2010. november 21., vasárnap

Lepkefarm

A Lake Gardens a játszóterei mellett azért is jó hely, mert rengeteg programlehetőség közül lehet válogatni. Van itt őzfarm, madárpark.... hogy csak a felsorolás elejét írjam, és van lepkefarm is.
Ez utóbbit (is) szívesen terveztük be az egyik hétvégi napba, Hanna természetesen nagyon várta. :)

Még mindig nincs autónk, így taxival járunk, ami azért nagyon megkönnyíti az életet, az amúgy elég sok kompromisszum mellett, pl. a taxis általában nem téved el, és házig visz. :)
A ház bejárata épp azt sejteti, amilyen a hely, kicsit remote, de nagyon kellemes.
A belépő nagyjából 700Ft/felnőtt, a gyerekjegy természetesen kevesebb.
Babakocsikkal érkeztünk, a jegyárus kisasszony azonnal mondta, hogy hány a lépcső lefelé, majd fel, és tényleg. Ha a lépcsőkön túljut az ember, nagyon kellemes sétaút következik.

Egy kis oázis ez a hely, millió pillangóval, rengeteg trópusi virággal, kis tavakkal, aranyhalakkal, teknősökkel, majd a kijárat felé vezető úton egy kis tárlattal Malajzia ízelt lábúiról... Sokkal nem szívesen találkoznék. A sáskák nem zavarnak, a pókok és a skorpiók viszont igen.

A kijáratnál szuvenírsop, a megszokott minőségben, bár ha nagyon szemfülesek vagyunk, a sok hanyagolható tárgy között szép hűtőmágnest, és villogó tüsilabdát is találhatunk.
Összességében az egyik legkellemesebb szombat délelőtti elfoglaltságunk volt ez.

2010. november 19., péntek

Gymboree classes

Azt hiszem, annak, hogy elvágyódom a városból, több oka is van. A legkardinálisabb talán az, hogy ez a város, nem olyan, mint Budapest, sőt egyik eddig életemben utamba kerülő nagyvároshoz sem tudom hasonlítani, hacsak nem Camberra jut eszembe. Ami azonos a két helyben az az, hogy mindkettő épített, újonnan kitalált dolog, nem évszázadok alatt magától kialakult, aztán végül valamiféle rendezőelv alapján kikristályosodott város, hanem szerkezetileg igencsak élhetetlen, hiszen menet közben erül ki, hogy működik-e vagy sem.

KL szerintem belül működik, kívül kevésbé. Mintha minden kisebb élettér köré keresztül-kasul autópályákat építettek volna, hogy ezzel könnyítsék a közlekedést, de ezzel szerintem csak annyit értek el, hogy egy kicsit elszigetelődtek, és nagyon zajossá váltak az egyes kerületek. Egyikben sincs önálló belvárosi rész, inkább a plázák határozzák meg a központot. Kevés itt a park, ahová csak úgy lemegy az ember és sétál egyet, de biztosan én vagyok csak annyira elvakult, hogy erre vágyom egy ilyen éghajlaton...

Az állatkert 2 órányi távolságra vagyon, és gyerekprogramot szervezni sem túl egyszerű... A nagy lakóparkokon belül lehet játszótereket találni, de ezeket sorompóval őrzik, így ha nem ismerek valakit, akit meg is kérdeznek, ha a kapunál hivatkozok rá, akkor nincs esélyem bemenni... Vagyis vagy ott játszunk, ahol lakunk, vagy nyilvános, közös játszókon, de ezek igencsak ritkák, főleg az új építésű részeken.

Ahol most lakunk, az 15 éve még teljesen lakatlan volt. Ma az egyik belsőbb résznek számít. A Petronas Towers 1993ban épült, láthatóan akkor indult meg valamiféle gigafejlődés, azóta is amerre a szem ellát, mindenhol daruk, újabb és újabb épületkomplexumok épülnek. Vagyis a fejlődés folyamatos, de minden új. Nekem kopár, kong, kicsit személytelen.
És bár itt a Lake Gardens, ez az egy hely mégsem elég... Olyan ez, mintha odahaza csak a városliget volna a belsőbb részeken és ezzel ennyi. Nyilván még én sem ismerem az egész bel és külvárost, de három hét alatt nyitott szemmel jártam, bármerre is mentünk Josephyvel, (és mentünk egy pár irányba...) nem az volt a jellemző, hogy buszmegállókban ácsorognak az emberek, vagy parkok követik a lakóházakat, hanem nagy utak, hatalmas házak, plázák, sok zöld, de ez inkább dzsungel, nem pedig használható zöld.

Így talán érthető, miért gondoltuk azt, hogy jobb egy kicsit kijjebb menni, ahol legalább a lakóterületen belül megvan az, amit itt hiába kerestem... hiszen a belvárosban ugyanúgy autóba kell ülni ahhoz, hogy bármit elérjen az ember, hacsak nem egy oázis féleségen lakik, mint amilyenek mondjuk Petaling Jayan vannak (földszintes házas részek keveredve kisebb léptékű condokkal), ahol azonban a lakosság összetétele a 100%-hoz közelítően helyi. Amivel ismét semmi gond, de azért azt az elvet sem érdemes figyelmen kívül hagyni, miszerint az egyformák inkább az egyformákkal barátkoznak...

És csak magamat tudom ismételni, a programok változatosságát tekintve majdnem mindegy, hogy itt lakunk Mid Valleyben vagy kijjebb Gita Bayun. Kivéve a plázázást, amitől nekem személy szerint hamar gyomorgörcsöm van.

Az egyetlen dolog, amit ezen a környéken kifejezetten fakultatív programként a gyerekeknek találtam, az a fent említett Gymboree Classes. Bangsarban van az egyik hely, ami elég erőteljesen expat környék, vagyis esélyes, hogy találkozhatunk külföldi anyukákkal és gyerekekkel.

Elmentünk, és megnéztük.
Az első benyomásom nagyon pozitív volt, szép, színes belső, sok eszközzel, sokrétű foglalkozás, minden korcsoportnak külön. Amin meglepődtem, hogy a foglalkozások zöme drop off, vagyis a gyerek egyedül vesz részt rajta. Pl. két és fél évest is simán be lehet küldeni egyedül... A másik szembetűnő dolog az anyagi rész volt. Hihetetlenül okosan van felépítve, és véletlenül sem lehet annyira kedvező megoldást találni, amit szerettem volna, mert mindenhol a ha, akkor drágább elv érvényesült.
Az összes gyerekemnek más korcsoportot javasoltak, pedig ha valahol, akkor nálunk nem nagyok a korkülönbségek.
Nincs fedésben egyetlen olyan két foglalkozás, ahol legalább az egyiküket be tudom adni egyedül, míg a másikkal én vagyok bent.
Mimi foglalkozására pedig Áronnal nem mehetek be...

Nagyon bíztam benne, hogy sikrül valami köztes megoldást találnunk, és végül annyit lehetett tenni, hogy míg Áront a mamám tologatta kint, addig én a két lánnyal megnéztem egy zene foglalkozást. Ide amúgy a két kislány járhatna együtt, talán akár velem is.
Csakhogy... maga a foglalkozás nem volt valami átütő. Azt gondoltam, hogy a mi csiribereinkhez, vagy ringatónkhoz, vagy tücsökzenénkhez hasonló, végiggondolt, a gyerekekre szabott, struktúrált órát fogunk majd abszolválni, de ehelyett iszonyú hangos, szerintem egy kétésfélévesnek teljesen, de még egy négyévesnek is nehezen követhető koreográfiával tűzdelt, egyáltalán nem gyerekeknek való órán vettünk részt.
Beatles zenét hallgattunk, miközben rumbatökkel kellett a földet verni olyan hangosan, hogy Mimi rendesen az ölembe bújt... (valószínűleg nem fog akarni legközelebb egyedül bemenni...) Volt egy rész, amikor mindenféle ütős, rázós hangszerek kerültek elő egy nagy dobozból, többek között egy hatalmas dob is, ami úgy püföltek a fiúk, hogy alig hallottam a hangomat, amikor megkérdeztem Mimit, akar-e maradni.

Végül végigcsináltuk, de nem sok kedvem van újra elmenni, legalábbis erre...
Emelem kalapom a Ringató előtt, ami ugyan nem a mi szájunk íze, a Tücsökzene előtt, ami igazán szépen átgondolt és felépített lassú tempójú foglalkozás volt, és Mónit csak magasztalni tudom... valamint emelem kalapom Orszáczky Ildi előtt is, aki a csiribirit kitalálta. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy ha ismerném az angol gyerekdalok csak 20 százalékát, holnap csinálnék itt egy csiribirit... Mert a gyerekeknek szerintem nem Beatlesre van szükségük (nem mintha az nem volna értékes...), hanem sokkal inkább valami olyanra, ami ritmusban, dallamban közel áll hozzájuk... a zajszintről és a foglalkozás struktúrájáról nem is beszélve. Persze az se ártana, ha mindezt nem egy 18 éves fiatalember vezénylené, hanem valaki olyan, akinek van fogalma arról, hogy az az életkori közeg, amiben dolgozik, milyen skillekkel rendelkezik...

Azért befizettünk, és kíváncsian, sőt reménnyel telve várom a többi foglalkozást.Mert van jóga, művészet, sport, játszófoglalkozás és családi alkalom is.
Kifelé jövet megkérdeztem Hannát, jöjjünk-e még, és bólintott. Azért nem hagyott nyugodni és este megkérdeztem, melyiket szereti jobban, azt vagy a csirit... Az utóbbit favorizálná... Én is... :(

És mielőtt amolyan rossz szájízzel fejeződne be a mai tudósítás Malajziából, azért megemlíteném, hogy egyébként az utcán, a boltban, a szállodában mindenki végtelenül kedvesés figyelmes a gyerekekkel (lehet, hogy azért, mert fehérek?), és van olyan játékbolt, ahol lenyűgöző a kínálat a fejlesztő játékokból... Van tehát remény, de az egyik első, nagyon vágyott közeg picit megbukott. Azért lelkesen próbálkozunk. :) És az se rossz, hogy van mit mutatni itt is. Jár a fejem, nagyon jó volna valami értéket teremteni itt is.

2010. november 16., kedd

Az a drága kenyér

Ma elmentünk megnézni a gymboree-classes nevű helyet Bangsarban. Erről egy saját posztban részletesebben majd...

Bangsar az igazi expat közeg, ahol a supermarketben Hungarian!!! édes paprikát is lehet kapni. És mert pörköltre vágyunk, vettünk is. 500 forint volt, ami itt nem olcsó, de ezen a helyen egy bébiétel is 1000 foritn körül van átszámítva. Dani nem is szeret idejönni. Nem csodálom, de ha csak itt lehet kapni pl. paprikát?...

Anyukám kenyeret keresett, de nem talált. Azután felfedeztünk egy svájci pékséget a boltotn belül, avová belépve meglepő módon nem az az édes illat fogadott, ami oly jellemző a helyi pékárukra. Volt rendes chiabatta, és kenyér is, meg croassont. Vettünk.

Négy pici buci, egy félkilós kenyér és három croassant.
Fizettem ezekért összesen 72 pénzt, vagyis nagyjából 4700 forintot.
Ó bárcsak már megérkezne a kenyérsütőőőnk!!!!!

Update... nem hagyott nyugodni ez az összeg, előkerestem a blokkot. 24.20 az a 72 píz... vagyis "csak" kb. 1500 forint volt az, nem 4700... mégse vagyok olyan fanatikus. Azért a meggyes táska elég jó volna ;)

Otthonkérdés

Néhány átforgolódott éjszaka után úgy tűnik, billent a mérleg.

Hogy tisztábban lássam a döntések okait, szépen sorba vettem, hogy mik voltak a szempontok.
Több kardinális is volt (Dani munkahelye és a lakás közti távolság, opcionális óvoda a gyerekeknek, és a közeg), ezeket nehezen tudtuk azonnal átlátni, amikor egy egy lakást megnéztünk.

Végül az utolsó körben azt tartottam szem előtt, hogy egy közeget találjunk elsőként, amiben hosszú távon képesek vagyunk látni magunkat, ismerve az erősségeinket és a gyengéinket egyaránt.
Erősségen pl azt is értem, hogy nem riaszt el, ha autózni kell nekem is, ha nincs karnyújtásnyira pláza, vagy tömegközlekedés, gyengeségen pedig pl. azt, amennyire zajérzékeny vagyok, amennyire a gyerekeknek szükséges a nagy tér kívül és belül egyaránt.
Részemről otthon egy tanyán volna a legjobb, már ami a csendet illeti. Emiatt minden condóban gyomorgörcsöm volt, a kiszámíthatatlansága miatt, mikor honnan kopognak, zörögnek... Illetve mindkettőnknek kell az intim tér, ami egy kisebb lakásban nem nagyon van. Sőt egy egy ilyen hatalmas komplexumban még az udvaron is elvétve, pedig mennyire szeretünk csak úgy sétálni egyet... nem belebotolva lépten nyomon ismerősbe vagy ismeretlenbe.

Az elmúlt héten két újabb kört futottunk, a már említettek mellett, amelyekből idő közben több kizárásra került, részint az élettér nyújtotta intimitás hiánya, részint az izoláltság érzése miatt. Mert persze azért az intimitásnak is van határa, néha bizony kell, hogy lehessen beszélgetni, találkozni a családtagjaimon kívül is emberrel, és az sem baj, ha ez egy felnőtt...vagy kettő.

Végül két, egymástól nagyon különböző irányt hagytunk nyitva.
Az egyik egy Condo, a Li Villas, (képek itt) Dani törzsmunkahelyéhez 2km-nyi távolságra, négy 20emeletes épület, nagy, zöld kerttel, benne két játszó, csúszdás gyerekmedence, kisbolt és mosoda, squashpálya. A sorompón kívül kertes házak, a közelben plázák, A Tulip 7 percre, úgyanúgy, ahogy néhány pláza. A lakóközösség zöme expat, sok a német, mert itt a siemens, de vannak angolok, és ausztrálok is. Kétszer jártunk itt, mindkétszer kizárólag fehérekkel találkoztunk.
A második látogatás alkalmával egy háromszobás lakást néztünk meg, szuper konyha, és ami itt nem jellemző, egy kád is (itt többnyire zuhanyzók voltak csak). A szobák mérete viszont épphogy elegendő, nemcsak a bútorainknak, hanem magunknak is. Ismerem a gyerekeimet, biztos vagyok benne, hogy egy másfél óra után már az ajtóban toporognának, hogy menjünk... Ha pedig bárkit vendégül szeretnénk látni az egyetlen opció, hogy a közeli szállodában bérel apartmant, ami nem igazán az, amit elsőre gondoltunk... bár lehet akár előnye is.

A másik lehetőség ennél sokkal vadregényesebb. Ez Gita Bayu.
A város szívétől nagyjából 20 km-re (bár a közlekedés elég hektikus, mert csúcsidőben lehet akár egy óra is az út, gyér forgalomnál negyed óra volt visszaérni a szállásunkra) egy kis sziget, a maga amúgy hatalmas területén ősfákkal, két kis tóval, önálló házakkal.
Bárki, akivel beszéltünk és nem ott lakott, óva intett bennünket attól, hogy ide tegyük a székhelyünket.
Mert: Messze van a belvárostól, mert a sorompón kívül nincs semmi, illetve ami van, az nagyon "local". Ez az a környék, ahová az angol gyarmatosítás idején a kínai munkásosztályt kiköltöztették, és ez a hatás a mai napig érezhető. Vagyis nem egy ötödik kerület... Nincs a közelben csillogó bevásárlóközpont, és a két nemzetközi iskolán kívül nemigen van lehetőség a gyerekeink közösségi életének megoldására.
Vagyis az első impulzusok alapján nagyon ijesztő volt a gondolat, hogy ezt válasszuk.
Pedig a közeg az, amit kerestünk.
A ház olyan és akkora, ami jóleső, és budgeten belül van. Ide bármikor meg tudunk hívni akár egy teljes családot is, kényelmesen elférünk.

Az első ottlétünk lelkesedését egy nehéz éjszaka követte... Az autópályáról lekanyarodva igazi ázsiai hangulatot árasztó, kicsit kopott emeletes házas övezeten kell keresztülmenni, ez nem az a környék, ahol szívesen tologatnám a babakocsit, ha már elég volt az idill odabenn. Hová adjam a gyerekeket? A helyiek közé, akik az angolt sem beszélik rendesen? Vagy mindegy,legfeljebb kínaiul fognak beszélni? És mi van, ha Dani naponta másfél órát áll majd a dugóban.

Nekiláttam iskolát keresni, és hamar ráakadtam az Australian International School-ra. Leültünk Danival, és újra átrágtuk magunkat a témán. Amikor a fizetése összetevőiről tárgyalt, az iskolát nem vették bele. Akkor még nem gondoltam, hogy ez ennyire fontos lehet. Ebben a felállásban viszont nagyon nagyon sokba kerül nekünk... És persze itt nemcsak Hannáról van szó. Ha őt kigazdálkodjuk fogösszeszorítva, de Mimit nem tudjuk, akkor felesleges gondolkodni. (most először éreztem, hogy mit jelent taníttatni a gyerekeket... anyagilag)
Pedig itt egészen biztosan azt kapná, amit adni szeretnék. Sportolnak, játszanak, nem túl nagy a létszám... és közel van.

Másodjára gyerekestül mentünk, taxival, út közben megnéztük az au iskolát is, a közeli bevásárlási lehetőséget is (nem volt annyira ijesztő, mint hittem, bár az alagsorban egy teljes kínai piaccal találkoztunk...), majd újra a házat, a halastavat, a medencéket, és találkoztunk egy ausztrál házaspárral, akikkel végre érdemi beszélgetést tudtunk folytatni, azzal kapcsolatban, hogy milyen az itteni élet.
Megnyugtató volt...
Van egy másik bevásárló egység is, ami jobb felszereltségű annál, mint amit mi néztünk, a közösségi házba terveznek játszóbölcsit, van balett 6 éven aluliaknak, és minden ünnepet megtartanak, így volt oktoberfest és lesz karácsony is. Vagyis van itt élet, expat is, sok gyerek és mégis elég nagy a hely ahhoz, hogy ha nem akarok, akkor nem muszáj folyton emberek között lennem.
Tény, hogy az itteni játszó nem elég szerintem, és a medence is sokkal kevésbé gyerekbarát, mint az eddigiek, de a ház, és a környéke összehasonlíthatatlanul több, és ránk szabottabb, mint bármi eddig.
A háznak két orvosolandó hibája van, az egyik a master bedroomban terpeszkedő beépített kingsize ágy, mert ezt a szobát szívünk szerit gyerekszobának keresztelnénk át, lévén ez a legnagyobb, és ehhez tartozik fürdőkádas mellékhelyiség, a másik, hogy fehér rolók vannak, pedig itt a függöny ezerszer praktikusabb volna, mert gyakorlatilag földig érő ablakok vannak mindenütt.

Ezen a éjszakán is forgolódtunk eleget, számba vettük az összes pro és kontra érvet Li Villas és Gita Bayu ellen és mellett, illetve eléggé lehangoltan vettük tudomásul, hogy legalábbis az első évben nem tudjuk finanszírozni az ausztrál sulit... Vagyis újabb óvodakeresés a feladat.

Hogy megnyugodhassunk, még egyszer megnéztük azt a Federal Hillt, ami még a belsőbb részen érdekes lehetett volna, de már egyikünknek sem volt szíve választottja, így ezt is elvetettük. Ezen a délutánon Robert, aki amúgy a segítségünk a költöztető cég által is elkísért, és nagyon flegma sítlusban sorolta Gita Bayu ellen szóló érveit. Mindketten eléggé lefagyott ábrázattal bújtunk vissza a csigaházunkba.... aztán megint forgolódtunk egy sort, aztán reggel lett.

És Robert reggel telefonált, hogy talált óvodát, és menjünk nézzük meg. Út közben kiderült, hogy a helyi kórház majdnem új, jól felszerelt, és bár nincsen magánklinika karnyújtásnyira ez éppen annyira jó, mint otthon egy jobb állami.
Az óvoda a Country Heights nevű telep bejáratától nem messze található, ez a terület egy kertes házas övezet, hatalmas ingatlanokkal, széles utakkal, nem költöznék ide, de az ovi kitűnő helyen van. Csendes, nagy kertje van, és a vezető is nagyon szimpatikus volt a maga kicsit határozott de meleg lényével. Ráadásul szépen beszélt angolul.
Arra is rá kellett jönnöm idő közben, hogy Malajziában nem fogok olyan ovit találni, ami kicsit is hasonlít az otthon megszokotthoz. Itteni viszonylatban viszont ez remek... mégha itt is kevés a szerepjátékra alkalmas eszköz...
Viszont csak fél napot mennének a lányok, és délután még mindig ott a lehetőség kimozogni, kijátszani magukat.

Megnyugodtam...
Sőt mivel odafelé egy kicsit eltévedtünk, autóztunk egyet a környéken, és már nem is volt annyira ijesztő. Itt is vannak nagyobb plázák, ezen a környéken vannak a nagy stadionok, köztük az úszó is, erről pedig eszembe jutott újra a lovaglás Hannának. Robert szerint két helyen lehet gyerekeket lovagolni taníttatni, az egyik épp CH, ahol az ovi is van... Kerekedik a dolog...

Délután leültünk Danival, és megszületett a döntés. Menjünk Gita Bayura. Próbáljuk meg amit tudunk, és meglátjuk, sikerül-e.
Először az ittlétünk során, a gyerekeink rendesen vacsoráztak, és időben elaludtak.

Perszehogy egy csomó kérdőjel van bennem... perszehogy drukkolok még mindig. Perszehogy fogalmam sincs, hogy tényleg jól döntünk-e... de mint ahogy azzal, hogy elindultunk Malajziába ráléptünk erre az útra, most folytatódik tovább... és hiszem, hogy mennünk kell. És azt is, hogy ez a mi utunk. Sokkal inkább, mint bent a városban.
Ja és van vonat.:)

Mostmár csak kitartónak kell lennünk, és elhinnünk, hogy sikerülhet... És ha igen, akkor nyitva az ajtónk. :)
Íme a közösségi ház és a környéke:

és a ház, valamint az utcakép, a háztól balra és jobbra:

Olyan jó volna olvasni a benyomásotokat...

2010. november 15., hétfő

Áron 11 hónapos



A képek ne tévesszenek meg senkit, a legsírósabb hónapot tudjuk magunk mögött.
Az elsőn a fogát gondoltam megmutatni, de azt hiszem épp semmi sem látszik. :) Csak az, hogy mennyire szereti a vizet. Bár mostanában ha egyedül fürdik, annak is kétségbeesett sírás a vége. Tegnap véletlenül sikerült belefelejtkezni a pancsolásba, és még cuppogós puszikat is dobált örömében. Lásd második kép.

Felülről 10 kiló, szerintem 80cm, és immár kétfogú.

Az alvásokkal ugyanúgy áll, mint otthon, mellettünk alszik... egész éjjel, lévén az egy darab kiságyat Mikolt kapta. Így éjszaka háromszor csatlakozik, majd forgolódik egy sort, és végül általában szájbarúg, vagy csak simán rámfekszik. Szeretem a közelségét, bár voltak már pihentetőbb éjszakáink is. Nappal egyet, vagy kettőt alszik, babakocsiban...

Az eddigi jó étvágya a múlté. Ha otthoni ízeket ehetne, akkor gyanús, hogy jól enne, de itt nem jó semmi. A fogzásra is foghatnám, de a pépest pont olyan fancsali arccal utasítja el, vagy löki ki a szájából, mint a darabosat. Sokszor ötletem sincs, mit adjak neki, mindent végigpróbálunk, és van, ami sikerrel a pocakjába jut, és van, ami semmi esetre sem.

Sírós. Érzi a feszültebb mamát, az idegen környezetet, nem szereti, hogy állandóan izzad (téli gyerek), nem szereti a kőpadlót, viszont szereti a lépcsőket, a medence szélén pancsolni, és mindenek felett kézben lenni... Szegény anyukám...

Beindult a beszélőkéje is, ammm mondja ha enni kér, appa, mondja a lámpára, és ha mi mondjuk, lámpa, ragyog a szeme, és mosolyog elégedetten.
A mozgásával kapcsolatban igyekszem gyakorolni vele, de nehéz dió, mert nem szereti. Persze nem ez a lényeg, hanem hogy csináljuk, de jobb volna még többet, még jobb kedvvel ügyesedne.
Jó volna, ha Kornél itt lenne velünk, hiányzik a heti rendszeresség, és látom, hogy sokat ül a lába közé, sokszor előre felé esik, nem a popsijára huppan, hogy ha kapaszkodót talál, akkor húzza magát, és ez nem jó így.

Gyerektársaságban, idegen helyen kivirul, felfedez, mindent megvizsgál. Aminek nagyon örülök, hogy nem akar mindent a szájába venni...

Erős, és egyre erősebb, kitartó, alapvetően kiegyensúlyozott, mosolygós (úgy szeretném ezt a mosolygósságot minél gyakrabban látni...) édes kis bogár, a nagy fehér buksija és a kék szemei az itteniek arcára mindig mosolyt csalnak, mi pedig hitetlenkedve nézzük, milyen kis csibész, mekkora kisfiú már.

2010. november 14., vasárnap

KLCC feketén fehéren

Péntek késő délután, miután Dani befejezte az első heti munkát, felkerekedtünk és bementünk a belvárosba. Péntek lévén hatalmas volt a forgalom, a muszlimok délben imádkoznak, ilyenkor a munkahelyekről is hamarabb elmennek, aztán van, aki vissza se megy már. Ilyenkor akkora a városban a forgalom, hogy a taxis, mikor meghallotta, hogy Dani hová szeretne hazajutni, azt javasolta, menjen inkább kötött pályással.

Így mi is ezt választottuk, a rapidKL-lel utaztunk, amin olyan hűvös van, hogy a gyerekekre hosszúujjút és vékony sapit adtam. (aki gyerekkel jön, az jó, ha ilyen esetekre bekészít egy egy melegebb darabot... nekem egy kendő is megtette)
Az ikertornyok szomszédságába igyekeztünk, ahol egy gyerekmedencés játszóterezés volt a program. Fejkendős női parkőrök vigyázzák a rendet, ami azt is jelenti, hogy síppal a szájukban jeleznek, ha valami olyat csinál a látogató, ami veszélyes, vagy tilos. Pl. pároknak kézenfogva sétálni..., vagy kamaszoknak a hintára ráülni, illetve a víz partját jelző kék mozaikon belülre cipővel lépni.

A popsitörlős dobozunkra is árgus szemekkel vigyáztak, amikor anyukám egy padon felejtette, betették a megőrzőbe, itt épp a wc volt ilyen.

A közeg amúgy teljesen jól funkcionál, bár sötétedés után nincs pancsolás, és a játszó felénk nem kapna eu konform minősítést, ráadásul egy kicsit a kevesebb több elv alapján használhatóbb is volna, egymás hegyén hátán vannak a mászókák, három gyerekkel egymagam nemigen mertem volna megejteni ezt a látogatást. Szempillantás alatt szem elől téveszthető a gyerek a játékrengetegben.

Hazafelé az állomáson vacsoráztunk, (mindannyian eléggé elfáradtunk a héten, és reméltük, hogy leegyszerűsítjük a dolgunkat egy kellemes, és gyors vacsorával házon kívül) de inkább egy tapasztalattal lettünk gazdagabbak, ami így szól: Ne úgy értsd az ételt, ahogy a menükártyán látod... Mert a spagetti vízben úszott, inkább egy tofus tésztalevesre emlékeztetve, bár Hannát ez láthatóan cseppet sem zavarta.

A második

Bal alsó egyes.
Két napja kétfogú Áron, és szerintem hamarosan követi a többi is... nagyon szenved szegény...

2010. november 13., szombat

Ma nem írok

Mert elfáradtam...
A taxival hazafelé jövet (mindahányan belepréselődtünk és ki-be szálltunk 5 órán át sokszor) azon gondolkoztam, hogy az életünk jelenleg olyan, mint egy folytatásos teleregény, és valószínűleg sokan vannak, akik várják a folytatást :)
De ma nem írok... pedig sokminden történt, lakásügyben, oviügyben is, és jó dolgok... vagyis remélem, hogy jók. De már annyiszor volt ilyen érzésem, hogy most egy kicsit várok, mielőtt kikotyognám...
Azért írhattok, hogy nemáááár!!!

2010. november 11., csütörtök

Totally confused

Így szép magyarosan...
Kis szüttyögés következik, előre is elnézést érte...

Mikolt jól van :)
Áron köhög, Daninak tegnap láza volt. Dani jobban van, Áron szegény nehezen viseli az itteni viszonyokat. A foga is kínozza, nagyon sokat sír, és szerintem utálja a kő burkolatot az apartmanban, mert ha odakint a melegben leteszem, szó nélkül és sokat eljátszik, de idebenn egy rémálom.

Nagyon nagy ez a város. Nem vagyok hozzászokva. És nem annyira szeretem, hogy a rengeteg választási lehetőség illúziójában a lényeges dolgok nehezen jönnek szembe. Nem szeretem, hogy az egyetlen normális program, ha bemegyünk egy bevásárlóközpontba, és keresünk valamit a gyerekeknek,a mivel eljátszhatnak... Mert a házban, ahol lakunk nincs játszótér. Kicsi a kertje is, és a medencéken kívül nincs nagyon más opció. Még az utcára sem tudunk nagyon kimenni, mert nincs hova, de erről már írtam.

Nincs kéznél semmi. Vagyis persze a bőröndök tartalma igen, de ez elég csekély ahhoz, hogy lekössön három apróságot.
Nagyon hiányoznak a saját dolgaink, és legfőképpen az a tudat, hogy van "otthonunk".
Két hete folyamatos lakáskeresésben vagyunk, én minden éjjel az éppen aktuálissal álmodom. Most négy olyan van, amiről el tudom képzelni, hogy hosszú távon az életterünk legyen, de ha az egyiket elengedem, azonnal hiányzik. Mintha még mindig azt a kirakóst szeretném, amiben én válogathatom össze, ami számunkra fontos.

Vidéki lány vagyok. Ráadásul négy éve már azon a helyen éltünk, ahol felnőttem. Elképesztő biztonságot adott az ismerősség, és Daninak is könnyű dolga volt, hiszen csak engednie kellett, hogy megismerje azt, ami nekem magától értetődő volt.
Itt, ha megnézünk valamit, akkor azonnal az az érzésem, hogy muszáj látnom a környéket, sétálnom a környező utcákban (már ha van olyan), megnéznem magamnak a boltot, az óvodát, a játszóteret, és elrendezni a fejemben, hogy mihez mi van közel, vagy messze. Autó nélkül ez nem megy. Autónk pedig pillanatnyilag nincs. Taxival mehetnénk, de egy cseppet sem egyszerű a gyerekek napirendjébe egy ilyen programot beiktatni, gyerekülések nélkül, melegben, fogalmam sincs, mikor.

Pedig annyira vágyom rá, hogy megszüljük a döntést, néha úgy érzem, jobb volna, ha valaki azt mondaná, ez az, tessék, be lehet költözni, mert akkor bosszankodhatnánk azon, hogy miért pont ezt, vagy így, de megtanulnánk élni ott, és kész. Így a miénk a felelősség. Méghozzá elég hosszú távon. :)

Egy biztos, ez egy új élet. Rengeteg kihívással, és még mindig a túlélésre hajazva...
Otthonra vágyom... Az átmeneti állapotból egy picit sok volt már az elmúlt három hónapban. :) Persze a biztos pontok, az igazán lényegesek megvannak, de tényleg vágyom a keretekre is. Meg aztán arra, hogy tartalommal tölthessem meg. Még mindig idő... Türelmetlen vagyok?

2010. november 10., szerda

Apróságok

Hanna tudja, mi a helyes válasz arra a kérdésre: What's your name...

A nagyobb áruházak éttermes részein minden környékbeli ország, illetve az itt élő nációk nemzeti ízei mind megtalálhatóak, így lehetséges egy vacsorán belül elfogyasztani indiait, thait, malájt és tejszínes csirkés tésztát. Teljesen autentikus fűszerezéssel.

Nőknek nem illik kezet nyújtani. Ha férfi nyújtja, illik viszonozni.
Ha egy férfi nem nyújt kezet, akkor is mosolyog, nagyon intenzív metakommunikációval jelzi, vette, hogy köszöntöttük egymást, is bólint is egyben.

Nem illik mutatóujjal mutatni. Ehelyett zárt ujjakkal, az ökölre helyezett hüvelykkel mutatnak. Nehezen szokom meg. :)

Az indiaiak beszélnek a legjobban angolul, és ők a legkedvesebbek.
Persze mindenki kedves, Ázsiában az arc nagyon fontos. Átvitt értelemben is. Arcot veszteni mogorvasággal, hangoskodással nagyon megalázó dolog. Így inkább zavarukban is mosolyognak.

A gyerekeket mindenki megnézi, megsimogatja. Nem vagyok fogdosásellenes, de azért az szokott zavarni, hogy a legtöbben az arcukhoz nyúlnak, vagy a kezüket fogják meg. Jobban esne, ha a fejüket simogatnák... vagy a hátukat :)

Mielőtt megérkeztünk, csak sejtettem, mennyit kapnak a gyerekek itt. Mostanában naponta kapom magam azon, hogy Hannának már van fogalma arról mit jelent indiai nőnek lenni, legalábbis külső alapján, és hogy milyen sokféle íz van a világon. Ő pedig ezeket ki is próbálja. Egészen érdekes dolog itt nem turistának lenni, hanem szépen lassan belefolyni az életbe... Azért még nagyon nagyon az elején vagyunk...

Hanna negyedik születésnapja

Csakazértis elkezdem, mert muszáj, hogy meglegyen...

Óvodai körkép

Mint az egyik legfontosabb dolog, az óvodaválasztással, legalábbis a kereséssel már otthon elkezdtem foglalkozni.
Otthon nagyszerű dolgunk volt, hiszen az ovit éppen felújították, Hanna akkor ment, amikor szerettem volna, és bár a sok újdonság között sokszor voltak operatív fennakadások, Csillához járhatott, és ez volt a leglényegesebb mindenek felett.

Tudtam, hogy ilyen csak egyszer adódhat az életünkben, hiszen több Csilla nincs, és lehet hasonló, ugyanaz biztosan nem lesz. Ennek ellenére nagyon reményteli volt az a "találkozás", ami Geraldine és köztem történt úgy két hónappal ezelőtt.
Mivel Hanna nem beszél csak magyarul (eszem ágában sem volt az anyanyelvén kívül másra tanítani nagyon korán), úgy éreztem, az volna a legjobb, ha kislétszámú helyre mehetne, lehetőleg olyan gyerekek közé, akik szintén hasonló cipőben járnak, vagyis nem őshonos helyiek.

A Taska Tulip a honlapja alapján, az fent lévő hanganyagot többször végighallgatva, és Geraldinenal folytatott levelezésünk alapján is úgy tűnt, a legjobb a sok lehetőség közül. Bíztam benne, hogy a Tuliphoz közel találunk majd otthonra, és hogy itt helyben is annyira jó benyomásom lesz majd a helyről, mint ami kialakult előzetesen, látatlanban.

Malajziában egy kicsit más a rendszer, mint nálunk. Az egyik oldalon az ún. nemzetközi iskolák állnak, akik preschool rendszerben kezdik meg a működésüket, vagyis 3 évesen már mehet a gyermek, majd ott folytathatja az iskoláit, egészen az egyetemig. Van ebből francia, ausztrál, angol, német is, az árak pedig az otthoniakkal vetekszenek, csak a regisztrációs díj nagyjából fél millió forint, és ekkor még semmi sem történt, csak a füzetbe tollal beírták a gyerek nevét. A honlapok alapján persze fáj a szívem, hogy erre nincs pénzünk, mert zseniálisan felszerelt, jól képzett tanárokkal ellátott, minden igényt kielégítő egységekről van szó, de nem vagyok benne egészen biztos, ide járni nem jár együtt némi státuszdologgal is, vagyis nyilván ezeknek a gyerekeknek a szülei golfoznak, szabadidejükben vitorláznak, és még sorolhatnám... vagyis nem pont a miféle életet élik. :)

Vannak helyi bölcsődék, és óvodák, ezek államilag támogatottak, ide viszont nem nagyon vesznek fel jöttmenteket.
És van a harmadik féle, ami fizetős ugyan, de megfizethető, sokszínű és általában Montessori módszerrel dolgozik. Ez itt valamiért nagyon hangzatos, később kitérek rá, hogy szerintem miért reklámozzák...

Összehasonlítva Magyarországot és Malajziát, úgy látom, hogy nálunk sokkal több figyelmet kapnak a gyerekek a mozgásfejlődésük során, nagyobb hangsúllyal fejlesztjük őket e téren, mint itt. Fura volt, hogy a nyilvános játszótereken nem nagy a tolongás. Persze nagymelegben senkinek nincs kedve az utcán játszani, de azért vannak árnyékos helyek is, amik kifejezetten alkalmasak volnának arra, hogy egykorúak társaságában együtt mozogjanak, ismerkedjenek, ügyesedjenek a gyerekek.
Nos tegnap Josephyvel lakáskeresőben beszélgettem, ő pedig azt mondta, hogy épp úgy, mint az usában, itt is annyira féltik a gyerekeket az esetleges balesetektől, hogy inkább nintendot adnak nekik, mintsem engedjék, hogy egy magas mászókán lógjanak naphosszat... Kezdtem érteni, miért kerekedett el a múltkor egy anyuka szeme, látva Hanna amúgy tényleg elég extrém bravúrjait.
Viszont ahol nincs kereslet, ott a kínálat is csökkenni kezd...
Ez persze nem teljesen igaz, mert épp a Lake Gardens parkban két nagyobb játszó is van, az egyik példul hihetetlen szuper, de a városban nagyon nyitott szemmel kell járnom ahhoz, hogy találjak valami izgalmasat a gyerekeimnek, és ha van is, kihalt... Homokozó pedig egyáltalán nincs sajnos... Pedig mennyi mindent fejleszt a homok...

És hogy ez miért tartozik szervesen az ovi témához?
Nektek egészen biztosan nem kell becsuknotok a szemeteket ahhoz, hopgy az ovi szó egy épületet hívjon, termekkel, az előtérben öltözővel, és egy nagy udvarral, számtalan (most a minőségre nem térek ki...) eszközzel felszerelve.
Nos én is úgy hittem, ez az alap mindenhol. Hiszen annyira magától értetődő, hogy egy gyereknek kell a tér, kint és bent is egyaránt, kell, hogy inspirálja a közeg, vagyis sokféle, egymástól lényegesen eltérő játékra van szükség... szerintem nagyon fontos az óvónők kreativitása, de a gyereké mégannyira, és ha nincs előtte a hova, akkor nem indul... legalábbis a többség.

Ehhez az axiómámhoz képest úgy tűnik, hogy a helyieket speciel egyáltalán nem zavarja, hogy nincs nagy kert, ahol a gyerekeknek lehetőségük van kirohangálni magukat. Ha pedig van, akkor abban egy közepes méretű, nem túl összetett mászóka és maximum két hinta van. A Tulipban pl. még ennyi sincs... Pirinyó kert, használaton kívül (gondosan bekerítve, hogy a gyerekek ne tudjanak szem elől tévesztődni), és az előtetős teraszon egy kisebb mászóvár, pici csúszdával. Persze Taska a neve, vagyis bölcsi, és tényleg nagyon figyelnek rájuk és óvják őket, de a Tadika, vagyis óvoda sem volt jobban felszerelt, ahogy én láttam.

A másik furcsaság, a szerepjátékok teljes hiánya. A Tulipban nem láttam babakonyhát, babaházat, ellenben sok logikai játék volt, és a teret nagyjából elfoglalták a kisszékek, rengeteget énekelnek, festenek, rajzolnak, mintha ezeken a képzeleti folyamatokon keresztül vezetne egyedül az út a fejlődéshez.

És ez nekem nagyon fura. Sőt ijesztő... Hiszen mintha, meg szerepjátékok nélkül nem tudom, hogy hol marad a fantázia, egészséges-e mindezt negligálni, és nem látom az okot sem. Készülök írni egy levelet Geraldinennak, és megkérdezni tőle, vajon mi az ok, hiszen amúgy a közeg, az emberek és minden más (kivéve a tisztaságot, ami azért hagy nem kevés kívánni valót maga után) nemhogy rendben van, hanem elváráson felüli. A gyerekek édesek, és épp akkor voltunk ott, amikor a szülők érkeztek a kicsikért, egytől egyig szimpi, kedves, tisztaarcú felnőttek voltak, mind külföldi... Így aztán tényleg nem értem.

És félek Hannát egy picike helyre adni (korosztályonként vannak külön helységekben, ezek egyenként úgy 20 nm-eresek, és bár maximum 6 gyerek van benne, mégis zsúfolt érzésem van, volt), ahol bár csak fél egyig lehet (eddig tart a hivatalos "oktatás"), nem tudom meddig tartogat számára újat. Mintha most meg átesnék a ló másik oldalára, és inkább adnám egy helyi hodályba, csupa maláj közé, ahol ő az egyetlen kékszemű, de van tér, és lehet rohangálni, és mit bánom én, ha négy évesen elkezdik neki a betűket tanítani (mert itt az a rendszer) viszont éri elegendő inger.

Így aztán nagyon nagy a dilemmám... Végignézve újra egy halom honlapot, mindenhol a nyelv, meg a logikai készség, meg a természet elfogadása volt a hangsúlyos, de sehol egy mondat a mozgásról... Holott ez itt egy egészségesen élő, alapvetően sportoló népség. Minden condoban van konditerem, teniszpálya, egészségesen esznek... Újabb kérdőjelek. Jó volna kibogozni.
Mert persze azt is lehet, hogy délutánonként én viszem őket különórákra, de egyelőre nem találtam semmi használhatót, mondjuk lovaglást (amit igen, ott 6000 ft egy óra...), vagy úszást... de lehet hogy csak én vagyok béna. És őszintén szólva jobban szeretem, ha délelőtt érik az ingerek és délután már csak lecseng, mint fordítva...

Itt tartunk most, pedig annyira bíztam benne, hogy megvan amit kerestem...
Fogalmam sincs, hogy merre tovább, elmentünk néhány nagyobb ovit megnézni kívülről, az udvar nem volt kecsegtetőbb, viszont mind főút szomszédságában volt... zajos, büdös.
És látom, Hannának nagyon hiányzik, kell az ovi.
Lassan pedig Miminek is... A tulip mellett persze az is szól, hogy oda együtt is járhatnak.
Nem tudoooom...

Második a sorban

Mimi lázas...
De legalább van már belladonnánk.
Remélem hamar túl lesz ezen ő is, és kicsit lehúzhatjuk a betegség rolót...

Áron első fogacskája

Még kilenc hónapos se volt, amikor azt hittem, napokon belül fogas kisfiú lesz, és azóta is hiába vártam, hogy az alsó ínyén a két hatalmas duzzanat egyszer csak kocogjon.
Bezzeg a felsőket nem nagyon vizsgálgattam, azok nem is igazán látszódnak.
Ez lehet az oka annak, hogy bár egy hete megállás nélkül sírdogál, megy a hasa és folyik az orra, közben ömlik a nyála és mindent a szájába gyömöszöl, én meg kellőképpen sajnáltam, meg magamat is egy picikét... mégsem gondoltam volna, hogy túl vagyunk az elsőn. Annál is inkább, mivel a lányok alsókat növesztettek először...

Ma délelőtt aztán gondoltam egyet és szemrevételeztem az összes lehetőséget a szájában, a kislányok asszisztálásával, és ott volt. Az első, a jobb felső egyes, talán már pár napja itt ott lehetett, és mi észre sem vettük. :)
Most aztán annál nagyobb az öröm. :)
Fénykép még nem készült :):)

2010. november 9., kedd

Kis hazai :)

Kicsit több, mint egy évvel ezelőtt egy álmom vált valóra (mostanában már csak ilyen az élet... ), amikor elvittem az egész családot Biró Virághoz, hogy végre egyszer olyan képek készüljenek rólunk, amin én is rajta vagyok, no és nem utolsósorban valaki olyan szemén keresztül, aki gyönyörűen látja a szépet.

Fantasztikus képek születtek, néhány azóta is a falon van/volt...
És már akkor tudtam, hogy amint Áron is velünk lesz, hiányozni fog a kis feje a képekről... Mióta megszületett, vártam a megfelelő alkalmat, hogy az immár öttagú család egyszer újra felkerekedjen és elmenjen Virághoz.
Végül majdnem napra pontosan egy év elteltével megszületett bennem az elhatározás...
Aztán pedig a képek.

Virággal egyetértésben úgy gondolom (ő azt mondta, hogy nagyon büszke erre a sorozatra), hogy nagyon jók lettek, választani sem nagyon tudok a zseniálisak és a még zseniálisabbak közül.
Virág idén is elképesztő türelemmel volt felénk, pedig mondhatom, nem egyszerű mutatvány egy bolhakupacot rábírni, hogy maradjanak egyhelyben, pláne egy olyan helyen, ahol két csoda gyerekszoba is teljesen felszerelve minden földi jóval vonzza a gyerekeket. :):)
A közös "munka" eredményét itt lehet egytől egyig megcsodálni, itt pedig egy kis válogatás a szívemnek legkedvesebbekből:

2010. november 8., hétfő

Mimi első angol szava

Annyi írnivaló lenne, de a gyerekek ma este fél egykor aludtak el... pedig már átálltak.
Többek között kellene írnom az óvodalátogatásról, meg a Biró Virág képekről, és Hanna szülinapjáról, meg Bangsarról és Dani első munkanapjáról... De elmúlt éjjel egy óra, és én lassan lefordulok innen.

Ezt a kis szösszenetet még leírom...
Voltunk az oviban, ami persze össze sem hasonlítható tisztaságában és felszereltségében a mi drága otthoni óvodánkkal, viszont az emberek zseniálisak. Nincs játékkonyha és babaház, viszont van rengeteg mosoly és nyugalom és kedvesség. Vannak dilemmáim, de ez egy másik bejegyzés témája lesz.

A lényeg, hogy mivel csak beestünk, a vezető valakikkel épp beszélgetett. A gyerekeim nekiláttak felfedezni a terepet, és hamarosan érkeztek a szülők is a gyerekekért. Lassacskán kiürült az ovi, én pedig leülhettem beszélgetni a vezetővel, közben anyukám játszott Áronnal és igyekezett szemmel tartani a lányokat.
Mielőtt eljöttünk, Mikolt egy kis házban bújócskázott másik három gyerekkel, nagyon élvezték, hogy becsukhatják magukra a kis ház ajtaját.

Nagy sokára mi is eljöttünk (végre gyerekek között voltak az enyémek, látszott is, hogy pótolják a kiesett időt, szívják magukba az élményeket) toltuk a babakocsikat, az egyikben Mimi, aki egyszer csak kinéz, és azt mondja:
Peekaboo!
Visszakérdeztem, és újra mondta. :)
A két gyerekünk immár két angol szót tud, pedig még nincs egy hete, hogy megérkeztünk... Felköthetem a gatyámat :):)

Nincs is meleg

Olyan nagyon... Persze, otthoni viszonylatban novemberhez képest azért ez jó meleg, de itt nem érzem, hogy perzselő nyár van. Az ősszel az esős évszak is kezdetét vette, ilyenkor akár 26 fokig is esik a hőmérséklet.
Az egy napos bezártság után tegnap este lementünk a kertbe, hogy Hanna egy kicsit levegőn legyen. Akkor épp hőemelkedése volt, először és utoljára aznap egy fél órát, feküdt a nyugágyon, és mesét hallgatott. Közben a kicsik a homok helyett a medence szélén meregettek a vödörbe, és bár idővel Mikoltról lekerült a ruhája, szívesebben láttam volna rajta pólót.

A betegségről... egészen biztos, hogy torokgyulladás volt, a láza szépen elmúlt, a manduláit még mindig duzzadtabbnak érzem. A homeos orvos dr. Nik Omar, a honlapon a telefonszám is megtalálható. KL-ben szombatonként rendel, de telefonon elérhető. Nagyon jó élmény volt beszélni vele, teljesen megnyugtató, és bár tényleg nem látta Hannát, ennek ellenére azt gondolom, ez a mi utunk hosszútávon.

2010. november 7., vasárnap

Magyarország

Szép lassan eljutottam odáig, hogy sikerült néhány blogba beleolvasnom... ha kommentelnem még nem is mindenhol, de legalább visszatér egy szelete a világomnak.

Nem telt el sok idő, mióta repülőre szálltunk, így nem mondhatom, hogy honvágyam van, mégis valami kellemes bizsergés fog el minden alkalommal, amikor Szilvi a paprikás csirkéről ír, vagy Vera az auchant emlegeti. Ha pedig képet látok, hirtelen mintha otthon lennék, elenged az összes izmom, béke lesz.
Azt hiszem ilyen lesz ez még jó sokáig. Hiszen itt minden nagyon új, és annak ellenére, hogy erős koncentrációt igényel, de végül azért nem reménytelen hazai ízeket főzni, mosolygok azon, hogy a sushi pl. mennyivel magától értetődőbb, mint a töltött paprika. :)

Azt gondoltam, a legnehezebb az lesz, hogy egy időre elvész a lehetősége a talalkozas lehetosege. (sajnos ez egy uj notebook, es egzelore ekezet nelkuli... holnap megprobalom bealltani a magzar ekezeteket, most nem talalom...)
Es nem... Mert persze hianyzik, hogy bármikor (közben sikerült megoldani :)) megölelgethessem megbeszélhessem, átmehessek, megkóstolhassam... stb. De a legfontosabbak elérhetők. Mert kapom a visszajelzéseket, leveleket, és hamar nyár lesz.

Inkább megtanulni a helyet, segteni a csöppeknek hogy nekik könnyebb, jobb, élhető legyen az itt. Miközben mosolygok és könnyed vagyok és nyitott és nem zavar, hogy a 23.on lakunk és még mindig állott a szag, és nem működik a mosógép...

Azért egyre könnyebb, minden nappal. Emlékszem, amikor első este álltam kint a teraszon és fogalmam sem volt, mit látok... Ma már tudom merre van Bangsar és Mont Kiara, mi az a nagy épület balra és ha kilépek a házból nem fog el a rettegés, hogy meg kell szólalnom. Sőt, vigyorgok magamon, aki odahaza megfogadta, hogy csak semmi nyelvkeverés, itt meg simán használom, hogy soping mól, meg édzsenszi... hát ez van.

És hiányzik az ősz, tényleg. A sapkasál, meg a hideg, meg az avar. Ági, hogy játszunk itt Kendereckit? :):)
Viszont olyan jó, hogy van ez a blog... meg Ti kedvesek...

2010. november 6., szombat

Hanna lázas

Már délelőtt dölöngélt, de csak azt gondoltam, fáradt. Aztán a délutáni alvásból hőemelkedéssel ébredt, 38.4 nél állt meg.
Annyira értem, hogy ez micsoda, és mégis olyan nehéz a szívem, hogy azt sem tudom, itt kihez fordulhatnék.
Szerencsére az otthoni doktornénink email címe megvan, írtam neki, és elkezdtem kezelni is, de válasz még nem érkezett. Nem vagyok teljesen kétségbe esve, holnapra, legkésőbb holnap utánra elmúlik a láz, csak a torkába nem tudok annyira ügyesen benézni, bár pirosnak látom, és érzem, hogy duzzadtak a mandulái is...

Kapott ferrumot és gelsemiumot, de belladonnát nem hoztam, mert Hanna eddig nem produkált erre a szerre jellemző tüneteket... kivéve ma... Így occillot kapott, amiben van valamennyi, és itatom állandóan.
Hanna jó beteg, talán emiatt is vagyok nyugodt valamennyire, mert ilyenkor fekszik, iszik, és alszik.
Én pedig villámtempóban nekiláttam a helyi segítséget megkeresni. Épp szombaton... ez a mi keresztünk...

Az első "igazi" nap

Ami a programokat és azok egymásutániságát illeti.
Áron reggel nyolckor, a lányok pedig kilenckor keltek.
Tojásrántotta volt a reggeli, aztán én kóvályogva (hajnali négyig nem tudtam elaludni, részben a lakások kattogtak a fejemben, részben zaj volt... részben meg mittudomén) megfőztem az első rendes ebédnekvalónkat, hagymalevest.
Dani húst sütött, Áron sírdogált, a lányok játszottak, anyukám kikapcsolt, és jöttek a takarítók is. Mint egy rendes szombat délelőtt odahaza, csak Éva néni nélkül...

Délelőtt a Lake Gardens parkban jártunk (nagyjából a mi Margit-szigetünk), hatalmas játszótéren játszottak a lányok, és egy fotósiskolába is beleakadtunk. Áront egy férfi kérdés nélkül felemelte, (ő mondjuk egy maláj vőlegény volt) és a menyasszonyával lefotóztatták magukat a gráfussal. Áron becsületére legyen mondva, derekasan csak szimpla szájhúzással tűrt, aztán mikor visszaadták (akkor megköszönték, hogy előbb elrabolták...) sírni kezdett... Nem csodálom, elég ijesztő volt nekem is az a sokaság...

A képen Áron kapaszkodás nélkül ácsorog, míg el nem felejtem megemlíteni :) Először a repülőn csinálta, azóta kicsit visszafogottabban gyakorol, de ügyes...

Egykor ebédeltünk, előtte lezuhanyoztam a lányokat, mint egy rendes nyári napon odahaza,és kettőkor elaludtak.
Kíváncsian várom a délutánt-estét...
Reméljük a legjobbakat.

Otthonkeresőben

Tegnap délelőtt hét lakást/házat szemrevételeztünk Josephyvel, aki egykor érkezett egy hétüléses autóval. Az eredeti tervvel szemben, ami úgy nézett volna ki, hogy a lányok délutáni sziesztáznak anyukámmal, mi pedig Áronnal hármasban indulunk útnak, a déli ébredés miatt megdőlt. Kicsit féltem, milyen lesz ez a délután az egész kompániával, de a félelmem tulajdonképpen alaptalannak bizonyult. Az összes gyerekünk példásan viselkedett, és nem elhanyagolható módon az ő szemükkel is tudtuk nézni a lakásokat.

Kuala Lumpur nem egy ősi, organikus város. A belvárosi rész a leginkább emlékeztet arra, hogy ázsiában vagyunk, itt van a kínai negyed, a maga bazárhangulatával, a "látványkonyháival", ahol azért kisgyerekkel már nem ennék...
Itt található a Petronas ikertorony is, körülötte a hightech parkokkal, sokemeletes felhőkarcolókkal, csillogó bevásárlóközpontokkal, amikben egytől egyig minden luxusmárka képviselteti magát.

Ebben a belső részben 1,3 millióan élnek, míg az összlakosság 7,2 millió fő. Vagyis a külső kerületekben, amelyek sokkal inkább szigetekre hasonlítanak, amelyeket nagyforgalmú highwayek szelnek keresztül-kasul, lakik a többség.
Bár van itt magas vasút, meg gyorsvasút, és néhány buszjárat is, az itt élők többsége autóval közlekedik. A klíma okán nem sok gyalogost látni az utcákon, a járdák többsége pedig nem is alkalmas (ha egyáltalán van) sétálgatásra.

Ezekben a külső részekben a leggyakoribb az ún. condo, vagyis lakópark, vagy a gated community, vagy sorompóval körbehatárolt lakónegyed. A biztonság (ami egyébként teljesen rendben van) itt elsődleges, szigorú őrök vigyázzák a sorompók mögött élők nyugalmát. A condók sokszor sokemeletes épületből (a tegnapi nap legmagasabbika 28 szintes volt), vagy épületekből és a hozzájuk tartozó kültéri egységekből, mint kert, medence, teniszpálya áll, és gyakori, hogy az épület aljában konditerem, mosoda, kis közért, sőt néhol bölcsőde is található. A kertes házak elég ritkák, ha vannak is, a kert nem nagy, hiszen elég korlátozottan használják errefelé a külső tereket. Délidőben szinte kihaltak ezek a közös terek is, és bár meggyőződésem, hogy mi kicsit másként élünk odahaza is, mint a többség, vagyis a mieink az extrém időjárás ellenére is kikívánkoznak, megértem, hogy nem lesz itt többhektárnyi területünk, amin füvet nyírunk majd... :)

Nos mindezek ismeretében indultunk útnak, ami felért egy kisebb városlátogatással is, nekem pedig óriási élmény volt sokféle, amúgy minőségében nyilván a lehetőségekhez képest minél inkább ránkszabott életteret látni. Út közben Josephy egy csomót mesélt, jó dolog helyieket is ismerni. Érdekes pl. hogy J., aki kínai, a malájokat egyszerűen csal "locals"oknak, vagy helyieknek hívja, pedig ő is már második generációs maláj állampolgár, ennek ellenére pl. saját üzlete nem lehet, csak úgy, ha betársul egy maláj maláj mellé. Ebből a szempontból J. és mi gyakorlatilag egyformán idegeneknek számítunk... Az "egységben az erő" jelmondat ebből az aspektusból nézve kicsit nehezen értelmezhető. :)

Node visszatérve a fészekrakásra.
Eredetileg négyszobás dolgot kerestünk, a gyerekeink számára, és az esetlegesen várható vendégfogadásra is felkészülve. Van viszont egy összeghatár, amin belül mozoghatunk. A kettő sokszor nem kompatibilis, illetve a minőség a négyzetméter számmal egyenes arányban nő, vagyis ha jót szeretnék, akkor az hat vagy hét szoba, és nekünk megfizethetetlen. Így is elég mellbevágóak az árak, nyilván a külsőbb részeken kicsit mérsékeltebbek, de a központhoz közel az átlag egy ilyen méretű lakás bérlésére nagyjából 6-8ezer ringit körül mozog, amit 70el kell szorozni...

Így aztán jön a kompromisszum, hogy kicsit kisebbet, de mégis elfogadható minőségben, és ha van rá mód, akkor olyan helyen, ahol még rövidtávú egy-két szobás apartman bérlésére is van lehetőség. Vagy ekkorát, kijjebb. És persze olyat, ahol nemcsak mi, hanem a gyerekek is jól érzik majd magukat, bár egyelőre az életünk itt épphogy alakulóban van, reményteli, de beálltnak egyáltalán nem nevezném.

A hét helyből kettőt elvetettünk. Mindkettő ugyanazon a condon belül volt, egyikben sem volt kád, a közös téren nem volt medence, és ez gyakorlatilag a helyiek fennségterülete volt. (emiatt a medencehiány, ők ugyanis nem fürdőznek...) Viszont az egyetlen olyan hely volt ez, ahol a játszó mellett füves téren szaladgáltak a gyerekek, Áronnak is ragyogott az arca a füvet csiszatolva...

Három másik lakást néztünk meg közel egymáshoz a Mont Kiara nevű részen, ezek közül kettő ugyanabban a 28 szintes épületben, amiből az egyik tetején egy medence is található. Amikor felmentünk megnézni, a lélegzetem is elállt, elég extrém megoldás, ilyen magasban egy olyan feszített vízű medence, aminek a széle nagyjából az épület szélével van egy síkban. Fantasztikus a kilátás, de a gyerekeimet biztosan nem engedném belemenni... pedig félős az nem vagyok.
A lakások egyébként tényleg nagyon jó elosztásúak, itt jellemző, hogy minden szobához jár fürdőszoba, és ami nekem különösen tetszik, hogy a nappaliból, ami általában kővel burkolt, le van választva egy kisebb tér, ez már parkettás, amit tanuló, vagy dolgozó, vagy játszórésznek hívnak. Zseniális.
Ami miatt ezek közül egyik sem az igazi, az a külső közös rész. Nem gyerekbarát, felnőttként szuper, de kicsikkel semmilyen. Sajnos. Illetve ebbe az országba érve újra földrengésparám lett, nem is gondoltam volna... konkrétan félek a 24. emelettől...

A Tiffanitól egy tömbnyire, a Kiara Villeben láttunk egy nagyon jó külső terű lakást, annak a belseje volt az, ami miatt elvetettük. A harmadikon, elég sötét, leárnyékolva a környező háztömböktől, nem volt túl beleszeretős. Viszont ahogy kiértünk az udvarra, a gyerekek élni kezdtek, Hanna vizezett is, többeket láttunk bringázni... Ráadásul ez az a környék, ahol sétatávolságra van egy kisebb egyszintes központ boltokkal, kávézókkal... Így itt keresünk még háromszobás lakást, kicsit feljebb... és akkor megint jön a magasságpara.

Volt még egy ház, egy zsákutca végén, a gyerekek mintha hazaérkeztek volna, leültek az utca közepén és levelekkel játszottak egy fél órát. Itt viszont nincs semmiféle közösségi tér, egy medence kivételével, ami kb. 15 háznyira van, elképzeltem magunkat, ahogy csomagokkal megpakolva lecuccolok a 32 fokban a hárommal, majd délben hegynek fel. Pedig a ház maga nem volt rossz. :)

És akkor a féltve szeretett kedvenc... Otthon ezt a környéket találtam az interneten böngészve, és bár akkor házat szerettem volna, ez most elérhetetlen. Viszont a condo része négyszintes, van benne kinti és benti játszó, jógaterem, konditerem, gyerek és felnőttmedence, a lakás szép, mondjuk épp háromszobás... és azt hiszem mind beleszerettünk. Kicsit hátkihúzós a minősége miatt, viszont rengeteg a lehetőség benne. A környéken ezen az épületen kívül (ahol összesen 40 lakás található) vannak még kertes házak, és néhány nagyobb ingatlan, de az egész buja zöld növényzettel és természetesen sorompóval zárt, innen bárhová csak autóval lehet eljutni. Vagyis egy egyszerű jégkrémezéshez is kocsiba kell szállni. Sétálni persze lehet, meg a házak között rengeteg a tér bringázni, motorozni, kicsit kíváncsi vagyok, hogy mi a hárommal mennyire lógunk ki az itt élők közül, akik 60 százalékban külföldiek.

Itt tarunk most, a jövő héten Dani már dolgozik, de még azért lenne mit nézni, én pedig minden órában elképzelem magunkat egyik másik helyen... Nehéz a döntés, pedig jó lenne mihamarabb meghozni. A legjobb egy kirakós játék volna, az eddig látottakból kellene egy mixet készíteni, kis füves kerttel, a közelben kisbolttal, amúgy pedig az utoljára említett Federal Hill minőségben, és nyugalmában.

2010. november 5., péntek

A gyerekekről

Az elmúlt napok szükségszerűen ügyintézéssel és túléléssel teltek. Egyik óráról a másikra igyekeztünk kitalálni, mit honnan szerezzünk be, mit együnk, merre induljunk, mivel tegyünk jót a gyerekeknek is, meg a hétköznapok beállításának is.
Természetesen a legnehezebb falat azóta is az átállás.

Ma volt az első olyan este, hogy mind a három fél 11kor már aludt. Áron a legjobb ebből a szempontból, ő csak nap közben sírósabb, mint szokott, szerintem zavarja a klíma, és nem szereti az itteni kosztot. Pedig a babakajája elfogyott, a rizspehely még kitart egy darabig, de nagyon gyorsan rá kell jöjjek arra, hogy mivel tudom pótolni azt, ami otthon természetes volt.

Mikolt a megérkezésünk óta hajnali három körül alszik el, ma pedig ebben a percben érkezett azzal, hogy éhes. Hanna egyel jobban vette az akadályt, ő tegnap a tűzijátékok zajától való félelmében nem aludt el, ma csak egyszer jött ki enni, úgy fél egy körül, de hamar visszaaludt.

Fáradtak, de befogadóak és elfogadóak. A mai nap maratonisága sem hozta ki őket teljesen a béketűrésből, az esti program ennek fényében jól sikerült. Hozzáteszem, azért Hanna részéről több a nyafogás, Mimiénél pedig az akarat lett nagyobb... Jó, hogy a mami itt van, nélküle biztosan több lenne mindenből...
Hiányzik azért az állandóság, Hannának pedig szavakban is mérhetően a saját világa. Minden nap emlegeti az óvodát, és ma először ragyogó arccal mondott egy szerinte angol szót: boti... vagyis bottle. A lényeg, hogy egy csoporttárs nevére emlékeztette...
Reggelente megkérdezi, milyen nap van és megyünk-e már oviba. Remélem, hogy hamarosan igen.

A templomi este elég érdekes élmény volt abból a szempontból is, hogy bár volt sok indiai gyerek, a fehérek társaságát kereste mindkettő...
A legnagyobb dolog még mindig az, hogy nyár van, és lehet fagyizni, no meg medencézni. Élvezik is a vizet, minden percet a medencében töltenének.

Egyébként pedig ha itt vagyunk a szálláson, akkor játszanak, ki-ki megfelelő helyen... A szobák állapota miatt előre is elnézést... :) Nagyjából így...

Deepavali

Avagy a fény ünnepe.

Malajziában több etnikum él egymás mellett, malájok, kínaiak és indiaiak adják a többséget. Mindnek megvannak az ünnepei, a főbbek 18 napot tesznek ki egy évben. Az igazságosság jegyében, és nyilván mert vallási okokra hivatkozva amúgy állandó fluktuáció volna a munkanapokban, mindenki szabadnappal ünnepelheti a legfontosabbakat, így szám szerint 18 munkaszüneti nap van egy évben.

Ha hétvégére esik az ünnep, akkor a hétfőt adják ki szabadnak. Hogy akkor mikor dolgoznak? Dani pl. kéthetente szombat délelőttönként is.

Ma az indiai populáció egyik legjelentősebb ünnepe volt soron, az öt napos Diwali harmadik napja. A hagyomány szerint ezen a napon az emberek új ruhát viselnek, és természetesen templomban is ünnepelnek. A rövid leírás szerint ez az a nap, amikor a leghosszabb az éjszaka, és ezen a napon győzedelmeskedik a világosság a sötét gonosz felett. (Krisztus születését is szokták ekkorra datálni) Kis lámpásokat állítanak fel a lakásokban, amelyek egész éjjel égnek.

Tegnap éjjel a városban mindenhol tűzijátékkal köszöntötték az éjfelet, a 23. emeletről pazar látványt nyújtott a sok kisebb nagyobb fényár. Hanna nem is nagyon tudott aludni, félt a zajtól... nem csodálom. Amikor megmutattuk neki, mi ez a hangzavar, tátott szájjal figyelte a mindenhonnan felbukkanó fényeket.

Vártuk a mai napot, szerettünk volna újra eljutni abba a hindu templomba, ami hat éve annyira nagy hatással volt ránk. A közeg, amit éreztünk, ahogyan feltöltött energiával, a színek, az illatok, mind varázslatosak voltak. Meg akartuk mindezt mutatni a lányoknak és anyukámnak is, ez az alkalom pedig kitűnő volt erre a látogatásra.

Ma egyébként a túlélésre játszottunk, minthogy a kislányok hajnali háromkor aludtak el, azt gondoltuk, ha ma ébren tudjuk tartani őket nappal, akkor este sikerül majd rendes időben ágyba kerülniük. Emiatt estére már megfelelően nyűgösek is voltak, ám amikor beléptünk a templomba, ahol nem volt túl sok ember, viszont akik voltak, azok mind ültek, vagy ácsorogtak, zene szólt és néhol egy egy szertartást végeztek, a gyerekeink lehiggadtak, lelassultak, előbb csak ücsörögtek, aztán sétálgattak, itták magukba a látvány.
A sok száris nő, festett homlok, a félmeztelen papok mind újdonság voltak nekik, mi pedig ugyanazt éreztük, mint először. Nagyszerű.

Sajnálom, hogy nem értjük ezt a vallást, nem tudjuk pontosan, hogy mi történik, ennek ellenére ma is ugyanolyan befogadóak voltak, mint anno. A gyerekeknek almát adtak, többen megsimogatták őket (itt a fehér gyerek szerencsét hoz...), és végül enni is kaptunk. Hatalmas fazekakban álltak a rizsfélék, ezekből kaptunk egy jóadag kóstolót. Áron végre jóllakott az édes rizzsel, sajnos egyelőre még nem találtam meg neki az otthoni ízek alternatíváját, és bárhogy igyekeztem, az volt az érzésem, éhes maradt... Jó volt látni, hogy miközben Mimi egy négygyerekes francia expat család egyik fiúgyerekével kokettál, Áron degeszre tömi a kis pocakot.

Végül a hozzánk legközelebb lévő Vishnu szentélyben volt egy szertartás, amin a kislányaink az első sorban tolongva vettek részt. Kaptak egy egy pöttyöt a homlokukra és egy egy banánt is.

Élményekkel telve jöttünk el, azóta is azon gondolkodom, milyen hihetetlen ez, ahogy a történelem megismétli magát, immár kiegészülve, családként...

2010. november 4., csütörtök

Ázsia illata

Folyton eszembe jut valami...
Az imént voltam kint, a mosást megnézni.
Kis adalék.
Itt a mosógép a lakáson kívül egy fedett teraszon áll, érthető is ez, ha olyan meleg az idő, mint errefelé. Egyébként házakban szokás száraz és nedves konyhát is üzemeltetni, utóbbi szintén kinti helység.

Amint kimentem, megcsapott Ázsia illata. :)
Az a semmihez sem hasonlítható, kicsit édeskés illat, ami egész délkelet-Ázsiára olyan nagyon jellemző. Helyenként változik az intenzitása, de az alap mindenhol ugyanolyan. Talán a füstölő és az ételek, fűszerek édeskés illata ez, de mindenesetre erre nem emlékeztem... Csak arra, hogy mennyire hiányzott idővel Magyarország illata.

Most, hogy egy kicsit aludtunk...

Biztos voltam benne, hogy ha egy keveset alszunk, minden sokkal jobb lesz.
Már az is nagyon fura volt, ahogy költöztünk, nem ehhez szoktam... Általában családi összefogással szoktuk megoldani ezeket a feladatokat, de az, hogy négyen jönnek egyenpólóban és rámolnak, mintha tényleg ez lenne a dolguk...
Aztán a kisbusz a repülőtéren... :) Többnyire lonely planettel a kezünkben szoktuk keresni a csatlakozást, így aztán mosolyt csalt az arcunkra, hogy táblával vártak bennünket, majd bepakolták a bőröndjeinket és irány a szállás.

Ami miatt ebbe belekezdtem, az a mai délelőtt.
A költöztetéshez ugyanis járt egy olyan szolgáltatás is, amelyben személyre szabottan kaptunk x órát, és egy férfi segített nekünk állandó lakást keresni, illetve azokkal az infokkal látott el, amit amúgy heteken keresztül csipeget fel az új lakó a szomszédoktól.
Nos a mi Robertünk délelőtt 11re érkezett, az ajtóban levette a cipőjét (csakúgy mint mindenki más, aki eddig jött hozzánk) és elővett egy táskányi anyagot, köztük két vaskos kötetet minden hasznos tudnivalóval. Azért ez tényleg nagyszerű.

Ma délelőtt főképpen a lakásra koncentráltunk. Hogy nekünk könnyebb legyen, Josephy is házhoz jött, ő egy kínai maláj és ő foglalkozik az ingatlanokkal.
Előbb körvonalaztuk, hogy mik a szempontok, majd igyekeztünk megtalálni a környéket. Nehéz ez így, hogy látatlanban folyik a válogatás, de bízom a fiúk tudásában, és bár meggyőződésük, hogy hosszú távon nem fogjuk kihasználni a kertes ház nyújtotta előnyöket, én mégis azt gondolom, hogy némi intimitásra azért vágynék... Lehet, hogy ehhez képest sokkal több pozitív oldala van egy Condonak, vagyis egy lakóparknak, ahol sokakkal lehet spontán találkozni, hiszen vannak közös terek, illetve helyben van a mosoda, óvoda, medence is, holnap mindenképpen megnézünk néhányat a felmerült lehetőségek közül.

Mire Roberték elmentek, megérkezett egy ún. légfrissítő berendezés is. Ez nagyjából olyan, mint egy párásító, csak illatot fúj. Szellőztetni semmi értelme, meleg is van, meg nem túl jó a kinti levegő. Így viszont legalább nem az áporodott, állott szag terjeng az apartmanban.

Ma már sétáltunk is, út közben találkoztunk egy elgázolt kígyóval is... A közeli bevásárló egységben ebédeltünk, a lányok egyelőre sem a thai sem az indiai konyháért nem rajong, ellenben tátott szájjal nézték, ahogy a szomszéd asztalnál az öt gyerek kézzel ette a rizst. :)

Az első benyomásokhoz szervesen hozzátartozik, hogy a szembe jövők ránkmosolyognak. Kivétel nélkül. És ez nagyon jó érzés. Idegennek lenni, úgy, hogy közben azért van pozitív visszacsatolás már nem is olyan nagyon nehéz. Jutka nagymamának tegnap este az volt a konklúziója, hogy ez valójában egyáltalán nem Ázsia, sokkal inkább emlékezteti nyugat Európára.
Nos ma azért kaptunk egy egy kis ízelítőt a pottyantós nyilvános illemhelyekről, bár a mama ezt nem is látta, én vittem Hannát pisilni.
Ő pislogott, nekem pedig tolultak az emlékek... :)

És hamár ez egy amolyan napi bejegyzésféle is lett, muszáj megemlítenem, hogy azért az roppant nagyszerű dolog, hogy a gyerekek bármikor medencézhetnek, nincs öltöztetés, ezzel együtt pedig nem a nap tűz, hanem kellemes szél fújdogál... Mondjuk nem délben. :)

Vannak persze kisebb fennakadások a rendszerben, de igyekszünk szép lassan elsimítani mindent.
Jó volna megtalálni a közeget, nem annyira gondolom, hogy minden nap különféle plázákban szeretnék sétálgatni a gyerekekkel.
Ezért aztán holnap az ikertornyokhoz szeretnék menni a nagy játszóra (a házban nincs sajnos...), aztán délután nekiindulunk a lakáskeresésnek.

Ferihegy

Szinte egy időben olvastam ezt az indexes cikket és Blanka blogjának bejegyzését.

Mindkettő megihletett... :)
Az indexes cikk kapcsán...
Otthon is, és Amszterdamban is kaptunk a jegyeinkre matricát, hogy hamarabb bejussunk a kapukon. Hárommal nagy segítség volt, hogy nem kellett harminc-negyven perc sorbanállás után átesnünk azon a macerán, ami Magyarországon volt a legdurvább. Valóban még a melltartóm alá is benyúltak, a gyerekeket is rendesen megmotozták, mindenhol végigtapogattak.
Értem én, hogy eddig nem volt biztonságos Ferihegy, a mostani eljárást viszont a magam részéről némileg túlzónak tartom.
Magasabb talpú cipőt is levetetik a legkonszolidáltabb üzletemberekről, és elég szemérmetlenül motozzák végig a sorbanállókat.
Van benne bizodalmam, hogy valamelyest csökken majd az eu megítélése hazánkról... de azért nem ártana némi tapintat.

Blanka bejegyzése pedig olyan jólesett. :)
Leginkább a Hannáról készült kép miatt, ahogy húzza a huzogatós bőröndjét. Gyakorlatilag az összes repülőtéren, bármeddig képes volt ezt a játékokkal és könyvekkel teli hatalmas dolgot maga után vonszolni, még akkor is, amikor már alig látott a fáradtságtól.
Jó volt látni a "könnyes" búcsút is, leginkább a felidézett ölelések miatt. :)
Úgyhogy most gyorsan fel is hívom a Dédit.