszembe, mintha filmet vetítettek volna odabent. (Áronnal ma ketten erősítettük a jógivonalat)

Beszélgetések, találkozások... ezek váltogatták egymást, aztán csendben elérkezett a fél egy, amikor születtem. A mamám minden évben felhív a percében, most is, de ma Hannával voltam elfoglalva és észrevétlen maradt a hívás. A mamám minden évben kap tőlem egy csokor virágot. Mert igazából neki jár... Idén elfelejtettem... Úgy bánt.

Más már ez az ünnep, az enyém, de sokkal bensőségesebb, mint az eddigiek voltak. És mégis, a mai a maga szervezetlenségével lett tökéletes. Volt torta, gyertyákkal, tesós, édesanyás, gyerekes, kiscsaládos, Csillás, virágos, vacsorázós, este kicsit vitatkozós.

Nameg ilyen is. :)

2010. március 1., hétfő

Áron és a reflexek

Kornélozós napunk volt.

Minden alkalommal, amikor találkozunk, egy csomó kérdéssel bombázom, mert érteni szeretném a rendszert, tudni, hogy mit miért csinál. És azt is, hogy hogyan gondolkodik, az ő logikájával továbbgondolni a hallottakat, már ha megjegyzem. Mert persze közben az első Áron, vagy anno Mimi és mellettük sajnos a továbbképzésen nem tudok száz százalékban jelen lenni agyban.

A mai alkalom is beszélgetősebb volt, hála Petinek, aki a lányokkal játszóterezett, míg mi odaát okosodtunk, ügyesedtünk.
Kornél fogta Áront, ringatta, figyelte és közben válaszolt. Tulajdonképpen az ottlétünk háromnegyed órája alatt nem történt több, minthogy Áron Kornél karjaiban nézelődött, pár percet a labdán volt, majd a játszószőnyegen feküdt a hátán, a fejecskéjét és a csípőjét alátámasztva (ebben a pozícióban amit Kornél reflexgátlónak mondott, Áron középen tartotta a fejecskéjét). A hangsúly azon volt, hogy megmutassa azokat a helyzeteket, amikor Áron magától középen tartja a buksiját. Viszont nem volt semmi masszír, semmi hintáztatás, forgatás. Miért?

Kornél magától hozta szóba, hogy az Áronhoz hasonló, gyakorlatilag teljesen egészséges gyerekeknek nem is kéne járniuk ide, de nem meri elengedni őket. Mert tart tőle, hogy amit egyszer megmutat, azt elfelejti a szülő, vagy nem úgy csinálja, ahogy kéri tőle. Vagy továbbmegy valaki máshoz, aki nem ért igazán a mozgásfejlesztéshez. Így inkább hétről hétre szereti látni az érzékenyebb idegrendszerrel működő piciket, akiknél apró eltérések láthatók most (ezekből az aprókból később sokkal nagyobb gondok is lehetnek, ha azt nem, vagy nem jól kezelik), hogy személyesen győződjön meg arról, hogy jó irányba tart a fejlődés.

Ezért van az, hogy ahogy érik a baba, Kornél újabb és újabb fogásokat, apró, játékos gyakorlatokat mutat, amelyekkel segíthetek a babámnak a megfelelő úton maradni. De soha nem tesz ennél többet. Mert meggyőződése, hogy belenyúlni tilos, segíteni lehet. Ha van min.

Áron esetében például az (asszimetrikus) tónusos nyaki reflex az, ami jelen pillanatban túlműködik. Ez a reflex 2 hónapos korig váltható ki, és alapesetben azt jelenti, hogy ha a baba az egyik irányba fordítja a fejét, akkor az azonos oldalon a kezecskéje kinyúlik , a másik oldalon pedig behajlik. Ahogy a baba idegrendszere érik, adott reflexek gátlás alá kerülnek, míg mások aktiválódnak. Mindnek megvan a helye és ideje az érés folyamatában, és nyilvánvalóan nem túl jó, ha már nincs szükség valamelyikre és még mindig jelen van. (lásd Mimi)

Ugyenez a reflex az, ami miatt feszítheti magát hátra a gyerek kézben tartva, (de akár fekvő helyzetében is) és emiatt ül be a lába közé is. A feszítésen lehet segíteni azzal, hogy hason fektetve a mellkasa alá összegöngyölített plédet teszünk, háton a buksiját alátámasztjuk. És hogy nem tartjuk függőlegesen, míg magától erre nem képes.

Bizony a függőleges testhelyzet, mint a vesszőparipa ma is említésre került. Macerásnak és értelmetlennek tűnhet, pláne, ha a büfiztetésre gondolok. Kornél azt a példát hozta szemléltetésképpen, hogy képzeljem el, hogy a hónom alatt megfog valaki és megemel. Hogy reagál erre az én (felnőtt...) testem? Tónussal. Megmerevedek. Ha letesznek a lábamra, akkor tudok laza maradni, feszített testhelyzetben nem is nagyon lehet jól mozogni.
Babák esetében is így van ez, a függőleges testhelyzettel tónusba kerül a test (érzésre ez az, amikor a baba nem simul rá az ember testére, hanem kicsit hátrafeszíti magát, tartja a fejét, ami persze ettől még billeg, hiszen még nem elég erősek az izmai ahhoz, hogy maga megtartsa (amikor hason fekszik, akkor mennyi ideig bírja kitartani a buksit? Miért lenne több ereje függőleges helyzetben?)). Az idegrendszer pedig reagál. (és azt gondolom, ezt kellene itt nagy betűkkel írnom, mert itt lakik a lényeg...) Ha sokat ingerelik, akkor nem úgy, ahogy nyugodt körülmények között tenné. Pl. folyton jobbra tartja a fejét...

DE!!! Nyilván nem attól tartja jobbra a fejét, mert függőlegesen tartottam. Persze segíthettem a kis szenzitív IRnek sokféle módon, (bal oldalamon alvásával) de az alap a gyerekben van. Én erre csak rápakolni tudok, vagy jó esetben segíteni megtalálni a jó utat.

És természetesen nem mindenkire igaz az, hogy hosszútávú következményei lesznek a függőleges testhelyzetnek. Vagy mondjuk a bébihintáztatásnak. Az viszont nyilvánvaló, hogy aki kicsit is érzékeny, annál jobb odafigyelni alaposabban. És mindemellett azt is érdemes mérlegelni, hogy amennyiben azzal, hogy ha néhány alapszabályt betartok, elkerülhetőek későbbi magatartás vagy tanulási zavarok, mennyire éri meg kockáztatni. Kényelemből... vagy lustaságból. Szerintem például sokkal jobb megelőzni, mint később korrigálni.

Találtam egy cikket, amiben épp erről van szó. Márcsak azért is szeretném betenni ide, hogy levegyem Kornélról a sámán imiget. Ember, szak, jó. És nem hibanélkül való, de nem is ezért járunk hozzá.

2010. február 28., vasárnap

Lassan talán majd elhiszem

Vagy megszokom... Mármint, hogy tavasz van. Remélem lesz is mit, mert csütörtökre havat jósoltak...
És ha tavasz van, akkor az egyben azt is jelenti, hogy eljött az ideje a játszóterezésnek. Végre!!!

Napok óta a Kopaszi gáthoz készülök, de végül nem ott kötöttünk ki. Viszont cseppet sem bántam meg az alternatívát, mert ez egyben régen látott barátokkal töltött délelőttöt is jelentett.
Az Etele út melletti parkban utoljára legalább tíz éve jártam, előtte pedig gyerekkoromban. Mellette gyakran elmentünk már, (a kórházba erre vezet az út) de bent még nem voltunk a gyerekekkel.

Napsütés, plusz fokok, hónak már nyoma sem volt. Hanna, ahogy kiszállt az autóból, vizslakutya módjára rohangált a szaladás öröméért, Mikolt pedig teljesen le volt nyűgözve, hol egy szélfútta falevéltől, hol egy egy suszterbogártól. Neki ez a tavasz az első igazi, amikor birtokba veheti a világot, minden új és minden izgalmas. Nagyszerű látni, ahogy ismerkedik. :):) És mindeközben fülig ér a szája.

A játszó előtt találkoztunk Sáráékkal, a lányok egymásbaborulása elmaradt, gondolom mindkettejüket lefoglalta a sok játék adta lehetőség. Azért volt közös csúszdázás és libikóka is, aztán pedig csapatostul megmásztuk a domboldalt, hogy közelről is szemügyre vegyük az ökröket-bikákat. Áron hiányzik csak a képről, ő tartotta a gépet.

Hogy azért volt öröm mindkét oldalon, azt az jelzi, hogy Sára előtte is, utána is emlegette Hannát, Hanna pedig egész este erről meséltetett.

2010. február 27., szombat

A huszonegyedik század gyereke

A számítógép egész nap be van kapcsolva nálunk. Részben, mert ez az egyik szelep nekem, részben pedig mert ez az egyik rossz szokásunk. (az a sovány vigasz cserébe, hogy a tv a sarokban porosodik... hogy miért ringatom magam abban az illúzióban, hogy az rosszabb, mint ez?...)

Így aztán nem is tudom, min és miért csodálkozom. Talán nem is csodálkozom, mint inkább lenyűgöz. Az a természetesség, ahogyan Hanna kezeli az internetet.
Az első ámulatba akkor estem, amikor még alig beszélt, felmászott a székre, megfogta az egeret, és mozgatni kezdte, miközben a monitort pásztázta a tekintetével. Honnan tudta, hogy mi az összefüggés? Honnan, hogy mit kell keresnie?

A következő, és masszívan kitartó döbbenetem egy pár hete kezdődött. Először a "back" gombot láttam, hogy használja, aztán azt, hogy keresi az egérrel, hogy adott oldalon mit lehet megnyitni. Továbblépett magától, anélkül, hogy bárki tanította volna. A duplaklikk, a kinagyítás úgy megy neki, mintha mindig ezt csinálta volna. Vannak olyan billentyű kombinációk, amiket mi tanulunk, lesünk el tőle. Otthonosan mozog ebben a világban, ami miatt az egyik felem büszke, a másik meg féltő...

Tudom, hogy ebben a korban sokan hasonlókkal kápráztatják el a szüleiket, és örülök, hogy emellett a legfőbb játék a valós és nem a virtuális. Jó, hogy ki tud lépni abból a világból, egyelőre harcok nélkül, és remélem, hogy a mérleg nem billen át a túloldalra.

Ezzel együtt ő már egy nyú dzsenörésön és ez így van jól.
Négy hónaposan... az alapozás...

Mindjárt március

Amíg Áron a pocakomban egyre nagyobbra nőtt, folyton azt mondogattam, hogy ha eljön végre a március, már nagyon jó lesz.
Mert hosszabbak lesznek a nappalok.
A héten negyed hatkor még mindig csak épphogy elkezdett sötétedni, és világosban ébrednek a lányok.
Mert sütni fog a nap.
És tényleg, ahogy az utolsó hófolt is eltűnt a kertből, a világító cserepeken át bekukucskál az étkezőbe. Szeretem ezeket a fénycsíkokat, szeretem a változó árnyékokat, amit a konyha falára rajzol.
Mert ki fogunk tudni menni.

Ahogy eddig is, csak mostantól nem kell hat réteg, elég kettő és nekem már ez is nagy megkönnyebbülés. Nem beszélve Mikoltról, aki alig várja, hogy kint lehessen végre, pedig ha tehette volna, téli álmot alszik. És a hab a tortán, hogy Áront végre ki lehet tenni a babakocsiba aludni. Ahogyan most is. A teraszajtó nyitva, ő pedig békésen szuszókál már vagy négy órája. Mennyei.

Mert Áron nagyobb lesz, kevesebbet fog sírdogálni, ritkábban eszik majd.
És tény, hogy nagyobb... sőt elnézve a kiságyban, ami pont olyan, mint Mikoltté, lassan akkora is lesz, mint a kisebbik nővére... És az is való, hogy jobban ismerem, könnyebb már kiszámítani, bár rendszerbe nem szerveződnek a napi történések. És mégis, beleolvadt a családunkba, migyerekünk, a három közül az egyik. Nagyon jó háromgyerekesnek lenni.

Hétfőn elérkezik a várva várt március, egy csomó születésnapot hoz, és egy icipici unokatestvért, akit úgy várunk már. A március lányhónap, az enyém is, a mi családunké... Szeretem.

Először

Így alszik a kis kékünk ma délelőtt. Dani gondolt egy merészet és betette. Áron pedig nézelődött, hallgatta a fúrást faragást, aztán elaludt. Természetesen jobbra fordítva a fejecskéjét...

2010. február 26., péntek

Esett az eső

És még itt áll csomóban a teregetni való, nade...

Háromnaposra bővítettük a hétvégét, és megkértünk mindenit, akit csak lehetett, hogy legyenek ma a lányokkal. Pali és Peti kezdtek reggel, aztán jött Mari és a délután esti végét az anyukám vállalta. Bár Hanna délután nem aludt, (az elmúlt pár alkalommal amikor nem voltam vele, jellemzően kihagyta a sziesztát, de ezen egy cseppet sem csodálkozom... ) jó kis napjuk volt, és remélem a többiek is így gondolják.

Mi hárman eközben megjártuk a környező dombokat, kicsit eltévelyegtünk, de végül sikerült célba juttatni egy kis csomagot. Virtuálisból valós ölelés lett, képekből pedig élet. Olyan jó volt...

Aztán Visegrádon horgonyoztunk le, megebédeltünk, majd kivettünk egy szobát, (a légyottot Áron jelenléte legalizálta) és mert moziba nem jutottunk volna el, a notebook közreműködésével megnéztünk egy filmet. Elejétől a végéig, pedig volt velünk egy (tündér)fiúcska, aki mindeközben aludt, majd evett, majd nézelődött és kommentelt. Végül pedig úsztunk egyet, Dani még szaunázott is.

Óriási élmény volt egy rövid időre újra egy gyerekesnek lenni. Persze nagyon más ez, mint az elsővel volt. Visszaidéztem, mikor Hannával először mentünk el egy napra hármasban és mosolyognom kellett. Az akkor olyan nehéznek és kihívásokkal telinek tűnt... Friss szülőnek lenni, friss babával, rutinok nélkül, tele kérdőjelekkel az optimális keresgélése közben. Persze a szívem egy darabja otthon maradt és a gondolataim egy részét is a kislányok töltötték ki, olyan jó volt csak Áronnal lenni, figyelni őt, és mellette olyan nagyon jó volt kettesben is lenni.

Nagyon nagyon feltöltődtünk.

2010. február 25., csütörtök

Cím se kell ide

A nyárban az is jó, hogy nem kell mindig a bejárati ajtón közlekedni, mert van egy jó nagy teraszajtónk is, azon jövünk megyünk ilyenkor. Vagyis olyankor. Mert annyira még nincs meleg, hogy csak lerúgjuk a bentit és belecsússzunk a kinti papucsba...

Így aztán nincsenek is cipők a teraszajtó külső oldalán... Kivéve Dani fahasogatós fekete papucsát, amiben olykor a postáshoz szoktam kiszaladni. Ma délben is ebbe ugrottam bele, amikor nekiindultam, hogy lefényképezzem a legújabb tavaszváró jelentkezőnket, a kis sárga krókuszt. Így néz ki :)

Arra nem számítottam, hogy a jóidő kicsalogatja a lányokat is utánam. Pedig szaladtak, harisnyában, ujjongva a csibészségükön, meg azon, hogy végre nem fáznak. Mikolt egy kicsit a zsebretett kezes új tudománynak is örült :):)

Azt nem állítom, hogy kevésbé vagyok fáradt, mint eddig, de a napsugarak csíkjai, amik bekúsztak a házba, határozottan jót tettek velünk.

2010. február 24., szerda

De bizonyám hogy tavasz van!!!

Mert nem férek a bőrömbe, mert lépten nyomon mosolyoghatnékom van, mert színekre vágyom, mert adni szeretnék, mert legszívesebben kiírnám magamra, ölelés itt...
És nem zavar, hogy köd volt, hogy sár van, hogy piszkosak a gyerekek, de nyakig. Mert ők is ki akarnak végre menni, még Kismikolt is, pedig ugyehogy milyen nehéz volt ez a hosszúra sikeredett tél neki is...
Ma visszakerült a szőnyeg a helyére, az amit elmosott az ár, és kimosott a galád gép. Lefeküdtünk rá a gyerekekkel, és csak néztem a foltokat a plafonon, és csak sokára vettem észre, hogy nem zavar...
Mennyit változtam ez alatt a négy év alatt, mióta anya vagyok. Mennyire megváltoztak a prioritások.... És milyen hihetetlen volt három évvel ezelőtt, hogy fogom én ezt könnyedén is csinálni egyszer, belefelejtkezve, örömmel.
Most meg azt sem tudom, mihez kezdenék ha hirtelen rám szakadna a "szabadság".
Itt ez a három, lassan testvéresednek, adtunk nekik valami olyat, ami nekünk nem volt.
Letörölhetetlen a jókedvem. Hanna meg is kérdezte ma: mama, min vigyorogsz? :):)
Hát a hóvirág páron.

Elolvadt a hó

És a helyébe a kertben kinyílt a hóvirág!!!
Tavasz lesz, mostmár biztos :):):)

2010. február 23., kedd

Kisebb csodák

A tíz hetes összefoglaló helyett...
Van ez a jobbra tartása Áronnak.
Tegnap nem jutottunk el Kornélhoz, mert Mikolt nemhogy nem gyógyult, hanem ha lehet még jobban szörcsög, köhög, nem akartam másoknak ilyen ajándékkal kedveskedni.
(Azon azért elgondolkoztam, mi lett volna, ha tegnap itt hagyom a mosógépet magában vizet ontani)

Kornél helyett pedig gondolkodtam. Tanultuk anno, hogy amikor példul az egyik kar bénul, akkor tükröt tesznek a jó kézzel szemben, feladatot adnak, és a tükörben kell néznie a delikvensnek amit csinál. Vagyis vizuálisan olyan, mintha a béna keze lenne az ügyes. És használ. Nyilván Áron esetében az is használ, ha bal oldalról több inger éri, ha arra kell fordítania a kis fejét.

Aztán pedig kutakodtam, hátha találok valami nyomot, ami ok lehet. És rájöttem, hogy icipici kora óta a bal oldalamon alszik, éjjel is úgy szoptatom, hogy csak odafordulok felé. Ő viszont éjszakánként nem forog, én meg nem birizgálom, hagyom hogy álmában egyen. Többször próbáltam legalább a fejét átforgatni, de nem hagyta. Vagy ha hagyta, akkor is idővel újra a jobb arca volt felém.
Ma este a másik felemre tettem, így a bal oldalára tudtam fektetni, kitámasztottam a paplannal, hogy ne is billenhessen a hátára. Szopizott, elaludt, majd nyekergett. Nem tetszett neki az oldalfekvés. A hátára engedtem hát, a nyugodt alvásánál nem fontosabb a póz...

És itt következett a kis csoda... Vagyis az én kis csodám, aki ugyanúgy, ahogy eddig minden éjjel, a kis fejecskéjét felém fordította. Vagyis balra... És egészen reggelig így is maradt. Nem forgatta át jobbra, ami pedig a megszokott és egyben várható is lett volna. Annyira megható volt a felismerés, hogy tulajdonképpen a legkisebb "szerelmem" még álmában is folyamatos figyelmével illet. És persze azóta furdal a lelkiismeret, hogy én rontottam bele a szépséges fejlődésbe.

2010. február 22., hétfő

Megint víz, csak most föntről

Szeretem a vizet.
A fehér homokos, lágyan ringatózósat különösen.
Nem ez következik most... sem.
És hamár a nemeknél tartok...
Az esőt mondjuk nem szeretem, meg a szökőárral is vannak fenntartásaim.
Az elmúlt két hónapban esett rendesen, volt ugye rengeteg hó, meg egy kis eső is. Odakinn legalább, bentről meg csak csodáltuk, aztán meg meguntuk...
Benti vízhelyzet: két dugulás, amiből az egyiket sikerült is megénekelnem.
Azt hittem túl vagyunk a vizes történeteken, két dugulás pont elég volt. Teszem hozzá, azóta nem dobáljuk a papírt a wcbe, hátha ezzel segítünk magunknak legalábbis amíg fel nem túrják a kertet, csőcsere céljából...

Most nem dugultunk.
Kezdem kicsit messzebbről.
Májusban beköltöztünk. Minden szépen kifestve, lefestve, új konyha, új kemence, új élet. Azt hamar megszoktam, hogy a bordó fal nem marad sokáig makulátlan. Választhattam volna fehéret is, de a bordó jobban tetszett. Megköttettek odabenn a kompromisszumok, és képes voltam tartani magam hozzá. Vagyis, a gyerek az első, a fal a második.
Na meg vannak ezek a hihetetlen csoda gerendáink is. Szeretem, mert van a háznak története tőlük. Le voltak lambériázva, mi magunk estünk neki és szedtük le, most gyönyörűek.

És hogy ma mi történt?
Vagyis tegnap... Valamelyik kis gazember kicsavarta a mosógépből a szűrőt. Próbálta ugyan visszatuszmákolni, de mert egy gombelem (mi az i...haragját keresett ott egy gombelem???) nem engedte tökéletesen.
Reggel (mint általában) jól megtömtem a gépet, beindítottam, majd megkezdtem a gyerekezést, úgymint Áron pelenkázása. Mikolt ébredt, őt átvittem magunkhoz, közben Hanna még pizsiben, Áron meg pelenkában. Valamiért kimentem volna, de mikor léptem egyet...ploccs.

És akkor a vizuálisok kedvéért. Egy centis vízben az egész felső szint. Akusztikusoknak: a földszint felől niagara szerű hanghatások.
Döbbenet, felismerés, kiakadás.
Rongy, felmosás, nem elég. Törölközők a padlón, nem elég. Lentről még mindig a zubogás. Lenyargaltam: a nappali víz alatt, a gerendákról zubog alá a mosószeres víz.
A mitévőlegyek kétségbeesésében próbáltam elérni hites uramat, aki nem vette fel. Húsz percen keresztül hallgattam a csöngést, szerettem volna megosztani vele a földindulást, nem érdekelte...
Közben lepergett a szemem előtt a kép, amint öreganyóként, másik lakásban mesélem, milyen szép házunk volt egyszer, csak elmosta a víz... a mosógépé... Roppant szellemes...

Lent vödröket tettem a padlóra, de a szőnyeget, a zongorát, a játékokat már nem tudtam teljesen megmenteni. Aztán visszarohantam az emeletre, (mindhárom gyerekem sír, mint állat... bocsánat de tényleg) hogy mielőbb megszűnjön lent a vízesés. A felmosás lendületében igyekeztem távvígasztalni a sírókat, ez nagyjából sikerült, és ruhát képzeltem rájuk, ennél többre nem futotta.

... sírás, kapkodás, végre beszéltem a hitessel, nem nyugtatott meg...
Három óra múlva már majdnem minden száraz és mosószer mentes volt, kivéve a plafonon a víznyomok, a parkettán szintén. Két vizes szőnyeg, néhány vizes díszpárna.

Holnap felhívja az ember a biztosítót, mert azok annyira rendesek, hogy még az ilyen abszurd bolondságért is képesek kártéríteni... Valami öröm.

Aztán este ezt tudtam fotózni. Ez kicsivel több, mint a valami öröm kategória. Viszont nagyon jókor jött.

2010. február 21., vasárnap

Sajtkukac és könyvmoly

Az előbbiről már sokszor írtam. Az utóbbiról pedig összeállítottam egy képsorozatot. (itt következne, de nem megy,... úgyhogy egyet kiválasztottam :):) igen, igen, ez Hanna :):))

(elakadtam... aki már csinált ilyet segítsen legyen szíves... slideshowt hogyan lehet idetenni?köszi)

Emlékszem, mikor Dani először kérdezte meg:
- Mikor fogunk már esti mesét mesélni Hannának?
De akkor még csak nyolc hónapos volt, és minden esti lefekvés harcos volt minálunk. Örültem, ha a csendben és sötétben Hanna végre átadja magát az álomnak.

Pedig egészen pici kora óta könyvezik. Nagyon finoman lapozgatta a papírlaposokat is, soha egyetlen könyvének nem lett baja még. Ha Mikolt nem lenne kicsit vehemensebb, talán még ma is ép lenne mind.
Szerette a verseket, a mondókákat, volt idő, amikor a cini cini muzsika, vagy a jár a baba volt a sláger, pedig még beszélni sem tudott. Szerette a böngészőket is, az állatos apró könyvecskéket is.

Azóta eltelt egy csomó idő, de a könyvek szeretete nem változott. Lett viszont esti mese, és lett nap közben is mesélés. Vagy én mesélek, vagy ő. Vagy bárki, aki jön hozzánk.
A mostani favorit Anna és Peti, ebből bármikor bármennyit képes elfogyasztani. Újra felkerültek a toplistára a versek, a mondókák is, sőt mostanában kezdett el hosszabb meséket is kérni. A Jancsi és Juliska az egyik, a koboldos Sven Nordqvist a másik nagy befutó.

Emellett gyakran találom a könyvespolc mellett ücsörögni, és könnyed játékkatalógusokat forgatni, de ugyanilyen érdeklődéssel szemezget a lonel planet sorozatból, vagy a szakmai sorból is.

Ma a Libriben voltunk ajándékbeszerző körúton, (Pali tegnap ünnepelte a születésnapját, Isten éltesse sokáig!) Hanna fél órán át egy könyvet lapozgatott, áhítattal, mozdulatlanul. Mikor elindultunk kifelé, akkor is meg-megállt a polcok mellett és vágyakozva nézte a sorakozó számára új darabokat.

Jó látni, hogy ennyire bele tud felejtkezni a könyvekbe, örülök, hogy ez az egyik legkedvesebb időtöltése a játék mellett, és remélem, majd amikor olvasni fog, akkor is megmarad a könyvek iránti szeretete.

2010. február 19., péntek

Nektek is jó, nekünk is jó...

Aki ismer, tudja, van néhány szenvedélyem. Az egyik a babaruha... Nem is tagadom, eláraszt bennünket lassan, nekem pedig minden darab a szívemhez nőtt.
De nem tudom már tovább tárolni azokat, amiket kinőttünk. Sajnos :):)
Így, amíg majd egyszer sikerül egy csinos internetes boltot nyitnom, készítettem egy blogot, és egy albumot, hogy akinek tetszenek a lányok (no meg Áron) ruhái, kedvére válogathasson.
Az albumban már fent van az első adag, a napokban folyamatosan bővítem majd.
A blogot itt találjátok, minden infot leírtam benne. Remélem... Csináltam egy oldalsó linket ide is (eladósorban névvel), hogy tőlünk is elérhető legyen az oldal.
Köszönöm, ha megnézitek, és külön, ha terjesztitek.

2010. február 18., csütörtök

Esti mukik fürdés után

Ma valamiért hatalmas erőfeszítésünkbe került az esti menet lebonyolítása. Senki nem akarta a dolgát tenni.
Mondjuk Hanna a héten megzizzent, elképesztő dolgai vannak, remélem elmúlik, mert ebben a formájában emberpróbáló türelmet igényel a vele való lét hosszútávon.
Affektál, mórikálja magát minden helyzetben. Durvul, ami eddig nem volt jellemző rá. Bepörög, és nem képes leállni. Rohan körbe körbe ész nélkül, közben fellöki Mikoltot, ő maga pedig nekimegy, elcsúszik, beüti...
Ma például a hálószobában a függönyt sikerült karnissal együtt lerántania, még jó, hogy őt nem ütötte meg.
Figyelemfelkelt, törődésre vágyik, ugyanakkor minden este eljátssza, hogy ő Áron anyukája, és megszoptatja. Betakarja magukat egy törölközővel, és bebújik Áron mellé. Dani próbálta kipuhatolni, hogy csak utánoz engem, vagy baj is van.
Nadeaztán eljön ez a pillanat, és akkor úgy érzem, az itt és a most a leg... Kattantgyerekestül, hullafáradtan is. Imádom őket... rá is van írva... perfect.

Kornél, Áron és a korai fejlesztés

A hét Áron mélyreható és remélem mindenre kiterjedő tanulmányozásával telik. Illetve azt már most tudom, hogy lesz még egy körünk az ultrahangos vizsgálatokkal is, koponya, hasi és csípő vonatkozásban egyaránt.
A szemész doktornéni nem volt előre betervezve, de Kornélhoz már a múlt héten bejelentkeztünk. Ma délután volt időpontja.

Biatorbágyra szívesen megyek. Még akkor is, ha a gyerekekkel van tennivaló odaát. Mert kedvesek, örömmel fogadnak bennünket, hatékonyan és szépen segítenek, mindezt lélekkel, hozzáértéssel, elhivatottan és ráadásul nem pénzért. Ez több szempontból is fontos, de a leglényegesebb vonatkozása az, hogy biztosan azért kér, hogy jöjjünk, mert szükségesnek látja.

Mentünk, mert úgy vettem észre, Áron enyhén feszíti magát büfiztetésekkor, és mert (és ez volt a legerősebb ok) a buksiját szinte kizárólag jobbra fordítva tartja. Háton is, hason is, kézben is.

Ahogy megérkeztünk, olyan volt, mintha tegnap jártam volna ott legutóbb, ismerős illatok, ismerős arcok, kölcsönösen nagy volt az öröm, Kornél és Angéla egyaránt melegséggel fogadtak. Mikolt óta hálás vagyok nekik, mert úgy bántak vele, mintha a sajátjuk volna, olyan felelősségérzettel, hogy azt éreztem, nekik épp olyan fontos, hogy Mimi rendben legyen, mint nekem. Ez most sem változott egy fikarcnyit sem, Kornél második mondata Mikoltra vonatkozott: Azt hallom, hogy beül a lábai közé? :) (mindezt mosollyal) ... és igen, beül. Úgyhogy a jövő héten őt is szeretné látni. (azt hiszem azért is jó ide jönni, mert soha nem elmarasztal, soha nem azt érezteti, hogy valamit én rontottam el, hanem javasol, kér, megmutat, magyaráz)

Áron a legédesebb formáját hozta. Indulás előtt megetettem, az autóban elaludt és akkor ébredt mikor kivettem a hordozóból. Először Kornél nézte meg. Hang nélkül, érdeklődve figyelt, mosolygott is, Kornél pedig többször elmerengett a tekintetében. És minden ilyen elmerengésénél mondta is: Csak azon mosolygok, hogy milyen szép ez a gyerek, milyen szabályos kis arc... :) Ő is elfogult :):)

Kornél után Angéla is végignézte, megmozgatta.

Összesen egy órát tartott a "macerálás", ami alatt Áron zokszó nélkül működött közre, jó volt látni, hogy lehet ezt így is.
A diagnózis pedig:
Kornél részéről:
1. Örült volna, ha azt tudja mondani, hogy majd egy hónap múlva jöjjünk újra, addig pedig csináljuk az ezt meg az azt, de ennél többről van szó.
2. Tény, hogy nem tartja függőlegesen a fejét, hanem minden helyzetben jobbra fordítja.
3. Mivel képes balra fordítani fájdalom jelzés nélkül, és mégsem tartja egyenesen még olyan vizsgálati pozícióban sem, ami alapvetően ezt a reflexet váltaná ki, valószínűleg nem letapadásról, vagy feszességről van szó. Ezt később Angéla is így látta, nyaki tájékon nincs semmi feszesség.
4. Vagyis valószínűleg egy idegrendszeri apró hibáról lehet szó, ami a normál reflexet nem támogatja. Nem vészes, de foglalkozni kell vele rendszeresen.

Angéla részéről:
1. Nincs feszesség a nyaki izmokban.
2. Van viszont a bal csípőjében.

Teendők:
1. Hetente Kornél és Angéla.
2. A függőleges testhelyzetet kerüljük. (ezt kezdettől fogva így csinálom, kivéve a büfiztetésekkor, de most Kornél arra kért, hogy olyankor se legyen függőlegesen)
3. Összegömbölyítve tartsuk kézben, lehet a hátán, a hasán is, ezt megmutatta, már csak rögzítenem kell.
4. Simogassa Áron Dani borostás arcát... ezt hét közben elég nehéz kivitelezni :)
5. Hason fektetve a mellkasa alá tegyünk összegöngyölített takarót, háton fekve két centi magas plédet a buksija alá. Így elkerülhető, hogy feszítse magát.
6. Hason fekve hajlítsuk be a lábát és masszírozzuk a csípőjét, hogy lazuljon.
7. Csípőszűrés.

Adminisztráltunk, aztán elköszöntünk.
Hétfőn kezdődik az új élet, Mikoltot viszem reggel fél kilencre csoportos foglalkozásra, aztán fél tizenegyre Áront Kornélhoz. Vagyis ott töltjük a délelőttöt, Hannástul... Szerdán délre pedig Angélához megyünk masszíroztatni. Sűrű lesz ez így, de bízom benne, hogy hamar oldódnak majd a problémáink.

2010. február 17., szerda

Mozizik a kis jógink

És bár kétség kívül belül vetítik a legjobb filmeket, azért engem ma nagyon megnyugtatott, ahogy Áron egy fél órát elmatatott a játékaival, mosolygott rájuk, beszélt nekik.
Az pedig még inkább, hogy a mosolyokból én is kaptam jópárat. Viszontosat is.
Mindezek ellenére nem gondolom feleslegesnek a tegnapelőtti látogatásunkat Juhos doktornőnél, adott esetben máskor sem csinálnám másként...

Az alsó képhez kis komment... még soha egyetlen gyerekemben nem fedeztem fel önmagamat (kivéve Hanna szavajárásait...:)). De ez a szájbiggyesztés koncentráláskor nagyon ismerős. :)

Csak sikerült :)

...a hármas képet megalkotni...
Nem is tudom, melyiket szeretem a legjobban. Őket, élőben :):)

2010. február 15., hétfő

Kéthónapos ijedelmek

A hetet orvoslátogatással kezdtük volna. A két hónapos oltás volt esedékes Áronnak, és a 18 hós Mikoltnak. Reggelre mindketten szörcsögtek, Hanna pedig köhécselt, ezért egy héttel elhalasztottuk ezt a programot.

A szokásos háromnegyed órás emeleti készülődés után végre lejutottunk reggelizni, (mostanában Áron is akkor kel, amikor a lányok, így hármat öltöztetek, kettőt pelenkázok, és jelenleg háromnak adagolok golyót, egynek orrot fújok, kettőnek pedig szívok...) aztán mindenki tette a dolgát. A lányok főzőcskéztek a nappaliban, Áron a kanapén ejtőzött.

Ebben az időszakban van időm egy kicsit a saját dolgaimmal foglalkozni, mindegyik elvan egy darabig nélkülem is. Gondoltam készítek Áronról egy pár fotót, hogy majd amikor ezt a bejegyzést megírom, legyen illusztráció hozzá. Vittem a gépet, nézegettem a gyermeket.

Minden apró részletét az ijedségem alakulásának nem tudom már felidézni, az biztos, hogy azt vettem észre, hogy sem a kamera jelzőfényére nem reagál a szeme, sem az én szétnyitott kezemre, amit előtte mozgattam. Jól emlékszem még arra, hogy Mikoltnak ennyi idősen az egyik kedvenc elfoglaltsága volt a pillangószerű kezem követése, Hanna pedig attól nyugodott meg az esti hiperhosszú sírásából, ha Dani előtte mászkált. Ő a fejét forgatta az apja után, és ettől elmúlt minden bánata.

Megijedtem, mert Áron az elkövetkező egy órában, az összes próbálkozásom ellenére sem reagált. Hangra igen, fényre nem. Még a szemébe is világítottam egy gyenge fényű lámpával, még csak be sem csukta. Kattogott az agyam, vajon az elmúlt hetekben láttam-e figyelni, észrevétlen maradhatott-e bármilyen jele annak, hogy nem lát, de nem tudtam megnyugtató emlékképet előcsalogatni. Megnéztem az összes fényképet Áronról, de még ezek között sem volt támpont.

Közben Áron elaludt, én végleg kétségbe estem, és hívtam Danit, hogy együtt kitaláljuk, mi a következő lépés. Ő a háziorvosunkat hívta, aki este hatkor a rendelkezésünkre állt volna, de engem ez nem nyugtatott meg. Bevillant Panka blogja, (nagyon hálás vagyok neki, hogy rámtalált!) megkerestem az ide vonatkozó posztját és kértem időpontot dr. Juhos Piroska doktornőhöz.

A Dimenzió Egészség Központban volt tegnap magánrendelése, a kedvünkért a rendelési idő előbb bejött, iszonyú kedves volt mindvégig, nem riogatott, és hümmögött, ezerszer ellenőrizte amit feltételezett, Áronnal nyugodt, barátságos volt, türelmesen megvárta, hogy megszoptassam a vizsgálat közben, majd mindent elmagyarázott, amit tapasztalt. Partnerként és nem betegként, az értelmi képességeinket maximálisan felmérve kezelt bennünket, ami nagyon jólesett. (mindezt azért említem, mert olyan ritka ez a hozzáállás, pedig ez volna a magától értetődő, nem pedig az, amikor buta, túlaggódó szülőnek kezelnek, kapok egy papírt, vagy egy receptet és ez a vége...és ha kérdezni merek, akkor nagy szemeket mereszt a nagybetűs orvos, hogy miért rabolom az idejét. Nyilván egy magánrendelőben kicsit más a helyzet, ott én fizetek az orvos szolgáltat, de fizettem én már fejcsóválós, hümmögős, ijesztgető orvosnak is, aki szó nélkül magamra hagyott a kétségeimmel...)

A diagnózis: Áron valóban nem követi a szemével a mozgó tárgyat, vagy fényt. Valóban ideje lenne ennek, így az ijedségem jogos volt.
De! A szeme rendben, vagyis szervi ok nincs a háttérben. A pupillája reagál, a szemfenék ép. Egyetlen eltérés, hogy a fundust nagyjából -7 dioptriával látta csak élesen a doktornő. Erre azt mondta, hogy sokszor egy hónap elteltével újravizsgálva már nem ugyanazt méri. Vagyis van esély rá, hogy ne legye rövidlátó.
Hogy miért nem fixál? Passz. Kaptunk egy hónap haladékot, ha addig sem történik áttörés, akkor neurológushoz küld.

A hatalmas kő leesett, hazajöttünk.
Este vacsora közben a székében feküdt, Dani feltette neki a játékokat. És elkezdett figyelni rájuk, amikor pedig Dani elvette előle, utánuk nézett. Többször.
...

Dani szerint, ha egy jógi szemébe világítanak, az se rezzen meg. És a fontos mozikat belül vetítik... Én meg csak aggódjak, meg figyelgessem, mert nekem meg az a dolgom.

Ájá két hónapos

5500 gramm és 59 centi.
Szokták kérdezni, hogy jó gyerek-e?
Mit jelent, hogy jó gyerek? Azt tudom, hogy édes, de hogy jó-e? Hát persze hogy jó...
A szeme egyre kékebb, nagyon érdekes, hogy mennyire más, mint Mikolté volt, és mennyire hasonló, mint Hannáé volt. És mégis mindig inkább a Mikolt félét keresem, és rácsodálkozom, hogy nem barna, hogy nem felemás.
Még mindig komótosan alszik el, és tempósan eszik.
Még mindig nagyon formásnak látom, testileg és fejileg egyaránt.
Még mindig nincs rendszer abban, hogy hason, vagy háton, vagy kézben vagy pihenőszékben.
Még mindig szereti ha zsizsegés van körülötte és még mindig nagyon szereti ha a testvérei a közelében vannak.
A kedvenceim a cicahangja, a görbülő szája, az eőzése, a mosolya. Meg a egész gyerek úgy, ahogy van...

2010. február 14., vasárnap

Üsse kavics

Ma jöttem rá, hogy igazából szeretem a telet.
Az olyat, mint amilyen ma is volt. Fehér, nulla fok körüli, szélmentes, napsütéses.
Ilyenkor jólesik kimenni, a lányok is sokkal lelkesebben öltöznek és alig várják, hogy induljunk.
A Normafához mentünk, hogy szánkózzunk egy hatalmasat, mielőtt tényleg tavasz lesz és virágszedni lehet csak. :)
Fogassal felmentünk a Szabadság hegyig, onnan sétáltunk. Mikolt Dani hátán, Hanna szánkón, Áron a zsebben rajtam. Mari és Pali is velünk tartottak, Pali is húzott egy szánkót, abban bízva, hogy Mimi felül rá. Ki is próbálta, de az első bizonytalanságnál, vagyis amikor a szánkó álló helyzetéből megmozdult, kiabált, hogy inkább leszállna.

A Normafánál sok ember, rengeteg szánkó és síző volt. Hannának már a látvány elég ingert szolgáltatott, alig lehetett meggyőzni, hogy érdemes továbbsétálni. Állt, és nézte a síző kisfiút, a kergetőző kutyákat, a rohangáló gyerekeket. Nekem pedig olyan érzésem volt, mintha egy messzi síparadicsomba csöppentem volna. Komoly nosztalgiát éreztem a sílécemmel kapcsolatban.

Mikoltnak is nagyon jó kedve volt egész délelőtt, úgy tűnik, a nyári gyerekünk a napsütésben és a plusz fokokban tényleg kienged, még a szánkóra is felmerészkedett és Marival kétszer is lecsúsztak a domboldalon.
Mielőtt hazafelé indultunk volna, ittunk egy teát, és vettünk pár rétest is, ami a Normafa hangulathoz szervesen hozzátartozik.

Ha mától egy darabig még tél lesz, de ilyen ragyogó, ígérem nem panaszkodom... :)

2010. február 12., péntek

Kicsinek hívjuk

Pedig már:
Elkéri a telefont és a maga nyelvén, de az udvariassági formákat rendre betartva kommunikál a túlvéggel.

Bármilyen testrészét megmutatja kérésre. Tegnap Hanna beütötte a térdét, Mikolt a szőnyegen ült Dani előtt, megfordult és ütögetni kezdte Dani térdét, közben vehemensen magyarázott.
Várja a rigót, reggel szalad a teraszajtóhoz és ha végre megpillantja, szalad hozzám, hogy megmutassa.

A haja egyre hosszabb, ma két cofit csináltam neki. Büszke rá.
Reggel odament Áronhoz, a kezére mutatott és azt mondta: keze... Beszél.

És persze bőven baba még. :) marad is Kicsi nekünk.